Szívszorító történet blogger díj!

Wow... ez volt az első reakcióm... a második, hogy nagyon köszönöm. :)

Köszi Mercédesz, hogy pont rám és kicsiny történetemre gondoltál.
Szívszorító történet díj... tegye fel a kezét aki könnyezett! Oké, letehetitek. :) Most írjátok meg, hogy hányan voltatok furdal a kíváncsiság. :D

Nagyon csúnya leszek és csupán egy emberkének adom tovább, mert nincs időm suli, írás és frisselés mellett  még az olvasásra is. :'( Tudom, hogy már sokaknál le vagyok maradva, ígérem megyek. ;)

Akinek küldöm, drága Breecom:  http://wearedreamingastory.blogspot.com/
Olvassátok, mert kiakaszt! XD
Puß
Gitka

24. fejezet - Család körében

Halihó!

Igen, még csak szerda van, de itt vagyok a fejezettel. :D
Ez most ilyen... MEGLEPETÉS! XD

Jó olvasást!
Puß
Gitka


***

"Otthon az, ahol együtt van a család."

/Hősök c. film/

Sohasem voltam teljes mértékben kibékülve a repüléssel. Érdekesen hangozhat, de úgy voltam vele, ha az embereknek repülniük kellene, akkor biztos lenne valamilyen természetes módszer, amivel megtehetnék. Nem csak a repülésre irányuló kellemetlen érzéseim miatt tördeltem már vagy egy órája az ujjaimat. Úgy éreztem soha nem fogunk földet érni. Aztán körülbelül két óra repülés után végre leszálltunk. Izgatott voltam. Még a felszállás előtt beszéltem anyuval, de nem mondta meg pontosan ki jön ki elém. Nos, én bárkinek örültem volna jelenleg a rokonságomból. Oké, nem mindenkinek.
Mikor kiértem a terminálba azonnal ismerős arcok után kezdtem kutakodni. Nem volt nehéz megtalálnom őket. Egy kisebb fogadóbizottság várakozott rám.

- Jaj, végre, hogy megérkeztél kislányom! – vetette rögtön a nyakamba magát anyu.
Valami hasonló reakcióra számítottam tőle, így nem lepett meg. És nem mellesleg nekem is szörnyen hiányzott már, hogy magamhoz ölelhessem az anyukámat.

- Hello nagylány! Jól utaztál? – jött oda hozzám apu is, miután nagy nehezen anyu engedett az öleléséből.

- Tudod, hogy nem szeretek repkedni, de nem volt semmi baj. Jó végre földet érezni a lábam alatt. – öleltem meg végre az apukámat.

Aztán sorra jöttek a többiek. Ott volt Bogi, akinek arcáról sugárzott a boldogság. Rögtön megjegyeztem magamnak, amint sikerül négyszemközt tartózkodnunk tüzetes beszámolóval kell, hogy előálljon nekem. Meglepetésemre papám is kijött elém, ami külön öröm volt számomra. Mégis a tényleges döbbenet akkor ért utol, mikor a keresztszüleim léptek elém, hogy üdvözöljenek. Bár nem volt semmi okom, hogy haragudjak rájuk, mégis szorongva éreztem magamat a közelükben. Úgy vettem észre, ők is hasonlóképpen érezhetnek a kialakult szituációval szemben, de nem volt semmi komolyabb fennakadás.
A hatalmas fogadóbizottságnak végül meg lett az előnye, mindenki gyorsan felvett valamit a csomagjaim közül és elindultunk a kocsikhoz. Bár Byront nem hoztam magammal, így is sikerült kitennem magamért pakolás terén. Reméltem, hogy nem volt rossz döntés Grace- re bíznom a kis drágámat, de nem szerettem volna a fél világon keresztül hurcolni. Robot pedig inkább megkíméltem ettől a feladattól, már csak az utazása miatt is. Meg hát férfiak…
Elég volt egy aprócska gondolat, hogy máris hiányozzon. Tudtam, hogy megígértem amint leszállok telefonálni fogok, de mégsem akartam a kísérőbizottság előtt megejteni a beszélgetést.
A hazaút végül elég gyorsra sikerült. Anyuékkal és Bogival mentem az egyik kocsival, papa pedig a keresztszüleimmel a másikkal. Már itt kellett volna sejtenem, hogy valami készülőben van.
Minden akkor kezdett nagyon gyanússá válni, amikor hazaérve a házunk előtt több kocsi is parkolt.

- Hát itt meg mi történt? – kérdeztem anyut, miután kiszálltunk a kocsiból.

Azonban válaszolni már nem volt ideje, ugyanis az egyik unokatesóm rohant ki a házból.

- Megjött Em, itt vannak. Anyúú! – kiabálta, miközben vészes sebességgel közeledett felém. Meg kellett állapítanom, hogy Zalán semmit sem változott amióta utoljára láttam, talán csak még hangosabb lett. – Szia! Már nagyon vártuk, hogy megérkezzetek. – mondta csillogó szemekkel.

- Hello! Ez ám a meglepetés. Fogalmam sem volt róla, hogy itt vagytok. Különben biztos jobban siettem volna. – túrtam össze a haját játékosan. Persze rögtön lereagálta dolgot egy „Ne már!”- ral, de azért mindig is ő volt a kedvenc unokaöcsikém.

Mire nagy nehezen bekeveredtünk a lakásba kiderült számomra, hogy a szűkebb rokonságom mind nálunk tartózkodik. Természetesen mindenki egyszerre szeretett volna üdvözölni, de szerencsésen megoldottuk a dolgokat. Kicsit feszülten nyújtogattam a nyakamat egy bizonyos rokonom után, de szerencsére nem láttam a tömegben. Arra a találkozásra még nem voltam felkészülve, és kedvem sem lett volna elrontani a mostani felhőtlen hangulatot.

- Oké, most már el kell mondanod, hogy mi is folyik itt, anyu.

- Nehogy azt mond, hogy nem jöhet össze a család egy ebédre, ha az egyetlen kislányom egy fél év után haza jön? – kérdezte anyu.

- Dehogynem. Örülök, hogy itt vagytok. – fordultam a családom és Bogi felé. – Hiányoztatok!

- Na, jól van, gyorsan felvisszük a csomagokat, addig mindenki üljön asztalhoz. – vette kézbe az irányítást apu. – Hagyd csak, majd én felviszem ezeket. – vette ki a kezemből a csomagokat.

- Köszi, apu!

- Kikér egy kis frissítőt ebéd előtt? – kérdezte körbe a vendégséget anyu.

- Mindent tudni akarok ám. – súgtam oda gyorsan Boginak.

- Ezt én is elmondhatnám. – súgta vissza halkan, miközben leültünk az ebédlőasztalhoz.

A fantasztikus ebéd elfogyasztása után beültünk a nappaliba beszélgetni. Természetesen én voltam terítéken. Utáltam a középpontban lenni.

- Na, akkor mesélj nekünk valamit. – kérte anyu testvére, Judit. – Biztos történt valami érdekes Angliában a fél év alatt.
Hirtelen kémlelő tekinteteket éreztem magamon. „Na most legyél okos Emili!”
Mégis mit kellett volna mondanom?! Hát, csak tudjátok a szokásos: dolgoztam, aztán munkát kaptam egy forgatáson és most együtt járok, sőt gyakorlatilag össze is költöztem egy színésszel, majd másfél hónap ismeretség után. Hogy ki a pasi? Áh, csak Robert Pattinson. Nem hiszem, hogy ezt lett volna a megfelelő válasz a kérdésre.

Ehelyett csak ennyit mondtam:
- Sikerült munkát kapnom egy forgatáson, szóval mindenképpen jó ötlet volt kimennem. – Mindenki gondoljon ezek után, amit akar.

- Az szuper. Mondtam anyunak, hogy jelenkezek a Művészeti Főiskolára jövőre, de hallani sem akar róla. – panaszolta unokahúgom.

- Még jó, hogy nem. Mégis miből élnél meg akkor, elárulnád? Tudod, te milyen keveset keresnek itthon a színészek. – közölte könyörtelenül Judit lányával. – Ezt Emili is pontosan meg tudja neked erősíteni, gondolom. – fordult felém.

- Hát, ha jó vagy, meg lehet élni belőle. – néztem bocsánatkérő szemekkel nagynénémre. – De idehaza egészen más helyzetek uralkodnak, mint odakint.

- Na látod, anyu! Színésznő leszek. – jelentette ki lelkesen Ági.

- Várjuk meg, hogy jövőre is ezt fogod- e gondolni, helyes?

- Oké, akkor visszatérhetünk a témára. – egyezett bele örömmel Ági.

- Nem is tudtam, hogy ilyen terveid vannak, de ez tök jó.

- Beléptem egy kisebb diáktársulatba és azt mondják, hogy egész jó vagyok, és szeretem is csinálni, csak anyu nincs kibékülve az ötlettel. De majd ha itthon nem találok szerepet, kinézek mondjuk Angliába. És talán te is tudsz majd valamit segíteni nekem.

- Mert azt hiszed Em, majd akkor is kint lesz, amikor te odaérsz, hogy kint vállalhatsz szerepet? – kérdezte tőle nagypapa. – Remélem, hogy nemsokára végre hazajössz, kincsem.

- Hát, még nem tudom, hogy lesz, őszintén. – kezdtem el idegesen piszkálgatni a hajamat.

- Na, végre érdekes témához értünk. - fordult felém keresztapám. – Anyád azt mondta, hogy szemet vetett rád egy angol pasi.
Bár mostanában nem volt a legjobb a keresztszüleim és köztem lévő viszony, mégsem tudtam nem mosolyogni ezen a megfogalmazáson. Ezért is szerettem keresztaput.

