" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2011. december 30., péntek

50. fejezet - Szülők a fa alatt

Sziasztok!

Elérkeztünk a 2011-es év utolsó fejezetéhez, szám szerint az 50-es! Hurrá, kerek szám!
Egy kis év végi ömlengést engedjetek meg nekem. :$

Köszönöm nektek, hogy egész évben itt voltatok velem, Emilivel és Robbal. Remélem jó szokásotok a következő évre is átnyúlik és egyre többen lesztek itt. Én csak annyit tudok nektek ígérni, hogy itt leszek és írok. Nektek és magamnak. :)
Köszönöm azoknak is, akik segítenek. Főleg Breeconak, aki gyönyörű fejléceket, képeket készített nekem. És persze a gyors javításaidról is meg kell emlékeznem. :))
Köszönöm azoknak, akik megtiszteltek a véleményükkel és billentyűzetet ragadtak egy- egy fejezet végén. Remélem valami csoda történik 2012-ben és egyre aktívabbakká váltok ilyen téren. Ha valamit kérek a következő évtől, hát ez az. És, hogy normális címeket tudjak adni...

Sikerekben és élményben gazdag boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

A fejezetről: karácsonykor kicsit nagyon elkapott a hangulat és ez a fejezet született, bár eredetileg nem volt betervezve. Remélem, ünnep nélkül is élvezni tudjátok majd.

***
"Családok, pont mint az élet, változnak. Nem maradnak ugyanazok, de az ember családja mindig eklektikus és örök. Csak épp formálódik és alkalmazkodik."
/Testvérek c. film/


Bármennyire is kérleltem, csak elment. Hát persze, hogy elment, hiszen ez a munkája. Ez az élete. Nekem pedig már egy nap után szörnyen hiányzott. Annyira idegennek tűnt nélküle a lakás. Nem dörmögött senki mellettem egy-egy nap kezdetén. Eltűntek a reggelente mellé öntött kávéfoltok a konyhapultról. Sehol egy elhajított ruha, cipőnyom a szőnyegen vagy cigi csikktől duzzadó hamutartó.
Szörnyen egyedül éreztem magamat. Ha éppen nem dolgoztam, vagy nem Ninával vagy valamelyik munkatársammal voltam valahol, olyan egyedül voltam, mint a kisujjam.
Ismét a laptopom és a webkamerám lett a legjobb barátom. Akárhányszor csak időm, ideje engedte azon keresztül beszéltünk egymással. Néhányszor elzavartam, hogy ne állandóan velem akarjon lógni, a többiekkel is foglalkozzon, menjen velük bulizni, meg hasonlók. Legtöbbször pedig örültem, hogy mégis velem van, ha csak monitoron keresztül is. Eleinte még lelkesen mesélt a forgatási napjáról, majd egyre fáradtabb szemek néztek vissza rám. Volt, hogy szimplán elaludt és úgy kellett felcsörgetnem, hogy menjen aludni. Az első hónap után már rettenetesen hiányzott. Csak az ünnepekre jött haza. Annál nagyobb variálást, mint ami karácsony előtt volt, senkinek sem kívánok. Nem tudtuk eldönteni, hogyan is legyen. Szerettem volna hazamenni és anyuékkal karácsonyozni, meglátogatni a barátaimat. Ő ugyanez miatt vágyott Londonba. De akár Los Angelesben is ünnepelhettünk volna. Dilemma. Végül London mellett döntöttünk, így végre összeereszthettük a szülőket is. Karácsony első napján Rob nővérei is velünk tartottak, a második nap pedig helyükre érkeztek anyuék. Liz barátja családjánál, Vic pedig a barátaival ünnepelte az ünnep hátralevő részét. A barátaimmal való ünneplést idén kicsit arrébb pakoltuk, egyezményes megállapodással. Miután Rob visszatér a forgatásra, hazalátogatást terveztem be. Craig nem örült annyira, mint mondta: „ Egyáltalán nem örülök, hogy tovább kell nélkülöznöm az egyik kiscsibémet… de hátha honvágyad lesz és hamarabb visszajössz.”. Tudja ám ki a kiscsibéje!
Külön repültünk Londonba. Ott foglaltam egy szobát az egyik szállodába, majd vártam. És vártam. Megszállottan figyeltem az ajtót, mikor nyílik ki végre.

- Boldog Karácsonyt! – ugrottam a nyakába, mikor végre belépett az ajtón.

- Hohohó! Itt vagyok! Szia! – csókolt meg szenvedélyesen.

- Az a Mikulás, te lökött!

- Akkor menjek el?

- Nehogy! – öleltem meg még erősebben, mintha félnék, hogy elszalad.

- Ezt szeretem a legjobban abban, hogy el kell mennem néhanapján. Ahogy mindig fogadsz. – vigyorgott.

Karácsony első napja kellemesen telt a Pattinson házban. Liz magával hozta a barátját, George-ot. Egész rendes pasinak tűnt így első találkozásra. Vic annak ellenére, hogy nemrég szakított a barátjával szinte ragyogott. Talán pont ez tett neki jót. Igazi karácsonyi hangulat vett hatalmába. Mézeskalács, fahéj illat terjengett az egész lakásban így nem is volt nehéz.
Rob szüleitől egy jó meleg sapka-sál együttest kaptam. Claire azzal a kísérőszöveggel adta át, hogy nehogy hagyjam elkanászodni a fiát ott, azon a hideg vidéken.

Másnap reggel ráébredtem, hogy szörnyen izgatott vagyok. Két okból kifolyólag. Első: Jönnek anyuék, végre újra látom őket. Természetesen minden szülő kicsit pesztrálja ilyenkor a rég nem látott gyereket, nem igaz? Jobb lett volna a kínos sztorizgatásuktól megkímélni magamat. Másodszor: jönnek anyuék, és találkoznak Rob szüleivel!!!

- Mindjárt ki kell mennem anyuék elé a reptérre. – közöltem az információt Robbal.
Múlt éjjel a szülei próbáltak marasztalni minket éjszakára, de ezt inkább kihagytuk. Már csak érthető okok miatt is… Meg zavarni sem akartunk.

- Oké. - fogta meg a kezemet. – Mehetünk!

- Szóval jössz?

- Megyek. Tudok egy gyorsabb utat a reptérre. – kacsintott rám. – Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni. Jó lett volna egy kicsit többet kettesben lenni az ebéd előtt. Szóval tényleg sajnálom.

- Semmi baj! Majd utána. Nem engedlek ám vissza rögtön! – figyelmeztettem.

