" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2011. augusztus 27., szombat

43. fejezet - Végállomás: Los Angeles


Sziasztok!

Szombat van, ahogy ígértem visszatértem a folytatással. :) Remélem mindenkinek jól telt a nyara, kipihentétek magatokat. Nagyon jó érzés volt tapasztalni, milyen lelkesen fogadtátok az előző bejegyzést, hát remélem most sem fogjátok vissza magatokat és minimum ugyanannyian írtok megjegyzést is. Persze ha többen kaptok a billentyűzet után akkor sem lesz harag. ;)

Emlékeim szerint még nem volt ilyen fejezet, kivételesen mindkét fél szemszögéből olvashattok egy kicsit.
Egy csomó jó képet találtam mostanában, remélem nem baj, h. beleillesztettem. :$
A sulikezdőknek egy kalappal! ;)
Jó olvasást!

Puß
Gitka
***

"Ott vagy otthon, ahol a szíved lakozik."
/Audrey Niffenegger/

*Emili*

- Átgondoltad ezt rendesen, csajszi? – szegezte nekem Sophie után Grace is a kérdést.
Szerencsénkre találtunk mindhármunknak megfelelő időpontot a találkozásra, pont akkor, amikor Ericnek dolga volt. Másképp csak nagyon nehezen szakadtak volna el egymástól Grace-szel. Szerelmesek… Pont ezért kellett volna tudni, hogy igenis, ha törik, ha szakad, ha az egész világ ellenem szavaz, akkor is költözök.
Tökéletes helyet és időt választottunk a végső búcsúra. Bár én nem így gondoltam rá. Nem akartam sosem így gondolni a búcsúpillanatokra, bár az emberek, akiktől búcsúzkodtam egyfolytában attól rettegtek, az volt az utolsó találkozásunk. Az isten szerelmére, nem harcba megyek, csak életem szerelméhez költözöm!

- Igen, igen. De ezt te is tudod. Ugyan, már! Los Angelesben meglátogatni sokkal jobb móka lesz, mintha Magyarországra kellene jönnötök. Mert ugye eljöttök? Nincs ellenkezés!

- Hát persze, hogy elmegyünk. – mondta Sophie. – Valahol meg kell találnom a jövendőbelimet.

- Dávid visz ki a reptérre, vagy kell fuvar?

- Vele megyek, már napok óta szét van esve szegény, hogy elhagyom. – mosolyogtam. Szívem mélyén nem voltam ilyen vidám, de ezt előtte és a lányok előtt sem mutattam ki. Mellesleg most, hogy már csak egy nap választott el a repülőúttól kezdett inamba szállni a fene nagy bátorságom. Holnap egy idegen országba fogok költözni. Egy teljesen idegen házba, amit csak Rob elmondásából és pár kép alapján jártam csak be, a képzeletemben. Idegen ország, idegen környezet, ismerősök, barátok és munka nélkül. Csak Rob, csak ő lesz az enyém.
***

- Mindened meg van? Iratok? Párna? Oké, tudom, hogy adnak párnát, de szét fogod nyomorítani a nyakadat egy ekkora repülőút alatt. Hidd el, a sajátod sokkal kényelmesebb!

- Nem fogok párnát cipelni, ugye csak viccelsz?!

- Rendben, majd gondolsz még rám. – fordította félre fejét sértődötten Dávid.

- Esküszöm rosszabb vagy, mint az anyám! – sóhajtottam. – Igen, mindenem meg van. És köszönöm, hogy így aggódsz értem. – nyomtam egy puszit az arcára.

- Hiányozni fogsz! – kapott hirtelen karjai közé. – Kihez fogok szaladni ezentúl, ha valami bajom van?

- Mondjuk Bogihoz? Vagy a többi kedves, aranyos barátodhoz?

- De ők nem az igaziak. Csak te tudsz helyrebillenteni. Na és kivel fogok hajnalig egy-egy elvetemült ötletemen vitatkozni? Nincs még egy olyan értelmes és makacs partner ebben, mint te!

- Ne nyalizz! – szóltam rá mosolyogva. Persze szívem szerint nem szabtam volna gátat kibuggyanni vágyó könnyeim elé.

- Na, de most tényleg! Kivel fogok filmet csinálni? Te, meg én tökéletesen működő párost alkotunk. Ezt hiba lenne elengedni!

- Ki mondta, hogy elengedjük. Ne hülyéskedj már! – böktem finoman oldalba. – Ezzel a filmmel berobbanunk, aztán megyünk külföldre.

