" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2010. szeptember 25., szombat

Kreatív blogger díj


Nagyon szépen köszönöm a díjat Amynek. :)

7 dolog rólam az életrajzhoz:

- Szabad bölcsészetre járok a PTE- BTK-n.
- Mások mondták rólam: vidám, kreatív, lelkes és igényes vagyok. *pirulok*
- Legjobb barátnőmmel lakom közös albérletben, megsúgom Breeco az. ;)
- Egy csomó filozófia órám van, pedig filmre szeretnék tovább menni. :(
- Tegnap kisírtam a szememet Spirit Bliss írásán. :'((
- Találtam egy új kedvenc sorozatot: Nikita ---> Shane West (L)
- Már a Ki vagy, doki? 5. évadjának közepén járok, megdöbbenve olvastam, góhogy csak decemberben jön folytatás. :'(

 7 blog akinek tovább adom:

Nos csak 5 lesz, mivel nincs sok időm az olvasásra sajnos. De ők mindenképpen megérdemlik, mert imádom az írásaikat, megdolgoztatják az agytekervényeimet és persze SZIMPATIKUS BLOGGEREK :D

 Lizzyke: http://robsten-sweetsensations.blogspot.com
Breeco: http://wearedreamingastory.blogspot.com
Bunny: http://theimmortalheart.blogspot.com
Sabyna: http://rpattzfanfictions.blogspot.com
Kitti: http://edwardandalice.blog.hu

Köszönöm még egyszer, hogy rám gondoltál Amy.
Nagyom örülök a díjaknak természetesen, de a véleményeteknek is hasonlóan- sőt még jobban is- tudnék.
Köszönöm!

Puß
Gitka

2010. szeptember 23., csütörtök

13. fejezet - Teher

Sziasztok!
Ahogy ígértem megjött a következő. Tudom, hogy nem sikerült tartani az ígért heti egyes frissítést, ezért bocsi. Remélem azért nem mondtatok le rólam végleg.
Tudom, hogy nem sok jogom van kérni tőletek, hogy kommenteljetek, mivel késtem. De jó lenne, ha legalább annyit írnátok, hogy: jó volt/ nem tetszett/ olvastam stb.
Kezdetnek ez is hatalmas lenne. :)
Egy kissé eltérő lett a fejezet, mint amit eddig láttatok tőlem. Ennek egy nagy oka van: a szerdai filozófia napom. De remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. De ha nem azt is szívesen elolvasom a kommentben. Mindenből tanul az ember.
Jó olvasást!

***

"Azt mondják, az Isten csak annyi terhet rak egy ember vállára, amennyit az elbír. Ez rögtön felvet egy nagyon fontos kérdést: egyáltalán miért akarná az Isten, hogy terheket cipeljünk?"
/Jodi Lynn Picoult /


A reggel elég monoton módon indult. Miután felöltöztem, kimentem a konyhába, hogy egyek valamit, de egy falat sem akart lemenni a torkomon.
Ideges voltam az előttem álló ismeretlen miatt. Rob megjelenése nagyban segített a feszültség elhessegetésében. Főleg a reggeli csókjai voltak rám gyógyító hatással. Ő úgy gondolta, nekem van rá nézve gyógyító hatásom, de én ennek éppen az ellenkezőjét gondoltam. Ezen a reggelen úgy éreztem nélküle egy lépést sem tudnék tenni. Persze ez egyáltalán nem volt helyén való. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ma dolgoznom kell. Minden bizonnyal nehéz napok előtt állunk mindketten.

Az új helyszín nem volt távol, de mégis csodálkoztam, hogy miért nem testőrök kíséretében, a forgatási kocsikkal megy Rob is.

- Hogyhogy nem a kirendelt kocsival jársz a forgatásra? - kérdeztem. – Nem mintha nem örülnék neki, csak minden színészt gorillák kísérnek, atom biztos kocsiban. Éppen téged engednének el?

- Kikönyörögtem Stephtől. Untam azt a nagy monstrumot. És így akkor megyek oda és azzal, akivel, és amikor akarok. – nézett rám csibészes arccal.

- Szóval miattam? – néztem rá hálásan. A felszín alatt azonban tudtam, hogy nem helyén való, ha miattam megy a szokásokkal szembe. – Nem kell ezt csinálnod. Nem kell miattam a megszokottól eltérően viselkedned.

- De ha nekem ez így esett jól. És különben sem lóghat állandóan egy testőr a nyakamban. Szeretek úgy viselkedni, mintha csak egy átlagember lennék. Ha mellettem vagy, sokkal könnyebben megy.

Közben begurultunk a helyszínre, odabent már elég nagy volt a nyüzsgés. Az emberek hangya módjára futkorásztak egymáshoz. Idegesen kezdtem fészkelődni az autó anyósülésén. Hálát adtam az égnek, hogy a távolság és a sötétített ablakok miatt nem láthattak be a kocsiba. Most először történt meg, hogy nem volt kedvem dolgozni. Máskor mindig hatalmas kedvvel indultam el otthonról, de jelenleg a külső környezet hatalmas teherként nehezedett a vállamra. Féltem.
Rob is megérezhette a szokatlan hangulatomat, mert bátorítóan megfogta kezemet és mélyen a szemembe nézett. Nem kellett semmit sem mondania, tudtam, hogy ő végig mellettem lesz a mai napon.
Beállt a kijelölt parkolóba, majd elindultunk az előre megbeszélt találkozási helyre, ahol már Steph minden bizonnyal várt ránk. Ő volt az egyetlen személy, aki miatt nem idegeskedtem. Miközben a kocsik között haladtunk úgy éreztem minden szempár a kis kettősünkre szegeződik. Persze, valószínűleg, csak bebeszéltem magamnak, de kezdett eluralkodni rajtam egyfajta paranoia. Akkor fújtam ki a levegőt, mikor már a biztonságot nyújtó lakókocsiban voltunk. Egyfajta mentsvárként lebegett a szemem előtt.
Steph már odabent várt minket, kedvesen üdvözölt, majd rögtön el is mondta az új híreket. Szokatlan módon megkaptam tőle 2 hétre előre a forgatási rendet és még megosztott velünk pár fontosabb dolgot. Csodálkoztam, hogy Lisa nincs sehol sem, bár nem vágytam őrjítően a jelenlétére.
Persze, tudtam, hogy nem fogjuk megúszni szó nélkül a tegnapi sajtófejleményeket sem. Bár kicsit másképpen képzeltem el a dolgot. Gondoltam mindkettőnket leültet és kapunk egy kisebb fejmosást, ezzel szemben leültetett minket és sokkal személyesebb hangvételre váltott.

- Most evezzünk más vizekre fiatalok. – kezdte. – Üljünk le, oké? Először is, Rob. Tudod, hogy imádlak drágám, de ez a kislány itt- mutatott rám – egy okos, kedves lány és még csak véletlenül sem szeretném, ha bármi baja esne. Már csak azért sem, mert vele együtt kell dolgoznom nekem és ami a legfontosabb neked is. Értve vagyok?


Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Steph-től nem egészen azt a fajta lecseszést kapta Rob, mint amire számítottam.
Persze én még nem kerültem sorra.

- Emili, tudom, hogy Rob néha milyen tud lenni. De ne hagyd, hogy elvonja a figyelmedet. Te egy ambiciózus lány vagy, ne engedd, hogy a szép pofikájával eltántorítson bármitől is. – nézett rám komoly tekintettel. – Ne vágjatok ilyen megszeppent arcot az istenért! Csak azért mondtam, hogy tisztázzuk a helyzetet. Mindkettőtöktől profi munkát várok el. – mondta, de azért kaptunk tőle egy kedves mosolyt is a végére.

- Értettük. – Feleltük kórusban, akár csak a kisgyerekek az édesanyjuknak.

- Oké, akkor ennyi voltam mára fiatalok. Nehéz hetek lesznek ezek, szóval kitartás, ha bármi kell, csak csörögjetek rám. – mondta, majd elindult az ajtó felé. – Oh, és Lisa a helyszínen van, majd ott találkoztok vele, oké?

- Oké, megtaláljuk egymást biztosan. – feleltem.

- Na, tényleg megyek. De mielőtt elfelejteném: édesek vagytok a képen. – kacsintott kettőnkre, majd magunkra hagyott.
Fél percig csak a becsapódó ajtót bámultam.

- Ez most mi volt? – kérdeztem értetlenül Robot.

- Ha jól sejtem az én drága és egyetlen ügynököm ez által adta ránk áldását. – nézett rám boldogan, majd körém fonta karjait.

- Hé, nem figyeltél egyáltalán Steph-re? Viselkedjünk profi módjára, oké? Csak komolyan.

- Ez halálosan komoly dolog kérlek. Éppen a gyönyörű barátnőmmel lehetek.

- Igen, csakhogy a te „gyönyörű” barátnődnek dolgoznia kell és neked is. – fogtam kézen, majd az ajtó felé húztam.

- Most komolyan így akarsz nekikezdeni a munkának? Semmi ösztönzés? Na, jól van. A te lelkeden fog száradni, ha ma nem tudok 100%- an a munkámra koncentrálni. – fonta maga elé durcásan a karjait.
Nem tudtam nem mosolyogni rajta. Olyan édes volt miközben próbálta a sértődöttet játszani. Színész létére elég átlátszóan csinálta, már nem azért.

- Szóval rám akarod kenni az egészet? Nem szép dolog. Mégis mivel tudnálak ösztönözni? – kérdeztem kacéran.
Meg sem vártam válaszát magamhoz rántottam és szenvedélyes csókot leheltem ajkaira.
Íme a profizmusom. De tegye mindenki a szívére a kezét és esküdjön meg arra, hogy ő másként cselekedett volna.

