31. fejezet - Én így utállak

Sziasztok!

Jelenleg a netem éppen kedves hozzám és betölti a szerkesztőt,szóval itt vagyok. :) Mivel holnap elfoglalt leszek, így ma kaptok új részt. Ki örül?
Juj, nagyon boldoggá tettetek megint. 9 komi, húha. Szóval ilyet is tudtok. :D Köszönöm szépen, ez nagyon sokat jelent nekem.
Üdvözlök minden új olvasót, remélem jól fogjátok érezni magatokat az oldalon. Byronról sem elfelejtkezni ám, lélekben még velünk van. :)
Az utolsó fejezetenél reagáltam a komikra. :D

Jó olvasást!

Puß
Gitka

 ***
A tudathasadásos Breeconak ajánlva. ;)

"Úgy engedtél el, hogy közben végig fogtad még a kezem.
Hát úgy ölelj, hogy higgyem el, egy másik élet jön ezután,
És nyoma soha ne legyen, hogy veszni hagytál hajdanán!"
/Zséda/

"A jól működő kapcsolatok mindig magukban hordozzák a bocsánatkérés, megbocsájtás és kibékülés lehetőségét." /Gary Chapman/

- Nagyon, nagyon utállak. – mondtam könnyeim között. De a szemébe nem tudtam belenézni, hiszen hazugság volt. Hogy utálhatnám?!

- Em? – kérdezte lélegzetvisszafojtva.

- Miért csináltad ezt az egészet?

- Mert szeretlek. – nyúlt finoman az állam alá. Kénytelen voltam ránézni az arcára. Egyenesen a szemeire tévedt a tekintetem. Sok érzelem leolvasható volt az arcáról: aggodalom, félelem, remény. És volt ott még valami. Úgy nézett rám, olyan kutató és mindent magába szívó tekintettel, ahogyan csak egy ember képes erre. Csak a szerelmesek képesek ilyen csodálattal nézni valakire. A szívem őrült módon kezdett el zakatolni a mellkasomban. „Még mindig szeret!”
Talán arra várt, hogy valami értelmes reakciót produkáljak, de képtelen voltam rá. A könnyeim megállíthatatlanul hullani kezdtek.

- Talán valami nyugodtabb helyre kellene mennünk. – mondta. – Minden oké?

- Egy kis friss levegő jól jönne. – feleltem. Gyorsan letöröltem a könnyeimet.

- Sétálunk egyet? – kérdezte. Meglepetten néztem fel rá.

- Komolyan?! Sétálni akarsz?

- Nem lesz semmi baj. Nyugi. Fizetek és mehetünk, és mindent megbeszélünk.
Most láttam csak meg, hogy egyikünk sem nyúlt a rendeléshez. A gyomrom egy pingponglabdához hasonlíthatott jelenleg, így nem is volt csoda. A pulthoz sétáltunk minden feltűnést kerülve, majd Rob fizetett. Chris aggódva méregetett.

- Minden oké, Em?  - kérdezte figyelmesen.

- Még nem tudom, de nincs baj.

- Akkor oké. Gyere gyakrabban.
Meglepett a reakciója. Gyorsan magához húzott és megölelt. Inkább volt védelmező ez az ölelés, mint egy szimpla „viszlát gesztus”. Talán csak így akarta kifejezni Rob irányába, hogy jobban teszi, ha nem bánt meg. Vicces feltételezés volt ez az irányomból. Ha valaki itt veszélyes rám nézve, az én magam vagyok.

- Merre megyünk? – kérdezte, amikor kiértünk az utcára. – Minimális helyismeretem.

- Mehetünk a Városligetbe. Nincs messze. – Igazából most lett csak kínos ez az este. Egymás mellett sétáltunk ugyan, de egyikünk sem ért a másikhoz. Közben minden egyes pillanatban félszemmel a mozdulatait lestem. Néma csöndben peregtek a percek, amíg a parthoz nem értünk. Féltem, mert tudtam hova vezet ez az egész este, ugyanakkor féltem, hogy mégsem úgy lesz majd vége.

Nem tudom, honnan vettem a hangomat, de végül én szólaltam meg előbb.

- Mindig is szerettem itt sétálni. – Ennél nagyobb baromságot akarva sem mondhattam volna. – Szeretem a várost, amikor ilyen nyugodt. – próbáltam meg menteni a helyzetemet.

- Tényleg gyönyörű. – felelte. Amikor felé fordultam már engem figyelt. Hirtelen akartam elfordulni tőle, de ő gyorsabb volt és a karom után kapott. A bizsergés olyan intenzitással haladt végig a testemen, ha akartam volna, sem tagadhattam volna le.

- Kérlek! – Csak ennyit mondott. Beleegyezően sóhajtottam, majd egy padra mutattam.

- Leülünk? – kérdeztem.– Ez már egy nyugodtabb hely. Gondolom beszélni akarsz, szóval hallgatlak.

- Továbbra is azt szeretném ha átgondolnád, amit mondtam.

- Mégis hogy gondolod? – kérdeztem. – Onnan folytassuk, ahol abbamaradt? Túl korai volt ez az egész. Belegondoltál már, hogy mennyire elkapkodtuk az egészet? Mert ezt csináltuk. Nem voltunk kész arra, hogy összeköltözzünk. Nézd meg hova vezetett.

- Tudom. És sajnálom. Mindent, amit akkor mondtam, nem gondoltam komolyan. Én csak egy esélyt szeretnék. Szeretlek!

- Ne hajtogasd ezt folyton! – Álltam fel ingerülten. Minek mondogatja ezt állandóan?!

- Miért ne?! Ha egyszer ez az igazság. Em, szörnyen hiányzol. És nem csak nekem, mindenkinek, akit csak úgy ott hagytál. De főleg nekem. Kellesz nekem. Egy önző alak vagyok, igen, de kellesz nekem mindennél jobban.  – állt mellém.
Nem tudtam mit mondjak. Egyre jobban összezavarodtam. Már nem tudtam mit érzek valójában és mi az amit, csak bemagyaráztam magamnak.

- Bel Ami is hiányol már nagyon. Hiányzik a gazdija. – próbálkozott egy nem éppen becsületes módszerrel. Mosolyt csalt az arcomra.

- Ezt hívják érzelmi zsarolásnak, ugye tudod? – mutattam rá a taktikájára.

- Legalább használ? – kérdezte mosollyal az arcán. Régóta hiányoltam már ezt a mosolyt. Túl régóta.

- Nem tudom, hogy működhetne a kapcsolatunk, ha azt mondanám, igen. – vallottam be legyőzve. Persze, hogy öröm sugárzott az arcáról. 

- Rájövünk. Ígérem.

- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. – figyelmeztettem.

- Ezt betudom. Muszáj lesz, mert nélküled egy roncs vagyok.

- Úgy látszik ez oda- vissza működik. – jegyeztem meg halkan.

- Szeretlek. – simította meg az arcomat. A bőrömön újabb bizsergés futott végig.

- Ne mondogasd ezt folyton. – kértem mosolyogva.

- Csak várom, hogy kimond.

- Kimondjam? Mit? Hogy én is szeretlek? – kérdeztem.

- Így van?  - csillant fel a szeme.

- Gondolom elég nagy hülyeség lenne továbbra is bemagyaráznom magamnak, hogy nem. – feleltem halkan. – De onnan nem folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Az öngyilkosság lenne.

- Újrakezdjük. – mondta. – És most nem sietünk el semmit sem. Rendben?

- Mintha kibírnád. – mondtam. Fogalmam sincs honnan jött vissza ez a kicsit kacérkodós énem, de minden bizonnyal létezett még.

- Csak mond ki, kérlek!

- Szeretlek!

- Ebben az elejéről való kezdésben benne van az ölelés? – kérdezte.

- Mi irányítunk. Az van benne, amit akarunk. – feleltem.
A következő órákban összebújva ücsörögtünk a padunkon.

– Szóval titokban rávetted a barátaimat, hogy kémkedjenek utánam? – kérdeztem.

- Nem kémkedtek. – mondta. – És Bogit valahol már az én barátomnak is tekinthetem, nem? Rendesek voltak. Ha ők nem adtak volna néhanapján hírt felőled, megbolondultam volna. Tudod, hányszor készültem neki, hogy utánad jövök?!

- De nem jöttél. – mondtam. – Tényleg nem értelek. Azért csináltad ezt az egészet, hogy végre kinyíljon a szemem?

- Inkább azt mondanám, hogy megismerd magadat. – nyomott egy puszit a homlokomra. Újrakezdés ide, vagy oda, nem érdekelt. Vágytam a közelségére. Eszem ágában nem volt kibújni az öleléséből, sem elhajolni az efféle gesztusaitól.

- Hmm, én akkor is kémkedésnek nevezném ezt. – vigyorogtam bele az éjszakába.

- Oké, ha így jobban tetszik. – húzott közelebb magához. – Csak ne legyél mérges rájuk. Nem tehettek mást.

- Csak egy kicsit kapják meg a magukét. De örülök, hogy belementek. Lehet, hogy különben feladtad volna.

- Nem hiszem. Vagy megőrültem volna, vagy utánad jöttem volna. Igazából senki sem értette, miért is nem tettem. A fiúk főleg nem. Bobby miatt pedig még mindig lelkiismeret furdalásom van.

- Arra gondolsz, ha mi nem szakítunk, akkor lett volna valami közte és Bogi között? Valami komolyabb?

- Igen. Valahogy ki kell majd engesztelnem, csak idáig túlságosan elfoglalt a szenvedésem.

- Szerintem beszélnek egymással, csak Bogi nem merte elmondani. Talán azt hitte kiakadtam volna rajta.

- Jól megkavartunk mindent. – mondta.

- Én kavartam meg mindent, oké? Ez az egész az én hibám. – kértem ki magamnak. Nem akartam, hogy ezt az egészet a végén még magára vállalja. Én tehettem mindenről. Én voltam, aki nem volt tisztában magával. – Hol van Bel Ami amúgy?

- Valószínűleg éppen a szálloda berendezését alakítja.

- Elhoztad magaddal? – örültem meg a hírnek. Annyira régen láttam már. Akkor még csak egy kis gombócka volt, most már igazi felnőtt kutya lett belőle.

- Minden eszközt képes vagyok bevetni, hogy minden rendbe jöjjön. És gondoltam, hogy hiányozhat neked. Sokat volt anyuéknál, nem cipelhettem magammal a forgatásokra, kicsit el lett kényeztetve.

- Majd megnevelem. Tényleg hiányzik. Köszönöm. – mondtam. Az érzelmeim erősebbek voltak, mint az agyam, nem gondoltam át mit is csinálok. Automatikusan a nyaka köré fonódtak a kezeim. Túl hirtelen tévedt a tekintetem a szemeire. Talán meglepődött a reakciómon, viszont egy pillanatig sem ellenkezett. Tökéletes újrakezdő csók volt.

- Azt hiszem nem nagyon fog ez a „kezdjük a nulláról dolog”  menni nekünk. – mondtam a csókunk megszakítása után.

- Sajnálom. Viselkedem, ígérem. – esküdözött gyorsan.

- Már mondtam, ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. És mi van, ha nem akarom, hogy viselkedj? – kérdeztem. Már megint előbb járt a szám, mint kellett volna.

- Ha így lenne, akkor én lennék a legboldogabb. Aztán feltennék egy kérdést, ami kicsit sem illene egy úriemberhez. Viszont bármennyire is szeretném megkérdezni, nem fogom még és hamarosan ránk is virrad. Úgy illene, hogy hazavigyelek.

- Nem akarok menni. – vallottam be.

- Én sem akarok, de holnap forgatok. – felelte bánatosan.

- Elvállaltad. – jegyeztem meg.

- A legjobb helyről ajánlották a filmet. – kérdő tekintetem láttán folytatta. – Te mondtad, hogy nem rossz a forgatókönyve.

- Oh, ez aztán az ajánlás. A stúdiók szinte küzdelmet folytatnak, hogy az én véleményemet hallhassák. 

- Majd fognak. Főleg miután meglátják a zseniális filmeteket. Mindenki a te forgatókönyvedet akarja majd megfilmesíteni.

- Na, ne! Azt ne mond, hogy már ezt is tudod. – mérgelődtem.

- Bocsi. Belejöttem a kémkedésbe. Dávid pedig túlságosan örült és elújságolta a jó hírt. Büszke vagyok rád.

- Még nincs miért. – mondtam. – Dávidot pedig megfojtom.

- Ne bántsd emiatt, csak örült nektek.

- Oké, de akkor is kapni fog. Ha magamra hallgatok az öltözködési tanácsai helyett, most nem fagynék ketté.

- Kabáttal nem tudok szolgálni, de hazaviszlek. Csak egy kocsi kell, telefonálok.

- Oh, már el is felejtettem, milyen kényelmes a színészek élete.

- Előre szóltam Attilának a sofőrömnek, hogy ma szükségem lesz majd a segítségére. – mondta. Édes volt, ahogy megpróbálta kiejteni helyesen a magyar nevet. – Mi olyan vicces?

