31. fejezet - Én így utállak

Sziasztok!

Jelenleg a netem éppen kedves hozzám és betölti a szerkesztőt,szóval itt vagyok. :) Mivel holnap elfoglalt leszek, így ma kaptok új részt. Ki örül?
Juj, nagyon boldoggá tettetek megint. 9 komi, húha. Szóval ilyet is tudtok. :D Köszönöm szépen, ez nagyon sokat jelent nekem.
Üdvözlök minden új olvasót, remélem jól fogjátok érezni magatokat az oldalon. Byronról sem elfelejtkezni ám, lélekben még velünk van. :)
Az utolsó fejezetenél reagáltam a komikra. :D

Jó olvasást!

Puß
Gitka

 ***
A tudathasadásos Breeconak ajánlva. ;)

"Úgy engedtél el, hogy közben végig fogtad még a kezem.
Hát úgy ölelj, hogy higgyem el, egy másik élet jön ezután,
És nyoma soha ne legyen, hogy veszni hagytál hajdanán!"
/Zséda/

"A jól működő kapcsolatok mindig magukban hordozzák a bocsánatkérés, megbocsájtás és kibékülés lehetőségét." /Gary Chapman/

- Nagyon, nagyon utállak. – mondtam könnyeim között. De a szemébe nem tudtam belenézni, hiszen hazugság volt. Hogy utálhatnám?!

- Em? – kérdezte lélegzetvisszafojtva.

- Miért csináltad ezt az egészet?

- Mert szeretlek. – nyúlt finoman az állam alá. Kénytelen voltam ránézni az arcára. Egyenesen a szemeire tévedt a tekintetem. Sok érzelem leolvasható volt az arcáról: aggodalom, félelem, remény. És volt ott még valami. Úgy nézett rám, olyan kutató és mindent magába szívó tekintettel, ahogyan csak egy ember képes erre. Csak a szerelmesek képesek ilyen csodálattal nézni valakire. A szívem őrült módon kezdett el zakatolni a mellkasomban. „Még mindig szeret!”
Talán arra várt, hogy valami értelmes reakciót produkáljak, de képtelen voltam rá. A könnyeim megállíthatatlanul hullani kezdtek.

- Talán valami nyugodtabb helyre kellene mennünk. – mondta. – Minden oké?

- Egy kis friss levegő jól jönne. – feleltem. Gyorsan letöröltem a könnyeimet.

- Sétálunk egyet? – kérdezte. Meglepetten néztem fel rá.

- Komolyan?! Sétálni akarsz?

- Nem lesz semmi baj. Nyugi. Fizetek és mehetünk, és mindent megbeszélünk.
Most láttam csak meg, hogy egyikünk sem nyúlt a rendeléshez. A gyomrom egy pingponglabdához hasonlíthatott jelenleg, így nem is volt csoda. A pulthoz sétáltunk minden feltűnést kerülve, majd Rob fizetett. Chris aggódva méregetett.

- Minden oké, Em?  - kérdezte figyelmesen.

- Még nem tudom, de nincs baj.

- Akkor oké. Gyere gyakrabban.
Meglepett a reakciója. Gyorsan magához húzott és megölelt. Inkább volt védelmező ez az ölelés, mint egy szimpla „viszlát gesztus”. Talán csak így akarta kifejezni Rob irányába, hogy jobban teszi, ha nem bánt meg. Vicces feltételezés volt ez az irányomból. Ha valaki itt veszélyes rám nézve, az én magam vagyok.

- Merre megyünk? – kérdezte, amikor kiértünk az utcára. – Minimális helyismeretem.

- Mehetünk a Városligetbe. Nincs messze. – Igazából most lett csak kínos ez az este. Egymás mellett sétáltunk ugyan, de egyikünk sem ért a másikhoz. Közben minden egyes pillanatban félszemmel a mozdulatait lestem. Néma csöndben peregtek a percek, amíg a parthoz nem értünk. Féltem, mert tudtam hova vezet ez az egész este, ugyanakkor féltem, hogy mégsem úgy lesz majd vége.

Nem tudom, honnan vettem a hangomat, de végül én szólaltam meg előbb.

