Sziasztok!
Először is Kellemes ünnepeket szeretnék kívánni Nektek! Remélem mindenkinek jól telik a szünete. Aki pedig úgy járt, mint jómagam, hogy jegyzetek és könyvek alá temetkezett, annak kitartást!
A képecske ismét Breeco kezei közül került ki, de ezt már mondanom sem kell, tudjátok.
A fejezet még nem ajándék, főleg, hogy már ideje volt. :) Viszont holnap javaslom, hogy nézzetek fel... hátha lesz itt valami. Mondjuk egy interjú, nem tudom...
Jó olvasást!
Puß
Gitka
***
"Ha magunktól nem félünk, bármire képesek vagyunk."
/Szilágyi István/
- Gondolnom kellett volna rá, ha itt maradunk, pakolni is segíteni kell. – jegyezte meg egy ásítás közepette Bogi.
- Aki éjjel legény, az nappal is legyen az. – emlékeztettem másnap reggeli tisztogatásunk közepette.
- Úgy néz ki, a legények nem igen állnak jelenleg a helyzet magaslatán. – pillantott a kanapén szunyókáló Rob - Gábor kettősre. Egy fél napja még nem gondoltam volna, hogy valaha ez a látvány fog elém tárulni.
Az este, miután Bogival visszamentünk a buli tényleges helyszínére, Gábor vagy ötször odajött hozzám megbeszélni a helyzetet. Mint kiderült valamiféle gonosz, félelmetes boszorkány lehetek, akitől mindenki retteg. Megnyugtattam, hogy amíg nem árt Boginak, addig nagyon fogom szeretni. Na jó, kicsit megfenyegettem, de mivel nincs rá tanúja, nem tud vele visszaélni. De rettegj Kálay Gábor, ha újra összetöröd a barátnőm szívét!
- Milyen a meló? Jobb, mint otthon a fiúkkal volt? – kérdezte Bogi, miután behúzódtunk egy- egy frissítő limonádéra a gyors pakolás után.
- Össze sem hasonlítható a kettő. – sóhajtottam.
- Hát ezt nem mondom el a fiúknak, azt hiszem. Majd füllentek valamit Dávidnak, ha faggatna.
- Mi? Nem úgy értettem. Teljesen más a kettő. Velük nem éreztem, hogy dolgoztam volna. Csak elvoltunk. Itt viszont néha terror. El ne mond Robnak! – kértem. – Tudom, hogy ezt akartam, csak nem így képzeltem el, érted? Igazából rettentően csalódtam Craigben. Nem tudom mihez hasonlítani, mintha… képzeld el, hogy Freud egy utálatos dög volt.
- Hú, micsoda hasonlat. – nevetett. – De azért nem akarsz felmondani, ugye?
- Dehogy! Viccelsz?! Egy ilyen helyet nem hagy ott az ember némi személyes nemtetszés miatt. Különben meg mit csinálnék nélküle?
- Azt, amit igazán akarsz: filmezni. – nézett rám mindentudóan. Néha elfelejtettem mennyire is ismert. – Tudom, hogy szereted az újságírást, de ez csak egy állomás neked. Te is tudod, én is tudom, hogy neked máshol lenne a helyed. Dáviddal már elkezdtétek. Ne engedd el a filmezést. Te nem vagy az a típus, aki csak üldögél és írja a cikkeket. Nem, te forgatókönyveket írsz! Írjál és csináld meg! Harcolj érte és ne az ilyen Craig félék baromságait hajkurászd.
- Ja tudod, ahhoz pénz is kellene.
- Mondd, néztél te már körül itt? – mutatott körbe célzó szándékkal. Pontosan értettem, mire céloz, de a bensőm tiltakozott még a puszta gondolatától is. – Szeretnék rávilágítani a tényre, megjegyzem már nem először, hogy egy filmsztárral élsz együtt, az istenért!
- Azért jöttél, hogy cseszegess, vagy, hogy együtt legyünk és bulizzunk? –álltam fel a konyhapult mellől.
- Ez nem cseszegetés. - jegyezte meg higgadtan. Uh, úgy utáltam, amikor a szakmájából kifolyólag ilyen higgadt tudott maradni.
- Na és a te pasid meg egy magánklinikán dolgozik. Miért nem nyomatod be magadat mellé? – próbáltam visszavágni. Persze kisebb sikerrel, mint szerettem volna. Magánklinikán dolgozó pasi vs. hollywoodi filmsztár. Már a kérdés is nevetségesen hat. Egyértelmű melyikünk jönne ki győztesen, ha anyagi nézőpontból vizsgálgatjuk őket.
- Miért nem könnyíted meg magadnak? Nem értem. – tette fel a kérdést, amire ő sem gondolta, hogy majd tényleges választ kap. Mindketten pontosan tudtuk, miért nem könnyítem meg magamnak. Mert hülye elveim voltak, amik maguk után vonták azt is, hogy születésemtől fogva imádtam megnehezíteni az életemet. És mert nem. Egyszerűen nem. Kizárt. Magam fogom felépíteni a karrieremet. Egyes egyedül.
- Ne csináld, kérlek. – csak ennyit mondtam. – Te sem éreznéd jól magadat, ha benyomnának valahova.
- Ja, de én közben nem dugdosom a frankó forgatókönyveimet.
- Nem is dugdosgatom őket! – kértem ki villámsebességgel magamnak.
- Ha-ha! – ugrott fel a székéről. –Csak vannak ott valamik. Miért látta már valaki rajtam kívül? Úgy értem, az egészet és valaki olyan, aki ért is hozzá. Mert én is csak az elejét láthattam, de kívülállóként is megmondhatom, hogy jók.
- Még nincsenek készen és különben sem jók.
- Kishitű. – nyújtotta rám játékosan a nyelvét.
- Hello! – botorkált be a konyhába Rob. – Ugye véletlenül sem veszekednek a hölgyek? – mérte végig kettősünket.
- Jó reggelt, vagyis inkább délutánt. – köszöntöttem egy csókkal. – Dehogy!
- Nem veszekszünk, csak némi értelmet próbáltam belecsempészni a fejébe. - jegyzete meg Bogi. Direkt csinálta! Szinte mér láttam, ahogy felragyog a szeme. Győzött. Tudhatta, hogy Rob kíváncsisága rögtön fel fog ébredni.