- Hmm… Tetszik ez az ösztönzés dolog. – nézett le rám a sugárzó szemeivel.

- Ha ügyes leszel, talán még beszélhetünk róla. – mondtam majd végleg kitessékeltem az öltöző kocsiból.
Odakint a helyzet egészen kaotikussá vált mialatt bent voltunk. Ide- oda futkorászott mindenki. Stephnek igaza volt, nem szokványos nap előtt álltunk. Szinte egy percem sem volt a pihenésre délelőtt. Ez a zsongás még előnyömre is vált. Szerencsémre mindenki annyira elfoglalt volt a saját dolgával, hogy nem maradt idejük velem foglalkozni.
Az ebédszünetet azonban én sem kerülhettem el, a lányok rögtön lecsaptak rám, amint Lisa elengedett maga mellől.

- Hello- hello! – karoltak két oldalról belém. Esélyem sem volt a menekülésre. – Velünk eszel ma? Kérlek! – esedezett Sophie.

- Tudni akarunk mindenről. Nem hagyhatsz minket kétségek között sínylődni. Ez nem lenne fair. – jelentette ki Grace, majd meg sem várva válaszomat az étteremként funkcionáló épület felé kezdtek vezetni.

- Esélyt sem hagytok arra, hogy válasszak a lehetőségeim közül. Sőt, egyéb lehetőséget sem mutattok fel.

- Nincs más lehetőséged. Mindent tudni akarunk. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Sophie.
Belátva, hogy tényleg nincs más lehetőségem, kissé feszengve csatlakoztam hozzájuk. Tudtam, hogy megígértem nekik, mesélek majd az estémről. Azóta kicsit felgyorsultak az események. Megbíztam a lányokban, nem azért nem szerettem volna nekik regélni jelenlegi életemről, de egyszerűen nem tudtam hol is kezdjem.
Végül úgy döntöttem hagyom, hogy ők kérdezzenek. Talán nem ezt fogom betenni életem legokosabb ötletei közé. Rengeteg kérdésük volt. Néhány ezek közül eléggé előrehaladott és cifra. De mindenre válaszoltam. Így már ők is teljesen képben voltak. Számomra meglepő módon mindketten el voltak alélva a helyzettől. Kezdtem úgy érezni, hogy talán én működöm rosszul. Lehetséges, hogy valójában pozitív dolog lenne a bulvárújságok cikkezése? A válaszom továbbra is: ki van zárva.

- Bármit is mondasz ez nagyon izgalmas. – kezdte Grace. – Gondolj csak bele. Őszintén. Itt vagy te, egy tök átlagos lány és az életed egyszer csak fenekestül felfordul.

- Pont ez a gondom, lányok. Nem akarom, hogy felforduljon. Szerettem úgy az életemet, ahogyan volt. Én nem vágyom a rivaldafényre.

- Nos, ha úgy nézzük, tényleg szívás.

- Az. Csak annyira furcsa ez a helyzet. Főleg így, gondolom, a hátam mögött mindenki erről beszél. – mondtam. Mindketten fészkelődni kezdtek ültükben. – Így van, ugye?

- Hát, az az igazság, hogy hallottunk ezt-azt. Odabent a sminknél beszélték a lányok, hogy látták a képeket az újságban és feltűnt nekik, hogy mennyire jóban vagy Robbal a forgatás közben. – mondta Sophie.

- Nekünk persze leesett, hogy csak te lehetsz az, mert mi tudunk dolgokat amiket ők nem. De nyugi nem mondunk senkinek semmit sem, csajszi. – nyugtatott meg villámgyorsan Grace.

- Köszi lányok, tudtam, hogy bennetek bízhatok.

- Nem vagyunk olyan pletykásak, hogy rögtön kiadjunk mindent.

- Rögtön? – kérdeztem ijedten.

- Jaj, nem úgy gondoltuk, na. – nevetett Sophie.

- És kiket hallottatok rólunk beszélni egyébként? – a kíváncsiságomnak nem tudtam gátat szabni.

- Pár lány, aki velünk dolgozik és valaki a világításosoktól. Ja, és Lisa is volt bent nálunk még reggel. Ő mesélte, hogy Rob megjött… és említette azt is, hogy veled. De a többiek nem akarták elhinni neki, ami mondott.

- Oh, remek, gondoltam, hogy Lisának nem fog tetszeni a szituáció.

- Figyelj, szerintem ne húzd ki annál a csajnál a gyufát. – tanácsolta Grace.

- Mire gondolsz?

- Néha benéz hozzánk, elég jóban vannak Terry-vel. A lényeg, hogy nem ő legkedvesebb nő, akivel valaha is találkoztunk, maradjunk ennyiben.

- Ez ismerős, velem sem valami kedves. – jegyeztem meg savanyúan.
Lassan a vége felé közeledett az ebédszünet. Hirtelen az eszembe villant, hogy fogalmam sincs Rob merre lehet. – Nekem mennem kell dolgozni, bocsi. – szedtem össze gyorsan a cuccaimat.

- Áhá, dolgozni, mi? – Gondolom viccesnek szánta a célzását Sophie, de én csak ideges lettem tőle. Gyorsan körbe pillantottam remélve, hogy senki sem hallotta meg.

- Psszt! Nem szeretném, ha még többen rólam csámcsognának a hátam mögött. –huppantam vissza a székre.

- Nyugi, mondtuk már. Mi vigyázunk a titkodra. De ők sem hülyék, Em. Le fog nekik esni a dolog. – mondta Grace. - De figyelmeztetlek, hogy lógsz nekünk még egy bulival. Emlékszel? Csak mielőtt megint eltűnsz előlünk, szólok. – terelte el a témát más irányba Grace.

- Tudom, nem felejtettem el a meghívást. De most itt van Bogi is és valamivel ki kell engesztelnem, kissé elhanyagoltam. Mit szólnátok egy közös bulihoz? Megismerhetnétek egymást. Na? – Ettől az ötlettől rögtön jobb lett a kedvem. Reméltem, hogy tetszeni fog nekik is.

- Nem rossz ötlet, benne vagyok. – felelte Grace.

- Én is. Amiben buli van, abban benne vagyok. – ragyogott fel az arca.

- Oké, akkor majd felhívlak titeket. – mondtam, majd elsiettem.

Fogalmam sem volt róla, hogy merre lehet Rob. Legutoljára, mikor láttam, éppen egy jelenetet vettek fel vele, még délelőtt, de engem akkor éppen Lisa ugráltatott. Gondolom szimpla szimpátiából. Nem volt akkora szerencsém, hogy elkerüljem Lisát, így ismételten befogott kemény rabszolgamunkára. Még sosem fogott el ekkora öröm a nap végén.
Már csak Robot kellett megtalálnom.
A telefonom pont akkor kezdett el rezegni, mikor éppen készültem benyomni a gyorshívó gombomat. Ja, igen, már gyorshívón volt.

- Merre vagy? Gondoltam együtt ehettünk volna, de nem találtalak. – szólt a túloldalról a hang, ami pár pillanat alatt képes volt előidézni a hangulatváltozásomat.

- A lányok elkaptak. Bocsi. – Gyorsan körbenéztem merre is vagyok éppen. – Most mentem el a parkoló mellett, mindjárt az öltöző kocsidnál vagyok. Te hol vagy?

A túloldalról nem hallatszott válasz.

- Hahó! Merre vagy? – kérdeztem még egyszer, hátha nem hallotta.

- Pont itt. – kapott el játékosan hátulról, majd gyorsan magához húzott.

Tudtam, hogy pont az ilyen kis akciókat kellene elkerülnünk, ha nem szeretnénk, hogy mindenki rólunk beszéljen a forgatáson. De egyszerűen nem tudtam ezt az aprócska pillanatot megtagadni magunktól. Puha ajkai érintését éreztem a nyakamon. Hirtelen azt kívántam bárcsak máshol lettünk volna. Valahol, ahol nem figyelnek minket árgus szemekkel. Minden porcikám azt kívántam bárcsak ne kellene ellenállnom a kísértésnek.
Ő is rájött, hogy talán nem itt kellene folytatnunk, amit elkezdtünk, így kézen fogva sétáltunk vissza az öltözőjéhez. Persze most mindenki azt kérdezi magában, ha egyszer nem szeretnénk, hogy mi legyünk a beszéd központjai, miért nem rejtegetjük jobban a kapcsolatunkat. Jogos kérdés. De ha egyszer azzal lehetsz, akit szeretsz, ha ott van melletted egy érintésnyi távolságra, főleg, ha ez a távolság vészesen rövidülni kezd kettőtök között, a józan ész egyszerre megszűnik létezni. Már csak ő számít és te. Ti ketten a mindenség felett.
Abban a pillanatban, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó eltűnt alólam a talaj. Hirtelen karjaiban találtam magamat. Olyan energiával csókolt meg, mintha minimum egy hete látott volna utoljára. Minden külön töltött pillanat benne volt ebben a pár másodpercben. Csókunkat csak a levegő miatt szakítottuk meg. Közben kényelmesebb helyzetet vettünk fel egymás karjaiba fonódva hevertünk az ágyon. Úgy látszott így teljesen el tudtunk merülni egymásban.
Annyira sajnáltam, hogy nem maradhattunk abban a helyzetben örökké. Annyira megnyugtató érzés volt. Mikor mellettem volt annyival könnyebb volt nem a külvilágra gondolnom.

- Tudom, hogy mennünk kell, de maradjunk még pár percet. – mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

- Ha rajtam múlna, nem szabadulnál meg egykönnyen innen.

- Hiányoztál délelőtt. Alig láttalak, pedig mellettem kellett volna lenned.

