" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2012. december 31., hétfő

BUÉK 2013!

Sziasztok drágáim!

Szeretnék Nektek Békés, Boldog Új Évet Kívánni! :))
Köszönöm Breeconak a segítséget, Nektek hogy követitek a történetet és hogy komiztok. :P
Különös öröm számomra, hogy 2012-ben is rengeteg mindent kaptam tőletek, remélem nekem is sikerült egy kis boldogságot adni nektek. Kívánom, hogy 2013 ehhez csak hozzáadjon!
2013-ban is várlak titeket, hogy rátehessük végre az i-re a pontot.

"Új esztendő beköszön.
Régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót ígér,
minden napja cél és
minden éje kéj."
/Babits Mihály/




2012. december 27., csütörtök

68. fejezet - The Big Bang

Sziasztok!

Remélem nagyon kellemesen töltöttétek a Karácsonyt! :)
Biztos mindenki talált valami számára kedveset a fa alatt, tőlem most kaptok ajándékot. Szépen be kell osztani a dolgokat. ;)
(Már nincs sok hátra...)

Kellemes olvasást!
Puß
Gitka

***

"Jegyezd meg, ma már nem úgy van, mint régen, mikor a sajtó még a közt szolgálta. Ma már te szolgálsz. A média csinálja a hírt, a sztárokat. A média kormányozza a világot, vezet az orrodnál fogva."
/Vavyan Fable/

- Kisfiú vagy kislány?

- Még nem tudni, eléggé szégyenlős ilyen téren – válaszolta Rob.

- De rengeteget mocorog – mondtam.

- Akarjátok tudni a nemét, igaz? – kérdezte izgatottan anyu.

- Inkább legyen meglepetés – néztünk össze Robbal. Megbeszéltük, hogy bár mindketten nagyon kíváncsiak vagyunk a csöppség nemére, inkább megvárjuk, hogy mutassa meg magát a szülésnél.
Egyik oldalamról Rob karajai öleltek, másik oldalról pedig anyu kezei nyugodtak a térdemen. Természetesen egyből leültettek és mindenki körénk, jobban mondva körém – hiszen igazából nekem, vagyis a kis csöppségnek szólt a figyelem – gyűlt.

- Hát ezért voltál olyan furcsa – sóhajtott anyu elmosolyodva. – Én meg azt hittem, valami baj van.

- Aggódott, még pár hét és rám is átragasztotta volna – közölte apu.

- Ilyen korán nagyszülőt csináltok belőlünk – csóválta Claire a fejét – na, nem mintha nem örülnénk neki őrülten! – mondta, miközben elmorzsolt egy könnycseppet a szemében.

- Jaj, anyu, ne sírj! – kérte Rob, majd látva hogy szavai nem segítettek felállt és odalépett az édesanyjához, majd fejét a vállára vonta.

- Most tudtam meg, hogy az egyetlen kisfiam nagymamát csinált belőlem. Ráadásul 3 hónapig el sem mondták a hírt, egy kicsit hadd sírjak!

- Sajnáljuk! – mondtam. – Nem állt volna szándékunkban titkolózni, de biztosra akartunk menni. Hogy ne történjen semmi baj.

- Jaj, kicsim, semmi baj nem fog történni! – nézett rám határozottan anya én pedig szorosan magamhoz öleltem. Abban a pillanatban már egészen biztosan éreztem, nem lesz semmi baj.
- Tudom anyu, tudom – feleltem örömmel a szívemben.

Így bár szüleinknek egy- egy saját maguk által megtervezhető nyaralást ajándékoztunk, mégis az a tudat melengette szívüket az ünnepek alatt, hogy hamarosan – legalábbis 6 hónap múlva – nagyszülők lesznek. Idáig Rob volt az egyetlen, aki minden mozdulatomat leste, mintha minden pillanatban veszélyben lennék, most kaptam plusz 4 vigyázó szempárt. De nem bántam, mert mellettem voltak, velem örültek.
Anyuval sikerült végre félrevonulnom és beszélgetnem. Olyan különleges anya lánya pillanat volt ez, amelyben még nem volt részem, de ezek után tudom, hogy bántam volna, ha sosem esik meg. El sem tudtam képzelni valójában, mik mehettek végbe ezekben a napokban a lelke mélyén. Látni, ahogy a lánya anyává válik… Ennél csak az lehet misztikusabb, ha te magad válsz anyává. Hiába nem tartottam még a kezemben a babámat, anyának éreztem magam. Elkezdődött bennem valami különleges átalakulás. Már nem csak magamért voltam felelős, hanem a bennem növő kisbabámért is. Amikor elmondtam anyunak mennyire féltem attól, hogy valami baj lesz a babámmal a kezdetekkor, kedvesen magához húzott és megölelt. Rég nem éreztem magamhoz ennyire közel őt. Egyszerre éreztem magam újra kisgyereknek és teljesen önálló felnőttnek. Nagyon összetett percek voltak ezek közöttünk, egyszerre voltam hihetetlenül boldog és szomorú.

Bár havat nem hozott az ünnep, a család mindent kárpótolt.
Csupán egy dolog volt még, ami ahhoz kellett, hogy teljes legyen a kör.
Izgatottan vártam a karácsony utáni hétvégét, amikor Bogi is megérkezett végre hozzánk. Szüleink úgy döntöttek kicsit csavarognak a városban, gyanítottam, hogy nem bírják ki, hogy ne nézelődjenek egy- két bababolt környékén. Jövő hétre már mindenhol hírek leszünk, kicsim – simítottam végig pocakomon, miközben a gépemen pötyögtem.
Rob ment ki Bogi elé a repülőtérre. Na, nem mintha az utóbbi pár napban kivételesen esett volna a hó és odakint hatalmas úttorlaszok lettek volna, hanem a nagy forgalom miatt. Nagy forgalomban kismama ne vezessen! – hangzott a kijelentés Rob szájából. Az volt a baj, hogy ez a „kismama mit ne csináljon” lista egyre csak nőt. A leendő nagyszülők ittléte óta pedig különös intenzitással. Lassacskán gondolkodóba kellett esnem, mit csinálhat egyáltalán egy kismama. Aztán eszembe jutott, milyen képet fog vágni Bogi, amikor közlöm vele, kismama vagyok és rögtön nem a képzeletbeli listámon törtem a fejemet.
Végre hangokat hallottam odakintről. Jól ismert hangok voltak, egyikük éppen a hó hiányának hátrányairól áradozott. Rögtön tudtam, barátnőm megérkezett. Bár várnom kellett volna, tudom, mégiscsak felkeltem a jó meleg nappali foteljéből és közelebb settenkedtem a bejárathoz.

- Hoztam egy hó imádót! – kiáltotta Rob a ház belsejébe, amint átlépte a küszöböt.

- Szia! Úgy hiányoztál! – ugrottam egyből Bogi karjai közé. Nem bírtam magammal.

- Hello! Boldog karácsonyt! Nincs hó – közölte szomorú szemekkel.

- Tudom – nevettem.

- Neked is Boldog karácsonyt! – fordult Rob felé. - És köszi az első osztályos jegyet, isteni volt a pezsgő.

- Hé, te bepezsgőztél a repülőn? – böktem oldalba.

- Féltem, hogy itt majd nem kapok – vigyorgott. – Hé, Boldog Karácsonyt! – ölelt meg melengetve – tudom, már mondtam, de nagyon rossz volt, hogy kimaradt a szokásos ünnepi szánkózásunk.

- Szánkózni? – kérdezte Rob vigyorogva.

- Most mi van? – kérdezte Bogi.

- Nem vagytok ti kicsit öregek a szánkózáshoz? – húzta félre száját.

- Nem szedtél te fel egy pár kilót karácsony alatt? – vágott vissza Bogi egyből. - Látom, sok finomságról lemaradtam. De nyugi, a repülőn sem a csomagoktól volt túlsúly, hanem miattam. – engedett el egy újabb jókedvű mosolyt.

- Em, rájár a szaloncukorra éjszakánként. – sutyorogta Rob közelebb hajolva Bogihoz, mintha így nem hallanám, mit hazudozik.

- Mert megetted a csokis pereceimet, amit karácsonyra kaptam – árulkodtam.

- Úgy érted, amit én kaptam? – szaladt feljebb a szemöldöke fél centit.

- Nemsokára úgyis elhagylak súlyban… - dörmögtem az orrom alatt halkan. El akartam mondani, még ha a nappaliig sem jutottunk el Bogival.

- Hogy mi van? – kérdezte megrökönyödve.
Félénken, bizonytalanul pillantottam fel arcára, miközben pár lépést Rob irányába léptem, hogy hozzá simulhassak.

- Lenne itt egy feladat a számodra– kezdtem. – Mit szólnál, ha keresztszülői státuszra emelnénk? – kérdeztem elengedve egy vékonyka mosolyt.

- Nem mondod komolyan?! – sikkantotta egy ugrással összekötve. – Te! Nektek! Úr isten! – ugrott hozzám, hogy megölelhessen. – Hányadik hónapban vagy?

- A harmadikban – feleltem.

- Kislány vagy kisfiú?

- Még nem tudjuk – adta meg erre a kérdésre Rob a választ.

- És nem is akarjuk – egészítettem ki rápillantva.

- Nem hiszem el… kisbabátok lesz! – sikkantott újból, kezeit a szája elé kapva. Teljesen el volt varázsolódva.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre – hoztam fel újra a lényeget.

- Hát persze, hogy lennék a keresztanyukája a kicsinek – jelentette ki boldogan, majd mindkettőnknek lenyomott egy- egy ölelést. – Bár nem tudom azt, hogy kell. De eskü remek keresztanya leszek. – vigyorgott.

- Nos, nem mintha mi annyira tudnánk, hogyan kell szülőnek lenni – jegyezte meg Rob miközben enyhe pánik jeleit véltem felfedezni az arcán.

Az elmúlt hónapok alatt az volt az egyik legnagyobb szívfájdalmam, hogy senkivel sem oszthattam meg az örömömet, most rögtön egy tucat ember örült velem. Bogi érkezése után sorra jelentek meg a barátok az ajtónkban. A sort Marcus indította, aki eredetileg egy rövid bekukkantást tervezett, aztán annyira sikerült ledöbbentenünk a hírrel, hogy éjfélig el is felejtett távozni. Másnap – gyanítottuk, hogy Marcus pletykás szájának köszönhetően – hirtelen mintha mindenkinek eszébe jutott volna, hogy valami fontos dolga van a környékünkön.
Végre, mindenkinek elmondtuk a nagy hírt.
Olyan idilli volt ez a pár nap, féltem, hogy valami még elrontja. Robnak is ez volt talán az egyetlen félelme. Orromra is vetette, a végén annyit siránkozunk barátosnémmal a hó hiánya miatt, hogy végül egész Los Angelest ellepi a hó.
És akkor hogy ne aggódjon, mikor esek el a jégen?! Oh, én édes szerelmem…
De ez nem következett be, legalábbis az elkövetkező pár napban biztos nem.
Viszont volt, ami elrontotta az idillt.
Mivel a barátoknak is volt életük és közöttük Boginak is, így vissza kellett utaznia Magyarországra. Ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül menjen ki a reptérre, de ezt természetesen semmiképpen sem engedhettük meg. Így Bobby felajánlotta számára lovagi szolgálatait. Hogy ehhez Kate éppen mit szólt? Nos, nem tudom, viszont én nem szerettem volna két szék közé szorulni. Habár Kate Bobby barátnője volt és nagyon szimpatikus, Bogi mégiscsak a legjobb barátnőm. És nem szerettem volna, ha Bobby ezzel az akciójával tönkretegye a kapcsolatát Kate-tel és Bogiét is megbolygassa. Szerencsésnek éreztem magam ilyenkor, hogy nekem már nem kell ilyenek miatt aggódnom, hiszen stabil kapcsolatom volt. Menyasszony voltam, aki ráadásul várandós is volt, mint erre a magazinok és különböző internetes híroldalak szinte óránként emlékeztettek. Ezért sem mentem ki Bogival a reptérre. Van valami a reptereken, ami megbolondítja ott a fotósokat. Különben is, ha már ilyen hamar ismét el kellett tőle búcsúznom, azt nyugodt körülmények között szerettem volna megtenni, nem zaklató fotósok társaságában. Így otthon, morzsoltam el pár könnycseppet és menekültem Rob ölelő karjaiba, miután Bogi elbúcsúzott.
A távozása egyfajta mérföldkővé vált az életünkben. Ahogy kilépett az ajtón egyből jelzett Rob telefonja. Steph volt a másik oldalon, akit immár két napja folyamatosan zaklattak a legkülönfélébb újságoktól, csatornáktól. Mindenki interjút akart, hivatalos bejelentést. Mindenki tudni akarta igaz-e a hír, vagy sem. Nem mintha ez lett volna az első eset, hogy szárnyra kapott volna a hír miszerint babát várunk, viszont most először volt igaz. Csakhogy ezt ők nem tudták. Viszont mindegyikük állította, hogy egy hozzánk közel álló forrástól informálódott. Nem mintha nem sejtettük volna, azzal hogy beavatjuk a dolgokba a családunkat és barátainkat egészen biztosan ki fog szivárogni a dolog. Hiszen mindenkinek van valakije, akinek elmondja, az továbbadja és az x. ember véletlenül pont a kávézóban közli az xy. barátjával. Tehát Steph valahogy így került bombázás alá, ahonnan sejthetően szeretett volna minél előbb kikerülni és egyben minket is kiszabadítani. Azt tanácsolta, inkább mondjuk ki kerek perec mi a szitu, mint hogy feleslegesen cukkoljuk őket a tudatlansággal. Rob viszont nem engedett, mint mindig azt hangoztatta az életünkhöz semmi köze a médiának. Jobban mondva az ő életéhez, még mindig nehéz volt elhinnem, hogy az én életem valakit is különösképpen érdekelne.

- Oké, nem akartok nyilatkozni, megértem – sóhajtotta végső elkeseredésében Steph. – De akkor legalább mutassátok meg magatokat nekik, kérlek! Ne higgyék azt, hogy bujkáltok.

- Ki bujkál? – kérdezte felháborodottan Rob.

- Te bújtatsz engem… - feleltem hevesen bólogatva.

- Tessék?! – lepődött meg.

- Elmehettem volna Bogi elé a reptérre, de egy kismama…

- Hát ne is vezessen! – fejezte be határozottan és ellentmondást nem tűrően a mondanivalómat.

- Nem maradhatunk itt a következő 6 hónapban – mondtam. – Eddig is elmászkáltunk mindenfelé. Mi változott? Annyi, hogy kicsit többen tudják, hogy terhes vagyok. Páran lefényképeznek és kész. Aztán úgyis megunják. – mondtam.

- Oké, legyen – egyezett bele. – Tessék, mondj egy helyet, ahol éppen sétafikálhatnékom támadjon Emilivel, Steph! Pár fénykép, aztán megunják. Igazatok van.

Megunják?

Sosem unják meg…


*3 héttel később*

- Huh… remek ötlet volt elhoznom téged is erre a kiállításra. Fel kellett volna bérelniük a kiállítóknak, nézd meg mekkora nyilvánossága lesz a képeknek. – nézett vissza a terembe Nina, miközben a kijárat felé igyekeztünk.