- Nem is akarok elmenni rögtön.

Anyu és apu jól utazott, szerencsére még nem esett akkora hó, hogy megbénult volna a légiközlekedés. Bár anyu egy kicsit sápadtnak tűnt. Nem hiába, én is utáltam repülni.

- Sziasztok! – köszöntöttem őket egy ölelés kíséretében. Mellettem Rob is elmakogott egy aranyos „boldog karácsonyt” és egy „remélem, hogy jól utaztatok”-ot. Lenyűgözve pillantottam fel rá. Én sosem beszéltem vele magyarul, mégis egészen ügyes volt. Nagyon jól esett látnom, hogy így próbálkozik nyitni a szüleim felé. És persze imponált is a dolog.

- Oh, ez a repülés valami rémes. Ha nem lenne egyébként szörnyen hosszú az út, esküszöm autóval jöttünk volna. – mondta anyu.

- Hát persze, és akkor a Csalagút vagy a komp miatt lennél kikészülve. – nevetett fel apukám.

- Jaj, úgy hiányoztatok! – öleltem meg őket, még egyszer.

- Te is nekünk. Örülünk, hogy kijöttetek elénk. Köszönjük. – fordult anyu Rob felé. Nem voltam benne biztos, hogy Rob megértette, de bólintott, így nem foglalkoztam vele.

- Megyünk? – kérdezte apu.

- Persze, mehetünk. Foglaltam nektek szobát, úgyhogy ezzel már nem kell bajlódnotok. – újságoltam.

- Oh, köszönjük. Mindenre gondoltál, mint mindig. – dicsért meg apu.

- Akkor egyből oda megyünk, vagy…? – kérdezte anyu, ezúttal már angolra váltva. Úgy örültem, hogy azért valamelyest tudtak angolul, így nem kellett végig a tolmács szerepében díszelegnem.

- Anyuék ebédre várnak minket, úgy gondoltuk, mehetnénk egyből hozzájuk. – mondta Rob.

- Nagyon köszönjük a meghívást. Már annyira meg szerettük volna ismerni a szüleidet. – mondta anyu.

- Ezzel ők is így voltak. – válaszolta Rob.

- Ti ismerkedtek, a gyerekek meg csak legyenek idegroncsok, hogy hogyan jöttök ki egymással. – jegyzetem meg halkan.

- Komolyan ezen idegeskedsz? – súgta Rob a fülembe.

- Miért te nem? – súgtam vissza. Közben a szüleim felvették a csomagjukat, indulhattunk. Tehát, mint kiderült én voltam az egyetlen személy, aki ismét túlizgulta a dolgokat. Igenis idegeskedtem, sosem lehet tudni, hogy jönnek ki egymással a szülők. És nekem ez fontos volt, mert egy jó ideig még Robbal terveztem el az életemet. Reméltem, hogy ő is. Az pedig, hogy szüleink nem egy nyelvet beszéltek még jócskán bonyolította a dolgokat. Az egyéb távolságokról nem is beszélve. Elég nehezen ugrottak volna át egymáshoz beszélgetni, hiszen Budapest- London mégis csak távolság. Mi pedig Los Angelesben voltunk, így még csak összeereszteni sem lehetett őket idáig.
Amikor nem azt számoltam, mikor jön már meg Rob, miattuk izgultam. Mi lesz, ha ki nem állhatják majd egymást? Vagy, ha nem értik mit akar a másik? Te jó ég, mi lesz, ha halálosan megsértik a másikat. Szörnyűségek jutottak az eszembe. Rob pedig nem is izgul? Férfiak… Oké, lefoglalta a forgatás. Most is kicsit fáradt volt, láttam a szemeiben, nem csillogtak olyan tisztán. Még csak az elején tartanak, de máris fáradt. Mi lesz még itt később…

Én vezettem, Rob pedig irányított. Közben pedig össze-vissza idegeskedtem. Anyuék a városban gyönyörködtek az ablakon keresztül.

- Mit szólnátok, ha holnap megmutatnánk a várost? – ajánlotta fel Rob. Mosolyt csalt az arcomra. Most vagy ő is izgul a nagy szülői találka miatt, vagy nagyon be akarja magát lopni a szívükbe. Vagy csupán ennyire rendes lenne.

- Nem akarunk a terhetekre lenni. – mondta anyu. – Különben is te forgattál, nem igaz? Biztos szeretnél kicsi lazítani.

A londoni városnézés kérdése nyitva maradt, közben elértünk Rob szülőházához. Talán akkor voltam ennyire feszült utoljára, amikor Rob engem hozott ide elsőként. Persze a szülőkön nyoma sem volt efféle dolgoknak. Egyből egymásra hangolódtak, néha- néha segítséggel ugyan, de hamar megtalálták a közös nyelvet. Ez apunál sokszor activitybe ment át, de ez is csak a hangulatot fokozta. Nem kellett sokat várnom, hogy Rob mellett a kanapéba süllyedhessek. Claire és anyu elég hamar rátértek a „kinek a gyereke volt viccesebb kiskorába” játékra. Szerencsére győztest nem hirdettek ez alkalommal.

- Komolyan a tűzoltók szedtek le a fáról? – kérdezte Rob a hasát szorongatva a nevetéstől.

- A macska hibája. Miért mászott olyan magasra?! Amúgy is Márk bizonygatta, hogy nem merek felmenni érte. Hát felbírtam. És csak önkéntesek voltak, így nem számít. – védekeztem.

Anyuék stílusosan egy gyönyörű teáskészletet ajándékozott Rob szüleinek. Kételkedtem abban, hogy pont egy angol házban pont erre lenne igény, de mivel Magyarországra jellemző motívumok voltak rajta, igazán szép kis ajándék volt.
Mi voltunk soron az ajándékozással. Reméltem, hogy nem fogok besülni vele.

- Gyerünk, bontsd ki! – adtam a kezébe.

- Hú, mi lehet ez? – kérdezte ujjai között forgatva.

- Egy Kressz tanfolyam. Tőlem, neked. – feleltem várva a reakcióját. Meg is kaptam bánatos, lebiggyesztett ajkak formájában.

- Csak hülyéskedtem…- forgattam meg a szemeimet.

- Ez egy nyilatkozat? – kérdezte csodálkozva a felismerés pillanatába. Ahogy megjelentek az arcán az első, szinte gyermeki öröm jelei, fellélegeztem. Tudtam, hogy nem valami időszerű ajándékot találtam, de nem szerettem volna valami szokványosat adni neki.