- Lisa elrabolt. Szerintem tudja, hogy ezzel jól kiszúr velem. – feleltem keserűen. – Nem önszántamból rohangáltam neki a legapróbb dolgok miatt gondolhatod.
Nyomtam egy aprócska csókot a nyakára.

- Miattam ilyen veled, ez nem helyes. Azt hiszem féltékeny, nem gondolod? – kérdezte.

- Végre, hogy észrevetted. – néztem rá ironikusan.

- Na, most ugye nem leszel te is féltékeny rá? – kérdezte kétségbeesett arccal. – Mert semmi okod sincs, ugye tudod. Lisára én sosem néznék úgy. Sosem. Még csak nem is bírom a stílusát sem. – Olyan volt, mint egy kétségbeesett kiskutya.

- Nyugi. Dehogy gondoltam ilyenre. – nyugtattam meg. – Bízom benned. – Vallottam be neki őszintén.
Nem gondoltam volna, hogy viszonylag ilyen rövid időn belül ezt a szót ki tudom majd mondani valakinek is. Arra pláne nem gondoltam még álmomban sem, hogy pont itt Londonban fog újra elérni ez a régen oly ismerős érzés.
Nem tudom mi ütött belém, de hirtelen egy aprócska könnycsepp gördült végig az arcomon. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de az emlékek villámgyorsasággal kezdtek a felszínre törni bennem. Gyorsan letöröltem a könnycseppet, de Rob figyelmét nem tudtam elterelni.

- Mi a baj? Valami rosszat mondtam? – kérdezte aggódva.

- Nem, nem mondtál semmi rosszat. – szipogtam, már nem tudtam megfékezni a feltörő érzelmeimet. – Csak azt szeretném, hogy tudd, tényleg megbízom benned. És, hogy tényleg fontos vagy nekem. – Bújtam vissza karjai közé.
Védelmezően húzott magához.

- Jól van. Te is fontos vagy nekem, kicsim. Sosem akartam volna, hogy neked is érzékelned kelljen ezt az oldalt. De én itt vagyok, nem hagyom, hogy bárki is ártson neked. Elhiszed?

- El. – emeltem fel a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. Közben szinte teljesen átnedvesedett a pólója a hirtelen jött sírórohamomtól. – De nem ez a baj. Én csak… csak azt akartam, hogy tudd, ennyi.

- Van valami, igaz? Valami, amit még nem mondtál el. Valami bánt. Látom. Szeretnék segíteni. Hagyd, hogy segítsek.

- Ha elmondanám, félek, hogy más szemmel fogsz majd rám nézni. Mindenki azt teszi. Mintha szánni való lenne rajtam. Nem akarom, hogy te is úgy tekints rám.

- Nem tenném. De nem kell elmondanod most. Majd, csak ha készen állsz rá.

- Nem szeretném titkolni előled, ez nem olyan dolog, amit titkolni lehet valójában. Igazából nem olyan dolog, ami miatt szégyenkeznem kellene, de mégis megteszem néha. – hajtottam le a fejemet.

- Bármi is legyen az, én itt leszek utána is.

- Tudom, csak kínos. Kicsit olyannak érzem magamat, mint egy leselejtezett áru. – vallottam be neki az igazat.

- Te sosem leszel kiselejtezett áru. – vette két keze közé az arcomat. – Mindig is az extrák, a különlegességek része leszel. Bárki mást mer állítani, annak velem kell számolnia.
Ismét közelebb bújtam hozzá, majd nagyot sóhajtva kezdtem el bátorságot meríteni.

- Em, mégis mi az, ami ennyire a lelkedet nyomja?

Fejezet előrejelzés

Megszületett a kicsike. :)
Ma (csütörtök) este felrakom a részt. Pontos időt nem tudok mondani, de amint Breeco átfutja a hibáimat - nem lesz egy gyors futás- érkezik.
Tudom, hogy így sokkal kevesebb jogom van arra kérni titeket, hogy írjatok véleményt, de nagyon jó érzés olvasni mit vált ki belőletek egy- egy rész.
Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy 4 filozófia órából álló nap után írtam a fejezet meghatározó részét, így kissé elmélkedős lett néhol.
Bocsi, de az egyetem húzós dolog... :(
Tehát ma este. (Este= kb. 11 magasságában)
Puß
Gitka

2010. szeptember 18., szombat

S.O.S

Először is a fejezet készül, de inkább vasárnapot mondanék, mint ma estét. :)
Bocsi, szeptemberre minden összejön. :) A héten tönkrement a telóm, így tegnap azért kellett rohangálnom és még főztem is. Ez nálam csodaszámba megy. Még meg kell néznem egy filmet hétfői órámra. De aztán teljesen a fejezetnek szentelem magamat.
Ui.: De azért egy kicsike, aprócska kommentszám emelkedés is jól esne ám. ;)

KÉRÉS:


Egyetlen, drága Kittimnek szüksége lenne egy kis segítségre.
Facebookon van egy nyereményjáték, amivel szeretne Katy Perry koncertjegyet nyerni. Csak a like-okotokra lenne szüksége.
Köszi mindenkinek aki segít. :)
Lájkoljátok itt ( a kb. a 28. a Muffin kosaras ): http://www.facebook.com/katyklipje?v=wall&story_fbid=155040681190895

Hatalmas ölelés mindenkinek!
Puß
Gitka

2010. szeptember 9., csütörtök

12. fejezet – Cover story

Sziasztok!
Sikerrel hazaértem Pécsről. Vége az első egyetemistaként eltöltött hetemnek. Jelenleg az kell mondanom: IMÁDOM. Persze ez a tanulásra fordított idő növekedésével változni fog, de most még ez a helyzet.
A fejezetek hétvégente várhatóak, de ha tudom oldalra kiírom majd a pontos időket. Sajna ez nem biztos, hogy mindig összejön majd, a héten nem is volt netem például. :(
Jó olvasást Nektek!
Puß


***
"Vigyél színt életembe, a gondok káoszával!" / 500 nap nyár/


Második napja, hogy ajtócsapódásra ébredek. Ezúttal a bejárati ajtóéra. Biztosan Bogi az, gondoltam. Lassan kikászálódtam az ágyból, felkapkodtam valami ruha félét és a nappaliba mentem. Igazam volt, a konyhába éppen Bogi pakolta le a cuccokat.

- Olyan rendes vagy, hogy lementél. Látod ez sem szép dolog tőlem. hagyom, hogy te menj vásárolni, pedig nekem kellene.

- Most viccelsz ugye? – mondta kissé zaklatottan. Most vettem csak észre, hogy kissé kipirult az arca. – Inkább ne menj sehova, ha jót akarsz. Huh, kidobom a tüdőmet, futottam. – szedte gyorsan a levegőt.

- Miért? Mi van? – kérdeztem.

- Tudod ez várható volt. – mondta, amikor már képes volt rendesen beszélni. – Szóval leugrottam ide a közelbe vásárolni pár dolgot a kajához és szemben megláttam ezt. – tett le egy angol újságot az asztalra.
Hirtelen kikerekedtek a szemeim.

- Ne! Ez nem lehet igaz. – mondtam kétségbeesetten.
Az újság címlapján díszelgő kép tegnap este készült, középpontjában Robbal és velem. A fotó éppen akkor készült, mielőtt még beszálltunk volna a kocsiba, éppen amikor Rob apró csókot nyomott a homlokomra.

- Szerinted ezt már otthon is leközlik a lapok? – kérdeztem idegesen.

- Nos az interneten tutira tele lesz vele minden bulvár, rajongói lap, stb. – ült le mellém. – Minden oké?

- Azt hiszem. Csak úgy gondoltam ezen még ráérek aggódni. – temettem kezembe az arcomat. – Fel kell hívnom anyut, ha előbb látja meg az újságokat, mint beszélnék vele, tutira ki fog akadni.
Gyorsan tárcsáztam hát anyukámat. Meglepődve vette fel a mobilját, korán volt még ahhoz, hogy felhívjam, általában délután szoktunk beszélni. Elmeséltem neki mindent pontosan. Azt szerettem volna, ha megérti milyen fontos nekem most Rob. Meséltem neki a randinkról, a tegnap estéről. Eléggé aggódott, de megnyugtattam, hogy nem kell. Nincs miért. Tisztában voltam vele, hogy ez nem teljesen igaz, de a kegyes hazugság nem akkora bűn. Megkértem, hogy bárki is kérdezi tőle, hogy mit tud az ügyről ne nagyon osszon meg információkat. Talán a rokonaim nem tennének semmi rosszat sem, de másoktól kitelhet bármi egy nagyobb pénzösszeg reményében.
Miután letettem a telefont kezembe vettem az újságot, jobban szemügyre vettem. Próbáltam különböző szemszögekből nézni a fotót, végül sikerült bebeszélnem magamnak, nem is annyira egyértelmű, hogy a képen én szerepelek.
Persze azoknak, akik a környezetemben vannak egyértelmű, na de vajon az utcán is felismernének?
Nem volt több időm ezen filózni tovább, hirtelen egy kar fonódott a csípőmre. Biztosan szívrohamot kaptam volna, ha nem ismerem fel a karok tulajdonosát már az illatáról. Meglepő belépője után csókot nyomott a nyakamra, majd szembe fordított magával.

- Jó reggelt! – kaptam immár egy rendes köszöntést. Nem mintha az előző módszerével bajom lett volna, csak a szívbajt ne hozza rám máskor.

- Megijesztettél. Korai vagy még, tudod?

- Eseménydús reggelem volt. De amint látom neked is. – vette ki a kezemből az újságot. – Minden oké? – nézett rám kémlelő tekintettel.