- Hát, attól félek elsősorban a pocakomnak lesz nagy nyilvánossága… ismét – nyögtem.

- Ezek egyre többen lesznek… - rázta meg rosszallóan a fejét Nina a kint várakozó tömeg láttán. Mindannyian kamerákkal bekészülve álltak a lépcsők tövénél.

- Legalább lesznek képeim a terhes napjaimról – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Csodálom, hogy Rob elenged még bárhova is testőr nélkül – jegyezte meg eltűnődve.

- Kérlek, ezt meg ne említsd előtte! Még a végén jó ötletnek találná… - mondtam megborzongva.

- Áh, kinek is kell ide testőr, amikor itt vagyok én. A rettenthetetlen… izé… itt vagyok én, és aki bunkózik, azt leütöm, na.

- Köszi!

- Na, menjünk, mert a végén még legközelebb el sem enged velem, ha nem szállítalak le időben. – mondta, miközben karon ragadott az ajtó felé irányulva.

Odakint már a szokásos arcok várakoztak. Az utóbbi 3 hét alatt néha többet láttam közülük pár embert, mint magát a vőlegényemet, aki kénytelen volt a forgatással foglalkozni. Mióta Robbal közösen megmutattuk magunkat a nyilvánosság előtt az ünnepek után, sok minden történt. Úgy tűnt akkor elég nagyot tévedtünk a fotósokkal és a médiával kapcsolatban. Nem unták meg az életünk kémlelését. Akkor az egyik fotós utánunk kiáltott kérdésére, miszerint tényleg babánk lesz-e, elengedtünk egy aprócska mosolyt és egy bólintást. Másnap persze már címlapon láttuk viszont boldogságunkat. Azóta váltak mindennaposakká a mostanihoz hasonló élményeink. Csupán a kérdések változtak meg, amiket a fejünk felett kiabáltak. Újonnan úgy tűnt a türelmük is lassan elpárolgott az utakon. Idáig valamennyire észben tartották, hogy terhes vagyok, azonban az utóbbi időben egyre jobban bedurvultak. Nem fogták fel, hogy hiába kérdezgetik fiú vagy lány, akit a családunkba várunk azért nem válaszolunk, mert mi magunk sem tudjuk. Kénytelen voltam beismerni magamnak, pár nap és egy testőr mellett fogok sétálgatni. Egyenlőre, szerencsére még Nina társaságát élvezhettem, aki tigrisként ordítozott a minket körülvevő fotósok tömegével. Ha én lettem volna a fotósok helyében Nina dühös arcát látva már rég eliszkoltam volna.

- Szemétládák! – sziszegte dühösen, mire a kocsi menedékébe értünk. – Piszkok! És ebből etetik a gyerekeiket, hogy más leendő kismamákat kínoznak?! Mocskok!

- Hát nem éppen kínzás… - jegyeztem meg.

- Akkor legyen zaklatás. Mert ez az. Fúj, undorító alakok! – fújtatta. – De azért jó volt a ma este, igaz? – váltott kedvesebb és Ninásabb hangra.

- Nagyon. Köszi, hogy elrángattál. Ha szereznénk valahol egy fánkot, a baba is imádna. – pislogtattam meg kérlelően szempilláimat.

- Umm, az én kedvenc kis mikrobabám! – gügyögte a pocakomnak. Mindig ezt csinálta. Hiába világosítottam fel, hogy a baba már egyáltalán nem mikor méretű, – elég ha csak rám néz – neki akkor is ez volt a kedvenc megszólítási módja, ha a pocaklakómról volt szó.
Ha pocaklakója van az embernek, minden gyorsabban történik. Fánkot is gyorsabban szerez magának. Csak az a probléma, hogy pocaklakó gyorsan magára vonja a figyelmet és könnyen ki lehet szúrni bárhova is megy az ember. Még az egykori fotósmentes cukrászdába is az ember után mennek.
Dean egyszer mondott nekem egy dolgot, amit akkor nem igazán értettem. Viszont visszagondolva igen bölcs gondolatnak tűnik.
„A fotós akkor nem jelent fenyegetést, ha látod; ha viszont nem, akkor ő a szavanna legveszélyesebb állata. Te pedig egy éppen csak lábra álló gazella vagy.” A bölcs gondolata arról nem szólt mi van akkor, ha a hiéna utoléri a gazellát. Mert előbb, vagy utóbb utoléri. És akkor: minden elsötétül.

***
Na? Mit gondoltok? :) 

2012. december 12., szerda

67. fejezet - Csöppnyi csoda

Sziasztok!

Kedves Mindenki, kik még itt vagytok, bocsi. Nem szándékoztam ennyi ideig távol maradni az oldaltól. :$
Nem ettek meg a vizsgák, én próbálkozom a pusztításukkal inkább. Meg aztán egyebek is közrejátszottak a nem itt létemhez. Értitek, na. :P
Most pedig, olvassatok! Ígérem (mire esküdjek?) nem maradtok fejezet nélkül karácsony tájékán sem. Ez tuti, mert már a gépen pihen.

Puß
Gitka

***
„A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.”
/Muhammad Ali/

Emlékszem általánosban a fiúk kiakasztottak egy plakátot az osztályteremben. Talán valami Nike termék reklámja volt valami focistával. Azon olvastam ezt a mondatot: „A lehetetlen nem létezik.” Nos, ebből látszik, hogy a reklámügynökségekben leginkább pasik találják ki ezeket a szövegeket. Tuti, hogy nem próbálták még eltitkolni a családjuktól és a legjobb barátaiktól, hogy gyermeket várnak. Pláne nem úgy, hogy az illető személyek között van egy pszichológus, aki e nélkül is ismeri minden mozdulatodat és gondolatodat.
Az elején próbáltam kibújni a beszélgetések alól, de amikor a telefonod negyedóránként sms-eket fogad, vagy folyamatosan cseng, kénytelen vagy felvenni, ha nem akarsz megbolondulni. Kénytelen voltam valamiféle életjelet adni nekik, ami nem úgy festett: terhes vagyok! Már anyu magatartását ismerve is ajánlatos volt reagálnom valamit, mielőtt még ránk uszította volna a helyi szerveket.
Van valami misztikum a terhességben. Az anyák akkor is látják rajtad a változást, amikor magad még nem. A testtartásodban lehet valami? A viselkedésedben? A nem szűnő boldogság lehet árulkodó? Az érzelemhullámok? Nem, ez nem lehet. Talán az volt anyunak a gyanús, hogy már a harmadik szál répámat majszoltam a beszélgetésünk alatt. Megfogadtam, hogy legközelebb azt füllentem, a kamera éppen szabin van.

- Minden rendben? – csúszott fel anyu hangja csodálkozva a kezemben lévő répára meredve.

- Ühhüm… - bólogattam rágás közben – Miért?

- Sosem etted meg a sárgarépát. – tűnődött el anyu.

Szinte láttam, magam előtt, ahogy a fejében forognak a kerekek és gyártja a különböző okokat.

- Hát most már megeszem – vontam vállat, jelezve hogy nem nagy dolog az egész. Eddig nem ettem, most pedig eszem. Ennyi. Valójában két napja nem tudtam másra gondolni, mint a sárgarépára.

- Csak csodálkozom. Amikor kicsi voltál, sehogy sem tudtunk rávenni apáddal, hogy megedd. Emlékszem azzal érveltél, hogy nem akarsz olyan nagy füleket, mint a nyusziké – nevetett fel anyu.

- Erre emlékszem- mosolyogtam. - Mert láttam, hogy papa répát ad a nyusziknak és mikor megkérdeztem miért, azt válaszolta, hogy szép nagyok legyenek a fülei. Én pedig kis lüke elhittem neki és onnantól féltettem a füleimet. Nem akartam, hogy csúfoljanak majd az oviban. Elég butaság, tudom.

- Még kicsi voltál – nézett rám anyu szeretetteljes mosollyal a világ másik végéről. Olyan szívesen megöleltem volna és elmondtam volna mindazt, ami belülről feszített. De nem tettem. – Apád azt mondta egy idő után, ne is erőltessük a dolgot. Meg volt róla győződve, hogy azért nem eszed meg, mert a terhességem ideje alatt rengeteg répát ettem.

- Hmm… ez érdekes – feleltem, miközben leraktam egy tányérra a répácskámat. Legyen csak minél messzebb tőlem. Mert én nem azért eszem a répát, mert terhes lennék. De nem ám!

- Apád nem győzte hordani a piacról – emlékezett vissza mosollyal az arcán.
Ha most elkezdeném mesélni neki, miért voltam éppen egyedül a házban és, hogy Rob valahol LA-ben próbál normális pirospaprikát keríteni, hogy elkészíthessek egy normális gulyáslevest, vagy hogy napok óta friss répalevet szürcsölök, amihez a friss zöldséget minden reggel drága párom szerzi be… De ismét nem mondtam semmit sem. Lopva kezemre pillantottam, ami a hasamon nyugodott – épphogy nem észrevehető módon - egy kis mosolyt megengedve magamnak.

- De örülök, hogy felnőtt korodra sikerült kinőnöd ezt a dolgot.
Ha tudnád mennyire, anyu - gondoltam. A hűtő tele volt mindenféle répából készült dologgal, Rob pedig valószínűleg azért is menekült el itthonról olyan készségesen a felderítő útra, mert már rosszul volt a répa ropogásának hangjától.

- Biztos minden rendben an? – szegezte nekem immár másodszor a kérdést.

Ismét rám tört a vágy, hogy mindent elmondjak neki. Azt a rengeteg kérdést, ami felhalmozódott bennem a könyvek olvasása közben. Hogy elmondjam neki, mennyire boldog vagyok és rémült is egyszerre, hogy mennyire szeretném, ha itt volna mellettem és átölelne, biztatna arról, hogy minden rendben lesz… De nem tettem egyiket sem, csak bólintottam.

- Hát persze. Miért? – kérdeztem ártatlanul.

- Van rajtad valami… Nem is tudom micsoda. De valami furcsa.

- Biztos csak a gyűrű miatt mondod. – mutattam fel vidáman az ujjamat. Szép terelés, gondolatban meg is veregettem a vállamat. Ügyes kislány!
Bár nem vettem be, hogy elhiszi ennyi az egész és talán az esküvőszervezés stressze vagy éppen az azt övező boldogságfelhő miatt lát másnak.

Hála az égnek ejtettük a témát és áttértünk az esküvőszervezésre. Még utoljára letárgyaltuk, mikor érkeznek hozzánk, aztán elköszöntünk. Első körben Hálaadás környékén jöttek volna látogatóba a szüleink, de végül ezt elhalasztottuk hirtelen jött betegségre hivatkozva. A háttérben annyi történt, hogy kicsit felszökött a lázam, Rob pedig rögtön futott velem a dokihoz.
Így végül megbeszéltük, toljuk el egy későbbi időpontra a látogatásukat. Addig-addig tologattuk munka és egyéb elintézendők miatt, hogy mire feleszméltünk rémesen közel kerültünk a Karácsonyhoz. Anyu és Claire is szerette volna, ha náluk ünnepeltünk volna, de Rob hallani sem akart arról, hogy repülőre üljek. Természetesen, ezt nem kötötte egyikőjük orrára sem.
Még soha nem telt el úgy az ünnep, hogy ne lettem volna otthon a családommal, ijesztő felfedezés volt ez számomra. Ugyanakkor jó érzéssel gondoltam arra, hogy nem is olyan sokára Rob válik a családommá. Ő és egy aprócska kis csoda, ahogy ezt egyszer sem felejtette el megjegyezni.

Tele volt a fejem: esküvő, terhesség, karácsony, szülők, ajándékok, titkok…
Az egyetlen dolog, aminek a rögzítésére vágytam az a ruhám volt. Már kiválasztottam egy ruhát. Mit egy ruhát? A ruhát! Gyönyörű volt, csodálatos. Csakhogy ha minden rendben megy – Rob erre már a szemét forgatta volna, ha hallja – az esküvő jelenlegi időpontjára kizárt, hogy beleférjek. Ezért már jó pár sort pityeregtem titokban a tükör előtt. Első ránézésre tudtam, hogy abban a ruhában fogok igent mondani a gyermekem apjának. Szükségem volt valakire, aki segít kiválasztani a második tökéletes ruhámat. Szükségem volt a legjobb barátnőmre. Miután az elmúlt időben legtöbbször igyekeztem rövidre fogni a beszélgetéseinket, ezúttal én kerestem fel őt.

- Szió! Mit csinálsz a karácsony utáni hétvégén?

- Hello! Gondolom, nyögöm az ünnepek alatt felszedett kilókat. Talán még rá is járogatok a mézeskalácsra, ha Gábor nem falja fel addigra. Amúgy semmit.

- Tévedés! – közöltem csengő hangon – Mit szólnál egy kis kiruccanáshoz?

- Te jó ég! Moccanni sem tudok – nyögte keserves hangon. – És hova kirándulnék?

- Ide, LA-be. Ja, és inkább állítás, mint kérdés. Már meg van a jegyed. Első osztály. Ne merj nemet mondani! – A beálló csend hallatán lágyan még hozzátettem: Kérlek!

- Hát, hurrá! Szerezz havat és akkor nem maradhat el az éves hó csatánk sem!

- Rendben, majd teszek valamit ez ügyben. – feleltem boldogan.
Nem akartam telefonon elmondani Boginak a hírt és most, hogy belement a látogatásba nem is kell. Úgy éreztem egy kicsit könnyebb lett a lelkem. Nem volt könnyű titkolózni, de előtte különösen nehéz dolog volt. Nem csak azért, mert hivatásából kifolyólag, jól olvasott az emberekben, hanem mert fontos helyet foglalt el a szívemben. Volt egy kérdés, amit fel szerettem volna neki tenni…

Ahogy teltek a napok egyre konkrétabbá vált ez az egész. A reggeli rosszullétek nem akartak fogyni, ahogy én sem ezen az úton haladtam. Éppen ellenkezőleg. Már- már én is kezdtem észrevenni magamon azt a kis dombocskát, ami ez idáig csak Rob képzeletében létezett. A rosszullétek egyszer csak szűnni kezdtek, de ezzel együtt a tükörképem már láthatóan nem egyezett meg azzal, amit három hónappal korábban mutatott. Egyedül a hangulatváltozások nem akartak elhagyni. Nehezítette az is a napokat, hogy Robnak egyre gyakrabban kellett megbeszélésekre járnia a filmmel kapcsolatosan. Így miután egyedül maradtam többnyire elszabadult a pokol. Vagy arra jött meg, hogy bőgök vagy… Nos, arra sem volt ideje, hogy megállapíthassa mi is történik, olyan lendülettel támadtam le.
Aztán egyszer csak minden a jelenbe került.

