Ha másra nem is volt jó, hogy megint csúsztam hát arra igen, hogy új embereket köszönthessek az oldalon és mások beérhessenek a sztoriban. :)) Sziasztok! Örülök, hogy még mindig csak jöttök és nem hagytok el. *ölelés*
Most mondanám, hogy jaj én szegény annyit kellett tanulnom, hogy majd megszakadtam, de nem füllentek. Azért tanultam is ám. :))
Csak hogy tudjatok róla kicsit megharagudtam Robra és ezt most kicsit hátráltatott, DE nyugi ez nem befolyásol semmit. A fejezetről annyit: kb. fél éve kész volt egy nevezzük 'a' változata, amit most kibővítettem és az azóta változó történethez igazítottam. Ez lett a végtermék.
Ja, és okt. 29- nov. 2ig szünetem lesz!! ;)
Jó olvasást!
Puß
Gitka
***
"Sok millió apró döntés (...) befolyásolhatja az utat, és vele együtt a jövőt."
/Stephenie Meyer/
Az egyik legnehezebb feladat az írásban, hogy hiteles
legyél. Nem elég, ha te elképzeled, hogy a karaktered igenis túléli a helikopter
szerencsétlenséget, gyógymódot is kell találnod rá. Érts mindenhez. A
sorozatoknál meg pláne. Ott aztán minden fordulat jöhet, sőt manapság szinte
alap. Fent kell tartani az érdeklődést, a nézőszámot, tehát rukkolj elő valami
naggyal. Nem gondoltam volna, hogy sorozatnak fogok írni, de mégis így alakult.
Tulajdonképpen élveztem a nyomozást egy darabig.
Jelenleg szuperül tudtam volna betegségről írni, mivel nem rég nekem is volt benne részem. Sziporkázó párbeszédekkel szolgálhattam volna egy beteg- orvos jelenethez, sőt a repülés keltette rosszullétek, émelygések is a szakterületemmé kezdtek válni a London és Los Angeles közötti ingázás által. Ugyanígy szívesen írtam volna esküvőkről, szerelmesekről, boldogságról. Csupa- csupa rózsaszín dolgot papírra vetettem volna, ha nem állítanak elém a producerek masszív stoptáblát.
Az utóbbi időben kezdett beigazolódni mindaz, amit idáig is sejtettem a sorozatokról. Nem az én világom. Ki nem állhattam, hogy megkötött kézzel kellett írjak, követve a pénzeszsákok igényeit és ötleteit. Ha ezek az igények nem lettek volna röhejesek és éppen nem a bukás felé terelték volna a sorozatot, talán még jó képet is vágtam volna hozzá. De így, lassan kénytelen voltam kinyitni a számat és közölni a fejesekkel, hogy számomra ennyi volt a sorozatos élet. Ennek a hírnek Rob örült a legjobban, mivel így még többet tudtunk együtt lenni, ami az esküvőszervezés közepette nagyon is jól jött.
Persze az első perctől kezdve gondolnom kellett volna arra, hogy a hirtelen jött időtöbbletet elsősorban nem az esküvőszervezésre szeretné majd felhasználni.
Jelenleg szuperül tudtam volna betegségről írni, mivel nem rég nekem is volt benne részem. Sziporkázó párbeszédekkel szolgálhattam volna egy beteg- orvos jelenethez, sőt a repülés keltette rosszullétek, émelygések is a szakterületemmé kezdtek válni a London és Los Angeles közötti ingázás által. Ugyanígy szívesen írtam volna esküvőkről, szerelmesekről, boldogságról. Csupa- csupa rózsaszín dolgot papírra vetettem volna, ha nem állítanak elém a producerek masszív stoptáblát.
Az utóbbi időben kezdett beigazolódni mindaz, amit idáig is sejtettem a sorozatokról. Nem az én világom. Ki nem állhattam, hogy megkötött kézzel kellett írjak, követve a pénzeszsákok igényeit és ötleteit. Ha ezek az igények nem lettek volna röhejesek és éppen nem a bukás felé terelték volna a sorozatot, talán még jó képet is vágtam volna hozzá. De így, lassan kénytelen voltam kinyitni a számat és közölni a fejesekkel, hogy számomra ennyi volt a sorozatos élet. Ennek a hírnek Rob örült a legjobban, mivel így még többet tudtunk együtt lenni, ami az esküvőszervezés közepette nagyon is jól jött.
Persze az első perctől kezdve gondolnom kellett volna arra, hogy a hirtelen jött időtöbbletet elsősorban nem az esküvőszervezésre szeretné majd felhasználni.
