64. fejezet - Tervezgetés

Sziasztok!

Mozgalmasabbak lettek a napjaim, mint gondoltam volna, most jutottam el idáig.
Köszönet mindenkinek, akik még velem tartotok.
Remélem tetszeni fog. :))
Jó olvasást!

Ui.: A fejlécért ismét nagy ölelés jár Brecco-nak. Köszike!

Puß
Gitka

***

"Az a csodálatos, amikor az ember eljut a szerelemben odáig, hogy azt mondja neki a másik, hogy szeretlek, erre én is azt mondom neki, és folyik mind a kettőnek a könnye!
 Ennél csodálatosabb nincs."
/Csörsz István/

- Kék. 

- Ne-e! Fújj! Legyen barack! – fintorogtam.

- Barack? Komolyan? Inkább szürke!

- Akkor legyen kék, ha ennyire kötekedsz. Szürke semmiképp sem lehet, hogy néz az ki! Mint egy temetés.

- Bármi, csak ne barack! Az előbb még nem tetszett a kék, mert az hideg szín. – mutatott rá egyik korábbi véleményemre.

- Igen, pontosan, ahogy a szürke is az. Ezért kellene egy vidámabb szín, mint a barack.

- Nem vagyok hajlandó barack színűt felvenni. – jelentette ki határozottan.

- De passzolnia kell a többi ruhához.

- Akkor legyen fehér, az megy mindenhez.

- Nem vehetsz fel fehérre fehéret!

- Az esküvői ruhád is tiszta fehér, nem? Miért ne lehetnék én is teljesen fehérben, na? – kérdezte.

- Most komolyan?! – fakadtam ki.

- Igazából, nem.  – ingatta meg a fejét. - Fel nem venném! Világítanék, mint egy szentjánosbogár.
Elmosolyodtam.
- Na-a! Barack? Utána leveheted!

- Mit szólnál valami barátságosabb megegyezéshez? Legyen valami krémszín! Az majdnem barack.

- Ja, majdnem. – húztam el a számat. – Oké, ezt is felírhatjuk az ’átgondolom’ listámra.

- Rendben – dőlt hátra elégedetten a fotelban – akkor krémszín. – vigyorodott el.

- Nem mondtam, hogy igen, csak hogy lehet. – figyelmeztettem mielőtt még győztesnek érezné magát ismét.
Sokadik csatánk volt ez már a napokban. A nappalink úszott az esküvői magazinoktól és az esküvőszervezőtől kapott mintáktól. Bár az esküvő napja még jóval odébb volt, teljes gőzzel fojt a szervezés. Nem voltam elragadtatva első hallásra az esküvőszervező bevonásától, de idővel beláttam, hogy nélküle elvesznénk. Nagyon jó anyagokat és ötleteket hozott, így már az első találkozónk után pontosan láttam magam előtt az egész ceremóniát.
Csodálatos!
Nyárra tettük a dátumot, addig még volt egy fél évünk. A munka miatt és magunk miatt is raktuk ennyire ki az időpontot. Reméltük, hogy addigra olyan fázisba kerül a jelenlegi projectünk, hogy nyugodtan megtarthatjuk az eseményt, plusz valamiért mindketten verőfényes napsütésben szerettük volna megkezdeni házastársi életünket.

Hiába telt el több nap azóta, a bizonyos este óta, továbbra sem tudtam elszakadni az ujjamat díszítő gyűrűtől. Akárhányszor rá tévedt a pillantásom, bevillantak annak az estének az emlékei, amikor az ujjamra került.

Szemeim könnyben úsztak már percek óta. Szívem pedig továbbra is kitartóan dübörgött a mellkasomban. Az a szív, amelyet már egy ígéret kötött össze egy másik szívvel.
Boldogsággal teli szemekkel bámultam a csillogó szemekbe, amelyeket mintha az ujjamon ékeskedő gyűrűről mintáztak volna. Vagy inkább a gyűrűt mintázták a szemekről? Tudtam, életem hátralevő részében akárhányszor is pillantok majd a kezemre, mindannyiszor ezek a szemek fognak lelki szemeim előtt táncolni.
Azok a szemek, amelyek mindig melegséggel néznek vissza rám.
Amelyek sosem veszítenek szem elől.
Amelyek fogva tartanak, nem engednek.
Amelyekben pillanatok alatt elveszek.
Amelyek az örökkévalóságig kísérnek majd.

