" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2013. szeptember 7., szombat

70. fejezet - Börtönök

Sziasztok!

Bizonyára nem lesztek sokan, akik olvassátok ezt a fejezetet. Viszont akik igen, annak köszönöm hogy vagytok, biztattatok és lökdöstetek előre, hogy a következő sorok itt legyenek.
Köszönöm a chates hiányolást, főleg ha még mindig kitartottatok. A követelőzőek pedig írjanak maguknak...
A fejezetet ezúttal is Breeco, alias Dühös Rajongó javította. :)

Kellemes olvasást!

Ajánlom mindenkinek, de legfőképpen egyetlen Bélámnak, mert győzted kivárni! :*

Puß
Gitka

***
"Párba állított ellentétek határozzák meg a vágyaidat, és ezek a vágyak börtönbe zárnak."
/Frank Herbert/

részlet a www.mypattinson.com chat ablakából

...

Lana: Mondjátok, hogy nem igaz!
Kicsicsillag20: OMG, ugye nem…?
RobBabby: Tud valaki valami pontosat?
Moonlight: Nem vagyok rajongó, de most hallottam mi történt, ez szörnyű!
EmBert: Ki kellene herélni azt a szemetet!
Nelly: Valaki mondjon már valami hírt!



a www.mypattinson.com szerkesztőjének bejegyzése

Mindenki jól van

Egy Hollywoodi rajongó beszámolóját hozom:

Amikor megláttam a neten, hogy mi történt teljesen elszörnyedtem. Ilyen komolyan megtörténhet?! Eléggé ki voltam akadva, rögtön fel is hívtam a barátnőmet, akinek az anyukája történetesen egy magánklinikán dolgozik…(Nem szeretnénk, ha bárkinek problémája lenne ebből, szóval képzeljetek ide valamit.) A lényeg: egy óra múlva ott voltunk a kórháznál. Nem csak mi, hanem sok- sok hasonlóan aggódó emberkével. Kb. mindenki annyit tudott, mint mi: baleset történt. Persze amint tömeg lettünk jöttek a biztonságiak és távolabb tereltek minket. Egy kisebb csoport a kórház mögül érkezett, állítólag látták megérkezni Rob és Emili szüleit. Én pedig eskü, hogy Bobbyt láttam. Ne kérdezzétek mi volt rajta, eskü a sokktól fogalmam sincs…Annyit megtudtunk, hogy Nina (Rob ex-csaja) és Em mentek valahova és egy papi követte őket, aztán valahogy bumm… szóval elsodorta Emet!. És az a „kevésbé kedves” egyén (a csaj ennél kicsit keményebben fogalmaz) meg elhajtott! Eközben barátnőm folyamatosan próbálta elérni az anyukáját, hogy megtudjunk valamit. Nagyon aggódtunk! Körülöttünk mindenki a legrosszabbra gondolt már… Ekkor már este volt és még mindig nem tudtunk semmit. Közben a bizonyos kórházi alkalmazott munkaideje lejárt és haza akart minket küldeni. De mi nem hagytuk magunkat! Ahogy senki sem akart hazamenni, mind azt akartuk, hogy a bentiek tudják, mi itt vagyunk nekik. Na, nem mintha sokra mentek volna velünk, ahogy totál átfagytunk… De képzeljétek!!! Egyszer csak megjelent két nővér, vagy valami hasonló, lényegtelen… és hozott ki nekünk meleg teát és takarókat. A lényeg, egyikük odasúgta: „mindenki jól van.” Innentől könyebben jöttek a hírek, Em lába megsérült, valamit műtöttek rajta, féltünk hogy esetleg a babával van baj, de a hírek szerint erről nincs szó.
Tehát, mindenki odakint, most már vehettek levegőt, Em és a baba is rendben van."

Tehát, nyugi van! Hála az égnek!

Zsuzsó

Hollywood őrjöng

Ritkán tapasztalható összefogásba szerveződött a filmes közösség. Az eset hátterében a napokban történt baleset áll, amelyben egy paparazzi okozott balesetet. A Színészek Szövetsége közleményt adott ki, amelyben támogatásukról biztosítja Miss Millert, aki jelenleg privát kórházban piheni ki a baleset okozta sérüléseket. Közleményében a Szövetség mélyen elítéli az eddig ismeretlen kilétű paparazzi tettét, akinek azonosításán a Hollywoodi Rendőrkapitányság jelenleg is dolgozik.


