42. fejezet - Tartozni valahova + Nyári szünet

Sziasztok!

Csúszva, de megérkezett. :)
Köszi a sok segítséget Breeco, azt hiszem feladtam volna, ha nem segítesz. :$

Köszönöm mindenkinek a komikat!(L)

Nem fogtok szeretni, de szükségem van egy jó adag pihenésre. Rádöbbentem, hogy mindjárt vége a nyárnak. :O (Milyen idő van most is, nem igaz!)
Eljutottam arra pontra, amikor az agyam már nem képes egy dologra koncentrálni. Folyton elkalandozom írás közben. Pontosan tudom mit szeretnék a jövőben elmesélni nektek, de hogy a következő fejezetet megírjam... hát az igen nehéz jelen pillanatban. :S
Nem szeretek olyat kiadni a kezeim közül, ami nekem sem tetszik és annak sincs értelme, hogy valamit kierőltessek magamból. Ami egyébként sem megy jelen pillanatban. :( Ez a mostani fejezet sem lett valami erős. :S
Ez nem azt jelenti, hogy abbahagyom a történetet! Eszemben sincs! Jön a folytatás, csak ki kell aludnom magamat, vagy nem tudom. :D

Tehát, most kicsit nyári szünetre megyek. :) Nem tudom meddig fog tartani, de jövök! Facebookon, emailben, chaten elérhető leszek továbbra is. :)

Pihenjetek ti is, amíg megtehetitek! <3
Jó olvasást! Azért a komikról ne feledkezzetek meg! :)

Puß

Gika

***

"Ha olyan emberek fogadnak be, akik szeretettel bánnak veled - ugyanakkor természetességgel, anélkül, hogy rád kényszerítenék az akaratukat -, előfordulhat, hogy kedved támad még inkább közéjük tartozni."/Fabio Geda/

- Ez legyen, vagy inkább a másik? – kérdeztem a ruháimat cserélgetve.

- Mindkettő tökéletes, mindegy melyikben jössz. Különben is, csak egy egyszerű ebéd. – sóhajtott Rob. Valószínűleg már a végleteit feszegethettem, nem először tettem fel ezt a kérdést, de valahogy döntenem kellett a két, még versenyben lévő ruha között.

- Tudom, és nem is vacakolnék ennyit, ha nem izgulnék ennyire. – néztem rá kétségbeesetten. – Szóval? – mutattam fel ismét a két választási lehetőséget.

- Nincs miért izgulnod. – lépett mellém.

- Dehogynem! Ki tudja mennyiben változott a szüleid véleménye rólam, mióta utoljára találkoztunk? Lehet, hogy azóta a közeledben sem akarnak tudni engem. Ha nem megfelelően állítok oda, növelhetem bennük ezt az érzést. Tehát a virágmintás legyen, vagy a másik?

- Honnan szökkennek ki ezek a butaságok belőled? – ingatta meg a fejét. – Anyuék hívtak meg minket, kettőnket, együtt. – fonta össze a kezeinket.

- Jól érzem, hogy most próbálsz meggyőzni arról, hogy a szüleid nem fognak lenyakazni? – húztam be a nyakamat.

- Látod, tudtam én, hogy egy iszonyatosan okos barátnőm van! – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Oké, talán elhiszem… de melyik legyen? – néztem a kezeimben szenvedő ruhákra.

Rob lemondóan sóhajtott egyet, majd kihúzott egy egyszerű farmert és egy pólót a cuccaim közül. – Íme, az ebédhez tökéletesen illő öltözéke hölgyem! – mondta, miközben színpadiasan meghajolt.

- Öltözz fel, én addig felhívom Bobby-t, hogy leszállt-e már.

- Üzenem neki, hogy haragszom rá! – szóltam utána. – Nem értem miért kellett máris hazarepülnie New York-ba, különben is a másik irányba kellett volna mennie.

- Koncertje lesz – emlékeztetett. – De legalább hallotta a véleményünket és megfontolja, ne rágódj ezen!

- Jól van. Ha szerinted ez elég… de akkor se felejtsd el, mit üzenek neki!

Meglehetősen gyorsan magamra kapkodtam a Rob által kiválasztott – helyesebben találomra elém dobott – ruhákat, még nekem kellett rá várnom, hogy végre indulhassunk a szüleihez. Hiába nyugtatgatott egészen a házukig, mégis ott volt bennem egy nyúlfarknyi félelem. Igazán nem is tudom mitől rettegtem úgy igazából. Az igaz, hogy a fantáziám néha képes volt belendülni és képtelenebbnél képtelenebb képzetek pattantak ki a fejemből.

- Várj! – húztam vissza, mielőtt még benyitott volna. – Talán telefonálhatnánk, hogy itt vagyunk!

Nem tudnám megmondani mi is volt az az érzelem, ami először végigfutott Rob arcán, aztán nevetésben tört ki. – Most komolyan?! Szerintem, hívás nélkül is várnak minket. Nyugi!

- Ah, te könnyen beszélsz. – dörmögtem az orrom alatt.

- Hát megjöttetek! – nyitott Claire ajtót. – Mit ácsorogtok odakint? Gyertek befelé! - tessékelt beljebb minket a lakásba. Kicsit nyugodtabb lettem, jó jelnek vettem, hogy egyáltalán beengedtek.

- Richard! – szólt be a nappaliba, majd felém fordult. – Jaj, szívem, hadd öleljelek meg! Már nagyon hiányoltunk. Hogy vagy?

- Öhm… jól. – válaszoltam félénken. Őszintén meglepődtem, a fogadtatás egyáltalán nem tükrözte a rémálmaimban felvázolódott félelmeimet.

- Jól van, csak éppen bemagyarázta magának, hogy leharapjátok a fejét. – kuncogott mellettem Rob, mire egy jól irányzott könyökmozdulattal oldalba böktem. Szép! Ha még nála sincsenek biztonságban a titkaim, akkor kinél?

- Már miért tennénk ilyet? – lépett ki az előtérbe Richard, hogy ő is üdvözölhessen minket. – Jó újra látni Emili!

- Köszönöm. Én is örülök, hogy itt vagyok. – szorítottam meg Rob kezét.

- Na, látod, hogy felesleges volt a kétségbeesésed. – súgta a fülembe, miközben szorosan magához vonva besétáltunk a nappaliba.
Odabent nem sok minden változott, jobban mondva semmi. A lakás ugyanazt az otthonias, békés hangulatot sugározta magából, amit az emlékeim között őriztem.
Claire és Richard sem változott semmit sem, kivéve talán a tekintetüket, amivel kettőnket vizsgáltak.

- Már kezdtük azt hinni haza sem jössz, mikor itt vagy a városban. – célozta Robnak Claire. – Liz kikotyogta, mikor érkeztél. De teljesen érthető, hogy Emilit szeretted volna látni először.

- Jaj, anyu, tudod, ha tehetem, hazajövök hozzátok. – felelte Rob.

- Sajnálom. Haza kellett volna zavarnom, mielőtt elrabolom. – szabadkoztam.

- Ne is figyelj rá, csak az anyai féltő szíve mondatja ezeket vele. – nyugtatott Richard.

- Oh, mintha nem te kérdezted volna állandóan, merre lófrálhat már a fiunk. – ingatta meg a fejét Claire. – Férfiak…

- Na, asztalhoz! Még a végén kihűl az ebéd.

- Segítek! – ajánlottam fel, kibújtam Rob védelmező öleléséből és a konyhába mentem segíteni…

- Remélem, éhesek vagytok, mert anyád kitett magáért. Meg van róla győződve, hogy nem eszel rendesen a sok forgatás miatt. – szólalt meg Richard.

- Nem is dolgozom sokat. – védekezett Rob.

- Dehogynem. – válaszoltam kórusban Clairrel a konyhai részből, mire összemosolyogtunk.

- Életem két legfontosabb nője egy húron pendül, pont ellenem? – lépett közénk Rob, hogy mindkettőnket megölelhessen. Előbb Claire, majd én kaptam egy cuppanós puszit az arcomra.

- Elég a hízelgésből. – mondta Richard. – Most már én is éhezem.

Miután asztalhoz ültünk, már egyáltalán nem volt bennem szorongás. Talán az első alkalomkor izgultam ennyire legutóbb. Olyan távolinak tűnt az a nap, mikor először találkoztam Rob családjával. A hangulat ezúttal is gyorsan feloldódott, jól éreztem magamat. Csupán Liz és Vic nem volt jelen, ennyi volt mindössze a különbség. Óriásit tévedtem már csupán azzal is, hogy egyáltalán arra gondoltam nem fogadnak majd szívesen. Miközben az asztalnál ültünk, - Rob kezei összefonódva az enyémekkel, borozgatva, a desszertnél járva- egy új érzés kezdett el bennem motoszkálni. Családtagnak éreztem magamat.
Hálás voltam. Főleg azután, hogy egy szem fiúgyermekük szívét rendesen összetörtem – mindig is tisztában leszek azzal, milyen hatása lehetett egykori elhamarkodott döntésemnek – ugyanolyan, sőt talán még nagyobb szeretettel, bizalommal fogadtak vissza. Idáig nem tudtam mi volt a furcsa, amikor Rob szüleire néztem, de már értettem a tekintetüket. Tudtam mit láthattak, mikor kettőnkre néztek, mert legbelül én is éreztem. Egy erős kapcsolatot láttak, ami túlélte a 10 hónapos különválást, Rob forgatásait, a sajtó mocskait és a távolság által állított akadályokat. Tudtam, hogy tudják, tényleg szeretem a fiukat. Szeretem és vele akarom leélni az életemet… Bár ezt az információt, azt hiszem, egyelőre megtartom magamnak.

- És hol száltatok meg Dáviddal? Ugye Dávid? – kérdezte Claire, miközben a süteményes tányérokat szedtük össze.

- Igen, remek munkát végez és nagyszerű barát. – pillantásom Robra siklott. Emlékeztem még, mikor féltékeny volt Dávidra. Milyen képtelen dolog… - Egy kis szállodában, de pont jó helyen van, így nem kell annyit mászkálnunk, hogy eljussunk a stúdióba.