Egy napra voltunk a következő orvosi vizsgálattól és a családunk érkezésétől. A ház karácsonyi díszek fényében ragyogott, mézeskalács illata lengte be az alsó szintet. A házra és a kertben lévő fákra Rob rakta fel az égőket, engem még odalent sem volt hajlandó megtűrni. Mert mi van, ha leesik az égősor és rám zuhan… Jesszus, csodálkozom, hogy a lépcsőn enged egyedül lejönni! Na, ne kiabáljuk el a dolgot. Hát persze, akkor ezentúl ki sem dugom az orromat a kertbe. Hiányzott a hó és a megszokott hideg. Régen ilyenkor, karácsony előtt otthon rengetegen fordultak meg nálunk. Gyerekzsivajtól volt hangos a fél utca. Odakint intenzíven folyt a hógolyóharc, hóemberépítés és csúszkálás. Persze itt is eléggé hideg volt, de a hó nem esett és ez nem tetszett. Ezt Rob tudtára is adtam.

- Nemsokára nálunk is gyereksírástól lesz hangos a ház. – felelte pocakomra pillantva Rob.
- Azért még nem mindjárt. – simítottam végig hasamon nyugvó kézfején. – És előtte még vár ránk pár vizsgálat is – fordítottam el fejemet, elrejtve feszültségemet előle. De ő már ismert.
- Minden rendben lesz – szorította meg a kezemet – Ugye kicsi karácsonyi manó? – szegezte a kérdést a pocakomnak.

- Ne várd, hogy válaszoljon, ahhoz még nagyon kicsi – nevettem fel. – Én is azt akarom, hogy minden rendben legyen. Lehet, túlságosan aggódom, tudom. De nem tudok, mit tenni ellene.

- Majd én teszek érte, hogy ma este tökéletes kényeztetésben legyen részed. Holnap a vizsgálaton minden rendben lesz, és utána nem kell már titkokat őrizgetnünk.

- Kíváncsi leszek az arcukra…

- Amikor megtudják, hogy nagyszülők lesznek? El kellene rejtenünk egy kamerát valahol – nézett körbe a nappaliban lehetséges rejtekhelyek után kutatva.

- Hát, attól félek, nem sok mindent tudunk mondani nekik mielőtt, leesne a dolog – mutattam magamra. Az én képzeletemben sokkal nagyobb voltam, mint a valóságban, erre Rob már párszor rámutatott. Szerinte még mindig én voltam a leggyönyörűbb nő, akit a Föld magán hordozott.

- Nos, legalább nem fogok hülyeségekkel előállni. Hallani akarom, hogy minden rendben van a babával és veled, és világgá akarom kürtölni, hogy én vagyok a legboldogabb a világon – húzott óvatosan magához. – Ez lesz a legszebb karácsonyom, ami életemben csak volt.

- Tudod, hogy sírni fogok, ha ilyeneket mondasz… - szipogtam elérzékenyülve.

- Mit szólnál egy relaxálós fürdőhöz? Az majd lenyugtat.

- Köszönöm – ágaskodtam fel arcához, hogy egy csókot leheljek rá.

A nyugtató fürdő után az ablak előtti ülőkén ücsörögtem takaróba bugyolálva. Rob az ajtófélfának támaszkodva állt, ki tudja hány perce már.

- Min gondolkodsz? - kérdezte.

- Ezen is, azon is – válaszoltam. – Próbálom kilistázni a rengeteg kérdést a fejemben. És várom, hogy elkezdjen havazni.

- Akkor, én is idejövök melléd és hozok még egy takarót neked, mert egy jó ideig nem fog esni az biztos. – felelte vigyorral az arcán, és leült mellém.

- Hó nélkül nem karácsony a karácsony!

- A hó hideg és nedves.

- Csak akkor nedves, ha elolvad. És persze hogy hideg, mert annak kell lennie. De gyönyörű, ha esik, és odabentről nézed a hóesést. Vagy felmész a város határába az erdő szélére egy kis dombra és onnan nézel le a fénylő, hó lepte tájra. Közben pedig néhány hógolyó is bekerül a képbe.

- Hmm, így már jól hangzik – mosolygott rám. – Ha megtörténik a csoda, amire pff… ki tudja mikor volt utoljára példa és leesik a hó Los Angeles-ben, akkor beszerzünk egy szánkót és lesiklunk a Hollywood feliratról, esküszöm. – nevetett.

- De előtte még kapsz egyet az arcodba. – nevettem én is vele. – Már, mint hógolyót, sosem bántanálak. – vágtam ártalmatlan arcot gyorsan.

- Én sem. – felelte és egy csókot lehelt az arcomra. – Túlságosan szeretlek és féltelek ahhoz.

***
Hiába jársz magán dokihoz, előfordul, hogy ott is várnod kell. Addig telt az idő a privát váróteremben, hogy ha rögtön elindultunk volna a reptérre a szüleink elé, akkor is elkéstünk volna. Szerencsére Dean volt olyan kedves, hogy „gyorsan” felvegye és leszállítsa őket a házig. Közben jöttek az sms-ek mindkettőnk telefonjára: „Hol vagytok?”, „Mi történt?”, „Minden rendben?”.
És igen, minden rendben volt.
Egy egészséges, 12 hetes kisbaba növekedett a pocakomban. A doki azt mondta minden rendben van vele, ha eddig nem avattuk be a családtagjainkat, már könnyű szívvel megtehetjük. Hallottam, amint ezt mondja, de csak a monitoron mozgolódó kis pöttömre tudtam koncentrálni. Az én dobogó szívű, kis csöppségemre. Figyeltem, ahogy kezecskéit ökölbe szorítja, majd elengedi és közben mocorog, megállíthatatlanul mocorog. Pont annyira nyughatatlan volt, mint az apukája. A doki elmagyarázta mit hol látunk a képen, hogy már van fülkagylója, szemhéja. Hogy tud lélegezni, sőt néha csuklik is és a körmöcskéi is elkezdtek nőni. Kivehető volt az arca, látni véltem, ahogy mosolyog és én sem tudtam mást tenni, mint mosolyogni és közben sírni. De nem bánatomban, hanem az örömtől. Rob szorosan magához húzta a felsőtestemet és együtt sírtunk örömünkben a vizsgálóasztalon.
Minden rendben volt. Minden teljesen rendben.

- Már egy órája rátok várunk! – támadt nekünk 8 dühös szempár tulajdonosa, ahogy beléptünk a nappalinkba. Annyira el voltunk varázsolódva a doktornál tett látogatástól, hogy még az is kiment a fejemből, megérkeztek a szüleink és várnak ránk.

- Hoppá! – csúszott ki Rob száján, miközben letörölhetetlen mosoly és boldogság sugárzott az arcáról. Úgy éreztem tonnányi kövek zúdultak le a vállaimról, szabadon elmondhatom mindenkinek, akinek csak akarom. Bocsánatkérőn néztem anyuékra, közben pedig egy tapodtat sem távolodtam el Robtól.

- Hoppá?! A ti esküvőtöket akarjuk tető alá hozni, édes fiam, és erre annyit mondasz, hogy hoppá?

- Sajnáljuk anyu. Hidd el! Nem direkt, csak kiment a fejünkből ez a… Megbeszélés. Dolgunk volt. – magyarázkodott Rob az édesanyjának.

- Mégis mi fontosabb dolgotok lehetett az esküvőtöknél? – ingatta meg rosszallón Claire a fejét, mire Richard vett minket védelmébe:
- Fiatalok és különben is mindjárt karácsony van.

- Pontosan. – felelte határozottan Rob az anyukájának.

- Mondani szeretnénk valamit. – váltottunk egy gyors pillantást egymással.

- Jaj, ne mondjátok, hogy valami baj van! Éreztem… Istenem, meggondoltátok magatokat? El akarjátok tolni? – záporoztak a kérdések.

- Igen, valamelyest. - válaszoltam.

- Ez mit jelentsen, hogy érted azt, hogy valamelyest? Ez most melyik kérdésre a válasz? – találtam szembe magamat Claire aggódó tekintetével, mint aki éppen attól retteg, hogy azon pillanatban faképnél hagyom a fiát.

- Csak annyit, hogy kicsit meg szeretnénk változtatni az esküvő dátumát. Nyugi anyu! – mondta Rob.

- Megváltoztatni?! – kerekedtek ki anyu szemei.

- Előrébb szeretnénk hozni. – közöltem.

- Előrébb hozni? Oh, istenem, már megvoltak a meghívók. Szerencsére még nem mentek nyomdába… - tanakodott magában félhangosan anyu - … és mégis mennyivel gondoltátok? Mert nem megy ez a dolog olyan hipp- hopp. És miért?

- Egy hónapon belül meg akarjuk tartani. – mondta ki helyettem Rob, amiért igazán hálás voltam. Különösen, hogy ezután anyáink majdnem szívinfarktust kaptak.

- És mégis hogy gondoltátok ezt? – tette fel a kérdést ezúttal Richard. – Nyár eleji esküvőt akartatok, nem? Mindenki meg fog fagyni kora tavasszal Angliában. És a hely sem biztos ennyi idő alatt, szétküldeni a meghívókat, kaját rendezni, magát az eseményt és sorolhatnám.

- Még a ruhád sincs meg Em! – emlékeztetett anyu.

- De megvan… - feleltem halkan – csak… mindegy.

- Nem vagyok egy nagy szaki, de hova siettek? – kérdezte apu, aki eddig némán figyelte az eseményeket.

- Pont ezt szeretnénk elmondani, ha hagynátok minket szóhoz jutni. – jegyezte meg Rob, miközben ujjainkat egymásba fonta.

- Én vagyok a hibás – kezdtem neki nagy levegővétel után – bár igazán itt senki sem hibás, ha úgy vesszük. De mégis miattam szeretnénk hamarabb megtartani. Csak azt szeretném, ha tökéletes lenne minden és ehhez az is hozzátartozik, hogy nézzek ki valahogy.

- Oh, te jó ég! – hangzott a szoba különböző helyeiből a halk felismerés.

- Terhes vagyok.

- Kisbabánk lesz!

***
A kritika jól esne, köszi!

2012. november 2., péntek

66. fejezet - Az élet teljessége


Sziasztok!

Remélem mindenkinek kellemes a szünete (már akinek most van). Mindjárt vége lesz! :'(
Most viszonylag gyors voltam. :$ Köszönöm a kommenteket, olyan aranyosak vagytok. :) Igyekszem gyorsabban elkészülni a fejezetekkel, mint az utóbbi időben sikerült. Tudom, hogy bosszantó ennyit várni. Mintha sosem lenne vége... pedig egyszer vége lesz. :P De hát az élet néha közbeszól. Szóval remélem velem vagytok még. 
A javítást most is köszönöm drága Breecomnak. :) 
A képek nem az enyéim, ezt gondolom mondanom sem kell, de gyönyörködjetek bennük kedvetekre. 

Ui: Nem tudok mit csinálni a betűméretekkel, megmakacsolta magát a szerkesztőm.

Jó olvasást!
Puß
Gitka

***
"Az élet, kedvesem, teljesség. Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba, alkotják egymást, egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, s ez az élet."
/Márai Sándor/

- Jóóó reggelt, álomszuszék! – hallatszódott a reggeli üdvözlete. Az ágy mellett állt, onnan figyelt.

Egy ásítás közben én is elnyomtam egy ’jó reggeltet’ és ülő helyzetbe nyomtam magam. Rég nézett rám vissza egy ennyire csillogó szempár, mint most.

- Hasadra süt a nap. – mászott vissza mellém az ágyra, miután megpaskoltam a mellettem lévő üres helyet. – Megmutassam, hova? – kérdezte, de a választ már nem várta meg. Két keze egyből a hasamra vándorolt, simogatták azt. Majd hamarosan aprócska csókokkal borította be az általa már igenis látott ’kicsiny dombot’.
Nem tudtam elképzelni valaha voltam-e már ilyen boldog. Kutattam az agyamba, de nem volt semmi ehhez fogható. Talán miután megkérte a kezemet és tudatosult bennem, hogy Ő igenis Velem akarja életének hátralevő napjait eltölteni. De nem, még akkor sem éreztem ennyire teljesnek az életet. Bizonyára elcsépelt közhelyként hat, de így igaz. Most pedig kettősünk kiegészül egy aprócska kis manóval.
Elmélázásomat, mint legtöbbször, a telefon pittyegése szakította félbe. SMS-t kapott Steph-től.

„Kikerült a médiába a lánykérés, ezt már nem tudom visszahívni. Bocsi! Készüljetek a fotósüldözésre! S”

„Gondolom, nem akartok nyilatkozni ez ügyben… S”


Jelen pillanatban ez a hír nem tűnt nagyon rémisztőnek. Viszont, ha rápillantottam a hasamon nyugvó kezeire, egyből elkezdett zakatolni a szívem a félelemtől, ami még meg sem fogalmazódott bennem egészen.
- El kell mennünk az orvoshoz! – közölte. – Látni szeretném. - Ragyogtak fel újra a szemei.

- Rendben. – egyeztem bele. Nekem sem volt egyéb vágyam, mint az orvostól hallani, tényleg állapotos vagyok. Ugyanakkor kicsit féltem is. Mi lesz, ha a teszt tévedett és mégsem? Biztos voltam, hogy nagyon elszomorodnék. Hiába csináltam két tesztet, hiába mutatott minden jel arra, hogy bővül a család, mégis ott volt egy kicsiny félsz.
- Ugye nem félsz? – kérdezte.

- Egy kicsit. Mi van, ha a teszt tévedett? – kérdeztem.

- Szeretnéd, ha így lenne? – kérdezte. Láttam, ahogy leolvad a mosoly az arcáról.

- Dehogy! – jelentettem ki. – Ezt meg mégis honnan veszed?

- Pontosan ismerem a kis titkolt, karrierista énedet. – pöckölte meg játékosan, kicsit felenyhülve az orromat.

- Írni nagy hassal is lehet, karrierista énem köszöni szépen, jól van és örül a babának! – csókoltam meg az állát. – Úgy értem, ha van baba. És remélem, hogy van. Csak azt mondom, talán nem kellene előre beleélnünk magunkat. – simítottam végig kissé borostás arcán.

- Értem mit mondasz, de nem megy! – mosolygott rám. – Nagy valószínűséggel apa vagyok, már most is! – simított végig ismét a hasamon. - Legszívesebben világgá kürtölném.

- Megteheted.

- Első dolgom lesz levelet írni a Sun-nak. – tréfálkozott. – De előbb elviszlek a dokihoz.

Nem mondanám, hogy robogtunk úti célunk felé, inkább csak tötyögtünk.
- Miért álltunk meg? – kérdeztem csodálkozva. Gyorsaságunkat tekintve nem sok változást okozott, hogy megálltunk. Csodálkoztam, hogy egyáltalán már a főúton vagyunk.

- Már sárga volt a lámpa – vonta meg a vállát.

- Ugye tudod, hogy ez a szabály a városi közlekedésben eléggé eltörpül? – néztem rá értetlenül. Micsoda hirtelen nagy óvatosság következett be a vezetési stílusába!

- Be kell tartani a szabályokat, nem hiányzik, hogy most lekapcsoljanak. – vont vállat.

- Olyan lassan vezetsz, hogy akár Miss Daisy sofőrje is lehetnél! – jelentettem ki a harmadik sárga lámpás incidensünk után. – Mondd csak, tervezzük, hogy a mai napon odaérünk?

- Nem vezetek lassan, csak ügyelek a biztonságos vezetésre. – nézett rám a szeme sarkából. Éppen csak egy másodpercre pillantott el az úttestről, hogy rám fordítsa a tekintetét.