Az ő szemei. Az ő szemei, amelyek ugyanúgy könnyekkel voltak tele, mint az enyémek. Együtt sírtunk örömünkben.
Őt szerettem.
A vőlegényem volt, én pedig a menyasszonya.

Még most, napokkal később is fülig szaladt a szám, ha csak rágondoltam erre a szóra: menyasszony.

Legszívesebben azonnal világgá kürtöltem volna mi is történt, hogy mindenki tudjon róla, én vagyok a legboldogabb nő a világon, de végül –szerencsére- visszafogtam magamat.
Ahogy kiejtettem az igen szót, arcán mérhetetlen öröm és megnyugvás uralkodott el.
Karjai szorosan körém fonódtak és megcsókolt.

Hajnali 4 órát mutatott a szoba falán lévő óra, viszont egy percre sem tudtam lecsukni a szememet. Mellettem Rob édesen szunyókált, karjait le nem véve a derekamról, miközben egyre csak bámultam őt. Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Pontosan úgy, ahogy a gyűrűmmel sem, amely csupán pár órája díszített az ujjamat... Nem bírtam tovább. Óvatosan arrébb raktam ölelő karjait, majd óvatosan kibújtam mellőle az ágyból. Igyekeztem nagyon halkan mozogni, nehogy felébredjen. Lábujjhegyen osontam be a lakosztály fürdőszobájába kezemben a mobilommal.

Fájdalmas volt otthagyni, más részről pedig, égett bennem a vágy, hogy elújságolhassam a nagy hírt a családomnak. E mellett pedig végre lámpafénynél is megcsodálhattam a gyűrűmet. Még mindig a fényben forgattam a kezemet, amikor végre otthon felvették a telefont. Hajnali négykor felzargatni az embereket, még ha azok a szeretteid is, nem szép dolog. Pláne, ha azok a szüleid.

Meg sem vártam, hogy kiderüljön apu vagy anyu ért e hamarabb a telefonhoz, egyből kicsúszott a számon az információ.

- Megkérte a kezem! – kiáltottam a telefonba, már amennyire a fürdőszobában bujkálva ez suttogás közben lehetséges.

- Öhmm…ki beszél? – hallatszott a vonal túloldaláról az álmosan dörmögő hang.

- Em vagyok. – feleltem apunak. – Apu, Rob megkérte a kezemet. – mondtam újra. Olyan jó volt kimondani, ha kellett volna ezerszer is elismétlem.

- Hogy mit csinált? – kérdezte meglepett hangon. Valami sustorgást hallottam a háttérben, amit egy sikoly követett, majd anyu kiáltott bele a telefonba.

- Édes kislányom! Úgy örülök nektek! – hallottam anyu hangján, ahogy küszködik a könnyeivel.

- Én is örülök! – hajolt oda apu is a telefonhoz. - Hát megtette…

- Mesélj el mindent, kicsim! Hogy kért meg? Mikor?

- Ma este. Meglepetés volt, nem sejtettem semmit. Még most is alig hiszem el, anyu.

- El sem hiszem, hogy ilyen hamar felnőttél… - szipogott anyu. – De ugye igent mondtál neki, kicsim?

- Jaj, anyu. Mi másért hívnálak?– nevettem fel. – Létezik más válasz is? – tettem fel a költői kérdést.

- Oh, istenem! Hát hozzámész, igaz?

- Igen. – feleltem újonnan könnyes szemekkel. – Szeretem. Szeretem őt anyu. Férjhez megyek. Most komolyan!

- I-gen, tu-dom ki-csim. – zokogott anyu a telefonba.

- Örülünk mindketten nektek. – vette át apu ismét a telefont. – Anyád egy kicsit elérzékenyült. Nem mindennap kelt fel azzal a lányunk, hogy eljegyezték.

- Nem is tiltakozol?