- Szeretem mikor ilyen pozitív vagy. Ki fog, ezentúl ilyeneket mondani nekem? – folytatta a siránkozást ezzel, majd még vagy 10 dolgot kitalált, hátha végül csak elkésünk a reptérről. Ezzel elbukott.
A reptéren már nem játszotta a sértett barátot, inkább jó tanácsok áradatával engedett utamra. Komolyan, mint az anyukám!

Szerencsémre az út első felén elfeküdtem a nyakamat, aludni nem bírtam, mivel a repülők ellen érzett negatív érzelmeimet még most sem sikerült leküzdenem. Legalább volt időm Bogi és Bobby megszakadt kapcsolatán agyalnom. Tudom, hogy szeretik egymást, hogy hagyhatnám így lógva őket? De ötletem nem volt, hogyan kellene úgy rávilágítanom az egyértelmű tényre, hogy az jól süljön el. Nekik mégis, hogyan sikerült velünk? Persze az ötlet príma, miszerint valamelyiküket meg kellene győzni, repüljön a másikhoz és beszéljen a fejével. Véleményem szerint ennek a személynek mindenképpen Bobby-nak kell lennie. Mégiscsak ő a férfi, nem igaz? Plusz, Bogi rendíthetetlennek látszik ezzel az „elérhető pasit akarok” dumával. Lehetséges, hogy mégsem kellene beleütnünk az orrunkat a dolgukba?
Az út második felében, amikor már megbarátkoztam a gondolattal, hogy a nyakam már sosem lesz a régi, légörvénybe keveredett a gép. Pompás! Persze senki se essen pánikba, blah, blah, blah… Mindennek hála sikerült fej- és nyakfájósan leszállnom a Los angelesi gépről. Soha többet nem repülök ennyit! Ez emberkínzás!
A váróterembe érve rögtön ismerős arc után kutattam, persze nem számítottam integetve elém rohanó fogadóbizottságra. Legfőképpen a rejtőzködni igyekvő napszemüveges, kapucnis egyéneket vizsgáltam távolról. Aztán hirtelen egy táblába futott bele tekintetem. 



Üdv Los Angeslesben!”
Nem lett volna furcsa látvány egy reptéren, ha nem magyarul lett volna ráfirkantva a felirat és nem egy borostás, napszemüveget viselő, bozontos férfi tartja a kezei között, aki engem megpillantva szaporán igyekezett felém.
 
- Nicsak, kit látnak szemeim! Majdnem meg sem ismertelek. Azt hittem Rob szívat, amikor azt állította vörös lettél, de nem. – éreztem arcomon Tom szúrós borostájának nyomát, miközben üdvözöltük egymást. Kicsit elszontyolodtam, hogy Rob mégsem tudott elszabadulni érkezésemre a forgatásról. Persze ez tök normális, nincs miért rinyálnom.

- Mondja ezt a napszemüveg és borosta mögé bújt pasi. – öleltem meg. – Pedig vörös vagyok. Nem tetszik? – libbentettem hátra hajamat.

- Rohadt jól nézel ki! De ezt ne mond vissza neki, mert sosem lesz esélyem a gyereknemzésre.

- Bennem megbízhatsz. Nyugtass meg, hogy ő nem vette át a borostához fűződő érdekes érzelmeidet.

- Nem, elég tűrhetően néz ki. Már persze ha bírod az 1920-as évek stílusát. Örülök, hogy itt vagy. – karolt belém.

- Hát még én. – nevettem. - Londonban még megfagytam, itt viszont megsülök. Mehetünk?

- Persze. Komolyan ennyi a csomagod? Majd én viszem! – kapta ki a kezemből a bőröndömet.

- A többi érkezik, vagy érkezett. Utálok költözködni. – panaszoltam.

- Rob viszont fel van dobva miattad. Persze fáradt, mint a fene, egész héten forgatott, de elég egy eltévedt kérdés és máris azon kapom magamat, hogy órák óta rólad és a költözésről zagyvál valamit. Szóval igyekeznünk kell, mert még a végén meg leszek vádolva, hogy nem szállítalak le időben.

- Köszi, hogy kijöttél elém.

- Oh, ugyan. Semmi dolgom éppen. Dave-t akarta megkérni, hogy várjon kint, de gondoltam nem szívesen keltenél feltűnést egy két méter magas emberrel.

- Jól gondoltad. És amúgy sem láttalak már nagyon régen.

- Mikor Rob otthon volt, én forgattam, most ő forgat enyém a semmittevés. Na, meg persze volt az a kis szünet…- vigyorgott rám. Pontosan tudtam mire céloz, tudtam, hogy nem bírja ki, hogy ne emlegesse fel.

- Oké, oké, témaváltást kérek! – grimaszoltam.

***

*Robert *

- Pfúúj… totál ilyen illata volt May nénikémnek. Egy kis whisky-vel keverve. – dobta vissza a polcra a kezében lévő gyertyát Marcus.