- És mióta figyelsz te oda ennyire, hogy betartsd a szabályokat, mondd csak?! – kérdeztem mosollyal az arcomon. Kezdett derengeni a lehetséges ok és ettől iszonyat jó érzés hatalmasodott el rajtam. Tőle szerettem volna hallani.

- Mert… azért, mert.

- Te… Féltesz engem? – kérdeztem. – Mármint minket. – tettem a kezeimet a hasamra.

- És ha igen, az baj? – kérdezte.

- Nem, roppantul aranyos. Sőt… Szexi.

- A lassú vezetésem szexi? Hmm… Gyanakodnom kellett volna, hogy mindenre beindulsz!

Az egyik legjobb lehetőség, hogy celebeket kapj lencsevégre LA-ben a Sunset Boulevard környéke. Ezt minden hírességvadász, LA-be látogató turista és minden paparazzi jól tudja. Ebből kiindulva minden kicsit híresebb ember, ha teheti, messziről elkerüli ezt a környéket. Mondjuk, ha máshol lennének az orvosi rendelők, akkor oda menne minden kíváncsiskodó. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere. De a legeslegfontosabb helyet a plasztikai sebészet foglalja el. Az a fotósok kedvence. Tökéletes hely az „előtte/utána” stílusú cikkek mellékleteinek elkészítéséhez. A fogorvosi rendelők környéke már nem örvend akkora népszerűségnek. Még a papikban is van annyi emberség, hogy tudják fájós fogú embereket jobb nem felbosszantani. A háziorvosi körzet szintén semleges. Mindenki lesz beteg egyszer. Ennyi és pont. A továbbiakban nem érdekes a történet. A gyermekorvosi rendelő előtt azok tanyáznak, akik a családosokat próbálják lencsevégre kapni. Valószínűleg Brad Pittnek és Angelina Jolienak sem ez a kedvenc helye a városban. Az állatorvos előtt szinte senki nem áll készenlétben. Mini ölebeket cipelő Paris Hiltonokat minden jelentősebb buli helyen talál magának az ember. Hülyék is lennének naphosszat itt csövezni!
És akkor ott van a nőgyógyászat…
És itt vagyunk mi is.

Természetesen minden jobb helyen vannak olyan bejáratok és parkolóházak, amelyek biztonságosak. Kivéve, ha szándékodban áll az újságok hasábjain viszont látni magadat. Nem biztos, hogy az lenne a megfelelő módja, hogy bejelentsd a családnak a jó hírt. Már ha van hír…
Remegő térdekkel, görcsben álló gyomorral szálltam ki a kocsiból. Rob egy szempillantás alatt az ajtóm előtt termett, vigyázó tekintettel és mozdulatokkal segített fel az ülésről.
Szemei örömtől csillogtak, ahogy ránéztem.

- Tudok ám járni egyedül is. – jegyeztem meg, mikor karon ragadott, hogy támasztékul kínálhassa testét.

- Tudom én azt. – felelte, majd karjaiba fonta kezemet és a bejárat irányába indult, karján velem.

Ha ideges is volt, egy cseppet sem mutatta ki. Irigykedtem rá, mint mindig. Én nem voltam képes ilyen nyugodt lelkiállapotot varázsolni magamra. Nem, amíg az orvos meg nem cáfolja félelmeimet, amik tegnap óta a fejemben motoszkálnak.
Mi van, ha a teszt tévedett?
Mi van, ha nincs is baba?
Vagy, ami még szörnyűbb: ha valami nincs rendben vele?! Nem viselném el.

- Ne aggódj! – dörzsölte meg mosolyogva a kézfejemet.

- Hogy én? Dehogy! – füllentettem.

- Rémes színésznő lennél – nyomott egy puszit a fejem búbjára. – Szeretlek!

- Ahham. – dörmögtem, bár igazából inkább csak annyi hallatszott, hogy egy nagy sóhaj hagyja el a mellkasomat. Aztán jött egy kedves nő - mint mindig akárhányszor itt jártam – aki bekísért egy privát várakozó helyiségbe, ahonnan pár perc múlva be is szólított a doktor.
Megvizsgált, kérdéseket tett fel és természetesen jól belém szúrt egy tűt is a vérvételhez. Minden ilyenkor szokásos dolgon átestem, gondolom. Végig idegesen gyűrögettem kezeimet, amíg Rob el nem kapta ölemből azokat, hogy a sajátjai közé vehesse. Dr. Connor kedves volt, mosolygós, mint mindig, nem csoda hogy annyian jártak hozzá hollywoodi körökből. Bepróbálkozott pár viccel is, de akkorra már annyira feszült voltam, hogy egy Jóbarátok- maratonnal sem lehetett volna kizökkenteni belőle.
Aztán megkért, hogy feküdjek fel az ágyra, hogy megnézhessen az ultrahanggal, amíg a vérvizsgálat eredményei elkészülnek. Elképesztő a technika. Régen még csak foltokat láthattak a nők, ma pedig már pár nap után elképesztő felvételek tárulhattak a szemük elé. Lefeküdtem az ágyra és felhajtottam a fölsőmet a hasamról. Lopott pillantásokat vetettem Robra, aki most kezdett abba az állapotba kerülni, amiben én már egy órája evickéltem. Üdv a klubban!

- Nos, természetesen ha nem is látunk semmit, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincs is idebent semmi. – magyarázta a doktor mosolyogva, miközben működésbe hozta a gépet. - Csupán azt, hogy még nem elég nagy, hogy láthassuk.
Megszorítottam Rob kezét, ő pedig megpuszilta a homlokomat.

- Szeretlek! – suttogta a fülembe.
Aprócska mosoly futott végig az arcomon. Ha csak vak lárma volt az egész, akkor sincs semmi, hiszen együtt vagyunk, nem igaz? Talán még nem éltem bele magam túlságosan…

- Nos, lássuk csak… - kezdte el mozgatni hasamon az ultrahangot a doktor, mi pedig kíváncsian hajoltunk közelebb a monitorhoz. – Igen, igen… - folytatta a doktor elgondolkozva.

- Nos?! – kérdezte Rob izgatottan.

- Lát valamit? – kérdeztem én is. Zakatolt a szívem ettől a bizonytalanságtól. Mondjon már valami biztosat!

Dr. Connor felénk fordította a monitort és beszélni kezdett, miközben a monitoron mutogatott. – Nos, ez itt a méhe, Emili. Itt láthatnak egy aprócska kis pontocskát, ami idáig rendben fejlődik. A méhe is tökéletes állapotban van, minden szintje megfelelő, úgy látom.

- Kis… pontocska? – kérdezte remegő hanggal Rob.

- Oh, igen. Itt, látják? Ő az. – mutatott rá egy fél babszemnyi kis pontra a monitoron. – Még kell egy kis idő, amíg jobban kivehető lesz, de ott van.

- Ott van? – kérdeztem, miközben szemeim megteltek könnyekkel.

- Gratulálok! Minden jel arra mutat, hogy ön terhes, Emili. Kisbabájuk lesz. Oh, a vérvétel eredményei is megérkeztek. – lépett vissza az íróasztalához, hogy leolvashassa az eredményeket. – Igen, minden jel szerint. Gratulálok!

- Te jó ég. – lehelte mellettem Rob.

- Oh, igen. Egy aprócska dolog. Csak a biztonság kedvéért. Nincs okuk a pánikra. Azt szoktam tanácsolni a legtöbb páciensemnek, hogy még ne mondják el a családjuknak. Szoktunk tartani egy úgynevezett biztonsági időkorlátot. Várják meg, amíg 2-3 hónapos lesz a magzat. Mivel említette, hogy az édesanyjának volt egy sikertelen terhessége… De, önöknek nincs mitől félniük. Ez csupán rutin szokás.

Nem tudom, hogy kerültem le az asztalról, hogy öltöztem fel, hogy újra normális állapotba kerüljek. Arról sem voltak emlékeim, hogyan kerültünk ki a rendelőből, vagy hogyan jutottunk vissza a lakásba. Képes volt Rob ilyen állapotban vezetni?
Mert én teljesen sokkban voltam.
A kanapén ülve kezdtek visszakúszni a dolgok a tudatomig. Rob mellettem ült, levakarhatatlan vigyorral és bambán előre meredő szemekkel az arcán.

- Rob… - suttogtam remegő hangokkal.

- Igen kicsim? – fordult hozzám a még mindig letörölhetetlen vigyorral az arcán.

- Anya leszek… - gyűltek könnyek ismételten a szemembe.

- Igen, nagyon úgy néz ki! – csúszott közelebb, hogy körém fonhassa karjait.

- Szülők leszünk… - pityeregtem.

- Hát nagyon remélem, hogy én vagyok az apja. – nevetett fel, majd kisimított egy hajtincset a könnyektől nedves arcomból. Eredetileg keményen oldalba akartam vágni, de csak egy kis fészkelődésre futotta. Már rázkódtak a vállaim a sírástól.

- Lesz egy kisbabánk… - zokogtam.


Mintha a szervezetem csak a hivatalos megerősítésre várt volna. Miután megtudtuk az orvostól, hogy tényleg terhes vagyok, a testem egyből bekapcsolt. Mintha addig csupán bemelegítő fokozatban működött volna, most pedig valaki felnyomta volna maximális fokozatra. Első reggelemen negyed óráig kuksoltam a mosdóban a WC kagyló fölött. Mindezt hajnali fél 6kor. Rob úgy futott ki utánam a szobából, mintha már órák óta fent lett volna.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva, az ajtó előtt toporogva.

- Nem. – nyitottam ki bosszankodva az ajtót. – A gyereked korán kelő.

- Uhum… - fészkelődött feszengve tipikus férfiként, aki nem tudja, mit is mondjon ilyen helyzetekben. – De rendben vagy? – kérdezte.

- Azon kívül, hogy éhes vagyok, minden rendben.
Annak ellenére, hogy a nap legfontosabb étkezése, sosem voltam nagy reggeliző hírében. Mármint mindig ettem, de sosem sokat. Most viszont mindent befaltam, amit Rob elém rakott, pedig aztán nem sajnált semmit sem.

- Köszönöm, ez finom volt.

- Akkor elmúlt a reggeli morgós hangulatod? – kérdezte mosolyogva.

- Nem szoktam meg, hogy hajnalok hajnalán rosszullét miatt rohangáljak. – feleltem elszégyellve magam.

- Legalább ezzel is emlékeztetőt kapunk a kis bogyóról odabent. – tette a kezét a hasamra, majd egy csókot lehelt a számra, amit kicsit intenzívebben sikerült viszonoznom, mint várta volna.

- Szabad ezt? – nézett rám égő tekintettel.

- Terhes vagyok, nem cukorból. Nem fogok elolvadni közben. – húztam közelebb egy újabb csókra.

- És amit a doki mondott…? Hogy óvatosnak kell lenni és ne szóljunk?

- Igen, vigyáznom kell magamra, ezt tudom. De ez nem azt jelenti, hogy nem szabad jól éreznem magam. És én most szeretnék egy kis kényeztetést. – simítottam végig kihívóan a mellkasán. Aztán megszűnt közöttünk a szavakon keresztüli kommunikáció.

- Tényleg nem kellene elmondanunk egyenlőre senkinek sem. – merengtem el később a tükör előtt, miközben Rob felhúzta a zipzárt a ruhámon.

- Senkinek sem? Valószínűleg nem fogunk egyből a bulvárhoz szaladni a hírrel, de senkinek sem?!

- Jobb elővigyázatosnak lenni. Nem szeretnék úgy járni, mint Kitti. – feleltem alig hallhatóan, mire Rob óvatos gyorsasággal maga felé fordított.

- Nem fogsz úgy járni! – jelentette ki nagyon határozottan.

- Ezt nem tudhatod.

- Nincs más dolgunk, mint nagyon vigyázni rád. Minden rendben lesz. A doki csak azt mondta, hogy rutin duma.

- De a felmenőim között már történt sikertelen terhesség… - pillantottam szomorúan félre, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

- Én akkor is tudom, hogy minden rendben lesz. Azt mondta makkegészséges vagy. De, rendben van. Legyen egyenlőre a mi kis titkunk. Csak hármunké. – tette újra a hasamra a kezét. – Aztán, majd elmondjuk, ha már túljutottunk azon a bizonyos időn. Rendben?

- Rendben. – bólintottam hozzábújva.

- Addig pedig készülj, hogy teljes felügyelet alatt leszel.
Akkor még nem vettem komolyan az ajkait elhagyó kijelentését. A következő napokban olyan mondatok hagyták el a száját, mint:

Egy felnőtt számára szükséges a napi 2 liter folyadékbevitel. Ha hozzáadjuk a baba szükségleteit, akkor az jön ki, hogy: igyál több folyadékot! – nyújtotta felém a vizes üveget.”

„A napi vitaminbevitel fontos. A gyümölcsökből sokkal értékesebbeket lehet kinyerni, mint azokból a tablettákból. Facsarjak még narancslét?”

Meg voltam győződve róla, ha soha többet nem leszek képes ránézni a vízre és a narancslére, az az ő hibája lesz. Egy hét alatt beszereztünk minden terhességgel kapcsolatos könyvet, ami csak valaha kiadásban megjelent. Ő bújta az angolokat, én pedig a magyar nyelvűeket. Csupán akkor voltunk bajban, amikor valaki beállított hozzánk, bejelentkezés nélkül. Ilyenkor kerültek be a legfurcsább helyekre a könyvek, mint a könyvespolc mögé, fotel és minden olyan tárgy alá, ami alá csak be lehetett dugni valamit, a mikróba vagy éppen Beli kuckójába. Így érthető volt, miért volt néhány könyvön fognyom.

A nagy boldogságfelhő közepette, ami csak a miénk volt az esküvőt is szervezni kellett. Ezért kénytelenek voltunk néha napján elhagyni a házat. Nem is beszélve a forgatási dolgok intézéséről.

Nos, Steph pár nappal ezelőtti üzenete nem tévedett. A média teljesen megőrült. Nem értettem az egész felhajtást. Rengetegen házasodnak meg, na és?! Igen, mi is. Szinte mást nem is láttam a nap végére, csupán kis fehér pontokat a vakuktól.
Elképzelni sem tudtam, hogy reagálnának a másik hírre.
- Babát várok! Babát várok! - kiabáltam a szoba közepén pörögve, miután hazaértünk.
Ha lettek volna poloskáik, most hogy oda lennének az újságírók - gondoltam.

- Hé-hé- hé. Csak óvatosan. – állította meg Rob. – Mostantól fogva vigyáznod kell magadra.

- Eddig is vigyáztam. Sőt rád is én vigyázok, szóval menni fog. De hé...- vontam közelebb magamhoz. hogy belesuttoghassak a fülébe – Kisbabát várok!

- Na, ne mond!  Komolyan? És ki a szerencsés apa? – kérdezte játékos szemekkel.

- Hát, Te! – böktem ujjammal mellkasára. – Hollywood első számú szívtiprója, aki után sírnak a lányok. – vigyorogtam, kezembe himbálva az asztalról felvett egyik újságot, amit még Steph tett le nálunk egyik nap. Mióta megjelent a médiában a hír, szinte ki sem dugtuk az orrunkat innen. Mondjuk ennek voltak előnyei is. Valamiért érdekelni kezdett a média visszhangja, így azt tettem, amit eddig nem igen és több rajongói és híroldalt is meglátogattam a neten. Egyiket nagyobb élmény volt olvasni, mint a másikat.

