17. fejezet - Találkozások

Először is, köszönet drága Breeconak, hogy ilyen hamar jött és olvasott, javított, meg minden.

Köszönöm nektek a fantasztikus véleményeket, nagyon jól esnek. Még a párszavasok is. Úgy tudok miattuk vigyorogni, mint annak a rendje. :D :D Főleg, hogy mostanában mindent megkönnyezek.... No comment. XD

Végül a pendrive vadászatom megoldódott, de úgy imádom, hogy a saját dolgaimat úgy kell visszaharcolnom magamhoz.

Remélem jól telik a Halloween mindenkinek és egy kicsit én is hozzájárulok ehhez.

Oldalra feltettem egy közvélemény kutatást ----- kattintsatok :) elviekben lesz még, de előtte még kiteszek pár új képet a szereplőkről :)
Oh, és Gábor képe is kikerült. :D

Jó olvasást!

Puß

Gitka

***
 "A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást. ehhez mit szólsz?"

Hazaérve Bogi izgatott tekintetével találtam szemben magamat. Szinte arra sem hagyott időt, hogy lerakjam a cuccaimat. Ott toporgott az ajtómban, miközben gyorsan magamra kaptam valami kényelmesebb ruhát. Majdnem neki is ütköztem kifele jövet. Szinte izgatottabbnak tűnt, mint Byron – a vadászgörényem - sétáltatás előtt. Szegénykét is elhanyagoltam mostanában, de eldöntöttem, hogy majd kiengesztelem egy nagy sétálással a közeli parkban. Odakint a délelőttinél sokkal melegebb volt, akár most is megejthettük volna ezt a sétát. De Bogi nagyon úgy tűnt, mint akinek egy nagy kanapén üldögélős beszélgetésre volt szüksége. Viszont majdnem éhen haltam.

- Mi lenne, ha csinálnánk valami szendvicset gyorsan? Aztán mesélsz, és faggathatsz is?

- Te csinálod, én mondom. – sürgetett, miközben megcéloztuk a konyhát.

- Oké. – egyeztem bele.
Gyorsan belekukkantottam a hűtőbe, rájöttem, hogy egy saláta sokkal jobb ötlet lenne. Miközben én összevágtam a zöldségeket, Bogi nagy kedvel mesélt a tegnap estéjéről.

- Miután elmentünk táncolni, szinte meg sem álltunk. Hatalmas arc az a pasi, komolyan.

- Tényleg az. Láttam, hogy mennyire bele voltatok melegedve a buliba.

- Ja. Olyan figurákat bevett néha – mosolygott az emlékek miatt. – Egyszer majdnem fel is löktünk egy pasit.

- A végére elég sokan lettek, nem igazán olyan lett, mint terveztük, de azért remélem, hogy mindenki jól érezte magát. – jegyeztem meg.

- Viccelsz? Hatalmas volt! – nyomta meg a szavakat, hogy ezzel is érzékeltesse érzéseit. – Mondtam a telefonba, hogy Bobby énekelt is?

- Ezt nem mondtad. Komolyan? – kérdeztem csodálkozva, miközben már az öntettel ügyeskedtem.

- Pedig, de. – sóhajtotta.

Kérdőn néztem vissza rá. Sejtette mit akarok az egészből kihozni.

- De csak ennyi. Jól néz ki, vicces, kedves, de csak, mint egy pasi, akivel elvoltam. Mellesleg ma is beszéltem Gáborral.  – Úgy jegyezte meg ezt az információt, mintha csak valami jelentéktelen dolog lett volna. Én rögtön témára kaptam.

- Na, és mi a helyzet?

- Csak dumáltunk, mint szinte idáig minden nap. Nem szeretném kézhez kapni a telefonszámláját. – mondta mosolyogva. – Tudom, hogy azt fogod mondani, hogy ez nem normális dolog, mert nem is ismerem annyira. De hiányzik!

- Nem fogom ezt mondani. – ígértem meg.

- De tényleg furcsa, hiszen még nem találkoztunk sokszor, de naponta beszélek vele. Mindig ő hív, és annyira aranyos. Szinte mindenről beszélünk, szóval igazából ismerem is, meg nem is. 
Most először láttam ilyen fajta fényt a szemeiben. Most döbbentem rá, hogy milyen fontos is ez az egész kapcsolat a számára.

- Majd bepótoljátok ezt az időt. – mondtam neki.

- Ha rajtam múlik biztosan. - bólintott. – Sőt azt mondta ki jön elém a géphez. Majd ő hazavisz. Mármint az albérletbe.  – pörgött bele a mesélésbe.
Ekkor esett le mit is mondott. Úgy beszélt a hazameneteléről, mintha már tudta volna mikor is fog hazamenni. Elfogott egy enyhe pánik. Itt hagy a legjobb barátnőm? Szinte nem is volt időnk, hogy normálisan együtt legyünk, és most haza megy.

- Ezt most úgy mondtad, mintha tudnád mikor mész haza. – néztem rá riadt, kérdő tekintettel.

- Ne haragudj, de nem tudok tovább maradni. Beszéltem anyuval, vasárnap megyek haza. És akkor Gábor is ki tud jönni értem. De muszáj látnom. Hiányzik! És ezt most tényleg nem akarom elszúrni azzal, hogy ennyit várunk a tényleges randinkig. – mosolygott rám félve, mintha én nem örülnék annak, hogy végre boldognak látom.

- Megértem, csak annyira fogsz hiányozni! – öleltem meg gyorsan. Még szerencse, hogy közben már a nappaliban ültünk és a saláták az asztalon voltak, különben biztosan magunkra borítottuk volna. Mint két óvodás úgy kezdtünk el egymás nyakában zokogni.

- Jól van, elég legyen! – törölte le gyorsan a könnyeit. – Úgy viselkedünk, mintha nem is látnánk többet egymást.

- Oké, tudom. – tettem én is rendbe magamat. – Sajnálom, hogy csak ennyi ideig voltál itt. Tudom, hogy nem voltam a legjobb barátnő.

- Jaj, ne izélj már. Majd legközelebb. Ha nekem is lenne más programom, én sem lógnék veled egyfolytában. Különben meg a pénteki bulival mindent bepótolhatunk. – kacsintott rám. – Egyébként úgyis hazajössz nemsokára. Nem?

- Nem tudom, miért gondolod?

- Hát Kitti esküvőjére, természetesen. – emlékeztetett.

- Ha egyáltalán ráeszmél, hogy nekünk még nem is szólt. – nevettem fel. Eléggé jellemző volt Kittire, hogy annyira szétszórt legyen, hogy elfelejtse elújságolni, megkérték a kezét.

- Majd Tamás emlékezteti, ha lenyugodnak.
Hihetetlen volt, hogy tényleg férjhez megy a barátnőnk. Mintha csak tegnap lett volna, hogy végeztünk a gimivel.

- De komolyan kérdeztem, azt, amit. Hazajössz mostanában? Az esküvőn kívül gondoltam.
Most az egyszer nem szerettem, hogy ennyire a lényegre tud tapintani. Ez egy jó kérdés volt. Túl jó. Hogy haza megyek-e? Nem tudom.

- Nem tudom. Tényleg nem. Gondolkoztam rajta, hogy hazamenjek, de fogalmam sincs. Be kellene fejeznem a sulit, tudom. Be akarom, csak nem tudom, hogy hol.

- Szóval maradsz.

- Nem ezt mondtam, csak… ez nem ilyen egyszerű. Otthon ott vagytok ti, a szüleim. Ott kezdtem el mindent. De ha itt maradok, sokkal jobb esélyeim vannak, nem? De nem akarok még egy félévet passziválni az biztos. A végén, még előttem végeznél. – böktem oldalba.  Bogi is passziváltatta egy félévét, még előttem. Hát, igen nem egy egyszerű dolog a pszichológia, az már biztos. Ő velem ellentétben a pénzkeresés egyszerűbb módját választotta és országhatáron belül maradt. Lehet, hogy ő csinálta logikusan, de akkor sem bántam meg a döntésemet.

- És most itt van Rob is. – tette hozzá.

- Igen, itt, de ez nem változtat semmin sem.

- Biztosan? Mondtad már neki, hogy folytatod az egyetemet?

- Tudja. Gondolom, hogy tudja.  – bizonytalanodtam el. – Nem beszéltünk erről tényszerűen, de tudja, hogy csak 1 félévet halasztok, ebből ki lehet következtetni dolgokat.

- Oké, csak kérdeztem. Én örülnék, ha hazajönnél. – mondta. – Unom, hogy a bulik közben állandóan Réka nyavalygását kell hallgatnom.
Réka – Bogi egyik csoporttársa – igen rózsaszín személyiség volt. Még Kittinél is rosszabb. A csaj apuci kedvencének tipikus esete. A vele eltöltött pár óra halálos volt, de mivel alapjáraton normális is tudott lenni, Bogival jól kijöttek. Én pedig jó barátnőhöz híven elviseltem.

- Oh, te szegény. Majd nyár végén még visszatérünk erre a kérdésre, oké? Addig még bőven van időm. És az esküvőre tuti hazamegyek, szóval nem kell pánikolnod. – próbáltam megnyugtatni.

- Hát, oké. De azért előtte még piszkállak vele, ismersz.- vigyorgott. -  Na, mi a terv mára?

- Nem tudom, mivel mindenképpen haza akarsz menni a hétvégén, mi lenne, ha csak itthon lennénk? – tanácsoltam. – „Elő- kettes-csajos- este”.
Fejet csóválva nézett rám. Fogalmam sem volt, mégis mi rosszat mondhattam.
- Mi van? – kérdeztem.

- Felejtsd el rögtön. Nekem programom van. – lóbálta meg a mobilját. – Sőt, ha leszel olyan kedves és megdobsz a laptoppal, akkor nem kell órákon keresztül a mobilt tartanom és még láthatom is. – rebegtette meg a szempilláit.

 -Ah, kis puncsos. Szóval le akarsz rázni? – hitetlenkedtem.

- Helyes meglátás. Már persze, csak akkor, ha megkapom a laptopot és ha van valami ötleted, hogy lefoglald magadat. – mondta miközben kivitte a konyhába az üres tányérokat.

- Majd keresek valakit, aki talán nem ráz le. – kiáltottam utána.  – Imádlak!

- Tudom. – hangzott kintről a válasz.
Persze nem sokáig kellett azon gondolkoznom, mivel is töltsem a mai napom további részét. Bevetettem magamat a szobámba és tárcsáztam az érintett személyt.

- Hello! – szóltam bele vidáman. – Mit csinálsz? – kérdeztem huncutul.

- Éppen unatkozom a gyönyörű barátnőm nélkül. Hiányzol! – Imádtam mikor arra emlékeztetett, hogy Én vagyok a barátnője.

- Te is nekem. – mondtam. – Mit szólnál, ha orvosolnám ezt a problémát? Nagyon úgy néz ki, hogy ma nem igazán vagyok kívánatos személy itthon.

- Ugye nincs baj? – kérdezte aggódva. – Összevesztetek?

- Dehogy. – nevettem fel hangosan. – Pont ellenkezőleg. Legalább így nyugodtan beszélhet Gáborral és tudja, hogy úgyis csak rád gondolnék. – vallottam be.

- Akkor ott vagyok érted egy fél óra múlva. – mondta gyorsan.

- Elmegyek én tax….- de természetesen belém fojtotta a szót.

- Ne is gondolj rá. Sietek. Szeretlek.
Tudtam,hogy nem a legjobb ötlet, ha ennyit mászkál, de a hiánya mindent eldöntött.

Lezuhanyoztam, magamra kaptam egy friss ruhát, majd egy másikat gondosan beletettem a táskámba. Puszta elővigyázatosságból, természetesen. Semmi hátsó szándék nem vezérelt. Azért Boginak megjegyeztem, hogy ne aggódjon, ha nem lát hazajönni.
Alig telt el 20 perc már végeztem is a felfrissülésemmel, mintha teljesen kicseréltek volna. Sosem hittem volna, hogy ilyen hamar képes leszek elkészülni, bár nem voltam sosem késős.

20 perc ide vagy oda, így is kész örökkévalóságnak tűnt mire ismét hozzábújhattam.

Pár órája búcsúztunk el egymástól, de ennek ellenére olyan hévvel öleltem magamhoz, mintha már hónapok óta nem láttam volna. „Mi lesz, ha majd tényleg csak havonta láthatom?” – úszott be a fájó gondolat a fejembe, hála Bogi kérdésének. De erre nem akartam gondolni, csak vele lenni.
Azonban mint legtöbbször most is közbeszólt a sors. Vagy nevezzük akárminek.

Alig pár perce érkeztünk meg a hotelszobába, ahol kényelmesen befészkeltük magunkat a kanapéra, mikor megszólalt Rob mobilja.