- Igen, aranyos kis szálloda, de megnyugodnék, ha átjelentkeznétek egy másikba, amint elmegyek. – jegyezte meg Rob.

- Oh, csak nem valami baj van? – indultak be rögtön Claire anyai érzékei.

- Semmi, csak valaki – fordultam Rob felé – kezd paranoiás lenni.

- Paranoiás? Nem is. Azt ne mond, hogy nem láttad, hogy nézett a portás csaj, mikor meglátott minket. Ha van egy kis esze, rögtön kiadta a hírt valami újságnak. Nem szeretném, ha zavarnának titeket a munka közben.

- Nem lesz semmi baj. – nyugtattam meg újra. Ezt már egyszer megbeszéltük. – De, ha annyira aggódsz, keresünk egy másik szállodát. – egyeztem bele.

- Oh, szívem, miért nem alszotok itt? – kérdezte Richard. – A ház szinte üres, mióta Liz is saját lakásba költözött.

- Oh, köszönöm, de Dávid, meg minden. És nem akarnánk zavarni. De köszönöm.

- Sok munka van még vele?  - tért vissza az eredeti témához Claire.

- Már a vége felé járunk, kicsit örülök, mert fárasztó munka volt összehozni. Ami nem sikerült volna Rob nélkül. – néztem az említett személyre. Próbált úgy csinálni, mint akinek semmi köze a dologhoz, de nem jött össze.

- Ha tudnád mennyit telefonálgatott az anyjával, hogy felmerje-e ajánlani neked a segítségét - sóhajtott Richard.

- Ezt nem említette. – fordultam Rob felé kérdőn.

- Kissé be voltam tojva, hogy elrontom a dolgokat, na – vallotta be.

- Azt hiszem meg kellene köszönnöm, hogy felém tereltétek Robot, mindazok után, ami történt. Nélküle nem lennék itt. Nélküle sehol sem lennék. – néztem hálásan Rob szüleire.

- Örülünk, hogy újra együtt vagytok. – mondta Claire, Richard csak őszintén bólogatott mellette. Nem is volt másra szükség, tudtam, hogy minden tettüket őszinteség hatja át.

Claire marasztalt volna minket kicsit tovább is, de nem maradhatunk. Élveztem az ebédet, viszont be kellett látnom, hogy tetszik, vagy sem, Robnak még ma este vissza kell repülnie. Az elválás gondolata annak ellenére sem volt ínyemre, hogy jól tudtam nemsokára már nem választ el minket egymástól ekkora távolság.
Rob szüleihez egy bérelt kocsival mentünk, de Rob eltalálta, hogy visszafelé legalább egy darabig sétáljunk. Örömmel egyeztem bele. Apukája aranyos volt, megígérte, hogy majd ő lerendezi a kocsi ügyét a következő délelőtt. Így a jó idő ellenére, Robhoz bújva sétáltunk London utcáin.

- Ugye te tudod, hogy merre megyünk? – kérdeztem pár perc elteltével. – Mert én teljes mértékben rád bíztam az életemet ma este.

- Szóval ez a bizalom, csak ma estére szól? – somolygott.

- Általános a beléd vetett bizalmam - bújtam közelebb hozzá, azért kezdett lehűlni a levegő – de ma este extra erős. – vigyorogtam.

- Na, jó! Valld be, hogy nem hiszed el, hogy a saját szülővárosomban nem tévednék el.

- Én ilyet egy szóval sem állítottam! – védekeztem. Persze, pont ezt gondoltam… nem úgy tűnt mintha jó irányba mennénk. Gonosz voltam, nem sajnáltam volna, ha egész éjszaka Londonban kell császkálunk, ha ez azt jelentette volna, ma este még velem marad. A barátnő énem nem tudta felfogni, miért kell olyan kései géppel elmennie, miért nem megy inkább korán reggel. Másrészről már rég visszazavartam volna, hogy kipihenten érkezzen a forgatásra.

- Nézd csak, egy park! – szólalt meg percek múltával.

- Oh, micsoda éleslátása van ma, uram. – tréfálkoztam.

- Milyen bátor lettél most, hogy eljöttünk otthonról! – jegyezte meg. – Az elején megfordult a fejemben, hogy ma még orvoshoz kell vigyelek ájulás miatt, vagy idegösszeroppanással.

- Jól van, jól van. – öltöttem ki rá a nyelvemet. – Nem kell ennyire kimutatnod a kreativitásodat. Sikeresen elfogadtam, hogy a szüleid szeretnek, baj nem lehet. Te is szeretsz, szóval az életem tökéletes.

- Na és viszont is szeretsz? – kérdezte.

- Ahh…- csaptam rá a mellkasára.

- Hé, ezt most miért kaptam? – kérdezte ártatlanul.

- Azért, mert megkérdezted és azért, mert egyáltalán megfordult a fejedben, hogy nem. – mondtam.

- Szóval, te kételkedhetsz benne, de én benned nem?

- Ez nem kételkedés, tudom én. – csókoltam meg. – De te akkor is Te leszel, drágám.

- Gyere, sétáljunk át a parkon. – húzott maga után.

- Ah, szóval a park volt végig a célunk? – kérdeztem. – Ez kicsit megnyugtat, szóval tényleg tudod merre megyünk. – mosolyogtam. Tudtam, hogy fog reagálni rá és lám- lám, jött is a kedvenc szemöldökhúzogatós mosolyom.

- Szeretnék adni valamit. – fogta meg a kezemet.

- Oh, már megint sikerült valamit szervezkedned! – háborodtam fel. - Nem hiszem el, hogy nem vettem észre…

- Szervezkedni? – húzta össze a szemöldökét megint.

- Igen. Mint tegnap Dáviddal. Mostanra már észre kellene vennem, mikor sántikálsz valamiben, és nem. – fontam össze kisé ingerültebben a karjaimat, mint szerettem volna. Csak magamban csalódtam.

- Pont ez a szervezkedés lényege. – mondta elégedetten. – Különben sosem tudnálak meglepni. Milyen unalmas is lenne nélküle az életünk!

- Oh, milyen unalmas is lenne egy színész mellett. – mondtam tettetett elkeseredéssel.

- Élvezed, hogy ezt csinálhatod, igaz? – csillant meg egy huncut fény a szemében.

- Nagyon! – öleltem meg.

- De tényleg adni szeretnék neked valamit. – tolt kissé hátrább magától, majd a tenyerembe pottyantott egy aprócska csilingelő tárgyat.

- Egy kulcscsomó. – állapítottam meg, majd kissé lelkesebben hozzátettem – A közös Los angelesi lakásunk kulcscsomója! – örvendeztem, miközben olyan erővel szorítottam magamhoz, mintha egy kincset érő tárgyat tartanék a kezeim között. Az is volt valahol…

- Gondoltam kicsit romantikusabb, ha nem a szálloda négy fala között adom oda neked. – mondta, miközben lábával szégyenlősen köröket rajzolgatott a homokba.

- Annyit szervezkedsz, amennyit, csak akarsz! – szökkentem a karjai közé. – Imádom, hogy mindig tudsz olyat tenni, amire nem számítottam.

- Azt gondoltad, nem kapsz kulcsot?

- Nem, de nem így. Ez így romantikus. És még kulcstartó is van rajta!

- Téged könnyű boldoggá tenni. – jegyezte meg.

- Hát, nem sok minden kell hozzá: csak Te! – csókoltam meg.

***
Az utolsó járat termináljában állva is a közös lakásunk kulcsait szorongattam a zsebemben, amíg fel nem szállt a gép. Aztán már csak Dávidra vártam, hogy ne egyedül kelljen átküzdenem magamat a kellemetlenkedő lesifotósok odakint várakozó csoportján.

Bel Ami

Nem, nem Beli kutyusról lesz szó, hanem a gazdijáról. XD Az okos, ügyes, tehetséges gazdijáról...
Kijött a Bel Ami (A Szépfiú) treaser előzetese. Hogy miért olyan különleges ez? Egyrészről, mert Rob szerepel benne. Aztán, mert a film egy része itt forgott Budapesten. A szerencsésebbek, akár meg is kukkolhatták őt, akár csak Ági és Zsuzsi tette. :P
Na, tessék meglesni, aki még nem tette volna! Íme a film előzetese, amit Rob forgatott miközben Emili visszahódításával próbálkozott:

Aki megmondja nekem, milyen szám megy 1:45-től, az kap egy virtuális ölelést! :)
Óriási lesz! Sok-sok magyar helyszínnel és Robbal. Na, ezek után mondja valaki, hogy nem tud játszani. 

A frissről: A San Diegoi Comic Con zajlik éppen, kicsit most felborult a napirendem, fordítgatok, meg ilyenek...de próbálok nem sokat csúszni a résszel. Hétfő/kedd fele kész leszek...talán.

Puß
Gitka

41. fejezet - Első állomás: London

Sziasztok!
Köszönöm a 6 megjegyzést, nagyon örültem neki. :)) Ugyanúgy, mint az új látogatóknak. Sziasztok! Még írogathatnék itt mennyire örülök nektek, de szerintem nem erre vagytok kíváncsiak. Inkább hallgatok, ti meg olvassatok. ;)

Kellemes olvasást!

Ui.: A dalért köszönet személyes Bobby szakértőmnek, drága bétámnak, Bobby örök és egyetlen igaz társának, Breeconak. ;) Majd egyszer ő is rájön...

Puß
Gitka

 ***

"Ahova érdemes elmenni, oda nem vezet rövid út."