- Egy nyilatkozat, miszerint feldolgozhatod Van Morrison egyik számát, igen. – pontosítottam. – Már, ha egyszer zenélésre adod a fejedet. Hiányzik a zenélésed.

- Köszönöm! Na, ezek után az én ajándékom, nem valami kreatív.

Amikor elővette az én ajándékomat felnevettem.

- Hmm.. Ez is papír? – kérdeztem.

- Azért remélem, örülsz majd neki.

- Egy nyaralás? – kérdeztem. – Nyaralni megyünk? Hova megyünk? Mikor megyünk? – zúdítottam nyakába a kérdéseket, magammal együtt.

- Tetszik? – kérdezte. – Féltem, hogy nem fogsz neki örülni, mert ez nem olyan kézzel fogható dolog…

- Hát persze. Utoljára talán úgy 3 éve voltam nyaralni…- Krisztiánnal, csúszott ki majdnem a számon, de inkább ferdítettem a történeten – unokatesómékkal.

- De egy darabig nem mehetünk a forgatások miatt.

- És én is dolgozom, elfelejtetted? Különben nem hiszem, hogy Craig könnyűszerrel elengedne. De legalább kiérdemeljük a pihenést.

- Rád vár a feladat, hogy kitaláld hova menjünk – közölte.

- Hát persze, hogy rám vár, az én ajándékom. – nyújtottam rá a nyelvemet. Szörnyen gyerekes szokás, le kellett volna már szoknom róla. Anyu is mindig mondta.

A bőséges ebéd és ajándékosztás után még továbbment a cseverészés a szülők között. Claire-ék felajánlották, hogy másnap elviszik anyuékat egy városnéző körútra. Mi annyira már nem folytunk bele a történésekbe. Az agyam akörül pörgött, hogy így egy egész napunk lesz még együtt, mielőtt visszamenne dolgozni. Jobbnak láttuk inkább visszatérnünk a szállodába, hogy ott Boldog Karácsonyt kívánjunk egymásnak…

2011. december 24., szombat

Merry Christmas!

Merry Christmas! Remélem fadíszítés, karácsonyi ebéd készítés közben, ajándékbontás izgalmaitól lázban égve vagytok mindannyian, de azért gondoltam innen is kaptok egy kis apróságot. Egy kis őrültség, hogy mosolyt csaljon az arcotokra a hideg napokban.
Kellemes Ünnepeket!  













Rob: Hello, akkor kezdjünk is hozzá.
Gitka: Túlságosan lelkes vagy.
Rob: Egész nap forgattam, persze, hogy az vagyok. Kell egy kis kikapcsolódás.
Gitka: Oh és az én lennék? Ez kedves köszönöm. Ígérem, jó interjú alany leszek.

Rob: Az első kérdés tőlem származik, mert érdekel. Volt olyan az írás során, amit később megbántál?
Gitka: Igen. :$ Eleinte meg sem fordult a fejemben, hogy Bobby és Bogi valaha is közelebbi kapcsolatba kerülne egymással.  Aztán egyszer csak azon kaptam magamat, hogy hoppá, ezek ketten összejöttek.
J Kicsit sodródtam saját magammal… ez így hülyén hangzik.
Rob: Mintha én mondtam volna.
Gitka: Ezt most bóknak veszem. 
J Az olyan sablon lett volna, ha ő ketten együtt maradnak.
Emili: Én örültem volna neki…
Gitka: Oh, szia! Igen tudom. De Boginak így jobb.
J
Emili: De, ha Gábor bántani meri… ha valami olyat forgatsz a fejedben… én, én… kilépek!
Gitka: XDDDD Kilépsz? Na, azt megnézném magamnak… nem vagyok én annyira gonosz. A barát téma kényes nekem, nem bántom a legjobb barátodat, ígérem. 
 Emili: Igen tudom. Ezért kezdtél el írni.
J
Gitka: Igen. És azóta is nagyon jó gyógymódnak bizonyul más dolgok  terén is. Csak ajánlani tudom mindenkinek. ;) Írjatok!
Rob: Igazán örülünk, hogy megteremtettél minket.
Emili: Úgy ám!
J

Rob: Hányszor változtattál a kommentek miatt a történeten?
Gitka: Nem számolom. Nem változtatok rajta sokat, de volt már rá példa, hogy a következő fejezetben azért került vmi megemlítésre, mert egy előző komi megemlítette én pedig teljesen elfelejtkeztem volna róla. Érdekes látni ki, mit jegyez meg egy-egy komiban. Szeretek komikat olvasni, halljátok!!
Emili: És valaha meg fog tanulni magyarul Rob?
Gitka: Az én fejemben már tud. :P

Rob: Breeco kérdezi, hogy szeretem -e a gulyást. Erre majd én válaszolok! NEM! Rossz élményeim kötődnek hozzá… de amit a lányok csináltak még kint Londonban, az finom volt.
Emili: Ja, mert Bogi csinálta.

Rob: Ha újra kezdenéd is így lenne minden?
Gitka: Igen. Ha változtatnék, akkor az már egy egészen más történet lenne. Ami idáig úgy néz ki, nem lesz.

Rob: Ha választhatnál köztem és az eredeti Rob között melyikünket választanád?
Emili: És ezt úgy kérdezi, hogy itt ülök mellette… Eldobom az agyam! És téged ez miért is érdekel? Mert van egy barátnőd…
Rob: Csak elméletben. Nem úgy gondoltam, kicsim! De akkor átfogalmazom, jó? Kivel találkoznám szívesebben?
Emili: Még mindig érzem a flörtölő hajlamot a mondatban…
Rob: Hé ez is egy kérdés, oké? Lilien kérdezte miért Rob-ot választotta? Miért engem?
J
Emili: Jól van…
Gitka: Mi a fene van veletek, hogy folyton veszekedtek? :O
Emili: Mi nem is veszekszünk!
Rob:
Emili
:Szóval szerinted igen? :O
Gitka: Hahóó! Interjú, sziasztok… nem rémlik valaki, akiről elfelejtkeztek? XD
Emili: Bocsi…
Rob: De, bocsi. Visszatérve az előzőhöz. Mi az, ami a tervezetthez képest máshogy alakult?
Gitka: Minden. Hiába írok jegyzetet egy- egy fejezethez, írás közben mindig 180 fokos  változást hajtok végre. XD De annyi dolog van…Ti!