- Ne vedd fel, kérlek! – esedeztem.

- Muszáj, lehet, hogy valami fontos, de lerázom és akkor csak a tiéd vagyok. – csókolt homlokon. – Oh, a nővérem az.
Szóval Lizzy vagy Vic volt az, aki meghiúsította piszkos kis terveimet. Mindkettejüket ismertem Rob meséléseiből, ahogyan szinte az egész családot, de még egyikükkel sem találkoztam.

- Szia Liz, mondd! – szólt bele a telefonba kissé sürgetően. Közben el nem eresztette a kezemet.
„Tehát Lizzy a hibás.”
- Hello Öcsi! Mi az, hogy itthon vagyunk és te át sem jössz? Hol vagy most? – kérdezte Lizzy. Szerencsére, vagy sem szinte minden szavát hallani lehetett.

- A hotelban. Nem igaz, múltkor is otthon voltam. Emlékszel? Egy ingem bánta a mutatványotokat az asztalnál. – vigyorgott fel Rob.

- Oké, de csak egyszer. – jegyezte meg. – A lényeg, hogy anyu hiányol. És mi is. Szóval nem ugrasz haza?
Rob óvatosan rám pillantott. valahogy sejtettem mi következik most.

- Öhmm…. nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő időpont. – jegyezte meg óvatosan.
A túloldalról egy sikítás féle hallatszott, majd mintha a telefon személyt cserélt volna.

- Húha, szóval ott van nálad a barátnőd? – szólt bele a telefonba ezúttal már Vic. – Nekünk meg még mindig nem mutattad be. Ne már! Oké, hogy a keselyűk elől rejtegeted, de előlünk ne már!

- Örülök, hogy kihangosított telefonnal beszélgetünk, Lizzy! – nyomta meg az illető nevét mikor kimondta. – Csak várjatok egy percet, oké?
Lefogta a kezével a telefont, hogy lehetőleg a nővérei ne hallják, mit szeretne tőlem kérdezni, bár ezt nem volt annyira nehéz kitalálni.

- Lenne kedved eljönni velem haza? Nem muszáj, ha nem akarsz, mert korainak érzed, vagy szimplán nincs kedved hozzá. – kérdezte tőlem ijedten. Hogy gondolhatja azt, hogy képes lennék neki nemet mondani.

- Nem, szívesen elmennék. Ha szeretnél elvinni. – Azért engem sem kellett félteni, ügyesen úgy fogalmaztam meg, hogy rajta álljon a döntés.

- Oké. Megyünk. – szólt bele a telefonba. – De csak ha viselkedtek. – szólt rá a nővéreire.

- Oké. Anyu ujjongani fog. Siess! – Azzal letették.

Nem bírtam megállni, hogy ne nevessem ki Rob ijedt és tanácstalan arcának keverékét.

- Mi ilyen vicces? – kérdezte miközben újra összebújni készültünk.

- A nővéreid. Szimpatikusak. – mondtam.

- Remélem miután találkoztál velük, akkor is ez lesz a véleményed.

- Kérdezhetek valamit? – kezdtem félősen.

- Persze, bármit.

- Mióta - mondjuk úgy, hogy - beindult a szekered nem vittél még haza senkit sem, igaz? – tettem fel a kérdést. Közben próbáltam eldönteni melyik lett volna a megfelelő válasz. Ha azt mondja, vitt már haza valakit, akkor azért kellene aggódnom, hogy a másik lánynál jobban kedveljenek. Ha viszont azt mondja, én leszek az első… Még több a félnivaló.

- Igazából nem, te leszel az első, akit komolyabban bemutatok. – nézett a szemembe.
Egy mély sóhaj hagyta el a tüdőmet. Nem tudtam ez az aggódásnak, vagy a pániknak volt-e köszönhető.

- Nyugi. Azért nem fognak megenni. Jó fejek, csak ilyenkor nem tudják megállni, hogy ne hecceljenek. De imádni fognak, akár csak én. – nyugtatott meg.

- Oké! De, jó leszek így? – mutattam magamra. 

- Hmmm, sokkal több vagy, mint jó. – húzott magához, majd egy csókkal jutalmazott. Valahogy sokkal jobban szerettem volna, ha az esténk ezen az úton halad tovább, de nem szerettem volna, ha rossz benyomást keltek azzal, hogy nem megyünk el.
Próbáltam elnyomni magamban a pánikot. Mert mégiscsak a pánik volt erősebb. A szinte már megszokott útvonalon – szigorúan csak a mélygarázson keresztül - jutottunk ki London utcáira.

Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy a lábaim észveszejtő gyorsasággal járnak. Feszültségemet ő is észrevette, mert hamarosan a térdemen éreztem a kezét.

- Nyugalom. – súgta a fülembe, mikor már leparkoltunk a házuk előtt.
Csendes, egyáltalán nem feltűnő környék volt. El tudtam képzelni, hogy Rob itt nőtt fel. Ezeken az utcaköveken tanult meg biciklizni, ezekre a fákra mászott fel először- mondjuk, nem hiszem, hogy annyira eleven kisgyerek lett volna. Szinte megelevenedett előttem az egesz, még ha csak képzeltem is ezeket a történéseket. Valahogy már nem is volt annyira ijesztő az, amit éppen tenni készültünk. Sokkal vidámabban szálltam ki a kocsiból.

- Jól vagy? – kérdezte meg a biztonság kedvéért. De lehet, hogy csak azt hitte éppen elment az eszem. Éppen megvigyorogtam egy apró bokrot, ami a házuk előtt állt.

- Igen, csak eszembe jutott, hogy végül is itt nőttél fel. Ha a fák beszélni tudnának…- mosolyodtam el.

- Szerintem megteszi ezt helyettük anyu is. – mutatott a nyitott ajtó felé, ahol már ott állt az említett személy.
Rob anyukája le sem tagadhatta volna a fiát. Igazán kedves arca volt.

- Hát ti meg mit ácsorogtok odakint? Gyertek be. – tessékelt be minket, ahogyan minden anyuka tette volna.
A ház belső ugyanazt az érzést keltette bennem, mint az utca. Megnyugtató volt. D azért még mindig ott volt az a kis félelem. Szerencsére Rob anyukája nagyon talpra esett volt.

- Szóval téged rejteget annyira Rob. Örülök, hogy nem sokáig sikerült neki. – mondta kedvesen, miközben megölelt.

- Nem is sokáig, anyu. Ő itt Emili, ő pedig az én drága anyukám. – mondta Rob.

- Örülök, hogy megismerhetem. Rob már sok szép dolgot mesélt magáról. – mondtam tanácstalanul. „Mégis mit kellett volna mondanom?”

- Remélem is. – adott egy puszit az említettnek is. – Gyertek beljebb. Apád és a lányok odabent vannak. – mondta Robnak.

- De ezt a magázódást felejtsük el, rendben? Clare vagyok. – nyújtotta felém a kezét.

- Rendben, Clare.
Rob anyukája mérhetetlen kedvessége kezdte feloldani bennem a feszültséget, de Rob, hála az égnek egy pillanatra sem engedte el a kezemet. Valamiért az apukájával való találkozástól szívem szerint elmenekültem volna. Nem azért, mert rossz dolgokat mesélt volna róla, csak egyszerűen ő tűnt a család fejének. A nappaliban ült a tv előtt egy fotelben, innen még jobban ijesztőnek tűnt. De úgy tűnt, mint mindent, ezt is kissé túlreagáltam. Rob apukáját szinte kenyérre lehetett volna kenni.
Természetesen a lányok sem maradhattak ki a buliból. hamarosan ők is megjelentek.

- Szia! Lizzy vagyok.

- Én pedig Vic. – mutatkoztak be mindketten. – Te pedig Emili. Onnan tudjuk, hogy Rob folyamatosan rólad áradozott a telefonba.

- Na, mondtam, kezdődik. – morgolódott mellettem Rob, mire óvatosan oldalba böktem.

- Komolyan? Te rólam áradozol? – néztem rá színlelt csodálkozással.

- Azért Lizzy is tudna mesélni a hosszas telefonbeszélgetésekről, igaz? – vágott vissza testvériesen.

- Azért nem lenne jó, ha Emili rögtön rossz véleménnyel lenne rólunk. – jegyezte meg Clare a gyerekeinek.
És ez így ment egész este. Az egyik csipkelődést követte a másik, szegény Rob valahogy mindig alul maradt. De élveztem az estét. Volt egy olyan sejtésem, hogy ha nemet mondott volna Rob arra, hogy ma elhoz, akkor is itt kötöttünk volna ki valamilyen úton- módon. Clare és Richard itt marasztalt minket vacsorára is. Az asztalon hihetetlen mennyiségű étel láttán biztos voltam benne, hogy vártak minket.
Végül kiderült, hogy semmi okom nem volt félni ettől az estétől. Nem olyan módon, mint terveztem, de mégis kellemesen telt az esténk. 
Mivel a lányok személyes sértésnek vették, hogy Rob nem hívta meg őket a bulinkra, megígértették velünk, hogy elmegyünk majd valahova együtt. Lizzy gyorsan a vásárlást tanácsolta. Rob erre csak a szemét forgatta, természetesen.

Végül elbúcsúztunk Rob szüleitől és a lányoktól, majd a hotel felé vettük az irányt.
Már a kocsiban haladtunk, mikor Rob megkérdezte:

 - Na, milyen volt az első benyomás?

- Nagyon aranyosak voltak. Nem tudom miért izéltél, Lizzy és Vic nagyon kedvesek voltak. Anyukád pedig isteni szakács. Be kell vallanom, hogy apukádtól egyenesen elolvadtam. – mondtam. – Tudod, emlékeztet az én apukámra. Kívülről ő is morcosnak látszik, de egyébként egy csupa szív ember.

- Tényleg jól érezted magadat? – kérdezte bizonytalanul.

- Hát ennyire nem látszik? – vigyorogtam. – Tényleg jól éreztem magamat. Örülök, hogy ilyen volt. Semmi kínos pillanat, meg hasonlók.

- Akkor örülök. Ezért talán én is elmegyek veletek vásárolni. – jegyezte meg vigyorogva.

- Még csak az kellene. Aztán, tolonganának a rajongóid a boltokba és elkapkodnák előlünk a jó cuccokat. Még mit nem.

- De figyelmeztetnem kell, hogy a nővéreim brutális módon tudnak vásárolgatni.

- Ezt csak azért mondod, mert még nem láttál engem. – csókoltam nyakon. Ennek az lett az eredménye, hogy majdnem nekimentünk egy másik kocsinak a mélygarázsban. Még szerencse, hogy megérkeztünk és nem kellett tovább ügyelnem az ilyen dolgokra.

Mint legutóbb a feljutás most is ködösre sikeredett. Viszont az este további pillanatai annál felejthetetlenebb élményként raktározódtak el számomra.

 ***
Bobby előadása Boginak :D

16. fejezet - Az a bizonyos....

Íme a kicsike.

Kivételesen videó is tartozik hozzá, mert szerintem így lesz teljes az érzés. :)

Nem fűzök hozzá semmi mást, mint: élvezzétek. ;)

Hideget, meleget kommentbe! :)

Puß

Gitka

***

 "Normális embereknek tovább tart kimondani, hogy szeretlek. Első lépcső, mikor azt hiszed, hogy azt hiszed. Aztán eljön a pillanat, mikor azt hiszed, hogy tudod. Aztán jön az, mikor tudod, hogy tudod, de nem tudod kimondani. És akkor következik az, amikor tudod, hogy tudod és már nem bírod visszatartani."
     /Így jártam anyátokkal c.sorozat/

A történések teljesen összemosódtak. Hogy hogyan is jutottunk a Hotelig a London Eye- tól, valahogy teljesen elveszett az agyamban keletkezett ködben. Mégis minden pillanatot elraktároztam magamban: ahogyan egymást ölelve szálltunk ki az óriáskerékből, az egymásba fonódó ujjainkat az autóban, minden apró csókot miközben a mélygarázsból settenkedtünk felfelé. Rá kellett ébrednem valójában mekkora tapasztalata is van ebben az egészben. Mármint a mellékutak, hátsó ajtók megtalálásában. Egyébként, inkább édes volt semmiképpen sem viselkedett macsóként. Több tényt, ha próbálnék sem tudnék feleleveníteni, valahol a felfelé vezető úton teljesen elvesztem. Emlékeztetnem kellett magamat a helyes légzésre, de nagyon úgy tűnt ezt a kihívást teljes mértékben elveszítettem. Ebben nagy szerepet játszottak a testemet átölelő kezek, amelyek nem igazán akartak egy helyben maradni. Ez ugyanúgy elmondható volt rólam is. Mintha egy teljesen új, felszabadultabb személyiség kezdett volna napról- napra, óráról- órára kibontakozni bennem. Bár miközben Rob mellkasához simultam ráébredtem, hogy talán már percekről beszélhetek csak.
Minden olyan gyorsan történt. Pár napja még csak egy elkeseredettségét elnyomni próbálkozó, kissé magányos lány voltam. Most pedig egy magabiztos és szerelmes nő.