/Vavyan Fable/

Lassan már enni sem tudtam az izgatottságtól a Londoni utunk miatt, ha pedig még előrébb haladtam gondolatban, még a pillangókat is éreztem a hasamban. Izgatott voltam. Bár pár napja a legutolsó reményfoszlányom is odalett, amikor Rob közölte kizárt, hogy elszabadulhat a forgatásról, minden porcikám Londonért kiáltott.
Osztottam, szoroztam magamban, és rá kellett ébrednem valójában rengeteg dolog volt, ami hiányzott. Ott volt Sophie, Grace és Eric, valamint Rob nővérei és családja is tárt karokkal várt vissza. Bár titkon rettegtem újra Claire és Richard szeme elé kerülni, de ezt idáig nem osztottam meg Robbal. Már ügyesen kieszeltem, muszáj lesz segítenie valami kibúvót találni, miért nem tudok velük találkozni. Liz és Vic szájából még csak elviselném, ha leharapják a fejemet, de ugyanezt Claire-től nehezebben dolgoznám fel egyedül. Tisztában voltam vele, nem csak magamnak okoztam szenvedést anno. Mégsem ejthetem meg a nagy „viszontlátást” Rob nélkül! Nem és nem!
Ennek ellenére, nem lehetett bírni se velem, se Dáviddal. Kissé lelkiismeret furdalásom volt, amiért ellentétben vele, az én figyelmemet rengeteg dolog elvonta a film utómunkálatairól. Viszont ő ennek hallatán, csak legyintett, szerinte butaság ilyeneken lelkiznem. Még Bogi is boldogabb volt, mint az elmúlt időszakban. Valami oknál fogva mindenki velünk örült. Talán anyu volt az egyetlen, aki némi aggodalmát is kifejezte. Persze kicsit sem hibáztathatom az érzései miatt. Még belegondolni is nehéz volt számomra is, milyen keveset láthatom majd az elkövetkező időben a családomat. De mennem kellett. Egy új élet várt rám Los Angelesben. Bár maga a város és a tény, hogy úgymond közel leszek a tűzhöz, nem hozott lázba, Rob jelenléte minden aggodalmamat tovaűzte.
Azonban ő sem pont London miatt volt ideges, inkább Los angelesi döntésemmel nem értett teljes mértékben egyet. Jobbnak látta volna, ha London után még hazajövök Magyarországra, viszont én nem szerettem volna kétszer búcsúzni. Félő volt, még eltántorítanak a döntésemtől.

- Olyan messze leszel tőlünk, hiányozni fogsz! Tudod, hogy nem voltam sosem egy szívbajos anyuka, de akkor is az én kislányom vagy, aki elmegy a világ túloldalára. – fakadt ki Londonba indulásom előestéjén.

Természetesen a csöndes elbúcsúzásomnak lőttek, ugyanis megint a fél család össze lett csődítve. Hirtelen mindenkinek könnyek szöktek a szemébe, természetesen így én sem kerülhettem el a teljes összeomlást. Hiányozni fognak, oh, de még mennyire!
Annak ellenére, hogy nem rég láttam Fannit, ezúttal is meglepődtem mekkorát nőtt a pocakja. Újdonsült férjével – aki a kezdeti riadalom után készségesen és örömmel vezette drága unokahúgomat az oltár elé – majd kicsattantak a boldogságtól. Fanni könnyektől nedves arccal vetette magát a karjaimba, nem egészen tudtam eldönteni, azok tényleg nekem szólnak, vagy csupán a hormonok játszadoznak vele. Végül az én rendszerem is megadta magát és hasonló mértékű könnyzáporral viszonoztam érzelmi kirohanását. Nem igazán neki szóltak a könnyeim, úgy egészében sirattam mindenkit, akit magam mögött hagyok, ki tudja mennyi időre.
Persze a legnehezebb menetnek mégis csak anyu és apu bizonyult.

- Látod, megmondtam, ha egyszer kimész, többet nem fogsz hazajönni. – szipogta anyu a fülem mellett.

- Oh, ugyan már! Nem örökre megyek. – dörzsölgettem a hátát, miközben nagyokat nyelve próbáltam meg visszatartani az ismét rám törő sírhatnékot.

Igaz volt, amit mondtam? „Nem örökre megyek…” Igazán? Egyik részem szenvedett, amiért itt hagyom a családomat, a másik viszont sikítva kívánkozott az ölelő karok közé.

- Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem szipogva anyutól.

Kisírt szemekkel nézett vissza rám. Tekintetében fájdalom ült, viszont tudtam, hogy a legőszintébb választ kapom majd tőle.
- Minden bizonnyal ugyanezt, amit te, kicsim. Ugyanezt. Nehéz dolog ez a szerelem. – sóhajtott, majd ismét magához szorított.

- Emili, ha tudnánk, hogy bajod esne, nem engednénk el. Persze tudom, hogy felnőtt vagy, de mindig okosan mérlegelsz. – mondta apu. – Persze nem bántam volna, ha egy kicsit közelebbi kiszemelted lesz, de hát ez van. Mondjuk legalább a kontinensen maradhattál volna. – nevetett fel. Tiszta apu, még ilyenkor is próbálja oldani a hangulatot. Úgy tűnt azonban nem sok sikerrel, anyu ugyanis a kontinens hallatán újra sírásba kezdett.

- Jesszus, ebbe így még bele sem gondoltam! Még csak nem is maradsz Európában!

- Jaj, anyu! Nem voltál te ilyen érzelgős sosem. – sóhajtottam, miközben próbáltam vigasztalni.

- Egy lányom van, egyszer az életben én is lehetek érzelgős, nem igaz? – kérdezte.

- Persze, hogy lehetsz!
„Ha ez kellett, hogy nyugodt szívvel engedjen el, akkor egész este mellette maradok és vígasztalom.” – gondoltam. Persze nem teljesen volt ez így, nem fogom valóban az egész éjszakát anyuval és apuval sírva-ríva, nosztalgiázva tölteni.

Úgy tűnt anyunak valóban csak az egyszeri kiborulásra volt szüksége. Másnap a reptéren normális mennyiségű könnyek között vettünk búcsút egymástól.
Bogival és Kittivel kapcsolatban azonban nem voltak ilyen kilátásaink. Legfőképpen Bogival nem. Féltem itt hagyni. Ismertem, akár a tenyeremet, tudtam mikor füllent.
Legutóbb múlt este, még mielőtt hazamentem volna. Váltig állította, nincs semmi baja. Kitti talán el is hitte, de én nem. Túl intenzíven akarta bebizonyítani, nem tetszett nekem. Persze megbeszéltük, amint munka terén elrendeződnek mindkettőnk dolgai, kilátogat és csapunk egy csajos estét. Fájó szívvel gondoltam bele, ennyit kapok csupán majd belőle ezentúl? Mindössze a csajos estéink, napjaink mutatják majd meg mik is vagyunk egymásnak?

- Hiányozni fogsz nagyon. – szorított magához Bogi, majd Kitti az indulás előtti percekben.

- Miért búcsúzkodik tőlem mindenki, mintha sose látna viszont? – kérdeztem könnyektől fuldokolva.

- Nem azért, mert sosem látunk viszont. – nézett rám. – Csak máshova fogsz ezentúl kötődni. De ne felejts el, oké? Azok a Los angelesi csajok biztos nincsenek olyan jó fejek, mint mi, Kittivel.

- Most viccelsz ugye? – nevettem fel. – Ti vagytok a legjobb barátaim. Komolyan csajok! – méltatlankodtam. – Gyertek ide!– öleltem magamhoz őket szorosan, talán ilyen szorosan még sosem.
Felszállásig abban a tudatban voltam, minden könnyemet elhasználtam, majd ahogy a Duna vonalait láttam kirajzolódni az ablakból lenézve, rá kellett eszmélnem az igazi búcsúzás még csak most következik a lelkemben.

***
London. Stúdió. Munka. Fáradtság. Ágyba zuhanás. Időnként Beli sétáltatása. Nagyjából így lehetett volna összefoglalni érkezésünk utáni napjainkat. A stúdió felszerelései valóban professzionális szintűek voltak, legalábbis nekem annak tűntek. Eleinte féltem, hogy majd csak erőltetett kifogásokkal tudom kimenteni magamat Rob szüleinek meghívása alól, de végül minden indokom hitelesnek bizonyult. Éppen csak annyi energiám maradt napközben, hogy egy- egy pillanatra beszéljek anyuékkal, Bogival és Robbal. Ha idáig viccesnek találta, amikor a webkamera előtt beszélgetés közben aludtam el, most el sem tudom képzelni mi lehetett a megfelelő szó a reakciójára, amikor éjjel 3- kor egy szendviccsel a kezemben szundítottam el. Nem elég, hogy reggel farkaséhesen ébredtem, még a hajam is tiszta vajas lett. Bárki nézett volna rám reggel, biztos az első gondolatai között szerepelt volna egy vad éjszaka. Hát a szendvics nem szolgáltatott vad éjszakát, az biztos. Kezdtem nyűgös lenni és ezt Rob is érzékelte rajtam. Elegem volt, hogy még most sem láthatom, szoríthatom magamhoz, tölthetem vele a szabadidőmet. Persze, amint végzünk az utómunkálatokkal, máris röppenhetek hozzá. Dávid próbálkozott nap, mint nap jobb kedvre deríteni.

Szombaton megelégelhette a viselkedésemet, mivel reggel erélyes kopogással ébresztett a szállodai szobában.
- Öltözz! Vásárolni megyünk! 15 percet kapsz!- közölte az ajtóban állva.

- Ne már, ellenségek között is minimum fél óra kell, te meg állítólag még bírsz is. – dörmögtem egy ásítás kíséretével.

- Sajnálom honey, 15 perced van, de lásd, mennyire rendes vagyok, itt egy ruha. - kezdett kotorászni a cuccaim között, majd egy pont a mai napra megfelelő szettet rakott ki elém az ágyra.  – Még mindig nem vagy kész? – kérdezte.

- Lennék, ha hagynál levegőhöz jutni és felöltözni. – kértem.
Akár egy diktátor, úgy vezényelt, és láss csodát, valóban 15 perc alatt elkészültem.