Emili: Beleolvasgattam a kérdésekbe és van valami, ami nagyon érdekelne. Miért kellett Byronnak kimúlnia? Beli is hasonló sorsra fog jutni?
Gitka: Hátulról kezdem.
J Nem árulom el mi lesz még, mert gonosz vagyok. :P És ez a válasz az elsőre: mert gonosz vagyok. És, mert olyan kedvem volt. Egyszer csak bevillant és onnan nem volt visszaút. Bocsi. Tudom mindenki szerette.

Emili: Breeco kérdése: Melyik szereplődet kedveled legkevésbé?
Rob: Csak ne engem mond!
Gitka: Kálay Anikót. Most magyarázzam? Túlságosan rávetítem egy élő személy iránt érzett ellenszenvemet. És Bianca. Őt nem tudom miért, csak mert van.
Emili: Nem te tehetsz róla, más is érzett már így…
Rob: Pedig ő rendes..
Gitka: Veled.
Emili: Veled… na, ebben egyetértünk. ;)


Rob: Pár személyes kérdés jön. Csezemo szeretné tudni ki a kedvenc színészed/színésznőd, rendeződ, filmed, korstílusod?
Gitka: Na, ez hosszú lesz. :$ Sosem tudok egyet választani, mert mindig változik. Ami meghatározó volt számomra, az a Titanic. Mikor kijött én még kicsi voltam… oké kisebb, mint most.
J Rengetegszer láttam. Értsétek úgy, hogy RENGETEGSZER. Amit hozzá tudnék hasonlítani az a Közösségi háló. És akkor inkább kedvenc forgatókönyvírót mondanék, pont ez miatt a film miatt. Aaron Sorkin! Olyan akarok lenni, mint Ő... csak szebb. Joe Wright, Baz Luhrmann rendezők közül. Mi van még, mi van még… Ja, hát a Womb! Pálfy György Hukkle című filmje, ezért az egy filmért nagyon hálás vagyok a tanáromnak. Akkor ott van Az utolsó skót király még. Jelenleg Cronenberg filmeket nézek és biztos vagyok benne, hogy felkerül tőle is valami a kedvenceim listájára. Amit mostanság sokszor megnézek, meg úgy általában az a Notting Hill (és nem a Sztárom a párom, mert ez egy idióta cím). Szeretem a SW-t (a ST-t nem, nem is láttam :$) és Harrison Fordot, a HP-t (nem bírtam Cedricet :$) és igen én is láttam(szerettem) a HSM-t. Zac Efron… láttátok mostanában? :O
Nincs kedvenc korstílusom, még nem tartok ott, hogy kimondhassam ez jó és ez nem. Bár a neorealizmus bejön.
J Nem nézek horrort, mert iszonyat félek… Breeco tudna mesélni. XD Kedvenc színész… öö, hát.. jó… bírom ezt a Robert Pattinson gyereket.
Rob: Nem tudom ki lehet az…
Gitka: Én sem.
J A régiek közül: Humphrey Bogart, Darvas Iván, Nagy Gábor. És bocsi, de Karádyt nem bírom elviselni… Régen akkora Leonardo Dicaprio rajongó voltam, mint most Rob. Szurkolok neki, hogy összejöjjön az Oscar! Egyre több sorozatot nézek, nagyon jól kikapcsolják az embert, csak időigényes. Nézzetek Doctor Who-t, mert egy zseniális angol sorozat. Ha nem lehetek olyan, mint Aaron, akkor Steven Moffat szeretnék lenni, jó Télapó?
Rob: Hát Télapó nem vagyok, de szerintem legyél inkább te magad. Mi a kedvenc sütid?
Emili: Oh, én tudom. Ezt az egy tulajdonságomat tényleg tőle örököltem. A fánk.
Gitka: Igen a fánk! Imádom! Meg a Tiramisu… bár jelenleg éppen mézeskalács túladagolást kaptam.

Rob: Hát, köszi, hogy beszélgettél velünk. Örülünk, hogy hallod ezeket a hangokat. :P
Gitka: Köszi, asszem már hallom a szirénákat, visznek a diliházba. Egy élmény volt.

Emili: Azért várjatok. Még Kellemes Ünnepeket sem kívántunk.
Rob: Kellemes Ünnepeket Mindenkinek!

2011. december 23., péntek

49. fejezet - Ne menj el!


Sziasztok!

Először is Kellemes ünnepeket szeretnék kívánni Nektek! Remélem mindenkinek jól telik a szünete. Aki pedig úgy járt, mint jómagam, hogy jegyzetek és könyvek alá temetkezett, annak kitartást!


A képecske ismét Breeco kezei közül került ki, de ezt már mondanom sem kell, tudjátok.

A fejezet még nem ajándék, főleg, hogy már ideje volt. :) Viszont holnap javaslom, hogy nézzetek fel... hátha lesz itt valami. Mondjuk egy interjú, nem tudom...


Jó olvasást!
Puß
Gitka

***
"Ha magunktól nem félünk, bármire képesek vagyunk."
/Szilágyi István/


- Gondolnom kellett volna rá, ha itt maradunk, pakolni is segíteni kell. – jegyezte meg egy ásítás közepette Bogi.

- Aki éjjel legény, az nappal is legyen az. – emlékeztettem másnap reggeli tisztogatásunk közepette.

- Úgy néz ki, a legények nem igen állnak jelenleg a helyzet magaslatán. – pillantott a kanapén szunyókáló Rob - Gábor kettősre. Egy fél napja még nem gondoltam volna, hogy valaha ez a látvány fog elém tárulni.
Az este, miután Bogival visszamentünk a buli tényleges helyszínére, Gábor vagy ötször odajött hozzám megbeszélni a helyzetet. Mint kiderült valamiféle gonosz, félelmetes boszorkány lehetek, akitől mindenki retteg. Megnyugtattam, hogy amíg nem árt Boginak, addig nagyon fogom szeretni. Na jó, kicsit megfenyegettem, de mivel nincs rá tanúja, nem tud vele visszaélni. De rettegj Kálay Gábor, ha újra összetöröd a barátnőm szívét!

- Milyen a meló? Jobb, mint otthon a fiúkkal volt? – kérdezte Bogi, miután behúzódtunk egy- egy frissítő limonádéra a gyors pakolás után.

- Össze sem hasonlítható a kettő. – sóhajtottam.

- Hát ezt nem mondom el a fiúknak, azt hiszem. Majd füllentek valamit Dávidnak, ha faggatna.