Nem igen foglalkoztunk olyan tényekkel, hogy valószínűleg a liftben elhelyezett biztonsági felvételeken valaki éppenséggel nagyon jól szórakozik. De nem is tettünk semmi olyan dolgot, ami éppen kompromittáló lehetett volna. Még…
Hirtelen kellett szétválnunk, mikor társaságot kaptunk a liftben egy idősebb házaspár személyében. Meglepően nem kaptunk egy megrovó pillantást sem, csak kedvesen mosolyogtak ránk. Összefonódó kezeik láttán nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjam el. Olyan aranyosak voltak.
„A szerelem tényleg nem ismeri az idő fogalmát”- gondoltam magamban. Óvatosan Robra pillantottam, aki folyamatosan engem nézett. A szemeiből még mindig a tökéletes és végtelen boldogság sugárzott felém. Apró, csókot adtam az arcára, mire szorosan magához húzott. Szerencsére a következő szinten kiszálltunk, nem hittem volna, hogy képesek lettünk volna még pár percet visszafogott állapotban eltölteni odabent. Kifelé Rob illedelmesen elköszönt a házaspártól, és további kellemes estét kívánt. Pont ezért imádom annyira….
Most úszott be a gondolataim közé, vajon mennyi lehet az idő? A hotel folyosója szokatlanul csendes és kihalt volt. Más emberekkel nem is találkoztunk. Bár ezt annak a számlájára írtam, hogy Rob lakosztálya szinte mindentől elszeparálva helyezkedett el. Mindent a magánéletért.
A lakosztályba érve mindkettőnkön egyfajta tartózkodó állapot jelentkezett. A nappali közepén álltunk egymás karjaiban. Óvatosan felnéztem csillogó szemeibe, majd gondolataim elkalandoztak egyre lejjebb, amíg tekintetem meg nem állt ajkainál. Lágy csókot leheltem rá, majd ismét felpillantottam a szemeibe. Nem kellett volna, teljesen elvesztem. Óvatosan, csókolt vissza, a buliból kifelé jövet váltott csókunk semmiben sem hasonlított erre. Sokkal óvatosabb volt, mint akkor.

- Szeretlek Emili! – nézett a szemeimbe, miután óvatosan véget vetett csókunknak. Valószínűleg ő is csak akkor ébredt rá a szavainak súlyára, mikor már visszavonhatatlanok voltak. Ijedt arccal nézett rám.  

– És ezt most nem azért mondom, hogy bebiztosítsam a ma estét. – szaladt mosolyba az arca. – Szeretlek! – mondta hirtelen egyszerűséggel.
Más esetben - más emberrel-  talán megijedtem volna. De nem éreztem félelmet. Ami a legfurcsább, boldog voltam, hogy kimondta, mert én is így éreztem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kevés idő alatt így fogok bárkihez is kötődni. Vagy azt sem, hogy bárkinek újból őszintén elmondhatom majd: - Szeretlek! - mondtam ki én is hangosan, ami a gondolataimban kavargott.

 - Én is szeretlek! – simítottam végig arcát. – Ez az egész annyira abszurd. Nem akarok felébredni. – bújtam hozzá szerelmesen.

- Tudom, én sem. – simított végig a hátamon.  – Nagyon bénán hangzana, ha azt mondanám soha életemben nem voltam még ennyire bizonytalan, mint most?

- Nem hangzana bénán, csak őszintén. – feleltem halkan. Majd óvatosan kissé eltávolodva tőle végig simítottam mellkasát, miközben ismét belenéztem szemeibe. Szeméről ismét a szájára siklott a tekintetem. A következő pillanatban egyikünkben sem volt már a legapróbb nyoma sem a bizonytalanságnak, vagy a félelemnek. Mert volt bennem egy aprócska félelem. Valamiféle határvonalat készültünk átlépni éppen. Egy határvonalat, amelytől egész biztosan megváltozik mindkettőnk élete. Bár ezt a változás már eddig is észleltem.
Kezeimet lassan végigvezettem egyre szaporábban emelkedő mellkasán, miközben próbáltam megszabadítani a felesleges ruhadarabtól. Finoman simítottam végig csupasz mellkasán, miközben újra arcára pillantottam. Egyfajta csodálkozást olvastam le róla. Talán meglepte, hogy pont én vagyok az, aki kezdetét veszi ennek az egész estének. De tovább ezen már nem volt időm gondolkodni. Vigyázva, lassú mozdulatokkal húzta le rólam a pólómat, majd az egyik fotelre helyezte. Hirtelen minden előjel nélkül két keze közé fogta arcomat és vágyakozva megcsókolt. Ebben a csókban minden elfojtott érzés benne volt. Karjaiba kapott, így jutottunk be a hálóba, ahol a már ismert ágy fogadott. Gyengéden fektetett le az ágyra, ahol sokkal túlfűtöttebb módon folytattuk mindazt, amit odakint elkezdtünk…

***

Reggel – legalábbis úgy sejtettem, hogy a reggel fényei szűrődnek be az ablakon – apró cirógatásokra ébredtem. Nem tudtam megállni, hogy bele ne kuncogjak. Két zöld szempár tekintetével találtam szemben magamat.

- Jó reggelt! – súgta a fülembe. Addig fészkelődtem amíg hozzá nem simultam a mellkasához.

- Jó reggelt! - köszöntem vissza apró ásítás kíséretében.
Rob mélyen a szemeimbe nézett, majd óvatosan arrébb tette két rakoncátlan tincsemet, hogy akadálytalanul csókhoz jusson. Nekem pedig ez ellen semmi ellenvetésem nem volt. Ami óvatos reggeli „jó reggelt” csóknak indult átcsapott kicsit sem ártatlan csókba. Halk sóhaj kíséretében hajtottam vissza a fejemet a párnára.

- Ezt az ébresztést minden reggel el tudnám viselni. – néztem még mindig ugyanabba a boldogságtól sugárzó tekintetbe, amely tegnap este óta semmit sem változott. Sőt ha lehet, csak még káprázatosabb lett.

- Oké, meglátom mit tehetek ez érdekében. A kérvényeket hozzám kell benyújtani. – búgta a fülembe, miközben  már a nyakamnál éreztem apró leheleteit.

- Remélem pozitív lesz az elbírálás, uram. – játszottam jókedvűen tovább.
Mielőtt újabb csókban merültünk volna egymásba, szinte fülsértő hangzással szólalt meg a telefon.

- Igen. – vette fel Rob kissé duzzogva a készüléket. Volt egy sejtésem, hogy éppen alattomos terveiben akadályozták meg. – Igen, köszönöm. Viszlát. – tette le a telefont.

- Ki volt az? – kérdeztem kíváncsian, miközben hátulról hozzásimultam.

- Ébresztés. – mondta szomorúan.

- Hány óra van? – kérdeztem meglepetten.

- 6 óra. Reggeli? – fordult szembe velem.

- Az jól esne. – nyújtóztam egyet, pont úgy kalkulálva, hogy kezem a nyaka köré kerüljenek. – És egy fürdő is jól esne. – tettem hozzá, mire felcsillant a szeme.

- Egyedül! – tettem hozzá, mire kissé lehervadt az arcáról a mosoly.

- Jó leszek. – ígérte cinkos mosollyal az arcán.

- Hát persze, hogy az lennél, én viszont nem biztosan. – nyomtam egy csókot az arcára, majd kipattantam az ágyból a magamra csavart takaróval.
Jobban mondva pattantam volna, ha nem éreztem volna olyan szorosan magam körül a kezeit. Próbáltam szavak nélkül elmagyarázni azt, ami most bennem kavarog. Egy csók és egy sóhaj következtében enyhített a szorításon, ebből úgy gondoltam, hogy megértette.

- Útálom a hétköznapokat. – jelentette ki határozottan.

- Akkor ezt a napot és a tegnapot is utálod? – kérdeztem tettetett csalódottsággal.

- Ezek voltak a kedvenc napjaim. – felelte gyorsan.

- Na látod. – simítottam végig az orrán játékosan.

- De az más, semmi kedvem sincs elengedni ma.

- Nem is kell. Kössünk egyezséget. - ajánlottam. – Te szerzel kaját, én letusolok és aztán nem kell elengedned egy pillanatra sem. Ígérem, hogy egész nap ott leszek a sarkadban.

- Ez így tökéletesen hangzik. – ment bele a rögtönzött tervembe.
Gyorsan letusoltam, a forró víz igazán hasznosnak bizonyult. Mikor kiléptem a zuhany alól tudatosult bennem, hogy nincs mit felvennem. Már megint. Nem libbenhetek be a forgatásra tegnap esti bulis öltözékembe. Az nem járja. Így magamra csavartam egy száraz törölközőt és besétáltam a konyhának nevezhető részbe, ahol már terülj - terülj asztalkám fogadott. Nem hiszem, hogy valakinek is eszébe jutott volna használni ezt a helyiséget, hiszen a szobaszerviz percek alatt teljesített minden kérést.

Megjelenésem hasonló reakciókat váltott ki, mint sejtettem.

- Ha ma így fogsz mindenhova követni, azt hiszem meg kell erősíttetni a testőri védelmemet. – húzott magához.

- Nincs mit felvennem, nem mehetek a tegnapi szerelésemben, az furán jönne ki. – feleltem.

- Legalább minden férfi felfogná a forgatáson, hogy esélyük sincs nálad. – csókolt a nyakamba. Itt éreztem azt, ha most nem állítom meg, később már nem fogom tudni…. Sem akarni. Óvatosan eltoltam magamtól.

- Megígérted, hogy jó leszel. – emlékeztettem.

- Az csak akkor lett volna érvényben, ha együtt zuhanyoztunk volna. – felelte.

- Látod, hova vezetett volna. – néztem játékosan a szemébe. – Eszünk?

- Parancsolj!- húzta ki előttem az egyik széket, majd leült mellém, hogy az egyik kezemet rabul ejtse. – Rájöttem, hogy fogalmam sincs mit szoktál reggelizni, így szinte mindent felhozattam. – mosolygott.
Az asztalon körülbelül 10 ember számára elegendő kaja tornyosult.

- Egy croissant megteszi. – vettem egyet magam elé. – Egy kis kávéval. – mutattam az asztal túloldalára.
Miközben elrágcsáltam a reggelimet, ő is végzett a magáéval. Velem ellentétben inkább maradt a tipikus angol reggelinél. Ezen el kellett mosolyodnom. Most valahogy a szokottnál is angolosabban festett a villásreggelijével.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian.

- Csak aranyos voltál. – feleltem. Kérdőn nézett rám.

- Mi aranyos abban, hogy éppen eszem? – kérdezte még mindig tanácstalanul.

- Most valahogy annyira angolnak látszol. – adtam választ a kérdésére, majd egy puszit az arcára. – Az angol reggeliddel, meg a muffinokkal körülvéve. – magyaráztam mosolyogva.

- Te pedig annyira nem angolnak, hogy nem ezt eszed. – vágott vissza mosollyal az arcán.
Kivettem a kezéből a villát és bekaptam a rajta lévő falaltot.

- Na és most? – kérdeztem közelítve az arcához.

- Nagyon angolos. – válaszolta alig hallhatóan. Úgy látszott akármennyire is próbálkoztunk mindig ugyanoda jutottunk ki.

- De reggelire általában péksütit eszem. Vagy szendvicset. Legalábbis mióta itt vagyok.

- Megjegyeztem. – nyomott ismét egy puszit az arcomra.
Befejeztük a reggelinket, Rob nem hagyta, hogy nagyjából összetakarítsam a tányérokat így otthagytam.

- Viszont még mindig nincs mit felvennem. – közöltem tanácstalanul.

- Mi lenne, ha hazavinnélek? Akkor ruhát cserélhetnél. – tanácsolta.

- Oké. Ez jó ötlet. Talán még időre is beérünk. – néztem az órára.

- Meg lesz. Simán végzünk addigra, ha csak nem fogsz sokáig tollászkodni. – tette hozzá szinte már nevetve.

- Nem is! Ezt még megbánod. – szóltam utána.
Gyorsan magamra kapkodtam a tegnap esti ruháimat, mire felöltöztem már Rob is teljes tökéletességében állt előttem.

- Képes voltál nélkülem felöltözni? – kérdezte morcosan, miközben magához vont.