Behálózva
írta: Eve Parker
Világszerte több millió tinilány szívét töri össze a következő hírünk, ezzel tisztában vagyunk.
Lányok zsepiket készíteni, vegyetek egy nagy levegőt, ugyanis most jön az év legnagyobb híre!
Robert Pattinsont végérvényesen foglyul ejtette egyik szerencsés nőtársatok.
Úgy ám! Az a hír járja hollywoodi körökben, hogy a 26 éves sztár nemrégiben megkérte barátnője, Emili Molnár kezét. Természetesen a válasz igen volt. Páran már látni is vélték a friss menyasszony kezén a gyűrűt.
Ne bánkódjatok csajok! Ryan Gosling még szabad préda.

Ekkor kapott el először valami, addig számomra ismeretlen, hirtelen rám törő érzelemhullám, aminek az lett a vége, hogy Rob kénytelen volt elkobozni tőlem a laptopomat meghatározatlan időre. Hogy mi történt? Az, hogy minden ok nélkül elkapott a sírás. Amikor nézed azokat, az idétlen romantikus vígjátékokat, amiben a terhes csaj hisztérikus sírógörcsbe tör ki minden ok nélkül, legtöbbször elkap a röhögő görcs. Most én voltam a pólus másik oldalán, akin röhögni lehetett volna. Rob pedig –szegény- kétségbeesetten próbált csitítgatni és valami értelmes magyarázatot találni, mégis miért sírtam.

- Csak úgy jött. – vontam vállat, miután véget ért. – Mert olyan szépet írtak…

- Szépet? – kérdezte meglepetten.

- Hát, hogy megkérted a kezemet. – feleltem szipogva. – És ez szép. – mosolyogtam. Erre Rob nem tudott mi mást válaszolni, mint, hogy oké és még távolabb rakta tőlem a laptopomat.

A második eset pár nappal később esett meg, amikor Rob egyedül ment az egyik filmes megbeszélésre én pedig otthon gondoltam addig benyomok egy ártalmatlan filmet. Ártalmatlan, aha. Olyan nincs!

- Kicsim? – szólítgatott halkan osonva házban, a hang irányát követve, ami egyenesen a nappaliba vezetett. Ott ültem törökülésben párnák és zsebkendők között, szipogva.

- Mhhe-ggg-hh-aaalt. És szhee-géény nhőő mheg egyee-dhhhül… Ez nhaaa-gyoon szhoo-moo-ruú.

- Öhm, igen. Így még nem igazán hatott rám a Légy megnézése. Inkább elszörnyesztett. Ez egy undorító film, ha őszinte akarok lenni. Még egy férfinak is felkavarodik a vége felé a gyomra. Te ettél közben? – pillantott az asztalon lévő kis tálkára, amin néhai alma és narancs darabkák árulkodtak utánam.

- Bhhaj?! – háborodtam fel sírás közben. – Nhem tehetek róla, hogy én így látom. – jelentettem ki továbbra is sértetten, de már nem annyira pityeregve.


Ezután nem tudva, mit is tegyen, inkább visszaadta a laptopomat és együtt nézegettük, mit váltott ki a nagyvilágban az eljegyzésünk híre.

Részlet a www.mypattinson.com chat ablakából #1

Lana: Láttátok a híreket??
Nelly: Tuti kamu. Hetente kitalálnak valami baromságot.
Lana: De azt olvastam, h. 1 barátja nyilatkozta.
Moonlight: Majd ha lesz róla videó elhiszem!
Moonlight: Különben is twitterre én is kiírhatom, hogy nálam van ennyi alapon.
Tity: Ne hazudj, most nálam van. :P
Moonlight: Akkor az 1 hamisítvány, kérlek. :D
Lana: Na de komcsiba. És ha igaz?
Nelly: Nekem nincs bajom a csajjal.
Moonlight: Majd ha látom a gyűrűt elhiszem.



www. mypattinson.com szerkesztőinek posztja #1
Sziasztok!
Kérünk titeket, ne írjatok több emailt az elmúlt napok híreivel kapcsolatban! Mi is annyit tudunk, mint ti. Tehát csak annyit, amennyit a bulvárlapok megírtak odakint. Ne felejtsétek el, nem állunk kapcsolatban sem Robbal, se egyéb közeli ismerősével.
Legyetek türelemmel, pár nap és mindenre fény derül!
Szerkik: Zsuzsó és Nory

www. mypattinson.com szerkesztőinek posztja #2
Kezd bennem megállni az ütő… Hivatalos hír az nincs, de ha ilyen emberek irkálnak róla twitteren akkor már van valami. (Zsuzsó)
@RyanSeacrest:Na, kik ülnek a szomszéd asztalnál a Sohóban? Úgy ám, a jövendőbeli Mr. and Mrs. Pattinson. Családostól, barátostul… gyűrűstől. #diamondbaby
@PerezHilton:Oh, anyám! Minden nő RP után siránkozik.
@MarcusFoster1:
Innen már nincs menekvés, bro. Jól fontold meg. ;)
@peterfacinelli:
Innen kívánok sok boldogságot előre is (remélem ez nem hoz balszerencsét)

 Részlet a www.mypattinson.com chat ablakából #2

Zsó: Április elseje van?
twigirl: bakker! ne! Én elvonulok valami sötét helyre…
Réka: Miért csináltad ezt Rob baby?! Hát tudod, hogy egy év és nagykorú leszek!
Cini: Basszus! Nem tudok szóhoz jutni. És magyar, értitek?!
Zoé: ja, csak nem én vagyok.
Lana: Remélem itt tartják az esküvőt.
Cini: Magyarországon tartják, komolyan? :) Dejóó!
Lana: Mondom, bárcsak…
Cini: Oh, bocsi. Csajok, belógunk?
Réka: Koszorúslány akarok lenni!
Lana: Akkor már a menyasszony helyét venném át, ha kívánság műsor van.
Réka: Elintézzük. Nekem amúgy is Bobby a favorit, tudjátok. ;)
Cini: Tudjuk…


www. mypattinson.com szerkesztőinek posztja #3
A héten nagyon szerencsés időszakjuk van a papiknak és nekünk is. Újabb képek érkeztek a boldog párról.
És most figyeljetek!!
Ott van a gyűrű!! OMG, annyira gyönyörű és szép és nem tudok most rendesen megfogalmazott postot írni, nézzétek el nekem ahogy áradozok egy sort. Nekem is kell egy olyan!!!
A lánykéréssel kapcsolatban még mindig nem kaptunk hivatalos megerősítést, viszont a képek minden elárulnak. Twitter bejegyzések szerint a környék boltjai közül többe is betértek. A beszámolók szerint főleg gyógynövénykészítményeket vásároltak, valamint pár dolgot a kutyájuknak. A helyi pékség egyik dolgozója le is fényképezkedett velük.
Dúl a love nagyon, tök jó kedvűeknek látszanak, nem? :)


Részlet a www.mypattinson.com chat ablakából #3
Tity: Az a gyűrű! Csodaszép. Jaj, nagyon ügyesen választott Rob.
Moonlight: Nem tudom ki hogy van vele, de én olyan boldog vagyok.
Réka: Holnap karót írok töriből az fix, de itt vigyorgok mint a tejbe tök.
Lana: Bekötik a fejét a kis drágának. *hüpp*
Réka: Bekötni nem a lányok fejét szokás?
Lana: Tökmind1.  Mondjuk amekkora sörénye van mostanában…
Zsó: Azt se tom lány vok e v. fiú, nem h. ilyeneket. XD
Cinti: Van mit markolászni rajta. :D
Zsuzsó: na, látom megérkeztél mire témához értünk.
Cinti: Csak kimondom, amire gondoltok. Egy szexi állat! XDD


***
A véleményekért most is nagyon hálás lennék. Köszönöm! :)

2012. október 21., vasárnap

65. fejezet - Minden a tálaláson múlik

Sziasztok!

Ha másra nem is volt jó, hogy megint csúsztam hát arra igen, hogy új embereket köszönthessek az oldalon és mások beérhessenek a sztoriban. :)) Sziasztok! Örülök, hogy még mindig csak jöttök és nem hagytok el. *ölelés*
Most mondanám, hogy jaj én szegény annyit kellett tanulnom, hogy majd megszakadtam, de nem füllentek. Azért tanultam is ám. :))
Csak hogy tudjatok róla kicsit megharagudtam Robra és ezt most kicsit hátráltatott, DE nyugi ez nem befolyásol semmit. A fejezetről annyit: kb. fél éve kész volt egy nevezzük 'a' változata, amit most kibővítettem és az azóta változó történethez igazítottam. Ez lett a végtermék.
Ja, és okt. 29- nov. 2ig szünetem lesz!! ;)

Jó olvasást!
Puß
Gitka
***
"Sok millió apró döntés (...) befolyásolhatja az utat, és vele együtt a jövőt."
/Stephenie Meyer/




Az egyik legnehezebb feladat az írásban, hogy hiteles legyél. Nem elég, ha te elképzeled, hogy a karaktered igenis túléli a helikopter szerencsétlenséget, gyógymódot is kell találnod rá. Érts mindenhez. A sorozatoknál meg pláne. Ott aztán minden fordulat jöhet, sőt manapság szinte alap. Fent kell tartani az érdeklődést, a nézőszámot, tehát rukkolj elő valami naggyal. Nem gondoltam volna, hogy sorozatnak fogok írni, de mégis így alakult. Tulajdonképpen élveztem a nyomozást egy darabig.
Jelenleg szuperül tudtam volna betegségről írni, mivel nem rég nekem is volt benne részem. Sziporkázó párbeszédekkel szolgálhattam volna egy beteg- orvos jelenethez, sőt a repülés keltette rosszullétek, émelygések is a szakterületemmé kezdtek válni a London és Los Angeles közötti ingázás által. Ugyanígy szívesen írtam volna esküvőkről, szerelmesekről, boldogságról. Csupa- csupa rózsaszín dolgot papírra vetettem volna, ha nem állítanak elém a producerek masszív stoptáblát.
Az utóbbi időben kezdett beigazolódni mindaz, amit idáig is sejtettem a sorozatokról. Nem az én világom. Ki nem állhattam, hogy megkötött kézzel kellett írjak, követve a pénzeszsákok igényeit és ötleteit. Ha ezek az igények nem lettek volna röhejesek és éppen nem a bukás felé terelték volna a sorozatot, talán még jó képet is vágtam volna hozzá. De így, lassan kénytelen voltam kinyitni a számat és közölni a fejesekkel, hogy számomra ennyi volt a sorozatos élet. Ennek a hírnek Rob örült a legjobban, mivel így még többet tudtunk együtt lenni, ami az esküvőszervezés közepette nagyon is jól jött.
Persze az első perctől kezdve gondolnom kellett volna arra, hogy a hirtelen jött időtöbbletet elsősorban nem az esküvőszervezésre szeretné majd felhasználni.

- Hogy halad Ms. Molnár? – új szokásává vált a vezetéknevem minden párbeszédbe való belenyomorítása.

- Szenvedősen, Mr. Pattinson – így én sem hagyhattam el nevének megemlítését. Főleg nem akkor, amikor titokban már a jövendőbeli nevemet próbálgattam egy titkos füzetecskében.

- Segíthetek?

- Valami agyserkentő jól jönne.

- Hoztam neked egy kis kedvjavítót, az is jöhet? – kérdezte aprócska mosollyal az arcán.

- Süti? – csillant fel a szemem, majd, mint egy éheztetett, vetettem magamat a csomagra.
A legtöbb menyasszony fogyózik az esküvője előtt, igaz? Mit a legtöbb?! Az összes! Én pedig sütit zabálok már egy hete…

- Hmm… ez finom! – nyaltam bele ujjammal a krémjébe.

- Azt mondod? – csillantak meg huncut módon szemei, észre sem vettem a mozdulatot, amivel a krémhez érintette ujját, a következő másodpercben pedig már az orrom hegyét díszítette a fehér, édes krém. – Hmm… hát ez tényleg édes. – nyalta le rólam ajkaival a krémet.

– És finom. Nagyon finom. – csókolgatta mindenfelé az arcomat, miközben egész testével a konyhapult felé terelt. Éreztem, ahogy a hideg kőpult hozzáér a testemhez, majd Rob karjai felsegítenek annak tetejére. Az egyik kezemben még mindig a sütemény darabkáit tartottam, a másikkal viszont szinte gond nélkül ki tudtam hajolni Rob karjai mellett a hűtőhöz, hogy egy tubus tejszínt vegyek elő belőle.

- Mi jár a fejedben? Mégis mihez kezdesz azzal?

- Na, mit gondolsz mégis mit? – pöcköltem le a kupakját hüvelykujjammal, majd a sütit a szájába nyomtam megkísérve azt egy kis tejszínhabbal. Majd még egy kis tejszínhabbal…

Kitalálni Elena hogy esett teherbe, ez volt a napi nagy faladatom, egyben az utolsó a sorozatbeli munkámat tekintve. A készítők babát akartak, én pedig megadom nekik. Egyedül én, és még pasira sem volt szükségem hozzá. Kicsit vigyorogtam ezen a gondolaton, majd belevetettem magam nagy lelkesen a munkába. Akkor ment el először a kedvem, amikor szembesültem a ténnyel, hogy ehhez egy csomó orvosi internetes oldalt át kellett böngésznem. Ami: dögunalom… És mindegyik mást mondott! Az egyik szerint ez a jó, másik szerint meg a másik. Az egyik szerint nulla alkohol, a másik szerint nem árt az elején. Az egyik az apás szüléssel jön, a másik a vízben szüléssel. Te jó ég, emberek vagyunk, nem bálnák! Bár néhány képnél elgondolkoztam, vajon tényleg igaz-e.
Végül valami egyszerű megoldásnál kötöttem ki. Antibiotikum. Az lett, minden ’gond’ okozója Elena életében. Azt még én is ismertem, így teljesen hitelessé váltak a papírra vetett gondolataim. Amikor Rob- a kis drágám- volt szíves megfertőzni én is azt kaptam az orvosomtól. Persze szerinte neki semmi köze nem volt a megfázásomhoz…

Írás közben egy hatalmas probléma tud bekövetkezni: amikor elfogy a nasi.
Fáradtan kúsztam el a konyháig, hogy egy újabb adag nasit vegyek magamhoz, de meglepetten észleltem, hogy a szekrény üres. Pedig határozottan emlékeztem rá, hogy legutóbb, még volt egy zacskóval ebből a kekszből.
Bűnjelek után kutatva a kukába is belepillantottam. Hát nem ott figyelt két zacskó is?! Háhá, most meg vagy Robert! Jó pár képkocka pergett le lelki szemeim előtt milyen módszerrel tudnék elégtételt venni rajta, de a tény, hogy dolgozott, megmentette. Bár jó kis hecc lenne felhívni és elmesélni mennyire magányos vagyok nélküle. Egyedül a lakásban. Magányosan. Unatkozva. Miközben senki sem lát. Se hall. Bármit megtehetve. Akár…
Töltöttem magamnak egy pohár hideg narancslét, hogy felfrissüljenek az agysejtjeim. Tiszta fejre van szükségem, hiszen nincs kajám!!
Hamar legörbült a szám. A kukát én vittem le, még reggel. Tehát nem Rob volt a ludas.