- Hogy halad Ms. Molnár? – új szokásává vált a vezetéknevem minden párbeszédbe való belenyomorítása.
- Szenvedősen, Mr. Pattinson – így én sem hagyhattam el nevének megemlítését. Főleg nem akkor, amikor titokban már a jövendőbeli nevemet próbálgattam egy titkos füzetecskében.
- Segíthetek?
- Valami agyserkentő jól jönne.
- Hoztam neked egy kis kedvjavítót, az is jöhet? – kérdezte aprócska mosollyal az arcán.
- Süti? – csillant fel a szemem, majd, mint egy éheztetett, vetettem magamat a csomagra.
A legtöbb menyasszony fogyózik az esküvője előtt, igaz? Mit a legtöbb?! Az összes! Én pedig sütit zabálok már egy hete…
- Hmm… ez finom! – nyaltam bele ujjammal a krémjébe.
- Azt mondod? – csillantak meg huncut módon szemei, észre sem vettem a mozdulatot, amivel a krémhez érintette ujját, a következő másodpercben pedig már az orrom hegyét díszítette a fehér, édes krém. – Hmm… hát ez tényleg édes. – nyalta le rólam ajkaival a krémet.
– És finom. Nagyon finom. – csókolgatta mindenfelé az arcomat, miközben egész testével a konyhapult felé terelt. Éreztem, ahogy a hideg kőpult hozzáér a testemhez, majd Rob karjai felsegítenek annak tetejére. Az egyik kezemben még mindig a sütemény darabkáit tartottam, a másikkal viszont szinte gond nélkül ki tudtam hajolni Rob karjai mellett a hűtőhöz, hogy egy tubus tejszínt vegyek elő belőle.
- Mi jár a fejedben? Mégis mihez kezdesz azzal?
- Na, mit gondolsz mégis mit? – pöcköltem le a kupakját hüvelykujjammal, majd a sütit a szájába nyomtam megkísérve azt egy kis tejszínhabbal. Majd még egy kis tejszínhabbal…
Kitalálni Elena hogy esett teherbe, ez volt a napi nagy faladatom, egyben az utolsó a sorozatbeli munkámat tekintve. A készítők babát akartak, én pedig megadom nekik. Egyedül én, és még pasira sem volt szükségem hozzá. Kicsit vigyorogtam ezen a gondolaton, majd belevetettem magam nagy lelkesen a munkába. Akkor ment el először a kedvem, amikor szembesültem a ténnyel, hogy ehhez egy csomó orvosi internetes oldalt át kellett böngésznem. Ami: dögunalom… És mindegyik mást mondott! Az egyik szerint ez a jó, másik szerint meg a másik. Az egyik szerint nulla alkohol, a másik szerint nem árt az elején. Az egyik az apás szüléssel jön, a másik a vízben szüléssel. Te jó ég, emberek vagyunk, nem bálnák! Bár néhány képnél elgondolkoztam, vajon tényleg igaz-e.
Végül valami egyszerű megoldásnál kötöttem ki. Antibiotikum. Az lett, minden ’gond’ okozója Elena életében. Azt még én is ismertem, így teljesen hitelessé váltak a papírra vetett gondolataim. Amikor Rob- a kis drágám- volt szíves megfertőzni én is azt kaptam az orvosomtól. Persze szerinte neki semmi köze nem volt a megfázásomhoz…
Írás közben egy hatalmas probléma tud bekövetkezni: amikor elfogy a nasi.
Fáradtan kúsztam el a konyháig, hogy egy újabb adag nasit vegyek magamhoz, de meglepetten észleltem, hogy a szekrény üres. Pedig határozottan emlékeztem rá, hogy legutóbb, még volt egy zacskóval ebből a kekszből.
Bűnjelek után kutatva a kukába is belepillantottam. Hát nem ott figyelt két zacskó is?! Háhá, most meg vagy Robert! Jó pár képkocka pergett le lelki szemeim előtt milyen módszerrel tudnék elégtételt venni rajta, de a tény, hogy dolgozott, megmentette. Bár jó kis hecc lenne felhívni és elmesélni mennyire magányos vagyok nélküle. Egyedül a lakásban. Magányosan. Unatkozva. Miközben senki sem lát. Se hall. Bármit megtehetve. Akár…
Töltöttem magamnak egy pohár hideg narancslét, hogy felfrissüljenek az agysejtjeim. Tiszta fejre van szükségem, hiszen nincs kajám!!