- A magyar kiejtésed, édes.

Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a ma este így ér véget. Nem hittem volna, hogy pont Rob fog majd hazafuvarozni. Jobban mondva Attila, aki nagyon kedves volt és meglehetősen gyorsan odaért, hogy felvegyen minket. Megmondtam a címemet és pár perc alatt meg is érkeztünk. Ezért is szerettem ezt a lakást, tökéletes helyen volt.

- Túl rámenős lenne, ha megkérdezném, ráérsz- e holnap? – kérdezte már az ajtó előtt állva.

- Azt hiszem nem, nem lenne az.

- Velem ebédelnél? Délután csak háromtól kezdünk. És Beli- vel is találkozhatsz. – vetette fel.

- Kivel? – kérdeztem nevetve. – Te becenevet adtál a kutyának?

- Igen. Nem tetszik? – kérdezte.

- Hát, aranyos. – mondtam még mindig nevetve.

- Akkor, vacsora? A szállodában.

- Rendben. Megbeszéltük.

- Akkor Attila érted jön 6-ra. Ez így jó, vagy, legyen később? Korábban? De, ha nem akarsz a szállodában azt is megértem. Akkor ehetünk a forgatáson,vagy valahol máshol ahol szeretnél. Csak nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magadat. Sem azt, hogy a média vadásszon rád. – fakadt ki hirtelen.

- Oké, nem gond, ha a szállodában kell ennünk. Miért lenne baj? És a 6 is megfelel, holnap úgysem kell bemennem a szerkesztőségbe.

- Csak nem akarom elszúrni. – sóhajtott.

- Én sem. – simítottam meg a karját. – Köszönök mindent. Nem csak erre az estére értem. Köszönöm, hogy megvártad amíg helyrehozom magamat és, hogy még mindig itt vagy.

- És itt is leszek, mindig. – simított végig viszonzásul az arcomon. – Úgy megállítanám ezt a pillanatot, de nem lehet. Lassan kezdődik a forgatás, mennem kell.

- Igen, persze. Akkor szia. – köszöntem el tőle bizonytalanul. Nem tudtam, hogy most hányadán állunk akkor. Az igaz, hogy ma végre minden világossá vált számomra, rájöttem, hogy igenis szükségem van rá. És neki is kellek, ez volt a legjobb az egészben. Az újrakezdés pedig iszonyú nehéz lesz, még ha most olyan könnyűnek is tűnt ez a találkozás.
Ő is ugyanazon töprenghetett mint én, milyen lenne a megfelelő búcsúzás. Nem tudtam megállni, hogy ma már sokadjára ne vigyorodjam el.

- Mi lenne, ha megölelnél és úgy éreznénk, hogy mindketten ügyesek voltunk?

- Jól hangzik. – mondta, majd megölelt. – Jó éjt! Vagyis, pihenj valamennyit.

- Te is. Szia! – búcsúztunk el végleg. Hangtalanul próbáltam bejutni a lakásba, de valami keménybe ütközött a lábam. Majdnem orra buktam az előttem elterülő akadályban, mire erős káromkodás hagyta el a számat, ami egyáltalán nem illik egy nőhöz. De nem csak én voltam ilyen neveletlen. Más hangok is erősen szitkozódtak a padló irányából.

***
Szerintem nem voltam most gonosz. :$
Kapok véleményt? * szépen néz*

Már megint örömködöm...

Már 40-en vagytok!! Köszönöm, hogy ennyien olvastok. Imádlak titeket!♥
Ma elég rendesen el voltam havazva, csak most kerültem gép elé. Őszintén amikor megláttam, hogy már 6db komim van...wow... szólni nem tudtam. XD

Köszi, köszi, köszi mindenkinek!
Annyira jó olvasni a reakciókat, meglátásokat. Most rájöttem, hogy ha kivagytok akadva valamire, akkor sokkal aktívabbak vagytok a kommentelés terén. És én is szeretek kicsit gonosz lenni... :P (persze, csak bizonyos keretek között)
Na, szóval csak megakartam köszönni, hogy itt vagytok velem!

Puß
Gitka

30. fejezet - Találkozás egy régi szerelemmel...

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek aki megtisztelt annyival, hogy írt komit az előző fejezethez is. :)
Eléggé fáradt vagyok, de csak összehoztam még ma ezt a részt is. Egy fontos dolgot mondanék csak. Mielőtt 100%ig állítanátok, hogy gonosz vagyok olvassátok el a részt figyelmesen. Majd rájöttök miért mondom. Legalábbis remélem. :D
A bétázást köszönöm most is Breeconak. :D
Jó olvasást!
Puß
Gitka

***
"Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!"
/Emily Bronte/

"Hiába nézem ellenséges szemmel
A változást, mi rajta látható.
Az ember áll és megszólalni nem mer,
Van szerelem, mely nem gyógyítható. "
/Kovács  Kati: Találkozás egy régi szerelemmel/

- Sajnálom az előbbit! – fordultam Bogi felé, amikor végre megtaláltam a házban. – Nem rajtad kellett volna letöltenem a haragomat. Tudom, hülye voltam, bocsi.

- Aha. Nem baj, már kezdem megszokni. – mondta beletörődően. Ennyire rossz lennék? – Menjünk haza!

- Ki hívott? – érdeklődött, mikor már otthon voltunk. Sikeresen elhoztuk a ruháinkat a mamájától, minden kész volt a nagy napra. Már csak az a kérdés én felvoltam-e készülve ilyen mértékű rózsaszín boldogságra. – Minden rendben? – kérdezte, amikor nem kapott választ.

- Aha. – mondtam, majd átgondoltam mit is mondtam. – Nem. Nem tudom, mit csináljak! Mit akar egyáltalán? Miért hívott fel? Miért pont most? Ja persze, mert itt van. Szóval, csak mert kell neki egy idegenvezető, aki elszórakoztatja? Hát, köszike!

- Na várjál! Lassíts! Mi van?! Ki hívott fel? – nézett rám zavarodott tekintettel.

- Hát Ő! – Mi volt ebben nem érthető?

- Ő? – kérdezte kidülledt szemekkel a csodálkozástól.

- Igen, Ő. Rob. Jaj, mi a fenét csináljak? – rogytam össze a szőnyegen.

- Felhívott? – hüledezett Bogi. – Na, végre. – tette hozzá halkan.

- Fel, de nem ezt mondom már egy perce?! Várj, hogy értetted, hogy végre?

- Nem érdekes. – legyintett. – Csak hát ideje volt végre. Na és, mit beszéltetek?

- Megkérdezte, hogy ráérek-e.

- Mire te? Jaj, mond Em, hogy igent mondtál rá! Kérlek csak mond azt!

- Igen, belementem, de minek?! Olyan hülye vagyok.

- Dehogy vagy hülye. Tíz hónapja ez volt az első értelmes cselekedeted.

- Köszi, hát nem úgy érzem. – mondtam, miközben a fejemet a térdeim közé hajtottam.

- Jól vagy, Em? - kérdezte ismételten aggódva. Utáltam, hogy mindenki folyton csak értem aggódik.

- Nem, nem vagyok jól! Egyáltalán nem.

- Tudod mióta várok arra, hogy végre beismerd? Csak azt hajtogattad, hogy jól vagy és minden oké. Egy fenéket! Nézz magadra, egy roncs vagy.

- Ezt a suliban tanították neked? Mert ha igen, nem ez a legjobb módja, hogy segíts valakinek.

- Oké, tudod hogyan értettem. Szóval mikor beszéltek?

- Holnap.

- Jaj, mindent harapófogóval kell kihúznom belőled? Holnap, oké, na de mikor?!

- Hatkor. Valami eldugott helyet akart, szóval a Sunnytime-ot javasoltam.

- Az egy jó hely. Szóval inkább esti ruha kell, mint nappali. Hmmm…- kezdett el rögtön gondolkodni mellettem. – Mit veszel fel? Azt a kis feketét kellene.

- Nem, állj le! Nem lesz semmi kiöltözéses esemény. Odamegyek és beszélek vele. Ennyi. Érted? Megkérdezem, mit akar és szépen eljövök.

- Ne már. Látod, végre tennél valami értelmeset, erre teszel két lépést vissza?

- Kérlek, szeretném úgy csinálni, ahogy én jónak látom. – kértem. Tudtam valahol a szívem és az eszem mélyén, hogy igaza van. Egy gyáva vagyok.

- Oké, értem. Meséld el pontosan, hogy volt ez az egész. – kérte.
Miután töviről hegyire elmeséltem neki az egész beszélgetést még jobban nem értette mi a bajom.

- Kérdezhetek valamit?

- Már kérdeztél. – válaszoltam komoran. Annyira tanácstalanul álltam az életem előtt jelen pillanatban.

- Mikor beszéltünk nagyon úgy tűnt mintha feldúlt lettél volna attól a hírtől, hogy itt forgat. Persze értem én. – nézett rám, amikor fintorogni kezdtem. Már hogyne lettem volna feldúlt egy ilyen hír hallatán?! – De tudtad, hogy itt fog forogni a film. Szóval nem egészen értem.

- Tudtam, persze. Én csak… azt hiszem sikeresen kizártam ezeket az információkat. – válaszoltam. – Tudom, mit gondolsz a döntésemről. Szerinted hülye vagyok, értem. Azt hiszed teljes mértékben egyetértek magammal? Egyáltalán nem. Rohadtul nem volt kellemes olvasni a róla szóló híreket, szóval egyszerűen igyekeztem nem olyan dolgokkal foglalkozni, ami fájdalmat okozhat, ami rá emlékeztet. Lassacskán ki tudtam zárni ezeket a dolgokat és emiatt kicsit felkészületlenül ért a hír, hogy már ténylegesen itt van.

- Nem gondolom, hogy hülye vagy. Szerintem csak elszúrod az életedet. – vonta meg a vállát, mintha valami mellékes dologról cseverésznénk éppen.

- Lehet igazad van, nem tudom. – töröltem le az utolsó könnycseppjeimet is, amelyek csak kibuggyantak az elmúlt pár perc alatt. – Jelenleg mindennek lehet nevezni, csak nem egy határozott személyiségnek. – nevettem fel mondhatni kínomban.

- Hát ez igaz. - értett egyet velem Bogi is. – Ne feledd, bármi történjék is, én melletted állok.
A telefon csörgésére szabály szerűen megijedtem, bátortalanul szóltam bele a telefonba, attól tartva, hogy megint Rob lesz a másik oldalon.

- Imádom az életet! – kiáltott bele a telefonba Dávid, amint felvettem. -

Ezt nem fogod elhinni.

- Öhm. Most éppen miért is olyan csodálatos minden? – kérdeztem. Annyira nem láttam okát az örömködésnek. Bár legalább megnyugodtam, hogy nem más a hívó fél.

- Emlékszel arra a pasira, akit az a marketinges csaj pasija mutatott be?

- Nagy baj lenne, ha fogalmam sem lenne arról, kiről is beszélsz?

- Hidd el, igenis tudni fogod a nevét. Megvan a hiányzó pénz. Belement a támogatásba. – kiáltotta olyan hangerővel, hogy majd kiszakadt a dobhártyám.

- Komolyan mondod? – hüledeztem. Hirtelen nem akartam hinni a fülemnek. Ha ez igaz, akkor…

- Minden megvan, hogy végre elkezdhessük a forgatást. - mondta ki azt, amire mindketten már vagy nyolc hónapja vártunk.

- Ááá! Ezt nem hiszem el! – sikítottam a telefonba. – Úristen! Imádlak!
Bogi közben ijedten méregetett.

- Na, mi van? – kérdezte.

- Minden stimmel. – vigyorogtam, miután Dávid lerakta telefont. – Megvan a hiányzó összeg, ha ügyesek vagyunk minden beindulhat. – öleltem meg örömömben.

- Ez szuper! – mondta. – Annyira örülök nektek. Látod, lassan végre minden rendbe jön.

- Igen. – mondtam. A föld felett lebegtem, de ezúttal nem a szerelemtől, azt most elfelejtettem. – Fel kell hívnom anyuékat a jó hírrel, bocsi. – rohantam be a szobámba, hogy nyugodtan ujjonghassak a családomnak.
Mire mindenkin végigértem, beleértve anyuékat, a nagyszülőket és a barátokat, sikeresen rám esteledett. Dávid is hazaért valamikor az éjszaka folyamán. Egyikünkkel sem lehetett bírni, egymás szavába vágva ontottuk magunkból az elképzeléseinket. Végre semmi sem állhatott az utunkba.

Másnap reggel végre nem komor hangulatban értek az első fénysugarak. Viszont hamar beszivárgott az esti találkám gondolata is az agyamba. Félelem fogott el.

- Jó reggelt! – köszönt Bogi. – Ha díjat nyertek, meg kell ám említenetek engem is mindenképpen. – közölte.

- Hát persze, hogy megemlítünk. – nyugtatta meg Dávid. –Te leszel az, aki kiváló tojásrántottájával ihletett meg. – vigyorgott rá kérlelő szemekkel.