Késik a The Tower

Kenneth Branagh legújabb rendezése minden bizonnyal később kerül a mozikba a tervezett dátumnál, mivel a forgatások kezdetét határozatlan időre eltolták. Az eset hátterében a múlt héten történt baleset áll, amelyben a készülő film főszereplőjének, Robert Pattinsonnak a mennyasszonya is megsérült. Az említett baleset komoly árnyékot vetett a filmre, mivel Miss Miller egyben a film forgatókönyvírója.A stúdió környékéről mindeközben a színész lecseréléséről szóló pletykák kezdenek kiszivárogni.


Bújj-bújj, papi!

Elkapták a gázoló paparazzit, aki napok óta mozgásban tartotta a helyi rendőröket, valamint a világ számos bulvárlapjának címoldalán szerepelt. Rajongói közösségek indítottak petíciókat annak érdekében, hogy ehhez hasonló sajnálatos eset ne történhessen meg a jövőben. Ha elegendő számú aláírás gyűlik össze, az illetékes felsőbb szervek felülvizsgálata alá kerülhet

az LHS (A Lesifotósok Hollywoodi Szövetsége). A lesifotósok visszaszorítására az utóbbi időkben számos kezdeményezés jött létre, azonban sikerrel egyikük sem járt. A meglévő szervezetek remélik, hogy-e sajnálatos baleset által több nagy név is melléjük áll majd a paparazzik és hírességek által vívott végtelennek látszó csatában.


Robert Pattinson, a torony őre

Két hét múlva kezdik a The Tower forgatását az eredeti szereposztással. A forgatás helyéül LA és London szolgál az elkövetkező időszakokban. A film története továbbra is hét pecsétes titok, azonban nem lepődnénk meg, ha végül Shakespeare korabeli kosztümökben mászkáló statiszták képei szivárognának ki a forgatásról.


*Rob*

Egy hét. Egy hét és hazamehetek. Ezt ismételgettem a nap legelviselhetetlenebb időszakaiban, vagyis reggeltől estig. Én, aki imádta a munkáját, most mindent megadtam volna azért, hogy végre szabadulhasson. Igyekeztem nem kimutatni, de megnyugvással töltött el a munkanap végén elhangzó „végeztünk”. Ez jelezte, már nem sok van hátra és újabb mantrázandót kapok. Hat nap. Hat nap és végre nem kell elviselnem a csendet, a nyirkos időt és a jelenleg körbevevő embereket. Máskülönben értékeltem volna a körülvevő némaságot, a szemerkélő esőt, ami körülvett akárhányszor kidugtam a fejemet a négy fal közül, vagy a forgatáson dolgozók társaságát. Mindenki próbált kedvesen beszélgetést kezdeményezni velem, a rendező vezényelt, a sminkesek pletykáltak, voltak viccmesélők, cérnahangon cincogók, rikácsolók, suttogók, szimplán bámulók, pirulók és kicsinyesen méregetők. Mindeközben pedig megállíthatatlanul esett. Reggelente ködbe burkolóztak a házak, majd vastag felhőréteg lepte el a várost. És esett. Sehol egy kis napfény. A nap végeztével egyből kocsiba pattantam, a sofőr már nem is kérdezte szeretnék- e máshova menni, talán látta rajtam, hogy minden vágyam a szálloda falai közé kerülni. De ott is csak a csend fogadott. Nem akartam magamnak sem beismerni, de kezdtem rosszul viselni a helyzetet.
A fenébe is, hiányzott Em!
Ez volt minden bajom.
Rühelltem az időt, mert ahol ő volt, ott sütött a nap. Irritáltak az emberek, mert ő nem volt köztük. Kiakasztott a csend, mert nem szüntette meg a nevetése.
Sokáig vártak rám a forgatás kezdetével, de pár héttel miután Em-et hazaengedték a baleset után nem volt mit tenni, kihátrálok a filmből vagy összeszorított foggal dolgozni megyek. Szívem szerint simán hagytam volna a francba a filmezést, de Em megfenyegetett, hogy gondolni se merjek rá. Meg ne merjem tenni, hogy visszamondom a szerepet, amiben eleve engem képzelt el. Amíg LA-ban forgattunk jól is mentek a dolgok, viszont London most először volt mostoha számomra. Em azzal zavart el maga mellől, hogy minden rendben lesz. Csókot nyomtam ajkaira és mosolyt erőltettem arcomra, mintha elhittem volna minden szavát. Hiába tett ígéretet több dologra is, tudtam, hogy nem bírja ki nehogy megszegje azokat. Elég volt visszaemlékeznem az otthon töltött első napjaira és egyből elkapott a gyomorgörcs. A balesete óta nem volt egy rémálom-mentes, nyugodt éjszakám. Az álmok tartalmáról és meglétéről nem számoltam be senkinek, legfőképpen annak, aki azok főszereplője volt. Egyetlen kapcsolattartási lehetőségünk a telefon volt, mivel a laptopjának még csak a
közelébe sem engedtem. Persze ezt nehéz lett volna ekkora távolságból felügyelni, bár megígérte, hogy nem nyúl hozzá, nem most másztam le a falvédőről. Hiába figyeltek rá odaát annyian – barátok és a család – nem tudott nyugton maradni. Két napja sem került haza, amikor megpróbált lesétálni az emeletről a konyhába, amíg a városba mentem bevásárolni. Kis híján kiesett minden szatyor a kezeim közül, ahogy rátévedt a pillantásom a lépcsőkön egyensúlyozó testére. Reméltem, hogy anyu és apu felügyelete alatt – akik éppen figyeltek rá a távollétem alatt – nem fog olyan könnyen újabb mutatványt bemutatni.
A hotelszobába érve automatikusan Em-et hívtam, minden csörgéssel fokozódott idegességem. Miért nem veszi fel? Csak nem valami baja esett? Nem ez volt életem legnyugalmasabb időszaka.