- Mi? Nem úgy értettem. Teljesen más a kettő. Velük nem éreztem, hogy dolgoztam volna. Csak elvoltunk. Itt viszont néha terror. El ne mond Robnak! – kértem. – Tudom, hogy ezt akartam, csak nem így képzeltem el, érted? Igazából rettentően csalódtam Craigben. Nem tudom mihez hasonlítani, mintha… képzeld el, hogy Freud egy utálatos dög volt.

- Hú, micsoda hasonlat. – nevetett. – De azért nem akarsz felmondani, ugye?

- Dehogy! Viccelsz?! Egy ilyen helyet nem hagy ott az ember némi személyes nemtetszés miatt. Különben meg mit csinálnék nélküle?

- Azt, amit igazán akarsz: filmezni. – nézett rám mindentudóan. Néha elfelejtettem mennyire is ismert. – Tudom, hogy szereted az újságírást, de ez csak egy állomás neked. Te is tudod, én is tudom, hogy neked máshol lenne a helyed. Dáviddal már elkezdtétek. Ne engedd el a filmezést. Te nem vagy az a típus, aki csak üldögél és írja a cikkeket. Nem, te forgatókönyveket írsz! Írjál és csináld meg! Harcolj érte és ne az ilyen Craig félék baromságait hajkurászd.

- Ja tudod, ahhoz pénz is kellene.

- Mondd, néztél te már körül itt? – mutatott körbe célzó szándékkal. Pontosan értettem, mire céloz, de a bensőm tiltakozott még a puszta gondolatától is. – Szeretnék rávilágítani a tényre, megjegyzem már nem először, hogy egy filmsztárral élsz együtt, az istenért!

- Azért jöttél, hogy cseszegess, vagy, hogy együtt legyünk és bulizzunk? –álltam fel a konyhapult mellől.

- Ez nem cseszegetés. - jegyezte meg higgadtan. Uh, úgy utáltam, amikor a szakmájából kifolyólag ilyen higgadt tudott maradni.

- Na és a te pasid meg egy magánklinikán dolgozik. Miért nem nyomatod be magadat mellé? – próbáltam visszavágni. Persze kisebb sikerrel, mint szerettem volna. Magánklinikán dolgozó pasi vs. hollywoodi filmsztár. Már a kérdés is nevetségesen hat. Egyértelmű melyikünk jönne ki győztesen, ha anyagi nézőpontból vizsgálgatjuk őket.

- Miért nem könnyíted meg magadnak? Nem értem. – tette fel a kérdést, amire ő sem gondolta, hogy majd tényleges választ kap. Mindketten pontosan tudtuk, miért nem könnyítem meg magamnak. Mert hülye elveim voltak, amik maguk után vonták azt is, hogy születésemtől fogva imádtam megnehezíteni az életemet. És mert nem. Egyszerűen nem. Kizárt. Magam fogom felépíteni a karrieremet. Egyes egyedül.

- Ne csináld, kérlek. – csak ennyit mondtam. – Te sem éreznéd jól magadat, ha benyomnának valahova.

- Ja, de én közben nem dugdosom a frankó forgatókönyveimet.

- Nem is dugdosgatom őket! – kértem ki villámsebességgel magamnak.

- Ha-ha! – ugrott fel a székéről. –Csak vannak ott valamik. Miért látta már valaki rajtam kívül? Úgy értem, az egészet és valaki olyan, aki ért is hozzá. Mert én is csak az elejét láthattam, de kívülállóként is megmondhatom, hogy jók.

- Még nincsenek készen és különben sem jók.

- Kishitű. – nyújtotta rám játékosan a nyelvét.

- Hello! – botorkált be a konyhába Rob. – Ugye véletlenül sem veszekednek a hölgyek? – mérte végig kettősünket.

- Jó reggelt, vagyis inkább délutánt. – köszöntöttem egy csókkal. – Dehogy!

- Nem veszekszünk, csak némi értelmet próbáltam belecsempészni a fejébe. - jegyzete meg Bogi. Direkt csinálta! Szinte mér láttam, ahogy felragyog a szeme. Győzött. Tudhatta, hogy Rob kíváncsisága rögtön fel fog ébredni.

- Mégis miért volt erre szükség? – érdeklődött. Na, tessék, nem meg mondtam.

- Nincs önbizalma. - közölte.

- De van. Igenis van! – kértem ki magamnak.

- Akkor miért nem mutatod meg neki a…?

- Pszt! Elég! – szóltam rá, hogy hallgasson el. Már így is túl sokat mondott.

- Mit nem mutatsz meg? – kérdezte Rob. Most már aztán nem menekülhettem.
Szemei az enyémeket kutatták. Vagyis próbálták. Igyekeztem kerülni a pillantását. Na, ebből most hogy rángatom ki magamat? Köszi Bogi…

- Nem érdekes, ha kész lesz akkor megmutatom. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Úgy értem, ha teljesen kész lesz. Mert amiről Bogi beszél még nincs kész. – magyaráztam.

- Hát persze, sosem lesz kész. – húzta el a száját.

- Szóval van valami, ami szerinted nincs kész, Bogi szerint pedig kész van. De ha rajtad múlik, akkor sosem fogja felvenni a tökéletes állapotot, mert mindig úgy fogod érezni, hogy nem jó és így sosem láthatom. – rakta össze a puzzle darabkáit. – De miről beszélünk?

- A forgatókönyveiről.

- És nem olvashatom el? – rökönyödött meg Rob. – Ne már, még én sem?

- Még te sem. Pont Te nem. – jelentettem ki, majd kivonultam a konyhából.
Olyan elárultnak éreztem magamat. Volt egy titkom, amit ismert, erre így odadobja Robnak. Pont neki.

- Ne csináld már!- zúgott el mellettem Bogi. – Csak jót akartam. – pillázott rám hatalmas szempilláival.
Persze, hogy jót akart, tudom én. Csak, na! Féltem megmutatni bárkinek is, nemhogy rögtön Rob kezébe nyomjam oda! Ahogy kikérte a véleményemet egy- egy filmről, amit elkészült vállalni, ugyanúgy nekem is fontos volt a véleménye. És most nem holmi kis cikkecskéről beszélünk. Olyat írhatok bármelyik nap. Az emberek elolvassák, vagy nem. Másnap vagy emlékeznek rá, vagy nem. Legtöbbször a nem valósul meg. De ez egy forgatókönyv. Igazából több is. Ezek ez én kicsikéim. Fontos volt nekem, hogy tökéletes állapotban kerüljenek Rob és a többiek kezei közé. Abban igazuk volt, hogy nem tudom, meddig fogok még felettük- jobban mondva mellettük ülni – és leírni a vége feliratot.