- Valahogy úgy. – mondtam mosolyogva. Mellettem Bogi alig tudta visszafojtani a nevetést.

- Szóval igaz! – sikkantott fel unokahúgom. Megfagyott az ereimben a vér. Szóval tudják. Persze jelent meg rólunk kép, de nem volt annyira magától értetődő, hogy én vagyok a képeken. Nevet pedig szerencsére még egy újság sem közölt.

- Anyu, elmondtad nekik? Komolyan? – méltatlankodtam.

- Én csak annyit mondtam, hogy van egy angol barátod. – nyugtatott meg.

- Egy angol pasival jársz! Részleteket. Na lécci!!! – kérlelt Ági. Szavakban leírhatatlan mennyire megkönnyebbültem, hogy mégsem tudják pontosan kivel is járok. Nem tudtam, hogy kellene egy ilyen horderejű információt megosztanom velük.

- Mivel foglalkozik a barátod? – kérdezte Judit.

- Jaj, anyu, az nem fontos! – csattant fel Ági. – Jól néz ki? Hogy hívják?

- Jaj, csak erre tudsz gondolni lányom…

- Jól néz ki. – válaszoltam. – És mellesleg színész. Robnak hívják. – fordultam Judit felé bocsánatkérően. Tudtam, hogy ez a hír, nem igazán pont abban lesz segítségére, hogy lebeszélje a lányát a színészi pályáról. Nem is tévedtem.

- Na, látod anyu! A barátja is színész. Na és hol találkoztatok? – kérdezte izgatottan.

Úgy döntöttem felesleges dolog lenne hazudnom.

- A forgatáson.

- Vele dolgoztál? Éva mondta, hogy személyi asszisztens voltál végül is. – kérdezte Péter, Judit férje.

- Igen, vele. – feleltem szűkszavúan.

- Na és meg tud élni a fizetéséből? – kérdezte kíváncsian Judit. Erre a kérdésre nem számítottam, de végül is csak a lányát szerette volna meggyőzni továbbra is. – Bocs, hogy ilyet kérdezek.

- Igen, elég jól megfizetik. – mondtam. „ De még milyen jól.”

- Na, látod anyu! Én megmondtam.

- Hát persze. De például mennyit kapott az utolsó munkájáért? - vetette oda kérdést Judit, mikor már azt hittem megmenekültem. Segélykérően néztem anyura, de végül maga Rob mentett meg.

- Ne haragudjatok, de ezt fel kell vennem. Elfelejtettem felhívni valakit. – álltam fel gyorsan.

- Nyugodtan beszélhetsz itt is. – nézett rám Bogi vigyorogva.

- Inkább kimegyek, bocsi. - De még mielőtt kimentem volna még odatátogtam neki egy: „Te áruló”-t.

- Szia! Bocsi, csak a családom letámadott. – kezdtem gyorsan.

- Szia! Már azt hittem valami baj van. De akkor megnyugodtam. Milyen otthon lenni?

- Jó és rossz egyben. Éppen vallatnak.

- Oh, csak kíváncsiak mi történt veled mialatt nem láttak.

- Hát pontosan ez az. Mert te történtél velem.
Arra számítottam, hogy majd mond valami biztató dolgot, de csak hangos kacagás hallatszódott a vonal túloldaláról.

- Te most kinevetsz? – kérdeztem.

- Bocsi, csak annyira aranyos volt, ahogy mondtad. Csak mond el nekik, és kész.

- Te könnyen beszélsz. – mondtam. – Na, majd hívlak, mert azt hiszem most jött utánam valaki. – indultam vissza a nappaliba.

- Hiányzol! Majd hívlak.

- Oké, hívj, ha már L.A. – ben vagy. – mondtam. – Te is hiányzol. Szeretlek!

- Én is szeretlek! – mondta majd letette.

Sokkal nagyobb örömmel ültem vissza Bogi mellé. A folyamatos mosolyból az arcomon pontosan tudta, kivel is beszéltem. A többiek arcáról még csak a sejtés volt leolvasható.

- Csak nem vele beszéltél? – kérdezte nagypapa.

- De igen, vele. Nem tudtam felhívni, mióta leszálltam.

- Jaj, de édes! – ájuldozott Ági.

- Szerintem nyálas. – közölte Zalán.

- Azt mondtad, hogy L.A.-be megy? – kérdezte Judit. Befelé jövet úgy látszik elfelejtkeztem arról, hogy páran beszélnek angolul. – Bocsi, csak éppen hallottam. Nem angol a barátod?

- De igen, csak át kellett ugrania pár napra az USA-ba. Amolyan promóciós dolog. Vannak kötelező megjelenései, amiken a filmjét pénzelő stúdió elvárja, hogy megjelenjen.

- Ez tök jó. Tök mázlista a barátod. Bárcsak én is ott lehetnék L.A.- ben. Pont most lesz a városban egy Remember Me-s sajtótájékoztató. A barátnőimmel pont a héten néztük meg a filmet neten, nagyon jó, nézd meg mindenképpen.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Inkább próbáltam az ásványvizemre koncentrálni.

- Komolyan bármit megadnék érte, hogy ott lehessek. – ájuldozott Ági. Mellettem Bogi egy jól irányzott ütést mért közben a bordáim közé. – Komolyan az a pasi annyira jól néz ki!

- Most meg mégis miről beszélsz? Úgy mond, hogy mi is értsük. – szólt rá Péter.

- Jaj, apu! Te ezt nem értheted. Ez olyan lányos dolog. De szerintem Em és Bogi tudja, mire gondolok.

- Na, azért minket se hagyj ki a dologból kislányom. – mutatott Judit magára és anyura.

- Engem ne keverj bele ebbe. – védekezett anyu engem figyelve.

- Bár nem tartozik az eredeti témához, de ha egy hasonló pasival állítanál be lányom egyik nap biztosan nem küldeném el a háztól. – nézett mosolyogva a lányára Judit. – Helyes fickó az a Robert Pattinson.

Na, ez a volt az a pillanat, amikor Bogi és én egyazon pillanatban fulladtunk kis híján a poharunk tartalmába. Egy percig beszélni sem tudtam. Mire mindketten levegőhöz jutottunk a rokonaim kíváncsi tekinteteivel találtuk szembe magunkat. Tudtam, hogy most kellene elmondanom a teljes helyzetet, de unokahúgom gyorsabban összerakta a kirakós darabkáit.

- Volna egy kérdésem… A barátod angol, színész, L.A. –be kell mennie valami promóciós dologra és azt mondtad Robnak hívják? – kérdezte egyre elhaló hangon.

- Igen. – feleltem halkan, várva a reakciókat.
Egyszerre kerekedtek ki Ági szemei és pattant fel a fotelből. Eszeveszetten kezdett el ujjal mutogatni rám és a levegőben hadonászni.

- Mond, hogy nem! Oh, te jó ég! Nem hiszem el! Most komolyan! Csak viccelsz velem! – sikítozott.

- Bár nem tudom, pontosan mire gondolsz, de azt hiszem, a reakciódat nézve, nagyon beletaláltál.

- Te Robert Pattinsonnal jársz!

- Hát, nagyon úgy néz ki. – feleltem.

- Szóval nem jár Kristen Stewarttal. – állapította meg. – A francba! Mármint nem úgy értem, csak fogadtunk egy barátnőmmel, de mindegy. Nem hiszem el, hogy tényleg az unokanővérem Rob barátnője. – ájuldozott továbbra is.

- Szóval ezért voltál olyan titokzatos, amikor Em barátjáról kérdeztem? – fordult Judit anyuhoz.

- Jobbnak láttam, ha Em mondja el. És ki tudta volna megmondani közben mi történik.

- De kérlek, ne nagyon mondjátok el senkinek sem. – kértem őket. – Nem szeretnék ott díszelegni az újságokban.

- Hát persze, hogy nem mondjuk el senkinek sem. – ígérte meg keresztapám. Bár tudtam, hogy Fanninak mindenképpen tovább fogják adni, kicsit megnyugodtam.

- Főleg rád gondoltam Ági. – néztem rá kérlelően.

- Oké, ígérem nem írom meg egy rajongói oldalnak sem, nem teszem fel semmiféle közösségi oldalra stb. stb… Így jó lesz?

- Tökéletes. – nyugtáztam.

- Akkor te voltál ott vele azoknál a romoknál múlt héten, és pár hónapja azokon a paparazzi képeken, ami kijött az újságokba. – jegyezte meg.

- Hú, de jól értesült vagy. – lepődtem meg. Bár elég jó kapcsolatban voltunk, nem tudtam, hogy ennyire nyomon követné bárki munkásságát és a magánéletét. Arra pedig még legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a valaki pont az én barátom lenne.

- Van egy szűkebb rajongói kör, amibe úgymond beletartozom. Tudod netes oldalak, meg minden. – vigyorgott.

- Oh, hát ez remek. Komolyan gondoltam, hogy senkinek se egy szót sem.

- Tudom, tudom. Lakat a számon, ígérem, Bár nehéz lesz megállni. – mondta. – Mondjuk egy autogrammért cserébe már…

- Jól van értettem. – mosolyogtam. – Megkapod az aláírásodat.

- Többet is?

- Te jó ég! Mennyit?

- Majd még összeszámolom. – mondta izgatottan.
Hatalmas kő esett le szívemről, hogy már nem kell ezt az információt rejtegetnem senki elől sem.

- Örülök, hogy boldog vagy szívem. – mondta nagypapa. – Főleg azok után, ami történt.
Hát papa mindig is különleges ráérzéssel tudott a legrosszabb pillanatokban ilyen hozzászólásokat megejteni. Kínosan keresztszüleim felé pillantottam, ők sem érezték jobban magukat.