- Már miért tenném? Ő jó fiú. És mi ezt már lebeszéltük.

- Hogy mit csináltatok, apu? – kérdeztem meglepetten. – Azt ne mond, hogy te tudtál erről?

- Hát… tudtunk róla.

- Ti tudtátok, hogy ő… Mikor? Hogyan? Mióta tudtátok? – kérdeztem.

- Mikor itthon voltatok, mondhatni a beleegyezésünket kérte.

- Oh, apu! Úgy imádlak titeket. – ujjongtam.

- Örülünk, hogy végre megtaláltad azt, aki mellett lenned kell, kicsim.

Mivel anyu nem igazán tudott megnyugodni, apu inkább elbúcsúzott, én pedig tovább hívogattam az embereimet. Sikeresen felébresztettem Kittit, Dávidot és végül Bogit is. Ninánál még javában zajlott az élet, így őt rendeztem le a legkönnyebben. Nem tudtam mennyi ideig is tartózkodtam a fürdőben, de hiányérzet fogott el, így a többiek zargatását inkább napkelte utánra tettem. Még egy utolsó pillantást vetettem a gyűrűmre, mielőtt a sötét szobába léptem volna. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót és megpróbáltam észrevétlenül visszaosonni a félig üres ágyba.

- Miben sántikálunk?  - kérdezte hirtelen egy hang mellőlem.
Ijedtemben majdnem elestem a küszöbben, szerencsére a hang tulajdonosa volt olyan kedves, hogy időben elkapjon. Ezer hang közül is felismertem volna.

- Rob! – leheltem rémülten. – Én… izé… csak… - dugtam gyorsan a hátam mögé a telefonom. – Kiugrottam a mosdóba.

- Több, mint fél órán keresztül? – kérdezte mosolyogva, majd újból körém fonta a karjait. – Hiányoztál!

- Te is nekem! – csókoltam meg, majd bűnbánóan színt vallottam. – Elpletykáltam mi történt.

- Igen, tudom. – felelte mosolyogva.

- Hallgatóztál? – fedtem meg.

- A jövőben meg kell tanulnia halkabban osonnia, Ms. Molnár.

- A jövőben. – elmosolyodtam a gondolatán is. – A mi jövőnkben. Mellesleg már nem sokáig leszek Ms. nem tudta, Mr. Pattinson?

- Oh, gratulálok! – vigyorgott. – És ki lesz a szerencsés?

- Ön, Mr. Pattinson. – bólintottam komolyan.

- A legszerencsésebb mind közül.

- Azért egy kicsit én is szerencsés vagyok. – jelentettem ki.

- Csak egy kicsit? Hát ezt szomorúan hallom. Talán mégsem biztos magában?

- Na, de kérem! Menjünk vissza az ágyba és megmutatom, mennyire komolyan is gondolom!

***
Másnap reggel ágyban felszolgált reggelivel fogadott. Valamiért az első együtt töltött éjszakánkat juttatta eszembe ez a reggeli. Talán mert ezúttal is egyből zuhanyozni indult, csakhogy most én is követtem. Napközben párszor megszólalt a telefon, de azt mindannyiszor szorgosan kinyomtuk és élveztük az együttöltött perceket. Tisztában voltunk vele, hogy előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk elhagyni a szobát és visszatérni a hétköznapokba. Ha rajtam múlt volna mindenképpen az „utóbb” került volna ki győztesként. Sőt, igazából nagyon is rajtam múlott a dolog. Estére kénytelenek voltunk fogadni a szülei hívását, akik csakúgy, mint az én szüleim, egyből áldásukat adták ránk és jókívánságokkal halmoztak el. A hívásból kiderült számomra, hogy szinte mindenki tudott Rob akciójáról, kivéve engem. 

- Mindenki tudott róla. – vádoltam meg.

- Muszáj volt, hogy tudjanak róla, különben sosem tudtam volna véghezvinni a dolgot. Ki tudja, hány be nem tervezett programmal álltak volna elő? Különben sem köthettem pont a te orrodra!

- Igaz. – feleltem. – Így volt tökéletes.

- Az volt? – kérdezte.