Hamar legörbült a szám. A kukát én vittem le, még reggel. Tehát nem Rob volt a ludas.
- Te etted meg? Bevallhatod nyugodtan. – mondtam Belinek. – Akkor tuti Rob volt!
Nem létezik, hogy ezt mind én ettem meg! – sóhajtottam.
Ha valami elfogy, hát keresni kell valami mást. Ha nincs édesség, hát valami sós után kezdtem el kutakodni. A hűtőből egy igen szimpatikus kis üvegcse mosolygott vissza rám. Máskor kapásból kidobtam volna a kukába, de más híján és mert valami miatt igazán megkívántam, ezúttal kivettem a hűtőből. Marmite. Két kenyér pirítós, nagyon vékony réteg ebből a barna trutyiból és nyami. Egy harapás, két harapás. Sosem értettem, hogy képes Rob ezt egyáltalán a szájába venni, de most iszonyatosan jól esett. Három harapás. Négy harapás. Hmm… érdekes íze van. Öt harapás. Hat hara… futás a fürdőbe.
- Soha többé nem eszek ilyen gusztustalanságot! – dobtam ki a kukába a megkent kenyeret, mikor visszatértem a konyhába.
- A kekszemet akarom! Beli, szerezz nekem kekszet! – néztem rá kérlelően, de ő csak tovább dörgölőzött a lábamnál.
Nasi nélkül, émelyegve tértem vissza az íráshoz. Viszont volt egy kis süteményem tegnapról. Az már kaja, nem nasi.
A kurzor villogásánál szemen csapott egy mondat, amit még tegnap adtam a karakterem szájába.
ELENA
Mit össze nem eszek!
Mit össze nem eszek!
RACHEL
Komolyan, mintha terhes lennél. Persze, ez lehetetlen…
Komolyan, mintha terhes lennél. Persze, ez lehetetlen…
Hát ez van csajok – gondoltam. Mit össze nem ettem én is a mai napon. Visszagondolva tegnap is ugyanez volt, csak hányás nélkül. Össze- vissza eszem, hozzá jön még a hányás, tegnap előtt pedig fél órát zokogtam a TV előtt Rob karjaiban. És ha visszaemlékszem milyen khmm… intenzív estéket éltünk át mostanában Robbal.
És az antibiotikum!
ELENA
Mi van, ha terhes vagyok?
Élesen villogott két szemem között a kurzor. Élesebben és
intenzívebben, mint valaha.
- Beli, maradj itt. Légy jó, mindjárt jövök.
Gyorsan magamra kaptam valami elviselhető ruhát, egy napszemcsit, Rob egyik sapkáját, ami teljes egészében elfedte a fejemet, de most ez kellett. Meg sem álltam az első drogériáig. Gyorsan belehajítottam két tesztet is a kosaramba és fizetés után már lőttem is ki, mint a villám.
Otthon Beli várt rám izgatottan. Mintha ő is sejtette volna, itt valami készül.
Remegő ujjakkal bontottam ki a csomagolást. Pisiljen rá, majd várjon. Hát jó. Vártam. Azt mondta: várjak. Kb. 5 perc is elég. Hát én inkább vártam még tízet… Pluszban. Biztos, ami biztos alapon. Meg mert iszonyat féltem, mit látok majd rajta.
Egészen transzban ülve ültem a fürdőszoba kövén. Beli nyugodtan ült mellettem.
- Ha lány kutya lennél, most átéreznéd, és nem ülnél ott olyan nyugodtan. – szóltam rá. – Na, nem mintha az segítene, ha ugrándoznál.
Úgy éreztem a szívem majd kiugrik a helyéről. Minden porcikám remegett, mégis teljesen zsibbadtnak éreztem magam.
Eltelt tizenöt perc is és még mindig csak a tesztet szuggeráltam. Nem tudom mit vártam, talán majd, hogy magától megfordul?!
- Fordítani, vagy ne fordítani, ezt itt a kérdés. – suttogtam magam elé.
Beli mellettem halkan vakkantott egyet, ezt egyfajta noszogatásként értelmeztem. Végül is, egyszer meg kell néznem.
- Háromra megfordítom, oké? – győzködtem magamat.
Egy… kettő… három.
Két vonal volt. Két… vonal… Kettő. KETTŐ!!
Vagyis a teszt pozitív lett.
Nem tudom meddig ültem még ott, de egy jó ideig biztosan. Aztán feltápászkodva új dilemma elé kerültem.