- Na, ezt sem kell megszoknod. Legközelebb akkor is szükségem lesz arra fél órára. – panaszkodtam London utcáin sétálva.
Ez a mai vásárlós kiruccanás egyáltalán nem hasonlított egyetlen egy vele átélt vásárlási élményemhez sem. Pedig volt egy pár belőlük. Nos, nem nevezném mindegyiket kifejezetten élménynek, de ezt jobbnak láttam nem az orra alá dörgölni. Rá nem jellemző hanyag módon válogatott a ruhák között. Mintha nem is az üzletekben járt volna legbelül. Pedig igazán jó kis üzletek voltak, ezt még az én nem szakavatott, divatmániától mentes szemem is kitűnően felismerte. Sokszor kaptam is ezért tőle, szerinte több figyelmet kellene szentelnem az efféle dolgoknak nő létemre. Engem viszont annyira nem dobott fel sosem, mint őt. Na, jó persze, ha viselnem kellene egy darabot, nem ellenkeznék, de sosem vásároltam kifejezetten márka centrikusan, mint ő. Bár pár Louis Vuitton táskával az egekbe lehetett volna juttatni, sosem volt szívem annyit kiadni ilyenekért. Furcsán viselkedett, ugyanis még az efféle eszmefuttatásaimra sem kezdett bele az ilyenkor szokásos térítőbeszédébe. Ehelyett, csak az óráját vizsgálgatta, viszont azt annál nagyobb igyekezettel.

- Mond csak, igyekszünk valahova? – kérdeztem puhatolózva.

- Mi? Neeem. Dehogy!

- Tudod, színésznek pocsék lennél. – közöltem vele. – Miben sántikálsz?

- Semmiben, tényleg. Csak ez most nem jön be nekem. – tette le a kezében lévő inget. Még hogy nem jön be neki! Ha nem ezt az inget magasztalta volna előttem múlt héten közel 5 percen keresztül, még talán el is hittem volna neki. Így viszont úgy téve, mint aki semmit sem sejt, vártam mi lehet a dolgok hátterében.

- Akkor most mi lesz? – kérdeztem.

- Mi lenne, ha elnéznénk egy másik helyre? - kérdezte. – Nem rég nyílt, kérlek!- nézett rám kérlelően. Utáltam, mikor ezt csinálta. Nem lehetett neki nemmel felelni.

- Rendben! – mondtam.
Gyorsan taxit fogtunk, majd célba vettük Dávid újabb áldozatát. Nem tudtam mire is vállalkoztam… Meg kell hagyni profi módon terelte el a figyelmemet arról a tényről, hogy egyáltalán nem arra vesszük az irányt, amerre gondoltam volna. Sajnos, csak akkor tudatosult bennem igazán, amikor kitessékelt a járműből.

- Öhm, szerintem nem jó helyet mondtál a taxisofőrnek. – fordultam Dávid felé.

- De, ide jövünk. – mutatott egy teljesen hétköznapinak tűnő házra, ami semmiben sem tűnt ki a többi közül. Egy átlag angol lakás előtt álltunk.

- Ez? - kérdeztem. - Kizárt! Mégis milyen bolt lenne itt? Főleg, ami neked is tetszene.

- Ja, ez egy nagyon kis körben ismert új tervező. Szeret otthonias körülmények között dolgozni, tudod, még nem kapták fel nemzetközileg. – magyarázta.

- Várjunk! – kezdett összeállni a kép. – Ez a tervező pasi?

- Miért? – kérdezte bizonytalanul, mint aki nem is tudja, feleljen-e, vagy sem.

- Mert, ha pasizni akarsz, minek kellek én is?!

- Jaj, nem akarok pasit felszedni. Hidd el, őt főleg nem. Gyere, meglátod tök jó lesz!- lelkesült fel újra legnagyobb bánatomra.

Az ötödik csengőszó után kezdett bennem felébredni a remény, talán senki sem fog ajtót nyitni és visszabújhatok az ágyikómba egy kiadós alvásra.

- Szerintem mehetünk is. – fordultam meg, majd elindultam lefelé a lépcsőházban.

- Ne olyan sietve. – húzott vissza egy kar, az ajtó nyikorgása után.
Egy porcikám sem vágyott többet alvásra.

- Szia! – szökkentem rögtön karjai közé, feledve Dávidot és a világot. – Hiányoztál!

- Te is nekem nagyon! – nézett a szemembe, majd minden körítés nélkül húzott magával forróbb vidékek felé…

Nem érdekelt tovább a hely, idő, csak ő kötötte le a figyelmemet.
Reggel nyúzottan, de boldogan ébredtem, miközben egy kék tekintet fürkészte az arcomat.

- Jó reggelt! Furcsa lesz minden nap melletted ébredni ezután. – mosolygott rám az édes arc.

- Jó reggelt neked is! Hát, még leállíthatom a cuccaim szállítását, ha meggondoltad magadat.

- Nem, dehogy! – védekezett rögtön. – Ki nem hagynám életem nagy lehetőségét. – nevetett. – Csak még mindig nem hiszem, hogy kiérdemeltelek volna. - simította félre egyik kósza tincsemet.

- Ohh, azt hiszem az este nagyon is bebizonyítottad, hogy igen. – leheltem egy csókot ajkaira. –  Nem tudom elhinni, hogy mégis itt vagy! És, azt sem, hogy megint mögöttem szervezkedtetek. Én meg nem jöttem rá. Pedig annyira átlátszó volt. – sóhajtottam.

- Ez igen hízelgő ránk nézve, nem gondolod? Pedig te roppant kreatív elmével rendelkezel. – hízelgett egyszerre önmagának és nekem.

- Ha már a roppant nagy kreativitásom került szóba… - kezdtem – hol is vagyunk? –kérdeztem, miközben körülnéztem a helyiségben, ami igazából a nappali volt. Csak eddig jutottunk…

- Liz lakásán. – közölte vigyorogva, mire majdhogy a szám is tátva maradt.

- Nem mondod komolyan? – kérdeztem ijedten. – Mi…az előbb, az este… mi Liz lakásán… oh, te jó ég! – húztam magamra gyorsan a félre lökött takarót.

- Az este még nem zavart ennyire a hely. – próbált beférkőzni a pokróc és az azt szorongató kezeim közé.

- Fúúh! – vágtam hozzá finoman a legelőször kezeim közé kerülő párnát.

- Hékás, nem ér támadni. Liz odaadta a kulcsokat, otthon aludt anyuéknál az este, úgyis ott vacsizott, máskor is volt már ilyen, szóval nem feltűnő anyuéknak sem.

- Nem tudják, hogy itthon vagy? – néztem rá hitetlenkedve. – Mármint a szüleid?

- Még nem. A gép indulása előtt egy órával tudtam meg, hogy eljöhetek. Csak Dáviddal beszéltem és Lizzel. És amúgy is, egy kicsit kettesben szerettem volna veled lenni és meglepni. – mosolygott.

- Hát az sikerült. Nagyon szépen vizsgáztál belőle!  – gratuláltam neki egy újabb csókkal.

***
Négy nap, mindössze ennyi időre tudott Rob Londonban maradni. Miután szépen bejelentkezett otthon, már nem húzhattuk tovább nagyon a megjelenést. Már nem is akartam. Viszont mivel Bobby csak egy napig volt a városban mégis elhalasztottuk Claire-ék meglátogatását egy estével. Liz, Bobby és Rob társaságában ültünk Dave kocsmájában, Dávid egy jó kinézetű pasival beszélgetett két asztallal odébb.

- Jól vagy? – kérdeztem Bobby-t, megpróbálva palástolni aggodalmamat irányába.

- Aha. – bólintott. Nem aratott teljes győzelmet.

- Az jó. – mosolyogtam rá. – Na és játszol nekünk ma valamit?- próbálkoztam, hátha attól valamennyi szín szökik az arcába.

- Hát nem tudom megkapom-e rá az engedélyt a főnöktől? – nézett kérdőn Dave- re, aki épp ekkor hozta ki az italokat az asztalunkhoz.

- Jól tudod, ha szabad a színpad, szabad a zene. – kacsintott rá Bobbyra.

- Hát, akkor, de csak mert te kérted. – mosolygott rám.

- Nézzétek már, próbálja lopni a barátnőmet. – méltatlankodott Rob.

Bobby játékát hallgatva az az érzésem támadt, ez a dal nem is igazán nekem szól, inkább Boginak. Ő sem volt túl rajta. Egyikük sem volt túl a másikon, bármit is igyekeztek elhitetni velünk. Nem hagyott nyugodni ez a helyzet, tennem kell valamit. Óvatosan Rob felé pillantottam, aki mintha csak megérezte volna, mi jár a fejemben, bólintott. Nagyon reméltem, hogy tényleg ugyanarra gondol, amire én. Mikor mi voltunk hasonló helyzetbe Bobby és Bogi is mindent elkövetett a többiekkel együtt, hogy újra egymásra találjunk. Nélkülük, ma sem ülhetnénk egymásba fonódva Bobby szomorú ihletésű dalát hallgatva ezen a helyen. A szívem szakadt meg értük…

- Tudom, mi jár a fejedben. – súgta fülembe halkan, miután Bobby vidámabb számba kezdett. – Ötleted is van? – kérdezte. Lassacskán egy terv kezdett kirajzolódni a fejemben. Nem a legeredetibb, de egy esélyt mindenki megérdemel.

- Beszélj vele! – kértem. Tudom, hogy mit magyaráztak be maguknak, de ha egyiküket megtudjuk győzni, akkor már félig jó úton vagyunk.  – Vedd rá, hogy beszéljen Bogival. Ha látná, hogy komolyan gondolja, tényleg komolyan, biztosan megváltozna a jelenlegi álláspontja. Mondjuk, ha elmenne hozzá. – boncolgattam a témát.

- Már beszéltem, de nem hallgat rám. – mondta.

- Hé, mit sugdolóztok ti ott? – kérdezte Liz.

- Épp azon agyalunk, hogyan lehetne helyrehozni Bobby és Bogi kapcsolatát. – magyarázta Rob a nővérének.

- Tekintve, hogy pár országhatár választja el jelenleg őket, elég nehéz lenne feltűnés nélkül összeereszteni kettejüket. – gondolkodott. – Kivéve, ha az egyiküket meggyőznénk, hogy menjen el a másikhoz és beszéljen vele.

- Én is pontosan ezt mondtam. – húztam ki büszkén magamat Rob mellett.

-  Na jó, szerintetek megtenné? – kérdezte, miközben tekintete Bobbyra siklott, aki egy újabb dalba kezdett. Úgy látszik egy rögtönzött koncertet adott a színpadon. A közönség pedig nem ellenkezett.

- Te megtetted, nem igaz? – simítottam végig kezeimet az arcán.