- Ha egy kietlen mező közepén kértél volna meg, vagy egy lepusztult sikátorban, akkor is tökéletes lett volna. – mosolyodtam el. Nem is tudom mosolyogtam-e ennyit egész eddigi életem során, mint ebben a pár napban.

Boldogságunk kölcsönösen átragadt mindkettőnkre. Egy pillanatra sem távolodtunk el egymástól 3 méternél távolabb. Néha rajtakapott, hogy karjaiban fekve pillantásom a gyűrűre siklik, de mindig gyorsan elfordítottam a fejemet. Sosem hittem volna, hogy egyszer én is azok közé a nők közé fogok tartozni, akik ennyire oda lesznek egy ékszerért.

- Tetszik? – kérdezte egyik alkalommal.

- Nagyon szép.

- Reméltem, hogy tetszeni fog és hogy jó méretet választottam.

- Mindkettő összejött. Ezzel mindig velem leszel majd. – mondtam. – Még akkor is, ha egy forgatás miatt el kell utaznod.

- Ne is emlékeztess rá. Nem akarlak soha elengedni. Majd mindig velem jössz. Vagy sosem vállalok el olyan filmet, ami miatt sokat kell távol lennem. Minden filmemet te fogod írni és rendezni is és akkor sosem kell hiányolnom téged. Mi leszünk a Pattinson Pictures.

- A főszerepben Robert Pattinson, a filmet írta és rendezte Emili Pattinson. Nem hangzik rosszul, nem?

- Alig várom! Kósza órácskák az öltöző kocsiban, lopott csókok egy- egy jelent előtt és miegymás.

A jövőről való álmodozás tudatosította bennem, hogy ez tényleg megtörténik és nem csupán egy álom. Hirtelen tudni akartam mi az, amit ő már elképzelt.

- Mi lesz még? Mesélj! – kérleltem.

- Hát… mindenki tudni fogja, hogy együtt vagyunk, szóval senki sem fog még csak véletlenül sem szemet vetni rád. Vagy különben nagyon megjárja! Persze siker lesz a film, az összes filmed. Közben pedig boldogan élünk…

- Lökött vagy, még mindig. Ne a filmről mesélj, hanem rólunk.

- Rendben van. Lássuk csak… - emelte ujját az állához miközben gondolkodott – összeházasodunk és veszünk valahol egy házat. Nem olyan kicsit, mint amiben most lakunk.

- Oh, igen mert az egy kis kunyhó. – szóltam közbe, mire szigorúan rám emelte pillantását.

- Kell a nagy hely. – felelte. – Nagy kerttel, fákkal, egy kis játszótérrel a gyerekeknek, medence, virágok mindenhol. Belinek egy kutyaház, ahol a családjával lakhat.

- A családjával? – kérdeztem.

- Ő egy menő kutya, biztos találunk neki megfelelő kutyalányt.

- Ez aranyos, mi lesz még?  - kérdeztem.

- A szüleink és barátaink gyakran meglátogatnak minket. Amíg dolgozunk, majd ők vigyáznak a gyerekekre. Barátságos környéken lesz a ház, közelben iskolával, óvodával. Minden reggel elvisszük őket, mielőtt indulnánk forgatni. Talán lenne a közelben egy zeneiskola is, ahova tanítás után járnának. A fiúk fociznának a helyi csapatban, mi pedig kimennénk a lányokkal szurkolni.

- Többes számban beszélsz. – hívtam fel rá a figyelmét. – Fiúk és lányok? Azt hittem a négy végül kicsit sok lett, úgy egyeztünk meg.

- Majd meglátjuk, hogy alakul. Mindenesetre a legidősebb fiú, majd vigyáz a lányokra.

- Oh, szóval először egy fiú? – kérdeztem.

- Igen, először fiú. Aztán jöhetnek a lányok.

- Értettem főnök. – nevettem. – De ha nem így lesz, akkor is rendben lesz?

- Én tudom, hogy először egy kisfiú fog a családba érkezni.