- Oh, drágám… végre. Már nagyon vártuk, hogy hívj minket! – szólt a telefonba köszönés nélkül anyu. Hangja kisé idegesen csengett, ettől pedig újabb csomó keletkezett a gyomromban.

- Anyu, valami baj van? – kérdeztem szorongva.

- ROBERT! Kérem a telefont Clare. – hangzott fel Em hangja a háttérből. Robert… Az hogy az egész nevemet használta, valamint a hanghordozása nem ígért semmi jót. Viszont engem mégis lenyugtatott, nagy baj nem lehet. Maximum lebaszást kapok valami miatt.

- Anyu, add át Em-nek a mobilt, kérlek.

- Adom. Kérlek, beszélj vele…

- Hova rejtetted el?! – következett a letámadás Em részéről.

- Nekem is hiányoztál – nevettem el magamat dühös hangját hallva.

- Ne válts témát, – figyelmeztetett – természetesen nekem is hiányoztál. Rettenetesen! De ezt nem teheted velem! – miközben beszélt folyamatosan egyre feljebb emelkedett a hangja.

Magam előtt láttam arcát, ahogy dühösebben szedi a levegőt és megjelennek arcán az első pírfoltok. – Itt fogok megőrülni…

- Ugyan… - nevettem.

- Azt ne merészeld mondani, hogy túlreagálom a dolgot!

Éreztem, hogy halkabbra fogja a mondanivalóját. – Édesanyád kikészít!

- Csak vigyázni akarnak rád. Emlékeztetnem kell rá, hogy te voltál az, aki úgy döntött képes levergődni a földszintre teljesen egyedül, minden segítség nélkül.

- Én csak… oké. Nem az volt a legjobb ötletem. Oké…

- Látod…

- De ez börtön! – emelte fel újra hangját, elfelejtve, hogy szüleim valószínűleg már mindent hallanak. Újból halkabbra vette mondanivalóját: - Nincs laptopom, Te sem vagy itt, Beli nem jöhet a közelembe tegnap óta mert kicsit lelkesebben ugrott mellém és édesapád száműzte az emeletre, már két napja nem láttam más embert a szüleiden kívül, és mindennek a tetejében itt kell ülnöm a nappaliban és valami 60 éves angol sci-fi sorozatot kell bámulnom egész álló nap.

Nem bírtam tovább, elkapott a nevetés.

- Hé! Én itt kemény megpróbáltatásokon megyek keresztül – figyelmeztetett.

- Szerinted nekem nem az, mindezt hallgatni és tudni, hogy nem tehetek érted semmit jelenleg?

- Tudom, hogy túlreagálom – suttogta. – Hiányzol! – sóhajtotta.

- Nekem is. Ez a legrosszabb forgatás, amin valaha részt vettem. Nem a film miatt,- nyugtattam meg gyorsan, mert tudtam mennyire fontos ez neki – hanem miattam.

- Nem könnyítem meg, igaz? – kérdezte, majd egy hatalmas sóhajtás hagyta el a tüdejét. – Ha végiggondolom, nem olyan rossz ez a fülkés dolog. Beli pedig tényleg eszetlen volt, a szüleidet pedig kedvelem és tudom, hogy jót akarnak. Ahogy te is. Szóval ne aggódj miattam, jól vagyok.