- Mert szeretlek! – nyomott egy csókot a számra.

- Jaj, fiatalok, kéretik ne előttem! – takarta el színpadiasan a szemét Liz.

- Ők is szeretik egymást, én érzem.

40. fejezet - Utolsó pillanatok... avagy kómásan is szépek

Sziasztok drágáim!
Örömteli pillanat ez nekem. 40. fejezet!! Oké, ez nekem nagy dolog, sosem gondoltam volna magamat ismerve, hogy eddig is eljutok. :D Imádom a kerek számokat mellesleg. XD
Köszönöm, hogy még mindig itt vagytok. Már csak egy fő választ el a vágyott 50 követőmtől. :D
A fejezet: imádom! Tudom ezt már elsütöttem pár fejezet előtt, de jelenleg ez a kedvencem.
Breecoval beszélgettünk és miután mélyen magamba néztem rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is igyekszem
nem Emili lenni, most elég sokat átvetítettem magamról szegénykére.
Remélem élvezni fogjátok, mert én roppant módon azt tettem. :)
Facebookon tessék lájkolni, akinek ingere van rá. ;)
Kellemes olvasást!

Puß
Gitka

Ui.: Azért nincs kép, mert a blogger nem szeret. :(

***

“A távollét szerelmesek közt úgy hat, mint a szél a tűzre: a kis szerelmet eloltja, a nagyot tűzvésszé növeli.” (Füst Milán)

Végre hosszas munka, szervezkedés után nekiálltunk a forgatásnak. Nem volt sok időnk, így elég feszített munkatempóval kellett dolgoznunk. Ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem minden egyes pillanatát. Egy dolog megírni a történetet és egészen más látni magad előtt, ahogy az formát ölt. A színészeink nagyszerűen vették az akadályokat, szerencsére csak kisebb leállásaink voltak. Dávid pedig csak magát adta, ami még nagyszerűbbé tette az egészet. Kicsit koloncként éreztem magamat mellette a kezdeti időszakban, ő volt a zseni én csupán asszisztáltam. Valahogy azonban kiderült számomra, hogy mégsem vagyok akkora katasztrófa ebben az egészben.
A forgatási napok befejeztével zombiként estünk haza, szerencsére mindig volt ott valaki, aki tárt karokkal fogadott minket. Bár minden időmet elvette a munka, forgatás, felkészülés, nem tudtam nem észrevenni Bogi arcán bujkáló szomorúságot. Egyik este hiába voltam kiütve a fáradtságtól nem bírtam, hogy ne kérdezzek rá a dolgokra. Mind eddig ügyesen kerülte az efféle beszélgetéseket.

- Minden oké? – kérdeztem óvatosan. Gondolhatta azt is, hogy csupán a napja felől érdeklődöm, reméltem, hogy érteni fogja, mire szeretnék kilyukadni.

- Ja, lehet, hogy találtam munkát, de még nem biztos. – újságolta mellékesen a hírt. Hát mégsem értette, miért kérdeztem…

- Na, ez jó hír! – mondtam. – De nem pont így értettem a kérdést.

- Tudom, hogy értetted. – húzta el a száját. – Nincs semmi bajom, hidd el.

- Oké, csak szeretném megérteni mit, miért csinálsz. A barátnőd vagyok, na! Aggódom érted. Még ha nem is mutatod ki annyira, mint én anno, de én akkor is látom rajtad, hogy szomorú vagy.

- Az vagyok, most már, oké?! – fakadt ki belőle egy nem várt érzelemhullám. Meglepődtem, ez a hirtelen kirohanás nem volt rá jellemző. Ahogy a szeméből előbuggyanó könnycsepp sem volt az.

- Nem, nem oké. – öleltem magamhoz. – De jobb lesz, ha elmondod, mi fáj. - próbálkoztam. Hiába, kettőnk közül ez neki sokkal jobban ment. Már csak hivatalból is.

- Tudom, hogy szerinted hülyeséget csináltam. Úgy gondolod, nem kellett volna szakítanom vele, igaz? – kérdezte könnyes tekintettel.

- Azt hittem. jól megvoltatok. – mondtam félénken. Fogalmam sem volt róla, mi történhetett kettejük között, aminek ez lett a következménye. Valaminek pedig lennie kellett, nem tudtam máskülönben elképzelni a szituációt.

- Meg is voltunk, nem ez a baj. – sóhajtott egy hatalmasat. – Már mondtam, én nem te vagyok. Engem minden ide köt, ha kapok munkát főleg. Ő pedig folyton zenél, utazgat, mintha nem lenne elég, hogy New Yorkba költözött.

- Értem, de létezik olyan, hogy távkapcsolat.

- Persze, de nekem az nem ment volna. – ringatta meg a fejét. – Mialatt ti külön voltatok, mi végig tartottuk a kapcsolatot, de ezt még egyszer nem tudnám végigcsinálni. Egyszerűen nem menne, érted? Mikor idejött tisztában voltam, hogy nem marad sokáig, őt is ugyanúgy várja a munka, mint mást. Egyszerűen nem tudtunk olyan időpontot keresni, ami mindkettőnknek megfelelt volna, hogy legközelebb találkozzunk. Én nem tudok hétvégi barátnő lenni, aki havonta látja csak a barátját.

- Hát nem egyszerű az biztos. – állapítottam meg saját tapasztalatból. – De egy próbát talán megért volna.

- A próba már megvolt, ennyi. – vonta meg a vállát. – Ha tovább húzzuk, csak jobban fájna. Nincs értelme, hogy mindketten szenvedjünk.

- Sajnálom, mert te így is szenvedsz. – láttam rajta, hogy éppen ellenkezni próbálna. – És ne mond, hogy nem, mert az lenne a hónap füllentése.

- Kiheverem. – mondta. – Nekem valaki közelebbi kell. Valaki, akire bármikor számíthatok, aki elérhető, biztonságos. A világsztárokat, művészeket meghagyom neked. - kacsintott rám.

***
Ha bárki megkérdezte volna, mit utáltam jelenleg a legjobban, egyértelmű, hogy az időeltolódást választottam volna minden habozás nélkül. Kilencórányi eltolódás. Halálos. Lassacskán ínhüvelygyulladást kaptam a rengeteg email és sms írogatástól.
Edéd szünetekben nem hívhattam, mivel akkor felé hajnali háromra járt az idő. A rövidebb forgatási napjai után ő szintén ebből az okból kifolyólag nem hívott engem. Bár párszor megpróbáltuk, de szégyenletes módon aludtam el egyszer telefonálás közben, majd közvetlenül a webkamera előtt. Bár szerinte édes volt nézni, ahogy a fotelba befészkelődve aludtam, én nem élveztem annyira. Az eset után inkább hanyagoltuk a hajnalos beszélgetéseket. Amikor délután kettő felé volt éppen szabadideje, már- már azt hittem megtaláltuk a megfelelő időpontot egy kis webcam randira. Lassan egy hete volt, hogy nem láttam, így elég kapkodva rohantam haza a forgatásról. Izgatottan álltam a zuhany alatt, hiába nem igazi randi, attól még elfogadható állapotba kell, hogy legyen az ember lánya. Végül gonosz módon csupán egy törölközőt kanyarítottam magamra, úgy huppantam le a gép elé. Hogy miért nem lett végül ez sem a megfelelő időpont számunkra? A fene sem gondolta volna, hogy pont az nap délután fogja mindenki átjáróházként használni Rob lakókocsiját.
Így lassan egy vulkán hőmérsékletével égtem magányomban. Még hogy Vizet az elefántnak?! Inkább Vizet Emilinek!!!

***

Rob: Épp munkavacsorán vagyok Nick-kel.
 A producer most sütötte el a 10. idióta poénját
és a lánya érdekes pillantásokkal illet.
Úgy utálom az ilyet…

Én: Ha hozzád mer érni,
hajbeültetésre lesz szüksége!

Rob: Hmm.. jó tudni,
 hogy ilyen harciasan ragaszkodsz hozzám! :)

Én: Mégis mit keres ott a lánya?

Rob: Az apjával dolgozik, meg rajongó…
szörnyen zavarba ejtően csinálja.
Majdnem a telefonomba is belesett!

Én: Üsd le! MOST!

Rob: Nem hiszem, hogy akkor enyém lenne a szerep. :/
 De díjaznám, ha hagyna figyelni.

Én: Akkor légy jó fiú,
 tedd el a telefont és figyelj oda. <3

Rob: Most épp telefonál a producer.
 Ahh, de unatkozom!
 Szóval…mi van rajtad? :)

Én: Annyira férfi vagy! semmi…
itt ücsörgöm Dáviddal a holnapi menetrend felett,
egy hatalmas cetlihalom mellett, szerinted? XD

Rob: Hajnali 3kor?!

Én: Nehéz ez a meló, mi?
 De, ha nem hagyod abba az állandó írogatást,
 munkanélküli leszel.

Rob: Gonosz vagy… elrakom.

Rob: Este beszélünk, mert megbuggyanok,
ha nem láthatlak!

Én: Rakd már el! XDD

Rob: Rakom, rakom. Szeretlek!

Én: Én is szeretlek!

Rob: Na, akkor most ne rakjam el? :D
Mert, ha írsz én meg nem látom…

Én: …

Rob: „…” ?

Én: Nem beszélek veled, mert zakkant vagy! :) Bye!

Reggel lábujjhegyen közlekedtem a lakásban, nem akartam senkit sem felkelteni. Még javában durmolt mindenki az egész házban. Reggel 6 órát mutatott a mikró órája. Így a legkevésbé sem számítottam arra, hogy Dávid megelőz a konyhában.

- De gyorsan leráztad szegényt az este. – szólalt meg ásítva mellőlem Dávid. Riadtan ugrottam egyet. – Kb. 10 üzenet?! Erősen elmaradtatok a napi átlagtól. Mennyi is az? Durván 50 egyhuzamban? – próbálkozott az ironizálással.

- Az hajnalban volt drágám, hajnalban. Miért keltél fel ilyen korán mellesleg? – kérdeztem meglepetten. Már nem sok volt hátra a forgatásból, az egész napunk szabad volt estig, amikor is éjszakai forgatás lesz a menetrend szerint.