- Azt hiszem. Végül is még nem volt egy közös képem sem veled. – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Leülünk? - kérdezte. – majd magával húzott a nappali felé. – Sajnálom, hogy ez lett, jobban kellett volna vigyáznom rád. – kezdte a bocsánatkérést, de leállítottam.

- Nem kell ezért elnézést kérned. Nem a te hibád.

- Dehogynem. Ha én nem vagyok, nem fényképeztek volna le azok a hiénák, és akkor nem virítana ott a képünk minden nyomorult pletykalapon. Jobban kellett volna figyelnem, hogy hova viszlek titeket. Szerencsére Bogiról még nincs kép. Tudom, hogy nem szeretnél rivaldafénybe kerülni. Sajnálom tényleg. És megértem, ha ezek után te nem csinálod ezt tovább. Tényleg.
Hirtelen nem értettem miről is beszél. Nem csinálom tovább? Ó te jó ég!

- Mi? Ezt felejtsd el! Olyannak ismertél meg, aki pár fotó miatt feladná ezt az egészet ami kettőnk között van? Nem érdekelnek az újságok.

- Nem túloztam, tényleg az összes újságban le fogják közölni. Holnapra mindenhol ott lesz: internetes portálokon, fórumokon, rajongói oldalakon. – mondta elkeseredve.

- Oké. De menni fog. Tudom, hogy ez veled jár. De kibírom, ha segítesz. Fontosabb vagy nekem, mint hogy feladjam. - simítottam meg az arcát.

- Itt leszek. – ígérte. – Bár magamat sem tudom megóvni ezektől, de vigyázok rá. Ígérem. - vont közelebb magához.
. Annak ellenére, hogy tudtam nagyon nem tehet ellenük semmit sem, mégis biztonságérzettel töltött el a tudat, hogy itt van velem. Rob mellkasának dőlve ültünk a kanapén, mikor Bogi belépett a nappaliba

- Minden oké? – kérdezte.

- Már igen. – Feleltük kórusban, mire mindketten elvigyorodtunk.

- Várj, hogy jöttél be? – kérdeztem Robtól.

- Pont vittem le a szemetet, mikor szembetalálkoztunk. – felelte helyette Bogi.

- Na ne már, hogy a szemetet is te viszed ki! Korai már nekiállni a kajának?

- Nem, maximum hamarabb eszünk.

- Szóval maradsz ebédre? – kérdeztem ismét Robot. – Igazi magyar étel lesz. Gulyást főzünk. – mondtam lelkesen.

- Persze. Meg fogom én azt enni? – kérdezte bizonytalansággal teli arccal.

- Biztos, hogy megeszed! Képes lennél nem megenni, amit mi főzünk? Na, ez szép mondhatom. – tettem keresztbe a karjaimat magam előtt.

- Nem úgy értettem. – győzködött. De továbbra is a sértődöttet játszottam. – Na! Hogy győzhetnélek meg? Hmmm…- hajolt egyre közelebb az arcomhoz.

- Van egy két ötletem. – feleltem elhaló lélegzettel. – Ha gondolod, megmutathatom.

- Na, lássuk. – azzal lecsapott rám.
Újra beletúrtam kócos hajába. Kezei ismét lefelé kalandoztak, de ezúttal is meg kellett szakítanunk a csókot. Rob telefonja rántott vissza minket a valóságba.

- Ezt fel kell vennem, bocsi.

- Szia anya! – nézett rám bocsánatkérőn. – Igen láttam. Jól van. Nem, nem esett pánikba. Igen, itt van mellettem.
Rob az anyukájával beszélget. Persze már sokat hallottam róla és a családjáról, de fogalmam sem volt milyen is lehetett a valóságban. Kíváncsi lettem volna honnan örökölte a tehetségét, vagy a káprázatos szemeit.

- Tudom. Tudom. Bocsi. Tényleg nagyon sajnálom, képzelheted, hogy én sem így terveztem. Oké, tudom, hogy nem tetszik, hogy hamarabb látod az újságokban, mint személyesen, de… - sóhajtott. – Igen. Jó. Majd meglátjuk. Igen tudom, hogy nem szereted a paparazzikat. Talán azt hiszed, hogy én annyira rajongom értük? Oké. Lizzy? Ja, majd felhívom, hogy mi van. Oké, megmondom, megkérdezem. Ígérem. Szia. Én is szeretlek, szia anyu!
- Bocsi, csak néha túlzásba viszi az aggódást.

- Mint ha csak én beszéltem volna az anyukámmal. De elég jól fogadta az egészet.

- Aggódik érted. Fél, hogy esetleg megrémültél és nem szeretnéd tovább folytatni ezt. – mutatott kettőnkre. Nos, az már meg van, honnan örökölte a bizonytalanságát. - És a lelkemre kötötte, hogy vigyelek el amint tudlak. Eléggé a szívére vette, hogy az újságok lapjairól kellett megismernie.

- Aranyos tőle, hogy aggódik, bár még nem is ismer. Huh, őszintén nem is gondoltam volna, hogy majd elvinnél hozzájuk. Kicsit korai lenne, nem? Mármint mit fognak rólam gondolni?

- Mit? Hogy te vagy az a nő, akiért odavagyok. – felelte csibészes mosollyal az arcán.

- Ha így áll a dolog, akkor rendben van. – feleltem. – Említetted Lizzy. Ő a nővéred, ugye?

- Igen, hazajött, majd fel kell hívnom. Na, de menjünk segíteni a konyhában, mert különben nem kapunk majd ebédet. – tolt a konyha irányába.

- Nem kell segítened, majd megcsináljuk, elég, ha nézel és ott vagy mellettem. – adtam egy csókot az arcára.

- Azt hiszed, hogy csak láb alatt lennék, igaz? Két nővérem van, jobban tudok főzni, mint hinnéd.

- Tényleg? - vontam kérdőre a szavait.

- Na, jó a jobban kicsit erős túlzás volt, de nem vagyok konyhai analfabéta. – büszkén húzta ki magát.

- Pedig nálam nem nehéz jobbnak lenni. Na, gyere és bizonyítsd.
Elkezdtük közösen összerakni az ebédet. Persze Robnak számtalan kérdése volt hozzánk. Mindenről, ami magyar. Az ételről, az országról, a hagyományokról, a kedvenc helyeinkről, a zenéről, filmekről, suliról még a pasikra is rákérdezett. Mármint ezt a kérdést Boginak szegezte inkább, hiszen én éppen az ölében ültem mikor már minden a fazékban rotyogott.
Közben beigazolódott a sejtésem, Rob a konyhában is megállta a helyét. Ő a tökéletes pasi.
Az ebéd felségesre sikeredett. Megterítettünk, majd nekiláttunk az evésnek. Rob elsőre bizonytalanul méregette a tányérja tartalmát, majd miután megkóstolta sokkal bátrabban kanalazott belőle. Az eredmény az lett, hogy mindannyian tele hassal álltunk fel az asztaltól.
Bogi mindenképpen el akart volna mosogatni, de ezt nem engedtem. Ebéd utáni sziesztát tartottunk. Ez nagyjából annyiból állt, hogy én Rob karjaiban feküdtem a nappali kanapéján elterülve, Bogi pedig a telefonra tapadva beszélgetett Gáborral.

- Milyen régen ismeri a pasit? – kérdezte Rob úgy a beszélgetésük kezdete után 1 órával.

- Nem olyan régen, de Boginak nagyon tetszik.

- Igen, az biztos. Különben nem tudnának ennyit beszélni. – felelte mosolyogva.

- Mondod te, akinek be nem áll a szája. – tettem játékosan mutatóujjamat a szájára.

- Hát ez egy régi betegség nálam, segítened kellene rajtam. – mondta játékosan. Közben közelebb tornásztam magamat hozzá. .

- Talán tudok egy módot. – mondtam, majd megcsókoltam. Karjai ismét körbefonódtak a testemen, már amennyire ezt a pozíciónk engedte.

- Azt hiszem, hogy pályát tévesztettél, tökéletes orvos válna belőled.

- Ez még viccnek is rossz.

- Ugyan miért? Persze úgy gondoltam, hogy az én személyi orvosom. Másnak a közelébe sem engednélek.

- Szóval teljesen elszigetelnél, nem szép dolog a kisajátítás.

- Tényleg minden oké? – kérdezte halkan miközben próbált a szemembe nézni.

- Igen, jól vagyok. Még nem loholnak a nyakamban, ne izgulj miattam.

- Nem olyan egyszerű ám megszokni a nyilvánosságot, nem szeretnélek emiatt elveszíteni. – nézett rám szomorú szemekkel. Értem aggódott, a törődése hízelgő volt, nagyon jól esett. De nem szerettem volna, ha ez teherként nehezedne a vállaira. Azt mondtam, jól vagyok. De még semmiféle tapasztalatom nem volt ebben a témában. Azt mondta a képek mindenhol megjelennek majd, de még csak egy újságot láttam. Ami igazán aggasztott az a munka volt.

- Ne aggódj, mondtam már. Az egyetlen dolog, amitől félek, az a hétfő. Akik ismernek, azok tudják, hogy nem vagyok olyan lány. De akik nem, azok mit fognak gondolni rólam? Lehet, hogy egy számító hírnévéhes tyúknak tartanak már most is, aki kifekszi magának az előrelépését. – vallottam be a félelmeimet.

- Ezt verd ki a fejedből gyorsan! Te egy intelligens és tehetséges lány vagy. És pontosan tudjuk, hogy mi a helyzet. Ezen ne is gondolkozz! Oké, kicsim? – simította meg az arcomat.

- Oké. – sóhajtottam. – És szeretem, amikor azt mondod kicsim. – mosolyodtam el.