Hogy mondjam el Robnak? És egyáltalán mit mondjak? Mondjak egyáltalán valamit? Hiszen ez nem teljesen biztos információ, igaz? Igaz?! Lehetséges, hogy a teszt tévedett és az egész csupán az aktív képzeletem szüleménye.
Miért nem adnak ki ilyen könyveket, ami segítene ilyenkor. Az lehetne a címe: Hogyan mondjuk el az örömhírt? Már ha van hír. És öröm?
Tanácsok lennének benne a leendő kismamáknak (mondom le-en-dő kismamáknak), hogyan közöljék különböző hozzátartozójuknak, hogy gyarapodik a család. (Már ha gyarapodik.) Hogyan mond el rokonaidnak, a fodrászodnak, mindenkinek, ja és nem mellesleg a gyereked (már ha van/ lesz vagy ilyesmi) apjának (ha lesz kinek az apjának lennie) és hasonló címszavakat tartalmazna. De nem! Helyette romantikus maszlagokkal tömik az emberek fejét! Rémes!
Na, de most tényleg, hogyan mondjam én el a gyerek apjának, hogy gyereke lesz? Idegesen álltam a tükör elé. Tisztára, mint a filmekben. Tükör előtt álltam és próbálgattam mit, hogyan mondok majd. Szánalom…
- Szia! Hogy telt a napod? Jól? Hát az szuper… Képzeld, miközben felettem a fél lakást… vicces sztori, mert azt hittem te vagy a ludas… szóval rájöttem, hogy talán terhes vagyok. Vettem is tesztet és nézd: pozitív! Tádááám!
Igen ezt mondanám, ha idióta lennék. Komolyan kell hozzáállni.
- Szia édesem! Valami fontos dolgot kell elmondanom.
Nem, ez nem jó. Azt hiszi, hogy valami baj van.
Legyen egyszerű és gyors: - Édesem, terhes vagyok! Úgy értem, a teszt szerint.
Igen valószínűleg a következő szereplése a korházban lenne szívrohammal.
Mondjam azt, hogy terhes vagyok, vagy hogy babánk lesz? Nem is tudom, a ’terhes vagyok’ kifejezés olyan kisajátító. A ’kisbabánk lesz’ viszont érezteti, hogy az övé is. Nem mintha egyébként ne lenne!
Lassan kezdett ténylegesen beszivárogni a tudatomba mi is történik.
- Lehet, hogy terhes vagyok. – ejtettem ki a számon hangosan úgy, hogy magam is felfogjam. Csak Beli hallotta rajtam kívül, senki más. De akkor is örömmel töltött el a tudat, hogy talán egy aprócska kisbaba növekszik odabent.
- Minden jel erre utal…
Viszont akkor sem tudtam, hogy tálaljam. Tálalni… Vacsoránál elmondhatnám, nem igaz? A főzéshez túl feszült voltam, inkább elugrottam Paolo- hoz, a közeli étterembe valami finomságért. Szinte már törzsvendég voltam, nem is csodálkozott érkezésemen. Az egyetlen szokatlan dolog csapzott kinézetem lehetett számára.
- Ciao szépségem! Milyen alakalomra legyen a menü? Két személyre, igaz? – kacsintott rám egyből, ahogy megjelentem.
- Valami finomat. Ne túl különlegeset, de azért adjuk meg ma a módját. Rád bízom, te vagy a legjobb! – küldtem felé egy mosolyt. Túl ideges voltam ahhoz, hogy beszélgessek vele vagy bárki mással.
- Oh, tudja ám, hogy kell hízelegni egy igazi szakácsnak!
Az étterem dugig volt, mint mindig. Ez és a kávézó volt az egyetlen hely, ahol nyugtunk volt Robbal, ha ki akartunk mozdulni. Mindig idejöttem, ha lusta voltam főzni. Elég sokszor előfordult.
Mi lesz, ha tényleg kisbabám lesz? Nem helyezhetem előrébb a munkát a családnál, az egyszer biztos. Ez volt az első fogadalmam: első a család.
Bár tiszta ideg voltam és még semmi sem volt biztos máris minden gondolatom a baba körül forgott.