- Mégis miért volt erre szükség? – érdeklődött. Na, tessék, nem meg mondtam.
- Nincs önbizalma. - közölte.
- De van. Igenis van! – kértem ki magamnak.
- Akkor miért nem mutatod meg neki a…?
- Pszt! Elég! – szóltam rá, hogy hallgasson el. Már így is túl sokat mondott.
- Mit nem mutatsz meg? – kérdezte Rob. Most már aztán nem menekülhettem.
Szemei az enyémeket kutatták. Vagyis próbálták. Igyekeztem kerülni a pillantását. Na, ebből most hogy rángatom ki magamat? Köszi Bogi…
- Nem érdekes, ha kész lesz akkor megmutatom. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Úgy értem, ha teljesen kész lesz. Mert amiről Bogi beszél még nincs kész. – magyaráztam.
- Hát persze, sosem lesz kész. – húzta el a száját.
- Szóval van valami, ami szerinted nincs kész, Bogi szerint pedig kész van. De ha rajtad múlik, akkor sosem fogja felvenni a tökéletes állapotot, mert mindig úgy fogod érezni, hogy nem jó és így sosem láthatom. – rakta össze a puzzle darabkáit. – De miről beszélünk?
- A forgatókönyveiről.
- És nem olvashatom el? – rökönyödött meg Rob. – Ne már, még én sem?
- Még te sem. Pont Te nem. – jelentettem ki, majd kivonultam a konyhából.
Olyan elárultnak éreztem magamat. Volt egy titkom, amit ismert, erre így odadobja Robnak. Pont neki.
- Ne csináld már!- zúgott el mellettem Bogi. – Csak jót akartam. – pillázott rám hatalmas szempilláival.
Persze, hogy jót akart, tudom én. Csak, na! Féltem megmutatni bárkinek is, nemhogy rögtön Rob kezébe nyomjam oda! Ahogy kikérte a véleményemet egy- egy filmről, amit elkészült vállalni, ugyanúgy nekem is fontos volt a véleménye. És most nem holmi kis cikkecskéről beszélünk. Olyat írhatok bármelyik nap. Az emberek elolvassák, vagy nem. Másnap vagy emlékeznek rá, vagy nem. Legtöbbször a nem valósul meg. De ez egy forgatókönyv. Igazából több is. Ezek ez én kicsikéim. Fontos volt nekem, hogy tökéletes állapotban kerüljenek Rob és a többiek kezei közé. Abban igazuk volt, hogy nem tudom, meddig fogok még felettük- jobban mondva mellettük ülni – és leírni a vége feliratot.
Ennek a rövidke közjátéknak ellenére azt kívántam, bárcsak több időt tölthettem volna Bogi társaságában. Bárcsak ne kellett volna olyan gyorsan hazamennie. És nekem bárcsak ne kellett volna újra egy légkört szívnom Craiggel.
Imádtam a munkahelyemet, a lányokat, akikkel együtt szenvedtünk. Igen mind lányok voltak, mivel Craig elveivel szigorúan ütközött a férfiak alkalmazása, hiszen ő szigorúan heteroszexuális érdeklődésű volt. Pont emiatt a nőcsábász oldala miatt ki nem állhattam. Az első napokban még őszintén kerestem benne a szerethető, kedves vonásokat. Aztán belátva, hogy reménytelen, mivel csak magával törődik, feladtam. A helyzet lényegében a következő volt. Mi teperünk, ő pedig bezsebeli az elismerést. Közben persze elviselve az undorító modorát. Ha idáig valaki azt mondta nekem Craig Lyod, egy hős képe jelent meg előttem. Ez mostanra átváltozott egy sárkány karmaiban vergődő hullazsákra.
Olyannyira képes volt hangulatgyilkos szerepébe bújni, hogy elérte, versengés jöjjön létre a szerkesztői között. Hetente meghatározott számú cikkeket engedett át nekünk, a többi mind az ő dicső neve alatt jelent meg. Persze azt senki nem figyelte, hogy az a cikk a mi előtte megírt cikkeink darabkáiból lett összeollózva. Helennel, aki már 3 éve dolgozott Craig mellett, többször sikerült beszélgetnem. Remélte, hogy még egy év és szabadul, ugyanis 4 év alatt senkinek sem ad úgymond ajánlólevelet. És ez a lány 3 hosszú éve robotolt Craig mellett, őszintén mióta tudom, felnézek rá.
- Aki éjjel legény, az nappal is legyen az. – emlékeztettem másnap reggeli tisztogatásunk közepette.
- Úgy néz ki, a legények nem igen állnak jelenleg a helyzet magaslatán. – pillantott a kanapén szunyókáló Rob - Gábor kettősre. Egy fél napja még nem gondoltam volna, hogy valaha ez a látvány fog elém tárulni.
Az este, miután Bogival visszamentünk a buli tényleges helyszínére, Gábor vagy ötször odajött hozzám megbeszélni a helyzetet. Mint kiderült valamiféle gonosz, félelmetes boszorkány lehetek, akitől mindenki retteg. Megnyugtattam, hogy amíg nem árt Boginak, addig nagyon fogom szeretni. Na jó, kicsit megfenyegettem, de mivel nincs rá tanúja, nem tud vele visszaélni. De rettegj Kálay Gábor, ha újra összetöröd a barátnőm szívét!
- Milyen a meló? Jobb, mint otthon a fiúkkal volt? – kérdezte Bogi, miután behúzódtunk egy- egy frissítő limonádéra a gyors pakolás után.
- Össze sem hasonlítható a kettő. – sóhajtottam.
- Hát ezt nem mondom el a fiúknak, azt hiszem. Majd füllentek valamit Dávidnak, ha faggatna.
- Mi? Nem úgy értettem. Teljesen más a kettő. Velük nem éreztem, hogy dolgoztam volna. Csak elvoltunk. Itt viszont néha terror. El ne mond Robnak! – kértem. – Tudom, hogy ezt akartam, csak nem így képzeltem el, érted? Igazából rettentően csalódtam Craigben. Nem tudom mihez hasonlítani, mintha… képzeld el, hogy Freud egy utálatos dög volt.
- Hú, micsoda hasonlat. – nevetett. – De azért nem akarsz felmondani, ugye?
- Dehogy! Viccelsz?! Egy ilyen helyet nem hagy ott az ember némi személyes nemtetszés miatt. Különben meg mit csinálnék nélküle?
- Azt, amit igazán akarsz: filmezni. – nézett rám mindentudóan. Néha elfelejtettem mennyire is ismert. – Tudom, hogy szereted az újságírást, de ez csak egy állomás neked. Te is tudod, én is tudom, hogy neked máshol lenne a helyed. Dáviddal már elkezdtétek. Ne engedd el a filmezést. Te nem vagy az a típus, aki csak üldögél és írja a cikkeket. Nem, te forgatókönyveket írsz! Írjál és csináld meg! Harcolj érte és ne az ilyen Craig félék baromságait hajkurászd.
- Ja tudod, ahhoz pénz is kellene.
- Mondd, néztél te már körül itt? – mutatott körbe célzó szándékkal. Pontosan értettem, mire céloz, de a bensőm tiltakozott még a puszta gondolatától is. – Szeretnék rávilágítani a tényre, megjegyzem már nem először, hogy egy filmsztárral élsz együtt, az istenért!
- Azért jöttél, hogy cseszegess, vagy, hogy együtt legyünk és bulizzunk? –álltam fel a konyhapult mellől.
- Ez nem cseszegetés. - jegyezte meg higgadtan. Uh, úgy utáltam, amikor a szakmájából kifolyólag ilyen higgadt tudott maradni.
- Na és a te pasid meg egy magánklinikán dolgozik. Miért nem nyomatod be magadat mellé? – próbáltam visszavágni. Persze kisebb sikerrel, mint szerettem volna. Magánklinikán dolgozó pasi vs. hollywoodi filmsztár. Már a kérdés is nevetségesen hat. Egyértelmű melyikünk jönne ki győztesen, ha anyagi nézőpontból vizsgálgatjuk őket.
- Miért nem könnyíted meg magadnak? Nem értem. – tette fel a kérdést, amire ő sem gondolta, hogy majd tényleges választ kap. Mindketten pontosan tudtuk, miért nem könnyítem meg magamnak. Mert hülye elveim voltak, amik maguk után vonták azt is, hogy születésemtől fogva imádtam megnehezíteni az életemet. És mert nem. Egyszerűen nem. Kizárt. Magam fogom felépíteni a karrieremet. Egyes egyedül.
- Ne csináld, kérlek. – csak ennyit mondtam. – Te sem éreznéd jól magadat, ha benyomnának valahova.
- Ja, de én közben nem dugdosom a frankó forgatókönyveimet.
- Nem is dugdosgatom őket! – kértem ki villámsebességgel magamnak.
- Ha-ha! – ugrott fel a székéről. –Csak vannak ott valamik. Miért látta már valaki rajtam kívül? Úgy értem, az egészet és valaki olyan, aki ért is hozzá. Mert én is csak az elejét láthattam, de kívülállóként is megmondhatom, hogy jók.
- Még nincsenek készen és különben sem jók.
- Kishitű. – nyújtotta rám játékosan a nyelvét.
- Hello! – botorkált be a konyhába Rob. – Ugye véletlenül sem veszekednek a hölgyek? – mérte végig kettősünket.
- Jó reggelt, vagyis inkább délutánt. – köszöntöttem egy csókkal. – Dehogy!
- Nem veszekszünk, csak némi értelmet próbáltam belecsempészni a fejébe. - jegyzete meg Bogi. Direkt csinálta! Szinte mér láttam, ahogy felragyog a szeme. Győzött. Tudhatta, hogy Rob kíváncsisága rögtön fel fog ébredni.
- Mégis miért volt erre szükség? – érdeklődött. Na, tessék, nem meg mondtam.
- Nincs önbizalma. - közölte.
- De van. Igenis van! – kértem ki magamnak.
- Akkor miért nem mutatod meg neki a…?
- Pszt! Elég! – szóltam rá, hogy hallgasson el. Már így is túl sokat mondott.
- Mit nem mutatsz meg? – kérdezte Rob. Most már aztán nem menekülhettem.
Szemei az enyémeket kutatták. Vagyis próbálták. Igyekeztem kerülni a pillantását. Na, ebből most hogy rángatom ki magamat? Köszi Bogi…
- Nem érdekes, ha kész lesz akkor megmutatom. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Úgy értem, ha teljesen kész lesz. Mert amiről Bogi beszél még nincs kész. – magyaráztam.
- Hát persze, sosem lesz kész. – húzta el a száját.
- Szóval van valami, ami szerinted nincs kész, Bogi szerint pedig kész van. De ha rajtad múlik, akkor sosem fogja felvenni a tökéletes állapotot, mert mindig úgy fogod érezni, hogy nem jó és így sosem láthatom. – rakta össze a puzzle darabkáit. – De miről beszélünk?
- A forgatókönyveiről.
- És nem olvashatom el? – rökönyödött meg Rob. – Ne már, még én sem?
- Még te sem. Pont Te nem. – jelentettem ki, majd kivonultam a konyhából.
Olyan elárultnak éreztem magamat. Volt egy titkom, amit ismert, erre így odadobja Robnak. Pont neki.
- Ne csináld már!- zúgott el mellettem Bogi. – Csak jót akartam. – pillázott rám hatalmas szempilláival.
Persze, hogy jót akart, tudom én. Csak, na! Féltem megmutatni bárkinek is, nemhogy rögtön Rob kezébe nyomjam oda! Ahogy kikérte a véleményemet egy- egy filmről, amit elkészült vállalni, ugyanúgy nekem is fontos volt a véleménye. És most nem holmi kis cikkecskéről beszélünk. Olyat írhatok bármelyik nap. Az emberek elolvassák, vagy nem. Másnap vagy emlékeznek rá, vagy nem. Legtöbbször a nem valósul meg. De ez egy forgatókönyv. Igazából több is. Ezek ez én kicsikéim. Fontos volt nekem, hogy tökéletes állapotban kerüljenek Rob és a többiek kezei közé. Abban igazuk volt, hogy nem tudom, meddig fogok még felettük- jobban mondva mellettük ülni – és leírni a vége feliratot.
Ennek a rövidke közjátéknak ellenére azt kívántam, bárcsak több időt tölthettem volna Bogi társaságában. Bárcsak ne kellett volna olyan gyorsan hazamennie. És nekem bárcsak ne kellett volna újra egy légkört szívnom Craiggel.
Imádtam a munkahelyemet, a lányokat, akikkel együtt szenvedtünk. Igen mind lányok voltak, mivel Craig elveivel szigorúan ütközött a férfiak alkalmazása, hiszen ő szigorúan heteroszexuális érdeklődésű volt. Pont emiatt a nőcsábász oldala miatt ki nem állhattam. Az első napokban még őszintén kerestem benne a szerethető, kedves vonásokat. Aztán belátva, hogy reménytelen, mivel csak magával törődik, feladtam. A helyzet lényegében a következő volt. Mi teperünk, ő pedig bezsebeli az elismerést. Közben persze elviselve az undorító modorát. Ha idáig valaki azt mondta nekem Craig Lyod, egy hős képe jelent meg előttem. Ez mostanra átváltozott egy sárkány karmaiban vergődő hullazsákra.
Olyannyira képes volt hangulatgyilkos szerepébe bújni, hogy elérte, versengés jöjjön létre a szerkesztői között. Hetente meghatározott számú cikkeket engedett át nekünk, a többi mind az ő dicső neve alatt jelent meg. Persze azt senki nem figyelte, hogy az a cikk a mi előtte megírt cikkeink darabkáiból lett összeollózva. Helennel, aki már 3 éve dolgozott Craig mellett, többször sikerült beszélgetnem. Remélte, hogy még egy év és szabadul, ugyanis 4 év alatt senkinek sem ad úgymond ajánlólevelet. És ez a lány 3 hosszú éve robotolt Craig mellett, őszintén mióta tudom, felnézek rá.
Nem tartottam magamat munkakerülőnek, de olyan boldog voltam, mikor hamarabb indulhattam haza Robhoz. Főleg, hogy tudtam pár nap és Vancouverbe veszi az irányt. Olyan sokáig lesz távol. Mit fogok én nélküle csinálni? Persze, persze megbeszéltük, amennyit csak tudok odarepülök. A repülőtársaságok erős bevételi növekedésben reménykedhetnek, mert én akkor naponta repkedek majd. „Hiszen csak egy köpésre van.” – idézem Robot. – „Szinte még a szerkesztőségbe is beérnél onnan. Gyors járattal.” Idióta… de legalább éreztem, hogy tényleg hiányozni fogok neki. Kell neki ilyen messzire mennie forgatni, szenvedjen csak. De aztán rájöttem, hogy én is ugyanúgy szenvedni fogok nélküle. Hiába volt egy- egy forgatási nap után fáradt, idáig legalább mellettem terült ki az ágyon. Most viszont „egy köpésre” lesz tőlem. Ezzel a gondolattal a fejemben, de mégis vidáman értem haza. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy jól hozzábújhassak. Gyors érzelemátalakulás ment végbe bennem, ahogy benyitottam hozzá.
- Oh, te áruló! – kiáltottam fel, amint beléptem a szobába.
- Oh, megjöttél? Én lennék az áruló? – kérdezte zavartan, majd igyekezett minél távolabbi helyre rakni a kezében lévő papírokat. Az Én forgatókönyvemet…
- Igen te! Robert Pattinson…
- Kíváncsi lettem. – tette a mutatóujját finoman a számra, mielőtt mérhetetlen szitokáradatot zúdítottam volna rá.
- Ezt nem kellett volna. Ezek az enyémek.
- Igen tudom. A tiéd és jó. Miért rejtegeted ezeket?
- Mert még nincsenek készen, azért. És most kérem szépen. – nyújtottam értük a kezemet.
- Nem adom. – jelentette ki ellenkezést nem tűrően.
- Mi az, hogy nem adod? – Hangom pár oktávnyival feljebb szökött. Még hogy nem adja. Mérges voltam, de úgy igazán.
- Miért nem mutattad meg ezeket még sosem nekem?
- Mondom, még nem tökéletesek. Nem akartam, hogy félkész állapotban lásd. Még nem jó, javítani kell rajta. – magyaráztam továbbra is kinyújtotta kezekkel, várva, hogy majd visszaadja a tulajdonomat. De nem.
- Bele ne javíts! Ez így jó. Remélem még nem álmodtad meg, hogy ki játssza el a főszereplőt, mert én akarom.
- Te megőrültél!- emelkedett ismét egy oktávot a hangszínem. – Ezt te sem gondoltad komolyan.
- Komolyan meg sem fordult a fejedben, hogy tetszene és el akarnám játszani? – kérdezte meglepetten.
- Nem. – vallottam be. – De mint mondtam, még nincs kész.
- És mit akarsz rajta változtatni?
- Hát.. öö. – próbáltam értelmes választ kicsikarni magamból. Őszintén nem tudtam, mit változtatnék rajta. Egyszerűen csak nem éreztem jónak.
- Na tessék! Semmit! Még pár oldal van vissza, most a legjobb, kérlek, ha már eddig gonosz módon elolvastam, ne vedd el. – nézett rám könyörgő szemekkel.
Tényleg majdnem elolvasta az egész könyvet, pedig nem voltam el otthonról sokáig. Ha már eddig elolvasta és még nem rökönyödött meg a bénaságomon, hát legyen. Ráhagytam, inkább valami más tennivaló után néztem. Valamivel el kellett terelnem a figyelmemet arról, hogy pár szobával arrébb éppen azt a rettenetet olvassa. Legalább lesz egy jó napja, mielőtt itt hagy.
Körülbelül 1 órával később mozgolódást hallottam a szoba felől. Még negyedórába telt, mire kidugta onnan az orrát. Gondolom rendbe tette a vonásait, nehogy elnevesse magát előttem.
- Gyere! – jött felém határozott léptekkel, majd megragadta a kezemet és egyenesen az autó anyósüléséhez vezetett.
- Mit csinálsz? – kérdeztem. Mindenre számítottam. Kedves bizonygatásra, hogy nem lett annyira rossz. Elfojtott nevetésre. Mindenre. De, hogy kiráncigál a kocsiba?! Mit akar?
- Megígértem neked valamit, hát most eljött az ideje. És meg akarok mutatni valamit. – válaszolta. Elég eltökéltnek láttam és valahogy izgatottnak.
- Most akarsz elmenni városnézésre?
- Miért ne?
- Oké. De mondj, már valamit könyörgöm! Vagy ez az a pillanat, amikor inkább valami mást csinálunk, mert nem akarsz az őszinteségeddel megbántani? Ígérem, nem fogok rád haragudni. Csak mond már el, mit gondolsz!
- Nem hiszem el, hogy eddig, hogy nem vettem észre mennyire nincs önbizalmad. – csóválta meg a fejét.
- Aha, szóval bizonygatós rész jön, amikor meggyőzöl, hogy nem lett rossz. – fontam magam elé a kezeimet. – Mondtam, hogy még dolgozni kell rajta.
- Reménytelen eset vagy. – nevetett fel mellettem. Kivételesen nem elemeztem a vezetési stílusát, helyette a kivilágított város fényeiből próbáltam rájönni, hova a fenébe mehetünk. Aztán egyszer csak megálltunk. Se szó, se beszéd kipattant az autóból, a következő másodpercben pedig már az ajtómat nyitotta ki előttem. Tétovázva szálltam ki.
- Ne félj már ennyire! – mosolygott.
- Titokzatos vagy. Túlzottan is. Már hogyne félnék.
- Na gyere, te betoji! – kulcsolta egybe a kezeinket, majd maga után húzott.
Azt tudtam, hogy valahol nagyon LA szívében lehetünk. Rengeteg ember volt az utcákon, mindenhonnan fények szűrődtek ki. Olyan volt, mint egy hatalmas feldíszített karácsonyfa. Aztán, amikor az első fényképezőgép vakuja villant fel a szemem előtt leesett, hol vagyunk. Lopva pillantottam fel Robra, miközben el nem engedtem a kezét.
- Hogy is van ez? Minden védőfelszerelés nélkül sétálgatunk? Pont itt?
- Szóval rájöttél, hol vagyunk. – nyugtázta egy mosollyal az arcán.
- Mondjuk nem volt nehéz kitalálni. Aki valaha is járt már LA-ben az eljön ide is. Ez alap.
- Én is itt voltam legelőször.
- Szóval nosztalgiázunk? – kérdeztem.
- Nosztalgia. Hmm.. Remélem
- Látod azt az épületet?- kérdezte.
- Persze, hogy látom. – nevettem fel. - Elég nehéz lenne elnézni mellette.
- Oké és tudod mi az? – jött az újabb kérdés.
- Te most sértegetsz engem? – morgolódtam. - Persze, hogy tudom. A Kodak Színház. Mi van vele?
- Minden évben egy csomó ember, azért nyomorog odabent, hogy elismerést kapjanak a munkájukért. Rendezők, operatőrök, vágók, jelmeztervezők.
- Színészek. – tettem hozzá megbökve a mellkasát.
- Igen színészek is. Pláne azok. – mosolygott. – De tudod, kik a legfontosabbak közülük?
- Ööö.. Steven Spielberg? – tippeltem.
- Nem, te dinka! – vigyorgott. – A forgatókönyvírók.
- Ahh… ne már! Jaj csak ezt ne! – húzódzkodtam el az öleléséből.
- Én beszélek. – halkított el ma már sokadszorra a kezeivel. – Anélkül, amit te csinálsz, az a sok ember mind senki lenne. Mert nem lenne film, ami hírnevet, pénzt, elismerést szerezne nekik. Szükségük van az idényes munkákra. Arra, amit te dugdostál. Mert jó. Nem fogom azt mondani, hogy Oscar film lenne belőle. De jó. És egy nap ott bent fogsz állni, azelőtt a sok ember előtt. Igen az, ne nézz rám ilyen meglepett szemekkel.
- Hát remélem is, hogy azért magaddal viszel! – Szúrós tekintete láttán gyorsan elhallgattam. – Bocs, bocs.
- Forgatókönyvekre mindig szükség van. És az sem árt, ha szól is valamiről. A tiéd pedig szól. Nem azért mondom, hogy a lelkedet ápoljam, sem azért, hogy este szép éjszakám legyen. – kacsintott rám.
- Te perverz! – böktem ismét oldalba.
- Hiszel nekem? – kérdezte lélegzetelállító pillantásával kísérve.
- Hát, ha tudnám mit is akarsz ezzel mondani.
- Azt, hogy jó a forgatókönyved, működne és tetszik. És ha megcsinálod, szeretnék benne játszani. Csináljuk meg! Ezt mondom.
- Őrült vagy! Robert Pattinson az Én filmemben? Ez nagyobb baromság, mint az, hogy én valaha is Oscart nyerjek.
- Oké, ha Oscart nem is, egy Arany Pálma? – kezdett alkudozni.
- Inkább Arany Málna lesz az, drágám.
- Az kizárt. Oké, következő állomás. Hosszú éjszaka lesz ez, már látom. – fogta meg a kezemet, majd tovább sétáltunk a tömegben. Jó párszor villant vaku a szemembe, ki tudja hányan mennek úgy haza, hogy egy Robert Pattinson trollkodik majd a fényképükön.
Ezután végigsétáltunk a Hírességek Sétányán és a környező utcákon. Szerettem volna hinni abban, amiket mondott, csak na. Bár ahogy andalogtunk egyre egyszerűbb volt elképzelni. Páran összesúgtak mögöttünk, ujjal mutogattak, de csupán egy- két bátor lány szólított le minket, hogy képet készítsenek Robbal. Aztán jött a kérdés: velem is csinálhatnának? Minek kislány? Mondtam volna legszívesebben nekik, én aztán mit csináltam? Semmit. Ez az. Én csak a barátnője vagyok.
Útban hazafelé –legalábbis ezt hittem – beugrottunk egy kínaiba. Nem kellett sokáig győzködni Robot, hogy inkább otthon együk meg. Hiába kételkedtem továbbra is magamban és abban, amit mondott, jól sikerült este volt. Hát még ezután…
- A másik balra kellett volna fordulni, nem? – kérdeztem.
- Ha hazamennénk, akkor igen.
- Mert nem haza megyünk? – kérdeztem izgatottan. Már vártam mivel drukkol elő. – Oké, lepj meg. Ez úgyis a meglepetések napja. Még a szememet is becsukom. – tettem gyorsan a kezemet a szemem elé.
- Most már kinyithatod. – szólalt meg kb. 20 perc múlva Rob. Addigra tisztára elzsibbadt a kezem, de megérte.
- Úúgy tudtam! – ugrottam ültő helyemben a nyakába, majd ugyanilyen gyors mozdulattal kiszálltam a kocsiból is.
- Dehogy tudtad. – karolt át hátulról két kar. – Színésznőnek nem vagy olyan jó.
- Ez gyönyörű! Ide kellene járnunk minden este. – mondtam, ahogy lenéztem a Hollywood felirat mögül a lent elterülő kivilágított városra.
- Hmm… Az elég erősen bűncselekmény lenne, nem? Kiadhatnánk pornóba. Hé! – nyögött fel, amiért jól fejbekólintottam.
- Annyira férfi vagy néha. Máskor meg annyira…- kerestem a szavakat.
- Ha most azt mondod, hogy nő, akkor felmászom a H betűre és leugrom.
- Máskor csak szimplán lökött vagy. – fejeztem be a mondatot. Bár eredetileg nem így hangzott volna, de így jártál Robert.
- A lökött az jó. A lökötteket kedvelik.
- Igen. - sóhajtottam. – Sőt, mi történik olyankor, ha szeretik is. Nem akarom, hogy elmenj. – vontam közelebb magamhoz a karjait.
- Én sem akarok, de el kell. De ezt már megbeszéltük: repülni fogsz.
- Persze, törzsvásárló leszek a reptereken.
- Már úgyis rég láttál játszani. Fel kell mérned, hol állok, már csak a filmünk miatt is.
- Áh, már a filmünk? – nevettem fel reményvesztetten. Kizárt, hogy valaha is lepattanjon erről a témáról, igaz?
- Na, jó. A tiéd. De én is benne akarok lenni.
- Nem. – jelentettem ki játékosan. Kezdett áttörni a védelmemen. – Kizárt.
- És már miért lenne képtelenség, hogy játsszak a te filmedben, ha?
- Hát nézzük… ez a film alapjaiban összezúzná a rajongóidban kialakult képet rólad. Bár szerinted jó alap, én kételkedem ebben, félő, hogy az egész karriered rámenne. És nem utolsó sorban, mert érzelmi kötődéssel rendelkeznél a készítő iránt. Semmi jó nem sülne ki belőle.
- És, ha nem? Ha összezúzza, akkor mi van? Olyannak ismersz, aki imádja a körülötte lévő felhajtást, a sikongatást és, hogy mindenki azt hiszi szerelmes belém? Miért ne lehetne közös filmünk?
- És, ha összevesznénk? Ha olyanra akarnálak rábírni, amit nem akarnál megtenni?
- Kicsim, rábírtak, hogy hülye és kényelmetlen kontaktlencséket viseljek. Méghozzá összesen 5 film erejéig. Lenne ennél rosszabb, amire rávehetnél? És, ha így is lenne, kibékülnénk. A békülős szex jó. – kacsintott.
- Mi van ma veled?
- Csak próbálok minél többet elraktározni belőled magamban, amíg nem látlak.
- És mindezt szexuális célzatokkal próbálod elérni? – vontam fel a szemöldökömet.
- Remélem, egyik lassan eléri célját és hazaindulunk. – válaszolta pajkos mosollyal az arcán.
- Tudom, hogy felesleges kérés, de: ne menj el!
- Oh, te áruló! – kiáltottam fel, amint beléptem a szobába.
- Oh, megjöttél? Én lennék az áruló? – kérdezte zavartan, majd igyekezett minél távolabbi helyre rakni a kezében lévő papírokat. Az Én forgatókönyvemet…
- Igen te! Robert Pattinson…
- Kíváncsi lettem. – tette a mutatóujját finoman a számra, mielőtt mérhetetlen szitokáradatot zúdítottam volna rá.
- Ezt nem kellett volna. Ezek az enyémek.
- Igen tudom. A tiéd és jó. Miért rejtegeted ezeket?
- Mert még nincsenek készen, azért. És most kérem szépen. – nyújtottam értük a kezemet.
- Nem adom. – jelentette ki ellenkezést nem tűrően.
- Mi az, hogy nem adod? – Hangom pár oktávnyival feljebb szökött. Még hogy nem adja. Mérges voltam, de úgy igazán.
- Miért nem mutattad meg ezeket még sosem nekem?
- Mondom, még nem tökéletesek. Nem akartam, hogy félkész állapotban lásd. Még nem jó, javítani kell rajta. – magyaráztam továbbra is kinyújtotta kezekkel, várva, hogy majd visszaadja a tulajdonomat. De nem.
- Bele ne javíts! Ez így jó. Remélem még nem álmodtad meg, hogy ki játssza el a főszereplőt, mert én akarom.
- Te megőrültél!- emelkedett ismét egy oktávot a hangszínem. – Ezt te sem gondoltad komolyan.
- Komolyan meg sem fordult a fejedben, hogy tetszene és el akarnám játszani? – kérdezte meglepetten.
- Nem. – vallottam be. – De mint mondtam, még nincs kész.
- És mit akarsz rajta változtatni?
- Hát.. öö. – próbáltam értelmes választ kicsikarni magamból. Őszintén nem tudtam, mit változtatnék rajta. Egyszerűen csak nem éreztem jónak.
- Na tessék! Semmit! Még pár oldal van vissza, most a legjobb, kérlek, ha már eddig gonosz módon elolvastam, ne vedd el. – nézett rám könyörgő szemekkel.
Tényleg majdnem elolvasta az egész könyvet, pedig nem voltam el otthonról sokáig. Ha már eddig elolvasta és még nem rökönyödött meg a bénaságomon, hát legyen. Ráhagytam, inkább valami más tennivaló után néztem. Valamivel el kellett terelnem a figyelmemet arról, hogy pár szobával arrébb éppen azt a rettenetet olvassa. Legalább lesz egy jó napja, mielőtt itt hagy.
Körülbelül 1 órával később mozgolódást hallottam a szoba felől. Még negyedórába telt, mire kidugta onnan az orrát. Gondolom rendbe tette a vonásait, nehogy elnevesse magát előttem.
- Gyere! – jött felém határozott léptekkel, majd megragadta a kezemet és egyenesen az autó anyósüléséhez vezetett.
- Mit csinálsz? – kérdeztem. Mindenre számítottam. Kedves bizonygatásra, hogy nem lett annyira rossz. Elfojtott nevetésre. Mindenre. De, hogy kiráncigál a kocsiba?! Mit akar?
- Megígértem neked valamit, hát most eljött az ideje. És meg akarok mutatni valamit. – válaszolta. Elég eltökéltnek láttam és valahogy izgatottnak.
- Most akarsz elmenni városnézésre?
- Miért ne?
- Oké. De mondj, már valamit könyörgöm! Vagy ez az a pillanat, amikor inkább valami mást csinálunk, mert nem akarsz az őszinteségeddel megbántani? Ígérem, nem fogok rád haragudni. Csak mond már el, mit gondolsz!
- Nem hiszem el, hogy eddig, hogy nem vettem észre mennyire nincs önbizalmad. – csóválta meg a fejét.
- Aha, szóval bizonygatós rész jön, amikor meggyőzöl, hogy nem lett rossz. – fontam magam elé a kezeimet. – Mondtam, hogy még dolgozni kell rajta.
- Reménytelen eset vagy. – nevetett fel mellettem. Kivételesen nem elemeztem a vezetési stílusát, helyette a kivilágított város fényeiből próbáltam rájönni, hova a fenébe mehetünk. Aztán egyszer csak megálltunk. Se szó, se beszéd kipattant az autóból, a következő másodpercben pedig már az ajtómat nyitotta ki előttem. Tétovázva szálltam ki.
- Ne félj már ennyire! – mosolygott.
- Titokzatos vagy. Túlzottan is. Már hogyne félnék.
- Na gyere, te betoji! – kulcsolta egybe a kezeinket, majd maga után húzott.
Azt tudtam, hogy valahol nagyon LA szívében lehetünk. Rengeteg ember volt az utcákon, mindenhonnan fények szűrődtek ki. Olyan volt, mint egy hatalmas feldíszített karácsonyfa. Aztán, amikor az első fényképezőgép vakuja villant fel a szemem előtt leesett, hol vagyunk. Lopva pillantottam fel Robra, miközben el nem engedtem a kezét.
- Hogy is van ez? Minden védőfelszerelés nélkül sétálgatunk? Pont itt?
- Szóval rájöttél, hol vagyunk. – nyugtázta egy mosollyal az arcán.
- Mondjuk nem volt nehéz kitalálni. Aki valaha is járt már LA-ben az eljön ide is. Ez alap.
- Én is itt voltam legelőször.
- Szóval nosztalgiázunk? – kérdeztem.
- Nosztalgia. Hmm.. Remélem
- Látod azt az épületet?- kérdezte.
- Persze, hogy látom. – nevettem fel. - Elég nehéz lenne elnézni mellette.
- Oké és tudod mi az? – jött az újabb kérdés.
- Te most sértegetsz engem? – morgolódtam. - Persze, hogy tudom. A Kodak Színház. Mi van vele?
- Minden évben egy csomó ember, azért nyomorog odabent, hogy elismerést kapjanak a munkájukért. Rendezők, operatőrök, vágók, jelmeztervezők.
- Színészek. – tettem hozzá megbökve a mellkasát.
- Igen színészek is. Pláne azok. – mosolygott. – De tudod, kik a legfontosabbak közülük?
- Ööö.. Steven Spielberg? – tippeltem.
- Nem, te dinka! – vigyorgott. – A forgatókönyvírók.
- Ahh… ne már! Jaj csak ezt ne! – húzódzkodtam el az öleléséből.
- Én beszélek. – halkított el ma már sokadszorra a kezeivel. – Anélkül, amit te csinálsz, az a sok ember mind senki lenne. Mert nem lenne film, ami hírnevet, pénzt, elismerést szerezne nekik. Szükségük van az idényes munkákra. Arra, amit te dugdostál. Mert jó. Nem fogom azt mondani, hogy Oscar film lenne belőle. De jó. És egy nap ott bent fogsz állni, azelőtt a sok ember előtt. Igen az, ne nézz rám ilyen meglepett szemekkel.
- Hát remélem is, hogy azért magaddal viszel! – Szúrós tekintete láttán gyorsan elhallgattam. – Bocs, bocs.
- Forgatókönyvekre mindig szükség van. És az sem árt, ha szól is valamiről. A tiéd pedig szól. Nem azért mondom, hogy a lelkedet ápoljam, sem azért, hogy este szép éjszakám legyen. – kacsintott rám.
- Te perverz! – böktem ismét oldalba.
- Hiszel nekem? – kérdezte lélegzetelállító pillantásával kísérve.
- Hát, ha tudnám mit is akarsz ezzel mondani.
- Azt, hogy jó a forgatókönyved, működne és tetszik. És ha megcsinálod, szeretnék benne játszani. Csináljuk meg! Ezt mondom.
- Őrült vagy! Robert Pattinson az Én filmemben? Ez nagyobb baromság, mint az, hogy én valaha is Oscart nyerjek.
- Oké, ha Oscart nem is, egy Arany Pálma? – kezdett alkudozni.
- Inkább Arany Málna lesz az, drágám.
- Az kizárt. Oké, következő állomás. Hosszú éjszaka lesz ez, már látom. – fogta meg a kezemet, majd tovább sétáltunk a tömegben. Jó párszor villant vaku a szemembe, ki tudja hányan mennek úgy haza, hogy egy Robert Pattinson trollkodik majd a fényképükön.
Ezután végigsétáltunk a Hírességek Sétányán és a környező utcákon. Szerettem volna hinni abban, amiket mondott, csak na. Bár ahogy andalogtunk egyre egyszerűbb volt elképzelni. Páran összesúgtak mögöttünk, ujjal mutogattak, de csupán egy- két bátor lány szólított le minket, hogy képet készítsenek Robbal. Aztán jött a kérdés: velem is csinálhatnának? Minek kislány? Mondtam volna legszívesebben nekik, én aztán mit csináltam? Semmit. Ez az. Én csak a barátnője vagyok.
Útban hazafelé –legalábbis ezt hittem – beugrottunk egy kínaiba. Nem kellett sokáig győzködni Robot, hogy inkább otthon együk meg. Hiába kételkedtem továbbra is magamban és abban, amit mondott, jól sikerült este volt. Hát még ezután…
- A másik balra kellett volna fordulni, nem? – kérdeztem.
- Ha hazamennénk, akkor igen.
- Mert nem haza megyünk? – kérdeztem izgatottan. Már vártam mivel drukkol elő. – Oké, lepj meg. Ez úgyis a meglepetések napja. Még a szememet is becsukom. – tettem gyorsan a kezemet a szemem elé.
- Most már kinyithatod. – szólalt meg kb. 20 perc múlva Rob. Addigra tisztára elzsibbadt a kezem, de megérte.
- Úúgy tudtam! – ugrottam ültő helyemben a nyakába, majd ugyanilyen gyors mozdulattal kiszálltam a kocsiból is.
- Dehogy tudtad. – karolt át hátulról két kar. – Színésznőnek nem vagy olyan jó.
- Ez gyönyörű! Ide kellene járnunk minden este. – mondtam, ahogy lenéztem a Hollywood felirat mögül a lent elterülő kivilágított városra.
- Hmm… Az elég erősen bűncselekmény lenne, nem? Kiadhatnánk pornóba. Hé! – nyögött fel, amiért jól fejbekólintottam.
- Annyira férfi vagy néha. Máskor meg annyira…- kerestem a szavakat.
- Ha most azt mondod, hogy nő, akkor felmászom a H betűre és leugrom.
- Máskor csak szimplán lökött vagy. – fejeztem be a mondatot. Bár eredetileg nem így hangzott volna, de így jártál Robert.
- A lökött az jó. A lökötteket kedvelik.
- Igen. - sóhajtottam. – Sőt, mi történik olyankor, ha szeretik is. Nem akarom, hogy elmenj. – vontam közelebb magamhoz a karjait.
- Én sem akarok, de el kell. De ezt már megbeszéltük: repülni fogsz.
- Persze, törzsvásárló leszek a reptereken.
- Már úgyis rég láttál játszani. Fel kell mérned, hol állok, már csak a filmünk miatt is.
- Áh, már a filmünk? – nevettem fel reményvesztetten. Kizárt, hogy valaha is lepattanjon erről a témáról, igaz?
- Na, jó. A tiéd. De én is benne akarok lenni.
- Nem. – jelentettem ki játékosan. Kezdett áttörni a védelmemen. – Kizárt.
- És már miért lenne képtelenség, hogy játsszak a te filmedben, ha?
- Hát nézzük… ez a film alapjaiban összezúzná a rajongóidban kialakult képet rólad. Bár szerinted jó alap, én kételkedem ebben, félő, hogy az egész karriered rámenne. És nem utolsó sorban, mert érzelmi kötődéssel rendelkeznél a készítő iránt. Semmi jó nem sülne ki belőle.
- És, ha nem? Ha összezúzza, akkor mi van? Olyannak ismersz, aki imádja a körülötte lévő felhajtást, a sikongatást és, hogy mindenki azt hiszi szerelmes belém? Miért ne lehetne közös filmünk?
- És, ha összevesznénk? Ha olyanra akarnálak rábírni, amit nem akarnál megtenni?
- Kicsim, rábírtak, hogy hülye és kényelmetlen kontaktlencséket viseljek. Méghozzá összesen 5 film erejéig. Lenne ennél rosszabb, amire rávehetnél? És, ha így is lenne, kibékülnénk. A békülős szex jó. – kacsintott.
- Mi van ma veled?
- Csak próbálok minél többet elraktározni belőled magamban, amíg nem látlak.
- És mindezt szexuális célzatokkal próbálod elérni? – vontam fel a szemöldökömet.
- Remélem, egyik lassan eléri célját és hazaindulunk. – válaszolta pajkos mosollyal az arcán.
- Tudom, hogy felesleges kérés, de: ne menj el!
Szia!
VálaszTörlésBoldog Karácsonyt...hátha holnap nem tévedek erre...
Jaj, ez a feji:) Annyira láttam, ahogy Emilit hurcibálja át a városon...és annyira cuki, h ilyen lelkes a forgatókönyvtől :)
Bogi azért gonosz volt, persze értem én, ha már egy "filmsztárral él együtt", de akkor is...
Nem tetszik ahogy célozgattál Craig nőcsábász hajlamaira...és pont most megy Rob messzire...borzalmas kontaktlencsékkel...ajjj
De azért imádtam!
pusz: csibimoon
Hűűű, az egyik legjobb rész, csajszi!!!
VálaszTörlésNagyon tetszett - látom, megvannak Rob módszerei ;)
Imádtam, nem is zavargok tovább, hagylak alkotni XDDDD
pusz
Szia!
VálaszTörlésÉn is ide értem végre...
Hát most megjegyezném, hogy nagyon jó lett a kép és hát a fejléc, de az enyhén szólva is egoista megjegyzés lenne.... :S Szóval csak nagyon-nagyon halkan tettem...
A fejezet... Bogi "módszere" érdekes volt, de azért valahol érthető a dolog. Sokan soha nem érzik késznek műveiket és ezért elvesznek, amik talán igazán értékesek.
Robot se feledjük... Kis gonosz! Milyen dolog az, hogy csak úgy elolvasta... Bár Em nem hiszem, hogy megmutatta volna mostanában...
A "városnézéses-léleképítős-önbizalomkeltős" este nagyon tetszett, bár eléggé búcsú szaga volt Emili részéről.
Majd megoldják ezt az időszakot!
Na, most lépek, mert még dolgom van, ha eszembe jut még valami majd úgy is meg tudod....
Na push...
Szia!
VálaszTörlésVégre volt időm elolvasni és nagyon jól szórakoztam! Szegény Emili, úgy látszik mindenki összefogott ellene, bár szerintem ezt később nem fogja bánni. Kíváncsian várom a folytatást.
További kellemes ünnepeket és kitartást a tanuláshoz!
Zsuzsi