- Ezt én is kérdezhetném. – simultam hozzá. – De sietnünk kell. Lehet, hogy én sem szeretem a hétköznapokat. – feleltem.

Ugyanazon az útvonalon hagytuk el a hotelt, amin be is jutottunk. Kész csoda, hogy nem találkoztunk egyetlen egy fotóssal sem. Ezért hálát adtam az égnek. Nem hiányzott volna, ha pont ebben a szerelésben Robbal együtt kapnak le minket. Nem mintha titkoltam volna, de az csak egy csomó kellemetlenséget vont volna maga után. Magyarázkodások otthon, stb. És különben is, szerettem volna, ha amennyire csak lehet olyanok maradunk, mint két teljesen hétköznapi szerelmes. Már amennyire ez Robbal lehetséges volt.
Valamit azonban teljesen elfelejtettem a rózsaszín ködnek köszönhetően. Hogy a lakásom nem igazán mondható üresnek. Erre akkor ébredtem rá igazából, mikor Robbal ismételten összegabalyodva próbáltunk valamiféle haladást produkálni. Ekkor ütköztünk egy halk torokköszörülésbe. Bogi éppen a nappali foteljében ült egy meleg kávéval a kezében. Arcából ítélve meglehetősen erősnek kellett lennie annak a kávénak. Éppen nagy szemekkel méregetett minket, miközben próbálta elnyelni a mosolyát.

- Hoppá! – csúszott ki a számon. – Jó reggelt! – próbáltam illővé varázsolni a kinézetemet.

- Nektek is. – felelte, még mindig vigyorogva. – Milyen volt az éjszakátok? – kérdezte, immár nekem célozva, magyarul.

- És neked? – kérdeztem vissza megnyomva mindkét szót.

- Van egy olyan érzésem, hogy neked élvezetesebb volt.
Rob mellettem értetlen szemekkel nézett rám, szegény. Az biztos, hogy Bogi sem fogja megúszni ezt az egészet. Ahogy ő is, én is kíváncsi voltam minden egyes részletre a tegnap estével kapcsolatban. Ezt a beszélgetést azonban később kell, hogy megejtsük. Abban pedig biztos voltam, hogy nem fogok belemenni minden egyes részletbe, bizonyos okoknál fogva.
Robot ott hagytam a nappaliban Bogival, remélve, hogy pillantásomból érthetően leszűrte: viselkedjen. Magamra kaptam az első használható ruhát, ami az utamba került, majd gyorsan bevágódtam a fürdőbe, hogy nagyjából elrendezzem a teendőimet.

Mindez körülbelül 15 percet vett igénybe, úgyhogy rettentően ügyesnek éreztem magamat, amiért nem kellett a tollászkodásom miatt sokat rám várni. Magamhoz kaptam a táskámat a szükséges dolgokkal együtt.

- Kész is vagyok. – perdültem ki Robhoz.

- Mehetünk? – kérdezte.

- Igen, végeztem. – feleltem. – Majd felhívlak a forgatásról. – mondtam Boginak.
Tudtam magamról, hogy úgysem bírnám ki estig, hogy ne beszéljek vele.

- Rendben. – felelte, még mindig rejtett mosollyal az arcán.

Javíthatatlan, de így szeretem. Ő a legjobb barátnőm. Reméltem, hogy tényleg jól érezte magát az este, még miután mi olyan cselesen leléptünk. Erre a gondolatra, felelevenedtek előttem az elmúlt este képei. „Hülye hétköznapok” – sóhajtottam magamban. Ha nem kellene a forgatásra igyekeznünk éppen, valószínűleg még mindig egymás karjaiban feküdnénk. Vagy a zuhany alatt…
„Erre ne is gondolj” – figyelmeztettem magamat.
Komoly erőfeszítésbe telt, hogy beszállva a kocsiba nem vetettem rá magamat Robra. Az efféle gondolatokat száműznöm kellett valahogyan az agyamból, így megszállottan bámultam ki a kocsiból.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Persze. – néztem rá. Az aggódás jeleit véltem felfedezni az arcán. – Nincs semmi baj, tényleg, csak elgondolkoztam.

- Min? – érdeklődött.

- Az titok. – pirultam bele a válaszomba valószínűleg. A szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik. Imádtam, hogy ennyire boldog. És én is az voltam.

A forgatás ugyanúgy folytatódott, mint tegnap. Annyi különbséggel talán, hogy ezúttal sokkal kisebb kedvvel vetettem bele magamat a dolgokban. Persze, ez nem volt igaz arra, amikor a dologhoz Robnak is köze volt. Tényleg betartotta az ígéretét, amikor csak lehetett ott toporgott mellettem, én pedig szintén. Amennyire csak lehetett nem veszítettük el egymást szem elől. Délfelé kaptam egy sms- t Grace- től, hogy mit szólnánk, ha most pénteken megejtenénk azt a bizonyos csajos estét. Egyik felem boldogan írt volna igent azonnal, a másik pedig mindennél jobban vágyott arra, hogy a hétvégét teljes egészébe Robbal tölthesse. Na, erre most mit írhattam volna?! Természetesen igent pötyögtem vissza. A forgatáson azonban egyikükkel sem sikerült összefutnom.
 Lisával azonban annál inkább. Ami azt illeti elég morcos volt. Ekkor jutott eszembe, hogy nem is láttam a tegnap esti bulin.
„Létezne, hogy senkinek sem jutott eszébe meghívni?!” Volt egy olyan tippem, hogy így volt. Kissé megesett rajta a szívem, azonban ez az érzés meg is szűnt, amikor olyan elintézni valót sózott a nyakamba, ami sejtésem szerint nem rám tartozott volna, mellesleg pedig pont a  Robtól legtávolabbi szegletben volt.

Ez volt az egyetlen alkalom a nap során, amikor nem voltunk együtt.

Ígéretemhez híven felhívtam Bogit is, mivel már nem tudtam tovább várni. Kíváncsi voltam. Természetesen most is villámgyorsan vette fel a telefont.

- Hello! Ne mesélj! Mindent tudni akarok, már persze, ha olyan környezetben vagy. – mondta szinte egy levegővel.
Gyorsa körbepillantottam. Hát nem mondanám, hogy éppen olyan környezetben voltam.

- Szia! Nem igazán. De mesélj! Rendben hazataláltál?

- Igen. Bobby annyira…. – vett egy mély lélegzetet.  –  … rendes volt. – találta meg végül a legmegfelelőbb szót.

- Akkor oké. Ennyi? Mesélj, mi volt?

- Csak táncoltunk, tiszta őrült volt mellesleg egész este. Meg, hát kicsit be is csiccsentettünk.

- Igen, azt sejtettem a nagy bögre kávéból. – mondtam fülig érő szájjal. – Nem volt semmi?

- Nem, megértette, hogy tényleg szeretném, ha valami lenne otthon Gáborral, szóval jól viselkedett. Sőt még a többi pasit is szépen elterelte mellőlem. Egyszóval: rendes volt.

- Akkor jó, kicsit féltettelek.

- Engem, ugyan. Viszont veled mi volt? – bújt ki a hangjából a kíváncsi énje.

- Hmmm. Nagyon édes volt, romantikus. – fogtam halkabbra a hangomat.

- Bővebben? Hova tűntetek?

- A London Eye- hoz először.

- Omg! És fel is ültél rá?  - hüledezett. Pontosan tudta rólam, hogy mennyire tériszonyos vagyok.

- Igen, fel, de először nagyon nem akartam. De meggyőzött, ki nem hagytam volna.

- Na, azt meghiszem, hogy meg tudott győzni. Van pár tippem.

- Hehehe. Igen, van pár elég jól beváló ötlete. – tettem hozzá.

- Na és utána, mi volt? – kíváncsiskodott tovább

- Hát azt már nehéz lenne elmondani telefonban úgy, hogy itt vannak körülöttem. – jegyeztem meg belepirulva már a puszta említésbe is.

- Ah, mindenre nekem kell, hogy emlékeztesselek?! – váltott magyarra. – Nem értem miért beszélünk angolul, mondd magyarul. Ki vele!

- Nyugi. – feleltem immár magyarra váltva. – De ez akkor sem annyira publikus téma.

- Okké. Szóval ti ketten…. – kezdett bele.

- Igen?

- Vele töltötted az éjszakát? Csak egy igent mondj, vagy egy nemet, könyörgöm. – szinte már láttam ahogyan a nappali közepén ugrál.

- Igen. – feleltem halkan.

- Igen, mint igen ott aludtál, vagy igen, mint tudod te azt. – faggatott tovább.

- Hagyatkozz a piszkosabb fantáziádra. – feleltem már teljesen vörös fejjel.

A vonal túlsó végéről csak egy hangos sikítást hallottam, ami elég szokatlan reakció volt Bogitól.

- Jól vagy? - kérdeztem félénken.

- Végre, nem gondolkozol, ez az. – mondta.

- Mi az, hogy nem gondolkozom? – kérdeztem felháborodottan. – Én igen is mindent végig gondoltam. – jegyeztem meg. Bár jól belegondolva, ez nem egészen volt igaz. Most először történt meg az életemben, hogy a szívemre hallgattam nem pedig az eszemre. De ennek örültem.

- Jól van, ha hazajössz mindent elmesélsz majd. – ez kijelentésnek szánta.

- Bizonyos keretek között. – tettem hozzá. – Most viszont megyek, mert Lisa szúrós szemekkel közeledik felém.

- Oké, szia!
Pillanatokkal később már a jól ismert arccal találtam szemben magamat.

- Igen? – kérdeztem. Fogalmam sem volt róla, most éppen mi lehet a problémája, hiszen mindent megcsináltam. Kezdtem néha úgy érezni magamat mintha az ő személyi asszisztense lettem volna nem is Robé.

- Mivel nem voltál elérhető telefonon, engem kért meg Rob, hogy keresselek meg. Az öltőző kocsiban van.

- Oh, oké. Nem mondta mi a baj? – kérdeztem. Ma már volt pár utam a jelmezesekhez, mivel rossz kiegészítőt adtak oda, reméltem hogy nem megint azzal van probléma.

- Nem, csak annyit mondott, hogy nem talál téged. Jobb ha sietsz! – mondta. – És, ha lehet ne ilyenkor intézd a személyes traccspartikat. – tette hozzá.

Ez egyszer igaza volt, tényleg nem most kellett volna telefonálnom. Szinte rohanva jutottam el Robhoz, majdnem beestem az öltöző ajtaján.

- Huh. – kapkodtam levegő után. – Mi a baj? Lisa mondta, hogy keresel, de telefonáltam. Jól le is lettem cseszve. – meséltem gyorsan. – Szóval mi van?

- Semmi különös. – húzott magához. – Csak hiányoztál. – mondta magától érthetően. Bennem pedig egyszerűen felment a pumpa.

- Komolyan?! Ezért futottam idáig? Azt hittem baj van. – néztem rá szigorúan. – Nem hívhatsz ide mindig, ha hiányzom. – mondtam már kicsit lágyabb hangon. Tudtam pontosan mit is érzett, nekem is hiányzott, hogy ilyen közel legyek hozzá.

- Tudom, ne haragudj! – kért bocsánatot mint egy rossz kisgyerek, akit leszidtak otthon.

- Hát nem is tudom. – mondtam szem forgatva. – Szörnyű, hogy jelenleg nem tudok rád haragudni.

- Szeretlek! Szeretek! Szeretlek! – mondta miközben, minden szónak egy-egy aprócska csókkal adott nyomatékot.

- Ha ezt nem hagyod abba, akkor nagyon ki fogunk kapni.

- Kikapni? Kitől? – kérdezte. – Én mára végeztem, szóval te is. – közölte.

- Tényleg? – fújtam ki a levegőt. – Végre! Akkor elviselek még pár perc kényeztetést. – fontam a kezeimet szorosan a nyaka köré.
A pár percből fél óra lett,de hát nehéz volt elszakadnunk egymástól. Miközben hazafelé autókáztunk, teljesen elvesztem az arcába. Nem akartam tőle elszakadni, de tudtam, hogy muszáj lesz. Elmeséltem neki a csajos este dolgot is, kicsit csalódott volt, de megígértette velem, hogy a hétvége további részét csak is vele fogom tölteni. Erre valószínűleg túl gyorsan mondtam igent.
Hosszú csókkal váltunk el egymástól, de nem végleg a mai napra. A végére egészen mást terveztem….

***


A hálószoba ( ismét): [1] [2]
A fürdő: [1] [2] [3]
A videó megtekintése csak saját felelősségre ajánlott. ;) Az okozott következményekért felelősséget nem vállalok. Leginkább csak nőnemű olvasóim számára. :D

15. fejezet - Everybody's fine

Íme a fejezet! :)

Túl vagyok az első ZH-n, eredményeket nem tudok. Szünetben megpróbálok írni, hogy ha ilyen alkalom lesz, ne kelljen ennyit várni egy- egy fejezetre. Majd meglátjuk hogyan alakulnak a dolgok. :D

Jó olvasást!