Hazaérve szépen elrendeztem az asztalt, bár kételyek gyötörtek, hogy nem estem-e túlzásba. Direkt azzal a tányérral terítettem, amit szüleitől kaptunk az eljegyzésünkre, meggyújtottam egy gyertyát, középre pedig odaraktam egy asztaldíszt. Kipróbáltam nem akadályozó tényező-e az asztaldísz, de pont jó helyen volt. Tisztán láthatom tőle majd Robot és a reakcióját. Vajon mit fog mondani? Mi lesz, ha annyira ideges lesz, meglepődik, hogy felborítja a gyertyát? Még a végén a ház is leégne… Óvatosságból inkább az asztal szélére helyeztem át a gyertyákat. De ott, meg majdnem én löktem le őket az asztalról. Döntenem kellett a gyertya vagy az asztali dísz. A dísz húzta a rövidebbet, átraktam a tálalóasztalkára.
Kaja beszerezve, asztal kész, lakás úgy, ahogy jól nézett ki. Mit vegyek fel?
Döntésképtelenül álltam a gardrób előtt, két ruhával a kezembe. Az egyik színes volt, csinos és kiáltott érte, hogy valaki hámozza le a viselőjéről. A másik visszafogott, kis unalmas ruha volt, aminek a létezéséről, amíg fel nem forgattam a fél szekrényt fogalmam sem volt. Ezt is gyorsan lehámozná bárki az emberről, de csak azért, hogy ne lássa ezt a förtelmet. Szexi csaj vs. anyuka. Szörnyű, hogy még egy ruhadarabon is ennyit tudok vacillálni!
- Hello! Megjöttem! – kiáltotta odalentről Rob. A szívem kalimpált. Mi lesz még akkor, mikor elmondom neki?
- Szia! – köszöntem vissza, miközben a lépcsőn próbáltam lejutni, nem lépcsőmászásra tervezett szexi ruhácskámban. A magas sarkú extrém túlzásnak bizonyult.
- Wow…- akadt el a szava, amikor meglátott. Helyes, helyes. Csak a hírnek is ennyire örüljön majd! – Elfelejtettem valamit? Mond, hogy nem felejtettem el semmit! Nincs mostanában se szülinap, se évforduló, ugye? – pillantott rám riadtan, miután észrevette a különleges vacsorát.
- Nem, semmi. Csak, gondoltam megleplek. – tereltem. Hát persze…
- Hmm… jól néz ki. És az illata is jó – nyugtázta.
- Nem én főztem, Paolotól hoztam. – vallottam be, száraz torkomon, alig jöttek ki a szavak.
- Lényegtelen. A lényeg, hogy szívből jött. – nyomott egy csókot az arcomra. – Farkaséhes vagyok. Persze, ehettem volna a forgatáson, de most nem volt hangulatom tovább ott maradni. Megéreztem, hogy haza kell jönnöm. – mosolygott rám.
- Beli, maradj itt. Légy jó, mindjárt jövök.
Gyorsan magamra kaptam valami elviselhető ruhát, egy napszemcsit, Rob egyik sapkáját, ami teljes egészében elfedte a fejemet, de most ez kellett. Meg sem álltam az első drogériáig. Gyorsan belehajítottam két tesztet is a kosaramba és fizetés után már lőttem is ki, mint a villám.
Otthon Beli várt rám izgatottan. Mintha ő is sejtette volna, itt valami készül.
Remegő ujjakkal bontottam ki a csomagolást. Pisiljen rá, majd várjon. Hát jó. Vártam. Azt mondta: várjak. Kb. 5 perc is elég. Hát én inkább vártam még tízet… Pluszban. Biztos, ami biztos alapon. Meg mert iszonyat féltem, mit látok majd rajta.
Egészen transzban ülve ültem a fürdőszoba kövén. Beli nyugodtan ült mellettem.
- Ha lány kutya lennél, most átéreznéd, és nem ülnél ott olyan nyugodtan. – szóltam rá. – Na, nem mintha az segítene, ha ugrándoznál.
Úgy éreztem a szívem majd kiugrik a helyéről. Minden porcikám remegett, mégis teljesen zsibbadtnak éreztem magam.
Eltelt tizenöt perc is és még mindig csak a tesztet szuggeráltam. Nem tudom mit vártam, talán majd, hogy magától megfordul?!
- Fordítani, vagy ne fordítani, ezt itt a kérdés. – suttogtam magam elé.
Beli mellettem halkan vakkantott egyet, ezt egyfajta noszogatásként értelmeztem. Végül is, egyszer meg kell néznem.
- Háromra megfordítom, oké? – győzködtem magamat.
Egy… kettő… három.
Két vonal volt. Két… vonal… Kettő. KETTŐ!!
Vagyis a teszt pozitív lett.
Nem tudom meddig ültem még ott, de egy jó ideig biztosan. Aztán feltápászkodva új dilemma elé kerültem.