- Kicsim. – szólított ismét a kedvenc becézgetésemen, majd egy cuppanóst nyomott ismét az arcomra. – Mennyi az idő? Lizzy meg fog ölni, ha nem ugrom be hozzá. – nézett rám szomorúan. El kell őt engednem, győzködtem magamat.

- Menni akarsz?

- Muszáj, lassan 2 hónapja nem láttam a nővéremet. Lenne kedved eljönni velem? – nézett rám reménykedően.

- Ha már régen nem láttátok egymást, nekem nem sok keresni valóm van ott. Menj csak nyugodtan, én megértem. – mondtam, közben felültünk a kanapén. Túlságosan megszerettem a pozíciónkat, nehezemre esett kibújni a védelmet jelentő karjai közül.

- Nem szívesen hagylak itt. – mondta magához húzva.
Biztosan beletelt negyed órába még eljutottunk a nappaliból a bejárati ajtóig, pedig alig volt 5 méter közöttük. De hol egyikünk, hol másikunk nem akarta továbbengedni a másikat.
Szigorúan a lelkemre kötötte, hogy ma inkább ne mászkáljak a városba. Nem is nagyon lett volna hozzá kedvem. Mikor végleg elbúcsúztunk – nem húztam vissza újra magamhoz – megígérte, hogy holnap reggel ismét értem jön. Bár ez már olyan magától értetődő dolog volt lassan.

A nap hátralevő részében nem csináltunk Bogival semmi eget rengető dolgot sem. Betelepedtünk a nappaliba, vacsorára szendvicseket készítettünk, kinyitottunk egy üveg bort és tv-t néztünk. Először nem találtunk semmi érdekeset sem, csak kapcsolgattunk, majd jobb híján a híreknél akadtunk ki. Mielőtt még elkezdődhetett volna a bulvár rész, Bogi kikapta a kezemből a távirányítót és elkapcsolt.
Kérdően meredtem rá.

- Ugyan már! Minek nézzek én angol híradót, nem itt lakom. Keressünk valami szórakoztatóbbat. Szerintem most megy a British Got Talent, nem? – kezdte el keresni a csatornákat. – Na, látod igazam volt. –adta vissza a kezembe a távirányítót.

- Köszi. – néztem rá hálásan.
Örültem, hogy itt van velem, pont most. Mert lehet, hogy jól voltam idebent a kis lakásomban, de nem biztos, hogy holnap is ugyanilyen jól leszek, ha elmegyünk a forgatásra.

Most az egyszer nem vártam a holnapot, annak ellenére sem, hogy ez egy teljes napot jelentett Rob mellett. Már nem a megszokott helyszínen fogunk dolgozni, hanem egy másik külső helyszínen. London mellett nagyobb településen lévő kúriában.
Miután az ágyba bújtam, nehezen akart lecsukódni a szemem. Próbáltam a holnap elém táruló tájra és a jó dolgokra koncentrálni, de nem jártam nagy sikerrel.
Végül Robnak köszönhetően lett teljes a nyugalmam. A megváltás telefonhívás alakjában ért el.

- Szia kicsim! Alszol már? – kérdezte szinte suttogva.

- Nem igazán jön álom a szememre. Valami baj van? – kérdeztem ijedten. Reméltem, hogy nem azért hív, hogy holnap nem tudunk együtt menni. Az szörnyű lenne.

- Nem, csak most engedett el Lizzy. Mindenképpen be kell, hogy mutassalak neki.

- Oké, már várom. Akkor jó volt az estéd, örülök.

- Csak azért hívtalak, hogy jó éjszakát kívánjak neked.

- Neked is jó éjt!

- Én arra gondolok, hogy holnap veled leszek, így talán hamarabb itt lesz a reggel. Gondolj valami szépre és ne izgulj! Legyél jó!

- Akkor egyértelműen rád fogok gondolni. – mondtam mosollyal a hangomban. – Jó éjt!
Hangjának és nyugtatásának köszönhetően percek alatt elnyomott az álom.

2010. szeptember 3., péntek

11. fejezet - Végre ketten?! /II

És íme a 2. része a fejezetnek. Ez lett a hosszabb. :)
Imádtam írni, nekem nagyon tetszik. Tehát már csak a ti véleményetek van hátra. :)
Hajrá!
Jó olvasást!
Puß

***

Gyorsan elkészültünk mindketten, egyikünk sem vitte túlzásba a kiöltözést, nem volt szükséges. Először még büszke is voltam magamra, amiért ilyen gyorsan sikerült ruhát választanom, de miután rájöttem, hogy így sokkal több felesleges időnk maradt, már nem voltam annyira boldog. Szinte 5 percenként nézegettem a nappaliban lévő faliórára, ezzel sikeresen az őrületbe kergetve Bogit. Kezdett elpárologni a lelkiismeret furdalásom is, szerencsére. Megtaláltam azt a módot, amivel egyiküket sem kell elhanyagolnom. Egyszerre tölthetem velük az időmet. Ez a tény és az, hogy hamarosan Rob lép be az ajtómon, teljesen felcsigázott.
Máskor mindig azért mérgelődtem milyen gyorsan repül az idő, de most csigalassúsággal teltek a percek.
Eszembe jutott, hogy már pár napja nem beszéltem anyuékkal, úgyhogy gyorsan felhívtam őket. Tudom, nem szép dolog tőlem, hiszen megígértem ezentúl többet beszélünk majd, de hát nem lóghatok egyfolytában a telefonon. Nem igaz? Otthon nem történt semmi különös, legalábbis nekem nem mondott semmit anyu. Otthon sosem történt semmi. Persze nekem be kellett számolnom az elmúlt napjaimról. Mikor megemlítettem Robot, rögtön nagyobb lett az érdeklődése, na és persze az aggódása is. Anyák. Nem beszéltünk annyit, mert már közeledett a 8 óra, hála az égnek. De mindenképpen a lelkemre kötötte amint lehetőségem lesz, hívjam fel, hogy töviről hegyire elregéljem neki, mi is van köztem és Rob között.

- Mit gondolsz nem kellett volna inkább a másik fölsőt felvennem? – kérdezte Bogi.

- Hacsak nem pasizni akarsz, akkor ez tökéletes. – feleltem vigyorogva. – Mi lenne, ha Gábor rájönne, hogy kihívó ruhákban engedtelek ki egy csomó pasi közé?

- Hé, nem fogadtam vakságot, és még nem is hivatalos köztünk ez az egész.

- Ja, nem hivatalos, de könyörgöm órákat beszéltek telefonon. Tudod, mennyibe kerül egy hívás otthonról?

- Oké. Ez esetben köszönöm, hogy ennyire vigyázol rá. Anyuci! – vigyorgott.
Erre csak kiöltöttem rá a nyelvemet.

Rob mint idáig mindig, most is pontosan érkezett. Amint megszólalt az ajtócsengő, már rohantam is ajtót nyitni.
Hihetetlenül káprázatos mosollyal nézett rám, majd gyorsan behúztam az előszobába.

- Hello! – leheltem egy csókot az ajkára.

- Szia! Ha tudom, hogy ilyen lesz a fogadtatásom, jöttem volna előbb. – mondta huncutul. – De nem akartalak titeket elválasztani egymástól.

- Jöhettél volna korábban is. Egész nap hiányoztál.

- Te is nekem. – kaptam meg a második csókunkat a mai napon. Ez jóval energikusabbra sikerült.

- Mehetünk? – kérdeztem izgatottan.

- Igen. Bogi?

- Szólok neki. Be jössz?

- Persze. – fogta meg a kezemet, és hagyta, hogy beljebb vezessem.
Bogi éppen a táskáját hozta ki a szobából.

- Hello! Azt hittem be se hívod. – jegyezte meg Bogi.

- Szia! Örülök, hogy megint találkozunk. – mondta udvariasan Rob, majd legnagyobb meglepetésemre megölelték egymást.
Idáig attól féltem, hogy Bogi esetleg tényleg beváltja ígéretét és elbeszélget Robbal, de ezután csak mosolyogva pislogott felém.
- Akkor indulás!

- Szóval a barátod zenész? – kérdezte Bogi hátulról, amikor már a kocsiban voltunk. Én elől ültem Rob mellett, kezét végig a kezemen tartotta.

- Igen. Nagyon jól játszik gitáron, ő tanított meg engem is játszani. De ez most csak egy kis helyi kocsma, néha szoktak élő zenét is hozni. Nem lesznek sokan, de a hangulat jó.

- Pontosan kik azok a „nem sokan”? - kérdeztem.
Nem tudom észrevette-e a hangomban megbúvó feszültséget. Nem volt kedvem ma Biancához. Szerettem volna, ha ez a mi esténk lesz a megjegyzései és a puszta jelenléte nélkül.

- Sam éppen máshol játszik, ő nem jön. Ja és Bianca is dolgozik.
„Dolgozik? Ez az! Úgy kell neki. ” A legszebb öröm a káröröm.

- Oh, az kár. – feleltem szomorúan. - De még Londonban van Sam? Vagy máshol is játszik? Turné?

- Egy kis turnéja van Franciaországban. Szóval ma csak Marcus, Tom és Bobby lesz ott. Már, ha Bobby kijózanodott. – nézett rám a napszemüvege mögül.
Kicsit tovább tartott az út, mint az eddigi helyekre, ahova elvitt magával. De megérte várni. A hely nem volt feltűnő, sem óriási. Odabent is visszafogott volt a berendezés. Azt azonban nem állítottam volna, hogy nincsenek odabent sokan. A hely tömve volt.
Egy hátsó enyhén elszigetelt részbe ültünk le. Az asztalnál már ott ült az említett hármas.
Marcus volt a leggyorsabb az üdvözlésben.