- Jelenleg nincs okom panaszra, papus, szóval nem kell aggódnod az unokád miatt. – nyugtattam meg, hogy többet ne hozzuk fel azt a témát.

A nap további részében Ági párszor még tett fel érdekes kérdéseket Robbal kapcsolatban, de mindent összevetve nagyon jól viselkedett. Kellemesen elbeszélgettem mindenkivel, bár keresztanyuékkal görcsösen kerültünk egy bizonyos témát. Juditék búcsúztak el elsőre, mivel Zalán hamar kidőlt a sorból. Aztán a többiek is lassan hazaindultak, apu pedig elvitte nagypapát. Sajnáltam, hogy a másik nagyszüleimmel nem találkozhattam, de nem várhattam el, hogy az ország másik feléből ekkora utat tegyenek meg értem.

Miután mindenki elszállingózott Bogival felajánlottuk anyunak, hogy segítünk elpakolni az asztalról, de szépen elküldött, hogy beszélgessünk nyugodtan.

- Na, mesélj vigyori. Mi a helyzet Gáborral? Együtt vagytok, vagy nem?

- Együtt vagyunk! – lelkendezett. – Tegnap elvitt a szüleihez. Édes egy apja van, bár az anyukáját nem bírom annyira. Tipikus újságíró feje van. Látnod kellett volna, hogy méregetett.

- Jaj, szegényem. Tuti meg fog kedvelni. Úgy örülök, hogy végre sínen vagytok. Be kell mutatnod a híres Gábornak. Mondjuk holnap valamikor? Bár Kittivel is találkoznom kell.

- Találkoznunk pontosabban. De benne vagyok.

- Itt alszol? – kérdeztem. – Akkor holnap bemehetnénk együtt a városba.

- Hát persze, anyukád már megelőzött. – felelte.

- Szuper. Akkor itt az ideje, hogy belekezdj a részletek mesélésébe. – mondtam, miközben magam előtt toltam a szobám felé.

- Dumapartit csapunk? – kérdezte vigyorogva. – Mint a régi szép időkben…
Hát az igaz, hogy nem ez lenne az első eset, hogy egy estét átbeszélünk alvás helyett és magunkat ismerve, nem is az utolsó.

A hideg napokra...

Halihó!

Nem még nem fejezet, de lehet,hogy a héten előbb jön az is.
Nem tudom felétek milyen az időjárás, de itt eléggé csúf idő járja. Még szerencse, hogy beanene pont most készítette el újabb remekművét.
Talán ez egy kis melegséget csempész a szobába. :D
Enjoy!

Puß
Gitka

23. fejezet - Hegek

Sziasztok!
Ma korábban jön a fejezet. Remélem nem baj. :$
Nincs sok hozzáfűznivalóm.
Jó olvasást!




Ui.: Köszönöm az előző fejezethez a csodás hozzászólásokat.




***
"Észrevettétek a hegeket, amiket magatok mögött hagytatok? Nem. Valószínűleg nem. Mert a legtöbb szabad szemmel nem látható." /Jay Asher/

Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam. Talán ha egy órácskára sikerült elaludnom. Erősen markolásztam a takaró szélét, mintha az abba való kapaszkodás bármit is megoldana. Bár nem tudtam aludni a bennem kavargó érzésektől, mégsem vettem észre, mikor mellettem az ágy megüresedett. Idegesen keltem ki az ágyból, féltem, hogy a ház többi részében is ugyanez az üresség fogad majd.
Az egész házat csend lengte körül, mint valami halottasházban. Minden megtett lépésem visszhangzott a falakról. Rettegés kerített magába. Nem kellett volna ennyire kiborulnom az este. Így távlatból minden annyira hülyeségnek látszott. Még sosem veszekedtünk ennyire, mint múlt éjjel.
A nappaliba érve a csend még jobban érzékelhetővé vált számomra. Nem is tudom miben reménykedtem. Talán abban, hogy majd a kanapén találom Robot. De nem így volt.

Hirtelen erős káromkodás ütötte meg a fülemet. Más esetben bántotta volna a fülemet, de ebben a pillanatban a legszebb hangokat jelentették számomra. Mégsem ment el…

Elmosolyodtam. Aztán egy második gondolat is bekúszott a gondolataim közé. A tegnap estét feledve futottam ki a hátsó teraszra.

- Ugye nincs baj? – kérdeztem aggódva.

- Csak kifogyott ez az átkozott öngyújtó. – nézett fel bosszankodva a lépcső aljáról.
Annak a két vöröslő szemnek a látványától ugrott be minden a tegnap estéről. Rob ott ült összetörve a lépcső alján, körülötte egy tucat elszívott cigi csikkel.
Hirtelen állt fel, nem számítottam erre.

- Sajnálom. Tényleg. Egy idióta vagyok, Em. Észre kellett volna vennem, igaz? De mégsem. Akkora egy barom vagyok. Ne haragudj, kérlek. Kérlek. – kezdett bele. Szörnyen letörtnek és feldúltnak látszott. A szemeiből kiolvasható volt minden érzés, ami ott kavargott bennem is. De mindenekelőtt egy kétségbeesett gondolat: „ Nem akarom elveszíteni!” Én sem akartam őt! 

- Tudtam, hogy elfogom rontani, de nem akarom, hogy pont egy ilyen ostobaság legyen az, ami közénk áll. Nem Nina, vagy Bia. Vagy akárki más… - lépett hozzám közelebb. Közben idegesen babrálta a cigis dobozát.  - Ostoba voltam. Megbocsátasz?

Valami olyasmit kellet volna mondanom, hogy „pár szó nem teszi helyre, hogy nem bízok meg bennem Dáviddal kapcsolatosan” vagy „ attól, mert még most ezt mondod, nem biztos, hogy legközelebb nem fog megtörténni ugyanez” vagy valami hasonlót. De egyetlen ilyen hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem azokba kétségbeesett, kérlelő szemekbe és éreztem, hogy szükségtelen lenne bármit is mondanom.

- Persze, hogy megbocsátok. – léptem elé egy lépéssel. – Már persze, ha te is megbocsátasz, azért amit este mondtam. – néztem fel a szemeibe.

- Nincs miért, átgondoltam mindent, amit mondtál és igazad volt. Csak annyira vak voltam, hogy nem vettem észre. Vagyis inkább nem akartam tudomást venni róla. Mert én nem úgy tekintek Biára, mint ő rám. De ezen nem tudok változtatni, mármint az ő részéről. Sajnálom. Nem akartam veszekedni. – ölelt végre magához.

- Én sem. – simultam bele az ölelésbe.

- Hiányoztál az este.

- Te is nekem. Nagyon nem tetszett ez a felállás. Reggel megijedtem, hogy elmentél.

- Olyat sosem tennék.  – kérdő tekintetem láttán hozzátette. - Nem menekülnék el a problémák elől. Helyre akartam ezt hozni, csak kellett egy kis friss levegő és megőrjített a tudat, hogy bár ott vagy mellettem mégis egyedül vagyok. Így kijöttem kicsit kiszellőztetni a gondolataimat.

- És minderre rásegítettél egy doboz cigivel? Remek! – fintorogtam.

- Öhm, hát nem sok kell hozzá, hogy elfogyjon.

- Nem akarok ilyenek miatt összeveszni veled.  – simítottam végig az arcán. Megnyugodtam, hogy a tekintette sokkal jobban hasonlított az általam szeretett férfiéra. – Szeretlek!

- Oh, én is. Ha tudnád mennyire! – kapott fel hirtelen.

- Hé, tegyél le! – kiabáltam kétségbeesve, de ő nem hallgatott rám. Egyenesen a konyhába cipelt, ahol végre újra lábaim alatt tudhattam a biztos talajt. – Mire készülsz? – kérdeztem kíváncsiskodva.

- Egyfajta kárpótlást nyújtok a tegnap esti szörnyű kis kiruccanásunk miatt. – kacsintott. – Kezdődően egy reggelivel a lá Rob.

- Hmmm. Jól hangzik. – válaszoltam. – És mi a napi ajánlata?

- Öhm… - nézett bele gyorsan a hűtőbe. – Nos választhat a pirítós, a gabonapehely és a tojásrántotta között.  – ment bele a játékba.

- Micsoda lehetőségek. Ön szerint mi lenne a nekem megfelelő? – álltam fel az asztaltól egyre közelebb araszolva felé.

- Nos, ha ajánlhatok, a barátnőm egyszer megdicsérte a tojásrántottámat.

- Szerencsés egy lány lehet. – simítottam végig a karján. – És valami desszertet tudna a reggeli után ajánlani?

- Igazából én vagyok a szerencsés, hogy még mindig mellettem van. – vette két keze közé az arcomat. – Mégis milyen desszertre gondolt?

- Nem egyértelmű? – mosolyogtam rá. – Rád. – húztam közelebb magamhoz.

- Oh, elnézést hölgyem. Kicsit lemaradtam. Mikor is lettünk mi a tegező viszonyba egymással? – nézett rám komoly tekintettel.

- Jaj, csak fogd be. Inkább a desszerttel kezdeném. A reggeli még várhat. – csókoltam meg szenvedélyesen. Ez alkalommal ő sem mutatott semmi féle ellenkezést

 Két órával később pihegve bújtam a karjai közé.

- Mégis van valami jó ebben a veszekedésben.

- Úgy látod? – kérdeztem.

- Viccelsz? Békülés szex. – mondta ki a magától értetődőt.

- Annyira férfi vagy. – csókoltam szájon.