- Akkor nem is akarod, hogy hazamenjek, mi?

- Ilyenekre ne is gondolj! Amint csak lehet.

- Már csak 6 nap.

- Szerinted hány epizód fér bele hat napba ebből az idő-bigyóból? – kérdezte finoman puhatolózva.


*Em*

- Hé, mit csinálsz?!

- Nincs laptop a baba közelében. - felelte ellenkezést nem tűrő hangon. Szabályok. A baleset után megegyeztünk a „nincs több laptop a baba közelében” szabályban. Jobban mondva ő felállította ezt a szabályt én pedig próbáltam követni. Nos, ez nem mindig jött össze.

- Most komolyan?! Nem lesz semmi baja attól, ha 2 percig itt ülök a gép közelében. – fontam keresztbe magam előtt dühösen kezeimet. - Csak szeretnék megnézni valamit az interneten.

Legfőképpen emiatt tartott távol a géptől, a kutakodás miatt. Nem akarta, hogy bármi, amit a világhálón olvasok, felzaklasson, és a végén én és a baba igyuk meg a levét. Mostanában viszont eszembe nem jutott olyan oldalakra látogatni, amik felzaklathattak volna.
Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy azt ő gondolta volna.

- Oké, mit szeretnél? Majd én megnézem – nyitotta fel a laptop képernyőjét.

- Rendben akkor rákereshetnél nekem arra, hogy szülés után mennyi idő, amire odalent minden visszaáll a rendes kerékvágásba.

- Úgy érted, hogy… odalent, mármint… ott… lent-lent.

- Úgy érzem elég részletes ismeretet szereztél róla, nevezheted nevén. Holnap megszabadulok ettől a förtelemtől – mutattam a gipszemre. – Természetesen nem arról beszélek. Úgy értem, hogy egy új életet kell kipréselnem magamból hamarosan. Mindezt egy erre a célra szerintem kifejezettem alulméretezett lyukacskán.

- Biztos van erre valami dolog... – borult vörösbe a feje - ami azt illeti… azt hiszem lent hagytam valamit a nappaliba – pattant fel villámgyorsan az ágyról.

- Ro-o-ob! – kiáltottam utána.

- Mi a baj? – ugrott vissza mellém hihetetlen gyorsasággal. Előző feszengésének nyoma sem maradt, aggódva kémlelte arcomat.

- Nem jöhetsz zavarban a vaginámtól!

- Nem hiszem el, hogy ezt komolyan kimondtad hangosan.

- Szükségem van rá, hogy beszéljünk róla.

- Beszélni akarsz a vaginádról?!

- Igen, ugyanis szülni fogok. Idegen emberek fognak körülvenni, én pedig teljesen kiszolgáltatottan fogok ott vajúdni. És szükségem van egy ismerős arcra közöttük, akinek fontos vagyok, nem csak újabb élő inkubátor.

- Senki sem fog így gondolni rád.

- Ez aggaszt?

- Igazából minden – sóhajtottam gondterhelten. – Én vagyok a baj. Nem tudok semmit sem. Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni.

- Mit nem tudsz? – kérdezte értetlenül, ugyanakkor megnyugodva, hogy nincs semmi fizikai bajom.

- Hogyan kell szülőnek lenni – feleltem. Erre ő felkacagott.

- Dehogynem tudod! – simogatta meg arcomat.

- Nem, nem tudom. Elolvastam mindent, amit csak kiadtak valaha, de úgy érzem, nem tudok semmit sem.

- Mondok valamit – fogta kezei közé kezemet – én is éppen így érzek.

- Tényleg? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

- Eskü – mosolygott. - De nem aggódom. Tudod miért? – kérdezte, mire fejemet ingatva jeleztem, hogy fogalmam sincs miért nincs olyan idegállapotban, mint én. - Mert Te itt vagy velem. Majd ketten kitaláljuk, mit csináljunk.

- Félek… - suttogtam.

- Én itt vagyok, és mindig itt leszek – szorított a kézfogásán.

- Szeretném, ha ott lennél velem… ő is szeretné, ha ott lennél. – tettem a szabad kezemet a pocakomra. – Szereti a hangodat, olyankor mindig megnyugszik. Szeretném, ha hallaná a hangodat, amikor kibújik. Meg persze remélem így kevésbé fog rugdosni előtte.

- Nagyon cseles. – bólogatott elismerőn.