- Én nem leszek semmi elrontója, erről biztosíthatlak. De ezért tenni is kell ám. – vontam ki magamat az öleléséből, hogy felállhassak, és könnyedén kibújhassak a magamra kapott pólóból. – Mi lenne, ha elkezdenénk gyakorolni? – kérdeztem kihívóan, miközben csupán csak karjaim takarták el mellkasomat az éhes tekintetétől.

Mosolyognom kellett, ha csak rágondoltam hogyan teltek napjaink a szálloda szobájában. Mosolyom láttán Rob kicsit közelebb húzott magához és egy csókot lehelt a fülemhez. A szülei nappalijában ültünk, körülöttünk pedig barátok és családtagok foglaltak helyet. Alig pár napig voltunk csak Los Angelesben, újra Londonban találtuk magunkat.
A sok utazgatás kezdte lefárasztani a szervezetemet, ami egy enyhe rosszullétben csúcsosodott ki a földre szállás után. Hiába a repülést sosem fogom megszeretni, bármennyit is röpködöm a fellegekben. Viszont Rob szeretettel teli tekintetét sosem fogom megunni, így kicsit örültem, hogy az ő vállán pihentethettem meg fejemet.
A hivatalos sztori szerint a film miatt utaztunk ide, hogy Kenneth-tel beszéljünk. Nem akartunk eljegyzési partit, bár Rob testvérei és Bogiék szívesen megszervezték volna. Sokkal szívesebben ültünk le és beszélgettünk velük, mint részt venni egy puccos vacsorán, ahol a meghívottak fele semmit sem tud rólunk.

- És hol fogjátok tartani az esküvőt? – tette fel a kérdést Steph.

- Angliában. – adtam meg rá rögtön a választ. Úgy tűnt Rob is éppen olyan határozott a válaszában, mint én. Csak a hely nem stimmelt.

- Magyarországon. – vágta rá ő is.

- Magyarországon akarod tartani az esküvőt? – kérdeztem.

- Miért te Angliában? – kérdezte.

- Igen. Azt gondoltam, hogy te is.

- Én pedig azt hittem, hogy otthon szeretnéd megtartani. – nézett rám zavarodottan. Okunk nem volt, hogy sürgessük a dolgot és mindketten szerettük volna megadni a módját a dolognak. Bár már annyit beszéltünk róla, úgy tűnt mégis akadtak ilyen aprócska foltok, mint a helyszín, ami meglehetősen fontos dolog. Később, mikor magunkra maradtunk, úgy éreztem mindenképpen tisztáznom kell egy dolgot.

- Az én otthonom ott van, ahol te vagy. És nem akarom Magyarországon tartani az esküvőt. – jegyeztem meg csendben. – Oda nem köt minket annyi minden, mint ide.

- Oké, akkor London? – kérdezte.

- Nem egészen Londonra gondoltam… - pirultam el egészen a lábam ujjáig, ha már ez lehetséges. Volt egy gondolatom… jobb lett volna meg sem szólalni.

- Mire gondoltál? Nem akarod otthon, nem Londonban, akkor hol? Kezdesz kíváncsivá tenni…

- Oké, de meg kell ígérned, hogy nem nevetsz ki!

- Esküszöm! – tette a szívére a kezét.

- Volt egy film… - kezdtem volna bele, amikor már kuncogott – látod, már kinevetsz. Nem is mondom el. Legyen London.

- Nem, nem. Jó fiú leszek, ígérem. Várj, szépen a kezedet iderakjuk a számra – felemelte a kezemet és tényleg ráhelyezte a szájára – ém akkor mem tudo’ így kinevetni. Ok’?

- Szóval volt ez a film… ez egy angol film. És még gyerek voltam, amikor láttam. Ne, ne kuncogj, mert érzem! – figyelmeztettem. Óvatosan levette a kezemet a szájáról, majd megjegyezte.

- Mert most kész öregasszony vagy ám! – jegyezte meg, majd visszatette a kezemet, hogy végezze a dolgát.