- Te etted meg? Bevallhatod nyugodtan. – mondtam Belinek. – Akkor tuti Rob volt!
Nem létezik, hogy ezt mind én ettem meg! – sóhajtottam.

Ha valami elfogy, hát keresni kell valami mást. Ha nincs édesség, hát valami sós után kezdtem el kutakodni. A hűtőből egy igen szimpatikus kis üvegcse mosolygott vissza rám. Máskor kapásból kidobtam volna a kukába, de más híján és mert valami miatt igazán megkívántam, ezúttal kivettem a hűtőből.  Marmite. Két kenyér pirítós, nagyon vékony réteg ebből a barna trutyiból és nyami. Egy harapás, két harapás. Sosem értettem, hogy képes Rob ezt egyáltalán a szájába venni, de most iszonyatosan jól esett. Három harapás. Négy harapás. Hmm… érdekes íze van. Öt harapás. Hat hara… futás a fürdőbe.

- Soha többé nem eszek ilyen gusztustalanságot! – dobtam ki a kukába a megkent kenyeret, mikor visszatértem a konyhába.

- A kekszemet akarom! Beli, szerezz nekem kekszet! – néztem rá kérlelően, de ő csak tovább dörgölőzött a lábamnál.

Nasi nélkül, émelyegve tértem vissza az íráshoz. Viszont volt egy kis süteményem tegnapról. Az már kaja, nem nasi.
A kurzor villogásánál szemen csapott egy mondat, amit még tegnap adtam a karakterem szájába.

ELENA
Mit össze nem eszek!

RACHEL
Komolyan, mintha terhes lennél. Persze, ez lehetetlen…

Hát ez van csajok – gondoltam. Mit össze nem ettem én is a mai napon. Visszagondolva tegnap is ugyanez volt, csak hányás nélkül. Össze- vissza eszem, hozzá jön még a hányás, tegnap előtt pedig fél órát zokogtam a TV előtt Rob karjaiban. És ha visszaemlékszem milyen khmm… intenzív estéket éltünk át mostanában Robbal.
És az antibiotikum!

ELENA
Mi van, ha terhes vagyok?

Élesen villogott két szemem között a kurzor. Élesebben és intenzívebben, mint valaha.

- Beli, maradj itt. Légy jó, mindjárt jövök.
Gyorsan magamra kaptam valami elviselhető ruhát, egy napszemcsit, Rob egyik sapkáját, ami teljes egészében elfedte a fejemet, de most ez kellett. Meg sem álltam az első drogériáig. Gyorsan belehajítottam két tesztet is a kosaramba és fizetés után már lőttem is ki, mint a villám.

Otthon Beli várt rám izgatottan. Mintha ő is sejtette volna, itt valami készül.
Remegő ujjakkal bontottam ki a csomagolást. Pisiljen rá, majd várjon. Hát jó. Vártam. Azt mondta: várjak. Kb. 5 perc is elég. Hát én inkább vártam még tízet… Pluszban. Biztos, ami biztos alapon. Meg mert iszonyat féltem, mit látok majd rajta.
Egészen transzban ülve ültem a fürdőszoba kövén. Beli nyugodtan ült mellettem.

- Ha lány kutya lennél, most átéreznéd, és nem ülnél ott olyan nyugodtan. – szóltam rá. – Na, nem mintha az segítene, ha ugrándoznál.
Úgy éreztem a szívem majd kiugrik a helyéről. Minden porcikám remegett, mégis teljesen zsibbadtnak éreztem magam.

Eltelt tizenöt perc is és még mindig csak a tesztet szuggeráltam. Nem tudom mit vártam, talán majd, hogy magától megfordul?!

- Fordítani, vagy ne fordítani, ezt itt a kérdés. – suttogtam magam elé.
Beli mellettem halkan vakkantott egyet, ezt egyfajta noszogatásként értelmeztem. Végül is, egyszer meg kell néznem.

- Háromra megfordítom, oké? – győzködtem magamat.
Egy… kettő… három.
Két vonal volt. Két… vonal… Kettő. KETTŐ!!
Vagyis a teszt pozitív lett.

Nem tudom meddig ültem még ott, de egy jó ideig biztosan. Aztán feltápászkodva új dilemma elé kerültem.

Hogy mondjam el Robnak? És egyáltalán mit mondjak? Mondjak egyáltalán valamit? Hiszen ez nem teljesen biztos információ, igaz? Igaz?! Lehetséges, hogy a teszt tévedett és az egész csupán az aktív képzeletem szüleménye.
Miért nem adnak ki ilyen könyveket, ami segítene ilyenkor. Az lehetne a címe: Hogyan mondjuk el az örömhírt? Már ha van hír. És öröm?
Tanácsok lennének benne a leendő kismamáknak (mondom le-en-dő kismamáknak), hogyan közöljék különböző hozzátartozójuknak, hogy gyarapodik a család. (Már ha gyarapodik.) Hogyan mond el rokonaidnak, a fodrászodnak, mindenkinek, ja és nem mellesleg a gyereked (már ha van/ lesz vagy ilyesmi) apjának (ha lesz kinek az apjának lennie) és hasonló címszavakat tartalmazna. De nem! Helyette romantikus maszlagokkal tömik az emberek fejét! Rémes!
Na, de most tényleg,  hogyan mondjam én el a gyerek apjának, hogy gyereke lesz? Idegesen álltam a tükör elé. Tisztára, mint a filmekben. Tükör előtt álltam és próbálgattam mit, hogyan mondok majd. Szánalom…HhPBGBNNBBBFBVFFB

- Szia! Hogy telt a napod? Jól? Hát az szuper… Képzeld, miközben felettem a fél lakást… vicces sztori, mert azt hittem te vagy a ludas… szóval rájöttem, hogy talán terhes vagyok. Vettem is tesztet és nézd: pozitív! Tádááám!
Igen ezt mondanám, ha idióta lennék. Komolyan kell hozzáállni.

- Szia édesem! Valami fontos dolgot kell elmondanom.
Nem, ez nem jó. Azt hiszi, hogy valami baj van.

Legyen egyszerű és gyors: - Édesem, terhes vagyok! Úgy értem, a teszt szerint.
Igen valószínűleg a következő szereplése a korházban lenne szívrohammal.

Mondjam azt, hogy terhes vagyok, vagy hogy babánk lesz? Nem is tudom, a ’terhes vagyok’ kifejezés olyan kisajátító. A ’kisbabánk lesz’ viszont érezteti, hogy az övé is. Nem mintha egyébként ne lenne!
Lassan kezdett ténylegesen beszivárogni a tudatomba mi is történik.

- Lehet, hogy terhes vagyok. – ejtettem ki a számon hangosan úgy, hogy magam is felfogjam. Csak Beli hallotta rajtam kívül, senki más. De akkor is örömmel töltött el a tudat, hogy talán egy aprócska kisbaba növekszik odabent.

- Minden jel erre utal…

Viszont akkor sem tudtam, hogy tálaljam. Tálalni… Vacsoránál elmondhatnám, nem igaz? A főzéshez túl feszült voltam, inkább elugrottam Paolo- hoz, a közeli étterembe valami finomságért. Szinte már törzsvendég voltam, nem is csodálkozott érkezésemen. Az egyetlen szokatlan dolog csapzott kinézetem lehetett számára.

- Ciao szépségem! Milyen alakalomra legyen a menü? Két személyre, igaz? – kacsintott rám egyből, ahogy megjelentem.

- Valami finomat. Ne túl különlegeset, de azért adjuk meg ma a módját. Rád bízom, te vagy a legjobb! – küldtem felé egy mosolyt. Túl ideges voltam ahhoz, hogy beszélgessek vele vagy bárki mással.

- Oh, tudja ám, hogy kell hízelegni egy igazi szakácsnak!

Az étterem dugig volt, mint mindig. Ez és a kávézó volt az egyetlen hely, ahol nyugtunk volt Robbal, ha ki akartunk mozdulni. Mindig idejöttem, ha lusta voltam főzni. Elég sokszor előfordult.
Mi lesz, ha tényleg kisbabám lesz? Nem helyezhetem előrébb a munkát a családnál, az egyszer biztos. Ez volt az első fogadalmam: első a család.
Bár tiszta ideg voltam és még semmi sem volt biztos máris minden gondolatom a baba körül forgott.

Hazaérve szépen elrendeztem az asztalt, bár kételyek gyötörtek, hogy nem estem-e túlzásba. Direkt azzal a tányérral terítettem, amit szüleitől kaptunk az eljegyzésünkre, meggyújtottam egy gyertyát, középre pedig odaraktam egy asztaldíszt. Kipróbáltam nem akadályozó tényező-e az asztaldísz, de pont jó helyen volt. Tisztán láthatom tőle majd Robot és a reakcióját. Vajon mit fog mondani? Mi lesz, ha annyira ideges lesz, meglepődik, hogy felborítja a gyertyát? Még a végén a ház is leégne… Óvatosságból inkább az asztal szélére helyeztem át a gyertyákat. De ott, meg majdnem én löktem le őket az asztalról. Döntenem kellett a gyertya vagy az asztali dísz. A dísz húzta a rövidebbet, átraktam a tálalóasztalkára.
Kaja beszerezve, asztal kész, lakás úgy, ahogy jól nézett ki. Mit vegyek fel?
Döntésképtelenül álltam a gardrób előtt, két ruhával a kezembe. Az egyik színes volt, csinos és kiáltott érte, hogy valaki hámozza le a viselőjéről. A másik visszafogott, kis unalmas ruha volt, aminek a létezéséről, amíg fel nem forgattam a fél szekrényt fogalmam sem volt. Ezt is gyorsan lehámozná bárki az emberről, de csak azért, hogy ne lássa ezt a förtelmet. Szexi csaj vs. anyuka. Szörnyű, hogy még egy ruhadarabon is ennyit tudok vacillálni!

- Hello! Megjöttem! – kiáltotta odalentről Rob. A szívem kalimpált. Mi lesz még akkor, mikor elmondom neki?

- Szia! – köszöntem vissza, miközben a lépcsőn próbáltam lejutni, nem lépcsőmászásra tervezett szexi ruhácskámban. A magas sarkú extrém túlzásnak bizonyult.

- Wow…- akadt el a szava, amikor meglátott. Helyes, helyes. Csak a hírnek is ennyire örüljön majd! – Elfelejtettem valamit? Mond, hogy nem felejtettem el semmit! Nincs mostanában se szülinap, se évforduló, ugye? – pillantott rám riadtan, miután észrevette a különleges vacsorát.

- Nem, semmi. Csak, gondoltam megleplek. – tereltem. Hát persze…

- Hmm… jól néz ki. És az illata is jó – nyugtázta.

- Nem én főztem, Paolotól hoztam. – vallottam be, száraz torkomon, alig jöttek ki a szavak.

- Lényegtelen. A lényeg, hogy szívből jött. – nyomott egy csókot az arcomra. – Farkaséhes vagyok. Persze, ehettem volna a forgatáson, de most nem volt hangulatom tovább ott maradni. Megéreztem, hogy haza kell jönnöm. – mosolygott rám.

Bárcsak magamra tudtam volna erőltetni egy igazi mosolyt, de úgy éreztem, ha megmozdítom a számat, egy iszonyat hangos sikoly jön ki a torkomon. Hogy mondjam el?! Először hagytam, hogy egyen, hiszen éhes volt. Én viszont szinte hozzá sem tudtam nyúlni az ételhez. Nem mintha nem nézett volna ki remekül, ne illatozott volna előttem, de attól féltem idegességembe csupán egy újabb utam lenne a fürdőszobába.

- Minden rendben? – kérdezte, miután elpusztította a tányérján lévő adagot.

- Persze, minden. – mosolyogtam vissza rá. Nem túl meggyőzően. Nem, nincs minden rendben Rob! Félek!

- Csak piszkálgattad az ételt, nem is ettél. – szidott meg.

- Csak mert már jóllaktam, amíg te haza nem értél. – próbáltam füllenteni. Mégis kit szédítesz Em? Egy színészt!

- Aha, ezt el is hinném, ha nem ismernélek, mint a tenyeremet. Ha nem tudnám, hogy semmi okod rá, azt mondanám, hogy ideges vagy.

- Ideges? Én? Miért? – hangzott az egyszavas visszakozásom, miközben ténylegesen elkezdtem idegesen babrálni a hajamat.

- Hát ez az, amit én sem tudok. – kémlelt végig a szemeivel.
Berezeltem, kész vége. Képtelen voltam elmondani neki. Mégis hogy kezdjek hozzá? Főleg, most amikor kész idegroncs vagyok? Megfutamodtam.

- Kérsz még? Vagy elvihetem? – álltam fel az asztaltól összeszedve a terítéket.

- Nem, nem kérek. Köszönöm, isteni volt, még ha nem is te csináltad. De nem menekülsz, ne is számíts rá. Mi a baj?

- Mondom, hogy semmi. – válaszoltam idegesen, miközben kivittem a tányérokat a mosogatóba.
Hallottam, hogy utánam siet. Maga felé akart fordítani, de ennek következtében elejtettem a tányérokat. Törött tányérdarabok terültek szét az egész konyhában.

- Jaj, ne! Ezeket a szüleidtől kaptuk! – kaptam a fejemhez. Egy könnycsepp is legördült az arcomon. Szépen, csendben.

- Hé, hé, nem baj. Majd összeszedjük. Gyere! – nyúlt a karom alá és a kanapéra vezetett.

- És most ki vele, mi a baj? Teljesen ki vagy borulva. – kémlelte feszült arcomat.

- Nem vagyok kiborulva. Az emberek nem borulnak ki ilyenkor. – szipogtam.

- Oké, akkor csak zaklatott vagy, így jó? Kérlek, kíváncsi vagyok. Meglepetéssel indítottad az estét és ne mondd, hogy nincs semmi alkalom, mert ez egy olyan estének néz ki, aminek igenis lett volna alkalma is.
Persze, hogy lett volna alkalma, de nem mertem elmondani. Nem merem elmondani… Ahogy mellettem guggolt, annyira más volt, mint eddig. Annyival több mindent láttam bele, mint idáig. Hogy mondjam el neki, hogy apa lett?! Hogy apa lesz?

- Nem, nem, nem, nem, nem. Már elrontottam az egész estét.  Nyomjuk meg a ’reset’ gombot, bííp és majd holnap tiszta lappal újrakezdem, jó? – kecmeregtem fel.

- Persze és addig öljön meg a kíváncsiság? – kérdezte. – Em, mi történik?

- Nem tudom elmondani. – sírtam kétségbeesetten.

- Akkor rajzold le, mutogasd el, vagy írd le, abban úgyis jó vagy. – simított végig az arcomon hideg kézfejével.
Leírni ugyanolyan kínszenvedés lett volna, mint elmondani, viszont megmutatni, azt megtudtam.

- Kérem a táskámat. – mutattam a szoba másik felében lehajított táska felé. Tudtam, hogy benne lesz. Nem tudom miért ide raktam… gondolom valahova raknom kellett idegességemben.