- És az sem ártana, ha lenne valaki a teremben majd, akinek ismerős a vaginám…- vigyorogtam - Nos? – kérdeztem várakozón.

- Oh, Miss Molnár, már azt hittem sosem teszi fel nekem ezt a kérdést – ölelt magához finoman arcán elhatalmasodó mosollyal.

- Hmm, Molnár… - mormoltam halkan.

- Már nem sokáig – súgta, majd óvatosan átölelve, ügyelve sérült lábamra magához húzott a takaró alatt.

***

Pápá gipsz. Végre szabadon mozoghattam, már amennyire mankók segítségével az ember képes a szabad mozgásra. És már tudtam is mi lesz az első programom. Rengeteg felgyülemlett fölös energia készült bennem elszabadulni. Az orvost követően eleinte még támogatott a lakásban, de egy kis séta után rá tudtam venni,
hogy hagyjon egyedül mászkálni. Nem mondom, hogy futottam, de sérülés nélkül sikerült átvészelnem a nap hátralévő részét. Ezen felbuzdulva tette meg a kellő intézkedéseket, majd a hálóba sántikáltam.
Rob már lezuhanyozva ült az ágyon, egy vastag papírköteg mögül emelte rám csillogó szemeit. Alig vártam, hogy végre elmerülhessek azokban a szemekben. Közelebb szlalomoztam.

- Hmm… ez élvezetesnek mutatkozik. – mormolta mellettem.

- Én is nagyon úgy gondolom. - terült el egy mosoly az arcomon, miközben mellé másztam az ágyon, kezeim a combjára siklottak.

- Olvasom és még mindig fogalmam sincs mi lesz a vége. – fújt egyet csalódottan.

Hogy mi van?! Nem is figyel rám!

Csalódottan fordultam le az ágyról. Kicsit még bicegve ugyan, de kivágtattam a konyhába.

- Baj van? – sietett utánam. – Jól vagy?

- Nem. Nincs. Jól vagyok. – morogtam az orrom alatt, miközben egy jókora doboz csokijégkrémet vettem a kezembe. Kikerülve a nappaliba mentem, bekapcsoltam a TV-t, - na, nem mintha abban reménykedtem volna, hogy bármi értelmeset is találok- és elkezdtem majszolni a fagyit. Éreztem, ahogy mellettem besüpped a kanapé.

- De igen baj van. – simogatta meg a vállamat. Gyors mozdulattal ráztam le magamról a kezét.

- Ne… hagyjál békén! – mondtam dühösen.

- Na, most mit csináltam? – kérdezte feltett kezekkel ártatlanságát jelezve.

- Nem, te nem csináltál semmit. Ti férfiak sosem csináltok semmit. – dörmögtem tovább.

Dühös voltam, megbántott, terhes, az első falástól enyhe hányingerem lett és ebben a semmi kis ruhában iszonyat hideg volt.

- Nem értem, mi történt. – vakarta meg gondterhelten a feje búbját. Ha nem lettem volna megsértődve, ezt még viccesnek is találtam volna.

- Hát persze, hogy nem. – fújtattam. – Kérem a takarót.

- Tessék. – terítette rám óvatosan. – Jesszus, tiszta libabőrös vagy! Miért nem öltözöl fel?

- Most komolyan Robert?! Hogy miért?! Hogy miért?! Most komolyan? – álltam fel mellőle.

– Komolyan fel sem tűnt, hogy alig van rajtam ruha? Hogy egy roppant módon kényelmetlen, rövid és mindenekfelett átlátszó, kis vékonyka ruhának alig nevezhető valami van rajtam? Hogy fázom-e? Igen! Tudod miért? Mert ezt a ruhát nem úgy tervezték, hogy a viselőjét egy hülye pokróc melengesse. Sőt jobbára 10 perces viselésre tervezték, én pedig már egy fél órája ebben bohóckodom. Szeretnél még valamit tudni?
Döbbenten meredt vissza rám.

- Nem? Remek. Akkor elmegyek átvenni a hülye, meleg, kényelmes és mindent takaró pizsamámat. Jó éjszakát!

- Hé, kicsim! – nyúlt utánam.

- Nem, semmi kicsim. – fontam durcásan magam köré a takarót, majd elindultam a hálószoba felé. Egyenesen a gardróbba mentem, hogy felvehessem a pizsamámat. Legyen boldog a hülye forgatókönyvével! Könnyes szemekkel húztam a fejemre a takarót, miután befeküdtem az ágyba.