Hogy mondjam el Robnak? És egyáltalán mit mondjak? Mondjak egyáltalán valamit? Hiszen ez nem teljesen biztos információ, igaz? Igaz?! Lehetséges, hogy a teszt tévedett és az egész csupán az aktív képzeletem szüleménye.
Miért nem adnak ki ilyen könyveket, ami segítene ilyenkor. Az lehetne a címe: Hogyan mondjuk el az örömhírt? Már ha van hír. És öröm?
Tanácsok lennének benne a leendő kismamáknak (mondom le-en-dő kismamáknak), hogyan közöljék különböző hozzátartozójuknak, hogy gyarapodik a család. (Már ha gyarapodik.) Hogyan mond el rokonaidnak, a fodrászodnak, mindenkinek, ja és nem mellesleg a gyereked (már ha van/ lesz vagy ilyesmi) apjának (ha lesz kinek az apjának lennie) és hasonló címszavakat tartalmazna. De nem! Helyette romantikus maszlagokkal tömik az emberek fejét! Rémes!
Na, de most tényleg, hogyan mondjam én el a gyerek apjának, hogy gyereke lesz? Idegesen álltam a tükör elé. Tisztára, mint a filmekben. Tükör előtt álltam és próbálgattam mit, hogyan mondok majd. Szánalom…
- Szia! Hogy telt a napod? Jól? Hát az szuper… Képzeld, miközben felettem a fél lakást… vicces sztori, mert azt hittem te vagy a ludas… szóval rájöttem, hogy talán terhes vagyok. Vettem is tesztet és nézd: pozitív! Tádááám!
Igen ezt mondanám, ha idióta lennék. Komolyan kell hozzáállni.
- Szia édesem! Valami fontos dolgot kell elmondanom.
Nem, ez nem jó. Azt hiszi, hogy valami baj van.
Legyen egyszerű és gyors: - Édesem, terhes vagyok! Úgy értem, a teszt szerint.
Igen valószínűleg a következő szereplése a korházban lenne szívrohammal.
Mondjam azt, hogy terhes vagyok, vagy hogy babánk lesz? Nem is tudom, a ’terhes vagyok’ kifejezés olyan kisajátító. A ’kisbabánk lesz’ viszont érezteti, hogy az övé is. Nem mintha egyébként ne lenne!
Lassan kezdett ténylegesen beszivárogni a tudatomba mi is történik.
- Lehet, hogy terhes vagyok. – ejtettem ki a számon hangosan úgy, hogy magam is felfogjam. Csak Beli hallotta rajtam kívül, senki más. De akkor is örömmel töltött el a tudat, hogy talán egy aprócska kisbaba növekszik odabent.
- Minden jel erre utal…
Viszont akkor sem tudtam, hogy tálaljam. Tálalni… Vacsoránál elmondhatnám, nem igaz? A főzéshez túl feszült voltam, inkább elugrottam Paolo- hoz, a közeli étterembe valami finomságért. Szinte már törzsvendég voltam, nem is csodálkozott érkezésemen. Az egyetlen szokatlan dolog csapzott kinézetem lehetett számára.
- Ciao szépségem! Milyen alakalomra legyen a menü? Két személyre, igaz? – kacsintott rám egyből, ahogy megjelentem.
- Valami finomat. Ne túl különlegeset, de azért adjuk meg ma a módját. Rád bízom, te vagy a legjobb! – küldtem felé egy mosolyt. Túl ideges voltam ahhoz, hogy beszélgessek vele vagy bárki mással.
- Oh, tudja ám, hogy kell hízelegni egy igazi szakácsnak!
Az étterem dugig volt, mint mindig. Ez és a kávézó volt az egyetlen hely, ahol nyugtunk volt Robbal, ha ki akartunk mozdulni. Mindig idejöttem, ha lusta voltam főzni. Elég sokszor előfordult.
Mi lesz, ha tényleg kisbabám lesz? Nem helyezhetem előrébb a munkát a családnál, az egyszer biztos. Ez volt az első fogadalmam: első a család.
Bár tiszta ideg voltam és még semmi sem volt biztos máris minden gondolatom a baba körül forgott.