- Hello! Végre ideértetek. – ölelt meg erősen. – Látom, összejött a gyereknek. – mutatott a fejével Rob felé.
- Tudtam én, hogy nem kell sokat várnunk, hogy újra lássunk. – kaptam Tomtól is az üdvözlő szavakat.

- Oké, örülünk, hogy itt vagytok. De mindenki csak Emilivel foglalkozik. Ki a csinos barátnőd? – kérdezte Bobby kaján vigyorral a képén. Sejtettem, hogy még mindig nem tette túl magát azon a csajon.

- Bogi, a legjobb barátnőm. Látogatóba jött hozzám. Ők pedig itt Rob barátai: Marcus, Tom és Bobby. – mutattam be őket egymásnak.

- Nagyon örvendek hölgyem. – ölelte át Bobby Bogit, majd maga mellé ültette.
Mi is beültünk az asztal mögé, majd rendeltünk.

- Tudjátok ez a Magyarország egy tuti hely lehet, ha ilyen gyönyörű lányok vannak arrafelé. – közölte nagyon diplomatikusan Bobby. - Van barátod?- kérdezte Bogit.

- Mondjuk, hogy van.

- Mondjuk? Milyen az a „mondjuk”?

- Mielőtt kijöttem Londonba megismertem valakit, és ha hazamegyek komolyabban tervezem vele. – felelte.

- Én a pasi helyében biztos nem engedtelek volna el magam mellől. Nagy hiba volt. – kacsintott rá, miközben a pohara után nyúlt.

- Csak okosan, oké? – kérte tőle Rob. – Még rossz hírét viteted Angliának.

- Értettem, jó leszek. De nem hazudtam egy szót sem. – nézett rá ismét barátnőmre.
A továbbiakban visszavett Bogi felé irányuló, - olykor félre nem érthető célzásaiból-, de nem telt el nélkülük 10 perc sem az este végéig.
Jót beszélgettünk, iszogattunk, majd Marcus felvonult a színpadra. A többiek a pubban valószínűleg már jól ismerték, mert intenzív tapssal fogadták.

- Te nem játszol ma? – kérdeztem Bobbyt.

- Viccelsz? Lassan már a saját sörét se tudja majd felemelni. – mondta Tom rosszalló tekintettel meredve barátjára.

- Ugyan már! Talán nekem nincs jogom a gyászhoz?

- Haver, szakított veled, nem meghalt! Szörnyen nézel ki. – mondta Rob.

- Folyton cseszegettek. Oké, akkor ezennel bejelentem, hogy túlléptem rajta. Ma ez volt az utolsó korty söröm. – mondta határozottan Bobby, de mielőtt még letette volna a poharát még lehúzta a benne lévő tartalmat.

- Na, erre kíváncsi leszek. Van 50 Fontom rá, hogy ma megint nekem kell ágyba raknom.

- Szép kis barát vagy, mondhatom. Köszi haver! – mondta csalódottan. – Senki sem tartja, ne már, hol a bizalom? Rob? – nézett rá reménykedve.

- Na jól van, tartom. De ha inni mersz, tartozol nekem.

- Egy kortyot sem! –tolta el magától az üres poharat.
Közben Marcus is befejezte a számát, és visszaült hozzánk.
- Na, miről maradtam le? – kérdezte.

- Csak arról, hogy Robot 50 Fonttól fogom megfosztani. Bobby pedig túl van a barátnőjén, és ma már nem iszik. –felelte barátjának Tom.

- Áh, szóval megint bemutatkoztatok. – mosolygott ránk Marcus.

– De most ha megbocsájtotok, nekem ki kell mennem. Pia helyett kell a cigi. Valaki? Lányok esetleg?

- Én megyek. –állt fel gyorsan Marcus.

- Bocsi, de egyikünk sem dohányzik. – feleltem.

- Baj, ha én is kimegyek? – kérdezte tőlem Rob.

- Menj csak. – mondtam, de még előtte kapott egy puszit a szájára.
Végül Tom is velük tartott. Ez valami olyasmi lehet, mint a lányoknál a közös WC-re menés, gondoltam. Így csak ketten marattunk Bogival az asztalnál.

- Na, milyenek? – kérdeztem izgatottan. Reméltem, hogy Bobby jelenlegi állapota nem rettentette el nagyon a srácoktól.

- Jó fejek. Még Bobby is, ha nem vesszük, hogy jelenleg tök részeg. – mondta vigyorogva.

- Tényleg szimpik? Oh, úgy féltem, hogy nem fogod őket bírni. – sóhajtottam.

- Tényleg. Nyugi. És ez a hely is tök jó. Marcus nagyon jól játszik. Tudod, ha Gábor nem várna otthon…talán. – mosolygott.

- Hé, kislány! Vigyázz mit beszélsz! Én képviselem Gábor védelmét. – figyelmeztettem.

- Nem gondoltam komolyan. De a fiúk tényleg jó fejek. Már nem féltelek annyira, ha visszamegyek.

- Mi? Ugye nem most gondoltad? – néztem rá riadtan.

- Nem, nem szabadulsz meg tőlem olyan hamar. – nyugtatott.
A színpadon egymás után váltották magukat a különböző előadók. Mint Marcus elmondta sokszor rendeznek ilyen estéket, hogy a kezdő zenészek tudjanak találkozni a közönségükkel.
A fiúk hamar visszaértek, így ismét teljes volt a csapat. Rob kényelemesen befészkelte magát mellém a sarokba. Kezeink az asztal alatt ismét összefonódtak. Tudom, hogy az érzés kissé beteges, de annyival jobban éreztem magamat, mikor itt volt a közelemben. Teljesen elvesztem, ahogyan az arcára néztem. Szörnyen önző lettem, szerettem volna, ha az egész világ megszűnne körülöttünk és csak ő és én lennénk.
A többiek valami érdekes dologról beszélhettek, mert mindannyian nevettek, de ebből nem sokat fogott fel az agyam. Nagyon úgy tűnt, hogy ő sem. Tényleg úgy viselkedtünk, mint két tini. Össze-összemosolyodtunk, apró csókokat váltottunk - néha nem is olyan aprókat.

- Na, de gyereket! – kiáltott fel Marcus. – Khmm… Mi is itt vagyunk ám! – nevettek mindannyian.

- Ugyan már, hagyd őket! – mondta barátjának Bobby. – Én még emlékszem, mikor én is ilyen boldog voltam. – sóhajtott.

- Uh, eljutottunk a boldogságtól az önsajnálatig. – jegyezte meg Tom. – Rob lassan készítheted a pénztárcádat.
Nem igazán foglalkoztunk a fiúk megjegyzéseivel. Mi csak minden percet ki akartunk használni, hogy együtt legyünk. És ez sikerült is. A továbbiakban is megpróbáltunk egymásra figyelni.
Mint minden este ennek is a vége felé jártunk. Tom morgolódott az orra alatt, mert ki kellett fizetnie az 50 Fontot Robnak. Bobby az este végére majdnem teljesen kijózanodott.

- Örülünk, hogy megismerhettünk téged is. – mondta Marcus az este végével, mikor a hely már a záráshoz készülődött. A többiek is bőszen bólogattak Bogira nézve, majd elköszöntek tőle.

- Bocsi, hogy az elején nyomulós voltam. De tényleg egy szavam sem volt hazugság, ha az a magyar gyerek nem jön be, tudod hol találj meg. – kacsintott rá Bogira.

- És persze nektek is örülünk. – tette hozzá Tom a Robbal alkotott kettősünkre célozva. – Szóval most nekünk is be kell szerezni egy barátnőt srácok, mert így nagyon gázok vagyunk. Főleg, ha így előttünk faljátok egymást. – csóválta meg a fejét.

- Ideje mennünk mielőtt innen is kidobnak minket. – mondta Rob. Így elbúcsúztunk és elindultunk hazafelé.
Rob csakúgy, mint odabent az egész este alatt idekint sem engedte el egy pillanatra sem a kezemet. Gyors puszit kaptam a homlokomra, majd beszálltunk a kocsiba.

- Milyen volt az este?

- Jó volt, kedvelem a barátaidat, főleg Marcust. – néztem rá mosolyogva.

- Ők is kedvelnek téged, na és persze téged is Bogi. – szólt hátra. – Főleg Bobby. Bocsi miatta, egyébként tud normális lenni, csak mióta szakított vele a barátnője eléggé kivan.

- Nincs semmi. Jó kis este volt. Bírom az ilyen kis angol kocsmákat.

- Köszi, hogy elhoztál. Kár, hogy Sam nem volt ott.

- Majd legközelebb, édes. – kaptam egy apró csókot az arcomra mikor éppen egy piros lámpa előtt álltunk. – És talán Bia is ott lesz.
Erre kicsit elhúztam a számat.

– De Bia-t nem hiszem, hogy annyira hiányoljátok majd, igaz?
Meglepetten néztem rá, nem tudtam, hogy észrevette a köztünk lévő ellenszenvet.

- Nem vagyok annyira jó színésznő, mint kellene. Sajnálom! Csak egyfolytában azt éreztette velem, hogy nem szívesen lát a köreitekben.

- Enyhe kifejezés! Burkoltan utál téged. – tette hozzá Bogi. – Bocsi, hogy ezt mondom.

- Ő csak félt engem, valahogy úgy, mint téged Bogi. – nézett a visszapillantóba.

- Helyes meglátás. Szóval vigyázz magadra és rá is, vagy velem találod szemben magadat. – mondta halálos komolysággal Bogi hátulról. Óvatosan hátrapillantottam, de csak a mosolygó arcával találtam magamat szemben.
Fellélegeztem, ennyivel megúsztam a nagy beszélgetést közöttük. Nem lett semmiféle lefejezés, elriasztás sem egyebek, amelyektől titkon rettegtem. A legjobb barátnőm kedveli őt és a barátai is elfogadtak minket együtt.
Közben begurultunk a házunk elé. És felmentünk a lakásba.
Az ajtó előtt Rob vonakodva állt meg. Kérdő tekintettel néztem fel rá.