- Mindig is szerettem itt sétálni. – Ennél nagyobb baromságot akarva sem mondhattam volna. – Szeretem a várost, amikor ilyen nyugodt. – próbáltam meg menteni a helyzetemet.

- Tényleg gyönyörű. – felelte. Amikor felé fordultam már engem figyelt. Hirtelen akartam elfordulni tőle, de ő gyorsabb volt és a karom után kapott. A bizsergés olyan intenzitással haladt végig a testemen, ha akartam volna, sem tagadhattam volna le.

- Kérlek! – Csak ennyit mondott. Beleegyezően sóhajtottam, majd egy padra mutattam.

- Leülünk? – kérdeztem.– Ez már egy nyugodtabb hely. Gondolom beszélni akarsz, szóval hallgatlak.

- Továbbra is azt szeretném ha átgondolnád, amit mondtam.

- Mégis hogy gondolod? – kérdeztem. – Onnan folytassuk, ahol abbamaradt? Túl korai volt ez az egész. Belegondoltál már, hogy mennyire elkapkodtuk az egészet? Mert ezt csináltuk. Nem voltunk kész arra, hogy összeköltözzünk. Nézd meg hova vezetett.

- Tudom. És sajnálom. Mindent, amit akkor mondtam, nem gondoltam komolyan. Én csak egy esélyt szeretnék. Szeretlek!

- Ne hajtogasd ezt folyton! – Álltam fel ingerülten. Minek mondogatja ezt állandóan?!

- Miért ne?! Ha egyszer ez az igazság. Em, szörnyen hiányzol. És nem csak nekem, mindenkinek, akit csak úgy ott hagytál. De főleg nekem. Kellesz nekem. Egy önző alak vagyok, igen, de kellesz nekem mindennél jobban.  – állt mellém.
Nem tudtam mit mondjak. Egyre jobban összezavarodtam. Már nem tudtam mit érzek valójában és mi az amit, csak bemagyaráztam magamnak.

- Bel Ami is hiányol már nagyon. Hiányzik a gazdija. – próbálkozott egy nem éppen becsületes módszerrel. Mosolyt csalt az arcomra.

- Ezt hívják érzelmi zsarolásnak, ugye tudod? – mutattam rá a taktikájára.

- Legalább használ? – kérdezte mosollyal az arcán. Régóta hiányoltam már ezt a mosolyt. Túl régóta.

- Nem tudom, hogy működhetne a kapcsolatunk, ha azt mondanám, igen. – vallottam be legyőzve. Persze, hogy öröm sugárzott az arcáról. 

- Rájövünk. Ígérem.

- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. – figyelmeztettem.

- Ezt betudom. Muszáj lesz, mert nélküled egy roncs vagyok.

- Úgy látszik ez oda- vissza működik. – jegyeztem meg halkan.

- Szeretlek. – simította meg az arcomat. A bőrömön újabb bizsergés futott végig.

- Ne mondogasd ezt folyton. – kértem mosolyogva.

- Csak várom, hogy kimond.

- Kimondjam? Mit? Hogy én is szeretlek? – kérdeztem.

- Így van?  - csillant fel a szeme.

- Gondolom elég nagy hülyeség lenne továbbra is bemagyaráznom magamnak, hogy nem. – feleltem halkan. – De onnan nem folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Az öngyilkosság lenne.

- Újrakezdjük. – mondta. – És most nem sietünk el semmit sem. Rendben?

- Mintha kibírnád. – mondtam. Fogalmam sincs honnan jött vissza ez a kicsit kacérkodós énem, de minden bizonnyal létezett még.

- Csak mond ki, kérlek!

- Szeretlek!

- Ebben az elejéről való kezdésben benne van az ölelés? – kérdezte.

- Mi irányítunk. Az van benne, amit akarunk. – feleltem.
A következő órákban összebújva ücsörögtünk a padunkon.

– Szóval titokban rávetted a barátaimat, hogy kémkedjenek utánam? – kérdeztem.

- Nem kémkedtek. – mondta. – És Bogit valahol már az én barátomnak is tekinthetem, nem? Rendesek voltak. Ha ők nem adtak volna néhanapján hírt felőled, megbolondultam volna. Tudod, hányszor készültem neki, hogy utánad jövök?!