Ennek a rövidke közjátéknak ellenére azt kívántam, bárcsak több időt tölthettem volna Bogi társaságában. Bárcsak ne kellett volna olyan gyorsan hazamennie. És nekem bárcsak ne kellett volna újra egy légkört szívnom Craiggel.
Imádtam a munkahelyemet, a lányokat, akikkel együtt szenvedtünk. Igen mind lányok voltak, mivel Craig elveivel szigorúan ütközött a férfiak alkalmazása, hiszen ő szigorúan heteroszexuális érdeklődésű volt. Pont emiatt a nőcsábász oldala miatt ki nem állhattam. Az első napokban még őszintén kerestem benne a szerethető, kedves vonásokat. Aztán belátva, hogy reménytelen, mivel csak magával törődik, feladtam. A helyzet lényegében a következő volt. Mi teperünk, ő pedig bezsebeli az elismerést. Közben persze elviselve az undorító modorát. Ha idáig valaki azt mondta nekem Craig Lyod, egy hős képe jelent meg előttem. Ez mostanra átváltozott egy sárkány karmaiban vergődő hullazsákra.
Olyannyira képes volt hangulatgyilkos szerepébe bújni, hogy elérte, versengés jöjjön létre a szerkesztői között. Hetente meghatározott számú cikkeket engedett át nekünk, a többi mind az ő dicső neve alatt jelent meg. Persze azt senki nem figyelte, hogy az a cikk a mi előtte megírt cikkeink darabkáiból lett összeollózva. Helennel, aki már 3 éve dolgozott Craig mellett, többször sikerült beszélgetnem. Remélte, hogy még egy év és szabadul, ugyanis 4 év alatt senkinek sem ad úgymond ajánlólevelet. És ez a lány 3 hosszú éve robotolt Craig mellett, őszintén mióta tudom, felnézek rá.
Nem tartottam magamat munkakerülőnek, de olyan boldog voltam, mikor hamarabb indulhattam haza Robhoz. Főleg, hogy tudtam pár nap és Vancouverbe veszi az irányt. Olyan sokáig lesz távol. Mit fogok én nélküle csinálni? Persze, persze megbeszéltük, amennyit csak tudok odarepülök. A repülőtársaságok erős bevételi növekedésben reménykedhetnek, mert én akkor naponta repkedek majd. „Hiszen csak egy köpésre van.” – idézem Robot.  – „Szinte még a szerkesztőségbe is beérnél onnan. Gyors járattal.” Idióta… de legalább éreztem, hogy tényleg hiányozni fogok neki. Kell neki ilyen messzire mennie forgatni, szenvedjen csak. De aztán rájöttem, hogy én is ugyanúgy szenvedni fogok nélküle. Hiába volt egy- egy forgatási nap után fáradt, idáig legalább mellettem terült ki az ágyon. Most viszont „egy köpésre” lesz tőlem. Ezzel a gondolattal a fejemben, de mégis vidáman értem haza. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy jól hozzábújhassak. Gyors érzelemátalakulás ment végbe bennem, ahogy benyitottam hozzá.

- Oh, te áruló! – kiáltottam fel, amint beléptem a szobába.

- Oh, megjöttél? Én lennék az áruló? – kérdezte zavartan, majd igyekezett minél távolabbi helyre rakni a kezében lévő papírokat. Az Én forgatókönyvemet…

- Igen te! Robert Pattinson…

- Kíváncsi lettem. – tette a mutatóujját finoman a számra, mielőtt mérhetetlen szitokáradatot zúdítottam volna rá.

- Ezt nem kellett volna. Ezek az enyémek.

- Igen tudom. A tiéd és jó. Miért rejtegeted ezeket?

- Mert még nincsenek készen, azért. És most kérem szépen. – nyújtottam értük a kezemet.

- Nem adom. – jelentette ki ellenkezést nem tűrően.

- Mi az, hogy nem adod? – Hangom pár oktávnyival feljebb szökött. Még hogy nem adja. Mérges voltam, de úgy igazán. 

- Miért nem mutattad meg ezeket még sosem nekem?

- Mondom, még nem tökéletesek. Nem akartam, hogy félkész állapotban lásd. Még nem jó, javítani kell rajta. – magyaráztam továbbra is kinyújtotta kezekkel, várva, hogy majd visszaadja a tulajdonomat. De nem.

- Bele ne javíts! Ez így jó. Remélem még nem álmodtad meg, hogy ki játssza el a főszereplőt, mert én akarom.

- Te megőrültél!- emelkedett ismét egy oktávot a hangszínem. – Ezt te sem gondoltad komolyan.

- Komolyan meg sem fordult a fejedben, hogy tetszene és el akarnám játszani? – kérdezte meglepetten.

- Nem. – vallottam be. – De mint mondtam, még nincs kész.

- És mit akarsz rajta változtatni?

- Hát.. öö. – próbáltam értelmes választ kicsikarni magamból. Őszintén nem tudtam, mit változtatnék rajta. Egyszerűen csak nem éreztem jónak.

- Na tessék! Semmit! Még pár oldal van vissza, most a legjobb, kérlek, ha már eddig gonosz módon elolvastam, ne vedd el. – nézett rám könyörgő szemekkel.
Tényleg majdnem elolvasta az egész könyvet, pedig nem voltam el otthonról sokáig. Ha már eddig elolvasta és még nem rökönyödött meg a bénaságomon, hát legyen. Ráhagytam, inkább valami más tennivaló után néztem. Valamivel el kellett terelnem a figyelmemet arról, hogy pár szobával arrébb éppen azt a rettenetet olvassa. Legalább lesz egy jó napja, mielőtt itt hagy.

Körülbelül 1 órával később mozgolódást hallottam a szoba felől. Még negyedórába telt, mire kidugta onnan az orrát. Gondolom rendbe tette a vonásait, nehogy elnevesse magát előttem.

- Gyere! – jött felém határozott léptekkel, majd megragadta a kezemet és egyenesen az autó anyósüléséhez vezetett.

- Mit csinálsz? – kérdeztem. Mindenre számítottam. Kedves bizonygatásra, hogy nem lett annyira rossz. Elfojtott nevetésre. Mindenre. De, hogy kiráncigál a kocsiba?! Mit akar?

- Megígértem neked valamit, hát most eljött az ideje. És meg akarok mutatni valamit. – válaszolta. Elég eltökéltnek láttam és valahogy izgatottnak.