- Nem kell hízelegni ám, ha reggelit szeretnél. – mondta neki. – Mintha nem kapnál.

- Jól van, na. Persze, hogy meg leszel említve. Nagy betűkkel a stáblistán. Lesz stáblistánk, el sem hiszem. Egy valódi stáblista.

- Őrjítő sok névvel és a miénkkel.

- Hmm, szivárvány színű betűket akarok. – gondolkodott Dávid.

- Miért pont szivárvány színű? – kérdezte Bogi.

- Most komolyan?! – kérdeztem mindkettejüktől. – Felejtsd el! Nem fogsz a filmünkkel bepasizni.

- Oké, de egy próbát megért, honey. – csókolt homlokon. – A mi filmünk. – ízlelgette továbbra is a szót.

- Nem igazán készültem fel még kettőtökre lelkileg, azt hiszem. – nyugtázta Bogi mosolyogva. – Mint két kisgyerek.

- Én komoly felnőtthöz méltóan viselkedem. Viszont úgy hallottam, ez nem mondható el mindannyiunkról. – fordult felém Dávid. – Mit veszel fel?

- Na ne már! Az előbb mintha még csak a film körül forgott volna minden gondolatod. Majd felkapok valamit.

- Persze, még mit nem. – húzott fel a székről. – A helyzethez való hozzáállásod teljes mértékben elfogadhatatlan. Bogi,  mit szólnál egy kis kiruccanáshoz?

- Oh, csak nem arra gondolsz? – kérdezte huncutul. – Benne vagyok. – kacsintott, és máris elindult, hogy felöltözzön.

- Mi? Mégis miről beszéltek? – kérdeztem összezavarodva.

- Majd meglátod, öltözz! – parancsolta Dávid. Mire éppen elkezdtem volna ellenkezni, folytatta. – Ne is próbálkozz, gyerünk!

Kénytelen voltam azt tenni amit mondtak, hátrányban voltam. Ketten egy ellen. Nem akarták elárulni mit is terveznek. Gyanútlanul sétáltam egész úton mellettük, amíg észre nem vettem merre is tartunk.

- Oh, istenem! Azt ne mondjátok, hogy vásárolni megyünk! – szólaltam fel kétségbeesve, amikor végre felismertem a Dávid arcán megjelenő mosolyt.

- De, oda. – fogta meg a kezemet Dávid, amikor menekülni próbáltam volna. – Veszett ügy a menekülés.

- Minek ekkora felhajtást rendezni az egész köré? – kérdeztem.

- Ne csináld! Nem akarod, hogy mi is jól érezzük magunkat egy kicsit?- kezdte Bogi. Ez nagyon úgy tűnt, mintha lelkileg próbált volna zsarolni éppen. Nem tehettem semmit sem. Kénytelen voltam elviselni, ahogyan egyik boltból ki, a másikba be hurcolnak. Már a számát sem tudom, hány ruhát is kellett felpróbálnom. Rendben van, talán egy kis százalékban még élveztem is, de csak egészen apró mértékben. Délután végre sikerrel léptünk ki az egyik boltból. Én úgy terveztem kicsit lazítok még a találkozás előtt, de Bogiék továbbra sem eresztettek. Egész nap csak beszéltek, beszéltek, beszéltek… Mindennek egy volt a lényege: Rob. Na és persze a találkozásunk. Nem tudom mégis mit hittek?! Talán, azt, hogy nem izgulok, nem érdekel ez az egész? Dehogynem. Másra sem tudtam gondolni – már persze, ha nem emlékeztettek volna minden pillanatban rá – csak az este járt a fejemben. Mégis mit akarhat?
Nyűgösen vettem fel a ruhát, amit ma vettünk. Nem lett volna vele semmi baj, ha különösebben ki akartam volna öltözni. A terveimben nem szerepelt semmi extra fülbevaló, kiscipellő, csak egy kényelmes nadrág és felső. Erre, tessék! Úgy sündörögtek körülöttem, mintha esküvőre készülődnék éppen.

- Na, elég! Már így is kezdtek túlzásba esni. Komolyan, ti összeszövetkeztetek Robbal, vagy mi a fene van?!

- Jól van, értettük. De szerintem egy kis smink még elférne rajtad.
Enyhén feldúlt tekintetem láttán Bogi kitalálta, hogy nincs szükségem semmire sem. Így is elég ideges voltam már. Szerencsére nem veszekedtek velem többet.
Úgy döntöttem taxival megyek, nem szerettem este vezetni. Nem akartam idő előtt érkezni, nem akartam ezzel is téves információkat Rob felé sugallni. Végül fél órás késéssel érkeztem meg a Sunnytime elé. A szívem őrült módon zakatolt, a lábaim kővé dermedtek. Fogalmam sincs végül, hogyan vettem rá magamat a mozgásra, de egyszer csak már odabent találtam magamat. Ugyanolyan békés volt, ahogy arra emlékeztem.

- Bocsi, nem láttál egy kb. 185 cm magas, 24 év körüli, szürkéskék szemű, kicsit kócos hajú pasit? – léptem a pulthoz, hogy megkérdezzem Christ. Lehet, kicsit túl aprólékosra sikeredett a leírásom. –Ja és lehet, hogy kissé feszült, mivel már vagy egy fél órát késtem.

- Hát, nem igazán tudnám megmondani, hogy milyen színű az illető szeme, de van hátul egy pasi, akire kb. ráillik a leírásod, de sapka van rajta. – segített Chris.

- Köszi.

- Rég láttalak erre, mellesleg.

- Igen tudom. Sajnálom.

- Semmi baj, azért itt még mindig hasonló a csapat - mutatott körbe. - Vihetek ki valamit? – kérdezte.

- Egy kis határozottságot. – mondtam, mosolyt erőltetve az arcomra. – Még mindig csináljátok azokat az isteni fánkokat?

- Hát persze. Fánkban világhírűek vagyunk. – kacsintott rám. Ha nem tudtam volna, hogy Dávid sokkal nagyobb esélyekkel indulna nála, mint én, lehet zavarba jöttem volna a tekintetétől.

- Akkor hoznál egy fánkot és egy ásványvizet? – kérdeztem.

- Persze. Neked bármit Em. Egy perc és viszem.

Megindultam a Chris által mutatott hely felé,valahol a helyiség legeldugottabb sarkában. Nem volt nehéz észrevennem, ahogy ott ült egy pohár ital társaságában. Éppen a helyiséget kémlelte, miközben meglátott. Valami megváltozott az arcán, de nem tudtam volna megmondani mi volt az. A lábaim hirtelen ismét ólomsúlyúak lettek, a torkomról pedig említést sem tennék. Nem hittem volna, hogy képes leszek megszólalni egyáltalán.

- Szia! – pattant fel hirtelen, amikor már kellő távolság volt közöttünk.

- Szia! – köszöntem én is. Valamit mondanom kellett volna, vagy tennem, de nem tudtam magamat rávenni. csak bámultunk egymásra. Vajon ő is ennyire tanácstalan mint én?
Valamennyivel fesztelenebbnek mutatkozott azonban, mert hirtelen egy lépéssel közelebb lépett irányomba. Valahol ebben a pillanatban felejtettem el levegőt venni. Most, hogy közelebbről láttam a szemeit, már tudtam mi volt a feltűnő változás az arcán. A mindig csillogó tekintet helyett egy fáradt, komor szempár nézett vissza rám. Vártam, hogy mi fog történni, tudatom egyik felébe – amelyik nem képes a helyes döntésekre – már kísértő képek furakodtak be. Aztán hirtelen karok érintését éreztem a hátamon. Megölelt. Tíz hónapja nem éreztem ennyire melengető érzést, mint most. Aztán amilyen hirtelen jött ez a gesztus, olyan hamar ért véget.

- Leülsz? – kérdezte zavartan.

- Persze.

- Kérsz valamit inni? Enni? – kérdezte.

- Már kértem. Köszi.

- Oh, oké. Rendben. – köszörültem meg zavartan a torkát. – Gondolom, hogy meglepődtél, hogy felhívtalak.

- Hazudnék, ha azt mondanám nem ért váratlanul. – válaszoltam. Közben erősen emlékeztetnem kellett magamat, arra, hogy még csak véletlenül se időzzek el hosszabb ideig a szemein.

- Nagyon csinos vagy. – mondta hirtelen. Nem tudtam zavaromba hova forduljak.

- Köszönöm. Te is… jól nézel ki.
Gondolatban jól hátba veregettem magamat. Gratulálok.
Chris személyében érkezett a felmentő sereg.

- Parancsolj a fánk. Csokis, mert tudom, hogy ez a kedvenced. És egy ásványvíz. Hozhatok még valamit? – kérdezte.

- Nem, nem kérek semmit sem, köszi.

- Rendben, tudod hol találtok, ha bármi van.

- Ismeritek egymást? – kérdezte Rob, miután Chris már hallótávolságon kívül volt.

- Elég sokat lógtunk itt, szinte törzsvendégek voltunk, csak mostanában maradtunk el. Chris rendes srác. – tettem hozzá, nem is tudom miért.

- Igen, annak tűnik. – válaszolta eltöprengve.

- Te kérted, hogy ne feltűnő helyen beszéljünk, gondoltam ez megfelelő lesz.

- Igen, az is. – mondta. – Oké, tudom, hogy ez egy érdekes szituáció, de köszönöm, hogy eljöttél. Gondolom, fogalmad sincs, mégis mit akarhatok.

- Hát, nem igazán. – feleltem. – Már csak az elválásunk körülményeire nézve sem egészen értem, mit is szeretnél.

- Csak beszélgetni. – válaszolta.

- Rendben, és miről? – kérdeztem.

- Szerinted nem lenne néhány dolgunk, ami alapos megbeszélésre szorulna?

- Nincs már olyan, hogy „dolgunk”! – szögeztem le a tényt.

- Én ezt nem így látom. – mondta.

- Akkor rosszul látod. Vagy te és vagyok én. Ennyi. Kérlek, ne bonyolítsuk túl ezt az egészet. Azt hittem beszélgetni akarsz, de ha…

- Persze, hogy beszélgetni szeretnék. Rólunk. – fogta meg hirtelen a kezemet. Váratlanul ért a reakciója. Ilyen fajta „letámadásra” nem voltam felkészülve. Mégis mit gondoltam?! – És kérlek ne mond azt, hogy nincs olyan, hogy mi, mert ez nem igaz. Elmentél, mindent magad után hagyva.

- Éppenséggel visszajöttem oda, amit igazából magam mögött hagytam: a családom, az iskolám, a barátok, a munkám. Nincs már többé olyan, hogy mi, Rob!

- Egyszer azt mondtam, soha nem foglak megbántani, emlékszel? – kérdezte.

- Igen, na és?- néztem rá értetlenül. Fogalmam sem volt hova akar ezzel kilyukadni.

- Most megszegem ezt. Szörnyen festesz, már bocsi. Mikor elmentél azt mondtad, az nem te voltál. Csak később jöttem rá, hogy hibáztam. Igazából ami most vagy, az az ami nem te vagy. Te nem az vagy, aki a munkája és a tanulás alá temeti magát. Mindig is életvidám és határozott voltál. Volt életcélod. Azt a lányt szerettem és szeretem most is.

- Kérlek ne csináld, mert elmegyek. Ha erről akarsz beszélni, akkor felesleges, mert ennek vége.

- De muszáj elmondanom, mert akkor nem tettem. És, ha nem mondom el, talán senki sem fogja így elmondani neked az igazat. Elengedtelek, hogy rájöjj ki is vagy. Hogy minden rendbe jöjjön az életedben. Szükségem van rád, és neked is rám. Emili én még mindig szeretlek!

„Szeret, szeret, szeret.” Csak ez visszhangzott a fejemben. Nem, én ezt nem bírom ki. Határozottan kirántottam a kezemet a kezei közül és felálltam. Talán kicsit túl indulatosan is.

- Én most elmegyek. Sajnálom, én…

- Sajnálom, nem akartalak letámadni. De ez akkor is igaz. Kérlek, csak gondold át, oké?

- Gondoljam át, mégis mit? – kérdeztem.

- Minket. Gyere vissza. – kérlelt. Újra a kezeim köré fonódtak ujjai.

- Mégis mi az oka, hogy hirtelen ennyire érdekellek?  - kérdeztem. Nem értettem semmit. – Tíz hónapig semmi, aztán felhívsz, idehívsz, letámadsz és azt állítod, szeretsz?! Miért most, Rob? Miért nem kerestél egyszer sem egész idő alatt? Ha annyira szeretnél, kerestél volna. Ha annyira szeretnél, akkor tudtad volna, hogy sikerült a vizsgám, hogy már egy újságnál dolgozom, hogy éppen a filmünket akarjuk összehozni Dáviddal. De téged ez nem érdekelt egyáltalán. Úgyhogy ne mond azt nekem, hogy szeretsz, oké?

- Tudtam. Mindent tudtam rólad. Tudom, hogy összeköltöztetek ti hárman: Bogi, Dávid és Te. Tudok mindenről. Még az unokatesód sikeres felvételijéről is, vagy Bogi nagyszüleinek esküvőjéről.