- Kipattant a szemem és a kutyád is zaklatott. – nézett a sarokban falatozó kutyuskámra.

- Hello, Szépfiú! – léptem mellé, hogy megsimogathassam a fejecskéjét. – Zaklatod Dávidot? Nem szép dolog. – jegyeztem meg mosolyogva.

- Hát nevelésből csillagos ötös vagy. – ingatta meg a fejét Dávid. – Legközelebb a gazdinál kuncsorogj kajáért. – nézett még mindig Beli- re, aki, mintha megértette volna, vakkantott egyet.

- Pszt! – szóltam rá. – Még felébreszted Bogit!

- Áh, ne erőlködj Beli, az már meg volt. – lépett be az említett a konyhába. – Jó reggelt!

- Ma mindenki betegesen korán kelővé lépett elő? – kérdeztem csodálkozva.

- Nem tudtam aludni. Van kávé? – kérdezte Bogi ásítva.

- Most főztem le, még friss. – mutattam az asztal felé. – De én most kettesben hagylak titeket, randim van! – újságoltam vidáman.

- Tisztába vagy vele, hogy reggel van? – kérdezte Dávid.

- Pontosan tudom, mennyi az idő.

- Reggel 6- kor akarsz randizni? Szerintem ezzel bekerülhetnétek valamilyen képtelen időpontok gyűjteményébe. Várj! Már a hajnali randival bent vagytok. – legyintett mosolyogva.

- Elmentem, még fel kell ébresztenem magamat ezzel a kávéval. – vonultam át a nappalin, egyenesen a szobámba.
A kávé pillanatok alatt meghozta a hatását. Csak később ébredtem rá, hogy én ma még aludni szerettem volna, de az éberség jelen pillanatban mindennél fontosabb volt. Gyorsan bekapcsoltam a gépet, majd beléptem a beszélgető programba, amit valami csoda folytán még nem tört fel senki sem, így nyugodtan használhattuk. A kávé élénkítő hatása semmi nem volt ahhoz képest, amikor bejelentkezett és megláthattam a fáradt arcát. Egyszerre voltam boldog és elkeseredett. Nem szerettem látni milyen elkínzott fáradt arca van egy- egy nehezebb napja után.

- Szia! Nem vagy fáradt? Mert beszélhetünk máskor is. – ajánlottam fel.

- Szia! Dehogy! Hiányoztál, látnom kellett.

- Nick nem szidott le, amiért velem beszélgettél? – kérdeztem.

- Nem, rendes volt. Sőt még a csaj figyelmét is elterelte addig rólam.

- Helyes. – mondtam. – Szóval még eggyel jövök majd neki. – állapítottam meg. Nick rendes volt, amellett, hogy jól végezte a menedzseri munkáját.

- Még 3 órája sincs, hogy beszéltünk. Ugye aludtál, kicsim? – nézett rám szigorúan.

- Igen, uram. Aludtam. És fogok is, már ha a kávé enged.

- Rossz hatással vagyok az egészségedre. – csóválta meg a fejét. – Rendbe kell hoznunk ezt az egészet, mert így nem jó.

- Tudod, mi lenne a jó?- tettem fel a költői kérdést. – Ha itt ébrednél mellettem. – válaszoltam saját kérdésemre.

- Holnap forgatok, de nem érdekel! Megkérem Stephet, hogy foglaljon egy jegyet és ott is vagyok. Mit szólsz?

- Bolond vagy! Nem lehet. – feleltem szomorúan.

- Hiányzol!

- Nekem is. Tudod, hogy ez a leggyakrabban használt szavam mostanában? – kérdeztem. – Ez eléggé elkeserítő. De nem nyavalygok. Mesélj, mi volt a megbeszélésen. Milyen a rendező? Mert a forgatókönyv jó volt, el kell vállalnod, hacsak nem valami kibírhatatlan az a muksó.

- Muksó? – nevetett. – Hát így még sosem gondoltam David Cronenbergre.

- Na, jó. Nekem egy kicsit brutális a rendezési stílusa. De a forgatókönyv tetszik. – hangsúlyoztam ki újra. Reméltem, hogy érti a célzást.

- Hát, ha a kedvenc tanácsadóm így vélekedik róla, muszáj lesz belevágnom.

- Az én vagyok? – kérdeztem.

- Az te vagy! – mondta.

- Akkor elvállalod? – kérdeztem izgatottan.

- El, úgy érzem túl nagy a nyomás irányodból.

- Éljen!!! – kiáltottam.

- Szerintem most kezd el hatni benned a kávé. Mégis mennyit ittál meg? – mosolygott rajtam.
- Az előbb még lemuksóztad, most pedig… mi ez a kitörő öröm? – kérdezte.

- Egy elismert rendezővel dolgozhatsz együtt, aki forgatókönyvírónak sem kutya. – kacsintottam rá. - Persze nem Joe Wright, de.. legyél már kicsit feldobottabb.

- Joe Wright filmben kellene játszanom? – húzta fel a szemöldökét.

- Hát, szerintem. – bólintottam. – Ő az én abszolút szerelmem.

- Öhm.. most kezdjek féltékeny lenni Joe Wright- ra?

- Persze csak utánad. – nyugtáztam. – Akkor ezek szerint előreláthatólag 2011 nyaráig nem látlak majd. – nevettem fel szomorúan.

- Azért annyira nem tábláztam be magamat. Ez a projekt még csak most kezd összeállni, egy csomó papírmunka, unalmas. De Steph most küldött egy üzenetet, hogy mikor kell a Breaking Dawn miatt ruhapróbára mennem. Fantasztikusan várom.

 - Ennyire ne legyél lelkes. – nevettem. – Már nem kell sokáig vámpírkodnod. Utána maximum én vamposkodom neked.

- Már alig várom. Viszont ahhoz kicsit közelebb kellene lenned hozzám. – kezdett puhatolózni a kedvenc témája körül. Költözés…

- Hát nem tudom… - kezdtem – egy LA- i lakás elég közel lenne? – kíváncsian vártam a reakcióját.

- Ez azt jelenti, amire gondolok? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Temérdek időmben szétküldtem egy tucat jelentkezést pár újsághoz, hátha egy fiatal, lelkes kritikust keresnek. Szóval lehetséges, hogy szükségem lesz egy szabad ágyra. – tereltem odébb a témát. – De még várom, hogy fel tedd a kérdést.

- Em, megtisztelnél azzal, hogy összeköltözöl velem a távoli Los Angelesben? – vetette be a kisfiús mosolyát, aminek senki sem tudott volna ellenállni. Én pedig nem is akartam.

- Örömmel! – válaszoltam.

***

- Szia! Épp forgat…- hangzott az üdvözlés Dean szájából a telefon másik végéről. Bár még fel sem tettem a kérdést kapásból tudta. Mondjuk nem volt nehéz kitalálni, minden egyes alkalommal így hangzott: „Szia édes! Zavarlak?”.

- Oh, a francba. Azt hittem elkapom. – mondtam szomorúan. - Hello!

- Hát…Robot éppen most falja fel egy oroszlán. - hirtelen még az ütő is meg állt bennem.

- Azért vigyázol rá, ugye? – kérdeztem.

- Persze. Sérülés nélkül szállítom le neked, ebben biztos lehetsz.  – nyugtatott meg. Érdekes módon mióta Rob elment minden körülötte dolgozó személlyel erősebb lett a kapcsolatom. Vakon elhittem minden szavát Deannek. Tudtam, ha kell akár az oroszlánnal is megverekedne, hogy Rob épségben megússza. Persze nem pont az oroszlánok veszélyeztették a biztonságát a szememben és az ő szemében sem. Nem egy, nem két netre felkerült videót néztem meg bevallom, hogy legalább annyival többször is lássam. Sokszor inkább kínzás volt, mint gyógyszer. Néha jól odamondogattam a gépnek: El a kezekkel! Persze ők nem hallották.

- Szeretnél üzenni neki valamit? – a merengésből Dean szavai rántottak vissza.

- Inkább személyesen – válaszoltam. – Ha végez, megkéred, hogy hívjon vissza? Nem érdekes mennyi lesz az idő.

- Persze, megmondom. Vigyázz magadra!

- Megpróbálok. Szia! – tettem le a telefont.

Kicsit elkeseredett voltam, ami miatt nem újságolhattam el a jó hírt rögtön, csupán pár órával később.

- Szia kicsim, kerestél? – szólt bele a telefonba.

- Igen, csak el akartam újságolni, hogy végeztünk. Már csak utómunkálatok, vágás meg ilyenek és lesz egy filmem. – sikkantottam a telefonba.

- Előre is gratulálok. Akkor egy hét múlva utaztok Londonba? – kérdezte.

- Pontosan egy hét múlva. Tudod már, hogy szabad leszel- e? – kérdeztem. Ujjaimat keresztbeszorítva drukkoltam, hogy a válasza határozott igen legyen.

- Meglátom, mit tehetek az ügyben...