***

Ember-tengerben szemem

sugárzó zöldet keres.

Vissza nem tér, megpihen.

Hátrahagyva mindent,

rabul ejtve rohanok felé,

s nem nézek vissza, csak elé.

Meglep. Újra és újra.

Szemeinkben vágy csillan,

Az éjszaka még sok csodát tartogat.

/Breeco/ 

- Sziasztok! – köszöntem rájuk meglepetten. – Hát te?

- Nem az ő hibája, ne haragudj rá. De rábeszéltem, hogy hozzon el magával. Ugye nem baj? – nézett rám kérlelően Bobby.

- Nem, nem baj. Van egy tippem, hogy nem pont miattam jöttél. Gyertek be! Bogi odabent van.

- Köszi. Ígérem, jó leszek. - ölelt meg hirtelen. Sőt, amin még jobban meglepődtem, egy gyors puszit is kaptam az arcomra.

- Hékás, el a kezekkel a barátnőmtől! – ütötte játékosan vállba Rob barátját.

- A barátnőd szereti, ha kedvesek vele. – folytattam a csipkelődést. – De a te üdvözlésedet szívesebben fogadom, megnyugodhatsz.

Nem sokáig váratott magára, pár pillanattal később már egymással voltunk elfoglalva. Beljebb mentünk a lakásba két okból kifolyólag is. Először is, a táskám valahol a nappaliban tartózkodott, másodszorra pedig Rob megakart arról bizonyosodni, hogy Bobby nem viselkedett-e kellemetlenül. A nappaliban elénk tárulkozó látványtól nem tudnám megmondani melyikünk volt jobban elképedve, ugyanis odabent Bobby és Bogi a kanapén ült és jókat nevetgélt. Kívülről nem igazán lehetett volna azt állítani, hogy kettejüknek nincs egymáshoz semmi közük. Éppen ellenkezőleg. Bár Bobby ígéretéhez hűen nem tett semmi illetlen vagy nem kívánt dolgot sem, mégis az volt az érzésem, hogy a köztük lévő távolság meglehetősen kevés volt. Mikor észrevették, hogy már mi is odabent tartózkodunk rögtön széjjel repültek.

- Ha készen vagytok akár mehetünk is. – javasolta Bobby, miközben felállt Bogi mellől.

- Mehetünk. – feleltem. – Oh, valamit odabent felejtettem a szobámban, amíg megkeressük, addig kint megvárhattok. Csak egy pillanat.

- Oké. A nappaliban leszünk. – felelte Rob arcán bujkáló mosollyal. Volt egy olyan érzésem, hogy ő sejtette eredeti okomat, amiért behívtam Bogit a szobámba.

- Mit felejtettél itt? – kérdezte, mikor gyorsan magamra csuktam a szobám ajtaját.

- Semmit. – mondtam. – Csak lenne egy fontos kérdésem.

- Áh, oké. Sejtettem, hogy valami hasonló lesz a dologban. – mosolygott rám kajánul. - Figyelj, ha úgy érzed, hogy ma jobban éreznéd magadat nélkülem a lakásban, akkor csak jelezd. – kacsintott rám.

- Mi van? – kerekedett ki a szemem. – Bobbyról akartam veled beszélni. – húztam fel kissé bizonytalanul a szemöldökömet.

- Oh, ja, hogy az. Csak beszélgettünk amíg ti kint voltatok. Nyugi, nem akarok tőle semmit, ezt neki is elmondtam. De ettől függetlenül jó fej srác.

- Oké. Csak mert nem akarom, hogy olyat tegyél, amit később megbánnál.

- Oké. Ezért imádlak. – ölelt meg barátian. – Viszont én azt nem szeretném, hogy azt bánd meg, hogy valamit nem tettél meg. Szóval csak szólj, ha én lennék az ötödik kerék. – kacsintott rám ismét, majd kiment a szobából.
Tanácstalanul maradtam magamra. Mégis mit akart ezzel az ötödik kerekes dologgal? Nem értem rá ezen tovább törni a fejemet, inkább én is visszasiettem a nappaliba, ahol a fiúk már tűkön ülve vártak ránk.
Szerencsére nem volt nagy forgalom, így hamar odaértünk a buliba. Kicsit meglepődtem, mivel elég nagy tömeg verődött össze végül. Egy csomó ismerős arccal találtam szembe magamat. Csak most jöttem rá, mennyire sok embert nem is ismerek a forgatásról. Természetesen mindenki ott volt, akire számítottam. Itt voltak Rob haverjai és persze a lányok is. Szinte 2 perc sem telt el Grace –ék rögtön elraboltak Robéktól minket. Végre lehetőségem volt nekik is bemutatni Bogit.

- Oké, csajok. Ő Bogi a legjobb barátnőm. Ők pedig itt Grace és Sophie. – mutattam be őket nagy lelkesen egymásnak.

- Hello! Szóval most itt laksz Em-el? – kérdezte Grace.

- Igen. Nyaralok. Vagy inkább a nyakán lógok? Még nem tudom pontosan. – nézett rám Bogi.

- Jaj, ne csináld már. – böktem oldalba. – Addig maradsz amíg akarsz.

- Tök jó neked, én az ismerőseimhez maximum Skóciába tudok elmenni. Te meg egy másik országban nyaralgatsz.

- Igen, de azért jobb lenne, ha csak a város túloldalára kellene átugornom, ha beszélni szeretnék vele. – nézett rám enyhén sem célzásszerűen. - Egyébként nem maradok már olyan sokáig.

- Az kár. Sophie- val éppen azon elmélkedtünk, hogy kellene szerveznünk egy nagy csajos estét. Pasik kizárva. Ha itt leszel, mindenképpen el kell jönnöd velünk.

- Oké, ez jól hangzik. Bár nem tudom, hogy valaki mennyire fog tudni elszabadulni majd valakitől. – pillantott rám.

- Ezt most miért? – forgattam meg szemeimet. – Ezt most úgy mondod, mintha elhanyagoltalak volna valaki miatt.

- Jól van, na. Nem hanyagoltál el. De ez a „csak csajok” este jól esne.

- Vettem az adást. Beiktathatnánk jövő héten, mit szóltok? – kérdeztem a többieket. – Mielőtt még tényleg haza mész.

- Jövő hét. Szuper. Mondjuk pénteken. Akkor hajnalig bulizunk. – csillantak fel Grace szemei.

- Akkor ezt megbeszéltük. – mondta Sophie. – Most viszont szerezzünk valami piát, mert üres a poharam.
Amíg beszélgettünk a társaság csak növekedett, mire elértünk a pulthoz körülbelül 3 ember lépett a lábamra. Gyorsan kikértünk pár italt, majd kerestünk egy szimpatikus kis asztalt egy kicsit odébb. Jól elszórakoztattuk magunkat. Bogi is jól érezte magát, aminek örültem. Végre tényleg nem éreztem úgy, hogy totálisan elhanyagolnám. Valaki hiányát azonban még a lányok sem tudták elfelejtetni velem. Megpróbáltam feltűnés nélkül körülnézni a helyen, hátha meglátom valahol. Nem kellett sok, hogy tekintetemet foglyul ejtse egy zöld szempár. Éppen Bobby- val, Marcussal és egy ismeretlen egyénnel beszélgetett a terem túlsó felében. Egyik kezében éppen az italát szorongatta, de a másikkal édesen felém integetett. Nem tudtam megállni, hogy vissza ne intsek. Ezzel totális módon lebuktam a lányok előtt.

- Látod, mondtam, hogy nehezen szakadnál el valakitől. – kaptam a megjegyzést Bogitól. – Valahogyan nem lehetne megoldani, hogy Gábor is itt legyen? – nézett rám szomorú szemekkel.

- Jaj, majd találkozol vele, ha hazamész. Akkor annyit lehetsz vele, amennyit csak akarsz. – nyugtattam meg gyorsan.

- Oké, kell szereznünk egy pasit. – jegyezte meg Sophie. – Ez így nincs rendjén.

- Pontosan. – értett egyet Grace is a megállapítással.

- Úgy mondjátok, mintha ez akkora lehetetlen küldetés lenne. Hahó! Itt van egy csomó pasi. Csak körbe kell néznetek. – nyitottam fel a szemüket.

- Hmm, nem is mondasz hülyeségeket. – jegyezte meg Grace vigyorral az arcán. – Menjünk táncolni! – azzal maga után kezdte húzni barátnőjét.

- Nem jöttök? – kérdezte Sophie.

- Ha nincs kivel úgy nem jó. – felelte Bogi.

Grace és Sophie nem sokáig maradtak magukra a táncoló tömegben, gyorsan akadt mindkettejüknek társasága. Mi tovább iszogattunk, beszélgettünk. Mindig volt még egymásnak valami mesélni valónk. Tényleg szükségünk volt már arra a csajos estére. És persze erre a napra is. Az ital fogyatkozásával egyetemben társasággal lettünk gazdagabbak, Tom személyében.

- Hello! – üdvözöltük egymást egy- egy gyors puszi, ölelés kíséretében. – Így egyedül?

- A lányokkal beszélgettünk, de érdekesebb szórakozást találtak maguknak. – mutattam a táncparkettre. – A fiúk pedig valahol beszélgetnek.

- Látom egész pofás kis tömeg lett a ti kis bulitokból.

- Talán kicsit nagy is. – jegyeztem meg elkeseredetten. Reméltem, hogy annyira nem hallatszott ki a hangomból. Végül is azért jöttünk ide, hogy jól érezzük magunkat a barátainkkal, erre itt ülünk majdnem hogy egyedül, a barátok pedig szétszéledve. De a legeslegelkeserítőbb tény: Rob nincs az asztaltársaságunknál. Vagyis nincs itt mellettem.
Mintha csak megérezte volna a gondolataimat, megjelent az asztalnál Bobby- val.

- Hahó! – köszönt oda Bobby. – Komolyan itt ücsörögtök? Ez felér egy istenkáromlással, vagy valami olyasmivel. – tette hozzá kicsit bizonytalan mozgással. – Ma még nem is táncoltam senkivel sem, mivel Rob tuti lefejezne, ha elhívnálak, Bogi rád maradt a feladat.

- Hát rendben van. – mondta beleegyezően. De tudtam, hogy nagyon is van kedve menni. – De csak ha nem lépsz a lábamra. – tette hozzá, majd el is mentek.
Amint hármasban maradtunk az asztalnál nem kellett több, máris egymásba fontuk ujjainkat az asztal felett.

- Oké, ha itt fogtok enyelegni, akkor én inkább más társaság után nézek. – mordult fel Tom.

- Ne legyél már ilyen! Mikor szóltam én neked, ha éppen mással enyelegtél mellettem?!

- Nyugi, csak poén volt. De komolyan megkeresem Marcust, akarok vele beszélni valamiről. – mondta, majd elment Marcus után.

- Ketten maradtunk. – mondtam.

- Végre.
Reméltem, hogy ezt mondja.

- Már azt hittem sosem érünk át a túloldalról hozzátok. Mindenki megállított, hogy ránk köszönjön.

- Ez azért van, mert olyan jóképű vagy. – jegyeztem meg egy apró csók közben.

- Úgy gondolod?– kérdezte huncut mosollyal a szemében.

- Határozottan. – Nem értettem mégis mire akar kilyukadni.

- Annyira hogy még táncolnál is velem? – „Szóval erre ment ki az egész.”

- Hát, talán.

- Kell valaki, aki eltereli a figyelmet a bot lábaimról. – csókolt a nyakamba, majd maga után húzott a táncolók közé.
Annyira jó érzés volt újra vele lenni. Nem vittük túlzásba az egymáshoz bújást, de kellemesen andalogtunk egymással. Egyikünk sem szerette volna, ha kompromittáló képek készültek volna. Néha pár kíváncsi tekintet ránk szegeződött, de Rob nem mutatta annak jelét, hogy ez bármennyire is zavarná őt. Szerintem legfőképpen miattam próbált meg úgy viselkedni, mint egy átlagember. Jelen pillanatban nem is tűntünk különleges párnak, ahogyan a tömegben összebújva mozogtunk a zene ütemére. Néha igen nagy késztetést éreztem arra, hogy még közelebb húzzam magamhoz, de ilyenkor mindig találkozott a tekintetem egy- egy idegen szempárral. A második szám végére kifejezetten zavarni kezdett a körülöttünk táncoló tömeg. Nem a túlzott figyelem miatt, amit ránk szenteltek, ahelyett, hogy a párjukkal foglalkoztak volna. Leginkább az zavart, hogy nem tehettem meg azt, amit szívem szerint szerettem volna. Hiányzott a közelsége. Szinte már számoltam a számból visszalevő másodperceket. Aztán vége lett. Mindenki tapssal értékelte a zenekar játékát, majd egy újabb csapat kezdett el játszani.