- De nem jöttél. – mondtam. – Tényleg nem értelek. Azért csináltad ezt az egészet, hogy végre kinyíljon a szemem?

- Inkább azt mondanám, hogy megismerd magadat. – nyomott egy puszit a homlokomra. Újrakezdés ide, vagy oda, nem érdekelt. Vágytam a közelségére. Eszem ágában nem volt kibújni az öleléséből, sem elhajolni az efféle gesztusaitól.

- Hmm, én akkor is kémkedésnek nevezném ezt. – vigyorogtam bele az éjszakába.

- Oké, ha így jobban tetszik. – húzott közelebb magához. – Csak ne legyél mérges rájuk. Nem tehettek mást.

- Csak egy kicsit kapják meg a magukét. De örülök, hogy belementek. Lehet, hogy különben feladtad volna.

- Nem hiszem. Vagy megőrültem volna, vagy utánad jöttem volna. Igazából senki sem értette, miért is nem tettem. A fiúk főleg nem. Bobby miatt pedig még mindig lelkiismeret furdalásom van.

- Arra gondolsz, ha mi nem szakítunk, akkor lett volna valami közte és Bogi között? Valami komolyabb?

- Igen. Valahogy ki kell majd engesztelnem, csak idáig túlságosan elfoglalt a szenvedésem.

- Szerintem beszélnek egymással, csak Bogi nem merte elmondani. Talán azt hitte kiakadtam volna rajta.

- Jól megkavartunk mindent. – mondta.

- Én kavartam meg mindent, oké? Ez az egész az én hibám. – kértem ki magamnak. Nem akartam, hogy ezt az egészet a végén még magára vállalja. Én tehettem mindenről. Én voltam, aki nem volt tisztában magával. – Hol van Bel Ami amúgy?

- Valószínűleg éppen a szálloda berendezését alakítja.

- Elhoztad magaddal? – örültem meg a hírnek. Annyira régen láttam már. Akkor még csak egy kis gombócka volt, most már igazi felnőtt kutya lett belőle.

- Minden eszközt képes vagyok bevetni, hogy minden rendbe jöjjön. És gondoltam, hogy hiányozhat neked. Sokat volt anyuéknál, nem cipelhettem magammal a forgatásokra, kicsit el lett kényeztetve.

- Majd megnevelem. Tényleg hiányzik. Köszönöm. – mondtam. Az érzelmeim erősebbek voltak, mint az agyam, nem gondoltam át mit is csinálok. Automatikusan a nyaka köré fonódtak a kezeim. Túl hirtelen tévedt a tekintetem a szemeire. Talán meglepődött a reakciómon, viszont egy pillanatig sem ellenkezett. Tökéletes újrakezdő csók volt.

- Azt hiszem nem nagyon fog ez a „kezdjük a nulláról dolog”  menni nekünk. – mondtam a csókunk megszakítása után.

- Sajnálom. Viselkedem, ígérem. – esküdözött gyorsan.

- Már mondtam, ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. És mi van, ha nem akarom, hogy viselkedj? – kérdeztem. Már megint előbb járt a szám, mint kellett volna.

- Ha így lenne, akkor én lennék a legboldogabb. Aztán feltennék egy kérdést, ami kicsit sem illene egy úriemberhez. Viszont bármennyire is szeretném megkérdezni, nem fogom még és hamarosan ránk is virrad. Úgy illene, hogy hazavigyelek.

- Nem akarok menni. – vallottam be.

- Én sem akarok, de holnap forgatok. – felelte bánatosan.

- Elvállaltad. – jegyeztem meg.

- A legjobb helyről ajánlották a filmet. – kérdő tekintetem láttán folytatta. – Te mondtad, hogy nem rossz a forgatókönyve.

- Oh, ez aztán az ajánlás. A stúdiók szinte küzdelmet folytatnak, hogy az én véleményemet hallhassák. 

- Majd fognak. Főleg miután meglátják a zseniális filmeteket. Mindenki a te forgatókönyvedet akarja majd megfilmesíteni.

- Na, ne! Azt ne mond, hogy már ezt is tudod. – mérgelődtem.