-  Melletted nem nehéz. – kaptam én is egy puszit a hajamra.

- Tudod min gondolkoztam? – kérdeztem izgatottan. Eszembe jutott valami, amit már rég fel akartam volna hozni.

- Oh, jaj, most félnem kellene? – kérdezte gyorsan.

- Nem, nem kell, nem olyan dolog. – nyugtattam meg. – Csak az jutott az eszembe, hogy még sosem játszottál nekem.

- Oh, ezt gyorsan orvosolhatjuk. – kelt ki mellőlem az ágyból. – De te is kellesz hozzá. Gyere! – nyújtotta felém a kezét.

Egészen a nappaliig hurcolt, majd ott leültetett a zongora mellé és játszani kezdett.

- Igazából arra gondoltam, hogy még sosem hallottalak gitározni, de ez valami csodálatos volt.  Gyönyörű volt köszönöm. – csókoltam meg. – Nem is tudtam, hogy játszol zongorán. – jegyeztem meg, mikor elszakadtunk egymástól.

- És ez a kis szépség csak dísznek áll a nappaliban? – mosolygott.

- Oké. Pontosítok. Nem tudtam, hogy ennyire jól játszol. – feleltem. – Sok minden van még, amit tudnom kellene, igaz?

- Oh, rengeteg időnk van, hogy kitaláld mindet. És arra is, hogy én a tieidet.

- Állok elébe.

***

Vészesen közelgett a nap, mikor végre hazalátogatok. Kettős érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészről nem akartam ismét hosszabb ideig távol maradni Robtól, főleg most nem. A másik oldalon ott volt a mérhetetlen vágy, hogy minél előbb és minél több időt tölthessek otthon a családom és a szeretteim körében. Persze Kitti miatt is nagyon izgatott voltam, alig vártam, hogy ott lehessek a „nagy napján”.

- Annyira jó lenne, ha mégis ott lehetnél velem. – említette meg Robnak az indulásom előtti napon.
A csomagjaim szinte teljesen készen álltak az indulásra. Nem bírtam magammal és izgalmamban bepakoltam. Természetesen sikerült hatalmas mennyiségű ajándékot felhalmoznom, így nem is volt baj a túlzott készültségem. Néhány dolgot egyszerűen nem tudtam hova tenni.

- Én is szeretnék ott lenni veled.

- Ha ott lennél, veled vonulhatnék be, de így majd Tamás egyik haverja oldalán esek orra.

- Dehogy esel. Te leszel a legkáprázatosabb koszorúslány, akit valaha látott a világ. Sokkal szívesebben lennék veled, mint azon a hülyeségen. – hajtotta a vállamra a fejét. – És nem hiszem, hogy pont az én megjelenésemre vágynának egy esküvőn. Már persze a miénket nem számítva.

- Hogy mi van? – nem hittem a fülemnek. Tényleg azt mondta, amit hallottam?

- Most valami rosszat mondtam? Ha sikerülne is odaérnem, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha „Robert Pattinson” beállítana. Nem akarom, hogy őrület legyen a barátnőd esküvőjéből. Sajnálom…

- Oké, tudom, tudom. De nem erre gondoltam. Mit mondtál utána? Hogy a MI esküvőnkön?  - kérdeztem mosolyogva.

- Hosszútávon gondolkodom. – felelte egyszerűen.

- De kicsit túlságosan előreszaladtál. – néztem rá ijedten.

- Nyugi, nem holnap akarlak elvenni. – nézett rám vigyorogva. – Megijedtél? – kérdezte kíváncsian.

- Nem, csak néha túlságosan előre gondolkozol.

- Csak mert komolyan is gondolom. Szeretlek.

- Én is téged. De nem tudhatod mi lesz a jövőben.

- Ezt most miét mondod?

- Lehet, hogy rájössz, hogy nem én vagyok az, aki kell neked és a végén egy másik nőt fogsz majd elvenni.

- Ez az, ami nem fog megtörténni. Soha. Mert te vagy az, aki kell nekem. Csak te. Te vagy az, aki bár az vagyok aki, még mindig itt van mellettem.

- Ezt most úgy mondod, mintha valami borzalmakat szenvedtem volna el melletted. Pedig nem.

- Oh, én tudnám sorolni. Először is nem hagytam, hogy elég időt tölthess a barátnőddel, el kellett viselned Lisát a forgatáson, a képeid ott díszelegtek az újságokon és minden bizonnyal a rajongóim fele halálosan féltékeny rád, és ne felejtkezzünk el arról sem, hogy mennyire idióta voltam.

- Ezek nem olyan dolgok, amiért megérné feladni. Elég jó a kárpótlás, tudod. – simítottam végig az arcán.

- Reméltem, hogy így gondolod.

- De most, hogy felhoztad kérdeznék valamit.

- Bármit.

- Ezzel a médiás dologgal kapcsolatban. Mennyire lenne rossz ötlet, ha azt kérném, hogy holnap gyere ki velem a reptérre?

- Az pont az ellenkezője lenne a rossznak. – nyugtázta a mondandóját egy hatalmas mosollyal. – Már perszem, ha nem zavar, ha kikísérlek, valószínűleg mire leszállsz Magyarországon már nem csak, mint a barátnőmet fognak emlegetni, hanem konkrét életrajzuk is lesz rólad.

- Oh, imádom a nyilvános szerepléseket, nem mondtam még?

- Hát persze, rajongasz érte.

- Nem akarok nélküled elmenni.

Másnap ígéretéhez híven együtt mentünk ki a reptérre. Csak mi ketten. Előtte még gyorsan elugrottunk a szüleihez elbúcsúzni, hiszen Rob másnap indult LA –be. Kicsit furcsa érzés fogott el Rob szüleinél. Nem tudnám megmondani mi volt az és mi okozta, de egyértelműen rossz érzés volt.
Rob testőre nem volt elragadtatva, hogy kettesben menjünk ki a reptérre így velünk jött. Mellesleg én sem örültem volna, ha miután felszállok a gépre, szegényt megrohamozzák.

- Köszi, hogy kijössz velünk. – köszöntem meg Dave-nek. – Ígérd meg nekem, hogy vigyázol rá, amíg LA - ben lesz.

- Épségben fogom leszállítani.

- Én is itt vagyok ám. – szólalt fel Rob. – Tudok magamra vigyázni.

- Hát persze, hogy tudsz. De nem mindenki tud ellenállni az angol sármodnak.

- Oh, hallod ezt Dave? – vigyorgott. – Sármos vagyok.

- Induljunk, mert lekésem a repülőt.

- Akkor legalább itt maradnál velem.

A reptérre érve valami olyasmi fogadott, amire számítottam. Káosz. Rajongók mindenütt.

- Most mondja meg valaki, hogy mégis honnan vették, hogy pont most jövünk?! És, hogy egyáltalán jövünk?! – háborgott mellettem a kocsiban. Még szerencse, hogy nem ő vezetett, mert egész biztosan nekihajtott volna a tömegnek.

- Nyugi. Ne idegeskedj! Ne az legyen az utolsó emlékem, hogy ideges vagy, oké?

- Oké, csak annyira szeretném, ha néha úgy alakulnának a dolgok, ahogy normális lenne. Simán kisétálnánk, elbúcsúznánk, te felszállnál, én pedig hazamennék és közben a kutyát sem érdekelné, hogy ki vagyok, és mit csinálok.

- Így lenne, ha nem te lennél. De mivel kicsit sem lehet téged a normális dolgokhoz hasonlítani… És nem bánom, mert te különleges vagy.

- Imádom, hogy mindig meg tudsz nyugtatni, mondtam már?

- Azt hiszem még nem, de ez egy tökéletes alkalom volt. – sóhajtottam.

- Rob, azt hiszem, nem lenne okos dolog kisétálnod most oda. – szólt elölről Dave.

- De én ki akarok. – nézett a szemembe eltökélten. – Ki fogom kísérni a barátnőmet.

- Oké kölyök, te tudod. - szállt ki a kocsiból, hogy az ajtónál biztosítsa a helyet. Közben én egy néma köszönömöt tátogtam oda Robnak.

- Kész vagy? – kérdezte.

- Igen. – válaszoltam, mielőtt egy csókra nem húztam magamhoz az arcát. – Most már igen.

Amint nyílt az ajtó és meglátták, hogy tényleg Rob érkezett meg több irányból is gyűlt a tömeg körülöttünk. De Dave igazán jól végezte a dolgát, a reptér biztonsági emberei segítségével kísértek be minket egészen a becsekkolásig. Odáig szerencsére már nem juthattak be, így kicsit nyugodtabb körülmények között mondhattam búcsút szerelmemnek. Bár kíváncsi tekintetekből itt sem szenvedtünk hiányt.

- Hát ez vicces volt. – jegyeztem meg.

- Én inkább a horror szót használnám.

- Köszönöm, hogy kijöttél velem. – néztem rá hálásan.

- Hiányozni fogsz! – mondta gyorsan.

- Te is nekem. –majd meghallottam az első felszólításomat a beszállásra.
Mondanom sem kell, hogy a szemeim kezdtek nagyon szúrni, amint eljutott a tudatomig, hogy már csak pár percig lesz velem.  – De hívlak, amint megérkeztem.
Bár egy csomó kémlelő tekintet vett körül minket, mégis szorosan magához vont. Nem éreztem a minket körülvevő világot, csak őt. A csókjának emléke lebegett végig az emlékeimbe, amíg magyar föld fölé nem értünk a géppel.

*
A fejezet címe kicsit átvitt értelmű, de nekem nagyon megtetszett. Ha nem érthető mire gondoltam, szóljatok és elmondom. :)

22. fejezet - Nézőpontok + Egyéb

Sziasztok!