- Tessék. – adta a kezembe. Kíváncsian nézte, mit rántok ki a zsákból.
Nagy levegőt vettem, összeszedtem teljesen széthullott hajdani énemet és belevágtam.

- Csináltam egy tesztet. – kezdtem neki könnyektől áztatott arccal, rekedt hangon.

- Milyen tesztet? – kérdezett vissza. Megkönnyebbítené a helyzetemet, ha nem kérdezne vissza, de nem a férfiaknak mindent tudniuk kell. Még hogy milyen tesztet…

- Egy ilyen tesztet. – vettem elő titkos rejtekhelyéről A tesztet és a kezébe helyeztem.

- Ez azt mondja pozitív. – tágultak nagyra a szemei.

- Igen, tudom. – bólintottam.

- De, de, de… mi, mi mi…mi mindig … és soha…- makogta teljesen ledöbbenve.
Megtörtént, amire gondolni sem mertem. Túl korainak találja? Újra könnyek szöktek a szemembe.

- Te terhes vagy. – jött az újabb megállapítás a részéről.

- Nem száz százalékos biztonsággal, de igen. – szipogtam.

- Miért sírsz? - fogta közre arcomat. – Babánk lesz. Egy kisbaba. Egy édes kisbaba. Igaz?
Már nem csak az én szemem volt tele könnyekkel, hanem az övé is. Örült neki! Örült!

- Nem bánod? Nem… nem vagy mérges, nem találod korainak, vagy hasonlók?

- Nem! Ezért voltál olyan ideges egész este? De hát miért? Egy kisbaba… - álmélkodott tovább.

- Nem tudom… csak megijedtem. – kapkodtam levegő után – Lesz egy kisbabánk… - borultam a karjaiba.

- Hát nagyon úgy néz ki. – szorított magához egyik kezével, másikban még mindig a terhességi tesztet markolászta.

- Ugye tudod, hogy arra rápisiltem? – néztem rá a könnyfátyol alól.

- Nem érdekel. Bekereteztetjük! Annyira szeretlek!

- Én is téged!

- És téged is kisbaba. Ti vagytok nekem a legfontosabbak az egész világon. Te és az Anyukád!


***
Nos? Mit szóltok? Kíváncsi vagyok a véleményekre! Örülünk vagy sem?

2012. szeptember 24., hétfő

64. fejezet - Tervezgetés


Sziasztok!

Mozgalmasabbak lettek a napjaim, mint gondoltam volna, most jutottam el idáig.
Köszönet mindenkinek, akik még velem tartotok.
Remélem tetszeni fog. :))
Jó olvasást!

Ui.: A fejlécért ismét nagy ölelés jár Brecco-nak. Köszike!

Puß
Gitka

***
"Az a csodálatos, amikor az ember eljut a szerelemben odáig, hogy azt mondja neki a másik, hogy szeretlek, erre én is azt mondom neki, és folyik mind a kettőnek a könnye!
 Ennél csodálatosabb nincs."
/Csörsz István/


- Kék. 

- Ne-e! Fújj! Legyen barack! – fintorogtam.

- Barack? Komolyan? Inkább szürke!

- Akkor legyen kék, ha ennyire kötekedsz. Szürke semmiképp sem lehet, hogy néz az ki! Mint egy temetés.

- Bármi, csak ne barack! Az előbb még nem tetszett a kék, mert az hideg szín. – mutatott rá egyik korábbi véleményemre.

- Igen, pontosan, ahogy a szürke is az. Ezért kellene egy vidámabb szín, mint a barack.

- Nem vagyok hajlandó barack színűt felvenni. – jelentette ki határozottan.

- De passzolnia kell a többi ruhához.

- Akkor legyen fehér, az megy mindenhez.

- Nem vehetsz fel fehérre fehéret!

- Az esküvői ruhád is tiszta fehér, nem? Miért ne lehetnék én is teljesen fehérben, na? – kérdezte.

- Most komolyan?! – fakadtam ki.

- Igazából, nem.  – ingatta meg a fejét. - Fel nem venném! Világítanék, mint egy szentjánosbogár.
Elmosolyodtam.
- Na-a! Barack? Utána leveheted!

- Mit szólnál valami barátságosabb megegyezéshez? Legyen valami krémszín! Az majdnem barack.

- Ja, majdnem. – húztam el a számat. – Oké, ezt is felírhatjuk az ’átgondolom’ listámra.

- Rendben – dőlt hátra elégedetten a fotelban – akkor krémszín. – vigyorodott el.

- Nem mondtam, hogy igen, csak hogy lehet. – figyelmeztettem mielőtt még győztesnek érezné magát ismét.
Sokadik csatánk volt ez már a napokban. A nappalink úszott az esküvői magazinoktól és az esküvőszervezőtől kapott mintáktól. Bár az esküvő napja még jóval odébb volt, teljes gőzzel fojt a szervezés. Nem voltam elragadtatva első hallásra az esküvőszervező bevonásától, de idővel beláttam, hogy nélküle elvesznénk. Nagyon jó anyagokat és ötleteket hozott, így már az első találkozónk után pontosan láttam magam előtt az egész ceremóniát.
Csodálatos!
Nyárra tettük a dátumot, addig még volt egy fél évünk. A munka miatt és magunk miatt is raktuk ennyire ki az időpontot. Reméltük, hogy addigra olyan fázisba kerül a jelenlegi projectünk, hogy nyugodtan megtarthatjuk az eseményt, plusz valamiért mindketten verőfényes napsütésben szerettük volna megkezdeni házastársi életünket.

Hiába telt el több nap azóta, a bizonyos este óta, továbbra sem tudtam elszakadni az ujjamat díszítő gyűrűtől. Akárhányszor rá tévedt a pillantásom, bevillantak annak az estének az emlékei, amikor az ujjamra került.

Szemeim könnyben úsztak már percek óta. Szívem pedig továbbra is kitartóan dübörgött a mellkasomban. Az a szív, amelyet már egy ígéret kötött össze egy másik szívvel.
Boldogsággal teli szemekkel bámultam a csillogó szemekbe, amelyeket mintha az ujjamon ékeskedő gyűrűről mintáztak volna. Vagy inkább a gyűrűt mintázták a szemekről? Tudtam, életem hátralevő részében akárhányszor is pillantok majd a kezemre, mindannyiszor ezek a szemek fognak lelki szemeim előtt táncolni.
Azok a szemek, amelyek mindig melegséggel néznek vissza rám.
Amelyek sosem veszítenek szem elől.
Amelyek fogva tartanak, nem engednek.
Amelyekben pillanatok alatt elveszek.
Amelyek az örökkévalóságig kísérnek majd.

Az ő szemei. Az ő szemei, amelyek ugyanúgy könnyekkel voltak tele, mint az enyémek. Együtt sírtunk örömünkben.
Őt szerettem.
A vőlegényem volt, én pedig a menyasszonya.

Még most, napokkal később is fülig szaladt a szám, ha csak rágondoltam erre a szóra: menyasszony.

Legszívesebben azonnal világgá kürtöltem volna mi is történt, hogy mindenki tudjon róla, én vagyok a legboldogabb nő a világon, de végül –szerencsére- visszafogtam magamat.
Ahogy kiejtettem az igen szót, arcán mérhetetlen öröm és megnyugvás uralkodott el.

Karjai szorosan körém fonódtak és megcsókolt.

Hajnali 4 órát mutatott a szoba falán lévő óra, viszont egy percre sem tudtam lecsukni a szememet. Mellettem Rob édesen szunyókált, karjait le nem véve a derekamról, miközben egyre csak bámultam őt. Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Pontosan úgy, ahogy a gyűrűmmel sem, amely csupán pár órája díszített az ujjamat... Nem bírtam tovább. Óvatosan arrébb raktam ölelő karjait, majd óvatosan kibújtam mellőle az ágyból. Igyekeztem nagyon halkan mozogni, nehogy felébredjen. Lábujjhegyen osontam be a lakosztály fürdőszobájába kezemben a mobilommal.
Fájdalmas volt otthagyni, más részről pedig, égett bennem a vágy, hogy elújságolhassam a nagy hírt a családomnak. E mellett pedig végre lámpafénynél is megcsodálhattam a gyűrűmet. Még mindig a fényben forgattam a kezemet, amikor végre otthon felvették a telefont. Hajnali négykor felzargatni az embereket, még ha azok a szeretteid is, nem szép dolog. Pláne, ha azok a szüleid.

Meg sem vártam, hogy kiderüljön apu vagy anyu ért e hamarabb a telefonhoz, egyből kicsúszott a számon az információ.

- Megkérte a kezem! – kiáltottam a telefonba, már amennyire a fürdőszobában bujkálva ez suttogás közben lehetséges.

- Öhmm…ki beszél? – hallatszott a vonal túloldaláról az álmosan dörmögő hang.

- Em vagyok. – feleltem apunak. – Apu, Rob megkérte a kezemet. – mondtam újra. Olyan jó volt kimondani, ha kellett volna ezerszer is elismétlem.

- Hogy mit csinált? – kérdezte meglepett hangon. Valami sustorgást hallottam a
háttérben, amit egy sikoly követett, majd anyu kiáltott bele a telefonba.

- Édes kislányom! Úgy örülök nektek! – hallottam anyu hangján, ahogy küszködik a könnyeivel.

- Én is örülök! – hajolt oda apu is a telefonhoz. - Hát megtette…

- Mesélj el mindent, kicsim! Hogy kért meg? Mikor?

- Ma este. Meglepetés volt, nem sejtettem semmit. Még most is alig hiszem el, anyu.

- El sem hiszem, hogy ilyen hamar felnőttél… - szipogott anyu. – De ugye igent mondtál neki, kicsim?

- Jaj, anyu. Mi másért hívnálak?– nevettem fel. – Létezik más válasz is? – tettem fel a költői kérdést.

- Oh, istenem! Hát hozzámész, igaz?

- Igen. – feleltem újonnan könnyes szemekkel. – Szeretem. Szeretem őt anyu. Férjhez megyek. Most komolyan!

- I-gen, tu-dom ki-csim. – zokogott anyu a telefonba.

- Örülünk mindketten nektek. – vette át apu ismét a telefont. – Anyád egy kicsit elérzékenyült. Nem mindennap kelt fel azzal a lányunk, hogy eljegyezték.

- Nem is tiltakozol?

- Már miért tenném? Ő jó fiú. És mi ezt már lebeszéltük.

- Hogy mit csináltatok, apu? – kérdeztem meglepetten. – Azt ne mond, hogy te tudtál erről?

- Hát… tudtunk róla.

- Ti tudtátok, hogy ő… Mikor? Hogyan? Mióta tudtátok? – kérdeztem.

- Mikor itthon voltatok, mondhatni a beleegyezésünket kérte.

- Oh, apu! Úgy imádlak titeket. – ujjongtam.

- Örülünk, hogy végre megtaláltad azt, aki mellett lenned kell, kicsim.

Mivel anyu nem igazán tudott megnyugodni, apu inkább elbúcsúzott, én pedig tovább hívogattam az embereimet. Sikeresen felébresztettem Kittit, Dávidot és végül Bogit is. Ninánál még javában zajlott az élet, így őt rendeztem le a legkönnyebben. Nem tudtam mennyi ideig is tartózkodtam a fürdőben, de hiányérzet fogott el, így a többiek zargatását inkább napkelte utánra tettem. Még egy utolsó pillantást vetettem a gyűrűmre, mielőtt a sötét szobába léptem volna. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót és megpróbáltam észrevétlenül visszaosonni a félig üres ágyba.

- Miben sántikálunk?  - kérdezte hirtelen egy hang mellőlem.
Ijedtemben majdnem elestem a küszöbben, szerencsére a hang tulajdonosa volt olyan kedves, hogy időben elkapjon. Ezer hang közül is felismertem volna.

- Rob! – leheltem rémülten. – Én… izé… csak… - dugtam gyorsan a hátam mögé a telefonom. – Kiugrottam a mosdóba.

- Több, mint fél órán keresztül? – kérdezte mosolyogva, majd újból körém fonta a
karjait. – Hiányoztál!

- Te is nekem! – csókoltam meg, majd bűnbánóan színt vallottam. – Elpletykáltam mi történt.

- Igen, tudom. – felelte mosolyogva.

- Hallgatóztál? – fedtem meg.

- A jövőben meg kell tanulnia halkabban osonnia, Ms. Molnár.

- A jövőben. – elmosolyodtam a gondolatán is. – A mi jövőnkben. Mellesleg már nem sokáig leszek Ms. nem tudta, Mr. Pattinson?

- Oh, gratulálok! – vigyorgott. – És ki lesz a szerencsés?

- Ön, Mr. Pattinson. – bólintottam komolyan.

- A legszerencsésebb mind közül.

- Azért egy kicsit én is szerencsés vagyok. – jelentettem ki.

- Csak egy kicsit? Hát ezt szomorúan hallom. Talán mégsem biztos magában?

- Na, de kérem! Menjünk vissza az ágyba és megmutatom, mennyire komolyan is gondolom!

***
Másnap reggel ágyban felszolgált reggelivel fogadott. Valamiért az első együtt töltött éjszakánkat juttatta eszembe ez a reggeli. Talán mert ezúttal is egyből zuhanyozni indult, csakhogy most én is követtem. Napközben párszor megszólalt a telefon, de azt mindannyiszor szorgosan kinyomtuk és élveztük az együttöltött perceket. Tisztában voltunk vele, hogy előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk elhagyni a szobát és visszatérni a hétköznapokba. Ha rajtam múlt volna mindenképpen az „utóbb” került volna ki győztesként. Sőt, igazából nagyon is rajtam múlott a dolog. Estére kénytelenek voltunk fogadni a szülei hívását, akik csakúgy, mint az én szüleim, egyből áldásukat adták ránk és jókívánságokkal halmoztak el. A hívásból kiderült számomra, hogy szinte mindenki tudott Rob akciójáról, kivéve engem. 

- Mindenki tudott róla. – vádoltam meg.

- Muszáj volt, hogy tudjanak róla, különben sosem tudtam volna véghezvinni a dolgot. Ki tudja, hány be nem tervezett programmal álltak volna elő? Különben sem köthettem pont a te orrodra!

- Igaz. – feleltem. – Így volt tökéletes.

- Az volt? – kérdezte.

- Ha egy kietlen mező közepén kértél volna meg, vagy egy lepusztult sikátorban, akkor is tökéletes lett volna. – mosolyodtam el. Nem is tudom mosolyogtam-e ennyit egész eddigi életem során, mint ebben a pár napban.
Boldogságunk kölcsönösen átragadt mindkettőnkre. Egy pillanatra sem távolodtunk el egymástól 3 méternél távolabb. Néha rajtakapott, hogy karjaiban fekve pillantásom a gyűrűre siklik, de mindig gyorsan elfordítottam a fejemet. Sosem hittem volna, hogy egyszer én is azok közé a nők közé fogok tartozni, akik ennyire oda lesznek egy ékszerért.

- Tetszik? – kérdezte egyik alkalommal.

- Nagyon szép.

- Reméltem, hogy tetszeni fog és hogy jó méretet választottam.