- Bocsi. Belejöttem a kémkedésbe. Dávid pedig túlságosan örült és elújságolta a jó hírt. Büszke vagyok rád.

- Még nincs miért. – mondtam. – Dávidot pedig megfojtom.

- Ne bántsd emiatt, csak örült nektek.

- Oké, de akkor is kapni fog. Ha magamra hallgatok az öltözködési tanácsai helyett, most nem fagynék ketté.

- Kabáttal nem tudok szolgálni, de hazaviszlek. Csak egy kocsi kell, telefonálok.

- Oh, már el is felejtettem, milyen kényelmes a színészek élete.

- Előre szóltam Attilának a sofőrömnek, hogy ma szükségem lesz majd a segítségére. – mondta. Édes volt, ahogy megpróbálta kiejteni helyesen a magyar nevet. – Mi olyan vicces?

- A magyar kiejtésed, édes.

Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a ma este így ér véget. Nem hittem volna, hogy pont Rob fog majd hazafuvarozni. Jobban mondva Attila, aki nagyon kedves volt és meglehetősen gyorsan odaért, hogy felvegyen minket. Megmondtam a címemet és pár perc alatt meg is érkeztünk. Ezért is szerettem ezt a lakást, tökéletes helyen volt.

- Túl rámenős lenne, ha megkérdezném, ráérsz- e holnap? – kérdezte már az ajtó előtt állva.

- Azt hiszem nem, nem lenne az.

- Velem ebédelnél? Délután csak háromtól kezdünk. És Beli- vel is találkozhatsz. – vetette fel.

- Kivel? – kérdeztem nevetve. – Te becenevet adtál a kutyának?

- Igen. Nem tetszik? – kérdezte.

- Hát, aranyos. – mondtam még mindig nevetve.

- Akkor, vacsora? A szállodában.

- Rendben. Megbeszéltük.

- Akkor Attila érted jön 6-ra. Ez így jó, vagy, legyen később? Korábban? De, ha nem akarsz a szállodában azt is megértem. Akkor ehetünk a forgatáson,vagy valahol máshol ahol szeretnél. Csak nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magadat. Sem azt, hogy a média vadásszon rád. – fakadt ki hirtelen.

- Oké, nem gond, ha a szállodában kell ennünk. Miért lenne baj? És a 6 is megfelel, holnap úgysem kell bemennem a szerkesztőségbe.

- Csak nem akarom elszúrni. – sóhajtott.

- Én sem. – simítottam meg a karját. – Köszönök mindent. Nem csak erre az estére értem. Köszönöm, hogy megvártad amíg helyrehozom magamat és, hogy még mindig itt vagy.

- És itt is leszek, mindig. – simított végig viszonzásul az arcomon. – Úgy megállítanám ezt a pillanatot, de nem lehet. Lassan kezdődik a forgatás, mennem kell.

- Igen, persze. Akkor szia. – köszöntem el tőle bizonytalanul. Nem tudtam, hogy most hányadán állunk akkor. Az igaz, hogy ma végre minden világossá vált számomra, rájöttem, hogy igenis szükségem van rá. És neki is kellek, ez volt a legjobb az egészben. Az újrakezdés pedig iszonyú nehéz lesz, még ha most olyan könnyűnek is tűnt ez a találkozás.
Ő is ugyanazon töprenghetett mint én, milyen lenne a megfelelő búcsúzás. Nem tudtam megállni, hogy ma már sokadjára ne vigyorodjam el.

- Mi lenne, ha megölelnél és úgy éreznénk, hogy mindketten ügyesek voltunk?

- Jól hangzik. – mondta, majd megölelt. – Jó éjt! Vagyis, pihenj valamennyit.

- Te is. Szia! – búcsúztunk el végleg. Hangtalanul próbáltam bejutni a lakásba, de valami keménybe ütközött a lábam. Majdnem orra buktam az előttem elterülő akadályban, mire erős káromkodás hagyta el a számat, ami egyáltalán nem illik egy nőhöz. De nem csak én voltam ilyen neveletlen. Más hangok is erősen szitkozódtak a padló irányából.

***
Szerintem nem voltam most gonosz. :$
Kapok véleményt? * szépen néz*