Hazaérve szépen elrendeztem az asztalt, bár kételyek gyötörtek, hogy nem estem-e túlzásba. Direkt azzal a tányérral terítettem, amit szüleitől kaptunk az eljegyzésünkre, meggyújtottam egy gyertyát, középre pedig odaraktam egy asztaldíszt. Kipróbáltam nem akadályozó tényező-e az asztaldísz, de pont jó helyen volt. Tisztán láthatom tőle majd Robot és a reakcióját. Vajon mit fog mondani? Mi lesz, ha annyira ideges lesz, meglepődik, hogy felborítja a gyertyát? Még a végén a ház is leégne… Óvatosságból inkább az asztal szélére helyeztem át a gyertyákat. De ott, meg majdnem én löktem le őket az asztalról. Döntenem kellett a gyertya vagy az asztali dísz. A dísz húzta a rövidebbet, átraktam a tálalóasztalkára.
Kaja beszerezve, asztal kész, lakás úgy, ahogy jól nézett ki. Mit vegyek fel?
Döntésképtelenül álltam a gardrób előtt, két ruhával a kezembe. Az egyik színes volt, csinos és kiáltott érte, hogy valaki hámozza le a viselőjéről. A másik visszafogott, kis unalmas ruha volt, aminek a létezéséről, amíg fel nem forgattam a fél szekrényt fogalmam sem volt. Ezt is gyorsan lehámozná bárki az emberről, de csak azért, hogy ne lássa ezt a förtelmet. Szexi csaj vs. anyuka. Szörnyű, hogy még egy ruhadarabon is ennyit tudok vacillálni!
- Hello! Megjöttem! – kiáltotta odalentről Rob. A szívem kalimpált. Mi lesz még akkor, mikor elmondom neki?
- Szia! – köszöntem vissza, miközben a lépcsőn próbáltam lejutni, nem lépcsőmászásra tervezett szexi ruhácskámban. A magas sarkú extrém túlzásnak bizonyult.
- Wow…- akadt el a szava, amikor meglátott. Helyes, helyes. Csak a hírnek is ennyire örüljön majd! – Elfelejtettem valamit? Mond, hogy nem felejtettem el semmit! Nincs mostanában se szülinap, se évforduló, ugye? – pillantott rám riadtan, miután észrevette a különleges vacsorát.
- Nem, semmi. Csak, gondoltam megleplek. – tereltem. Hát persze…
- Hmm… jól néz ki. És az illata is jó – nyugtázta.
- Nem én főztem, Paolotól hoztam. – vallottam be, száraz torkomon, alig jöttek ki a szavak.
- Lényegtelen. A lényeg, hogy szívből jött. – nyomott egy csókot az arcomra. – Farkaséhes vagyok. Persze, ehettem volna a forgatáson, de most nem volt hangulatom tovább ott maradni. Megéreztem, hogy haza kell jönnöm. – mosolygott rám.
Bárcsak magamra tudtam volna erőltetni egy igazi mosolyt, de úgy éreztem, ha megmozdítom a számat, egy iszonyat hangos sikoly jön ki a torkomon. Hogy mondjam el?! Először hagytam, hogy egyen, hiszen éhes volt. Én viszont szinte hozzá sem tudtam nyúlni az ételhez. Nem mintha nem nézett volna ki remekül, ne illatozott volna előttem, de attól féltem idegességembe csupán egy újabb utam lenne a fürdőszobába.
- Minden rendben? – kérdezte, miután elpusztította a tányérján lévő adagot.
- Persze, minden. – mosolyogtam vissza rá. Nem túl meggyőzően. Nem, nincs minden rendben Rob! Félek!
- Csak piszkálgattad az ételt, nem is ettél. – szidott meg.
- Csak mert már jóllaktam, amíg te haza nem értél. – próbáltam füllenteni. Mégis kit szédítesz Em? Egy színészt!
- Aha, ezt el is hinném, ha nem ismernélek, mint a tenyeremet. Ha nem tudnám, hogy semmi okod rá, azt mondanám, hogy ideges vagy.
- Ideges? Én? Miért? – hangzott az egyszavas visszakozásom, miközben ténylegesen elkezdtem idegesen babrálni a hajamat.
- Hát ez az, amit én sem tudok. – kémlelt végig a szemeivel.
Berezeltem, kész vége. Képtelen voltam elmondani neki. Mégis hogy kezdjek hozzá? Főleg, most amikor kész idegroncs vagyok? Megfutamodtam.
- Kérsz még? Vagy elvihetem? – álltam fel az asztaltól összeszedve a terítéket.
- Nem, nem kérek. Köszönöm, isteni volt, még ha nem is te csináltad. De nem menekülsz, ne is számíts rá. Mi a baj?
- Mondom, hogy semmi. – válaszoltam idegesen, miközben kivittem a tányérokat a mosogatóba.