- Mi? – kérdeztem. – Mégis honnan?

- Ne haragudj rájuk, oké? Csak azért csinálták, mert könyörögtem nekik.

- Mégis kiről beszélsz? – kérdeztem feldúltan. Mégis kitől szerezte az információit? A lábaim megadták a szolgálatot, muszáj volt visszaülnöm.

- Bogi és Dávid. Néha- néha felhívtam őket, hogy érdeklődjek felőled. Tudnom kellett, hogy jól vagy-e.

- Nem értem. Én nem értem… - kezdtek el potyogni a könnyeim.

- Tudnom kellett, hogy jól vagy-e. És hogy mikor lesz már megfelelő a pillanat. Azt akartam, hogy újra magadra találj! Hogy higgy magadban! És hidd el azt is, hogy én mindenképpen szeretlek, Em!

- A francba! – nyögtem elhaló hangon.

- Ha valami miatt, közben lett valaki, aki sokkal normálisabb nálam, és emiatt nem szeretsz, akkor oké. De legyél őszinte kérlek, gondold át és úgy mond, hogy nem szeretsz.

- Utállak. – suttogtam a könnyeim mögött. – Jelenleg annyira utállak, Rob. Nagyon, nagyon utállak.
Elbuktam. Mindennek vége volt...

29. fejezet - Because, I love her...

Sziasztok!

Először is köszönöm az 5 csodálatos komit. Féltem, hogy majd nem fog tetszeni - persze ez minden fejezetnél itt bujkál az agyamban - , de még a nyakamon van a buksim, így megnyugodtam. :D
Viszont egy hete még azt figyeltem mikor lesz meg a 40 rendszeres olvasó, most pedig már csak 37- en vagyunk. :( Remélem azért lesztek, akik Emilivel és Robbal tartotok, hogy megtudjuk mi is van a hírnéven túl. :D
A mostani fejezethez hasonlót még nem írtam. Néha könnyen ment az írás, néha pedig nem jöttek a szavak, de majd ti megmondjátok mit gondoltok. (remélem)

Puß
Gitka

***

 "A reménytelenül hosszú perceket, napokat, hónapokat, éveket csak egy módon lehet túlélni: ha hiszünk abban, amire, akire várunk. S közben az idő szeretetté alakul, és a percek múlásával egyre növekszik."
 /Csitáry-Hock Tamás/
"A külvilág semmit nem jelent számomra, ha nem vagy velem."
/S.M./


 

*Robert szemszög*

- Jól van, semmi gond. Majd a legközelebbi védéskor meglesz. – öleltem át mindkét karommal. Nagyon nem tetszett, hogy ilyen állapotban láttam szegényt. Kikészült…

- Igen, meglesz, mert nem lesz, ami elterelje a figyelmemet. – állt fel idegesen. – Haza megyek. Ennyi.
A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet.
- Hazamész? Em, ne csináld! Nem hagyhatsz itt! - a fejemben sikoltottak a gondolatok. „Ezt nem gondolhatta komolyan! Kérlek, mondd, hogy nem gondoltad komolyan…”

- De igen, itt hagyhatlak. Megegyeztünk Rob! Te pedig nem tartottad be a szabályokat. – lökte oda kicsit határozottabb hangon.

- Most engem hibáztatsz, mert nem sikerült? – kérdeztem meglepetten. „Tényleg én lennék a hibás?” Szökött be a gondolat a fejembe.

- Nem. Nem a te hibád, te csak… Nem hagytál békén, mikor kellett volna. De én rontottam el. – fújta ki a levegőt feszülten.

- Nem hagytalak békén?! – álltam fel a kanapéról. – Mégis mire célzol?

- Nem tudom Rob! Szerinted?! Mondjuk, mikor vacsorákra cipeltél el, pedig tudtad, hogy lenne más dolgom, vagy mikor elrángattál Japánba. Japánba!!! Mit kerestem én Japánban?!

- Egyszer sem kényszerítettelek, Em!

- Nem, dehogy, Rob! Na, Em, kérlek! Nélküled olyan rossz lenne. Légyszi! – utánozta a hangomat. Hirtelen mintha fejbe csaptak volna. – Csupán az utóbbi pár hónapban úgy viselkedsz, mint egy kiéhezett… Hagyjuk.

- Bocsánat, hogy néha szeretnék együtt lenni a barátnőmmel! Jézusom! – túrtam bele idegesen a hajamba, miközben fel alá róttam a köröket a nappaliban. Kezdett elfajulni a helyzet. – Szóval én vagyok a gonosz barát, aki minden okozója?

- Én nem ezt mondtam. Nem te vagy a hibás! Nem érted?! Én tehetek mindenről! Ez nem én vagyok. – mondta hisztérikusan.

- Nem te vagy?! – kérdeztem. Nem értettem semmit. „Mi az, hogy ez nem ő?! Nem értem…”

- Nem. Ezelőtt soha nem csináltam volna ilyet. Jobban kellett volna koncentrálnom, nem pedig Japánban és Los Angelesben lődörögnöm. Mert ez nem én vagyok!

- Pedig nekem egészen úgy tűnt, te voltál az. Akkor mégis mi ez az egész? Csak egy színjáték? – kérdeztem. Ha ez nem ő, mégis mit kellene hinnem? Az eddigi dolgok, csak valami játék részei voltak?

- Színjáték?! Mégis miről beszélsz? – kérdezte.

- Te mondtad, hogy ez nem te vagy. - mutattam felé. Alig tudtam felfogni, mi is történik éppen. - Akkor csak megjátszottad magadat? Nekem úgy tűnt,  jól érezted magadat.

- Hát képzeld el, hogy nem. Nem éreztem jól magamat! – most már nem csak én túrtam a hajamat idegességemben. – És miért kellet bulit szervezned most is? Ennél nagyobb égést el sem tudnék jelenleg képzelni.

- Mondjuk, ha felvetted volna a telefont, mikor hívtalak, lehet, hogy tudtam volna, hogy nincs miért ünnepelni. – Pontosan, én csak jót akartam. Megünnepelni, hogy minden jól ment.

- Oh, ha jól emlékszem, te is elfelejted felvenni a telefont már párszor. – vágta fejemhez. Oh, na erre azért lenne egy két megjegyzésem.

- Igen, mert dolgozom! Nem Dávidkával lógok…

- Már megint?! Mégis, hogy a fenébe keveredik ide Dávid, elmondanád? Ha annyira tudni óhajtod, otthon voltam anyuékkal. Próbáltak megvigasztalni.

- Én is meg tudtalak volna vigasztalni… - mondtam halkan. Persze, hogy a szülei a legfontosabb emberek az életében, na de én hol vagyok a sorban? Csak egy pasi vagyok, akivel… Akivel, mit csinál? Mennyire vagyok fontos neki, ha még annyira sem képes, hogy felvegye azt a rohadt telefont!!

- Persze, több száz kilométernyiről biztosan meg tudtál volna győzni, hogy nem vagyok egy senki. – hadarta idegesen.

- Nem is vagy egy senki!

- De jelenleg az vagyok. – mondta. - Ezt te nem érted, Rob! Ha valahol szóba kerül a neved, akkor ott hisztéria robban ki. Az én nevemet a barátaimon és a családomon kívül a kutya sem ismeri. Oh, bocsi, ez nem igaz, hiszen híres vagyok. Én vagyok a lány, akit dugogatsz. Aki ebből, ha okos lenne, egy csomó előnyre tudna szert tenni. Napi szinten szerepelek valami kis pletykalapban. Hát nem ez az a fajta karrier, amire mindenki vágyna? Sajnálom, de én nem!

Elborult az agyam.
- Szóval ezt csináljuk mi? Csak dugogatunk néha?! Azt hittem ennél azért kicsivel feljebb léptünk már. Mi sosem csak dugogattunk, ezt te is tudod. – szinte már kiabáltam vele. - Ez velem jár! Ha nem tudod elviselni, akkor menj el! – Mégis mire vár akkor?! Én ez vagyok, egy ember, aki a reflektorok között él. A fenébe is!

- Pont ezt fogom csinálni. Elmegyek. - kiabálta, majd beviharzott a szobába.

Egy percig, csak lefagyva álltam a nappali közepén, majd megfogtam a kabátomat és kiviharzottam a házból.
Fogalmam sem volt merre is visznek a lábaim, csak mentem. Nem érdekelt, ha bárki felismer. Legyenek csak ezzel tele a pletykalapok, kit érdekel! Ott visszhangzott minden a fejemben.
 De akkor sem értem, miért nem hívott fel? Miért nem mondta el, hogy baj van, és nem sikerült? Miért én voltam az utolsó ember, aki mindent megtud? Miért én vagyok a felelős? Persze, azt mondta, nem én vagyok, mert ő tehet róla…
Tisztán hallottam, ahogy Em szájából elhangzik a mondat: „Ez nem én vagyok.” Akkor ki ő? Csak egy színjáték?! Úristen tényleg ezt mondtam volna? Mekkora baromságot műveltem!
Mikorra észbe kaptam már Tom ajtaja előtt álltam. Észre sem vettem, hogy ennyit gyalogoltam volna. Rögtön ajtót is nyitott.

- Veled, meg mi a fene történt? – kérdezte először. – Gyere be! Piszkosul rosszul festesz.
Gyorsan beterelt a lakásba és leültetett a nappaliba. Igazán csak akkor éreztem meg, mennyire remegnek a lábaim, miután már leültem. Rengeteg minden kavargott bennem.

- Na, mi van? – kérdezte. Mielőtt még bármit is felelhettem volna, hangos kopogás hallatszott odakintről.  – Ah fenébe, mindjárt elküldöm, aztán beszélhetsz.
Nem kellett nagyon fülelnem, hogy rájöjjek ki volt az érkező. Bobby szinte úgy rontott be a szobába.

- Bogi az előbb rohant el, mert Emili hívta. – ugrott nekem rögtön. – Mi a fenét csináltál?!

- Az jó. Akkor nincs egyedül legalább. – feleltem. Már sokkal tisztább volt a fejem.

- Szóval összevesztetek?  - kérdezte Tom. – Jaj, apám! Figyelj, a buli nem volt annyira vészes, majd megbékéltek.

- Nem, hülye voltam. Nem kellett volna bulit sem rendezni, amíg nem tuti biztos. Nem ez a baj.

- Akkor mi van? Nem értem. Mert Em elég kiborultnak hallatszott. – mondta Bobby.

- Olyan dolgokat mondtam, amit nem kellett volna, érted? És ő is. – mondtam. Egész úton ezen töprengtem. A legszörnyűbb az egészben az, hogy én voltam a hibás, tényleg.

- Mondom, majd megbékéltek. – mondta Tom, miközben kivett három sört a hűtőből. – Nesze, ez jó tesz majd!

- Nem, nem kérek! – toltam el a kezét. Meglepetten nézett rám. Nem csodálom, hogy nem értette mi ütött belém, amikor nekem is csak most kezdett az egész megvilágosodni.

- Na, oké. Most akkor mondj el mindent. – kérte Bobby, majd kikapta Tom kezéből az üveget és csak odanyomta a kezembe.
Nagy levegőt vettem, majd mindent elmeséltem nekik.

- Uh, tényleg ezt mondtad neki?! Te barom! – hordott le végül Tom. – Te nem vagy normális! Azt mondtad, neki, hogy akkor menjen el?!

- Igen. Tudom, hogy hülye voltam.

- Akkor meg? Mi a francot terpeszkedsz még a kanapémon?! Gyerünk, szépen pattanj kocsiba és kérj tőle elnézést, amíg tényleg nem megy haza. – kezdett el szerényen taszigálni, hogy elinduljak.

- Nem. – mondtam. Tudtam, hogy mit kell tennem. – Nem mehetek most vissza. Amúgy nem kocsival jöttem. – válaszoltam. Hirtelen olyan nyugodt lettem. Nem is tudom, furcsa volt. Inkább mintha lelassult volna körülöttem minden…

- A fenét sem érdekli, mivel jutottál el idáig, csak menj és szépen könyörögd magadat vissza! – mondta Bobby.

- Nem mehetek, hát nem érted?! Végre mindent megértettem. – mondtam. Bobby már tényleg úgy nézett rám, mint holmi félkegyelműre. De Tom arcáról is hasonlókat olvastam le.

- Mi a fenét hadoválsz itt össze? Mit értettél meg? Szívtál, vagy bevetél valamit? Felfogtad, hogy a barátnőd valószínűleg éppen most készül elhagyni az országot, és ezzel téged is?! – kiabált rám Bobby.

- Igen. – válaszoltam. Ezt ők nem érthették.

- Akkor meg?! - hangzott a kórustól.

- Én vagyok a hibás. Hiába hiszi azt, hogy nem. Hátráltatom őt. Igaza volt, mindenhova elcipeltem, amikor készülni akart. Nem figyeltem rá eléggé. Nem tudom, csak… túl korai volt ez az egész nekünk.

- És akkor ennyi? Hagyod elmenni? – kérdezte Tom.