- Ez itt azt mondja: „a romantikus éjszakákra”. Hidd el, ilyen fojtogató levendula illatban elmaradna a romantika. Nem okoz ez meddőséget hosszútávon?

- Most komolyan?! Hé, srácok! Mi lenne, ha segítenétek? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Nem azt csináljuk? – nézett rám Marcus egy plüss maci mögül. – Hé, szerintem ennek még a kutyád is örülne, he? Tökéletes rágcsálnivaló. – dobta a kezembe.

- Remek. Szóval van kutyaajándékunk, de attól még Emilit nem tudom meglepni.

- Meg lesz ő lepődve, hidd el. – veregetett Tom hátba. – Magában már az is meglepő, hogy a lakáson a történelemben először végig lehet menni úgy, hogy keresztülessek egy dobozon. Várj, ez most sem mondható el, mivel mindenhol Em dobozai vannak.

- Ez most fontos nekem. Azt akarom, hogy örüljön, ha megjön. – mondtam.

- Értjük mi. Egy romantikus, kamatyolós estét akarsz végre az asszonnyal. – bólogatott merészen Marcus.

 - Anyám, miért is kértelek meg titeket, hogy segítsetek? – túrtam a hajamba, miközben egy újabb gyertyát vettem a kezembe.

- Mert mi vagyunk a barátaid. – válaszolta Tom vállat vonva. – Akik komolyan veszik mostantól a szituációt. – nézett megkomolyodott tekintettel Marcusra.

- Oké, vettem. Komolyság. Menni fog az. – rakta le a kezében szorongatott rózsaszín szőrös ismeretlen tárgyat. – Mellesleg Tommal ellentétben nekem van barátnőm, szóval én lennék a szakértő, igaz?

- Akkor, ha kérhetlek… - mutattam a polc felé.

- Rózsa, a rózsát mindenki szereti. Piros is, szóval megy a fehér asztalterítőhöz, igaz? Van fehér asztalterítőd, ugye? – bólintottam. – Na, szétszórunk pár szirmot, meggyújtod ezeket a gyertyákat, félhomály, aztán mindent bele.

- Ember hogy lett belőled színész, ha ilyen érzéked van a lakberendezéses cuccokhoz? – nézett Tom csodálkozva Marcusra.

- De ez olyan snassz. – forgattam ujjaim között a piros gyertyát.

- Ahh… csináltál már ilyet? – sóhajtott Marcus.

- Nem. – feleltem.

- Na, akkor nem az. Küldetés teljesítve. – tette csípőre a kezeit. – Komolyan csodálkozom, hogy egyedül képes voltál kiválasztani és megvenni egy kulcstartót Em-nek. Ami megjegyzem nagyon romantikus és cuki dolog volt. – kezdet el gúnyolódni.

- Fogd be! – szóltam rá. – Köszi srácok. Fizetek és tűnjünk innen. Még mielőtt valaki okostojás rácuppan a twitterre és lelövi a meglepetésemet.

- Helyes, kezd beleégni az agyamba ez az erős virágillat. – fintorgott Tom.

***
*Emili*

- Köszi, hogy kijöttél elém és elcipeltél egészen idáig. – köszöntem meg Tomnak a fuvart, amikor megérkeztünk.
Nem ehhez a környezethez voltam hozzászokva, London utcái a hideg ellenére több melegséget ontottak magukból, mint itt a pálmafák övezte épületek.

- Oh, ugyan már! – legyintett. – Hagyd csak, majd én beviszem a cuccokat, te csak menj előre, oké? Van kulcsod igaz? Rob azt mondta, hogy siet hozzád, de legalább addig lesz időd megbarátkozni a házzal. – intett a fejével, hogy menjek csak előre.
Volt kulcsom, ott függött a csinos kis kulcstartómon. Nagyot sóhajtottam. Hát a kulcsátadás romantikusabbra sikerült, mint az érkezésem. Nem Rob várt rám a reptéren, most pedig egyedül ücsöröghetek ebben a házban, amíg meg nem érkezik. Tudtam, hogy dolgozik, de azt mondta megpróbál elszabadulni. Kicsit csalódtam.
Mégis mit csinálok egyedül addig? Nem kérhetem Tomot, hogy továbbra is borítsa fel a napirendjét miattam. Már így is túl sokat tett értem.
Óvatosan fordítottam meg a kulcsot a zárban, majd beléptem életem új színterébe. Kezemmel rögtön a kapcsoló után kutattam, odabent vaksötét volt, persze mit vár az ember, ha az esti géppel érkezik. Aprócska, pislákoló fényeket láttam átszűrődni az üveg választófal túloldaláról. Kíváncsiságom és izgatottságom felülkerekedett minden idáig érzett félelmemen, beljebb léptem. Rózsaillat csapta meg az orromat. Meglepetten pillantottam talpam alá. Rózsaszirmokon haladtam az egyre elhatalmasodó fény felé. A nappali körös- körül piros gyertyákkal és rózsaszirmokkal volt kirakva. Elragadtatottan kaptam kezeimet az arcom elé. Nem igaz, hogy ezt csinálta…
 

- Szia! – szólalt meg egy lágy hang mellőlem. Ijedtemben pont a karjaiba zuhantam.