- Most akarsz elmenni városnézésre?

- Miért ne?

- Oké. De mondj, már valamit könyörgöm! Vagy ez az a pillanat, amikor inkább valami mást csinálunk, mert nem akarsz az őszinteségeddel megbántani? Ígérem, nem fogok rád haragudni. Csak mond már el, mit gondolsz!

- Nem hiszem el, hogy eddig, hogy nem vettem észre mennyire nincs önbizalmad. – csóválta meg a fejét.

- Aha, szóval bizonygatós rész jön, amikor meggyőzöl, hogy nem lett rossz. – fontam magam elé a kezeimet. – Mondtam, hogy még dolgozni kell rajta.

- Reménytelen eset vagy. – nevetett fel mellettem. Kivételesen nem elemeztem a vezetési stílusát, helyette a kivilágított város fényeiből próbáltam rájönni, hova a fenébe mehetünk. Aztán egyszer csak megálltunk. Se szó, se beszéd kipattant az autóból, a következő másodpercben pedig már az ajtómat nyitotta ki előttem. Tétovázva szálltam ki.

- Ne félj már ennyire! – mosolygott.

- Titokzatos vagy. Túlzottan is. Már hogyne félnék.

- Na gyere, te betoji! – kulcsolta egybe a kezeinket, majd maga után húzott.

Azt tudtam, hogy valahol nagyon LA szívében lehetünk. Rengeteg ember volt az utcákon, mindenhonnan fények szűrődtek ki. Olyan volt, mint egy hatalmas feldíszített karácsonyfa.  Aztán, amikor az első fényképezőgép vakuja villant fel a szemem előtt leesett, hol vagyunk. Lopva pillantottam fel Robra, miközben el nem engedtem a kezét.

- Hogy is van ez? Minden védőfelszerelés nélkül sétálgatunk? Pont itt?

- Szóval rájöttél, hol vagyunk. – nyugtázta egy mosollyal az arcán.

- Mondjuk nem volt nehéz kitalálni. Aki valaha is járt már LA-ben az eljön ide is. Ez alap.

- Én is itt voltam legelőször.

- Szóval nosztalgiázunk? – kérdeztem.

- Nosztalgia. Hmm.. Remélem

- Látod azt az épületet?- kérdezte.

- Persze, hogy látom. – nevettem fel. - Elég nehéz lenne elnézni mellette.

- Oké és tudod mi az? – jött az újabb kérdés.

- Te most sértegetsz engem? – morgolódtam. - Persze, hogy tudom. A Kodak Színház. Mi van vele?

- Minden évben egy csomó ember, azért nyomorog odabent, hogy elismerést kapjanak a munkájukért. Rendezők, operatőrök, vágók, jelmeztervezők.

- Színészek. – tettem hozzá megbökve a mellkasát.

- Igen színészek is. Pláne azok. – mosolygott. – De tudod, kik a legfontosabbak közülük?

- Ööö.. Steven Spielberg? – tippeltem.

- Nem, te dinka! – vigyorgott. – A forgatókönyvírók.

- Ahh… ne már! Jaj csak ezt ne! – húzódzkodtam el az öleléséből.

- Én beszélek. – halkított el ma már sokadszorra a kezeivel. – Anélkül, amit te csinálsz, az a sok ember mind senki lenne. Mert nem lenne film, ami hírnevet, pénzt, elismerést szerezne nekik. Szükségük van az idényes munkákra. Arra, amit te dugdostál. Mert jó. Nem fogom azt mondani, hogy Oscar film lenne belőle. De jó. És egy nap ott bent fogsz állni, azelőtt a sok ember előtt. Igen az, ne nézz rám ilyen meglepett szemekkel.

- Hát remélem is, hogy azért magaddal viszel! – Szúrós tekintete láttán gyorsan elhallgattam. – Bocs, bocs.

- Forgatókönyvekre mindig szükség van. És az sem árt, ha szól is valamiről. A tiéd pedig szól. Nem azért mondom, hogy a lelkedet ápoljam, sem azért, hogy este szép éjszakám legyen. – kacsintott rám.

- Te perverz! – böktem ismét oldalba.

- Hiszel nekem? – kérdezte lélegzetelállító pillantásával kísérve.

- Hát, ha tudnám mit is akarsz ezzel mondani.

- Azt, hogy jó a forgatókönyved, működne és tetszik. És ha megcsinálod, szeretnék benne játszani. Csináljuk meg! Ezt mondom.

- Őrült vagy! Robert Pattinson az Én filmemben? Ez nagyobb baromság, mint az, hogy én valaha is Oscart nyerjek.

- Oké, ha Oscart nem is, egy Arany Pálma? – kezdett alkudozni.

- Inkább Arany Málna lesz az, drágám.

- Az kizárt. Oké, következő állomás. Hosszú éjszaka lesz ez, már látom. – fogta meg a kezemet, majd tovább sétáltunk a tömegben. Jó párszor villant vaku a szemembe, ki tudja hányan mennek úgy haza, hogy egy Robert Pattinson trollkodik majd a fényképükön.
Ezután végigsétáltunk a Hírességek Sétányán és a környező utcákon. Szerettem volna hinni abban, amiket mondott, csak na. Bár ahogy andalogtunk egyre egyszerűbb volt elképzelni. Páran összesúgtak mögöttünk, ujjal mutogattak, de csupán egy- két bátor lány szólított le minket, hogy képet készítsenek Robbal. Aztán jött a kérdés: velem is csinálhatnának? Minek kislány? Mondtam volna legszívesebben nekik, én aztán mit csináltam? Semmit. Ez az. Én csak a barátnője vagyok.

Útban hazafelé –legalábbis ezt hittem – beugrottunk egy kínaiba. Nem kellett sokáig győzködni Robot, hogy inkább otthon együk meg. Hiába kételkedtem továbbra is magamban és abban, amit mondott, jól sikerült este volt. Hát még ezután…

- A másik balra kellett volna fordulni, nem? – kérdeztem.

- Ha hazamennénk, akkor igen.

- Mert nem haza megyünk? – kérdeztem izgatottan. Már vártam mivel drukkol elő. – Oké, lepj meg. Ez úgyis a meglepetések napja. Még a szememet is becsukom. – tettem gyorsan a kezemet a szemem elé.

- Most már kinyithatod. – szólalt meg kb. 20 perc múlva Rob. Addigra tisztára elzsibbadt a kezem, de megérte.

- Úúgy tudtam! – ugrottam ültő helyemben a nyakába, majd ugyanilyen gyors mozdulattal kiszálltam a kocsiból is.