- Fiatalabb voltam, sokkal fiatalabb. – öltöttem ki rá a nyelvemet. –Akkor láttam először és nagyon megtetszett az egész film hangulata. Az angolság, vagy nem is tudom, minek nevezzem, ami áradt belőle. Valami kosztümös film volt, talán egy Austen film… Már nem is tudom. Egy vidéki birtokon játszódott, zöld fű vette körül az egész házat. Elöl egy kis magántó volt és rá lehetett látni az egész birtokra a ház elől. És volt ott egy lugas. Talán tavasz volt, nem tudom, de gyönyörű volt, ahogy virágzott.

- Ém hog’ jön ez ide? – kérdezte volna, ha megértem mit szeretne, így kiszabadítottam kezem alól.  – És hogy jön ez ide?

- Ez a hely később más filmekben is benne volt. És a lugas akkor is gyönyörű szép volt.

- Szóval tudjuk, hol van ez a hely? - kérdezte.

- Hát persze!

- Akkor megnézzük, hogy tarthatjuk-e ott. – vont közelebb magához.

- Ne, ne... Az olyan puccos lenne! Különben is, amikor erről álmodoztam úgy képzeltem, hogy egy Fülöp herceghez hasonló valakihez fogok majd hozzámenni. Nevetséges! Most pedig itt vagy te, ezerszer szerencsésebb vagyok! – csókoltam meg.

Nem csak a média miatt találtuk ki a Kenneth-es találkát, másnap ténylegesen is összefutottunk vele pár órácskát. Azonban a lánykérésről, esküvőről és egyéb magánéleti dolgokról nem beszéltünk vele. Megegyeztünk, hogy mindent titokban tartunk, amíg csak lehet és majd időben szólunk azoknak akinek kell, de előbb semmiképp. Tudtuk, hogy nem ússzuk meg, hogy címlapra kerüljünk, de szerettünk volna még egy kicsit a saját kis kétszemélyes buborékunkban éldegélni.
Nyugodtan szálltam be mellé a kocsiba, miután elköszöntünk Kenneth-től.

- Hova megyünk? – kérdeztem, miközben kezemet a combjára helyeztem.

- Lenne valami különleges kérésed? – kérdezte mosollyal az arcán.

- Nem, csak gondoltam megkérdezem. Akár el is bújhatnánk valahova a nap további részére... – húztam el kezemet egyre meredekebb tájékok felé.

- Csábító gondolat… - mondta, miközben egy érzéki csókot lehelt az ajkaimra. Túl hirtelen lett vége a csóknak, bánatosan néztem kéklő szemeibe.  – Előtte még valamit meg szeretnék tenni.

- Nem lehetne utána? – kérdeztem hevesen megragadva ingjének alsó szegélyét.

- Nem fogod megbánni, ha türelmes leszel. Bízz bennem. – kérte. – Hunyd be a szemedet. – kérte.

- Ugye most nem fogsz semmi kígyót-békát az orrom alá dugni? – kérdeztem.

- De, meg egy egész elefántot. – viccelődött.  – Bízol bennem?

- Igen! – sóhajtottam, majd lehunytam a szememet. Hirtelen valamiféle anyag érintését éreztem az arcomon. – Hékás! Szembekötésről szó sem volt!

- Ismerlek, nézelődnél. Bízz bennem! – kérte újra.
Belementem a játékba bár fogalmam sem volt, mire is megy ki ez az egész. Türelmetlenül doboltam a lábaimmal az anyósülés padlóján, amíg a kezei le nem állították lábaimat.

- Lyukat fogsz ütni a kocsi alján.

- Ott vagyunk már? – kérdeztem, mint egy rossz kisgyerek. Felnevetett.

- Hah, mégis hol vagyunk már ott, drágám?

- Mindenki azt hiszi, hogy sült bolond vagyok, amiért bekötött szemmel ücsörgöm a kocsiban. – panaszkodtam.

- Nem gondolják azt, hidd el. Főleg nem, mert megérkeztünk. – állította le a motort.

- Hála az égnek! – sóhajtottam. - Akkor levehetem?

- Várj, segítek. – éreztem, hogy kiszáll a kocsiból, majd fél perc sem telik el és kisegít az autóból. Nem engedte, hogy én vegyem le a sálat a szememről, mindenképpen ő akarta eltávolítani. Gondosan beforgatott, legalábbis én úgy éreztem magamat, mint búgócsiga.