- Nincs más választásom. Hagynom kell neki időt, hogy rájöjjön, ő is valaki. És amíg én ott vagyok a nyakában, ez nem fog menni. Meg kell találnia önmagát. Már értem hogyan gondolta, amikor azt mondta, ez nem ő.

- Te őrült vagy! Ezt le kell szögeznem. – dobta oda Tom.

Talán őrült voltam, meglehet. Éppen most engedem el a nőt, akit szeretek, persze, hogy őrült vagyok! De szeretem és ezért el kell engednem.
Bobby zökkentett vissza a gondolataimból.

- Bogi hív. – mondta. – Szia! Minden rendben? Aha, itt van, akar vele… aha, szóval nem. Komolyan? Várj, ezt át kéne gondolni, nem? Most komolyan elmész? Bogi, ne tedd le!

Vártam, hogy majd mond valamit, de csak maga elé bámult.

- Elmegy.

- Mindketten? - kérdeztem.

- Aha. Pedig azt hittem, ebből lehet valami.

- Sajnálom haver. Ez az én hibám. – mondtam.

- Aha. Tényleg az. – nézett rám szomorú szemekkel. – Kérsz még egy sört?

 Észre sem vettem, mikor ittam meg az elsőt. Minden annyira jelentéktelenül, csendben zajlott körülöttem…

***

- Rob… Rob… ROB! Figyelsz te rám? – kérdezte mérgesen Steph. – Hahó! Steph hívja Robot. Oké, éppen azt kérdeztem, hogy rendben van-e a szobád.

Persze, hogy rendben volt. Néha már rohadtul elegem volt ebből az egészből. Bárhova mentünk ki volt nyalva a seggünk is. Mindenhol fények, csillogás. Pedig ez engem egyáltalán nem érdekelt. Valami másra vágytam. Valaki másra… Hogy végre láthassam újra az arcát. Hogy újra magamhoz ölelhessem reggelente.
- Aha, a szobával minden rendben. De vajon tudják, hogy egy embernek igazából nem lehet szüksége egy akkora lakosztályra? – kérdeztem.

- Ne kezd. Akkorát kaptál és kész. Más örülne neki.

- Oké. Akkor szuper a szoba, köszi! Így jó? – vettem elő a legszebb mosolyomat. Mostanában nem sok alkalmam volt a használatára.

- Megfelel. – csóválta meg a fejét. – Na, gyerünk, irány a smink! És az új asszisztensnek is be akarlak mutatni.

- Ah, oké. – Valahogy nem igazán lelkesültem az ötletért. Új asszisztens. Megint valami, amiről Ő jut az eszembe.

- Rob, ő itt Emma. Emma, azt hiszem, neked nem kell bemutatnom. Na, akkor mindent tudsz, igaz? Ha kell valami, csörögj, nagyfiú vagy már, igaz? – mondta Steph, majd elment.

- Hát ez gyors volt. – nevetett fel mellettem Emma. - Szóval a nevem Emma, de nyugodtan szólíts Emnek. – dobott felém egy újabb mosolyt. Ah… remek, szóval kezdődik. Mellesleg eszem ágában sem volt Emnek szólítani. Ez csak egyetlen embert illet meg az életemben. Jobban mondva, illetett meg, amíg a tényleges része volt.

- Öhm… köszi. – mondtam végül beleegyezően. Nem akartam, hogy megsértődjön.

- Na, akkor mennünk kellene. Erre van smink. – mutatta az utat. Reméltem, hogy nem igazán az a fecsegős fajta. Ezt a reményemet azonban hamar el kellett felejtenem.

- Na és idáig hogy tetszik a város? Kicsit hideg van, persze, de meg lehet szokni. Elég jó kis szórakozóhelyek vannak, ha el akarsz menni valahova, szívesen ajánlok valami kis eldugott helyet. – kezdett el csacsogni mellettem. Na, ennyit erről.

- Köszi, majd szólok mindenképpen. – mondtam ismét csak kedvesen. Na, senki sem mondhatja, hogy bunkó lennék.

***

Nem bírtam ki, hogy ne hívjam fel Bogit. Ő volt az egyetlen információforrásom. Igazából, magam sem értettem miért egyezett bele ebbe az egészbe. Először pár hét után hívtam fel, mert már úgy éreztem megőrülök. Már az is csoda volt, hogy nem csapta rám a telefont. Egészen biztos voltam benne, hogy valahol a halállistája elején helyezkedik el a nevem, hiszen megbántottam a legjobb barátnőjét. Nem sokat tudtam ekkor még Emili hazautazásának körülményeiről. Amikor visszamentem a lakásba, már csak a tátongó üresség fogadott. Elment. Vége.
A legnagyobb meglepetés viszont egyértelműen az volt, hogy nem könyvelt el idiótának. Amikor elmondtam neki mire kérem, rögtön beleegyezett. Azt hiszem Bobby hatása elég erős volt ebben a döntésében. Bár nem igazán beszéltünk erről az egészről, ők ketten kapcsolatban maradtak egymással. Örültem, hogy legalább a kettejük kapcsolata nem annyira reménytelen jelenleg, mint az én életem.

Ezúttal is segítőkész volt, mint minden egyes alkalommal.

- Szia! – köszönt bele a telefonba magyarul. Rögtön tudtam, hogy nem olyan helyen volt, ahol zavartalanul tudott volna angolul beszélni. Rögtön csak arra tudtam gondolni, talán Ő is ott van a közelében. Így vártam, amíg biztonságos övezetbe nem ér.

- Bocsi, csak túl feltűnő lett volna, ha angolul kezdek el cseverészni.

- Semmi baj. – mondtam őszintén. Bármennyit képes lettem volna várni arra, hogy akár egy aprócska hírt is halljak felőle. – Ha gondolod, visszahívlak máskor.

- Nem, dehogy. – visszakozott gyorsan. – Csak… feltűnt volna neki, ha érted…

- A közelben van? – szaladt ki a számon.

- Igen. Valami cikket ír. – mondta.

- Minden rendben? – kérdeztem. – Mármint vele.

- Ha azt nézem, hogy sikerült végeznie a sulival és az újságnál is elvan, akkor igen. De amúgy… csak lézeng. Mindig van valami oka arra, hogy elvonuljon. Most éppen a nyelvvizsga miatt gubózott be. Tuti kinyírna, ha tudná, hogy ezt mondom: de komolyan aggódom, hogy egyszer összeomlik a sok dolog alatt, amit magára vállal.

- Iszonyúan hálás vagyok neked. Fogalmam sincs, hogyan tudom neked ezt valaha is meghálálni. Nem bírnám ki, ha nem tudnék róla semmit sem. Ennyire rossz?

- Na azért is kapnék, de hiányzol neki. Magától sosem vallaná ezt be.

- Ő is nekem. Oh, ha tudnád mennyire…

- Akkor meg? Mire vársz? Beszélj vele végre!

- Nem lehet, még nincs itt az ideje. – mondtam. – Még nem találta meg önmagát ez egyértelmű. Addig, amíg lézeng, mint mondtad, nincs helyem az életében.

- Mégis meddig akarsz várni? Amíg megkapja a Nagydíjat Cannes-ban, vagy amíg Oscar díjas lesz?! És most nem azt mondom, hogy nem ezt kívánom neki őszintén, szívemből. De Rob, ez nevetséges! Javíts ki, ha tévedek, de neked szükséged van rá, igaz?

- Igen, de…

- Ne, még nem fejeztem be. – szakított félbe. – És neki is szüksége van rád. Hát akkor meg?! Beszélj vele végre, kérlek!

- Még nincs itt az ideje, hidd el. – mondtam. Bár szívem szerint most rögtön odarepültem volna hozzá, egyszerűen még nem hittem, hogy ez lenne a helyes időpont. Ha kellene, egész nap ott szobroznék az ajtaja előtt, hogy beengedjen, és egy pillanatra megpillantsam. Megtenném, de még nem lenne helyes.

- Nem értelek, már tényleg. – mondta Bogi.

- Csak helyesen próbálok cselekedni. – próbáltam megmagyarázni, mit miért teszek, vagy éppenséggel mit miért nem.

- Hát rendben. De azért gondold át, oké? – kérlelt.

- Rendben. – egyeztem bele. Mintha nem ezen járna egyfolytában az agyam. - Üzensz esetleg valamit Bobbynak? – kérdeztem.

- Öhmm… mire gondolsz, miért üzennék én neki bármit is? – mondta zavartan.

- Ugyan már, nem vagyok hülye… Tudom, hogy beszéltek. És, ha mondhatok valamit, Bobby nagyon kedvel téged. És ezért valószínűleg agyon fog csapni… Szóval úgy dolgozd fel ezt az információt.

- Oké. – a hangjából egyértelműen kihallatszott, hogy mosolyt csaltam az arcára. – Köszi.

 
Az egészben ez volt a második legrosszabb dolog, azután, hogy mennyire hiányzott Em. Utáltam magamat azért, hogy Bogi és Bobby kapcsolata ilyen útra tévedt. Bobbyn egyértelműen látszott, hogy kedveli Bogit és hiányzik neki. Néha egy- egy sörözgetés alkalmával hirtelen valami fontos hívásra hivatkozva eltűnt a társaságból. Mikor visszajött, szinte nyulat lehetett volna vele fogatni, úgy sugárzott az arca az örömtől. Talán azt hitte, hogy ha nyíltan beszélne róla rosszul érzem majd magamat? Lehetséges. De a barátom volt, örülnék a boldogságának. Még ha a saját hibáim jutnának is róla az eszembe. 

***

- Utolsó határidő, hogy döntést hozz. - hívta fel Steph a figyelmemet vagy már ezredszer a mai napon. – Biztos, hogy akarod ezt a filmet?

- Ha ma még tízszer kérdezed is meg, akkor is ugyanaz lesz a válaszom. – közöltem a telefonba. – Akarom.

- Oké. De tudod, hogy elég rossz a film helyzete.

- Igen felfogtam, de akarom. Tetszik a forgatókönyv.

- Jól van, akkor telefonálok. – mondta.

- Köszi. – köszöntem el tőle.
Nem csak azért akartam ezt a filmet, mert annyira tetszett a történt. A forgatókönyv is jól volt összerakva persze. Tisztán emlékszem, amikor Emmel együtt olvastuk a volt lakásunk nappalijában összegabalyodva. Nem, nehogy továbbgondold! Persze, azóta a lakást eladtam. Felesleges lett volna megtartani, hogy az is csak rá emlékeztessen. Anyuék persze nem rajongtak az ötletért, de nem volt mit tenniük, el kellett fogadniuk a döntéseimet. Ezért is kellett most is ebben szállodában megszállnom. Anyu persze rá akart venni, hogy aludjam inkább náluk, amíg Londonban vagyok, de nem akartam rájuk szabadítani a sajtót. Jobb volt nekem itt egyedül. Legalább kicsit elrendezhettem a fejemben kavargó dolgokat. Nagyon is jól tudtam Steph miért kérdezett rá ennyiszer erre a filmre. Tudtam, miért aggódtak a szüleim egyre jobban miattam, ugyanúgy, mint mindenki a környezetemben, aki jól ismert. A forgatás együtt fog járni egy dologgal. Magyarországra kell utaznom. Budapesten fogunk egy darabig forgatni. Ugyanabban a városban leszek, mint Ő. Kettős érzések töltöttek el. Egyrészről, nem éreztem helyesnek, hogy megbolygassam a békés napjait a felbukkanásommal, ugyanakkor égtem a vágytól, hogy találkozzam vele. Bármennyire is utálni fogom magamat azért, amit tenni fogok, tudtam, hogy már képtelen leszek megálljt parancsolni az érzelmeimnek.
Lassan vánszorgott az idő, főleg azóta, hogy elveszítettem őt. Mintha ez is valamiféle büntetés lett volna az égtől. „Megbántottad, hagytad elmenni, hát bűnhődj érte!” Van, amitől egyszerűen nem menekülhet el az ember. Még ha színész, akkor sem.
Így a közös ebéd alól való kibújás is esélytelen volt.

- Szia kicsim! – köszönt anyu, mikor beléptem a házba. – Már azt hittük sosem jössz újra haza. – simított végig az arcomon, olyan kedvességgel és szeretettel, ahogyan csak egy édesanya képes erre.  - Főleg Bel Ami. De látod rögtön megérezte, hogy hazajött a gazdija. Hiányoztál neki is. – mondta anyu, miközben az említett rosszaság már a lábam körül ugrabugrált.
 
Nekem is hiányoztak mindannyian. Hiszen ők voltak a családom. Bel Amit pedig puszta önzésből hagytam a szüleimnél. Nem tudtam volna foglalkozni vele a nélkül, hogy kínzó emlékképek ne kúsztak volna az agyamba.

- Persze, hogy hazajöttem. Sajnálom, hogy csak most jött össze. – füllentettem. Nagyon nem szerettem hazudni anyunak, de mit mondhattam volna? „Bocsi anyu, de minden rá emlékeztet?  Egy gyenge alakot neveltél fel.” Áá, nem. Inkább a füllentés.