- Dehogy tudtad. – karolt át hátulról két kar. – Színésznőnek nem vagy olyan jó.

- Ez gyönyörű! Ide kellene járnunk minden este. – mondtam, ahogy lenéztem a Hollywood felirat mögül a lent elterülő kivilágított városra.

- Hmm… Az elég erősen bűncselekmény lenne, nem? Kiadhatnánk pornóba. Hé! – nyögött fel, amiért jól fejbekólintottam.

- Annyira férfi vagy néha. Máskor meg annyira…- kerestem a szavakat.

- Ha most azt mondod, hogy nő, akkor felmászom a H betűre és leugrom.

- Máskor csak szimplán lökött vagy. – fejeztem be a mondatot. Bár eredetileg nem így hangzott volna, de így jártál Robert.

- A lökött az jó. A lökötteket kedvelik.

- Igen. - sóhajtottam. – Sőt, mi történik olyankor, ha szeretik is. Nem akarom, hogy elmenj. – vontam közelebb magamhoz a karjait.

- Én sem akarok, de el kell. De ezt már megbeszéltük: repülni fogsz.

- Persze, törzsvásárló leszek a reptereken.

- Már úgyis rég láttál játszani. Fel kell mérned, hol állok, már csak a filmünk miatt is.

- Áh, már a filmünk? – nevettem fel reményvesztetten. Kizárt, hogy valaha is lepattanjon erről a témáról, igaz?

- Na, jó. A tiéd. De én is benne akarok lenni.

 - Nem. – jelentettem ki játékosan. Kezdett áttörni a védelmemen. – Kizárt.

- És már miért lenne képtelenség, hogy játsszak a te filmedben, ha?

- Hát nézzük… ez a film alapjaiban összezúzná a rajongóidban kialakult képet rólad. Bár szerinted jó alap, én kételkedem ebben, félő, hogy az egész karriered rámenne. És nem utolsó sorban, mert érzelmi kötődéssel rendelkeznél a készítő iránt. Semmi jó nem sülne ki belőle.

- És, ha nem? Ha összezúzza, akkor mi van? Olyannak ismersz, aki imádja a körülötte lévő felhajtást, a sikongatást és, hogy mindenki azt hiszi szerelmes belém? Miért ne lehetne közös filmünk?

- És, ha összevesznénk? Ha olyanra akarnálak rábírni, amit nem akarnál megtenni?

- Kicsim, rábírtak, hogy hülye és kényelmetlen kontaktlencséket viseljek. Méghozzá összesen 5 film erejéig. Lenne ennél rosszabb, amire rávehetnél? És, ha így is lenne, kibékülnénk. A békülős szex jó. – kacsintott.

- Mi van ma veled?

- Csak próbálok minél többet elraktározni belőled magamban, amíg nem látlak.

- És mindezt szexuális célzatokkal próbálod elérni? – vontam fel a szemöldökömet.

- Remélem, egyik lassan eléri célját és hazaindulunk. – válaszolta pajkos mosollyal az arcán.

- Tudom, hogy felesleges kérés, de: ne menj el!

2011. december 17., szombat

A billentyűzetnél... Robert Pattinson

Rob bejelentkezett a programba.
Rob: Szia! Ugye nem zavarlak?
Gitka: Hát, éppen a keddi vizsgámra tanulnék…de ha már beleférkőztél az agyamba, mondjad. J
Rob: Nem direkt volt.
Gitka: Na mondjad, mert nem érek rá egész este.
Rob: Oké, azon gondolkodtam, hogy mindjárt itt a karácsony, igaz? Van már valami ötleted a blogra ajándéknak?
Gitka: Hmm.. még nem igen volt időm ezen gondolkodni. Csak nem kitaláltál valamit?
Rob: Arra gondoltam, meginterjúvollak. :D
Gitka: Mi?! Engem?? Minek? Csak nem unatkozol? XD
Rob: Ami azt illeti, nem. Csak kipattant a fejemből.  Emili itt írja mellettem a cikkeit, kedvet kaptam én is az íráshoz.
Gitka: Hol tart a forgatókönyved?
Rob: Ne próbálj témát terelni! Amúgy meg megakadtam, na. L
Gitka: Van egy jó kis könyvem, ami segíthet. Majd elküldöm a címét. J
Rob: Nagyon rendes vagy! De térjünk vissza az eredeti témához.
Gitka: Roob, tényleg nem a legjobb időpont… könyörgöm, nem lehetne később?
Rob: Később is le fogsz rázni. Nem!
Gitka: Oké, na csináld. De, hogy tudd ezért cserébe rád küldök egy paparazzit. :P

Emili bekapcsolódott a beszélgetésbe.

Emili: Meg ne merd tenni! Sose fog eljönni akkor velem kirándulni. L
Rob: Nem megígértem! :O
Emili: Akkor mit ülsz még itt? :P
Gitka: Hé, hé… ne veszekedjetek már! Mindjárt itt a karácsony!

Rob: Bocs. Esküszöm, elmegyünk.
Emili: Jól van.

Gitka: Na, akkor kérdezz!
Rob: Ne olyan gyorsan! Természetesen vannak kérdéseim, de arra gondoltam kérdezzenek az olvasóid.
Gitka: Szóval végezzék el helyetted ők a piszkos munkát? XDD De lusta vagy!
Rob: Nem vagyok az. Amit nem kérdeznek meg ők, majd én megteszem.
Emili: Meg persze én is. Vannak dolgok, amik nagyon fúrják az oldalamat.
Gitka: Nem fogok jövőbeli információkat kiadni.. .még nektek sem. :P
Rob: Na, benne vagy?
Gitka: …legyen…

Rob: Kedves olvasók! Itt az alkalom, hogy kérdezzetek a történettel kapcsolatban. Gitka drága válaszolni fog mindenre.
J Kommentben, vagy fb-on, mindegy. Ne kíméljétek!

2011. december 5., hétfő

Boldog Mikulást!

Ho-ho-hó!

Remélem mindannyian jók voltatok idén. Én úgy látszik igen, mert Breeco-tól ezt a képecskét kaptam. :$ Köszike! I like it!
Bár történetben nagyon nem tartunk itt, azért remélem nektek is elnyeri tetszéseteket.

"A Mikulás azért olyan vidám, mert tudja, hol laknak a rossz kislányok."
/George Carlin/

Titkos információk birtokába jutottam! :)) Télapó titkos segédei: Mikulás és Mikulásné