- Mi lenne, ha valami mással töltenénk az időnket? – súgtam sejtelmesen a fülébe. Éreztem, hogy bent marad tüdejében a levegő.

- Itt akarsz hagyni mindenkit? – nézett kérdőn a szemembe. Bár tekintetéből nem igazán azt olvastam ki, hogy annyira maradása lenne.

- Ha Bogira gondolsz, van egy olyan érzésem, hogy nem bánná. – mutattam a tömegben táncoló párra. Nagyon úgy tűnt, hogy nem igen hiányolná a jelenlétemet. Bobby- val éppen valamiféle furcsa lötyögős táncot mutattak be.
Gyorsan odaverekedtem magamat Bogi mellé, majd megveregettem a vállát. Kis híján fel döntött a lábamról, akkora hévvel pörgette meg éppen Bobby.

- Khm… Hello! – szóltam neki. – Mindjárt mehetsz vissza táncolni. Nagyon megharagudnál, ha elmennék? – néztem rá nagy szemekkel.

- Menj csak! Én élvezem a bulit. Majd hívok egy taxit. Nincs semmi baj. – mondta. – Érezzétek jól magatokat. – tette még hozzá, kicsit sem félreérthető hangsúllyal.

- Majd én hazaviszem. – nyugtatott meg Bobby.

- Köszi. – adtam neki is egy búcsú puszit. – Vigyázz ám rá.
Megkerestem Rob- ot, éppen Tommal állt a kijárat közelében.

- Mehetünk? – fogott kézen egy csók kíséretében.

- Igen. Bogit Bobby haza viszi. Te is elmész? – kérdeztem Tomot.

- Csak cigizni lépek ki. Valakinek tartania kell a hátát, ha balhé lenne. Ha már a két ötletgazda lelép a buliról. Mellesleg, gondolom nem szeretnétek, ha egy kis társaságot is kapnátok.

- Ugye nem rajongók? Hogy találtak meg? – fordultam kétségbeesetten Rob felé.

- Mindig ez van. De, hogy már itthon is. – válaszolta feldúltan. – Van hátsó kijárat? – kérdezte Tomot.

- Van, az előbb kérdeztem meg a pultos srácot. Szóval hátraarc.
Imádtam ezért Tomot. Nem vágytam arra, hogy pár kiscsaj rohamozzon meg bennünket.
Tomtól a belső udvarban búcsúztunk el. Valami bevillant.

- A lányoknak nem is szóltam. – rikkantottam fel hirtelen.

- Írj nekik egy üzenetet. Addig én elszívok egy cigit.
Gyorsan bepötyögtem egy gyors „Bocsi csajok, de mi leléptünk. Majd találkozunk holnap. Ne haragudjatok. Puszi, Em” üzenetet, majd mire Rob cigije is elfogyott megkerestük a kocsinkat. Még pár autó és komolyan keresni kellett volna, akkora kocsi áradat fogadott minket a parkolóban. Végül persze gond nélkül megtaláltuk. Nagyon úgy tűnt, hogy a lányok leginkább a főbejárat elé táboroztak le, senkit sem láttunk odakint. Ugyanazzal a hévvel vettem birtokba Rob ajkait, ahogyan a kocsiba pattantunk. Először talán meglepődött, de aztán már nem mutatta jelét semmi nemű ellenkezésnek sem. Mégis ő volt kettőnk közül az okosabb. Sajnálatomra.

- Egy parkolóban ülünk egy takaratlan kocsiban. – kapott levegő után.

- Aha. – folytattam tovább a nyakának csókolgatását. Ha kívülről szemléltem volna a jelenetet, lehet, hogy nem ismerek magamra. Én nem voltam sohasem ilyen rámanős. – Parkoló, igen. Ezt nem itt kellene. – tértem én is észhez hirtelen.

- Van egy ötletem. – indította be a motort, miközben egyik kezével összekulcsolta ujjainkat a térdemen.

- Ha az ötletben szerepel fedett, takart tér, akkor jöhet. – feleltem huncutul.
Na jó, tényleg nem voltam én sosem ilyen. Mindig én voltam az, aki várni akart, nem az, aki a kocsiban nekiesik a pasijának. Persze tudom, hogy ez így elég sablonosan hangzik, de tényleg megváltoztam. És most mondhatnám azt, hogy Rob miatt. De nem csak ő volt a változásom oka. Ahhoz még most sem ismertem elég ideje. De ennek ellenére boldog voltam vele. És jelenleg nagyon nem érdekeltek a régi elveim. Mióta Londonba kerültem folyamatos változáson mentem keresztül. A legnagyobb változás maga az volt, hogy kijöttem. „Talán hálásnak kellene lennem Krisztiánnak. Áá, hogy jön pont most ide Krisztián?! Csak én lehetek akkora idióta, hogy pont most keverem ide, azt a seggfejet.”
Volt pár tippem Rob ötleteit illetően, de végül egyik sem jött be. Se nem a hotel, se nem a lakásom felé tartottunk. Kicsit el is képedtem, amikor a Temze partján találtuk magunkat. Már másodjára kötöttünk itt ki, amióta megismertem.
Értetlenül álltam az eset előtt. Mégis mit keresünk itt? Előttem a London Eye magasodott az éjszakába.

- Na, most mit keresünk itt? Nem mintha nem lenne gyönyörű. Ez káprázatos. Hitted volna, hogy még sosem láttam kivilágítva?

- Éppen itt volt azt ideje. – ölelte át a derekamat.

- Miben sántikálsz?

-Én? Honnan veszed, hogy bármiféle tervem lenne?

- Szóval nincs?

- De, van. Lebuktam. – vonta meg a vállát elkeseredetten. – Remélem, hogy nincs tériszonyod. - Nem igen hagyott időt a hallottak feldolgozására, kézen fogott majd a forgó felé vezetett.

- Ugye, nem azon jár a fejed, hogy fel is ülünk rá. – tört elő belelem a félelem.

- De. Szerinted elhoználak ide csak azért, hogy megmutassam Londonnak ilyen is van?
Ezzel pont azt közölte, amitől a legjobban féltem. „Hogy én felüljek arra a hatalmas szerkezetre?! Kizárt!”

- Tériszonyod van. – Ezt inkább állításnak szánta sem, mint kérdésnek. Gondolom az arcomból pontosan ki tudta olvasni az érzéseimet.

- Igen. Szóval nem lenne semmi, ha idelentről csodálnánk. Nekem innen is nagyon tetszik. – küldtem felé egy hatalmas mosolyt. Annyira nem jött be a stratégiám, ugyanis kitartóan tovább vonszolt egészen a pénztárig.

- Látod, bezárt. Micsoda kár. Majd legközelebb visszajövünk. – fordultam háttal neki. Próbáltam elhúzni az aprócska bódétól, de rendíthetetlenül megvetette lábait.

- Nem lesz semmi bajod sem. Vigyázok rád. Nem is olyan magas, majd meglátod. – küldött felém egy mosolyt.
Ha az volt a terve, hogy ettől majd elolvadok és engedek neki, hát nagyon nem jött be neki. Ha valamivel kapcsolatban képes voltam magamat megmakacsolni, akkor ez a magas épületek megmászása volt.

- Mégis, hogyan akarsz feljutni oda? – próbáltam rámutatni a lényegre. – Zárva van.

- Nem sokáig. – mutatott egy közelgő alak sziluettjére.

- Nem hiszem el! – akadt el a szavam is. – Mond, hogy nem tetted!

- Ha arra gondolsz, hogy nem beszéltettem-e le Steph-el, hogy ma este csak a miénk legyen soron kívül a kerék, akkor azt kell mondanom, hogy de.

- Na, ne! Komolyan Rob. Én nem megyek fel oda. – közöltem már sokkal kétségbeesettebb hangon.

- Tudod, most olyan vagy, mint egy durcás kisgyerek. – simított ki az arcomból egy szélfútta tincset.

- Hát ezt nem szívesen hallja egyetlen egy ember sem, tudod. – közöltem már tényleg durcásan.
Közben az eddig homályos alak körvonalai is kirajzolódtak. Egy 40-es éveiben járó férfi lépett oda hozzánk. Először Robbal fogott kezet, majd engem is üdvözölt. Annak ellenére, hogy nem volt annyira idős, régi vágásúnak tűnt az öltözködéséből.

- Akkor indulhat? Egy óra alatt ér körbe, de ha gondolják egy kicsit csalhatunk és megállíthatom a tetején. Odafentről káprázatos kilátás nyílik London utcáira.

- Köszönjük, hogy ennyi időt szán ránk. – Természetesen Rob sem veszítette el a jólneveltségét.

- Érezzék jól magukat. – mondta, miközben odakísért minket az egyik kis kabinhoz.
Tudtam, hogy semmi esélyem sincs arra, hogy megmeneküljek ettől az egésztől.

- Csak, hogy tisztázzuk. Ezért még számolni fogunk! – fordultam Rob felé.

- Oké. Kíváncsian várom. – vigyorgott rám. – Nem lesz semmi baj! Velem leszel, majd behunyod a szemedet, ha magas lesz. – próbált meg győzködni.

- Aha, mert attól biztosan jobb lesz. – dörmögtem az orrom alatt.

- Mit mondtál? – kérdezte zavartan.

- Azt, hogy attól még nem lesz jobb. – ismételtem meg önmagamat. – Indulhatunk. – mondtam ezúttal már a kezelőnek.
Beszálltunk, majd óvatosan emelkedni kezdtünk. Nem volt valami kellemes érzés, az biztos. Világéletemben nem voltam kibékülve a magassággal. Erre tessék, itt ülök a London Eye-on.

- Haragszol? – kérdezte 1 perc után Rob.

- Miért haragudnék? Tudom, hogy ezt meglepetésnek szántad. Nem tudhattad, hogy nem szeretem a magaslati utazásokat. – próbáltam elpoénkodni a dolgot, de nem sikerült valami jól. Túlságosan lefoglalt az a tény, hogy alattunk a nagy semmi van éppen.

- Azért gondoltam, amit az előbb mondtál. Mielőtt beszálltunk.

- Nem értem. Mit mondtam?

- Hát valamit magyarul, mert nem értettem.

- Oh, komolyan? Nem is vettem észre. Ha ideges vagyok össze- vissza beszélek. Ezek szerint magyarul leginkább. – magyaráztam meg neki a dolgokat. – De nem mondtam semmit, csak amit megismételtem. Nem direkt mondtam úgy, hogy ne értsd.

- Oké. Megijedtem, hogy nem lettél ettől valami boldog. – ejtette le bánatosan a fejét.

- Dehogynem! Ez nagyon jó ötlet volt. Annyira hülye vagyok, nem így kellett volna lereagálnom. Te ne haragudj! – bújtam közelebb hozzá.

- Rád nem lehet haragudni! – viszonozta az ölelésemet.
Ameddig felértünk leginkább összebújva, csókolózva beszélgettünk. Olyannyira elterelte a figyelmemet, hogy szinte észre sem vettem, hogy megálltunk.

- Felértünk. – szólt Rob csöndesen.

- Wow. – csak ennyit tudtam megint nagy értelmesen kinyögni. – Ez valami fantasztikus. Oké, nem is értem miért féltem idáig annyira a magasságtól. Ezt semmi pénzért ki nem hagytam volna. Köszönöm, hogy felhoztál ide. – csókoltam meg lelkesen. Erre a csókra vágytam egész idő alatt. De volt egy sejtésem, hogy ő is. Valahol ott folytattuk, ahol a kocsiban abbahagytuk. Nehéz volt megállnunk, hogy itt ne hagyjuk abba, de valahogyan visszafogtuk magunkat. Lefelé tartva azért drukkoltam, hogy gyorsabban teljen el az idő. Nem azért, hogy minél hamarabb talaj legyen a lábam alatt - persze az is egy fontos szempont volt- inkább a helyszín miatt.
Tudtam, hogy mit akarok. Pontosabban kit. Hiszen ennek a személynek a tekintetében voltam elveszve. A tekintetben, amely vágytól izzott.

[ London Eye ]
***
Magyarázat: 
Csak, hogy tisztázzak dolgokat. Soha nem voltam még a London Eye- on, csak távolról láttam, tehát halvány lila gőzöm sincs, hogyan működnek a dolgok.
A kibérlést pedig ne úgy értsétek, hogy Rob ezzel azt szerette volna bebizonyítani, hogy milyen gazdag. Egyáltalán nem erről van szó. De nem tudnám elképzelni, amint fényes nappal beáll a sorba a jegypénztárhoz. :D A helyzet kényszerítette eme kellemes helyzetbe. :)

14. fejezet - Bízom benned!