FELHÍVÁS!
Az egyik legjobb you tube- os Robos vidikészítőnek sajna a csúnya Summit törölte a csatornáját, de Biel volt annyira rendes, hogy ezentúl sem kell nélkülöznünk őt, és készített egy új csatornát. Ide folyamatosan tölti fel a régi videókat, és persze idővel majd az újakat is. ;)
Akinek van YT regisztrációja, kérlek iratkozzatok fel hozzá. Tiltakozásul ezzel is a Summit hülyesége ellen.
( Meglátásom szerint ez ingyen promó a filmjeiknek, de ha ők ezt nem látják be, hát legyen.)
http://www.youtube.com/user/petitBiel1

Íme az új fejezet, megpróbálok visszaállni erre a pénteki időpontra. De ha valakinek ezzel bármi problémája lenne szóljatok nyugodtan. Oldalra kiraktam egy email címet. Lehet zaklatni rajta. :D
Kicsit rendezgettem a képeket oldalt, majd jön még egy kép Dávidról, csak még mindig keresem a megfelelőt. :)
Köszönöm annak a drága 4 személynek, aki véleményezett és a 16- nak aki pipált.
Jó olvasást!
Puß

***

"Mert szép a világ, úgy találom
s a rút csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint egy istennek hajnalálma."
    / Babits Mihály/

Azóta be voltam sózva a kiruccanás miatt, amióta csak megemlítette. Viszont nem volt hajlandó egy szót sem elárulni azzal kapcsolatban, hová is megyünk. Bármit kérdeztem csak sejtelmesen mosolygott rám és hevesen rázta a fejét. A nagy esemény napján még mindig tanácstalan voltam. Egyedül akkor volt hajlandó valami érdemleges választ adni, amikor azt kérdeztem, mit vegyek fel.

- De tudnom kell, hogy mibe menjek. Legalább egy kis információt mondj. - kérleltem.

- Hozz magaddal, valami meleget, mert hűvös lesz.  – mondta, majd egy puszit nyomott a fejemre és folytatta a „nagyon titokzatos vagyok” című játékát.

- Valami meleget? Most komolyan?  - morogtam az orrom alatt. – Csak nekem tűnt fel, hogy Angliában vagyunk, ahol legtöbbször fúj a szél és esik az eső?

- Ha nem akarsz, nem kell mennünk.

- De akarok. Csak áruld el, hova megyünk! Ez így olyan rossz. Fogalmam sincs, mit tervezel.

- Csak szeretném, ha meglepetés lenne. Nem fog semmi rossz sem történni. Régebben többször is voltam ott a családommal és szeretném neked is megmutatni azt a helyet. Ennyi információ elég lesz, hölgyem?

- Akkor ez valami kirándulós hely lesz. Mert akkor extra kényelmes cipő kell. Figyelmeztetlek, hogy nem vagyok egy nagy terepjáró.

- Mert én aztán nagyon. De egy kényelmes cipő sem árt.

Bármennyire is igyekeztem többet már nem tudtam semmilyen taktikával sem kihúzni belőle. Pedig minden eszközömet bevettettem, de keményen állta a megpróbáltatásokat. Mire elindultunk, már teljesen feladtam. Inkább az útvonalra próbáltam összpontosítani. Kivételesen eltekintettem a vezetési stílusának elemzésétől is. Viszont, amikor már egy órája elhagytuk Londont kibújt belőlem a kíváncsiság.

- Az a cél, hogy kiautózzunk Angliából? – fordultam felé.

- Ha tudom, hogy ennyire kíváncsi leszel, komolyan elrabollak legközelebb.

- Viselkedem, ígérem. – fontam szépen össze a kezeimet.  – Nyugatnak megyünk? – kérdeztem.

- Igen nyugatnak. Földrajzból ötös. – mosolygott rám.

- Rémes, hogy mennyire nem lehet kizökkenteni ebből a titkolózásból. – panaszkodtam.

- Elvégre színész lennék, vagy mi a fene. – jegyezte meg.

- Van más oka is, hogy erre a szörnyen titokzatos helyre megyünk? Vagy csak amit mondtál.

- Részben amit mondtam, és nem hiszem, hogy a városban most jó ötlet lenne mászkálni, már persze, ha másnap nem akarunk a lapokban szerepelni. És mert remélem, hogy tetszeni fog neked.

- Egész biztosan tetszeni fog. – erősítettem meg. – És a fotósokat is hajlandó vagyok elviselni, csak legyél velem.

- Itt biztos, hogy nem lesz egy sem. Nem bírják a hideget. – vigyorgott.

Az út további részét valamilyen furcsa módon sikerült átaludnom. Már csak arra ébredtem, hogy Rob simogatja az arcomat.

- Itt vagyunk kicsim. Elaludtál.

- Oh, igen. – ásítottam. – Most már elmondod, hol is vagyunk? – a kíváncsiságom hamarabb visszatért, mint ahogy felébredtem volna teljesen.

- A hely neve: Tintagel, bizonyos legendák szerint itt született Arthur király.

- Wow, komolyan? – csillant fel a szemem.

- Reméltem, hogy tetszeni fog. Tervezed, hogy ki is szállunk a kocsiból, vagy maradjunk inkább a melegben?

- Mehetünk. – válaszoltam. Gyorsan magamra vettem a kabátomat és kiszálltam.
Rob is kiszállt teljes álcájában. Napszemüveg, sapka.

- Ugye tudod, hogy ettől még ugyanúgy felismerhető vagy.  - böktem a fejére. – Sőt szerintem csak könnyebbé teszed nekik.

- De legalább nem fogok megfagyni, mint egyesek.

- Úgy tervezem, hogy majd hozzád bújok. – vágtam ki magam.

- Így már más. – mosolygott. – Nem fázol? – kérdezte féloldalas mosolyával megjutalmazva.

- Most, hogy mondod, kicsit hideg ez a szél. – bújtam szorosan hozzá.

A hely meseszép volt, még így az ősz közeledtével is. Kicsit hideg volt a part mellett, de egyáltalán nem sajnáltam. Főleg hogy így meg volt rá az okom, miért is bújok hozzá. Igazából nem csináltunk semmi különleges dolgot, csak körüljártuk az egész helyet, kéz a kézben. Néha a hidegre hivatkozva hozzábújtam, elég átlátszó duma volt a részemről, de nem ellenkezett egy pillanatra sem. Néha kíváncsi tekintetekbe botlottunk, de szerencsére, vagy nem voltak biztosak abban kit is láttak, vagy csak egyszerűen nem mertek megszólítani minket.

 - Mesélj nekem egy kicsit erről a helyről! – kértem, miközben leültünk egy szikladarabra.

- Csak annyit tudok, amennyit a szüleim meséltek, amikor itt jártunk. A legenda szerint, Uther király magához hívatta Tintagel hercegét, Gorles-t a feleségével együtt. Nagyon megtetszett neki a nő, így elhatározta, hogy mindenképpen meg kell szereznie magának.

- Azt mondtad, Arthurhoz kapcsolódik a hely. Nem értem. Ennek az Uthernek megtetszett Guinevere?

- Nem, ott még nem tartunk, csak figyelj. – intett csendre. – Szóval elvette Gorles birtokait és harcot kezdeményezett. Miközben az emberek védték a várat, Uther megkérte Merlint, hogy egy estére hadd nézzen ki úgy, mint Gorles. Állítólag ezen az éjszakán fogant meg Arthur.

- Ez nem valami romantikus dolog. Sőt elég alattomos. Szegény nő. – sajnálkoztam. – Mellesleg ez Merlintől is elég szemét dolog volt. – jelentettem ki haragosan.

- Ez csak egy legenda. És Merlin tudta, hogy Arthurnak meg kell születnie.

- Furcsa, az emberek többsége csak a kerekasztal legendáját ismeri, nem ezeket a dolgokat. Ez nem valami romantikus.  – mondtam. – De ennek ellenére van valami ebben a helyben… Nagyon szép. – hajtottam vállára a fejemet.

- Majd én kipótolom a hiányzó romantikát, rendben? – kérdezte.

- Így rendben. – feleltem, és egy csókot nyomtam az ajkára.

Kezdett kicsit hűvös lenni, lassan még pár szúnyog is előkerült legnagyobb meglepetésemre.

- Ez csalás, ezek a szúnyogok teleportálnak, vagy mi? Én meg nem, pedig még érettségim is van. – mérgelődtem, amikor már komoly fenyegetést jelentettek a jelenlétükkel.

- Ma nagyon érzékeny vagy. – jegyezte meg vigyorogva.

- Csak azért mondod, mert téged békén hagynak. Én pedig újdonság vagyok a számukra. Friss vér. – vigyorogtam.

- Oké, induljunk, mielőtt még valaki kiszúr minket az újdonsült vámpír barátaiddal.

- Hova megyünk? – kérdeztem.

- Éhes vagy?

- Mint a farkas. – feleltem. Érdekesen méregetett. – Hé, farkast mondtam, nem vérfarkast. – mosolyogtam meg a reakcióját.

Csak a fejét csóválta.
- Ha valaki kiszúr minket, az a misztikus lények említésének tudom be.

- Te kezdted. – emlékeztettem. – Na, most ki az érzékeny? – kérdeztem. – Ez a hely nélküled is elég különleges, fel sem tűnik nekik, hogy egy vámpír sétálgat a közelükben.