- Már mind nagyon hiányoltunk. – mondta még egyszer. Milyen kegyetlen gyerek is vagyok valójában! Jobban figyelembe kellett volna vennem a környezetemet is, de csak most jöttem rá, mennyi minden csúszott ki valójában az irányításom alól.

- Oh, még Lizzy is? De csak, mert nem volt kit cseszegetnie. – jegyeztem meg viccesen, hogy egy kis mosolyt csaljak anyu arcára. Sikertelenül.

- Na, hogy beszélsz! – szólt rám egyből.

- Nem is mondtam semmi rosszat. – tettem fel védekezően a kezeimet.

- Mindent hallok ám. – jegyezte meg Lizzy a hátam mögül. – Üdvözlet, tékozló fiúcska. – ölelt meg. – Minden oké?
Miért éreztem hirtelen úgy, hogy minden szem rám szegeződött?

- Aha. Apu és Vic? – néztem körbe.

- Még dolgoznak, elhúzódott kicsit a megbeszélésük, mindkettejüknek. – mondta anyu. – Na, de mesélj! – húzott maga után a kanapéra. Reménytelen lett volna bármerre is menekülnöm. Két várakozó szempár méregetett kíváncsian. Mintha minden egyes mozdulatomat elemezték volna. Te jó ég, mégis mire várnak, hogy majd sírva vetem magamat a lábaik elé? Persze egyszer-kétszer már közel voltam lelkileg ehhez az állapothoz. De ismerhetnének már!

- Mit akartok hallani? Mindent tudtok, már telefonon mindent elmeséltem. Nem történt azóta semmi érdekes. – vontam meg a vállamat.

- Te akartad öcsi. – mondta drága nővérkém. – Szóval, mi ez a Budapesti forgatásos film?

Ahh….

- Szóval Steph árulkodott? – kérdeztem. Pedig mondtam neki, hogy majd én szeretném elmondani a családomnak. Oké, igaz, hogy nem igazán törtem magamat a megfelelő alkalom megtalálására, de akkor is. Felnőtt ember vagyok.

- Tudta, hogy nem mondanád el valószínűleg. – mondta anyu.

- Persze, hogy elmondtam volna. Ezt nem lehetne eltitkolni. És miért akartam volna egyáltalán?

- Nem is tudom. – gondolkozott el Lizzy. – Mondjuk az alapvető dolgokon túl?
Értetlenül néztem rá.

- Jaj, ne csináld már! Em miatt.

- Ugye beszélsz vele, kicsim? – kérdezte anyu.

- Szerintetek kibírnám, hogy ott legyek vele egy városban és ne beszéljek vele? – kérdeztem.

- Végre, megjött az eszed, öcsi! – kiáltott fel Lizzy. – Hiányzik már nagyon.

- Nekem is, nekem is...

***

Rosszabb voltam, mint egy kisgyerek karácsony előestéjén. Egy hete nem tudtam másra gondolni csak az utazásra. Eddig, ha forgatási helyszínt váltottunk, mindig ideges lettem a reptéri fogadtatás miatt. Szinte már undorodtam a repterektől és a repüléstől. Most azonban, mindent megadtam volna az idő felgyorsulásáért és az utazásért. Persze egyáltalán nem maga a kiruccanás volt ennyire fontos a számomra, hanem a tény, hogy hamarosan láthatom Őt. Vagy legalábbis ugyanazt a levegőt szívhatom a tüdőmbe, amit Ő is. Elsőre magam is megmosolyogtam ezt a gondolatot. Ha bárkinek elmondtam volna, valószínűleg még jobban kétségbe vonták volna épelméjűségemet, mint idáig. Tudtam, hogy nehéz dió lesz egyáltalán rávennem a találkozóra, az pedig, hogy minden félreértést tisztázzunk kettőnk között, egyenesen életem legnehezebb dolgának tűnt. De akkor is szerettem. Szeretem Őt! Szeretem, szeretem, szeretem…

***

Még soha ekkora érdeklődéssel nem figyeltem egyetlen egy várost sem, mint amikor végre Budapest utcáin vittek el a szállodába. Egész úton a járókelőket figyeltem, hátha feltűnik valahol a szeretett arc. De nem.
Egy napon át fel alá járkáltam a szállodai szobámban, ha nem éppen valamiféle megbeszélésen kellett részt vennem. Imádtam Steph- et, amiért segített megszerezni az új telefonszámát. A neheze csak ezután jött. Idáig annyira egyszerűnek tűnt a kis tervem, most viszont minden annyira nehéznek bizonyult. Mit is gondoltam magamról idáig?! Persze, csak hipp- hopp felhívom és kész. Nem tudtam, mit is kellene mondanom neki elsőre. Nem rohanhattam le, ezzel tisztában voltam. Végül úgy döntöttem, semmivel sem lennék okosabb, csak a szőnyeget koptatnám el jobban, ha továbbra is csak elméleti síkon játszanám le az első beszélgetésünket.
Nagy levegőt vettem és tárcsáztam. A szívem már a torkomban dobogott, aztán meghallottam a világ legbódítóbb hangját.

- Szia! Látom, már megint elnyomtál valamit. Nem jelzi ki a számodat a mobil, tudsz róla? – kérdezte. Nagyon úgy tűnik, hogy nem rám számított. De vajon kire akkor?

- Szia! – próbáltam magamat szólásra bírni.  - Zavarlak? – kérdeztem bátortalanul. Ideges voltam. Mi van akkor, ha a dolgok nem egészen úgy állnak, mint én hiszem. Ha bizonyos információk nem álnak a birtokomban? Mi van, ha már régen túl tette magát?

- Hallo, itt vagy? – kérdeztem, amikor nem kaptam választ. - Remélem nem rosszkor hívtalak. - tettem hozzá. A pár alkalom során, amikor elképzeltem ezt a telefonbeszélgetést, a lehetőségek között ott szerepelt lecsapás is. A lefagyást azonban valahogy kifelejtettem, azt hiszem. Biztosan, talált már valakit. De Bogi miért nem említette? Miért hagyott hiú reményekkel? Talán csak valamiféle bosszú része ez az egész játék…

- Itt vagyok. – mondta hirtelen magához térve.

- Oké… Hát lehet, hogy most hülyén veszi ki magát a dolog…. - kezdtem bátortalanul, majd hirtelen minden kétségbeesésem szavakba öltötte magát és csak mondtam, mondtam, mondtam. -  Tudod, most éppen itt forgatok Pesten…és gondoltam….szóval, hogy esetleg… nem lenne-e kedved összefutni….ma nem forgatok és lenne időm. …meg, hát nem sok embert ismerek Pesten és gondoltam, ha ráérnél, találkozhatnánk. Mit gondolsz? – „Mondj igent, kérlek!”

- Hát, ráérek. – Belül ujjongtam, akár egy kislány, aki végre megkapta az áhított babáját.

- Ez szuper… - mondtam, amikor a mosolyt már el tudtam tűntetni az arcomról annyira, hogy ne hangozzon a mondanivalóm egy elmebeteg szavaiként. - Hol találkozzunk? Valami eldugott hely kellene. –kértem, amikor eszembe jutott mivel is járna egy kicsivel ismertebb helyen való feltűnésem.

- Van egy csendes pub a belvárosban, a Sunnytime. – válaszolta kicsit bizalmatlanul. Gondolom éppen azon filózik, mi a fészkes fenét akarhatok tőle, miután ennyi hosszú hónapon keresztül felé sem néztem. Hosszú, kínszenvedéses hónapokon keresztül…

- Az jó lesz.… Mikor érsz rá? – kérdeztem.

- Nekem mindegy. – Örültem, hogy ilyen egyszerűen belement ebbe a találkozóba. Talán mégis van egy cseppnyi esélyem. Talán, még ha van is valakije, nem annyira komoly a dolog.

- Esetleg 1 óra múlva? – kérdeztem reménykedve. Minden perc, amit hangja és közelsége nélkül töltöttem, csak a kínszenvedéses óráim számát gyarapította a saját kis börtönömben. A börtönőröm én saját magam voltam, mint ahogyan én szabtam ki magamra ezt a büntetést is. Sokszor átkoztam már el azt a pillanatot, amikor elengedtem. Most pedig, nem engedhettem meg magamnak, hogy gyenge legyek és elveszítsem. Szükségem volt rá.

- Eszembe jutott, hogy van egy kis elintézni valóm még. – mondta hitelen. Miért gondolta meg magát ilyen hirtelen? Mégis csak van valaki a háttérben. Akárki is az, én harcolni fogok vele. - Holnap? – érdeklődött egy másik időpont után. Talán mégsem veszett el még minden remény.

- Az jó, még éppen szünet lesz. – mondtam. Bármilyen időpont megfelelt volna. Ha kell térden csúszva könyörgöm majd a rendezőnek, hogy engedjen el.

- Oké. Akkor ott találkozunk. Mikor? – kérdezte. Alig tudtam visszafogni magamat. Legszívesebben valami hajnali időpontot mondtam volna, hogy minél előbb elveszhessek abban a zöldellő tekintetbe.

- Öhm. Hát tudod Pest elég kis város ahhoz, hogy nappal kimerészkedjek, ha élve akarok hazakeveredni. – kellett magamat is emlékeztetnem pár védelmi intézkedésről. - Mit szólnál hat órához?

- Oké. Akkor hatkor ott találkozunk.  – mondta.

- Rendben. Em… legyél jó! – mondtam búcsúszóként. Hirtelen más szó kúszott be a gondolataimba: szeretlek. Hogy hiányoznak azok az idők, amikor így köszönhettem el Tőle. De a reménybeli jövőmben már nem volt olyan távoli a perc, amikor újra karjaimban tarthatom Őt és fülébe súghatom: SZERETLEK!

Újabb díj... thank you :) *FRISSÍTVE*

Hali!

Tudjátok az a legszebb ebben az egészben, hogy ti is ugyanúgy megtudtok engem lepni, mint remélhetőleg én titeket. :)
Ismét díjat kapott az oldal. Jaj, elhalmoztok komolyan mondom. :DD
Köszönöm szépen ismét csak Mercinek!
És megkaptam még egyszer a díjat elekraa- tól is. Köszönöm neked is! ;)

A díjhoz tartozik pár szabály:

1. Egy bejegyzés, amiben benne van a díj logója, és a szabályok feltüntetése.
2. Belinkelni az a személyt akitől ezt a díjat kaptad, és tudatni vele, hogy elfogadod.
3. Tovább adni 3-5 tehetséges blogtársadnak, és ezt tudatni is velük.

Hát én megint szabályszegő leszek. :S
A díj megy drága, egyetlen Breecomnak (írjál mókuskám!!!). Csak egyre tudlak buzdítani titeket: OLVASSÁTOK!-->  http://wearedreamingastory.blogspot.com/
Aztán egy nagy visszatérőnek szeretném továbbadni, ha lehet így nevezni őt. :) Bunny-ról van szó, aki végre folytatja remek történetét. Az előző itt is érvényes: OLVASSÁTOK!--> http://theimmortalheart2.blogspot.com/

28. fejezet - Bontsuk a formát

Hali!

Na milyen volt a bemelegítés? Még mindig iszonyú jó kedvem van. :))) Remélem rátok is átragad majd.
Nem szövegelek sokat, szerintem végül nem lettem gonosz most... De ha igen szívesen meghallgatom a véleményeteket.
Köszönöm Breeconak, hogy gyorsan javított, megint. (És azt is, hogy elviseltél írás közben. :P)
Ja, aki eltalálja miért pont ez lett a cím,(igazából tök poén szerintem) az... hát nem tudom... kap egy virtuális puszit. XD A fejezetből kitalálható. XD
És 2 idézetet is rakok a fejezethez, mert nem tudtam dönteni...

Plusz egy dolog, ami fontos: Utólag is BOLDOG SZÜLINAPOT HEKI! ♥

Puß
Gitka
***

"Nincs olyan műszer, amivel meg lehetne állapítani, hogy az ember döntése helyes-e vagy helytelen. Ezért az ember minden döntése után tele lesz szorongással, hogy helyesen döntött-e."

/Jean-Paul Sartre/

"Az élet nem egy könyv, amelyben csak a valaki által előre megírt sorok mentén lehet haladni. Az élet síkság, melyben utak megszámlálhatatlan sokasága van; minden lépésre újabb elágazás nyílik, és az ember mindig szabadon választhat, hogy jobbra vagy balra forduljon. S aztán jön az újabb elágazás és az újabb döntés. Mindenki ezen a síkságon lépked, mindenki maga dönti el, melyik utat, melyik irányt választja - ki a napnyugta, ki a sötétség felé megy, ki a napkelte, a fény forrása felé. És soha, még az élet legutolsó pillanatában sem késő megfordulni, és egészen más irányba indulni, mint amerre hosszú-hosszú éveken át ment az ember."

/Borisz Akunyin/

- Oké, nyugodj meg! Em, vegyél levegőt!

- Kisétált, csak úgy egyszerűen, érted? – mondtam enyhe hisztérikus hanghordozásban.

- Vissza fog jönni és kibékültök. – próbált megnyugtatni Bogi.