- Mi a baj? –kérdeztem, mikor már Bogi odabent volt.

- Talán nekem mennem kellene. – mondta.

- Még korán van. – néztem a telefonomra. – Csak éjfél! – megfogtam a kezét és behúztam az ajtón. Csakúgy, mint mielőtt elindultunk volna most is csókolózni kezdtünk. Azonban ezúttal sokkal intenzívebben. Éreztem ahogyan Rob kezei a hátamról a csípőm felé haladnak, miközben beletúrtam a hajába. Csak addig szakadtunk el egymástól, amíg levegőhöz jutottunk.
Sosem voltam ennyire rámenős eddigi kapcsolataimban, hirtelen tettemen én magam voltam a legjobban meglepődve. Nem tehettem róla ezt a viselkedést ő váltotta ki belőlem. A kezeim lejjebb siklottak egészen a mellkasáig, éreztem milyen gyorsan emelkedik ujjaim alatt. Hirtelen szakította meg csókunkat.

- Tényleg mennem kellene. – mondta még mindig megemelkedett pulzusszámmal, de a szemei maradásról árulkodtak. – Ez most nem lenne a legokosabb dolog tőlem.

- Én nem bánnám, ha maradnál még. – Komolyan csodálkoztam magamon. Egy randi és a mai este után arra kérem, hogy maradjon itt éjszakára? Nem mondtuk ki nyíltan, de istenem, nem kávéra invitáltam.

- Nem arról van szó, hogy nem szeretnék maradni. – nézett mélyen a szemembe, tekintete perzselő volt. – De Bogi…. – mutatott befelé.

- Áh, igaz. – vettem nagy levegőt. – Én nem vagyok ilyen. De annyira hiányoztál egy nap után is. – Bújtam vissza a karjai közé.

- Tudom, nekem is. – szorított magához. – Mi lenne, ha holnapot együtt töltenénk. Hétfőtől úgyis erőltetett tempóban forgatás lesz. Nem hiszem, hogy majd lesz még energiád velem lenni a napok után.

- Már hogy ne lenne. De holnap együtt főzünk. Magyaros nap lesz, ide idézi Bogi nekem a hazai konyhát. De mondjuk eljöhetnél. Mit szólnál hozzá? – néztem rá kérlelő tekintettel. Hát lehet nekem nemet mondani?

- Hmm… még nem ettem magyar kaját, oké. Legalább látlak majd.

- Nagyon remélem, hogy sietsz. – nyomtam egy rövid csókot a szájára. De ő nem úgy tervezte, hogy ez egy rövid csók legyen, így megint egymás karjaiban találtuk egymást, hevesen csókolózva.
Ezúttal én szakítottam meg a pillanatot.

- Oké, tényleg menned kell. – néztem rá reményeim szerint nagyon határozott tekintettel.

- Légy jó! Holnap jövök. – dobott felém egy újabb sexi mosolyt.

- Várlak! – mondtam, majd magunkra zártam a bejárati ajtót.

- Tehát holnap vendégünk lesz? – kérdezte Bogi mire a nappaliba értem.

- Hallgatóztál? Igen. Nem baj ugye?

- Tudod vékonyak a falak. – felelte vigyorogva. – Akkor reggel majd leszaladok még venni pár dolgot, mert nem hiszem, hogy elég lenne 3 főnek amint van.

- Oké. Én hulla leszek úgyis reggel. Bocsi. – Gyorsan kibújtam a cipőmből és leültem az egyik fotelbe.
Nem szólt semmit, csak az arcomat kezdte el fürkészni.

- Mi van? Te jó ég, mit hallottál.

- Nyugi semmi pikáns részletet. Bár megjegyzem, hogy a tükörből khmm… látni lehet idebent mindent. – kuncogott.
- Te!!!!

- Nyugi. – emelte fel védekezően a kezeit. – Bent voltam a szobámban átöltözni, csak inni jöttem ki. – mutatott a bögréjére. - De megváltoztál, tudsz róla? –kérdő tekintettel meredtem rá. - Jó értelemben. Ő olyan éltető erővel hat rád. Nyoma sincs annak a lánynak, akivel még pár nappal ezelőtt beszéltem msn-en.

- Ez most akkor mit is jelent? – kérdeztem kíváncsian.

- Ez azt jelenti, hogy barátnői áldásomat adom rátok.

2010. szeptember 1., szerda

11. fejezet - Végre ketten?! /I

Sziasztok!
Tudom, hogy kések, ez már egy héten kívül van, sorry.
De mivel nem szeretnélek titeket nagyon megváratni, ma gyorsan befejeztem nektek a fejezetet. Nos, most olyan lesz, ami idáig még nem volt.
Fél fejezetet kaptok. :) Na, de mielőtt még mindenki összeomlik: nem lett annyira rövid. Nézőpont kérdése. :)
Holnap ismét Pécsre kell mennem, vasárnap pedig költözök, tehát lesz tennivalóm a hétvégén. De ha minden jól megy pénteken megkapjátok a másodig felét.
Hétfőtől, pedig nekem is megkezdődik az egyetem. Még nem tudom mi minden is vár rám, de megpróbálok a heti egy fejezetnél maradni. Remélem ez sem tántorít el titeket az olvasástól.

Ui.: Mindenkinek aki suliba jár, sok szerencsét az évhez. Kitartás! Tanuljatok! :)


***

"Ahol nincs egyéb mód a szórakozásra, az igazi bölcs azt fordítja javára, ami éppen akad."

Nem tudom pontosan mikor is értem haza, az este – és inkább a hajnalban történtek után – az idő teljesen semlegessé vált számomra. Talán hajnali 3 lehetett, mivel a szomszéd ilyenkor szokta lekapcsolni a tv-jét.
Miután eljöttünk az árverésről és az étteremből is kitessékeltek minket, a Temse partján sétáltunk kéz a kézben. Egy hátulütője volt annak, hogy a lengébb ruhám mellett döntöttem. Majdnem szétfagytam. Fogvacogásomat Rob is észrevette és rám terítette az öltönyét. Ilyen szemszögből mégsem volt annyira rossz ötlet a ruhaválasztásom. Sétánk közben aprókat lélegeztem be a ruhából áradó illatából.
Mindenféléről beszélgettünk, vagy éppen csendben haladtunk előre gyönyörködve a kivilágított Londonban.
Ha eddigi életemből ki kellene emelnem a tökéletes pillanatokat, ezt mindenképpen oda sorolnám. Azonban, mint minden másnak, ennek a pillanatnak is vége lett egyszer.
Apró csókok között váltunk el egymástól. Nem mondhatni, hogy örömmel engedtem ki a karjaim közül, de erőt vettem magamon.
Odabent Bogi már aludt, így lábujjhegyen osontam a szobámba, ahol rögtön bele is vetettem magamat a pihe- puha ágyamba.

***

Körülbelül 10 perc múltán az ajtóm nyílására és a takaróm eltűnésére ébredtem. Odakintről erős fény szűrődött be. Szóval mégsem 10 percet aludtam. Nyűgösen próbáltam visszaszerezni a takarómat, de teljes mértékben lehetetlen küldetésnek indult.

- Kegyes voltam, hagytalak aludni, de most ki az ágyból! Hallani akarom az egészet. – rángatott ki az ágyból Bogi.

- Ne! Csak még 5 perc, kérlek! Hagyj! – morogtam álmos hangon.

- Ugye tudod, hogy 9 óra van. Gyerünk felkelni. Nem hagyhatsz egyedül, mert unatkozom.
Áh, a jó öreg lelkiismeret-furdalás. Ügyes húzás. Régen éreztem már. Ezzel sikerült nagyjából felébresztenie.

- Oké, ez gonosz húzás volt. De adj egy kis időt, még felébredek.

- Készültem, hoztam kávét. – nyújtott át egy gőzölgő bögre kávét. Már az illata is ínycsiklandó volt. – Na, mesélj!
Kényelmesen befészkelte magát mellém, kíváncsi tekintettel fürkészve az arcomat.
Óvatosan kortyoltam bele a kávémba. Majd nagyot sóhajtva belekezdtem a mesélésbe.
Miután már mindenről tájékoztattam, olvadó tekintettel meredt rám.

- Oh, ez annyira aranyos volt. Oké, egy kicsit túlzás volt ennyi pénzt kiszórnia, de akkor is. Mázlista vagy!
Bár kettőnk közül, mindig is én voltam a romantikusabb alkat, nem csodálkoztam, hogy ő is így reagált a történtekre. Bár nagyban még mindig a tegnap este hatása alatt álltam, a pénz terén megértettem a véleményét.

- Tudom, hogy bolond, de a gesztus volt a lényeg. – feleltem.

- Úgy vigyorogsz, mint akinek felvarrták az arcát.

- Olyan jól éreztem magamat tegnap. Legszívesebben haza se jöttem volna. Bocsi. – néztem rá bűnbánóan. – De annyira romantikus volt. Szinte tökéletes. Sétáltunk a Temze partján. Tudom, hogy szerinted ez kicsit nyálas, de nekem tetszett, amit értem tett, és tudom, hogy őszinte volt minden, amit mondott, érzem. Most tudom, mit csinálok.

- Akkor oké. örülök, hogy boldog vagy. – mondta. – És nem is vagyok ennyire borúlátó a férfiakkal szemben, oké? Én is elviselnék egy hasonló romantikus vacsorát. Csak kevesebb hírnévvel fűszerezve.