- Rob! – kiáltottam.  – Annyira hiányoztál! – csókoltam körbe az arcát, ahol csak értem.

- Te is nekem, nagyon! – kapott hirtelen a karjaiba. Csókoltam, öleltem, ahogy csak erőm engedte.

- Várj! – állítottam meg. – Tom, odakint van. A cuccaimmal.

- Semmi baja nem lesz a cuccaidnak. Tudja, hogy itt vagyok. Megkértem rá, hogy hozzon ide, mintha nem érnék rá, hogy meglephesselek kicsit.

- Szervezkedő! - fedtem meg.

- De azért még szeretsz. – Ez kijelentés volt a részéről. Hát persze, hogy szerettem. Szerettem, imádtam. Itt vagyok!

- Ez… valami gyönyörű. És szörnyen romantikus.

- Reméltem, hogy ezt mondod. Akkor, ha megengeded egy rögtönzött idegenvezetést tartanék. – tartotta felém a karját, hogy kényelmesen belekarolhassak.
Igen csak rögtönzött és gyors körbevezetésben volt részem.

- Ez itt a nappali, konyha, előszoba, fürdő, vendégszoba a háló pedig arra van.

- Arra? Merre arra? – húztam meg a mutatott irányba.

- Nem, nem. Ki kell bírnod, hogy jó kislány legyél még egy kis ideig. – koppintott az orromra.

- De én már egy hete nagyon jó kislány vagyok. Hidd el! – bólogattam hevesen, miközben mellkasán vándoroltattam ujjaimat. Végignéztem, ahogy minden maradék eltökéltsége porrá foszlik az ujjaim érintése alatt. Hirtelen ragadta meg csuklómat, szemei mélyen pásztázták enyémeket.

- Szerintem a konyhát még nem néztük meg tüzetesen. – nyelt egy nagyot.

- Úristen! Te főztél? – kérdeztem teljesen ledöbbenve.

- Ha viselkedsz még egy röpke órácskáig, meg is kóstolhatod. - súgta a fülembe. Lehellete meleg szellőként cirógatta a nyakamat. Hát lehet így jónak lenni?!

- Egy órát kapsz. – hajoltam gyorsan csók közeli távolságba arcához, majd ugyanolyan gyorsan el is fordítottam a fejemet. Viselkednem kell? Legyen… De érezze ő is! Huncut mosoly futott végig arcomon. Torokköszörüléssel és egy újabb nagy levegővétellel húzta ki az egyik széket számomra.

- Oh, nagyon kedves. – köszöntem meg miközben helyet foglaltam. Fejemet kissé oldalra billentettem, hogy egy utolsó csókot lophassak tőle. Hevesebben reagált, mint az előzményeket ismerve gondoltam volna. Ezúttal én voltam, aki a kegyelem döfést megejtette.

- Á-á! Viselkedünk, rémlik?- vigyorogtam rá. Lehet, hogy ő a színész, de ha kínzásról volt szó én is ugyanannyira jól tudtam játszani vele. -  Ismertetné a mai fogást? – kérdeztem megkomolyodó arccal.

- A fenét sem érdekli a kaja! – kapott fel karjaiba.

- Pedig úgy reménykedtem, hogy valami egzotikus dologgal kedveskedsz nekem ma éjszaka.

- Ne félj, lesz itt elég egzotikum…


2011. augusztus 23., kedd

A folytatás...

...mikor is lesz?
Szombaton!
Ha nektek is megfelel szombaton visszatér Emili és Rob. Remélem kíváncsiak vagytok még, mert ők már tűkön ülve várják, hogy megmutathassák magukat nektek. Viszont szeptember 3-án költözöm Pécsre, akkor bizonytalan mennyire lesz időm/energiám felrakni új részt. Utána első hét... na, szerintem értitek. :)) Tehát a visszatérés után most még nem tudom melyik napot fogom kinevezni fejezet napnak, órarend után én is okosabb leszek. Ha így rendben van nektek, most szombaton érkezik a 43-as szeletecske.

2011. 08. 27.

Ui.: Képért köszi Breeco-nak. <3