- Nem. Hazamegyek.

- Idd meg ezt a teát, jót fog tenni, hidd el. – adta a bögrét a kezembe.

- Egy bögre teától még nem jön minden rendbe! Miért gondolja ezt mindenki? – hangom alapján még mindig nem voltam önmagam.

- Nem lesz jobb, de a meleg megnyugtat, és talán képes leszel normálisan lélegezni végre.

- Sajnálom, hogy így iderángattalak. – szipogtam. A teától valami csoda folytán tényleg kicsit jobban lettem. Ugyanakkor valahogy még mindig a fejemben visszhangoztak a szavaink.

- Semmi baj. Nem zavartál, mi csak éppen… - harapta el a mondatot. Mire rápillantottam arca már tűzpiros volt. Ha az okára gondoltam, hirtelen még jobban összeszorult a szívem.

- Sajnálom! – ölelt át hirtelen, mikor észrevette, hogy ezzel csak rontott az így sem rózsás hangulatomon. – Figyelj, talán az lenne a legjobb, ha felhívnád. – kezdte.

- Nem! Azok után, amiket mondott, nem. Ha szerinte én, csak egy színészkedő tyúk vagyok, akkor nem érdekel. Hazamegyek. - álltam fel mellőle és a szekrényem felé vettem az irányt.

- Tényleg ezt akarod? – kérdezte aggódva.

- Igen. – mondtam röviden. Nem hittem, hogy többre képes lettem volna sírás nélkül.

- Em..

- Figyelj, ha maradni szeretnél, oké. De én hazamegyek még az esti géppel. – jelentettem ki. – Mi végeztünk.


***

10 hónap múlva

- Ki csinálja az interjút Szabó Kimmel Tamással? – kérdeztem hangosan, hogy mindenki meghallja a szerkesztőségben.

- Én. – felelte Ádám. – Szeretnéd?

- Hát, nem mondom, jobban örülnék neki, mint SP- nek. Most komolyan, szerintem Berci szívat engem. Miért pont nekem kell vele interjút csinálni?

- Mert nő vagy. – jött be a helyiségbe Berci is. – És nem szívatlak, téged sosem. Ha rá tudod venni Nórit, hogy menjen ő helyetted, tőlem lehet róla szó.

- Nóri? – kérdeztem reménykedve.

- Végül is, az unokahúgom bírja, legalább szerzek neki egy aláírást. – vonta meg a vállát.

- Imádlak! – vigyorogtam. – Köszi.

- Mondanám, hogy majd pénteken meghálálod, de úgyis azt mondod, hogy nyelvtanfolyamod lesz, vagy találsz más kifogást szóval, hagyjuk.

- Legközelebb, akármit is akarsz lepasszolni, átveszem. Ígérem.

- Szavadon foglak.
Nem szép dolog, tudom. De ha nekem kellett volna interjút készítenem SP- vel, biztosan nem lett volna élvezetes interjú. Jaj, bocsánat Éder Krisztiánnal. A fiúk kitalálták, hogy legyen egy rövid sorozat, ami a tehetségesebb fiatal rendezőkkel és fényképészekkel foglalkozik. Számítaniuk kellet volna rá, hogy őt sem kerülhetjük ki, hiszen figyelembe kell venni a keresletet.
És természetesen, én lettem a szerencsétlen szerencsés.
Most, hogy végre elvégeztem a sulit, sokkal jobban éreztem magamat, már csak lelkiekben is. Végre volt rendes állásom, szerencsére sikerült kivívnunk a filmes szakma elismerését az újságunkkal. Leginkább az újfajta témáinkkal, interjúalanyainkkal jutottunk el a mostani szintre. Kicsit kételkedtem ugyan, hogy ez a mostani interjú nem lesz–e egy kicsit meredek, de Béci nagyon akarta. Hát legyen.
Péntek révén, alig, hogy kiléptem a miniatürizált szerkesztőségből, már szedhettem is a lábamat, hogy időben odaérjek a nyelvstúdióba. Már nem sok volt hátra a nyelvvizsgámig. Úgy döntöttem, kellene egy második nyelv az angol mellé, mivel a francia nagyon tetszett mindig is, hát belevágtam. Nem fényezés képen, de jól is ment. A nyelvekkel nem volt problémám, szerencsére.
Elmélkedésemből a telefoncsörgés rántott vissza a valóságba.
- Szia! Zavarlak? - kérdezte Grace. Már az idejét sem tudtam, mikor beszéltem szegénnyel. Eléggé el voltam havazva az utóbbi időben. Ott volt az újság, a Dáviddal közös filmtervünk döcögősen bár, de összeállni látszott. És most még a nyelvvizsgám is ott lógott a levegőben.

- Nem, nem zavarsz. Mi újság? Tudom, hogy nem hívtalak már vagy egy hete.

- Volt az egy és fél is, de nem baj. Képzeld én és Sophie összefutottunk még tegnap az egyik sráccal a forgatásról. Na, szóval felvetette, hogy nem ülnénk-e egyszer be valahova beszélgetni és akkor eszembe jutottál. Nem jössz valamikor erre felé?

- Grace, nem hiszem. Jelenleg nincs időm és London nem a szomszéd város.

- Igen tudom, de hiányzol nekünk.

- Tudom, ti is nekem.

- Na, jól van, gondolom most sietsz valahova éppen. Eltaláltam?

- Egy boszorka vagy. Mindjárt odaérek a nyelviskolámba.

- Azért néha fújj is egy kicsit, oké?

- Megpróbálok. Szia! Majd beszélünk.
Mindig így búcsúztam el szegénytől. Legtöbbször azonban mindig ő hívott, mert valami miatt elnapoltam a beszélgetésünket. Ők voltak az egyetlen kapcsom Londonhoz. Ő és Sophie. Persze miután hazaköltöztem Liz és Claire még felhívott, hogy beszéljenek a fejemmel, de hajthatatlan voltam. Vele azonban azon a napon beszéltem utoljára. Az legutolsó emlékem róla, amikor kiviharzott a lakásunkból. Grace és Sophie mindvégig mellettem álltak, segítettek elintézni a cuccaim hazaszállítását. Ő azonban mintha teljesen eltűnt volna. Miután hazaértem és kicsit lenyugodtam, azt hittem majd felhív és megpróbál beszélni velem. De nem így történt. Ennyit jelentettem hát neki: egy nagy büdös semmit.
Félúton voltam a nyelvstúdió felé, amikor megcsörrent a telefonom. De népszerű voltam ma!

- Szia! Mondjad! – szóltam bele, mikor megláttam, hogy Bogi van a másik oldalon.
Neki sem volt túl könnyű az elmúlt időszak, bár nem igazán látszott rajta, hogy megviselte volna. Talán mert ő mindig is okosabb volt nálam. Ha jól átgondolom igazán se Gáborral, se Bobby-val nem mélyült el olyan szinten a kapcsolatuk. Igazán a Bobby dolgot sosem tisztáztuk. De ezt betudtam annak, hogy egyikünknek sem volt kedve beszélni róla. Nekem azért, mert Rá emlékeztetett, neki azért, mert talán lehetett volna belőle valami.

- Mit csinálsz ma?

- Hát, ha hazaértem a nyelvsuliból, beesek az ágyba és Tv-zek, gondolom. Miért? – kérdeztem. Az utóbbi időben már nem hívogatott ilyen kérdésekkel. Valószínűleg belátta, hogy már tökéletesen jól vagyok. Minden értelemben.

- Csak kérdeztem. És holnap ráérsz? – tért rögtön a tárgyra.

- Persze. Mi a baj? – kérdeztem. Reméltem, hogy minden rendben van az esküvő miatt. Az egy dolog, hogy nem értettem teljes mértékben mire fel ez a hatalmas felhajtás, de ugyanakkor nagyon kedveltem Bogi nagyszüleit. Mikor nagymamája megkért, hogy legyek én is a koszorúslányai között meglepődtem. Persze sokszor beszélgettem vele és Bogi nagypapájával, nagyon kedvesek voltak velem mindig is.

- Nincs semmi baj, csak a gyémántlakodalom előtt el akarok menni mamáékhoz. Jössz te is? Akkor a ruhát is elhozhatnánk onnan.

- Persze. Mehetünk. – egyeztem bele. Próbálkoztam felvenni a „Juppy, esküvő lesz.” hangomat, nem sok sikerrel.
Miért kell folyton mindenkinek megházasodnia? Mire felez a csuda nagy boldogság?
A forgalom azonban iszonyú rossz volt még mindig. Hülye útelzárások! Mégis miért van a fél Andrássy utca lezárva?! Idióták….

Nem mondom, hogy a szerkesztőség után a nyelvsuli valami üdítően hatott. Mire hazaértem kinézetem vetekedett egy zombiéval. Ezek után kinek lett volna még kedve akárhova is menni? Senkinek. Hiába volt péntek, hiába ment az összes ismerősöm valami buliba, engem ez jelenleg hidegen hagyott. Bogi szerint kezdek valami lelki betegségre utaló jeleket produkálni. Szerintem egyszerűen csak a céljaimra koncentrálok. Egyszer már bakiztam, többször nem engedhetem meg magamnak. Péntek ide, vagy oda, Dávid otthon volt, mikor hazaértem. Most így laktunk egy lakásban: Bogi, Dávid és én. A három singli. Tökéletes.

- Bonjour! – köszönt Dávid a szokásos módon. Valamiért azt hitte ez vicces, de számomra már úgy a harmadik alkalommal elveszítette a varázsát.

- Szia! Neked is! Mit keresel te itt? – kérdeztem meglepetten. Legtöbbször ilyenkor nincs itthon senki. Bogival boldogítják egymást valahol. Persze csak baráti értelemben. A kettejük kapcsolata meglehetősen furcsa változásokon ment át az utóbbi időben. Feltűnően sokat voltak együtt. El sem tudtam képzelni, mi lehetett ennek az oka, de örültem neki. Persze sosem utálták egymást, egyszerűen, leginkább én voltam a kettejüket összekötő kapocs. Néha elgondolkoztam, nem én vagyok-e ennek az oka. Talán Boginak igaza van, és tényleg túlságosan belemerültem a munkába? Nem, én csak nem akarom elrontani. Még egyszer nem!

- Nem lehetek itthon? – vonta fel a szemöldökét.

- Dehogynem. Csak péntek van. Gondoltam benéztek valahova Bogival.

- Csak nem engem emlegettek? – kukucskált ki a konyhából az említett személy. – Hali!

- Szia! Na, jó, mind ketten itthon vagytok. Ez már fura!

- Csak egy csajos estét tartunk. Mármint, legyen inkább albi-party. – helyesbített Dávidra gondolva.

- Köszi a helyesbítést!

- Oké, de én hulla vagyok. – mondtam. - Szóval bármit is terveztek ne számítsatok nagy aktivitásra a részemről. Ennyit a „hazajövök és tévé mellett szépen elszundikálok„ ötletemről. - Bogi és Dávid összenéztek. Miért volt még mindig az az érzésem, hogy valami van a háttérben?

- Ki vele, mi van? – kérdeztem.

- Semmi. – vágták rá egyszerre, majd leültek mellém mindketten.

- Miért, minek kellene lenni? – kérdezte elcsodálkozó tekintettel Dávid. – Nem tölthetünk hármasban egy kis időt minden ok nélkül?

- De. – feleltem. Na persze, minden ok nélkül! Azért annyira hülye nem vagyok.

- Remek! – csapta össze Bogi a tenyerét. Rosszat sejtettem. Túl nagy volt a lelkesedése. – Akkor nézzünk valami filmet!

Most rajtam és Dávidon volt a sor az összenézés terén. Azt hiszem egyre gondoltunk.
- Ne már! Muszáj? Egész nap filmekkel foglalkozunk. Legalább egy kicsi pihit adj!

- Oké. – konyult le a szája.

- Na, jó! Mit akarsz nézni? Csak mert a TV-ben nem hiszem, hogy menne valami érdemleges.

- Nee! – kapta ki a kezemből a távirányítót.

- Te jó ég! Most meg mi van? – kérdeztem ledermedve.

- Majd én választok valami jót. – felelte zavarodottan. – Ha te választasz, akkor megint valami iszonyú komor filmet kell végigszenvednünk. – mondta, de nem kapcsolta be a TV-t.

- Ugye tudod, hogy előtte be kell kapcsolni a TV-t? – kérdeztem.

- Igen tudom. – öltötte ki rám a nyelvét. – De nem lehet filmezni kaja nélkül. Behoznád a szendvicseket a konyhából? Légyszi!

- Persze, hozom. – mondtam. – Ne engedd neki, hogy valami nyál- giccs filmet válasszon. – fordultam Dávidhoz.
Mire visszaértem a nappaliba, már valami talált is. Persze, hogy romantikus vígjáték volt. Remek! Jobb híján ezzel kellett beérnem. Valahogy csak túlélem ezt a két órát.

- Nem is volt annyira rossz! – mondta Bogi a végén. – Oké, ne is mondjátok. Nem tetszett.