Mire hazaértünk hulla fáradtak voltunk mindketten. Nem is csoda, hiszen fél nap lábon voltunk. Azt hittem ezzel vége a meglepetéseknek, de tévedtem. Fáradtan nyúztam le magamról a cipőmet, amikor egy kéz könnyedén lesegítette rólam. Minden mással egyetemben…

***

Annak ellenére, hogy milyen nap állt mögöttem, semmi fáradságot nem éreztem másnap. Rob gyorsan körbetelefonálta fiúkat, hogy este ráérnek- e. Sajnos, Tom és Sam nem voltak a városban, így őket nélkülöznünk kellett. Legnagyobb bánatomra Biancát is meghívta, de megfogadtam, hogy egy rossz szavam sem lesz vele kapcsolatban. Nem akartam a hazamenetelem előtt pont miatta összeveszni Robbal.

Persze az, hogy valamit elhatározol, még nem jelenti azt, hogy a dolgok úgy is fognak alakulni. Ezt már megtanultam. Az egyenlet több ismeretlenből is állhat.
A fiúk törzshelyén gyűltünk össze, szerettem ezt a helyet. Főleg, hogy nem igen háborgattak minket. Szerencsére Marcus semmi jelét nem mutatta, hogy Rob távolléte alatt besokallt volna tőlem, így továbbra is jól el tudtunk beszélgetni. Bobby pedig hozta a formáját.

- Gondolom, otthon összefutsz majd Bogival. – kezdte.

- Csak nem azt szeretnéd, hogy adjak át neki egy üzenetet?

- Csak mond meg neki, hogy üdvözlöm. És bármikor nagyon szívesen elszállásolnám Londonban, már ha nálad nem férne el.

- Átadom neki, ígérem. – nyugtattam meg. – Bár nem hiszem, hogy a barátja boldog lenne az ötlettől.

- Ugyan már, ez egy totál ártalmatlan meghívás volt a részemről. – vigyorgott.

- Persze te meg az ártatlanság. – bökte oldalba Marcus.

Egész kellemesen telt az este, amíg meg nem érkezett a késő, Bianca személyében. Az addigi fesztelen hangulat rögtön megváltozott. Szerintem a fiúk pontosan érezték mekkora feszültség van kettőnk között. Néha azt éreztem ezt egyedül Rob nem akarta igazán észrevenni. Pedig Bianca ellenszenve egészen nyilvánvaló volt az irányomba.

- Sziasztok! Bocsi, hogy késtem, de belefutottam egy régi ismerősbe. – köszöntött mindenkit. –Áh, te is itt vagy Emili! Szerintem Rob örülnél, ha tudnád ki is az. – vetette oda Robnak, erősen kerülve a pillantásomat.

- Igen, kivel? – kérdezte kíváncsian.

- Hát Ninával. – felelte mintha ez egy magától értetődő dolog lenne a világon, persze az után, hogy a legvidámabb hír is.
Mellettem Bobby és Marcus szinte egyszerre fulladtak bele az italukba, miközben próbáltam felvenni a „nem izgat, mit mond” arckifejezésemet.

- Tényleg? Rég nem beszéltem vele. – felelte Rob. Nem tudtam megállapítani a hangsúlyából, hogy ez most jó vagy rossz dolog- e. Számomra minden bizonnyal rossz volt. Senki sem szeret az exekről hallani. Főleg nem egy kedves ismerőstől, aki minden jel szerint utál.

- Én sem, és véletlenül egymásba futottunk. – mondta, miközben elvette az italát a pincértől. – Látnotok kellett volna. Rengeteget változott. Jól néz ki. – nyomta meg erősen a jó szót.
Legbelül már felrobbantam. „Szóval annyira nem bír, hogy inkább látná Robot valaki mással, csak ne velem. Remek!”
És tényleg amennyire jól indult az este, annyira rossz lett a végére. Egy ideig még hallgattam Bianca áradozását Nináról, aztán inkább már nem kínoztam magamat, próbáltam kizárni a fájó információkat. Marcus és Bobby is kényelmetlenül érezték magukat, legalábbis nekem nagyon úgy tűnt. Viszont Rob semmi jelét nem mutatta, hogy ne élvezte volna Bianca társaságát. Így kicsit kettészakadtunk. Az este további részében Bobby és Marcus szórakoztatott. Néha talán kicsit túlzásba is estek.
Persze azért nem hagyott Rob sem teljesen magamra, de néhány érintésen kívül nem igazán törődött velem. Figyelme teljes mértékben Biancára korlátozódott és a mondandójára.
Néha- néha elkaptam egy- két információt. Bár inkább ne tettem volna. Folyamatosan a Ninával kapcsolatos kis emlékeit ecsetelte. Mindegyiknek ugyanaz volt a lényege: milyen jó is volt még, mikor Ninával járt.
Lassan már kezdtem visszaszámolnia perceket, mikor is lesz vége ennek az egésznek. Bobby hamar kidőlt, így nem maradtunk sokáig. Hazafelé csöndesen telt az utunk. Érezte vagy sem, hogy valami nincs rendben, nem tudom. Én éreztem, hogy nem volt.
Mikor hazaértünk gyorsan ledobtam magamról a ruhámat és a zuhany felé indultam. Nem várta meg, hogy csatlakozni akar –e vagy sem. Gyorsan lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba.
Perceken belül karokat éreztem a testem körül, melyek szorosan tartottak.

- Mi a baj? Fáradt vagy? – kérdezte.

- Semmi. Biztosan. – feleltem. Nem volt kedvem beszélgetni.

- Nem érezted jól magadat? – kérdezte. – Úgy láttam jól elvoltatok a fiúkkal. – hozta fel.

- Oh, hát persze, jól elvoltunk. Kár, hogy nem velük járok, nem igaz? – jött ki belőlem, ami egész este nyomta szívemet. – De tényleg jól éreztem magamat, amíg a fiúkkal voltam. Ők legalább foglalkoztak velem. – mondtam, miközben próbáltam lehámozni a kezeit magamról.

- Mi? De hát együtt voltunk. – felelte. - Nem értelek. Mi a baj?

- Fáradt vagyok, hagyjuk jó! – kértem.

- Ne, ne hagyjuk. Tudni szeretném, mi van.

- Oké, tudni akarod? – Ültem fel az ágyban. – Miután Bianca megjött, mintha nem is léteztem volna a számodra. Ha nincs ott Bobby és Marcus valószínűleg halálra untam volna magamat.

- Féltékeny vagy Biára? – kérdezte meglepetten.

- Nem, nem vagyok. Csak tudod nem kellemes egész ideig azt hallgatni, hogy a volt barátnőd csodálatos alakját, és tetteit elemzi. Mint valami legendában. Te pedig…. áh, hagyjuk. Bianca utál, és ezt egyedül csak te nem vagy hajlandó belátni.

- Nem utál! Em, hidd el. – kérlelt. – És rám miért haragszol? Nem csináltam semmit.

- Pontosan. Te nem csináltál semmit! Az ég világon semmit.

- Öhmm…

- Mondjuk jól esett volna, ha azt mondod neki: „Tök jó, hogy összefutottatok, de itt van nekem Emili, és szeretem, szóval nem igazán izgat, milyen bombasztikusan is néz ki Nina.”

- Ezt elszúrtam, sajnálom. Csak nekem Bia olyan, mint neked Dávid, azt hiszem. És jó volt hallani Nináról, de ennek ellenére még szeretlek.

- Igen. Tudom. Csak elfelejted, hogy Bia nem csak úgy tekint rád, mint egy barátra.

- Tudja, hogy én viszont csak úgy tekintek rá.

- Az, hogy tudja, nem azt jelenti, hogy attól még nem próbál keresztbe tenni nekünk. És ezt a fiúk is látják. Csak te nem veszed észre.

- Oh, remek. Szóval mindenki tökéletesen tisztába van mindennel, csak én vagyok annyira béna, hogy ne lássam?!

- Nem ezt mondtam.

- Mellesleg szerinted a te Dávid barátod se néz rád más szemmel?

- Rob, ezt már megbeszéltük. Ő forró, mint az egyenlítő! – mondtam kikelve magamból. Bosszantott, hogy nem látja be az igazságot.

- Hát persze.

- Nem ismered, szóval ne vonj róla hirtelen következtetéseket, kérlek. Én viszont ismerem Biankát, és ha egy kicsit magadba néznél, látnád, hogy még egyetlen kedves szava sem volt hozzám.

- Tehát Bia a rossz, Dávid ezzel szemben egy angyal. Értem!

- Mégis hogy keveredett ide Dávid?! Nem erről van szó.

- Akkor mégis miről?

- Hagyjuk. Aludjunk. Már így is sikerült elérnie, hogy veszekedjünk. – fordultam el tőle. Ő pedig hagyta. Éreztem, ahogy magára húzza a takarót és elfordul a másik oldalára. Erősen koncentráltam rá, hogy könnyeim ne törjenek felszínre.
Bár ott volt mellettem, mégis egy szakadék tátongott közöttünk. Az ölelő karjai nélkül szenderültem álomba.  

***
Ne utáljatok nagyon!

Képek Tintagelről (saját képek): [1] [2] [3]
A Tintagel-es infókért köszönet Steven-nek.

21. fejezet - Újra együtt

 Sziasztok!

Ma túlestem még két vizsgámon. :) Már nincs sok vissza, megpróbálok ráállni valamilyen rendszerre, ígérem.
Nincs sok hozzáfűzni valóm a fejezethez. Remélem élvezitek majd, nekem tegnap este szép álmom lett tőle. ;)
Jaj, csak egy kérésem lenne. Ha a "nem tetszik"- re nyomtok semmi gond, nem tetszhet minden mindenkinek, de kérhetném, hogy mondjátok el, hogy mi nem tetszett. Csak, hogy fejlődhessek belőle. És mert kíváncsi vagyok.
Köszönöm! <3

Jó olvasást!
Puß
Gitka

***

 ”Oh my darling Bel-Ami, I love you more and more every day." / Maupassant: Bel Ami/

Idegesen tördeltem az ujjaimat, miközben fel alá járkáltam a nappaliban. Byron érdeklődve figyelt a kis házikójából.