Hallottam, hogy utánam siet. Maga felé akart fordítani, de ennek következtében elejtettem a tányérokat. Törött tányérdarabok terültek szét az egész konyhában.
- Jaj, ne! Ezeket a szüleidtől kaptuk! – kaptam a fejemhez. Egy könnycsepp is legördült az arcomon. Szépen, csendben.
- Hé, hé, nem baj. Majd összeszedjük. Gyere! – nyúlt a karom alá és a kanapéra vezetett.
- És most ki vele, mi a baj? Teljesen ki vagy borulva. – kémlelte feszült arcomat.
- Nem vagyok kiborulva. Az emberek nem borulnak ki ilyenkor. – szipogtam.
- Oké, akkor csak zaklatott vagy, így jó? Kérlek, kíváncsi vagyok. Meglepetéssel indítottad az estét és ne mondd, hogy nincs semmi alkalom, mert ez egy olyan estének néz ki, aminek igenis lett volna alkalma is.
Persze, hogy lett volna alkalma, de nem mertem elmondani. Nem merem elmondani… Ahogy mellettem guggolt, annyira más volt, mint eddig. Annyival több mindent láttam bele, mint idáig. Hogy mondjam el neki, hogy apa lett?! Hogy apa lesz?
- Nem, nem, nem, nem, nem. Már elrontottam az egész estét. Nyomjuk meg a ’reset’ gombot, bííp és majd holnap tiszta lappal újrakezdem, jó? – kecmeregtem fel.
- Persze és addig öljön meg a kíváncsiság? – kérdezte. – Em, mi történik?
- Nem tudom elmondani. – sírtam kétségbeesetten.
- Akkor rajzold le, mutogasd el, vagy írd le, abban úgyis jó vagy. – simított végig az arcomon hideg kézfejével.
Leírni ugyanolyan kínszenvedés lett volna, mint elmondani, viszont megmutatni, azt megtudtam.
- Kérem a táskámat. – mutattam a szoba másik felében lehajított táska felé. Tudtam, hogy benne lesz. Nem tudom miért ide raktam… gondolom valahova raknom kellett idegességemben.
- Tessék. – adta a kezembe. Kíváncsian nézte, mit rántok ki a zsákból.
Nagy levegőt vettem, összeszedtem teljesen széthullott hajdani énemet és belevágtam.
- Csináltam egy tesztet. – kezdtem neki könnyektől áztatott arccal, rekedt hangon.
- Milyen tesztet? – kérdezett vissza. Megkönnyebbítené a helyzetemet, ha nem kérdezne vissza, de nem a férfiaknak mindent tudniuk kell. Még hogy milyen tesztet…
- Egy ilyen tesztet. – vettem elő titkos rejtekhelyéről A tesztet és a kezébe helyeztem.
- Ez azt mondja pozitív. – tágultak nagyra a szemei.
- Igen, tudom. – bólintottam.
- De, de, de… mi, mi mi…mi mindig … és soha…- makogta teljesen ledöbbenve.
Megtörtént, amire gondolni sem mertem. Túl korainak találja? Újra könnyek szöktek a szemembe.
- Te terhes vagy. – jött az újabb megállapítás a részéről.
- Nem száz százalékos biztonsággal, de igen. – szipogtam.
- Miért sírsz? - fogta közre arcomat. – Babánk lesz. Egy kisbaba. Egy édes kisbaba. Igaz?
Már nem csak az én szemem volt tele könnyekkel, hanem az övé is. Örült neki! Örült!
- Nem bánod? Nem… nem vagy mérges, nem találod korainak, vagy hasonlók?
- Nem! Ezért voltál olyan ideges egész este? De hát miért? Egy kisbaba… - álmélkodott tovább.
- Nem tudom… csak megijedtem. – kapkodtam levegő után – Lesz egy kisbabánk… - borultam a karjaiba.
- Hát nagyon úgy néz ki. – szorított magához egyik kezével, másikban még mindig a terhességi tesztet markolászta.
- Ugye tudod, hogy arra rápisiltem? – néztem rá a könnyfátyol alól.
- Nem érdekel. Bekereteztetjük! Annyira szeretlek!
- Én is téged!
- És téged is kisbaba. Ti vagytok nekem a legfontosabbak az egész világon. Te és az Anyukád!
***
Nos? Mit szóltok? Kíváncsi vagyok a véleményekre! Örülünk vagy sem?
Nos? Mit szóltok? Kíváncsi vagyok a véleményekre! Örülünk vagy sem?