- Mindkettő összejött. Ezzel mindig velem leszel majd. – mondtam. – Még akkor is, ha egy forgatás miatt el kell utaznod.

- Ne is emlékeztess rá. Nem akarlak soha elengedni. Majd mindig velem jössz. Vagy sosem vállalok el olyan filmet, ami miatt sokat kell távol lennem. Minden filmemet te fogod írni és rendezni is és akkor sosem kell hiányolnom téged. Mi leszünk a Pattinson Pictures.

- A főszerepben Robert Pattinson, a filmet írta és rendezte Emili Pattinson. Nem hangzik rosszul, nem?

- Alig várom! Kósza órácskák az öltöző kocsiban, lopott csókok egy- egy jelent előtt és miegymás.

A jövőről való álmodozás tudatosította bennem, hogy ez tényleg megtörténik és nem csupán egy álom. Hirtelen tudni akartam mi az, amit ő már elképzelt.

- Mi lesz még? Mesélj! – kérleltem.

- Hát… mindenki tudni fogja, hogy együtt vagyunk, szóval senki sem fog még csak véletlenül sem szemet vetni rád. Vagy különben nagyon megjárja! Persze siker lesz a film, az összes filmed. Közben pedig boldogan élünk…

- Lökött vagy, még mindig. Ne a filmről mesélj, hanem rólunk.

- Rendben van. Lássuk csak… - emelte ujját az állához miközben gondolkodott – összeházasodunk és veszünk valahol egy házat. Nem olyan kicsit, mint amiben most lakunk.

- Oh, igen mert az egy kis kunyhó. – szóltam közbe, mire szigorúan rám emelte pillantását.

- Kell a nagy hely. – felelte. – Nagy kerttel, fákkal, egy kis játszótérrel a gyerekeknek, medence, virágok mindenhol. Belinek egy kutyaház, ahol a családjával lakhat.

- A családjával? – kérdeztem.

- Ő egy menő kutya, biztos találunk neki megfelelő kutyalányt.

- Ez aranyos, mi lesz még?  - kérdeztem.

- A szüleink és barátaink gyakran meglátogatnak minket. Amíg dolgozunk, majd ők vigyáznak a gyerekekre. Barátságos környéken lesz a ház, közelben iskolával, óvodával. Minden reggel elvisszük őket, mielőtt indulnánk forgatni. Talán lenne a közelben egy zeneiskola is, ahova tanítás után járnának. A fiúk fociznának a helyi csapatban, mi pedig kimennénk a lányokkal szurkolni.

- Többes számban beszélsz. – hívtam fel rá a figyelmét. – Fiúk és lányok? Azt hittem a négy végül kicsit sok lett, úgy egyeztünk meg.

- Majd meglátjuk, hogy alakul. Mindenesetre a legidősebb fiú, majd vigyáz a lányokra.

- Oh, szóval először egy fiú? – kérdeztem.

- Igen, először fiú. Aztán jöhetnek a lányok.

- Értettem főnök. – nevettem. – De ha nem így lesz, akkor is rendben lesz?

- Én tudom, hogy először egy kisfiú fog a családba érkezni.

- Én nem leszek semmi elrontója, erről biztosíthatlak. De ezért tenni is kell ám. – vontam ki magamat az öleléséből, hogy felállhassak, és könnyedén kibújhassak a magamra kapott pólóból. – Mi lenne, ha elkezdenénk gyakorolni? – kérdeztem kihívóan, miközben csupán csak karjaim takarták el mellkasomat az éhes tekintetétől.

Mosolyognom kellett, ha csak rágondoltam hogyan teltek napjaink a szálloda szobájában. Mosolyom láttán Rob kicsit közelebb húzott magához és egy csókot lehelt a fülemhez. A szülei nappalijában ültünk, körülöttünk pedig barátok és családtagok foglaltak helyet. Alig pár napig voltunk csak Los Angelesben, újra Londonban találtuk magunkat.
A sok utazgatás kezdte lefárasztani a szervezetemet, ami egy enyhe rosszullétben csúcsosodott ki a földre szállás után. Hiába a repülést sosem fogom megszeretni, bármennyit is röpködöm a fellegekben. Viszont Rob szeretettel teli tekintetét sosem fogom megunni, így kicsit örültem, hogy az ő vállán pihentethettem meg fejemet.
A hivatalos sztori szerint a film miatt utaztunk ide, hogy Kenneth-tel beszéljünk. Nem akartunk eljegyzési partit, bár Rob testvérei és Bogiék szívesen megszervezték volna. Sokkal szívesebben ültünk le és beszélgettünk velük, mint részt venni egy puccos vacsorán, ahol a meghívottak fele semmit sem tud rólunk.

- És hol fogjátok tartani az esküvőt? – tette fel a kérdést Steph.

- Angliában. – adtam meg rá rögtön a választ. Úgy tűnt Rob is éppen olyan határozott a válaszában, mint én. Csak a hely nem stimmelt.

- Magyarországon. – vágta rá ő is.

- Magyarországon akarod tartani az esküvőt? – kérdeztem.

- Miért te Angliában? – kérdezte.

- Igen. Azt gondoltam, hogy te is.

- Én pedig azt hittem, hogy otthon szeretnéd megtartani. – nézett rám zavarodottan. Okunk nem volt, hogy sürgessük a dolgot és mindketten szerettük volna megadni a módját a dolognak. Bár már annyit beszéltünk róla, úgy tűnt mégis akadtak ilyen aprócska foltok, mint a helyszín, ami meglehetősen fontos dolog. Később, mikor magunkra maradtunk, úgy éreztem mindenképpen tisztáznom kell egy dolgot.

- Az én otthonom ott van, ahol te vagy. És nem akarom Magyarországon tartani az esküvőt. – jegyeztem meg csendben. – Oda nem köt minket annyi minden, mint ide.

- Oké, akkor London? – kérdezte.

- Nem egészen Londonra gondoltam… - pirultam el egészen a lábam ujjáig, ha már ez lehetséges. Volt egy gondolatom… jobb lett volna meg sem szólalni.

- Mire gondoltál? Nem akarod otthon, nem Londonban, akkor hol? Kezdesz kíváncsivá tenni…

- Oké, de meg kell ígérned, hogy nem nevetsz ki!

- Esküszöm! – tette a szívére a kezét.

- Volt egy film… - kezdtem volna bele, amikor már kuncogott – látod, már kinevetsz. Nem is mondom el. Legyen London.

- Nem, nem. Jó fiú leszek, ígérem. Várj, szépen a kezedet iderakjuk a számra – felemelte a kezemet és tényleg ráhelyezte a szájára – ém akkor mem tudo’ így kinevetni. Ok’?

- Szóval volt ez a film… ez egy angol film. És még gyerek voltam, amikor láttam. Ne, ne kuncogj, mert érzem! – figyelmeztettem. Óvatosan levette a kezemet a szájáról, majd megjegyezte.

- Mert most kész öregasszony vagy ám! – jegyezte meg, majd visszatette a kezemet, hogy végezze a dolgát.

- Fiatalabb voltam, sokkal fiatalabb. – öltöttem ki rá a nyelvemet. –Akkor láttam először és nagyon megtetszett az egész film hangulata. Az angolság, vagy nem is tudom, minek nevezzem, ami áradt belőle. Valami kosztümös film volt, talán egy Austen film… Már nem is tudom. Egy vidéki birtokon játszódott, zöld fű vette körül az egész házat. Elöl egy kis magántó volt és rá lehetett látni az egész birtokra a ház elől. És volt ott egy lugas. Talán tavasz volt, nem tudom, de gyönyörű volt, ahogy virágzott.

- Ém hog’ jön ez ide? – kérdezte volna, ha megértem mit szeretne, így kiszabadítottam kezem alól.  – És hogy jön ez ide?

- Ez a hely később más filmekben is benne volt. És a lugas akkor is gyönyörű szép volt.

- Szóval tudjuk, hol van ez a hely? - kérdezte.

- Hát persze!

- Akkor megnézzük, hogy tarthatjuk-e ott. – vont közelebb magához.

- Ne, ne... Az olyan puccos lenne! Különben is, amikor erről álmodoztam úgy képzeltem, hogy egy Fülöp herceghez hasonló valakihez fogok majd hozzámenni. Nevetséges! Most pedig itt vagy te, ezerszer szerencsésebb vagyok! – csókoltam meg.

Nem csak a média miatt találtuk ki a Kenneth-es találkát, másnap ténylegesen is összefutottunk vele pár órácskát. Azonban a lánykérésről, esküvőről és egyéb magánéleti dolgokról nem beszéltünk vele. Megegyeztünk, hogy mindent titokban tartunk, amíg csak lehet és majd időben szólunk azoknak akinek kell, de előbb semmiképp. Tudtuk, hogy nem ússzuk meg, hogy címlapra kerüljünk, de szerettünk volna még egy kicsit a saját kis kétszemélyes buborékunkban éldegélni.
Nyugodtan szálltam be mellé a kocsiba, miután elköszöntünk Kenneth-től.

- Hova megyünk? – kérdeztem, miközben kezemet a combjára helyeztem.

- Lenne valami különleges kérésed? – kérdezte mosollyal az arcán.

- Nem, csak gondoltam megkérdezem. Akár el is bújhatnánk valahova a nap további részére... – húztam el kezemet egyre meredekebb tájékok felé.

- Csábító gondolat… - mondta, miközben egy érzéki csókot lehelt az ajkaimra. Túl hirtelen lett vége a csóknak, bánatosan néztem kéklő szemeibe.  – Előtte még valamit meg szeretnék tenni.

- Nem lehetne utána? – kérdeztem hevesen megragadva ingjének alsó szegélyét.

- Nem fogod megbánni, ha türelmes leszel. Bízz bennem. – kérte. – Hunyd be a szemedet. – kérte.

- Ugye most nem fogsz semmi kígyót-békát az orrom alá dugni? – kérdeztem.

- De, meg egy egész elefántot. – viccelődött.  – Bízol bennem?

- Igen! – sóhajtottam, majd lehunytam a szememet. Hirtelen valamiféle anyag érintését éreztem az arcomon. – Hékás! Szembekötésről szó sem volt!

- Ismerlek, nézelődnél. Bízz bennem! – kérte újra.
Belementem a játékba bár fogalmam sem volt, mire is megy ki ez az egész. Türelmetlenül doboltam a lábaimmal az anyósülés padlóján, amíg a kezei le nem állították lábaimat.

- Lyukat fogsz ütni a kocsi alján.

- Ott vagyunk már? – kérdeztem, mint egy rossz kisgyerek. Felnevetett.

- Hah, mégis hol vagyunk már ott, drágám?

- Mindenki azt hiszi, hogy sült bolond vagyok, amiért bekötött szemmel ücsörgöm a kocsiban. – panaszkodtam.

- Nem gondolják azt, hidd el. Főleg nem, mert megérkeztünk. – állította le a motort.

- Hála az égnek! – sóhajtottam. - Akkor levehetem?

- Várj, segítek. – éreztem, hogy kiszáll a kocsiból, majd fél perc sem telik el és kisegít az autóból. Nem engedte, hogy én vegyem le a sálat a szememről, mindenképpen ő akarta eltávolítani. Gondosan beforgatott, legalábbis én úgy éreztem magamat, mint búgócsiga.

- Oké, leveszem a kendőt, de meg kell ígérned, hogy jó leszel és nem ájulsz el nekem. – éreztem a hangjában bujkáló vidámságot. Élvezed ezt, mi?

- Becsületszavam adom! – mondtam, majd óvatosan levette rólam a kendőt.

Jó párat kellett pislognom mire újra visszatért a látásom. Akkor viszont…

- Oh, te szent ég! Mit műveltél? – pillantottam a mellettem jót viruló fejére.

- Mit szólnál egy körbevezetéshez? – kérdezte, majd karon ragadott.

- De ez… ez.. ez AZ! – hüledeztem.

- Üdvözlöm önöket. – köszöntött minket egy fiatal nő az épület bejárata előtt.  – A nevem April Stone. Kérem, szólítsanak csak Aprilnek. – nyújtott kezet mindkettőnknek.

- April, kérem, hívjon csak Robnak, ő pedig a mennyasszonyom, Emili. – Imádtam, ahogy kimondta: menyasszonyom. Legszívesebben itt helyben a karjai közé ugrottam volna. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy a csaj kifecsegheti a dolgot. Hagytam, hogy a boldogság kitöltse minden porcikámat. Szöcskeként ugrándoztam mellette, amikor April éppen nem látott minket.  - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan tudott minket fogadni.

April kedvesen körbevezetett minket az egész birtokon, én pedig percenként emlékeztettem magam, hogyan is kell levegőt venni és közben nem tátani a számat. Boldogan sétáltam Rob karján, miközben April számos érdekességgel bombázott bennünket.

- És erre található a lugasunk. Talán önök is látták már jó pár szuperprodukcióban. Igen közkedvelt… - nem hallottam, mit mondott. Teljesen a hely hatása alá kerültem, oldalamon életem szerelmével.
Óvatosan vezettem körbe pillantásomat levélről-levélre haladva. Lassan kiléptem Rob karjaiból és közelebb léptem, hogy ujjaim közé vegyek egy még az ágakon lévő sárguló levelet.

- Sajnos, most ősszel nem hozza vissza ugyanazt a látványt. – mondta April. – De tavasszal gyönyörű az egész kert.

- Tökéletes így is! – suttogtam.

- Azt hiszem, megtaláltuk a tökéletes helyszínt. – jegyezte meg mögöttem Rob, mire 180 fokos fordulatot vettem.

- Hogy mi?! – fakadtam ki csodálkozva.
April csendesen kettesben hagyott minket.

- Angliában vagyunk, mégpedig ott, ahol megálmodtad a tökéletes esküvőt.

- De ez hatalmas! – mutattam a körülöttünk lévő óriási birtokra és házra.

- Csak egyes részeit adhatják ki, de szerencsére a lugas benne van. Persze, kell pár telefon mire mindent elintézünk, de nem elérhetetlen.

- Rob, nem akarom, hogy emiatt kelljen vagyonokat elverni. Csak mert én ezt képzeltem el a filmmániás, buggyant, bolond fejemmel.

- Egyáltalán nem vagy buggyant! Filmmániás, az még rendben. De bolond? Semmiképpen! Vagyis… igent mondtál….

- Te vagy bolond! – ugortam bele ölelésébe.

- Keresve sem találnánk ennél jobb helyet. Képzeld el, milyen szép lesz itt nyáron! A háttérben a tó, mögöttünk a zöldellő erdő, fehér sátrak a kertben, feldíszített székek között vonulsz felém és örökre az enyém leszel.

- Te pedig az enyém!

- Még talán egy kevés krémszín vagy barack is teret kap. Nos? – kérdezte.

- Hát… nem is tudom. – pontosan tudtam, mit is akarok.

- És szerintem te titkon szerelmes vagy abba a lugasba. – jelentette ki.

- Ő a második szerelmem utánad. - nevettem fel. -  Oké, igen! – kiáltottam izgatottan.

- Mi igen? – kérdezte.

- Legyen itt! Akarom. Akarom a házat és a lugast. Szeretném, ha itt lenne az esküvőnk…

***
A véleményetek, mint mindig most is nagyon jól esne. :)