- Hol lehet már? A gép már vagy egy órája megérkezett a reptérre, rég ide kellett volna érnie. – mondtam ki hangosan is, ami éppen a fejemben volt. De válasz nem érkezett sehonnan. – Mi van, ha valami baj lett a géppel? Vagy elkapták a lesifotósok…. – kaptam a fejemhez.  – Látod Byron, magamban beszélek, nem vagyok normális. Most meg hozzád beszélek, remek. – rogytam le a kanapéra.

Elég viccesen festhettem. Az ágy már kora reggel kidobott magából, alig vártam a percet, amikor újra láthatom. Persze szinte minden nap beszéltünk, de mégis, egyedül lenni egy új lakásban nem volt annyira szórakoztató. Persze, ezt nem vallottam be egyszer sem Robnak. Akárhányszor csak beszéltünk próbáltam a megértő és boldog barátnő szerepét magamra ölteni. És igaz is volt, hiszen boldog voltam, mert szerettem. És pontosan megértettem, hogy a munkája miatt kellett elmennie. De ugyanakkor hiányzott és a tétlenségem, az egyedüllét néha igazán lehangoló párosítás volt.
Persze rengeteget lógtam a csajokkal, de mégsem volt ugyanaz, mint vele lenni. Az otthoniakkal való kapcsolatfelvétel pluszban még csak tetézte a dolgokat. Nem igazán akartam beismerni magamnak, de kezdett szörnyű honvágyam lenni.

Hirtelen kocsiajtó csapódásra lettem figyelmes. Nem igen figyeltem, mit borítok fel magam körül, repültem az ablakhoz.

- Végre! – sóhajtottam.

Ha türelmesebb lettem volna talán elbújtam volna az ajtó mögött és megijesztem, vagy valami hasonló vicces dolog, de ehelyett szinte a nyakába ugrottam abban a pillanatban, amint beért a házba.

- Wow, ez aztán a fogadtatás, már kezdtem azt hinni, talán nem is vagy itthon. – mondta miközben még mindig a nyakában csüngtem.

- Hiányoztál! Nagyon, nagyon, nagyon!

- Ebben reménykedtem. Túl boldog hangod volt a telefonban. – vigyorgott.

- Szóval legközelebb sírjak? Értettem. – ejtettem magam mellé a kezeimet. – Mellesleg rólad sem hallatszódott annyira, hogy hiányoztam volna…

- Pedig ha tudnád mennyire… hmmm…. de talán van egy mód rá, hogy megmutassam. – indult el a ház belseje felé, miközben szorosan maga mellett tartott.

- Igen? Szerintem először elkellene tenni a táskádat az útból, még a végén valaki átesik rajta… - húztam vissza.

- Vendéget várunk? – kérdezte zavartan.

- Nem. – vigyorogtam. – De látnod kellett volna a kétségbeesett arcodat.

- Áááá… Majd meglátod mit kapsz még ezért. – húzott maga után a háló felé, ezúttal sokkal határozottabban.

Pár órával később még mindig ölelő karjai tartottak fogva, de egyáltalán nem bántam. Magamba véstem mindenegyes mozzanatát. Nem akartam újra elengedni.

- Szóval hiányoztam? – nézett a szemembe kíváncsian.

- Ez nem magától értetődő? – kérdeztem vissza kissé csalódottan. Nekem úgy tűnt, hogy az elmúlt óra elég lényegre törő képet adhatott számára, mennyire rossz volt nélküle.

- De, csak jó hallani. – csókolt a nyakamba. – Most van egy hét szünetem, aztán megint beindul a bolondokháza.

- Egy hét? – lepődtem meg. – És aztán? Nem úgy volt, hogy nem forgatsz semmit sem?

- Még nem kezdődik a forgatás, de van egy rendezvény, ahol nélkülözhetetlennek hiszik a megjelenésemet. – simította ki egy kósza tincsemet a kétségbeesett arcomból. – Sajnálom. Nagyon nem akarlak magadra hagyni, megint. Gyere velem!

- Nem tudok. Az esküvő. Haza kell mennem, tudod.

- Igen, csak ki ment a fejemből, hogy az is pont akkor lesz, mikor L.A.- ben leszek.

- Legalább addig nem fogok unatkozni. Persze, nem mintha idáig unatkoztam volna. – pontosítottam gyorsan. – Igazából jól telt ez a 2 hét. Végre tudtam beszélni a barátaimmal, nem csak futó telefonbeszélgetések erejéig. Tudod, már azt hittem néhányan lemondtak rólam. De jó látni, hogy mégsem. Jó lesz végre hazamenni. Persze anyu rám fogja zúdítani az aggodalmait, meg hasonló.
Ezek a szavak szívből jöttek. Alig vártam, hogy magamhoz öleljem a barátaimat és a családomat. Egyedül csak azt nem vettem észre, hogy szavaim hallatán Rob mellettem milyen szomorú arcot vág.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Semmi. Csak eszembe jutott, hogy én szoktam sokszor siránkozni, hogy milyen ritkán látom a családomat, erre te már lassan 8 hónapja nem láttad őket.

- Oh, tudod a technika fejlődésének hála, szuper kis kütyük vannak, amik segítségével fel lehet venni velük a kapcsolatot.

- Igen, de az nem ugyanaz. Sokkal jobb magamhoz ölelni, mint a telefonban hallgatni a hangodat.

- Ajánlom is.

- Meddig maradsz otthon?

- Előbb megyek, hogy Kitti tökéletes nyugalomban legyen. Rám kell igazítani a ruhát, besegítek a lánybúcsúba is, és persze némi baráti látogatásnak is bele kellene férnie. És otthon is kellene lennem, mert anyu megnyúz. Oh, és beszélnem kell Dáviddal az ötletéről személyesen, mert szavakban leírhatatlanul zseniális anyaga van.

- Értem. Ez mind érthető. De nem felejtettél el valamit? – nézett rám kutakodó tekintettel.

- Nem tudom. Elfelejtettem volna? – gondolkodtam. – Barátok, család, esküvő, mit kellene még elintéznem?

- Dávid?!

- Oh, igen. – kaptam a fejemhez. – Meséltem róla. Tudod ő az egyik barátom, akinek már rég nem adtam magamról életjelet. Frissen végzett rendező a drágám.

- Oh, örülök, hogy ilyen jóban vagy vele. – kelt ki hirtelen mellőlem.

- Mi a baj? Oh.. értem. Féltékeny vagy? – kérdeztem meglepetten. Mindig meglepetésként ért, ha az emberek ÚGY gondolnak rám és Dávidra.

- Nem, dehogy lennék féltékeny erre Dávidra. Nem ismerem, de azt tudom, hogy a „drágád”.
Megkövülve álltam a szobában. Mire észhez kaptam már csak a konyhában értem utol, ahol bőszen szendvicset gyártott magának.

- Rob, nem kell féltékenynek lenned. Semmi okod sincs rá. Ő olyan nekem, mint egy nagy testvér. Csak most kicsit elhanyagoltam szegényt.

- Aha,szegény… remélem azért kibírja.

- Ez most nem volt szép. Csak bíznod kell bennem. És különben is….

- Benned bízok, benne nem. Tudom, neked csak egy barát. De ha neki is minden rendben van látás terén, akkor ugyanazt látja, amit én. És csak egy ütődött ne venné észre mennyire egy főnyeremény vagy. Úgyhogy igenis féltékeny vagyok rá. Főleg, hogy sokkal hosszabb ideje ismer téged. – kezdte el. Láttam rajta, hogy egyre kétségbeesettebb lesz az arca. Na jó hazudnék, hogy nem esett jól, hogy ennyire féltékeny lett hirtelen.

- Állj! – állítottam le, mielőtt még túlságosan is belelendült volna a monológjába. – Végig hallgatnád, hogy miért fölösleges minden nemű aggodalmad Dávidot illetőleg? Nem mintha nem lennél édes, mikor féltékeny vagy. – simítottam végig igen szaporán emelkedő mellkasán.

- Oké. Bocsi. De akkor is….

- Ssss! Megígérted. Szóval lehet, hogy mikor meséltem kifelejtettem egy fontos dolgot Dáviddal kapcsolatban a reakciódat tekintve. Csak nekem ez annyira lényegtelen dolog. – szusszantottam. – Dávid meleg.

Az arcán elhatalmasodó csodálkozást kb. fél perc múlva átvette a megkönnyebbülés.
- Biztos vagy ebben? – kérdezte halkan.

- Igen. Szóval semmi okod rá, hogy attól félj, majd Dávid alattomos módon elcsábít. Inkább nekem kellene téged féltenem tőle. – kacsintottam rá. Már elég nyugodt volt, hogy értse a viccet.

- Öhm, oké. Ez most kicsit meglepett. Nem igazán voltak idáig meleg ismerősim. És hát most sincsenek, ha belegondolok. Nem mintha bajom lenne velük, nem azért. – szegezte le gyorsan.

- Jól van, nincs semmi baj.

- Viszont biztos, hogy megint iszonyúan fogsz majd hiányozni. – húzott magához.

- Na, ne szomoríts el, oké? – gondolkoztam. – Mit csinálunk ma?

- Mára vannak terveim. Nem kell hozzá más, csak te. – somolygott. – De holnap, ha gondolod összezörrenthetem a fiúkat, már ha Londonban vannak. Vagy beugorhatunk anyuékhoz is, ahogy gondolod. Vagy elmehetnénk kettesben valahova.