- Rémesen gyenge és csöpögős volt. – mondtam.

- Nekem bejött. – vonta meg a vállát Dávid.

- Jaj, reménytelenek vagytok! – sóhajtottam fel. – De most muszáj lefeküdnöm, aludni. Főleg, ha holnap megyünk mamádékhoz. – mondtam Boginak.

- Oké. Jó éjt!

- Jó éjt! Álmodj szépeket! - búcsúztak el mindketten. Kicsit túljátszották a szerepet, amit éppen alakítottak.
Csak a fáradság miatt képzeltem a hatalmas sóhajt, miután beléptem a szobámba?

Reggel az első dolgom volt bekapcsolni a tv-t. Tudom rossz szokás, de innen legalább értesülhetek a hírekről. Egyedül voltam, szóval senkit sem zavart. Lusta voltam levánszorogni a sarki újságoshoz.
Miközben a háttérben szólt a tv, nekiláttam gyorsan reggelit készíteni magamnak. Sietnem kellet, hiszen megígértem anyunak, hogy ma náluk ebédelek. A reggelim nem állt nagy dolgokból, sosem álltam nagy szakács hírében. Szimplán tojást sütöttem. Azonban a tojás feltörése közben történt valami. A tv-ben elhangzott hírekre lettem figyelmes. Éppen a szokásos reggeli műsor ment, de a téma és a vendégek személye villámcsapásként ért.
A képernyőn két magyar rajongó díszelgett.

„Úgy látszik kicsiny hazánkat is bekebelezte a hatalmas Twilight őrület. A sorozat vámpír üdvöskéje a mai nappal kezdi új filmje, a Bel Ami forgatását, méghozzá nem máshol, mint az Andrássy úton. Ezzel kapcsolatban a mai reggelen két rajongót látunk vendégül, akik már voltak olyan szerencsések és láthatták „Edward Cullent” élőben is.

„Sziasztok! Nem sajnáljátok, hogy itt kell lennetek most ahelyett, hogy odakint várnátok őt? Mit szóltok az Andrássy úton gyülekező tömeghez?”- kérdezte a műsorvezető az aktuális vendégeket.
„Idefele láttuk a lányokat. Úgy értem, nem sok fiút láttunk köztük, ugye Barbi?”
„Nem, tényleg a lányok vannak többségben. De ez érthető is. Ha itt végeztünk, mi is megyünk ki, ugye?”
„Ez elképesztő. De miért rajonganak érte ennyien? Mi benne olyan különleges?”
„Hu, hát jól néz ki”- válaszolta zavarodottan az egyikük, miközben összenézett a mellette ülő barátnőjével.
„Igen nagyon jól!”
„Úgy tudom, ti már láttátok őt, igaz?”
„Igen, még Londonban egy másik film forgatásánál.„
„Odakint éjszakáztunk a szabad ég alatt, de megérte azért a látványért.”
„Jól néz ki, azt mondjátok, de biztosan van még benne más is, nem igaz? Gondolom minden filmjét láttátok már.”
„Ez csak természetes.”
„Azt mondtátok a műsor kezdete előtt, hogy egész héten kint lesztek. Tehát tudjátok az egész hetes helyszíneket?”
„Igen, de ezek mélyen őrzött titkok.”
„Az új filmjében játszott karakter messze eltávolodik az eddig megismert Edward Cullen-től, hogy…..”

A további részek, már nem igazán jutottak el a tudatomig. Elvállalta a Bel Amit- t végül. Itt van. Magyarországon. Budapesten. Az Andrássy úton. Most. Ebben a pillanatban is. Te jó ég!!!! Na, jó, ilyenkor mi van?
Már úgy értem, végül is azt mondtuk, hogy vége, igaz? Na jó, tudom, én mondtam. Vagyis jobban mondva mindketten erényesen kiabáltunk. De most itt van, nem több ezer kilométerre. Az Andrássy út kb. negyed óra innen. Mi lenne, ha felhívnám… Nem, az elég hülyén jönne ki. Lerázom aztán meg megjelenek az ajtajában. De én nem oda mennék, hanem a szállodába. Nem, az hogy venné már ki magát. Csak a rossz cikkeket szaporítaná….
Szedd már össze magadat Emili! Szóval ezért vannak ezek a hülye forgalomelterelések!
Talán már nem is emlékszik rám… Már tíz hónapja. Nem mintha annyira számon tartanám azt a bizonyos estét. Csak ugye véletlenül pont egybeesett Ági szülinapi bulijával (ami pontosan tíz hónapja, egy hete és két napja volt, de tényleg nem számolom, csak hát ugye 18 éves csak egyszer lesz az ember). Tíz hónap hosszú idő, azóta már biztos összejött valakivel. Talán egy színésznővel, vagy egy modellel esetleg valakivel, aki közel lakik hozzá. Bianca biztos lecsapott már rá. Nem úgy, mint én…Igen, biztos így van. Csak leégetném magamat. ….Hiányzik….Nem, egy fenéket….A francba is, Emili ki kell őt végleg ráznod a fejedből, ha valaha el akarsz érni valamit….A francba már olyan jól ment minden. Mi a fenének pont itt forgat? Nem elég nagy neki Amerika? Már ide is be kell törnie?

***

- Szóval tudod már, hogy ki lesz a párod?

- Még nem. Egyáltalán miért kell párban mennünk? Koszorús lányok vagyunk, nem potenciális menyasszonyjelöltek. – feleltem kissé ingerültebben, mint ahogyan azt Bogi megérdemelte volna.

- Ne legyél már ennyire borúlátó, kérlek.

- Én nem vagyok borúlátó, csak nem látom értelmét az egésznek. Minek ez a hatalmas felhajtás? Én biztos, hogy nem megyek férjhez sohasem. Nem, hogy újra, ugyanahhoz az emberhez.

- Na, elég. Ez az én szövegem volt régebben, emlékszel? De ez hülyeség. Ha van valakid, akivel le tudnád élni az életedet, miért ne mennél hozzá? – miközben beszélt, abbahagyta a süti kevergetését. Ha a mamájáéknál voltunk, valahogy mindig sütés lett a vége a napnak. – Te sem gondoltad így mindig.

- Az idők változnak, most így gondolom. Egyébként nem értem mi az oka, hogy már máshogy gondolod.

- Egyszerűen, csak máshogy gondolom. – válaszolta. Valamiért az volt az első gondolatom, hogy hirtelen túl nagy figyelmet szentelt a mazsolás zacskónak.

- Mehetnél Gergővel, vagy Balázzsal is. Ők úgyis rokonok, szóval még jó is lenne.

- Aha, és legyek a koszorúslány, aki a vőlegény unokájával vonul be, mert nincs barátja? Köszi, inkább kihagyom ezt a csodás lehetőséget. Inkább maradok a magányos bevonulásnál.

- Most komolyan, ki kellene lépned ebből az egészből és randizhatnál is.
Felháborodott arckifejezésem láttán magyarázni kezdett.
- Csak lépj tovább. Ugyan már, lassan kilenc hónapja ilyen vagy. Mindenhez negatívan állsz hozzá. A világ nem olyan rideg, mint ahogy látod.

- 1. Én már totálisan továbbléptem. 2. Nincs kedvem randizni. Van más dolgom is. 3.
Tíz hónapja és nem kilenc. És nem is vagyok negatív mindenben.

- Tényleg nem? Akkor miért nem akartál tegnap sem eljönni velünk? Egy csomó normális srác volt ott. De te inkább dolgoztál, vagy mit csináltál. Tanulsz, vagy dolgozol valamin. Mostanában csak ennyit látok belőled. Hiába hajtogatod egyfolytában, hogy túl vagy rajta, pedig nem. Tudom, hogy most is azért vagy feszült.

- Ez hülyeség. És légyszi, ne elemezz engem, ok?

- Én is nézek híreket, nem vagyok hülye. Egész Pest fel van pörögve, attól, hogy itt van. Érthető, ha össze vagy kicsit zavarodva. De ennek a helyzetnek véget kell vetned.

- Ez az én életem, nem a tiéd.

A beszélgetésből a telefonom zökkentett ki. Bárki is legyen az, hálával tartoztam neki a hívásért. Gyorsan kifordultam a szobából. A kijelző ismeretlen számot jelzett ki.
Remek, anyu már megint elnyomott valamit a telefonon. Kicsit ingerülten vettem fel a telefont.

- Szia! Látom, már megint elnyomtál valamit. Nem jelzi ki a számodat a mobil, tudsz róla?

- Szia! - hangzott a túloldalról a válasz - Zavarlak? – kérdezte bátortalanul.
Ez a válasz nem lett volna annyira furcsa, hiszen simán lehetett volna anyukámnak is hasonló megnyilvánulása, amiért ingerülten vettem fel a telefont, de nem emiatt fagytam le. Sokkal meghökkentőbb dolog miatt.
Egy édes, angol akcentussal beszélő férfihang szólított meg. Megfagyott bennem a vér.

- Hallo, itt vagy? Remélem, nem rosszkor hívtalak.

- Itt vagyok. - a döbbenettől többre nem voltam képes.

- Ok…Hát lehet, hogy most hülyén veszi ki magát a dolog…. Tudod, most éppen itt forgatok Pesten… és gondoltam….szóval, hogy esetleg lenne-e kedved összefutni….ma nem forgatok és lenne időm…meg, hát nem sok embert ismerek Pesten és gondoltam, ha ráérnél, találkozhatnánk. Mit gondolsz?

Itt van. Felhívott. Találkozni akar. Most mit csináljak? Én túl vagyok rajta… Igaz? Akkor meg nem árthat. De ugyanakkor miért most? Mert itt forgat? Ja és akkor legyek én az idegenvezetője, vagy mit akar? Idáig egy árva szót nem hallottam felőle, leszámítva, amit a sajtóból lehetett hallani. De az nem számít.

- Hát, ráérek. – győzött végül a gyengébb és idiótább felem. Remek Emili!

- Ez szuper… - nem tudtam hova tenni a lelkesedését. - Hol találkozzunk? Valami eldugott hely kellene.

-Van egy csendes pub a belvárosban, a Sunnytime. – válaszoltam kicsit bizalmatlanul. Mi a fenét akar?

- Az jó lesz.… Mikor érsz rá?

- Nekem mindegy. – Dehogy mindegy, gondoltam át, amikor már kicsúszott a számon. Nem szabadott volna csak ilyen hirtelen reagálnom.

- Esetleg 1 óra múlva?
Vajon elkészülnék és odaérnék egy óra alatt innen? Nem, esélytelen, még haza is kell mennem…. Emili szedd össze magadat! Ha túl korai időpontot mondok, még azt hiheti, hogy bármikor ráérek. Viszont holnap vasárnap, éppen ráérnék. A francba!

- Eszembe jutott, hogy van egy kis elintézni valóm még. Holnap?

- Az jó, még éppen szünet lesz.

- Oké. Akkor ott találkozunk. Mikor? – kérdeztem. Próbáltam nem túl lelkes hangon beszélni. Miért van az, hogy ennyi idő után és főleg a történtek után még most is ilyen hatást vált ki belőlem a hangja?! Nem tudtam fegyelmezni a gondolataimat egyszerűen. Vajon mit válaszol, mikor találkozzunk? Reggel, délben, vagy este? Na jó, tényleg le kell állítanom magamat valahogy.

- Öhm. Hát tudod Pest elég kis város ahhoz, hogy nappal kimerészkedjek, ha élve akarok hazakeveredni. Mit szólnál hat órához?

- Oké. Akkor, hatkor ott találkozunk. – mondtam. Hatot mondott, ami egyértelműen inkább vacsora, mint ebéd. De nem érdekel. Egy bunkó és kész!

- Rendben. Em… legyél jó! – mondta egy kis szünet után, majd letette. Hirtelen eszembe jutott az az időszak, amikor még valami egészen más szavakkal búcsúztunk el egymástól. Annak viszont vége, örökre. Nem számít, mit akar.
Persze az agyam nem látszott valami könnyen irányíthatónak. Őrült gondolatok kezdtek el pörögni benne.
OMG! Mit művelek?
A másik kérdés, mit vegyek fel? Pubba megyek beszélgetni vele. Ez tökre nem számít randinak… De azért mégis jól kellene kinéznem. De ha nagyon kiöltözök, még félreértené. De ha nem akkor, meg azt gondolhatná, hogy megviselt ez az egész szakítás dolog. (Pedig nem.) Áááá! Miért nem mondtam, hogy dolgom van?
Hülye Freud. Átviharzottam a nappaliba, mert már a kertben sétálgattam. Hideg volt odakint. Viszont a nappaliban nem találtam senkit sem. Hova tűnt mindenki?
Kezdett bennem elpárologni a harag is lassacskán. Helyette az izgatottság érzése fészkelte be magát. Eszembe jutott, hogy mielőtt elmegyek, bocsánatot kellene kérnem az előző hülyeségek miatt. Hiszen, csak úgy ott hagytam szegény Bogit a konyha közepén. Mégis mit mondjak neki Vele kapcsolatban?!
Ajh, hülye, Emili, mit csináltál?!