- Oké, leveszem a kendőt, de meg kell ígérned, hogy jó leszel és nem ájulsz el nekem. – éreztem a hangjában bujkáló vidámságot. Élvezed ezt, mi?

- Becsületszavam adom! – mondtam, majd óvatosan levette rólam a kendőt.

Jó párat kellett pislognom mire újra visszatért a látásom. Akkor viszont…

- Oh, te szent ég! Mit műveltél? – pillantottam a mellettem jót viruló fejére.

- Mit szólnál egy körbevezetéshez? – kérdezte, majd karon ragadott.

- De ez… ez.. ez AZ! – hüledeztem.

- Üdvözlöm önöket. – köszöntött minket egy fiatal nő az épület bejárata előtt.  – A nevem April Stone. Kérem, szólítsanak csak Aprilnek. – nyújtott kezet mindkettőnknek.

- April, kérem, hívjon csak Robnak, ő pedig a mennyasszonyom, Emili. – Imádtam, ahogy kimondta: menyasszonyom. Legszívesebben itt helyben a karjai közé ugrottam volna. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy a csaj kifecsegheti a dolgot. Hagytam, hogy a boldogság kitöltse minden porcikámat. Szöcskeként ugrándoztam mellette, amikor April éppen nem látott minket.  - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan tudott minket fogadni.

April kedvesen körbevezetett minket az egész birtokon, én pedig percenként emlékeztettem magam, hogyan is kell levegőt venni és közben nem tátani a számat. Boldogan sétáltam Rob karján, miközben April számos érdekességgel bombázott bennünket.

- És erre található a lugasunk. Talán önök is látták már jó pár szuperprodukcióban. Igen közkedvelt… - nem hallottam, mit mondott. Teljesen a hely hatása alá kerültem, oldalamon életem szerelmével.
Óvatosan vezettem körbe pillantásomat levélről-levélre haladva. Lassan kiléptem Rob karjaiból és közelebb léptem, hogy ujjaim közé vegyek egy még az ágakon lévő sárguló levelet.

- Sajnos, most ősszel nem hozza vissza ugyanazt a látványt. – mondta April. – De tavasszal gyönyörű az egész kert.

- Tökéletes így is! – suttogtam.

- Azt hiszem, megtaláltuk a tökéletes helyszínt. – jegyezte meg mögöttem Rob, mire 180 fokos fordulatot vettem.

- Hogy mi?! – fakadtam ki csodálkozva.
April csendesen kettesben hagyott minket.

- Angliában vagyunk, mégpedig ott, ahol megálmodtad a tökéletes esküvőt.

- De ez hatalmas! – mutattam a körülöttünk lévő óriási birtokra és házra.

- Csak egyes részeit adhatják ki, de szerencsére a lugas benne van. Persze, kell pár telefon mire mindent elintézünk, de nem elérhetetlen.

- Rob, nem akarom, hogy emiatt kelljen vagyonokat elverni. Csak mert én ezt képzeltem el a filmmániás, buggyant, bolond fejemmel.

- Egyáltalán nem vagy buggyant! Filmmániás, az még rendben. De bolond? Semmiképpen! Vagyis… igent mondtál….

- Te vagy bolond! – ugortam bele ölelésébe.

- Keresve sem találnánk ennél jobb helyet. Képzeld el, milyen szép lesz itt nyáron! A háttérben a tó, mögöttünk a zöldellő erdő, fehér sátrak a kertben, feldíszített székek között vonulsz felém és örökre az enyém leszel.

- Te pedig az enyém!

- Még talán egy kevés krémszín vagy barack is teret kap. Nos? – kérdezte.

- Hát… nem is tudom. – pontosan tudtam, mit is akarok.

- És szerintem te titkon szerelmes vagy abba a lugasba. – jelentette ki.

- Ő a második szerelmem utánad. - nevettem fel. -  Oké, igen! – kiáltottam izgatottan.

- Mi igen? – kérdezte.

- Legyen itt! Akarom. Akarom a házat és a lugast. Szeretném, ha itt lenne az esküvőnk…

***
A véleményetek, mint mindig most is nagyon jól esne. :)