Távkapcsolat

Az előző fejezetben történtek kicsit megmozgatták Breeco barátnőm fantáziáját és ez a gyönyörű szösszenet lett a végeredmény:

Millió és egy okot találhatnék arra, miért lenne értelme folytatni. Miért szeretném magam mellett tudni. Miért rohannék most is szívem szerint utána, mint egy fél-őrült. Miért bírnám az újra feltörő fájdalmat, melyet hiánya okoz. Millió és egy ok azért, hogy miért kellene még mindig együtt lennünk, még ha országok határai állnak is közénk. De van egy és talán minden felett álló oka, hogy miért nem működne. Ez a félelem. Mi lesz, ha talál valakit? Mi lesz, ha újra találkozunk és addigra elmúlik a varázs? Mi lesz, ha csalódást okozunk egymásnak? Csupa kérdés, de választ nem találunk. A miértek sokasága hever előttünk és azt gondoljuk, hogy a pillanat hevében a helyes válaszokat találjuk meg. Aztán, mikor már talán késő, jön a felismerés. Hiba volt elengedni. Hiba, volt azt hinni, hogy ez a jó döntés. Hiba volt elengedni. De mind követünk el hibákat. A kérdés már csak az, hogyan tudjuk helyre hozni…

/Breeco/ 

További gondolatokat ITT olvashattok tőle, története pedig ITT elérhető. :)

39. fejezet - Útjaink, hol különválnak

Sziasztok!
Nem tudom miért, de különösen nehezen ment ez most nekem. :$
Remélem a ti tetszéseteket azért még elnyeri és megtiszteltek a véleményetekkel. :DD
Jó olvasást!
Puß
Gitka

***
“A szerelem értékét az akadályok emelik. A könnyű siker megfosztja a varázsától.” (Stendhal)

Egyik nap akkora vigyorral az arcukon estek be a csajok a lakásba, hogy pár pillanatig elgondolkoztam nem vettek- e be valamit. Ugyan nagyon próbálkoztak elmagyarázni az okát, de csak mondatfoszlányokat fogtunk fel. Aztán, amekkora hévvel beestek, ugyanakkora lendülettel el is aludtak, amint puha ülőhelyet értek. Az egész hetes forgatáslátogatás megtette a hatását, talán még egy Children of bodom koncert sem ébresztette volna fel őket.
Másnap reggel valamelyest tisztább lett a kép. Nem volt nehéz összerakni a dolgokat, ez ment az összes csatornán.

Utólag nem értettem a csajok túlzott örömét. Azt persze el tudtam képzelni, egy bizonyos szintig, miért volt ez akkora dolog a többi várakozó lánynak, de nekik? Hiszen még beszéltek is Robbal. Miért jelentett ez a pár magyar szó mégis annyi mindent számukra?

- Ez nagy dolog! Máshol nem csinál ám ilyet. – mondta Zsuzsi.

- Persze, hogy nem csinál. – forgatta meg Ági a szemeit. – Máshol nincs egy kedves, aranyos barátnője, mint itt. – mosolygott rám. – Csak, hogy tudd, odakint mindenki imád!

- Imádnak, engem? – húztam fel a szemöldökömet. – Mégis miért? – kérdeztem csodálkozva.

- Ugyan már, hát nem egyértelmű?! – kérdezte Ági. – Biztos, hogy azért csinálta ezt, hogy téged lenyűgözzön kicsit. Elég vicces volt, ahogyan próbálta helyesen kipréselni magából azokat a szavakat. Persze páran azt hiszik, hogy te tanítottad rá. Te voltál?

- Nem, nem én voltam. De lenyűgözni? – kérdeztem.

- Mit tudom én! Magyar vagy, mi is azok vagyunk. Ez egy kedves gesztus volt mindenki felé, még ha aláírást nem is adhat. Gondolom…

- Már beszéltetek vele, akkor meg minek álltok fél napokat a kordon mögött? – kérdeztem.

- Mert buli! – válaszolt Zsuzsi, mintha ez annyira magától értetődő lett volna.

- Tudod, lesz mit mesélni az unokáknak. – nevetett fel hangosan Ági.

- Javíthatatlanok vagytok! – csóváltam meg a fejemet.

A további napokban, amíg Rob Pesten volt, alig aludtam. Amikor nappal forgatott az újságnál voltam, vagy Dáviddal szerveztük ezer százalékon pörögve a forgatást. Az egyik előnye, ha amatőrökkel és lelkes egyetemistákkal dolgozol, hogy szinte bármikor kaphatóak egy kis lógásra. Csak, hogy ott van a „szinte”, ami kicsit nehezíti is a dolgokat. Valahogy ki kell kerülnünk a fránya vizsgákat. Magyarán őrült gyorsasággal kell felvennünk bizonyos jeleneteket, nem mindegy melyik helyszínt rendezzük le elsőre, másodikra és így tovább… Hajnalokig beszélgettünk, szervezkedtünk, terveztünk Dáviddal, így amikor eljutottam az ágyamig, villanásszerűen érkezett el a reggel. Bármennyire is fáradt voltam, Rob adrenalinként hatott rám. Nem akartam belegondolni a napok múlásába, de az utolsó napján kénytelen voltam szembenézni a tényekkel.

- Semmi kedvem sincs elengedni – jelentettem ki makacsul, miközben a szállodában pakolta össze kevéske holmiját. – Biztos nem maradhatsz legalább egy napot? – kérdeztem.

- Nem maradhatok. A munka kötelez, sajnálom.

- Csak egyetlen icike-picike napot. – néztem rá kérlelően, erre ő kinevetett. – De, ha neked ez ennyire vicces, akkor nem is fontos, hogy maradj még. – mondtam.

- Nem azért nevettem. – mondta, miközben leült mellém. – Tudod, mikor elindultam Londonból, örültem volna, ha újra szóba állsz velem, most meg nézd meg! Arra kérsz, hogy maradjak. Valamit nagyon jól csinálhatok. – nevetett fel újra.

- Ahh, azért annyira nem bíznám el magamat a helyedben. – löktem el magamtól óvatosan.

- Szóval félnem kellene itt hagyni téged? Csak, hogy tudd, mindenhol vannak beépített ügynökeim.

- Beépített ügynökök, mint Bogi és Dávid? – mosolyogtam. – Drágám, ők már sokkal régebben dolgoznak nekem, nagyon meggyőző érveket kell felvonultatnod, hogy kémkedésre vedd őket.

- Egyszer már sikerült. – mondta büszkén.

- Egyszer, de az már elmúlt. – mutattam rá a tényekre. – Különben sem tudom, hogyan sikerült rávenned őket. – töprengtem.

- Nagyon meggyőző érvvel álltam eléjük. – puszilt homlokon.

- Csak nem?! – színleltem meglepettséget.

- De! – rántott magához. – Szeretlek, ennyi a rejtély! – csókolt meg.

- Kimehetek veled a reptérre holnap? – kérdeztem.

- Ha kijössz és meglátnak, az többet ér, mint egy 10 oldalas beismerő vallomás a kapcsoltunkról. – nézett rám az arcomat kutatva.

- Oké, úgysem lenne időm annyit írni. – simítottam végig az arcát. Továbbra is túl komoly tekintettel méregetett. – Jaj, ne nézz már így.

- Tudod, azért még mindig sokat gondolkozom azon, hogy mégsem kellett volna belerángatnom téged ebbe az egészbe.

- Állj! Ez rossz gondolat! Az én döntésem, az én életem, akarom ezt az egészet. Nem érdekel, ha az újságok firkálnak, mert fognak, ezzel tisztában vagyok. Jelen pillanatban csak az izgat, hogyan fogom kibírni nélküled olyan sokáig.

- Megoldjuk! Minden nap beszélünk telefonon, interneten keresztül, már ha nem törték fel megint. – szorított magához. – Ha el tudok szabadulni, eljövök, ígérem. Aztán a gondolkodós ajánlatom még mindig áll. – Utalt a kiköltözés megfontolására. Nem mintha temérdek időm lett volna még ezen is filozofálni, de már mindent végiggondoltam. Én már tudtam a válaszomat, viszont eszem ágában sem volt még az orra alá dörgölni azt. Nem akartam semmit sem elrontani.
Titkon reméltem, hogy békésen tudunk majd elválni egymástól a reptéren, persze nem így lett. Szomorúan engedtem el, tisztában voltam az előttem álló hetek nehézségével. Később kiderült nem végeztem pontos felmérést-e téren…

A lányok sem maradtak tovább a vendégeink, bár Ági elég feltűnően hajtott érte, hogy benne lehessen a filmünkben. Dávid persze megígérte neki.

- Ő az unokahúgom. – szóltam rá.

- Pontosan, ha már teszel valakiért valamit, azért tedd, aki a rokonod, vagy fontos neked nem igaz?

- Az anyja meg fog ölni. Nem igazán rajong érte, hogy ezt a pályát választotta. Különben is legutóbb még a színpadról áradozott, most megint a filmvásznon látja magát?

- Te se és én sem, tudtuk először, hogy mit akarunk pontosan, nem? Minden lehetőséget meg fog, így kell ezt csinálni.
Nem sikerült nagyon meggyőznie a szónoklatával. Ha bármi baja esik Áginak, az anyja az én fejemet véteti, nem az övét.

- Ne aggódj már folyton! Kezdesz olyan lenni, mint valami tyúkanyó. – morgolódott. – Vagy máris ennyire hiányzik a herceged? – vigyorgott.

- Nagyon vicces vagy! – vágtam hozzá a legközelebbi párnát a fejének. Szép dobás volt. De igaza volt. Hiába telt el csupán pár nap, már hiányzott Rob. Új dolgot kellett találnom, ami elterelte figyelmemet a rossz érzésről.
Rob hiányát megpróbáltam a sajtóból kiszűrődő hírekkel kipótolni. Nem volt a legjobb ötlet. Bár a Bel Ami forgatása véget ért, a média továbbra is lázban égett. Lelkesen hozták elő az élménybeszámolókat, szinte az utolsó helyszínbiztosítóig minden embert felkutatva keresgéltek újabb és újabb sztori után. A kedvencem a magyar hasonmás karrierjének felfuttatása volt mindközül. Aztán, mint minden ez is elcsendesedett egyszer csak. Közben Dáviddal, teljes gőzzel hajtottunk, intézkedtünk.

Bár azt mondtam Robnak, nem érdekelnek a firkászok, mégis figyeltem az újságokat. Mindaddig nem kaptam fel semmin sem a vizet, amíg egyik délután Bogi gyanúsan nem kezdett az újságdugdosásba.

- Add ide! – követeltem. – Mégis mi lehet annyira rossz, hogy nem láthatom? Bogi, már rég nem hatnak meg a Rob állítólagos nőügyeivel foglalkozó firkálmányok. Tudom kezelni bármi is legyen az, csak meg akarom nézni.

- Nem adhatom oda. – dugta a háta mögé az újságot.

- Ugye tudod, hogy 5 perc alatt találok egy újságost, ha lemegyek az utcára?

- Na, oké, jobb, ha felügyelet mellett nézed meg. – egyezett bele, majd óvatosan felém nyújtotta a lapot.

- Ne ijesztgess már, jó? Minek ekkora feneket keríteni annak, hogy megint valami baromságot írtak róla? – kérdeztem.

- Mert nem róla írták, hanem rólad…- mondta halkan, majd elém rakta az újságot.
Nem volt Bogira jellemző ez a viselkedés, ha nem lett volna valami nagyon, nagyon csúnya abban az újságban biztosan nem csinálta volna ezt. Félve lapoztam fel az újságot, majd megtaláltam a cikket. Alig olvastam bele, már értettem miért próbálta elrejteni előlem Bogi.

- Úr Isten! – nyögtem ki nagy nehezen.
- Tudom, de nem nagy szám, igaz? Holnapra a kutyát se fogja érdekelni, amit ez a nőszemély összeirkált.

- Várjunk, ki írta? – kérdeztem.

- Kálay, megint. Más nem merne ilyeneket leírni a nevével. De ne vedd fel egy szavát se, az egy boszorkány.

- Ne vegyem fel?! – akadtam ki. – Nem érdekel egy szintig, de ezt a családom is olvassa. Mit fog szólni a nagypapám, ha ezt meglátja? Az unokája úgy van beállítva a lapokban, mintha egy kurva lenne. Mert ezt állítja!

- Mindig kell valamin csámcsogniuk az embereknek, de ennek a felét sem hiszik el.

- Igazán? – kérdeztem. – Akkor miért nem hagytad, hogy lemenjek az újságoshoz?

- Hát, mert…

- Mert valószínűleg odakint mindenki erről beszél. „Hogyan feküdte ki magának a magyar lány, hogy elkészülhessen a filmje!” – kezdtem el feldúltan járkálni a szobában.

- Na, azért ne dramatizáljuk túl a helyzetet. Nem olvasnak ma annyian újságot.

- Ezzel akartál volna megnyugtatni? - kérdeztem továbbra is idegesen. – Mellesleg az egészet úgy állítja be, mintha csak az enyém lenne, Dávidot meg sem említi. Pedig ez az övé is ugyanannyira, mint az enyém. Még film sincs, de már most rossz reklámot csinálok, jaj nekem. – temettem az arcomat kezeim közé.

- Jobb lenne, ha Dávidot is elővenné? – kérdezte tanácstalanul Bogi.

- Nem úgy értettem. – sóhajtottam. – Csak ezek a hülye cikkek elveszik a filmtől a lehetőséget, hogy komolyan vegyék, pedig tudom, hogy Dávid fantasztikus mozit fog összehozni.

- Veled együtt. – karolt át. – Hé, azt hittem megígérted Robnak, hogy nem figyelsz a cikkekre.

- Igen, de ahh…- sóhajtottam. – Hiányzik és azokból a hülye képekből se tudom, hogy jól van-e. Ez a cikk, pedig szemétség! – dobtam el a szoba végébe. Kis híján majdnem eltaláltam vele az éppen érkező úriembert.

- Héé! Hát itt meg mi történt? – kérdezte Dávid tágra nyílt szemekkel. – Láttad a cikket, honey? – ült le mellénk, majd ő is átölelt.

- Pedig megpróbáltam eldugni előle. – mondta Bogi.

- Ezt be kell fejeznetek! Nem védhettek meg állandóan mindentől. – kértem. – Sajnálom, hogy ilyen rossz hírt csináltam a filmnek. – néztem bűnbánóan Dávidra.

- Oh, ugyan már! Nem hallottad még, hogy nincs olyan, hogy rossz reklám?

- Talán ki kellene szállnom, amíg lehet. Te is meg tudod csinálni egyedül, nagyszerű lesz úgy is.

- Verd ki a fejedből azonnal! Te és én, együtt. Megcsináljuk. Ezek meg irkáljanak csak. Mégis ki más támogatná a filmet, mint azok, akik közel állnak hozzánk?! Mégsem fordulhatunk a tibeti szerzetesekhez? – kérdezte. Ezzel sikerült egy aprócska mosolyt csalnia az arcomra.

- Na, végre, mosolyog. Miért tibeti szerzetesek? – kérdezte Bogi Dávidtól.

- Idefelé láttam valami színes csuklyásokat a városban. – legyintett.

- Miért van olyan érzésem, hogy mostanában csak én szállítom a drámát? - töröltem le az időközben rejtélyes módon arcomra kerülő könnycseppeket.

- Talán azért, mert egyedül neked van normális párkapcsolatod? – tette fel költői célzattal a kérdést Dávid.

- Khhmm…- köszörülte meg a torkát Bogi, miközben intenzíven próbálta szemmel verni Dávidot.

- Nem mondtad el neki? – kérdezte meglepetten Dávid. – Hoppá! – tátogta.

- Mit nem mondtál el nekem, drága barátnőm? – kérdeztem karba tett kézzel.

- Nem igazán vagyok együtt Bobbyval. – suttogta.

- Hogy mi van?! Mégis mióta? És miért? - kérdeztem. -  Miért nem szóltál? Oh, szegénykém, gyere, leülünk, mesélj!- toltam le a kanapéra. – Kitekerem a nyakát, ha legközelebb meglátom. Megígérte, hogy nem fog megbántani, erre…

- Én szakítottam vele, nem ő velem. – fejezte be helyettem a mondatot Bogi. Bár én másként tettem volna. Hogy mi? Mégis miért szakított volna pont Ő vele? Ennek semmi értelme. A csodálkozástól tátva maradt a szám.

- Én mondtam, hogy hülye ötlet volt, de nem hallgatott rám. – ült vissza a nem rég elhagyott helyére Dávid.

- Mégis miért szakítottál vele? És mi a csudáért nem tudok én erről?

- Mert el akartam kerülni azt, hogy kiborulj itt nekem, amíg Rob itt van. – vigyorgott. - Még azelőtt szakítottunk, hogy Bobby visszament volna New Yorkba.
Emlékeztem rá, hogy nem a legjobb kedvvel búcsúzott el tőlem Bobby, de azt gondoltam, hogy ugyanazért, amiért pár nappal később én is szomorkodtam Rob Londonba utazását illetően.

- De miért? – kérdeztem továbbra is értetlenül. Semmi oka nem volt erre, hacsak… Megfojtom Bobbyt, ha valami hülyeséget csinált!

- Mert én nem te vagyok. – válaszolta. Hát ez milyen hülye érv már! – Nekem nem menne ez a távkapcsolat dolog, én ennél sokkal jobban a valóságban élek. Nekem valaki olyan kell, aki országhatáron belül lakik, de jobb lenne, ha megyén belül is maradhatnánk. Úgyhogy szakítottunk. Ő is belátta, hogy ez így jó, de nincs harag.

- Most komolyan hiszed, hogy ez így helyes, igaz?  - kérdeztem meghökkenten. – Ez hülyeség! Hol marad az „adj egy esélyt a dolognak” duma?

- Nálad tökéletesen bevált, de nekem más kell. Valami valósabb. Jól vagyok, mielőtt még megkérdeznéd. És nem, nem csak azért mondom, hogy békén hagyj. És nem próbálom meg elnyomni sem az érzelmeimet. Pszichológus vagyok, meg vagyok.

- Biztos? – bújtam hozzá vigasztalóan egy párnával. – Mert gondoltam sütök neked sütikét, ha nem éppen.  – próbáltam kedveskedni.

- Na, azt már csak a műsor kedvéért is bevállalom. Lássuk azt a sütit. – indult el a konyha irányába.

Egy félig odaégett sütivel és egy negyed elismeréssel Bogitól azt illetően, hogy a főzési, sütési képességeim javulnak csörgött a telefonom. Szöcskéket megszégyenítő ugrással termettem a mobilom mellett.

- Szia! Hiányoztál! – perdültem le az egyik fotelba a nappaliba.
A hátam mögül rögtön érkeztek a „hello puszó-muszó” és társai jellegű megjegyzések. Magamban feljegyeztem, legközelebb kevesebb bort kell a csokis muffinhoz adnom és nem elöl hagyni az üveget…

- Szia! Te is nekem! Hulla vagyok, nem tudom, meddig bírom nyitva tartani a szemeimet.

- Akkor csukd be, csak közben beszélj hozzám. – viccelődtem. Bármennyire is élveztem a munkámat, valamint a filmes előkészületeket a napom fénypontja mégis az volt, amikor vele beszélhettem.

- Hé, de vicces kedvében van ma valaki. Örülök! Talán, ha ezt meghallod még jobb lesz.

- Miért mi az? Ne húzd az időt, gyerünk! Kíváncsi vagyok nagyon. Mondd azt, hogy az ajtóban állsz, kérlek!

- Annyira nem jó hír, sajnálom. – válaszolta. – De attól még jó hír. Elküldtem Dávidnak egy londoni stúdió elérhetőségét. Ma beszélgettem ezzel a pasival és megcsinálhatnátok akár ott is a vágást, meg ilyeneket. Több speciális mindenféléjük van, mint amennyit ismerek, szóval biztos jó hely. Tudom, mit mondanál rá elsőre, ezért nem neked küldtem el.

- Ahh.. Olyan nehéz letolni téged így telefonon keresztül ezért! – sóhajtottam. – Legalább meg lesz a jövő heti cikkadag is, ha ez kiszivárog valahonnan.

- Baj van? – váltott rögtön álmos hangból éberré és feszültté.

- Nincs semmi, ami elronthatná a mai napomat. Kivételesen csak félig égettem oda egy sütit, a fantasztikus pasim elintézett egy remek lehetőséget, a két ütődött barátom pedig a konyhában majszolja a félresikerült sütimet, amibe túl sok bor került. Ez fizikai képtelenség elrontani. Csak tetőzni lehetne, ha itt lennél. Hiányzol!

- Nekem is szörnyen. Azt hiszem, ki fogom tépni a maradék hajamat ebben a pár hétben, amíg bevagyok táblázva. Oh, Lizzy, Vic, anyu és apu is hiányol és kérték, hogy így mindannyiukat megemlítve adjam át üdvözletüket. – mondta, közben felismertem a hangjában bujkáló mosolyát.

- Köszönöm! Ők is nekem. Nagyon várom, hogy újra kimehessek.- mondtam. -  Legfőképpen miattad, de ez titok. – suttogtam bele a telefonba.

- Szeretlek! – suttogta vissza ő is.