- Tényleg? – lelkesültem fel. – Elmehetünk? Már úgy értem, ha kilépünk együtt nem fognak a lesifotósok követni?

- Megoldjuk. És ahova vinnélek, különben sem nagyon járnak lesifotósok.

- Szuper! – nyomtam egy hatalmas csókot az arcára. – Persze a srácokat is jó lenne látni, hiszen csak Marcus lődörgött az elmúlt két hétben folyton körülöttem. – jegyeztem meg kis iróniával. – Nem tudom, hogy el tud-e majd még viselni.

- Jól van. Lehet, hogy kicsit túlzásba estem. De nem akartam, hogy egyedül legyél, amíg nem vagyok itt.

- Oké. – bólintottam annak jeléül, hogy el van felejtve. – Mi is volt a mai napra a további terved? – kérdeztem reménykedve, hogy pontosan arra gondolt-e, amire én is. Szerencsére nem tévedtem…

***

Másnap délelőtt átugrottam Grace-hez, mivel sürgős sms- t kaptam tőle. Hanyatt homlok rohantam fel a lakására, el sem tudtam képzelni, mi lehet annyira sürgős. Az üzenetben csak ennyi állt: „ Hatalmas gondban vagyok. Segíts! G.”
Ebből mégis mire kellett volna következtetnem? Persze a legrosszabb dolgok villantak be egyből. Rob kicsit durcás volt, mikor délelőtt 10-kor kimásztam mellőle az ágyból, de végül elindultam.
Mikor felértem Grace- hez a világ talán egyik legviccesebb képe tárult elém. Szegény a szobája közepén egy hatalmas ruha kupacon üldögélt.

- Te jó ég! Itt meg mi történt? – kérdeztem. – Azt hittem baj van. Jaj, Grace tudod, mennyire rám hoztad a frászt! Azt írtad baj van, már mindenre gondoltam.

- Baj is van. Nem látod?! – válaszolt kétségbeesetten.

- Megtámadott a szekrényed?

- Nem vicces. – felelte kissé ingerülten. – Eric elhívott randira és fogalmam sincs, mit vegyek fel. Azt hittem nem is érdeklem, de elhívott. És persze nincs egy normális göncöm se, amit felvehetnék.

- Oké, először is nyugodj meg. – mondtam, miközben megpróbáltam elhurcolni a ruháitól. – Nem is tudtam, hogy ennyire tetszik neked Eric. Sosem mondtad! – jegyeztem meg.

- Nem akartam nagy dobra verni. Azt hittem, keresztül néz rajtam. Aztán tegnap összefutottunk és elhívott. Én meg itt állok ruha nélkül. Sophie nincs Londonban, elutazott a szüleihez, és bárkit hívtam senki sem ért rá. Nem akarom elszúrni ezt az estét. – fújta ki a levegőt.

- Ugye tudod, hogy még csak délelőtt van. Estig még rengeteg idő van. – amint kimondtam, már bántam is, Grace szúrós pillantását tekintve.

- Ez fontos nekem. Kedvelem Ericet. Jó fej srác, kedves, és ugyanazokban a körökben dolgozik, mint én. Tudtad, hogy ez volt a 3. közös forgatásunk? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Nem, nem tudtam. – mosolyogtam. Meglepett, hogy ennyire tetszett neki Eric, bár sosem említette. – Na, akkor nézzük azokat a ruhákat. Biztos, hogy van itt valami.

Nagyjából 1 óra keresgélés és győzködés után megtaláltuk a megfelelő öltözéket a „nagy napjára”. Persze, ha nem lett volna ennyire kikészülve, már az első 5 perc után belátta volna, hogy az a ruha igenis tökéletes.

- Mennyasszonyok nem keresgélnek ennyi ideig, mint te.

- Dehogynem. Köszi, hogy átjöttél. Nem tudom, mit csináltam volna nélküled.

- Valószínűleg a mentők a ruhakupac alján találtak volna meg. – nevettem.

- Jut eszembe mikor mész haza? Mondtad, hogy a barátnődnek most lesz esküvője.

- Nem sokára. De még nem tudom meddig maradok kint. Jó lenne mindenkihez eljutnom.

- És Rob? – kérdezte. – Nem megy veled?

- Ugyanakkor lesz valami rendezvénye, amin kötelező a megjelenés. És nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

- Áh, kár. Akkor ki lesz a kísérőd?

- Nem tudom. Kicsit lelkiismeret furdalásom is van, hogy ennyire kimaradok a szervezésből, ezért is akarok korábban hazamenni. Valamennyire kárpótolom majd Kittit.

- Én is akarok esküvőre menni. – sóhajtott fel.

- Legyél szép ma este és ki tudja. – vicceltem.

- Nagyon vicces! Te jó ég, készülődnöm kell.

- Igazad van, végülis csak egy fél napod van, hogy elkészülj. – hecceltem. – Oké, én mentem. Jó szórakozást! Szia!

- Majd mesélek. Szia!

Kicsit tovább tartott a barátnői segítségnyújtás, mint gondoltam, de végül ismét ott lehettem, ahol szerettem volna.
Rob nagyon bele volt mélyedve valamibe, mikor hazaértem.

- Szia! Mit olvasol? – kérdeztem.

- Steph adott egy forgatókönyvet.  – nézett fel a lapokból.

- És érdekes?- kérdeztem.

- Idáig tetszik. Lehet, hogy elvállalom. – vonta meg a vállát.

- Tényleg? Na jó már engem is érdekel. – ültem le mellé. – Mi a címe?

- Bel Ami.

- Uh, ismerős. Van egy ilyen című Maupassant regény is, tudtad?

- Ez pont a könyv átirata. – nézett rám, mint aki roppant módon élvezte, hogy egy ilyen hírt közölhet velem.

- Oh. – kicsit meglepődtem. Ismertem a könyvet. Pontosan emlékeztem még a történetére. – Tudod is miről szól? Úgy értem.. na jó… mutasd azt a forgatókönyvet. – vettem ki a kezéből.

- Nagyjából ismerem a történetet. Még nem értem a forgatókönyv végére. Most kezdtem, mikor elmentél. De tetszik az újságíró karaktere.

- Pontosan melyik karakterre is gondolsz?

Még annyi rémlett a könyvből, hogy egy újságíró terelgeti a főszereplő fiatal férfi útját, de az a karakter túl idős lett volna Robnak. Ellentétben a főszereplővel. Az a szerep tökéletesen ráillett volna. Persze ha eltekintek attól az aprócska ténytől, hogy az egész történet alatt a nők gyengeségét kihasználva lépked feljebb a ranglétrán. A főszereplő neve…

- George Duroy. – válaszolta természetesen.

- Ugye tudod, hogy ez egy... igen bonyolult karakter? – kérdeztem feszengve.

- Igen, de érdekes lenne eljátszani. Nem egy nagy film, de tetszene. És nem játszhatom életem végéig Edward karakterét. Nem is szeretném. Ez más lenne.

- Nagyon más. - tettem hozzá.

- Em, furán viselkedsz…. – jegyezte meg.

Én pedig kitörtem.
- Oké, ez most hülyén fog hangzani. Nekem ez új, szóval ne nevess. Ez a pasi, akit elakarsz játszani sportot űz a nők elcsábításából. Olvastam a könyvet, tudom. Minimum három szexjelenet van benne. És akkor még csak tippeltem…

- Féltékeny vagy. – vigyorgott. – Most te vagy féltékeny.

- Mondtam, hogy ne nevess ki. – temettem az arcom a kezeim közé.

- Nem nevetlek ki. Szeretlek. – húzott magához.

- Más nők is látni fognak. – mondtam ki halkan, szinte suttogva azt, ami igazán zavart. Csodáltam, hogy egyáltalán meghallotta.

- Idáig is akárki láthatott.

- Tudod, hogy nem úgy értem. – néztem fel rá. – Oké, nem mondtam semmit sem.

- De igen, mondtál. Em, ha zavar, nem vállalom el. Nem is biztos, hogy lesz belőle valami.

- De igen, ha tetszik el kell vállalnod. Én majd elviselem, meg kell szoknom, nem igaz?

- Nem akarok meztelenkedni. – fintorodott el. - És nem is csinálhatnák annyira durván meg a filmet. A forgatókönyvben sincs, csak pár pikáns jelenet.

- Pár pikáns jelenet… Mégis mennyire pikáns? – érdeklődtem.

- Nehéz lenne leírni, de ha akarod… - hajolt hozzám közelebb, majd még közelebb…

- Áá, nem úgy volt, hogy anyudéknál vacsizunk? – tettem az ujjamat ajkaira.

- Ne már! Lemondjuk. – válaszolta határozottan. Majd egy újabb mozdulattal elkezdte lehámozni a vállamról a ruhámat.

- Még mit nem. – csóváltam meg a fejemet. – Ha mégis lesz valami a filmből, ezzel segítek, hogy még jobban „teljesíts” majd.  – nyomtam meg jól a „teljesíts” szót.

- Em, ha el is készül addig még több hónap van.

- Akkor nagyon jónak kell lenned a szerepedben. – nyomtam vissza a kanapéra. – A rajongókért mindent.

- Gonosz vagy! – fonta keresztbe maga előtt a kezeit.
A hatás kedvéért kivonultam a konyhába. Úgyis össze akartam ütni valamit Rob szülei számára.

- Ezért, ha beindul a film, el kell jönnöd velem a forgatásra, bárhol is legyen. – jött utánam.

- Hát jó, nehogy a rajongóid letámadjanak. – csókoltam meg szenvedélyesen.