- Mondjuk az illetőt hívják Gábornak?

- Mondjuk. – bólintott. – Mondhatok valamit? De, csak mert a legjobb barátnőm vagy, oké.

- Mondd.

- Féltelek. Látom, hogy tetszik neked, és valljuk be, teljesen levett a lábadról. Ő híres, nem szeretném, ha bántana téged. Szóval csak óvatosan.

- Mondtam, tudom, mit csinálok, mit akarok. És jelenleg ezt akarom mindennél jobban. Vele lenni. Na meg a munka, persze. Idáig anyu és te is azzal húztatok, hogy miért nem szórakozok. Hát most megteszem. Szeretek vele lenni. Tisztában vagyok vele, hogy mivel jár az ami, de ez ő. Nem tudom a kettőt szétválasztani.

- Jól van. Örülök nektek. De fel vagy készülve arra is, hogy az újságok címlapján legyél?

- Nem tudom. Oké, ne ijesztgess! Ez még nem történt meg, szóval most csak hadd legyek boldog. Simán boldog. – mondtam. – Na és ha már kirántgattál, mit csináljunk ma? Csak a tiéd vagyok.

- Semmi Rob? Komolyan? Na, ezt te sem gondoltad komolyan. Vele kellene töltened a napodat, nem velem. Azt hittem megbeszéltetek valamit mára, nem?

- Nem, semmi. És nem megígértem, hogy ma veled leszek? Nem helyes, hogy ennyire elhanyagollak. Szóval mi a kívánságod?

- Oké. Hát akkor mondjuk, elmehetnénk még vásárolgatni egy kicsit. Mit szólsz?

- Áhá, London rossz hatással van rád. – mondtam vigyorogva. – Ha hagysz felöltözni, mehetünk. De beülhetnénk valahova reggelizni is.

- Kapsz 15 percet. – mondta, azzal kiviharzott a szobából.
Gyorsan rendbe szedtem magamat, felöltöztem és 10 perc múlva már indultunk is vásárolni. Mielőtt még belelendültünk volna a boltjárásba, beültünk egy könnyű kis reggelire egy kedves kis kávézóba.

- Na és hívott azóta Gábor? – kérdeztem miközben a mai második csésze kávémat fogyasztottam el.

- Igen, tegnap éppen miután elmentetek. Aranyos volt. Majdnem egy teljes órán át beszélgettünk.

- Áh, és ezt csak így mondod? Engem felkeltesz, te meg nem is mesélsz semmit sem. – vágtam be a sértődöttet.

- Nincs semmi különös, csak beszélgettünk. Tudod, nálunk nem volt semmiféle csöpögős dolog.

- Haha, nagyon vicces vagy. Kíváncsi vagyok erre a pasira. Be kell majd mutatnod!

- Ha hazajössz mindenképpen. Persze, ha akkor még mindig lesz valami közöttünk.

- Ne legyél már ennyire negatív! Mi az, hogy ha majd akkor is együtt lesztek. Még csak most ismerkedtetek, meg. De ha nincs annyi esze, hogy veled legyen, akkor meg is érdemli.

- Köszi. Még elpirulok. – mosolygott. – Na és mikor jössz haza?

- Őszintén nem tudom. Hiányzik az otthon, de most jól érzem magamat idekint is. Még nincs tervbe véve a pontos dátum. De nem ártana befejeznem a sulit.

- Tudod, hogy mindenki azt hiszi, hogy nem fogsz már hazajönni?

- Ne már! Komolyan?

- Ugyan már, teljesen beilleszkedtél. Neked ez a világ való, itt várnak rád a lehetőségek. A családon és barátokon kívül mi az, ami miatt visszamennél?

- Pontosan ez a kettő, ami miatt elmennék innen. Nem tudom, még nem gondolkoztam ezen annyira. Na, jó megfordult már a fejemben egyszer, hogy milyen lenne, ha itt élnék végleg.

A kávézóból elindulva kisebb boltokat céloztuk meg. Benéztünk egy közeli Primark-ba és különböző antik boltokba. Bogi szeretett volna valami különleges meglepetést venni anyukájának születésnapjára, így ez lett a legfőbb küldetésünk. Persze eközben végig jól éreztük magunkat. Reméltem, hogy nem érezte tényleg úgy, hogy elhanyagolnám. Próbáltam megtalálni a középutat közte és a munkám között. Nagyon jó volt, ismét vele lógni, mintha csak ismét otthon lettem volna. Egészen biztos voltam abban, ha hazamegyek, akkor az miattuk lesz. A szeretteimet nem bírtam volna cserbenhagyni, még akkor sem, ha London sokkal több lehetőséget kínált számomra.
Na és persze itt volt már Rob is. Aki már nagyon hiányzott. Akárhányszor egy szerelmes pár sétált el mellettünk, mosolyra húzódott a szám.

- Na, gyerünk haza! – szólalt meg Bogi. – Már megtaláltuk, amit kerestünk, most gyerünk, hívd fel a pasidat!

- A mai napot neked ígértem, és tök jól elvagyunk, nem? – kérdeztem.

- Látom, hogy hiányolod. – mondta beleegyezően.
Mintha csak megérezte volna, hogy pont rá gondolok, sms érkezett a mobilomra.
Tömör, de annál lényegre törőbb üzenet volt, Tőle.
„ Hiányzol. Rob”
Nem igen tudtam mit reagálni rá, csak vigyorogtam.

- Na, ki az? – kérdezte érdeklődve. – Ő az ugye? Na, írj neki gyorsan, gyerünk!
Csak ennyit írtam vissza:
„Nekem is hiányzol. Em”
Nagyon reméltem, hogy nem hagyja ennyiben, és visszaír.

- Ennyi? Nekem is hiányzol? Ne már! Komolyan, el vagy engedve, oké? Sőt nem akarok veled lenni a mai napon. Nem hanyagolhatod el, miattam.

- Nyugi már. Nem hanyagolok el senkit sem. De hazamehetünk, mert szétmegy a lábam a sok gyaloglástól.
Így hazabattyogtunk, gyorsan ledobtuk a cuccainkat és elnyúltunk a nappaliban. Sikerült megvennünk mindent, amit csak akarunk. Még a heti bevásárlásomat is megejtettük, Bogi beígért nekem egy igazi magyar ebédet holnapra. Rég nem volt olyanban részem. Sajnos Londonban sok hozzávaló nem található meg, ami a magyar konyhából nélkülözhetetlen, vagy ha mégis nem ugyanaz, mint amikor otthon készítik el. Bogi pedig százszor jobb szakács volt, mint én.
Már éppen azon gondolkoztunk, hogy nem lenne rossz ötlet elmenni este valahova, mikor megcsörrent a telefonom.

- Szia! Szóval hiányzom? – kérdezte a legszebb hangszín tulajdonosa.

- Szia! De még mennyire. Na és én? Abban reménykedtem, hogy hamarabb válaszolsz majd az sms-re. – kezdtem el húzni az agyát.

- Tudom, de Marcus felhívott és rosszabb, mint egy pletykás vénasszony. – felelte.

- Áh, ha csak Marcus miatt van, akkor meg van bocsájtva. Őt bírom.

- Tényleg? Na, akkor mit szólnál, ha hallhatnád őt játszani? Tudom, hogy ma Bogival szerettél volna lenni, de eljöhetnétek mindketten. Marcus játszik egy helyi pubban és kérte, hogy adjam át a meghívását.

- Oh, ez jól hangzik. Vársz, amíg megkérdezem?

- Persze.
Gyorsan Bogi felé fordultam.
- Mit szólnál, ha elmennénk ma egy koncertre. Rob barátja, Marcus játszik. Nagyon jó fej. Na? – Egyszerre nagyon izgatott lettem. Ha lehet ilyet mondani egy találkozás után, akkor Rob haverjai közül ő volt számomra a legszimpatikusabb. Mellesleg előbb láthatnám Robot is.
Kérlelő tekintetemből, valószínűleg kitalálta mennyire szeretnék menni.

– Oké, én benne vagyok. Legalább jól elbeszélgethetek a pasiddal, mi minden vár rá, ha összetöri a szívedet. – felelte komolyan.
Oké, reméltem ezt nem gondolta teljesen komolyan. Szegénykém biztosan meglepődne. De mi ilyenek voltunk, mindenben kiálltunk egymásért és segítettük a másikat. Sok- sok nehéz időszakból rángattuk már ki egymást. Nem is tudtam volna már nélküle elképzelni az életemet, hiszen sokkal erősebben tartottam vele a kapcsolatot, mint pár rokonommal.

- Benne van, és én is.

- Oké, reméltem, hogy nem mondasz nemet. – felelte megkönnyebbülten. - Akkor 8-ra értetek megyek. – mondta lelkesen.

- Rendben, Már várlak. – Lehetséges, hogy ezt az utolsó szót kissé túl lelkesen mondtam, de hiányzott a közelsége. Pedig még 12 órája sincs, hogy utoljára a karjai között voltam. Teljesen elvette a józan eszemet. Kezdtem úgy viselkedni, mint egy tini, aki először lesz szerelmes. Legalábbis azt hiszi, szerelmes.
Ezt én is átéltem, persze. Akkor még magába a szerelem gondolatába szerettem bele, ha jól visszagondolok. Sokszor. Szinte havonta új „szerelem” volt. Tini szerelem. Aztán pedig tényleg szerelmes lettem. És megbántottak.
Na de erre most akartam a legkevésbé visszaemlékezni. Ideje volt készülődnünk, hiszen reményeim szerint egy nagyszerű buli elé nézünk. És persze újra Rob karjaiban érezhetem magamat.