Sziasztok!

Hozom a következő adagot.

Bővítettem a gardrób részleget, így már a randiig fent vannak a ruhák. ha a blogspot nem tett volna nekem keresztbe tovább is lenne, de már nincs hozzá türelmem. Oda nem tudtok véleményeket írni, de ide a kommentekbe, ha úgy érzitek megtehetitek.

A gardróbot oldalt megtaláljátok. :)
Annyira örülök, hogy megírtam ezt a fejezetet, nem tudom mennyire fogtok kiakadni, de mindegy. Boldogan teszem ki egy új szereplő képét oldalra, ha már elolvastátok a részt. :)
Jó olvasást!

Ui.: Amint Breeco gépközelben lesz, lecserélem a kijavított fejezetet. :) Cserélve :)

Ui2.: És már Krisztián is kint díszeleg. Hát nem sexy?! (L)

***

"Nincs többé titkunk egymás előtt. Együtt vagyunk, egymáshoz tartozunk. Egyet gondolunk és egyet érzünk. A válaszfalak leomlottak. Örömet, bánatot, mindent megosztunk egymással." /Daphne du Maurier/

Ülő helyzetbe nyomtam magamat, hogy nyugodtan a szemébe nézhessek. Éreztem pillantásából, hogy teljes mértékben elfogadja majd bármi is lesz az, amit megosztok vele. Azonban nem ez volt a legmegfelelőbb hely, hogy ilyen dolgokról beszéljünk. Odakintről már nem igazán szűrődtek be zörejek, valószínűleg már nem sok stábtag tartózkodott a helyszínen.

- Lassan mindenki elmegy, nekünk is mennünk kellene, nem gondolod? – mondtam miközben letöröltem arcomról a könnycseppeket. – El akarom mesélni, de nem hiszem, hogy pont itt kellene. – mutattam körbe.

- Igazad van, talán nem ez a legjobb környezet. Akkor hazaviszlek, rendben? – kérdezte, miközben óvatosan vállamra helyezte kezét.

- Ne, most nem akarok még haza menni! – tiltakoztam hirtelen. Ő csak meglepett arccal meredt rám. – Nem akarom, hogy Bogi feleslegesen aggódjon miattam. Hogy így kibukva lásson. Elég, hogy te is láttad. – tettem hozzá.

- Oké. Akkor máshova megyünk.

Lassan bandukolva indultunk el. Nagyon nem beszéltünk az úton, ezért hálás is voltam neki. Nem tudtam volna mit is mondani igazából. Egy csomó kép kavargott a fejemben. Leginkább azon agyaltam, hogyan kezdek majd bele a mondandómba. Tudtam, hogy megbízhatok benne, de mégis bujkált bennem egy cseppnyi félelem. Mi lesz, ha mégis máshogy reagál majd, mint ahogyan szeretném? Ha mégsem fog ugyanúgy hozzám viszonyulni, mint eddig? Ha az ő szemében is azt látom majd, mint az otthoni barátaiméban? Ha ő is sajnálattal, együttérzéssel fog majd ezentúl hozzám viszonyulni?
Mi lesz akkor, ha ismét csalódnom kell?
Ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem magamtól. Tudtam, hogy nem szabad így hozzáállnom. Végre elhatároztam, hogy utolsó titkomat is megosztom vele. Na jó, tisztában voltam azzal, ha a képek nem jelennek meg, valószínűleg nem ébrednek fel bennem ezek a régi, kínos emlékek. De mindennek ellenére nem akartam tovább takargatni előtte semmit. Elég furcsa volt, hogy ennyi ismeretség után, ennyire megbíztam benne. Rám ez nem volt jellemző. Mindezidáig az a fajta ember voltam, akinek jelentős időre volt szüksége ahhoz, hogy egy alap szintű bizalmi kötelék kialakuljon. Vele, az eddig felállított szabályok megszűnni látszottak. Úgy éreztem mióta megismertem egy új Emili kezdett bennem kibontakozni.
Gondolataimból a szembejövő autó reflektorai zökkentettek ki. Ekkor vettem észre, hogy egy eddig számomra ismeretlen környéken haladtunk London belvárosában.
Hirtelen a Claridge’s Hitel sziluettje jelent meg előttem.
A Claridge’s Hotelbe hozott.
A jelenleg fennálló helyzet ellenére gyorsan emlékeztetnem kellett magamat a nyugodt légzés módjára.
Mindenhol kivilágított utcák vettek körbe bennünket. A látvány lélegzetállító volt.
Rutinosan leparkoltunk, majd a recepciós pult felé vettük az irányt. Végig kézen fogva sétáltunk az épületben, egyfajta boldogság fogott el ezáltal. Kettősünk látványától - bár én lefogadtam volna, hogy inkább Robnak köszönhetően - a recepciónál álló lány kissé szétcsúszott. Mire megkaptuk a szoba kulcsát szegény már teljesen kipirult.

- Szegény lány, teljesen zavarba hoztad. – jegyeztem meg Robnak, mikor már a liftben álltunk.

- Én? Nem tehetek arról, hogy így reagálnak, valahányszor a közelükbe kerülök. Nem lehet mindenki olyan józan gondolkodású, mint te. – simított végig a karomon.

- Persze. De ha innen nézem nem is akarom, hogy úgy viselkedjenek veled, mint én. Még csak az kellene!

- Oh, valaki féltékeny. Jól látom? – nézett rám csibészes mosolyával.

- Talán. Igen! Még jó, hogy az vagyok. Az a lány nagyon szép volt.

- De hozzád nem ér fel.

Kicsit nagyobb lelkesedéssel csókolt meg, mint vártam volna, kis híján nekiestünk a lift falának. Csókunkat a lift jelzése szakította meg. Kissé szédelegve szálltam ki Robbal az oldalamon.
Mikor megpillantottam a szállodai szobáját, majdnem leesett az állam.

- Szóval itt laksz, amíg Londonban forgatsz? Nem egy utolsó hely. – jegyeztem meg, miközben körbefordultam a tengelyem körül.

- Nem nagyon szeretem, de nem láttam értelmét a lakásbérlésnek erre a kis időre.

- Lakhatnál otthon is ennyi erővel, hiszen úgyis csak aludni jársz ide.

- Áh, nem. Nem szeretném anyuékra terelni a figyelmet.

- Így már érthető.

- Inni?

- Igen, kérek.

- Oké, itt nem sok minden van. – nézett bele a minibárba. - De ha gondolod hozathatok fel valamit. – nézett rám bűnbánóan.

- Egy ásványvíz, vagy egy tea jól esne.
A szobaszerviz hasonló gyorsasággal érkezet meg, mint ahogyan Rob a hívást intézte.
Már minden adott volt, hogy belekezdjek a mesélésbe. A nappali kanapéján ültünk kezemben egy nagy bögre, forró angol teával. Rob szinte egy karnyújtásnyira volt tőlem. Annyira szerettem volna odabújni hozzá, hogy érezhessem a közelségét, a védelmét, de nem tehettem. Csöndben kortyoltam bele a teámba, tudtam, hogy nem várhatok az örökkévalóságig. Nagy levegőt vettem.

- Nem egészen így képzeltem el ezt a mai napot. – mondtam szomorúan.

- Szóval csalódtál a lakosztályomban. – felelte, apró mosollyal az arcán.
Szerettem, hogy megpróbálta feloldani bennem a feszültséget. Persze, ahhoz túl kellett ezen esnem.

- Nem arra gondoltam. Sejtettem, hogy ez a nap nem lesz a legjobb napjaim egyike. És most ez is….

- Em, nem kell erről beszélnünk. Mármint, nem tudom miről van szó, de látom, hogy nagyon bánt. Nem kell elmondanod, tényleg, én megértem.

- De szeretném. – vettem nagy levegőt, hogy ténylegesen belekezdjek. - Volt egy idő, amikor azt hittem, hogy megtaláltam a helyemet, de tévedtem. Nem érzek iránta semmit sem már. Ő…elcseszte, tudod. – a hangom egyre rekedtebbé vált, küzdenem kellett a sírás ellen. Nem tudtam mi váltotta ki belőlem ezeket a reakciókat. Már tényleg nem éreztem Krisztián iránt semmit sem. Legalábbis nem romantikus értelemben.

- Nem kell erről beszélned. – ölelt magához.

- Nincs semmi baj, elakarom mondani. Ha ezt tudod, akkor már tényleg mindent tudsz rólam. Így lenne a tökéletes. – bújtam ki a karjai közül, hogy szemtől szembe kerüljünk egymással.

- Jól van. De tudnod kell, hogy akármit is tett veled, én soha nem teszem meg. Érted? SOHA NEM ENGEDEM, HOGY BÁRMI VAGY BÁRKI MEGBÁNTSON!

- Ugyanazt nem tudnád elkövetni. – kezdtem bele ismét elhaló hangon. – Kicsi család vagyunk.
Ahogyan sejtettem, csak értetlen szemekkel nézett rám.

Egyszerre bátorságot kezdtem el érezni. Hiszen itt volt mellettem. Tudtam, hogy képes leszek elmondani, mi elől is menekültem idáig.

- Volt egy eléggé komoly kapcsolatom. Igazából remekül megvoltunk. Az elején még biztosan, bár én a végén is ebben a hitben éltem. – tettem hozzá savanyúan. – Egy városban laktunk, hivatalosan sosem költöztünk össze, bár a napjaim meghatározó részét nála töltöttem. Boldog voltam, szerelmes. – néztem rá bocsánatkérően. Ahogy kimondtam a szavakat annyira természetellenesen hangzottak. Hogyan is szerethettem rajta kívül akárkit is szerelemmel?

- Megkérte a kezemet. – kezdtem el kínosan fészkelődni mellette. Lopva pillantottam az arcára, nem tudtam eldönteni mekkora kárt is okoztam ezzel a kijelentésemmel. – Igent mondtam. – küldtem felé egy újabb bocsánatkérő mosolyt. – Minden tökéletes volt, egészen a nagyszüleim házassági évfordulójáig. Nagy ebédet rendeztünk, rengeteg rokonnal, ismerőssel, barátokkal. Erre 1 hónapra rá Krisztián felbontotta velem a jegyességet és összeköltözött az unokahugicámmal. – fejeztem be végül a történetet.

- Ez komoly? Már úgy értem… Az a pasi egy idióta lehetett. De esküszöm, hogy sosem tennék ilyet veled. – Vont ismét a karjaiba.

- Tudom. – bújtam közelebb hozzá. – Mellesleg az egyetlen unokahúgom már foglalt, mint tudod. Az unokanővéreim szintén, peched van.

- Ellenkezőleg én vagyok a legszerencsésebb, mert itt vagy te.

- Nem tudom, hogy jól tettem- e, hogy elmondtam.

- Így minden rés kitöltve köztünk. Legalábbis a te részedről.

- Ezt hogy érted?

- Hát igazából sosem beszéltünk még erről a témáról, mármint az exekről.

- Nem igazán tartozik a kedvenc témáim közé. És nem is nagyon ajánlott ezzel ismerkedni, ha nem hallottál volna még erről.

- Tudom. De sosem kérdeztél még erről. – jegyezte meg. – Csak most ez így az agyamba ötlött.

- Szeretnéd, ha kérdeznék? – néztem rá kíváncsian. – Kérdezzek? Mert ne hidd azt, hogy nem érdekel. De lehet, hogy csak rosszabb lenne. Inkább nem akarok beleképzelni mennyire. – hunytam be hirtelen a szememet.

- Rosszabb? Mondja a lány, akinek már egyszer megkérték a kezét.

- Köszi szépen. – néztem rá mérgesen.

- Nem úgy gondoltam. Nekem nem volt még ennyire komoly kapcsolatom, ha már kérdezni akarsz.

- Tényleg nem? – Ez meglepett. Hiszen ki ne akarna vele lenni. Az emlékeimben még erősen ott éltek a forgatás előtt várakozó lányok. Furcsa is volt reggel, hogy nem várakoztak odakint. De ezt csak annak tudtam be, hogy talán még nem értesültek a pontos helyszínről. Hála az égnek! Még csak az hiányozna. Csalódott tini lányok hada, aki meg van róla győződve, hogy valamikor is esélyt kaphatna Robtól. Ezt az esélyt pedig én most éppen elhalászom előlük.

- Nos, nincs annyi mindenről beszélni. 10 hónapja volt valakim, de nem volt eget rengető szerelem, csak egy állomás.

- Értem. Akkor is nehéz elképzelni, hogy ennyi ideje nem volt senkid sem.
Fejcsóválva vigyorgott miközben keresztbetette karjait mellkasa előtt. Kíváncsian méregettem. Nem gondoltam, hogy pont ebben a témában lehetne bármi vicceset is találni.

- Mi az?

- Csak mindig csodálkozom mennyire máshogyan látod a világot, mint azok akikkel idáig találkoztam.

- Miért, hogyan látom?

- Azt hiszed bárki szívesen randizna velem, igaz? Hogy valamiféle tökéletes pasinak hisznek. Nos, talán tényleg vannak ilyenfajta téveszméik, de nekem is vannak hibáim. Oh, de még mennyi. – nevetett fel keserűen. – De randira nem szívesen jönnek el velem. Nem azok akiket én is elhívnék. – nézett rám, kicsit sem célzatszerűen. - A rajongók biztosan igent mondanának, de nem vágyom arra, hogy valaki rólam áradozzon órákon keresztül. Voltam már olyan helyzetben, nem kívánom senkinek sem.

- Randiztál egy rajongóddal? Komolyan? – Na, ezt nem gondoltam volna.

- Igen, de hiba volt. Azt hittem nem lesz furcsa, de nem jött össze.

- Sajnálom.

- Ezzel szemben itt vagy te. Aki egész lényegében normálisan viselkedsz, ha velem vagy. Nem ismered a múltamat. És ez tetszik.

- Tetszik? Inkább kínosan kellene éreznem magamat miatta, nem? Hiszen mindenki ismer téged, pont én nem.

- Éppen ellenkezőleg. Tudod milyen rossz, ha egy mások által felállított ideálnak kell megfelelni, veled nincs meg ez.

- Kezdhetsz mindent az elejéről. – mosolyogtam rá.

- Élvezem.

- És még a legféltettebb titkaidat is kiadod nekem.

- Megtehetem. Te is megtetted.

- Nem hittem volna, hogy ennyi idő után el fogom bárkinek is mondani, pláne nem azt, hogy neked. – bújtam újra karjai ölelésébe.

- Jobban szeretnéd még most is, ha inkább Robert Downey Jr. jött volna be azon az ajtón? – kérdezte visszaemlékezve az első randinkon lefolytatott beszélgetésünkre.

- Még mit nem. Csak szeretnéd. Gonosz vagy!- ütöttem meg játékosan a vállát.

- Oké, nem emlegetem fel többet. – nevetett fel ő is.
Olyan hamar sikerült elterelnie a gondolataimat a komor témáról, hogy már mindketten gond feledten nevetgéltünk a rövidke, de közös – ha lehet ennyi idő után ilyet mondani - múltunk emlékein. Ismét olyan volt a hangulat, mint a képek megjelenése előtt. Boldog voltam a karjaiban.
Vacsorát rendeltünk, kicsivel később felbontottunk egy üveg bort és a kandalló előtt ücsörögve folytattuk a beszélgetést.
A nap fáradalmai, vagy az üveg bor miatt – fogalmam sincs – Rob vállán nyomott el az álom.

A következő emlékeim már egy kényelmes ágyhoz fűződtek, amin – meglepetésemre, vagy éppen bánatomra, nem tudom – egyedül ébredtem. Kissé álomittasan botorkáltam ki a nappalival összekötött aprócska konyharészhez. Idáig nem igazán értettem minek ide konyha, hiszen úgysem főzni jönnek ide az emberek, akik megszállnak a hotelben. De Rob látványával minden magyarázatot kapott. Éppen a reggeli összeállításával foglalkozott.

- Jó reggelt! – köszöntem egy hatalmas ásítás közepette.

- Jó reggelt Csipkerózsika. Már azt hittem, hogy a mai napra ki kell, hogy mentselek valahogyan a forgatás alól.

- Persze. Fel kellett volna keltened. – ültem le az egyik székre az asztal mellé.

- Úgy kb. 10 perc múlva meg is történt volna.

- Köszi. Nem egészen rémlik a tegnap este. Elaludtam?

- Szépen beszundítottál a nappaliban. Bevittelek a szobába, fel sem ébredtél. – vigyorgott rám. – Legközelebb nem kapsz bort. – mondta játékosan.

- Nagyon vicces, bírom a piát. Csak fáradt voltam, ne haragudj! – kértem elnézést. Majd valami határozottan fontos dolog szivárgott be a tudatomba. – Na és te hol aludtál?

- Ott. – mutatott a nappaliban lévő kanapéra.

- Áh. – nem igazán tudtam volna értelmesebbet kinyögni azt hiszem. – Képes voltál idekint aludni?

- Hát bent valaki már elfoglalta az ágyat. Kényelmes volt.

Teljesen elképedve meredtem rá. Azt hiszem kicsit mérges is voltam. De csak azért, mert valamelyest sértette az önérzetemet. Tudom, ez így elég hülyén hangzik. Fogjuk fel a reggelnek és, hogy egy hotelben aludtam el.

- Most őszintén meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg azon a francia ágyon ketten is tökéletes kényelemben elfértünk volna?

- Létezik erre helyes válasz? – húzta fel a szemöldökét tanácstalanul.

- Igen, létezik. – bólogattam igen határozottan. – Tudod az ágyakat alvásra tervezték, alhattál volna velem. – léptem hozzá közelebb.

- Nem akartam szemtelen lenni. – mondta félénken.

- Imádom, hogy ennyire angol vagy, tudod? – nevettem. – Megjegyzem valami nagyon fontos dolog hiányzik a reggelemből, pedig már vagy 5 perce itt vagy előttem.

- Igazán? Mi?

- A jó reggelt puszi! – közöltem határozottan. „Mégis mi más?”

- Ja, hogy az!
Nem sok ideig mutatta még az értetlenség és a tanácstalanság jeleit. Végre megkaptam amire vágytam. Az én tökéletes angol úriemberemtől. Ki hallott már ilyet, hogy nem mert velem aludni? Más pasi simán bepróbálkozott volna, de ő nem. Ezért is csak még jobban tudtam imádni.
Csókunk végezte után a megterített asztalhoz vezetett, amire az általa készített angol villásreggeli került. „Lehetséges, hogy nem ártana pár tanuló órát vennem Bogitól?” Ekkor ugrott be valami.

- Boginak fogalmas sincs, hol vagyok. – ugrottam fel az asztaltól.

- De tudja, nyugi. – húzott vissza. – Miután elaludtál felhívtam. Tudja, hogy nem vesztél el. Kikerestem a számát a telefonkönyvedből.

- Köszi. Teljesen kiment a fejemből, hogy szólni kellett volna neki.

- Kicsit már aggódott, de megnyugtattam, hogy velem vagy.

- Most megint bűntudatom van. Nem szép dolog, hogy meglátogat a vakációja alatt és ennyire elhanyagolom. Itt a munka, meg minden. Bulizni kellene vinnem, ide- oda magammal cipelnem körbe Londonban, erre totál magára hagyom.

- Hmmm. Mit szólnál, ha ma este buliznánk egyet? Szerintem Bobby nagyon örülne, ha ismét találkozhatna Bogival. És neked is jót tenne egy kis kikapcsolódás.

- Mi az felcsaptál kerítőnek? – kérdeztem. – Bobby nagyon rendes pasi, de jelenleg semmi esélyes sincs, tudod.

- Áh, szóval rendes? A végén még féltékeny leszek.

- Akkor szimpatikus, így jó? Kedvelem a barátaidat.

- Egyet kivéve. – felelte szomorúan.

- Igen, egyet kivéve. De csak mert tudom, hogy ő sem kedvel. De ez még változhat. – nyugtattam meg.
Miután megreggeliztünk indulnunk kellett a forgatásra. Ekkor ébredtem rá, hogy nincs mit felvennem. Mégsem mehettem ugyanabba a ruhába, mint tegnap. Akkor egyből mindenki arra gondolt volna, hogy Robbal töltöttem az elmúlt estét. Persze ez így is volt, de nem egészen úgy, ahogyan azt mások elképzelnék.
Így kicsit előkellett vennem a kreatív énemet, hogy Rob ingjei közül találjak egy megfelelőt, amit magamra kaphattam az övemmel és a tegnapi rövidnadrágommal. A hálószobából kiérve egy elismerő tekintettel találtam szembe magamat.

- Be kell ismernem neked ezerszer jobban áll, mint nekem. – húzott magához ismét közelebb. – De a végén még valakit miattad kell helyben hagynom. Tuti, hogy minden pasi megfordul utánad a mai napon.

Úgy döntöttem végül nem reagálok rá semmit sem. Csak elégedetten mosolyogtam, felhúztam a szandálomat és az ajtó felé indultam.

A tegnapi nap komor hangulata már a távoli múlté volt, nem éreztem belőle már semmit sem. Újult erővel vetettem bele magamat a forgatásban. Nem érdekelte egyikünket sem a körülöttünk sugdolózó emberek hada.
„Csak gondoljanak amit akarnak.”
Újra az a hely lett,ahova örömmel mentem be. A hajtás folytatódott, alig volt pár röpke percünk a felvételek között. De ilyenkor valahogyan mindig sikerült kiügyeskednünk, hogy egy csendes eldugott zugban kössünk ki. Eltűnéseink csak annak nem tűntek fel, aki nem akart róluk tudomást szerezni. Tehát mindenki tudott róla.
Nem csak a hangulat változott, hanem más egyéb fontos dolog is odakint. Megjelentek a rajongók a kordonok mögött. A forgatásra érkezésünk ismét a bérelt kocsival történt, de a távozásunk már nem sikerült annyira zökkenőmentesen. Dave - Rob testőre - hallani sem akart róla, hogy nem a kirendelt kocsikkal megyünk vissza a városba. Így a nap végén a kocsit hátrahagyva, a monstrumokkal jutottunk vissza Londonba. Én is. Mivel Rob pedig arról nem volt hajlandó hallani, hogy nem vele mennék vissza, így kénytelen voltam magamat – örömmel - megadni.
A napom legviccesebb pillanata így az lett, mikor begurultunk a laksom elé, ahol röpke 5 perces búcsúzkodást követően elszakadtunk egymástól. Gyorsan beszaladtam a lakásba, ahol Bogi éppen a telefonon lógott. Engem meglátva azonban gyorsan megszakította a hívását.

- Á, ne. Remélem nem miattam. Csak nem Gáborral beszéltél? – kérdeztem kíváncsian.

- De vele. De hékás, így kell hazajönni?! Tegnap várlak, szól a telefon, Rob az. Vele voltál egész este?! Mesélj!

- Nyugi. Nem történt semmi, csak kicsit beszélgettünk és elaludtam. Ő pedig jobbnak látta, ha nem kelt fel.

- Aha, Rob nekem azt mondta kicsit kiborultál. Miért nem jöttél haza?

- Nem akartam, hogy aggódj miattam. – mondtam. – A történtek kicsit felhozták bennem a régi emlékeket. Ennyi. Nincs semmi baj. – nyugtattam meg barátnőmet.

- Régi emlékek? Oh, csak nem! – kapott hirtelen a szája elé. – Elmesélted neki? Komolyan?

- Igen. Tud mindent Krisztiánról. És elég jól fogadta.

- Jaj, szegénykém. Velem is megbeszélhetted volna ám, ha volt valami baj. Jól vagy? Biztosan?

- Megvagyok. Látod, ezért nem szerettem volna hazajönni. Nem akarom, hogy feleslegesen aggódj miattam. Buliznunk kellene. És azt is fogjuk tenni. Robbal mindent megbeszéltünk. Szóval öltözz, egy óra és indulunk.

Nem hagytam időt semmiféle ellenkezésnek. Tudtam, hogy erre van most szükségünk. Bulizásra. Mivel Bogit és a lányokat is elhanyagoltam kicsit, Robnak olyan ötlete támadt, hogy hívjunk össze mindenkit, akit csak lehetett. Még a forgatáson szóltam a lányoknak és természetesen Ericnek. Ő pedig szólt a haverjainak. Megbeszéltük, hogy mindenki hoz még magával barátokat a forgatásról, így a végére egy amolyan össznépi buli szerveződött ki az egészből. Helyként Rob egy kis pub-ot tanácsolt, ami szerinte nem kelt akkora feltűnést.
Ahhoz képest, hogy Bogit meglepetésként érte az ötlet, sokkal hamarabb sikerült ruhát választania, amíg én ismételten tanácstalanul álltam a gardrób előtt. Nem nagyon akartam megszabadulni Rob felsőjétől, ami a rá jellemző illatot árasztotta magából. Miután Bogi segítségemre sietett, és a minimális sminkeléssel is megvoltunk már meg is szólalt az ajtócsengő.
Az ajtó előtt ezúttal dupla kísérőbizottság álldogált.


Claridge"s Hotel: (1) (2)

A háló: