" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2011. április 24., vasárnap

Én kaptam...

Sziasztok!

Szeretném megosztani veletek, amiket ajándékként kaptam a 20. szülinapom alkalmából. Remélem nektek is nagyon tetszeni fog, mert én totálisan szerelmetes vagyok mindkettőbe.

Breeco- tól kaptam az első videót, amelyben képek mesélik el a történetet. :)) Külön öröm számomra, hogy csak miattam voltál annyira drága, hogy ennyit szöszölj vele, amikor nem vagy egy akkora Rob rajongó. Köszi drága!



A második videót kedves ismerősömtől beanene-től kaptam, aki fantasztikus videókat készít Robról így igazán megtiszteltetés, hogy ezt nekem ajánlotta. :)


Happy Easter Everyone!


Ezzel a kis idevágó képpel szeretnék minden kedves olvasómnak Kellemes Húsvétot kívánni!

2011. április 21., csütörtök

34. fejezet - Vágyak hálója

Sziasztok!

Érkezik a fejezet. Hát belefértem a két hétbe, nem igaz? :) Extra hosszú lett.
Viszont most aztán tényleg nem tudom mikor tudom hozni a következőt, bocsi... De az egyetem előrébb van a listámon. :$

Jó olvasást!

Puß
Gitka

Ui.:Ne felejtsétek el a facebook oldal-t, ott jobban tudom jelezni mikor történik valami. :)

 ***
"Engedj közelebb, engedd, hogy én is ott legyek,Látni akarom, és érezni azt, amit lehet!Égjen a tűz, engedd, hogy meglássalak,Legyen úgy, ahogy nem szabad!"


A következő napjaim olyan gyorsan elillantak, hogy magamhoz térni sem volt időm. Az újságnál mindenki pörgött, lerendeztem egy interjút, leadtam másik két cikket, beültem a heti két mozifilmemre és még a kritikákat is villámgyorsan összedobtam. Visszagondolva nem tudom hogyan is csináltam, de minden zökkenőmentesen haladt előre. Legyőzhetetlennek éreztem magamat. Még Kittivel is sikerült összeülnöm – ha csak egy rövid kávéra is – egy kis beszélgetésre. Mint mindenkit őt is elhanyagoltam az utóbbi időben, de a többiekhez hasonlóan, ő sem volt valami haragtartó szerencsére. Újdonsült házas életéről áradozott, amit szerinte direkt neki találtak ki. Az örökké optimista barátnőm…
Csütörtökön magabiztosan léptem ki a nyelvvizsgám után a belvárosi épületből az utcára. Heti kötelesség letudva, ezután csak a szórakozásé a terep. Már a puszta gondolattól is elpirultam. Na, nem mintha bármi huncutságot is reméltem volna az estétől. Rob igazi úriemberként viselkedett, amióta csak kibékültünk. Persze megbeszéltük, hogy ezúttal lassítunk a tempón, nem sietünk el semmit sem. Csak az volt a bökkenő, hogy közben egyikünk már nem volt abban egészen biztos, hogy ez célravezető lenne. Ez a személy természetesen én voltam. A ma estét ismét csak vele töltöm. Az igazat megvallva az utóbbi napokban nem aludtam otthon egyetlen egy estét sem, amint a csajok bevágódtak a forgatásról, én spuriztam a szállodába. Boldog voltam újra és nem akartam elveszíteni. Körülöttem minden a tavasz színeiben tündökölt, ahogy a lelkem is kivirágzott.
Persze ott volt ismét a kérdés: innen hogyan tovább? A választ nem tudtam, de kivételesen csak a pillanatnak éltem.
Sugárzó arccal kopogtattam a megfelelő ajtón, amire az pár másodperc múlva ki is tárult.

- Csak nem vártál rám? – kérdeztem mosolyogva. Villámgyorsan bepördültem a szobába, hogy ajkaimat ugyanilyen sebesen az övéihez szegezhessem.

- Oh, csak egy kicsit, tudod. – Azt hiszem sikerült elérnem, hogy zavarba jöjjön. Ettől csak még jobb kedvem lett.

- Na és mi a mai program? - kérdeztem, miközben kezeimet óvatosan végigsimítottam egyre gyorsabban emelkedő mellkasán.
Csak újabb hirtelen zavara után jöttem rá, milyen kétértelműen is hangzottak szavaim.

- Mármint úgy értem: vacsizunk, vagy… - rántottam el gyorsan a kezemet tőle. Idegesen igazgattam a hajamat, remélve, hogy az arcom nem kezdi felvenni a falon lógó kép vöröses árnyalatát. Óvatosan felvettem a tisztes távolságot is, mielőtt még nagyobb hülyeséget tennék. Valahogy az a kép hirtelen nagyon érdekesnek tűnt. Tisztára hasonlít Matisse egyik festményére… nem az nem lehet… tuti nem az…

- Minden rendben? – éreztem hirtelen a karjait körülöttem. Túl közel vagy… Túl közel… Ahh, mi van velem?!

- Öhmm… persze. Csak hiányoztál. – füllentettem gyorsan. Igyekeztem helyreállítani a szívverésemet… eredménytelenül. Az kifejezetten nem használt, hogy a kezei - azok a hosszú, huncut ujjak - már vándorutat jártak a nyakhajlatom körül. Két választási lehetőségem volt. Első: hagyom, hogy a dolgok elmenjenek egy igen kellemes irányba. Második: elrontom az esténket. Az első választás tűnt a csábítóbb útnak…
Óvatosan szembefordultam vele és egy boldog, vágyakozó tekintettel találtam szembe magamat. A tudat, hogy a boldogságához nekem is van legalább egy cseppnyi közöm, csak megerősítette az első választási lehetőségembe vetett meggyőződésemet.

Finoman simítottam meg a puha arcbőrét. – Na és én hiányoztam?  - vártam huncut mosollyal az arcomon a reakcióját.

- Persze, hogy hiányoztál. – mondta, miközben kezeinket óvatosan összekulcsolta a mellkasa előtt. Mosolya még mindig kábító volt, elvesztem a szürkés- kék tengerekben. Tekintetemet bizonytalanul ejtettem először a kezeinkre, majd egyre bátrabban vezettem rá ajkaira. A szívverésem minden mikromiliméterrel gyorsabban verdesett, ahogy az ajkaink közti távolság vészesen fogyott. Aztán… Mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, ami történt.

- Mi lenne, ha kimennénk egy kicsit? – köszörülte meg a torkát pár hajtúrás közben. Kezeim megfagyva hullottak törzsem mellé. Hirtelen pislogni sem tudtam, mire magamhoz tértem már 2 méterrel odébb állt a szobában.

- Persze, kimehetünk az erkélyre, ha szeretnél. – válaszoltam enyhén lesújtott arckifejezéssel. Mi a fene volt ez? Talán nem adtam elég jelet arra vonatkozóan, hogy mennyire szeretnék… Mit is akarok pontosan? Arra már rájöttem, hogy ez a „kezdjük az elejéről dolog” nem volt rossz döntés. De a „ne siessünk el semmit” résszel már két napja igen- igen hadilábon álltam. Nem voltam sosem egy szexmániás személy, de a közelsége megőrjített. És a fenébe is, hiányzott, hogy vele legyek, de ne csak így, ahogy most vagyunk. Akartam őt minden értelemben.

- Úgy értettem nincs kedved kimenni a szabadba? A kék ég alá? – kérdezte feszengve, de azért egy mosolyt csak magára erőltetett. Oh, legalább észrevette, hogy közeledni akartam, oké. De akkor miért menekült el?!

- Persze, ha ehhez van kedved. – mosolyogtam vissza, miközben legbelül le voltam törve. Pápá remélt huncutkodás, isten hozott „Menjünk a kék ég alá”. Ahh, az emberek túlértékelik a természetet, nem mintha Budapest utcái olyan egészségesek lennének mellesleg. És hideg is van odakint. Hirtelen villant fel az újabb lehetőség előttem. Ha mást nem is, de egy jó alapos összebújást még tartogathat a ma este számunkra.  – Mehetünk! - lett újra jókedvem.

- Szóval hogy is lesz ez a hétvége? – kérdezte az egyik közeli étterem asztalánál ülve. – Csak, hogy tudjam, hogy tervezzem a napirendemet. – villant rám a mosolya. Hát így nehéz lesz koncentrálni…

- Szinte ki is ment a fejemből, hogy neked napirended van. – mondtam.

- Igazából szabad leszek, csak nem tudom, mikorra kell kiöltöznöm. - fintorgott egyet. Rob és a kiöltözés… szakadék tátong közöttük. 

- Tényleg eljönnél velem? – csillant fel a szemem. Képes lenne eljönni velem egy esküvőre? Egy esküvőre, ahol senkit sem ismer rajtam és Bogin kívül. Oké ott lesz még Bobby is, akivel igencsak összemelegedett a legjobb barátosném. Nem is tudom elképzelni, hogy lesznek képesek annyi időt felötözve tölteni. De tényleg eljönne Rob velem egy olyan helyre, ahol valószínűleg halálra fogja unni magát, mert nem fog egy árva szót sem érteni? És akkor még a kíváncsi tekintetekről nem is szóltam egy szót sem…

- Hát persze, ha még mindig szeretnéd. Nem akarok egy pillanatot sem elvesztegetni. – felelte határozottan.

- Persze, hogy akarom! – nyugtattam meg.  – De nem akarom, hogy bármi kellemetlenség érjen, tudod, mire gondolok.

- Em, csak veled akarok lenni, oké?  - mondta miközben kezei közé vette az arcomat. - Úgy, hogy közben ne kelljen semmire sem ügyelnem. Elmegyek veled erre az esküvőre és egy fantasztikus hétvégét fogunk együtt tölteni.
Teljesen megbabonázva csak bólogatni tudtam, talán egy kósza „ühüm” is elhagyta a számat. Velem akar lenni. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy ez nála takarja-e, az általam remélt együttlétet is, vagy sem.

- Akkor gyere értem 10- re. Az egész csak 1-kor kezdődik, de mivel koszorúslány vagyok…oh a francba. – villant be egy információ, ami mellett elsuhantam.  – A lányok még mindig nálunk vannak. Szegények hét eleje óta odakint fagyoskodnak miattad.

- Gondolom, öngyilkosság lenne akkor odamennem, igaz?

- Hát halál közeli élményben nem szűkölködnél, az tuti. – mosolyogtam rá.

- De akkor is érted akarok menni. – jelentette ki határozottan.

- Aha és vezetni is te szeretnél? – kérdeztem. Muris volt elképzelni a bal oldalas kormány mögött. – Mi lenne, ha Bogival mi mennénk értetek? Nagyobb esélyt látok arra, hogy élve megérkezzünk.

- Azt hiszed, hogy nem tudok ezeken az utakon vezetni, ugye? – kérdezte játszott felháborodással a hangjában.

- Inkább csak a kocsimat féltem. Aranyos kis kocsi, a szívemhez nőtt. – mentegetőztem vigyorral az arcomon. – De akkor legyen inkább 9 óra, jó? Bogi hamarabb akar odaérni. Mégis csak a mamája.

- Akkor 9- kor harci díszben fogunk rátok várni. Majd Bobby-t megsürgetem, hogy elkészüljön.  – nézett rám nyugtatóan. - Szép dolog, hogy újra megerősítik az esküjüket.

- Igen, eléggé romantikus dolog. Főleg, ha azt nézzük, egyeseknek még egyszer sem jött össze. – válaszoltam.

- Én nem félteném magamat a helyedben. – kortyolt bele a kávéjába. – Most már minden a terv szerint halad.
Kis híján belefulladtam az előttem lévő tiramisuba. Szinte láttam magam előtt a holnapi híreket: „Robert Pattinson barátnője az ’édességébe’ halt bele”. Jó cím lenne, mert kétértelmű és vicces…Levegőt!!!

- Minden oké? – kérdezte aggódva.

- Persze, csak próbálom ezt az előző megnyilvánulásodat kitörölni a fejemből. – erőltettem magamra egy mosolyt, amitől valószínűleg még vörösebb lett a fejem.

- Okké…

Na, ha idáig egy csöppnyi remény is élt bennem, hogy majd ma végre megtörik a jég és egy csóknál többet is kapok belőle, itt elszállt. Én csak arra tudtam gondolni, amit mondott, ő pedig próbálta visszahozni a „nem áll görcsben a gyomrom” énemet.
Hogy áll párhuzamban a „nem sietünk el semmit” elv a „minden a terv szerint halad” megnyilvánulásával? Egyáltalán mit akart ez jelenteni? Azt jelenti, amire gondolok, vagy csak túlkomplikálom az egészet. Mert, ha azt, akkor… akkor mi is van? Szeretem, tudom, hogy soha többet nem akarom elveszíteni őt, se rövidebb, se hosszabb időre. De, ha tényleg azt jelenti, akkor is túl korai ilyeneken gondolkodni. Még én sem gondolkodtam ilyeneken, amikor már együtt voltunk egy ideje. Jó, persze volt, hogy egy pár álmatlan éjszakámat azzal töltöttem, hogy az arcát elemezve elképzeltem hogyan nézne ki a kisbabánk. Gyönyörű szép kék szemei lennének, mint az apukájának… Oh, te jó ég! Mi a fene ütött belém ma tényleg? Ez a rengeteg sok esküvő, az van velem…

Kivételesen otthon töltöttem az éjszakát. Furcsa volt, hogy nem ölelnek át a karjai. Nem értettem, hogyan tudtam ennyi ideig nélküle aludni. Akármerre fordultam nem találtam a helyemet, reggelre az ágyam harmadik világháborús övezetté változott. Csak úgy, mint a fejszerkezetem is… Hatalmas karikákkal találtam szembe magamat, amikor a tükörbe néztem. Bogi meg fog ölni!

- Jó reggelt! - köszönt rám egy nagy bögre forró kávé mellől. – Oh, szent ég! Te meg mi a fenét csináltál az este? Rosszul nézel ki. – jegyezte meg.

- Nahát, nem mondod. Szörnyen aludtam az éjjel. Jobban mondva, nem aludtam.

- Ugye nincs baj? Nem… tudod… veszekedtetek. – vette lejjebb a hangerőt. A lányok éppen a nappaliban voltak, de akkor is óvatosan beszéltük meg az ilyenfajta dolgainkat. Csúnya dolog volt, tudom, de nem tudtam elképzelni milyen reakciót váltana ki Ágiból, ha tudná az igazat. Egyik felem égett a vágytól, hogy elmondhassa az unokahúgának a hírt, a másik pedig rettegett a reakciójától.

- Nem, dehogy. – mosolyogtam. – Oké, ne nevess ki. Azt hiszem, nem tudok nélküle aludni. – mondtam szégyenlősen.

Hát persze, hogy kinevetett. Még a lányok is bejöttek a konyhába, hogy megnézzék mi a csuda ütött Bogiba.

- Minket se hagyjatok ám ki! – jött be először Ági. - Mi olyan vicces?

- Csak Em, a szokásos… tudod. – legyintett Bogi. – Tudtam, tudtam, hogy ez lesz. – vigyorgott rám 1000 faktoros mosollyal.

- Ti ketten nagyon gyanúsak vagytok. – hunyorgott ránk Ági.

- Miért gyanúsak? Kik?- csatlakozott hozzánk Zsuzsi is.

- Nektek van valakitek. – bökdösött felénk a kezével Ági. – Csak nem valljátok be nekünk. Dugdossátok őket.

- Mégis mi okunk lenne arra, hogy eldugdossunk bárkit is előletek? – kérdezte a lányokat Bogi.

- Biztos lenne pár, gondolom. – mondta Zsuzsi nem túl határozottan.
Közben Ági kutató szemekkel vizsgálgatott.

- Kizárt… - mért végig úgy kb. tizedszerre Ági. – Elmondanád, ugye? – kérdezte elgondolkodva. Bár inkább magának beszélt, nem nekünk.

- Elmondani mit is? – Nem tudtam melyiket reméltem jobban, hogy válaszol, vagy inkább nem.

- Tuti elmondanád, biztosan. – bólogatott intenzíven. – Na, mindegy, ez amúgy is lehetetlen.

- Hát akkor ezt megbeszéltétek, azt hiszem. – vigyorgott Bogi. – Miről beszél? – fordult Zsuzsihoz.

- Fogalmam sincs. – tárta szét tanácstalanul a kezét.

- Na jó, irány a fürdő neked. Készülődj! – mutatott rám Bogi. – Ti csajok, meg foglaljátok el magatokat. Dávid egész hétvégén nincs itt. A lakás a tiétek, de nem bulit rendezni, meg hasonlók.

- Oh, mi is megyünk el. – mondta Ági. – Járunk egyet, vásárolgatunk. Találkoztunk pár csajjal és náluk éjszakázunk. Amolyan kis rajongói bulit csapunk, szóval holnap délelőttig nem várjatok ránk.

 - Oké, de te meg tüntesd el ezeket a karikákat a szemed alól. – tolt a fürdő felé ellentmondást nem tűrően Bogi.

Pár perc múlva az alapozónak és egyéb kencéknek köszönhetően már tűrhetően néztem ki. Közben Bogi már fel is öltözött, gyorsan én is magamra rántottam valamit, aztán felkaptuk a ruhánkat és már indultunk is.

- Oh, meséltem a mamának Bobby-ról és Robról. Tudod, mikor felhívtam megkérdezni, hogy nem baj, ha visszük-e őket. – mondta Bogi az autóban.

- Oké és mit mondott? – kérdeztem egy pirosnál állva.

- Az én nagymamám pontosan tudta ki az a Robert Pattinson. Hallottál már ilyet?

- És ez bosszant? – kérdeztem nevetve. A hangjából nem igazán az jött le, hogy el van tőle ragadtatva. 

- Áh, nem dehogy. Menő mamim van. – vigyorgott rám.

- Gáz, hogy még most sem tudom pontosan, hogy fogom ezt az estét feltűnés nélkül átvészelni? – kérdeztem.

- Nem, nem baj, mert én mindent tudok már. – kacsintott rám. Kérdeztem volna, hogy mégis miről beszél, de éppen megérkeztünk a megbeszélt helyre a szállodához és a fiúk be is pattantak a kocsiba. Legalább Boginak volt terve…
Mikor odaértünk Bogi mamájáékhoz ő gyorsan előrerohant Bobby-val, mi pedig hátra maradtunk Robbal.

- Szia aranyom! – jött elénk Piri néni, miután Bogit kellőképpen megszorongatta. Én is megkaptam a kellő üdvözlést. -  Áhá, micsoda fess fiatalember. Ha pár évvel fiatalabb lennék talán még versenybe is szállnék veled, drágám. – kacsintott rám.

- Nagyi, kérlek ne élvezd ki ennyire a helyzetet, hogy egy szavadat sem értik a fiúk. – szólt rá Bogi a nagyijára. Tűzről pattant egy nagyi volt az már biztos. – Mellesleg, mintha a te eskümegújításod miatt lennénk itt, nem?

- Jól van, na. Remélem, a fiúd tudja milyen nehézfába vágta a fejszéjét veled. – sóhajtott Piri néni.  Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel hangosan is.

- Te csak ne vigyorogj! – öltötte ki Bogi rám a nyelvét. – Nem az én barátomat célozta be a nagyim.
Rob és Bobby szegények csak álltak és néztek ránk, próbálták kitalálni miről is folyhat a beszélgetés. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész…

- Na de komolyra fordítva a szót, drágáim. – csapta össze a kezét Piri néni. – Elmondom mi a terv. Szépen felöltöztök, amint a többiek is megérkeznek ők is felöltöznek én is magamra öltöm királynéi ruhámat, aztán lerendezzük ezt az esküvőt és szabadok vagytok. 

Értetlenül néztem Bogira és mamájára. Ők azonban kicsit sem voltak zavartak.

- Most akkor mi van? – kérdeztem. – Nem lesz lakodalom, buli?

- Én mondtam, hogy van egy tervem. – vigyorgott Bogi. A mamája enyhén megköszörülte torkát. – Oké, neked volt egy terved, értettük. – forgatta meg a szemeit.

- Most akkor nem mehetünk a partyba? – mellettem a két fiú automatikusan kapta fel a fejét a „party” szóra. Szegénykéim legalább ezt értették.

- Hát, ha szeretnétek, hogy a drága rokonságom őrültebb fele terrorizáljon titeket, akkor csak nyugodtan. De szerintem máshol is el tudjátok ütni az időt. - kacsintott ránk. A fiúk, mintha csak értették volna vigyorogtak mellettünk.

- Nekem már az is sokat jelent, hogy itt vagytok. – ölelt meg mindkettőnket. – Ez az én ajándékom nektek.

- De… - kezdtem volna.

- Semmi de, vagy ellent mondotok a mai nap főszereplőjének? – kérdezte. Tudta, hogy nyert ügye van, így csak mosolygott és elment.

- Na gyerünk öltözni. Mert ha nem készülünk el tuti visszavonja ezt az ajánlatát a nagyi. – mondta Bogi.

- Mi volt ez az egész? – fordultak hozzám a fiúk.

- El vagyunk engedve a buliról, csupán annyi. – felelte Bogi mosolyogva. – De most komolyan menjünk, oké? Ti addig meglesztek idekint ugye? – kérdezte a fiúkat.

- Nem mehetnénk inkább mi is be? – kérdezte Bobby reménykedve.

- Hát persze, csak szeretnéd. – csukta be szegény orra előtt az ajtót.

A készülődéssel szerencsére időben elkészültünk, csak Bobby sértődött kicsit be, amiért Bogi semmi áron nem engedte, hogy segédkezzen az öltözködésben. Eltudtam képzelni mekkora öltözködés lett volna belőle…
Rob ezzel szemben jól viselkedett, ha a rosszabbik énemre hallgatok, azt kell mondanom túl jól. De örültem, hogy nem érezte magát kényelmetlenül, úgy látszott jól elvan a rokonság egy részével, akik ott voltak velünk a készülődésnél. Furcsa volt látni, hogy senki sincs tőle elájulva, mindig is tudtam, hogy Bogi családja nem hasonlít egy átlagos közösséghez.
A legjobban azonban az esett a lelkemnek, amit Rob tekintetében láttam, amikor kiléptünk végre az öltözőként használt szobából Bogival. Aztán ez az érzés még jobban felszínre hozta a vágyaimat.
Az esküvő igazán gyönyörű volt. Nem hazudok, pár könnycsepp elhagyta a könnycsatornámat.
Ha tiszta szívből akartunk sem maradhattunk volna tovább, Bogi nagymamája ténylegesen kitessékelt minket.

- Imádom a nagyidat! Igazán talpra esett asszony. – jegyezte meg Bobby Boginak.

- Hát sajnálom, de nem vagy az esete, Rob jobban bejön neki. – vigyorgott rám a kis áruló.

- Hát pech, hogy már férjhez ment. – sóhajtott fel mellettem Rob, mire egy jó kiadós oldalba vágás lett a jutalma részemről.

- Na, mi legyen srácok, most hogy így kidobtak minket? – kérdezte Bobby.

- Díjaznám a hotelt. – bújt hozzá Bogi. – Mit szóltok?

- Mehetünk.  – néztünk össze Robbal.

- Nincs kedvetek enni valahol? - kérdezte Rob, amikor már Pesten voltunk. 

- Én benne vagyok. – feleltem. – Bogi? – csak azért őt kérdeztem, mert volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Bobby mindenhova követné őt.

- Öhm… nem igazán. Meg ebben a ruhában? – nézett magára. – Maradnék továbbra is a hotelnél.

- Hát jó, akkor kaja lefújva. – mondta letörve Rob.

- Mi még ehetünk, én éhes vagyok. – mondtam. – Kirakjuk ezt a két szexmegszállottat a hoteleteknél, aztán én átöltözöm és mehetünk bárhova.

- Hé… - bökött meg Bogi. – Mi nem is… oké… hagyjuk.

- Egészséges fiatalok vagyunk. - segítette ki Bobby a szorult helyzetből Bogit.

- Hát csodálom, hogy ki nem csattansz az egészségtől. – morogta hátul Rob.
A két jómadár gyorsan kiszállt a kocsiból, ahogy megérkeztünk. Biztosan siettek ápolni az egészségüket.

- Nem vezethetnék én?  - nézett rám Rob boci szemekkel. Lehet az ilyenre nemet mondani? Nem.

- Na jó. – egyeztem bele. – De csak óvatosan.

Ahhoz képest, hogy milyen emlékeket őriztem magamban a vezetési stílusával kapcsolatban meglepően fejlődött.

- Csak nem csodálkozol, hogy élve ideértünk? – kérdezte, miközben az ajtó zárát próbáltam kinyitni.

- Csak egy kicsit. De még mindig béna vagy. Bocsi. – leheltem egy puszit a szájára, miután beértünk.

- Húú, szép lakás! – jegyezte meg, miközben körbenézett. – Csupa csajos cuccok mindenhol: Elle magazin, Vouge. Wow… nem tudtam, hogy olvasol Vouge- ot.
Nem tudtam megállni nevetés nélkül.

- Mi a baj? – kérdezte bizonytalanul. – Hülyeséget mondtam?

- Nem, csak az éppenséggel Dávidé. – válaszoltam.

- Oh, hát ez ciki… nekem. – tette le gyorsan az összes kezébe kerülő újságot. – Hé, ez nem az az újság, aminél dolgozol? – kérdezte kíváncsian.

- De, igen. Átöltözöm valami kellemesebbe, addig nézelődhetsz.

Szinte menekültem a szobámba. Le kellett pár pillanatra ülnöm az ágyam szélére, miután átölöztem. Közben már egy egész tervet kieszeltem. Nagy levegőt vettem és kiléptem, hogy mindezt véghezvihessem.

- Azon gondolkoztam. – kezdtem bátortalanul, amint a kék szemek megtalálták a tekintetemet. – Nem ennénk inkább itt? Nem vagyok egy csodás szakács, de attól még ehetőt tudok csinálni. Nincs kedvem most annyira a kutató tekintetekhez. – füllentettem. Igazából nem is zavartak már annyira a kutató tekintetek, elviseltem, ha közben velem lehetett. Ekkor jutott az eszembe, hogy érdekes módon a médiában még egyetlen egy pletyka sem jelent meg rólunk. Mázlisták vagyunk, lelkendeztem magamban.

- De, segítek. Nekem sincs annyira kedvem, csak jó ötletnek tűnt, hogy együtt legyünk. De így még jobb, nem kell rajtad osztozkodnom senkivel sem. – lépett oda hozzám. A karjai egyből körém fonódtak. Én pedig nem bírtam magammal, rögtön közelebb húztam magamhoz és szinte letámadtam a csókjaimmal.
Rob most sem egészen úgy reagált, mint ahogy reméltem volna. Én pedig kiborultam.

- Oké, mond ki! – nyögtem.

- Mit mondjak ki, szívem? – nézett rám tanácstalanul.

- Azt hogy nem akarsz velem lenni!

- Már miért ne akarnék?! Most is itt vagyok. – simított végig a karomon.

- Hát én nem egészen így gondoltam az együttlétre. – próbáltam pirulás nélkül ránézni az arcára.

- Oh! – mondta.

- Hát, igen, az „oh” majdnem kifejezi ezt az egészet. – fintorogtam rá.

- Azt hittem próbáljuk nem elsietni a dolgokat. – kémlelte az arcomat reakcióm után kutatva.

- Igen, próbáljuk…- kezdtem.

- De? – kérdezte mosolyogva.

- Ahh, mikor ilyen mosolyokat dobsz be, vagy végig simítasz bizonyos testrészeken, akkor az ember véleménye megváltozik. Az egyik pillanatban még a legapróbb lélegzetvételedet is érzem a nyakamon, aztán méterekre távolodsz tőlem, utána meg ki akarsz menni. – folytattam kétségbeesetten.  – Most akkor mit akarsz? Mert én tudom, hogy mit akarok: Téged. És nem csak most…úgy értem… jelen pillanatban igen…szükségem van  arra, hogy átkarolj és velem legyél és addig csókolj, amíg teljesen elveszítem önmagamat. De utána is kelleni fogsz és azt akarom, hogy bármennyire is rám tör valami rendellenes érzés, hogy mennem kell, te ne engedj el. Nem akarom, hogy elengedj Rob! – az utolsó mondat szinte suttogva hagyta el az ajkaimat. Ugyanazokat az ajkakat, amelyekre másodpercek múlva éhesen csapott le az a férfi, akit szerettem.
Nem volt durva, de túlzottan gyengéd sem. Csak azt éreztem, hogy ugyanúgy vágyik rám, mint én ő rá. Nem a testiség hiányzott annyira, hanem maga az egyesülés tudata.  Minden egyes pillantásával és érintésével erősödött bennem a vágy, tudtam, hogy a lassítsunk ötletet már rég a hátunk mögött hagytuk. A ruháink irtózatos sebességgel landoltak a lakás különböző részein. Még soha nem volt ennyire hosszú az út a nappalitól a hálószobámig. Bár ennyire élvezetes sem…

Reggel olyan gyorsan pattant ki a szemem, mintha órára keltem volna fel. Muszáj volt leellenőriznem, hogy az elmúlt éjszaka nem csak egy álom volt. Szerencsére az imádott férfi ott feküdt mellettem. Imádnivaló szemei csak engem kutattak.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt! – ásítottam egy hatalmasat.

- Oh csak nem álmos vagy? – kérdezte. – Lassan fél 11 lesz.

- Oh tényleg? – lepődtem meg. – Talán azért mert valaki nagyon kivette belőlem az energiát, nem gondolod?

- Oh, nem úgy tűnt, hogy ellenedre volna, sőt. Azt hiszem, végleg lemondhatunk erről az önmegtartóztatós lassítás dologról. – simított végig az arcomon. A bőröm minden centimére égett az ujjai nyomában. – Szeretlek!

- Oh, ugye tudod, hogy ezt közhely mondani egy lánynak, miután előző este lefeküdtél vele.

- Közhely, ha csak nem gondolod teljes szívedből komolyan. Én pedig igenis úgy gondolom. Szeretlek!

- Azt a terv dolgot is komolyan gondoltad, ugye? – kérdeztem, miközben a mellkasát cirógattam. Odakintről már beszűrődtek az első napsugarak.

- Igen, van egy tervem. – mondta mosolyogva.

- Oh és velem is megosztod? Vagy nem vagyok része a tervnek? – kérdeztem kíváncsian.

- Dehogynem vagy a része. TE vagy a tervem! – puszilta meg a hajamat. – De egyenlőre még megtartom magamnak, nem adom meg a lehetőséget, hogy elijedj tőlem.

- Már miért tenném?  - kérdeztem felháborodva. Eszem ágában sem volt elmenni tőle.

- Mert valószínűleg normális pasi nem tervezget ilyeneket. – suttogta szégyenlősen a hajamba. Felé fordultam.
 – Oké, most már határozottan kíváncsivá tettél. – könyököltem fel a párnámra. Várakozó tekintettel vártam, hogy majd belekezd a mesélésbe.

- Érd be annyival, hogy te vagy a tervem. – lehelt egy csókot az ajkaimra.

- Oké. – nyögtem csalódottan, aztán gondolkodni kezdtem. – Szóval azt mondod, hogy én vagyok az egyik legnépszerűbb ma élő pasi terve. Wow… wow… Szóval én vagyok a legnépszerűbb terv, akkor? – vigyorogtam.

- Igen, az vagy. De csak az enyém! – szorított gyorsan magához.

- Bármennyire is utálom ezt kérdezni, de nem vagy éhes? – kérdezte. – Mert én éhen halok.

- De, az vagyok. Gyere! – kézen ragadtam és magam után kezdtem húzni, de ő elég gyorsan megtorpant.

- Engem nem zavar, ha csak a takaró van körülötted, de húzhatnék egy gatyát legalább? – kérdezte.

- Legyen, de akkor elcsórom az ingedet. – vettem fel az említett ruhadarabot a szőnyegről.
A konyhába szambázva, gyorsan összeütöttünk két szendvicset, de nagyon úgy tűnt egyikünk sem volt továbbra sem elégé éhes. Vagy csak nem a szendvicset kívánta a legjobban az adott pillanatban. Mikor magamhoz tértem már a hűtőnek szorítva találtam magamat. Kezeit ismeretlen célok vezérelték, csakúgy mint az enyémeket. Bár az én céljaim ismeretesek voltak számomra. Minél előbb eljutni a szobába, vagy legalább a kanapéra és megszabadítani a boxerétől.

- Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam, tudtam… OMG! – hallatszott mögülünk az érzelemkitörés. Riadtan néztem Robra. Egy negyed percig biztosan lefagyva álltunk egymással szemben, majd óvatosan megfordultam.
Nem volt kétségem afelől, mivel fogom magamat szembetalálni, amikor megfordultam.

- Ági, Zsuzsi…- kezdtem. Hirtelen roppant zavaró volt, hogy Rob ingje nem sokat takart belőlem.

- Gyere, menjünk. – húzta be sértődötten Zsuzsit a fürdőbe unokahúgom. Nem értettem miért pont oda, de oké.

- Hát ő volt Ági, az unokahúgom és a barátnője Zsuzsi. – pislogtam értetlenül kettejük hűlt helyére.

- Kedves lányok. – mondta Rob vigyorogva.

- Ahh… ezt elszúrtam, bocsi…

- Semmi baj. Azt hiszem, én most felveszek valamit.

- Oké, én pedig kiugrasztom őket a fürdőből. – mondtam. Tanácstalanul álltam az ajtó előtt, mégis mi a fenét kellett volna mondanom.  – Hahó!!!

- Ne hahózz, nem beszélünk veled! – hallatszott odabentről a válasz.

- Oké, értem. El kellett volna mondanom, igaz? – ültem le az ajtó mellé.

- Azt hittem, hogy bízol bennem! – vágódott ki hirtelen az ajtó. Egy dühös Ágival találtam szembe magamat.

- Bízom is. Mindkettőtökben. - tettem hozzá gyorsan látva, hogy Zsuzsi is eléggé szomorú. – Tudom, hogy neked Zsuzsi olyan, mint nekem Bogi és nem pletykálnátok el semmit senkinek. Bocsi!

- Egy bocsi kevés ehhez. – felelte még mindig durcásan, de legalább már kijöttek a fürdőből.

- El akartam mondani, csak nem tudtam, hogyan kellene és nem tudtam hogyan fogsz rá reagálni. – mondtam.

- Mármint hogyan reagálok arra, hogy újra összejöttél a barátoddal, vagy hogyan reagálok arra, hogy összejöttél újra Rob- bal?

- Is- is. – vallottam be. – Tényleg haragszol rám? – kérdeztem.

- Ah, a fenébe, hogy lehet rád haragudni? – ölelt meg végre. – Főleg, hogy végre kibékültél vele. – vigyorogtak rám mindketten.

- Kijöhetek? – kukucskált ki Rob a szobámból. Várakozóan néztem a csajokra.

- Oh, persze, hogy kijöhet, nem fogjuk letámadni, eskü. Csak egy kicsit…
***
Bogi és Em ruhája

2011. április 19., kedd

Beyond the fame szélesvásznon is hódít...

Oké, nem egészen, de olyan jól hangzott a fejemben. :$ És nem is fejezettel jövök...tudom. :$:S
Kaptam Breeco-tól egy fantasztikus videót elő-ajándékként (csak nem tudtad te sem kibírni) amiben minden benne van a történetről. A zene alatta mostanság igazán a szívem csücske, és ebben a formájában még nem is hallottam, így még értékesebb számomra.
Nagyon szépen köszönöm!! ♥

2011. április 8., péntek

33. fejezet - Alakul...

Sziasztok!

Tehát, mint láttátok, mostantól facebook- on is fent van a történet. Azért döntöttem így, mert twitter dolog nem volt valami aktív. :( De én továbbra is szeretem és használom. :))
Mivel ma már szinte mindenki fent van face- en, így könnyebb a kommunikáció. Tettem fel képeket és teszek is majd fel, ahogy időm engedi. Ha megtudom mikor leszek kész egy-egy fejezettel, akkor ott jelezni fogom, mint most is. ;) Remélem jól érzitek majd ott is magatokat és talán jókat beszélgettek, vagy ilyenek. :D

A másik lehet szomorú dolog... lehet lesz egy kis szünet. :$ Ez még nem biztos. Nyugi! Ha lesz is, akkor is max. 1 hét, legfeljebb kettő. :( Jelenleg annyira fáradt vagyok agyilag, szellemileg, hogy muszáj valamit kitalálnom, hogy helyrebillenjek. Közeleg a szemeszter vége, húzós heteim vannak és ennél már csak rosszabbak lesznek. :( Ahogy ismerem magamat, nem bírnám ki írás nélkül, de lehet nem fog ennyire "gyorsan" menni, hogy legyen friss. De ez még nem tuti, csak szólok, hogy ne érjen meglepetésként senkit sem, ha esetleg nem lesz új fejezet jövő héten. :$
Oké, pedig megfogadtam, hogy nem dumálok sokat. :$
De van még egy kötelezettségem.

Kaptam egy díjat Breecoo-tól. :$ (L) Köszi!










Csúnya néni leszek és nem adom tovább, mert jelenleg az olvasási időm igen- igen alacsony. :( És akit olvasnék éppen nem ír. :((

Jó szórakozást a fejezethez. :)
Puß
Gitka

***

"A tekintetével az arcomat fürkészi, majd elkapja a pillantását és valahányszor visszanéz rám, olyan érzés, mintha széthullana a világ, és csak mi ketten maradnánk egy élénkzöld mező közepén."
/Lauren Oliver/

Annyira meglepődtem, hogy hirtelen majdnem eldobtam a táskámat is. Nem hittem a szememnek.

- Te itt?! Szia! – karoltam át. – Nem hiszem el. Mit keresel te itt?

- Szia! Jó látni, hogy azért még egyben vagy. – szorított ő is magához. – Gyere, felkísérlek ehhez az agyalágyulthoz. Majd visszafelé szólok a recepciósoknak, hogy engedjenek fel legközelebb. – húzott maga mellett a lift felé.
Azért lopva még hátrapillantottam a megkövült recepciósokra.

- Örök hálám. Már azt hittem ki fognak dobni.

- Hé, legalább jól végzik a munkájukat. – jegyezte meg a liftben. – Tudtam, én, hogy minden rendbe jön majd. – mosolygott rám olyan bobbysan. Nem csak egyszerűen Rob barátja volt, az enyém is. Hiányzott ez az arc.

- Jó úton vagyunk felé. – válaszoltam. – De mit is keresel te itt?

- Gondoltam meglátogatom drága haveromat és…

- És esetleg beugrasz Bogihoz is. – fejeztem be helyette a mondandóját.

- Hát.. tudod, mi..

- Tartjátok a kapcsolatot. – bólogattam. – Igen, tudom.

- Nincs ellene kifogásod, ugye? – kérdezte.

- Most csak viccelsz, ugye?! Komolyan tőlem kérsz engedélyt? Bobby, mikor érdekelt téged az, hogy valamit szabad- e vagy sem?

- Szóval, akkor téged…

Már kicsit viccesen hangzott, hogy ismét én fejezem be a mondandóját. – Nem, nem zavar.– feleltem. –Sőt kifejezetten örülnék neki, ha továbbra is…. öhmm… tartanátok a kapcsolatot.

- Oké. Akkor nagy baj lenne, ha nem kísérnélek fel egészen? Nem rég esett be a forgatásról, kicsit csúsztak vagy volt valami. Az 511 bal oldalt, nem tudod eltéveszteni. – mondta, amikor a lift felért a megfelelő emeletre.

- Köszi. Akkor nem is találkozunk? – kérdeztem.

- Azt hiszem ma este nem az én társaságomra vágytok. – kacsintott rám. Még mielőtt kilépett volna a liftből, hirtelen magához húzott és megölelt.

- Én drukkolok nektek. Iszonyúan szeret, ne engedd el.

Tényleg eltéveszthetetlen volt a szoba. 511, itt vagyok. Nagy levegő és kopogás. Odabentről semmi. Felmerült bennem, talán mégsem jó szoba előtt állok. Gyorsan az ajtóra pillantottam: 511. Jó helyen vagyok. A második kopogásra odabentről válasz hallatszott.

- Egy pillanat. – kiáltotta Rob, majd egy halk puffanás után egy káromkodás is elhangzott.
Félve pillantottam az ajtóra. Te jó ég, mi történik odabent?

- Szia! – nyílt ki hirtelen az ajtó előttem. – Bocsi, csak épp próbáltam átöltözni. Gyere be!

- Szia! – léptem be a szobába. – Csak próbáltál? Minden rendben? – kérdeztem.

- Aha, most értem csak ide a forgatásról. És Beli folyton láb alatt volt.
Csak meg kellett említenie és a kisördög máris támadott a kanapé mögül.

- Hé, Szépfiú! Oh, de nagy lettél! Jól van, jól van. – kaptam az ölembe a kis rosszcsontot. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy még mindig emlékezett rám.

- Nekem le kellene vennem ezt a ruhát, mert kapok a fejemre, ha összepiszkítom. Nem baj? Sietek.

- Nem, csak nyugodtan, addig én itt várok. Azt hiszem, elleszünk. Igaz Szépfiú? – ültem le az első helyre, amit megláttam.

- Oké. A végén még magyar kutyát csinálsz belőle. Egy pillanat és itt vagyok. 

- Oké, csak hasra ne ess! – dobtam oda.

- Oh, hallottad? - nézett rám idegesen. – Rendben, ne nevess. Mindjárt itt vagyok.
Természetes, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül, amint eltűnt az egyik szobában kitört belőlem a kuncogás. Tényleg sokkal jobb volt a közérzetem, mint az elmúlt pár hónapban. Ha akartam volna sem tagadhattam volna le az okát. Egyértelműen Rob volt az. Vagyis mi ketten. Pillanatok alatt elkészült és visszatért hozzám.

- Itt is vagyok. – ült le mellém meghagyva a kellő távolságot. Éppen csak Beli buksiját simogatta meg egy pillanatra.  – Minden rendben volt az úton? - kérdezte kezét tördelve. Csak nekem tűnt úgy, hogy ma valamivel idegesebb, mint a tegnapi napon?

- Igen. Attila nagyon kedves volt. Csak a recepciósokkal volt egy kis nézeteltérésem. – válaszoltam.

- Oh, a fenébe! – kapott a fejéhez. – Teljesen kiment a fejemből. Ne haragudj! Hogy jutottál fel akkor?

- Bobby éppen akkor jött le és visszakísért.

- Akkor jó. Majd szólok, hogy legközelebb ne akadékoskodjanak. – mondta.

-Bobby azt mondta, intézkedik. Szóval máskor is feljöhetek? – kérdeztem.

- Azt akarom, hogy mindig itt legyél! – jelentette ki hirtelen, majd gyorsan elkezdett magyarázkodni. – Persze, tudod, hogy értem. Nem akarlak csak magamnak, mármint igen, de… - túrt idegesen a hajába.

- Miért vagy ma ennyire feszült? – kérdeztem aggódva. Láttam rajta mennyire szét van esve, ez aggasztott.

- Nincs különösebb oka. Csak egy tökéletes estét akartam, erre majdnem fel sem jutottál és még csak rendet rakni sem volt időm. – túrt idegesen a hajába.

- És Beliben is hasra estél. – tettem hozzá.

- Igen, még az is. – mosolyodott el végre. – Sajnálom!

- Ne kérj bocsánatot, nem kell. Itt vagyok, te is itt vagy, szóval…

- Éhes vagy? – kérdezte.

- Hát, hazudnék, ha azt mondanám nem.

- Akkor rendeljünk. Mit szeretnél? – kérdezte. – Már persze, ha rendben van ez így, hogy itt eszünk. Mert, ha szeretnél elmenni valahova, akkor…

- Nem. Ez így itt tökéletes lesz. – feleltem.

- Rendben. Akkor rendeljünk.
Mondanom sem kell a kaja hihetetlen sebességgel megérkezett. Közben megállás nélkül beszélgettünk, úgy mindenről. Minden érdekelte.

- Milyen volt a napod? Nem vagy fáradt? – kérdezte.

- Ezt én is kérdezhettem volna. Nem nekem kellett a forgatáson alakítanom. Kicsit érdekesre sikerült a napom, korán felkeltettek.

- Oh, sajnálom. Remélem nincs baj.

- Még nem tudom. – mondtam bizonytalanul. – Reggel az unokahúgom beállított egy barátnőjével. Mint kiderült, minden le volt tárgyalva, csak én maradtam le az egészről. De nem rakhatom ki őket, mégis csak az unokahúgom, ez a legkevesebb, hogy hagyom hadd aludjanak ott. Úgyis egész nap kint lógnak a városban és a forgatáson.

A forgatás szóra összeszűkült a szeme.
- Szóval a forgatást jöttek megnézni? – kérdezte gyanakodva.

- Inkább az mondanám, Téged. – nevettem rá.

- Oh… bocsi. Hát ez érdekes helyzet.

- Tudom. De idáig elég rendesen viselkedtek. – jegyeztem meg. – Csak Zsuzsinak- a barátnőjének- volt egy érdekes kijelentése. – emlékeztem vissza.

- Oh, jaj! Azt hiszem, nem akarom tudni inkább, ha rólam van szó. – pirult el.

- Nem, semmi piszkos fantázia. Azt én sem akarnám tudni, hidd el! – nyugtattam meg. – Csak, azt mondta, szerinte jól mutattunk együtt.

- Ezt én is így gondolom. – felelte óvatosan, miközben a tekintetemet kereste. – Sőt most is így gondolom, még mindig jól néznénk ki.

- Hát, lehet benne valami. – mondtam, miközben bekaptam egy újabb falat ételt.

- Lehet benne valami? – kérdezte enyhe felháborodást színlelve. Egész gyorsan visszajöttek a megérzéseim, pontosan meg tudtam különböztetni a „valódi- Robot” a „színész – Robtól”.

- Na, gyere csak ide. – húzott magával egyenesen egy tükör elé. – Most mond azt, hogy nem nézünk ki határozottan jól együtt. – Nézett a szemeimbe a tükörképe.

- De, igen. – nevettem. – Igazad van.

- Persze, hogy igazam van. Gyönyörű vagy, mint mindig. – halkult el a hangja.

- Ne nézz így rám. – kértem. Szinte minden porcikámat áthatotta tekintete.

- Nem tudok máshogy nézni, bocsi. – villantott meg egy féloldalas mosolyt. Még a lábaim is beleremegtek. Lehet, hallgatnom kellett volna Bogira és elvenni tőle a … Nem! Nem! Koncentrálj!

- Próbáld meg. – toltam el magamtól finoman.

- Hmm. Ezt egy enyhe jelzésnek veszem, hogy jó legyek. Pedig, most akartam volna felnyitni egy üveg bort.

- Ezt határozottan támogatnám. – mondtam rámosolyogva.
A továbbiakban kellemesen borozgattunk és beszélgettünk. A sokadik pohárka után egyre kellemesebben…

- A francba, hol a telefonom? – kotorásztam a sötétben. Bár miután kinyitottam a szememet, már nem is volt annyira sötét... Oh, te jó ég! Majdnem kilenc órát jelzett a telefonom órája. Gyorsan nyomtam a „hívás elfogadása” gombra. Mellőlem mozgást éreztem. Oh, a fenébe! Most kezdett el minden derengeni a tegnap estéről és hogy hol is vagyok.

- Szia Dávid! – szóltam bele a telefonba. Mellettem Rob álmosan túrogatta a haját. – Én, elaludtam, azt hiszem.

- Igen, valami olyasmi. - hallottam a kuncogását.

- Ne csináld, tényleg csak elaludtam, oké?!

- Jól van, ha te mondod. Ugye tudod, hogy ma van a megbeszélés napja? – kérdezte. - Ideérsz, vagy találjak ki neked valami mentséget?

- Oh, a francba. Sietek, oké? Mond azt, hogy…- pörgött az agyam valami hihető okot keresve, miért is kések el. – ….defektem volt, oké? Igen, mond, hogy defektem volt és ezért mentünk külön és a többit meg kitalálod, hisz’ egy zseni vagy. Pá!- köszöntem el gyorsan, majd letettem a telefont.

- Minden rendben? - szólalt meg Rob álomittas hanggal.

- Elaludtunk. – világítottam rá a problémára. – És el fogok késni. Mennem kell. – húztam fel gyorsan a cipőmet. Nem is emlékeztem rá, mikor került le rólam.

- Elviszlek. – kelt fel mellőlem. Megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy ruhában tette mindezt.

- Nincs neked ma forgatásod? – kérdeztem.

- Oh, te jó ég, elkések! – kapott ő is a fejéhez. Kapkodva léptünk ki a szoba ajtaján. Kívülről biztos voltam benne, hogy egészen máshogy festhetett ez az egész. Muris lett a végére a helyzet, nem tudtam bent tartani a nevetésemet a liftben, ahogy megláttam a kétségbeesett fejét.

- Mi olyan vicces kisasszony? – kérdezte.

- Te. – túrtam bele a hajába.

- Igen?! – kapta el a derekamat. – Azt gondolod, hogy vicces vagyok?

- Igen. És a helyzet is vicces. Mi vagyunk a viccesek.- mondtam. – Csak mi tudunk folyton elaludni.

- Veled bárhol jó elaludni, és más dolgot is csinálni. – húzott magához még közelebb. Vészes közelségbe kerültem a szemeihez és az ajkaihoz. – Tudod mi hiányzott az estéből?- ejtette foglyul a tekintetemet.

- Hmm… gondolom, hogy mire gondolsz…

- Hmmm, igen? – csillant fel a szeme. – Én csak egy puszta csókot hiányolok. Észrevetted, hogy egész este nem kaptam egyetlen egy, árva csókot sem?

- Mert nem kérted. – vontam meg a vállamat közömbösen. További reakcióra már nem volt időm, villámgyorsan lecsapott az ajkaimra én pedig, mint egy tini a karjaiba vetettem magamat.

- Este? – tette fel a kérdést már a liftben, miután elszakadtunk egymás ajkától. – Mármint ráérsz?

- Holnap szerda, igaz? Akkor igen. Csütörtökön nyelvvizsgázom, pénteken pedig esküvőre megyek.

- Esküvőre? – kapa fel hirtelen a fejét.

- Nyugi, nem a sajátomra. – néztem rá mosolyogva. Oké, nem volt a világ legjobb poénja. - Bogi nagyszüleinek esküvője lesz.

- Oh, tényleg.

- Eljönnél velem? – tettem fel hirtelen a kérdést. Lehet, hogy megint előbb járt a szám, mint az agyam, de nem érdekelt. Lehet, hogy ostobaság volt megkérdeznem, de szerettem volna, ha ott lesz ő is velem.

- Biztos vagy benne? – kérdezte.

- Igen. - mondtam bátortalanul. – De csak, ha lenne kedved eljönni. Egy csomó idős ember lesz ott és persze csomóan Bogi rokonai közül. Szóval, ha rossz ötletnek tűnik és…

- Pszt! – tette az ujját óvatosan a számra. – Akarok menni, elmegyek.

- Tényleg? – ugrottam a nyakába, majd gyorsan el is szakadtam tőle, mivel a lift megérkezett a földszintre.

- Elviszlek. – fordult felém.  – Ne is ellenkezz, oké?

- Rendben. – egyeztem bele.
Így történt, hogy Rob, illetve Attila vitt haza. Először nem ujjongtam az ötletért, nem akartam, hogy miattam késsen el a forgatásról, azonban a hátsó ülésen a karjai között hamar megváltozik az ember véleménye…


2011. április 5., kedd

Facebookon is támad az oldal...

Halihó!

Már nagyon régóta próbálkozom, hogy az oldalt felrakjam a facebook- ra. Végre sikerült! :D
Szóval aki fent van facebook- on és kedve van, KATTintson! ;)

2011. április 1., péntek

32. fejezet. - Bolondok napja

Sziasztok!


Köszönöm a komikat ismét! Örülök, hogy egyre szívesebben osztjátok meg velem a véleményeteket. :))
Már megint kései vagyok, de az élet és a bénaságom közbeszólt. :(
Remélem mindenki feleszmélt a "kiszivárgott" BD képekből és kész az új fejezetre. :D
Ez megint egy olyan fejezet, amit imádtam írni, remélem nektek is szimpi lesz majd. ;)


Jó olvasást!
Gitka



***

"A jövőt azok határozzák meg, akik hajlandók azt formázni." /Csillagkapu: Atlantisz /


- Hé, a lábamon taposol! – hallatszódott a fájdalmas kiáltás a sötétből.


- Au!!! A fenébe! – szólalt meg a másik hang tulajdonosa is. – Kapcsold már fel a villanyt.

Nagy nehezen megtaláltam a kapcsolót. Mindenképpen vicces látvány tárult elém. Bogi és Dávid a bejárati ajtó mögött feküdt a padlón párnák és pokrócok között. Kórusban hangzottak el „au”,„francba”, „fenébe” és fel és lemenőket különféle jelzőkkel ellátó kifejezések.


- Ti meg mi a fenét csináltok az ajtó előtt?! – kérdeztem nevetve. – Ugye nem éjszakáztatok itt az ajtó mögött?


- Mégis minek nézel te minket? – kérdezte Bogi felháborodva. – Kukkolónak? Vagy minek?


Jobbnak láttam nem válaszolni erre a kérdésre, inkább csak mosolyogtam. Most, hogy már minden titkos kis akciójuk tiszta volt előttem, simán kinéztem belőlük, hogy a két kis őrült az ajtó mögött várakozott rám.


- Na jól van, lebuktunk. – szólalt meg Dávid. Mire Bogi jól fejbe kólintotta.


- Ne már, szörnyű vagy. Veled nem lehet szövetkezni. – panaszolta, miközben próbált feltápászkodni a már említett helyről. – Mellesleg, ha már a kis igazmondó lebuktatott minket, ilyenkor kell hazajönni?!


- Hékás! Akkor jövök, amikor akarok. Ha itt valaki megsértődhet, az én vagyok. De, hogy lássátok, milyen jószívű vagyok, kaptok teát. - vettem célba a konyhát.


- Miért is kellene neked haragudnod ránk?- kérdezte Bogi tudatlanságot színlelve.


- Nem, ti vártatok rám az ajtó mögött egész éjszaka? - kérdeztem vigyorogva. Még midig élesen élt előttem a kép, amikor megláttam őket. – Kis kémek vagytok amúgy is, de talán túlságosan belejöttetek. – jegyeztem meg ál-sértődöttséget mutatva.


- Ah, totális veszteség. Mindent tud. – ült le megadóan az egyik székre Dávid.


- Már megint! Legalább próbáld meg eljátszani, hogy nem tudjuk miről beszél! – fordult felé fejcsóválva Bogi. – Szörnyű színész lennél.


- Oké, ne veszekedjetek. – kértem. Nem akartam, hogy a végén még háború robbanjon kettejük között. – Nem haragszom, sőt azt hiszem igazából meg kellene köszönnöm, amit az elmúlt pár hónapban tettetek.


- Mit tettünk? Mi nem csináltunk semmit sem. – kezdte magát megjátszani Dávid.


- Oh, istenem! Ezt az előbb kellett volna. Most éppen mi vagyunk a jó fiúk. – bökte meg Bogi.


- Elképesztőek vagytok. – jegyeztem meg nevetve.


- Feltűnően jó a kedved. – jegyezte meg Bogi. – Ez azt jelenti, hogy…? – hagyta nyitva kérdést előttem.


- Beszélgettünk, nagyjából minden fontos dolgot helyre raktunk és most megpróbáljuk előröl kezdeni. – válaszoltam a kérdésére.


- Ez az! – bokszolt bele a levegőbe Dávid. – Megcsináltuk!


- Úgy örülök! – vette magát a nyakamba Bogi. - Úgy drukkoltunk neki egész este.


- Neki drukkoltatok? Na és nekem? És mindezt az ajtó mögött éjszakázva kellett? Kis híján betegre izgultam magamat az este alatt, értem kellett volna aggódni.


- Érted is izgultunk. Mindkettőtökért. Csak Rob volt az irányító. – közölte Dávid. – Az ajtó mögött dekkolás nem volt a legjobb ötlet, de tudni akartuk, hogy jutsz haza.


- Aha, értem. Na és megtudtátok? – kérdeztem.


- Nem, elaludtunk. – felelte bánatosan Bogi.


- Hát, szívás. – mondtam, majd a kezembe vettem a gőzölgő teámat és a szobámba siettem. Természetesen mindketten ott loholtak mögöttem.


- Ne már, ennyi? – kérdezte Dávid. – Semmi infó? Hogy jöttél haza? Mit csináltatok?


- És mit beszéltetek? Nem az érdekel, hogy mit ettek, ittak Dávid! – zúdultak felém a kérdések a két kíváncsiskodó felől.


- Úgyis kikémkednétek, szóval üljetek le és mesélek. – mutattam az ágyamra. Villámgyorsan elterültek rajta, nekem nulla helyet adva. Hát szép!

Mindent tudni akartak, én pedig mindent el is mondtam. Nem tehettem mást, hiszen ezt az egészet nekik köszönhettem.


- Tényleg, köszi mindent, mindkettőtöknek. Nem csak azt, hogy kémkedtetek. – mosolyogtam rájuk. – Az egész pátyolgatás dolgot.


- Hé, ezért vagyunk. – mondta Dávid. – De lehetőleg ne nagyon őrülj meg ennyire, oké? Lassan már nekem lett volna szükségem pszichológusra.


- Milyen szerencse, hogy én itt vagyok, igaz? – jegyezte meg Bogi. – Bár te gyógyíthatatlan vagy.


- Te pedig pocsék pszichológus, ha ilyeneket mondasz a betegednek. – viszonozta Dávid az előbbi kedvességet Bogi irányából.


- Hé, ez nem volt szép. – sértődött meg Bogi. Én csak csendben figyeltem őket. Bár folyamatosan egymásba kötöttek, mégsem volt egyik sem komoly. Végre ugyanolyan felhőtlen volt a hangulatom, mint már nagyon régen.


- Nem akarok ünneprontó lenni, de nektek nem kellene dolgozni, vagy suliba menni? – kérdeztem.


- Mindenki szabad ma. – újságolta a jó hírt Dávid. – Én ügyes voltam és leadtam a cikkemet, Bogi pedig szimplán lusta konzultációra menni.


- Remek. Viszont én álmos vagyok. – mondtam. Reméltem, hogy érzékelik majd a rejtett utalást, de nem igazán vették magukra. – Szükségem lenne az ágyamra. – kértem még egyszer.


- Oh, oké. De ne aludj sokáig, ruhát kell keresnünk neked vacsira. Most lassan 5 óra lesz, délben keltünk. – mondta el Dávid a menetrendet, aztán végre magamra hagytak.

Régen nem aludtam ennyire jól, mint most.


Intenzív közel kétperces csengőszóra ébredtem. Nyűgösen pillantottam az éjjeliszekrényen álló órára. Még csak fél 9- et mutatott. Persze, senki sem nyitotta ki az ajtót, így rám maradt a feladat. Morcosan nyitottam ki a bejárati ajtót, elhatároztam bárki is legyen az, jól lehordom, amiért hajnalok, hajnalán zörget fel. A meglepetés ereje, azonban teljesen elfeledtette velem a tervemet.


- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem meglepetten.


- Szia! Már azt hittük sosem nyitod ki. Bemehetünk? – kérdezte Ági.


- Gyertek. – hívtam be őket.


- Ő itt Zsuzsi, Zsuzsi ő itt a nagyszerű és imádnivaló unokanővérem Emili. Akit annyira szeretek. – mutatott be az eddig ismeretlen barátnőjének egy kis puncsolás közepette.


- Szia! Örülök, hogy megismertelek. Nem akarok bunkó lenni, de mit is kerestek ti itt? Nem suliban kellene lennetek? – néztem rájuk kérdően. – Attól még, hogy felvettek a Színművészetibe nem kellene lógni.


- Van igazolásunk egész hétre. – nyugtatott meg Ági. Legalábbis ő biztosan annak szánta.


- Oh, hát így mindjárt más. – mondtam cinizmussal a hangomban. Közben a két jómadár is felébredt, már mindketten a konyhába igyekeztek.


- Sziasztok! – köszönt lelkesen Ági nekik.


- Hello! – köszöntek vissza a lakótársaim is. – Oh, ti itt! – kapott a fejéhez Bogi.


- Hát ez totál elfelejtettük, azt hiszem. – mondta Dávid.


- Elfelejtettetek, mit is pontosan? – kérdeztem. Csak most lettem figyelmes az érkezők hatalmas táskáira. Valami készülődött. Valami olyan, aminek úgy éreztem nem fogok feltétlenül örülni.


- Ági és Zsuzsi itt alszanak a héten. – közölte Dávid. A döbbenet simán leolvasható volt az arcomról. – Bocsi, azt hiszem elfelejtettünk megkérdezni. Csak, elfoglalt voltál tegnap este. - folytatta. Örültem, hogy legalább nem nevezte nevén a dolgokat.


- Jól van, semmi baj. Maradhattok természetesen, ha a szüleitek tudnak róla. – néztem Ágira. Tudhatja, hogy én mindenben benne vagyok, de csak addig, ha abból nem lesz családi vita.


- Már beszéltünk velük. – nyugtatott meg Bogi.


- Akkor oké. Mi lenne, ha ti ketten elrendeznétek, hogy hol alszanak, én pedig visszamennék az ágyikómba? – vetettem fel a csodás tervemet. Szörnyen álmos voltam. – Mondjuk, csak kint a nappaliban van hely, szóval nincs nagy választási lehetőségetek, bocsi csajok.


- Szuper. – ugrott a nyakamba Ági. Úgy látszik ez a nap ilyen „örömködős – öleléses - nyakba ugrálós” nap lesz. – De mi úgyis inkább kint leszünk, csak kajálni jönnénk. Ha kapunk. – nézett rám boci szemekkel.


- Hogy érted, azt, hogy kint lesztek? Egyáltalán elmondaná valaki, hogy miért engedtek el titeket ide? Főleg iskolaidőben egy hétre? Anyád tuti nem menne bele lógásba csak úgy.


- Van igazolásunk. – kérte ki magának Zsuzsi. Ez volt az első alkalom, hogy megszólalt úgy igazából. – A forgatásra megyünk ki. – lelkendezet. Természetesen Ágit sem kellett félteni, rögtön reagált barátnője reakciójára ő is. Én pedig lesápadtam, vagyis biztos voltam benne, hogy azt tettem.


- Beszélhetnék veletek négyszemközt? – fordultam drágaságos barátaim felé. Karon fogtam őket és finoman a fürdőbe vezettem őket. – Ti teljesen megőrültetek?! – keltem ki magamból.


- Én mondtam, hogy nem fog örülni neki. – mondta rögtön Dávid.


- Oh, igen?! Mondtad neki? Ügyesebben is mondhattad volna! – estem neki szegénynek.


- Nem lesz semmi baj. – nyugtatott meg Bogi.


- Két 18 éves lány fog nálunk sátorozni egy héten keresztül, közben kint töltik a napjukat a forgatáson. Jelenleg egy forgatás zajlik a városban. Szerintem nem kell emlékeztetnem titeket melyik is az. És ezek után azt mondjátok, hogy nem lesz gond?!


- Már miből lehetne itt gond? - kérdezte Bogi.


- Hát, nem tudom. Azon kívül, hogy az ex- barátomat kukkolásszák majd, semmi.


- Ez a meghatározás nem egészen pontos. – jegyzete meg Dávid. – Már nem ex…


- Pontosan, erről beszélek. Nektek ez nem totális problémaforrás?! – fogtam meg a fejemet idegesen. Nem értettem, miért nem látják mi a baj.


- Ugyan már. Ági egész idő alatt nem szólt senkinek sem rólatok. Ő tud titkot tartani. A barátnője is jó fej. Nyugi, beszéltem Ágival, Zsuzsi sem fog azzal dicsekedni, hogy Rob barátnőjénél alszanak.


- Ez most komoly?! – fakadtam ki. – Tudja? – néztem rájuk kétségbeesve.


- Emlékszel még Kálay cikkére? Az én emlékezetemben még élénken él. Mindenki tudja, drágám. – karolt át Bogi. – Emlékszel? Minden oké? Ha akarod, elküldhetjük őket.


- Nem, nem kell. Csak valahogy kiment a fejemből. Oké. – vettem egy mély levegőt. Nem mintha ettől bármi is könnyebb lett volna azután. – Csak kicsit hirtelen jött ez az egész. Menjünk ki, még azt hiszik, hogy róluk beszélünk. – mondtam.


- Miért, nem azt csináljuk? – kérdezte Dávid. – Oh, kaptál egy levelet a nyelvvizsgaközponttól, az asztalra raktam. Szombat 9-re kell menned. – mondta, miközben visszamentünk a nappaliba.


- Köszi.


- Döntés született? – kérdezte reménykedő tekintettel Ági. – Jók leszünk, eskü. – tette a szívére a kezét.


- Maradhattok, persze. – mondtam ki a végítéletet. Csak abban nem voltam biztos, hogy ez rám nézve jó vagy rossz hír- e. – Amíg viselkedtek. Tudjátok, hogy értem.


- Köszi, hogy maradhatunk Emili. – szólalt meg Zsuzsi.


- Szívesen. – mondtam. Nem igazán jött szívből, de hát ennyi baj legyen…


- Nem vinnél ki minket az forgatásra? – kérdezte Ági intenzív szempilla rezegtetés közepette.


- Hehehe. Jól kérdezted. Nem, felejtsd el! Én megyek aludni.


- Na, légyszi! – kérlelt tovább. – A busz egy kisebb vagyon és hülye elzárások vannak, nem fogunk odatalálni.


- Szívás. De így nagyobb buli lesz az egész. – válaszoltam. – Lesz mit mesélnetek a többi rajongónak.


- Olyan vagy. – felelte durcásan.


- Tudom, ez van, nincs az a pénz, ami engem kivisz most az Andrássy- ra. De akkor is te vagy a kedvenc unokahugicám. – mosolyogtam rá.


- Pedig olyan szépek voltatok együtt. – szólalt meg váratlanul Zsuzsi. Bogi gyorsabban reagált nálam.


- Azt hiszem, most kellene mennetek, ha nem akartok semmi lényegesről lemaradni. Már így is nélkületek kezdtek csajok. – Terelte őket az ajtó felé.


- Aztán éjfélre itthon lenni. – kiáltottam utánuk, amikor felolvadtam.


- Ötre befejezik, hatra itt vagyunk, anyu! – válaszolta Ági az ajtóból. Nem hiába az én rokonom…


- Na, most hogy így elmentek, mi lenne, ha átugranánk azon a részen, ahol megint kiakadsz és mondjuk, megnéznénk a ruhatáradat? – kérdezte Dávid.


- Mit szólnál hozzá, ha elképzelnétek, hogy iszonyú pipa vagyok rátok, én pedig addig alszom egyet? - kérdeztem vissza.


- Ugyan már! Most akarsz aludni? Akkor inkább nyálazd át velem a hivatalos papírokat! Van egy csomó izé az asztalon: kérvények, hivatalos levelek, meg minden csupa kínai dolog.


- Oké, úgy sem hagynál aludni. Csináljuk!


- Én éhes vagyok. Ki mit kér reggelire? – kérdezte Bogi.


- Tojásrántottát! – kiáltotta Dávid.


- Én nem bírok enni, de köszi. – mondtam.


- De eszel. Összedobok valami finomat. – mondta különleges csillogással a szemében, majd elvonult a konyhába.


- Kár vitatkoznod vele. – közölte Dávid. – Úgy is megy és kotyvaszt valamit.

Ezen csak összemosolyodtunk és belevettettük magunkat az iratokba.

Tényleg nem viccelt, amikor a mennyiségre utalt. Olyan papírok voltak, hogy némelyiket háromszor el kellett olvasnunk mire rájöttünk, mi is az, és nekünk éppen miért is kell majd. Kérvény ide, kérvény oda. Az ember nem gondolná filmnézés közben, mennyi papírmunka van mögötte. Hülye papírok, már most utáltuk, pedig még csak mindennek az elején voltunk. De ezt akartuk. Négy óráig ezzel szórakoztunk, Dávid eddig bírta.


- Most jön a munka jó része. – jelentette ki boldogan.


- Mégis mi? – kérdeztem.


- Megyünk ruhát keresni.


- A-a. Nem. Majdnem megfagytam, mert nem engedtél kabátot vinni. Majd én eldöntöm, mit veszek fel. Előtte viszont letusolok, talán fel is ébreszt. – tisztáztam le a harci helyzetet.

A forró víz tényleg üdítő hatással volt rám, bár azt nem mondhatnám, hogy az álmosságom elmúlt volna. Gyors hajmosás, hajszárítás után már csak valamit magamra kellett rángatnom a szekrényből és kész is voltam. Előre féltem Dávid stílusbeli véleményétől, amikor kiléptem a nappaliba.


- Voilá! – tártam szét a karjaimat. – Na mi a vélemény?


- Esküdni mernék, hogy csak kikaptál valamit a szekrényből, de jól nézel ki. – mondta mosolyogva. Tetszett ez a változás. Úgy tűnt mióta én is többet mosolyogtam a körülöttem lévők kedve is nagyban javult. Bár lehet, hogy csak én nem vettem észre eddig a mosolyukat…


- Tényleg jól nézel ki. – mondta Ági, miközben éppen betoppantak a lakásba.


- Mi lett az éjféllel? – kérdeztem. – Koraiak vagytok.


- Ma korán végeztek. És mikorra odataláltunk már egyszer el is szalasztottuk. – mondta Zsuzsi szomorúan.


- De utána láttuk kb. 100 méterről. – újságolta Ági a jó hírt.


- Hűha. – mondtam.


- Nem mindenki olyan szerencsés ám, mint te. – felelte Ági. Azt hiszem nálam csak ő volt jobban meglepődve, hogy tényleg elhagyta ez a mondat a száját. – Bocsi.


- Semmi baj. De akkor is képesek voltatok azért kint dekkolni közel 8 órán keresztül, hogy lássátok pár méterről? Miért?


- Ezt te nem értheted. Mert ő Rob. Ő… olyan… - kezdte Ági.


- Olyan milyen? – kérdeztem értetlenül. Reméltem, hogy nem fog belemenni olyan dolgokba, amibe nem szerettem volna.


- Olyan édes és sexy! – Na puff neki! Zsuzsi megtette helyette. Hirtelen nem tudtam merre bújjak el. – És ma azt mondták a többiek, hogy odaintett nekik egy kicsit. Hát, nem aranyos! – ujjongtak immár mindketten. Bombát robbantottam ezzel a témával, úgy láttam. Közel fél órás élménybeszámolót kellett végighallgatnunk, amire végre megszólalt a kaputelefonunk. Sietve ugrottam oda hozzá.


- Igen. – szóltam bele izgatottan.


- Honory Attila vagyok. Egy bizonyos Molnár Emiliért jöttem. – hallatszott odalentről.


- Pár perc és máris lent vagyok. – mondtam gyorsan. Közben már a topánkámat rángattam fel magamra.


- Csak nem készülsz valahova? – szegezte nekem Ági a kérdést.


- De igen. – válaszoltam. – Csak nem baj?


- Csak fura, mostanában nem mész sehova. – vonta meg a vállát.


- Oh, nyomozónak kellene tanulnod, nem színésznőnek. – kötekedtem vele. – Elmentem, majd jövök. – mondtam a többieknek.


- Oké. – reagáltak Bogiék. – Kikísérünk.


- Azt hiszem, kitalálok egyedül is. – néztem rájuk határozottan. Úgy éreztem kiselőadásban lesz részem. Nem is tévedtem. Az ajtó előtt lekaptak.


- Érezd jól magadat. – mondta Dávid. – Holnap kedd, értekezünk bent, ugye tudod? – kérdezte.


- Persze, nem felejtem el. Itthon leszek éjfélre. – mondtam. – Vagy nem kapok addig kimenőt? – néztem rájuk kíváncsian.


- Hagyd már a munkával. – cseszte le Bogi Dávidot. – Na figyelj ide! – fogta meg a két karomat határozottan. - Nem kell semmi olyat tenned, amit nem érzel helyesnek, érted? Ha bármi van, hívj bármelyikünket. – mondta. - Ja, és itt van ez, vész esetére. – nyomott a kezembe egy doboz óvszert végül.


- Most komolyan?! – dobtam vissza a kezébe. – Jézusom, ne csináld! Nem fogok beleugrani semmibe sem. Oh, jézusom, nem hiszem el, hogy komolyan… ahh. Csak engedjetek ki. – toltam el őket az utamból. Elképesztőek. Azért minden védésnek és aggódásnak is van egy bizonyos határa. – Majd jövök.

Még a lépcsőházban is az előbbi jelenet járt a fejemben. Te jó ég! Rosszabbak, mint anyukám. Oh, hogy fogom ezt az egészet elmondani nekik egyáltalán? Végül arra jutottam, simán ráérek később ilyenekkel zaklatni a szüleimet.


- Molnár kisasszony? – hangzott a kérdés mellőlem.


- Én volnék. - válaszoltam. – De inkább csak Emili. – kértem.


- Ez esetben Attila volnék. – válaszolta kedvesen, majd kitárta előttem a hátsó ülés ajtaját.


- Nem lehetne esetleg, hogy előre üljek? – kérdeztem. – Úgy kevésbé hivatalos.


- Persze. – nyitotta ki az anyósülés ajtaját.


- Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott. – szabadkoztam, amikor már elindultunk a szálloda felé.


- Oh, semmi baj. Vártam én már ennél sokkal többet is, higgye el. Mindenféle emberrel volt már nekem dolgom. – válaszolta.


- Értem. Sajnálom, hogy miattam kell még dolgoznia. Gondolom, sokkal szívesebben lenne inkább a családjával.


- Ez a munkám. Szállítom a színészeket a forgatás és a szálloda között. Olykor még a városban is. Itt mindenki azért van, hogy nekik jó legyen. – mondta. – Mellesleg, Rob rendes gyerek, már, ha nem vagyok ezért tolakodó.


- Nem, semmi gond. - válaszoltam.


– Tudja Emili sok fajta híres emberrel volt már dolgom az elmúlt 10 év alatt, amióta van ez az állásom. Volt már olyan emberrel is dolgom, aki kutyába se vett, a barátja viszont nagyon rendes volt velem. Nem az az ugráltatós fajta. – mondta.

Kicsit meglepődtem, hogy ennyire nyíltan kimondta a véleményét, de örültem is neki. Könnyebb volt nem arra gondolni, amire éppen készültem. Már nem egészen tűnt valami bölcs dolognak ez a találkozás. Megint félni kezdtem.


- Köszönöm, a beszélgetést és a fuvart is. – fordultam felé, amikor a szálloda elé értünk.


- Mondtam már, ez a feladatom kisasszony. A beszélgetés pedig kellemes volt.


- Kérem, csak Emili. – mondtam újra.


- Remélem, még lesz szerencsénk egymáshoz. További szép estét, Emili. – köszönt el tőlem.


- Viszlát. És köszönöm még egyszer. – szálltam ki az autóból.

Igazából itt, a szálloda előtt fogott csak el az izgalom. Nagy levegőt vettem és besétáltam az előtérbe.


- Jó estét hölgyem! Miben segíthetek? - kérdezte az egyik recepciós?


- Jó estét! Az egyik vendégükkel lenne találkozóm, meg tudná mondani a szobaszámát? – kérdeztem.


- Sajnálom kisasszony, de nem adhatjuk ki a szálloda vendégeinek adatait.


- Értem. Tud róla, hogy jövök. Esetleg felszólna neki, kérem?


- Rendben van. Megmondaná a nevét, kérem.


- Robert Pattinson. – feleltem halkan, hogy lehetőleg a mellettem álló emberek ne hallják meg.


- Sajnálom kisasszony, de nem segíthetek. – jelentette ki a recepciós, aki a névkártyája szerint Donát névre hallgatott.


- Nézze Donát, ugye nem zavarja, ha tegezem. – kérdeztem. Tudtam, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet. – Teljes mértékben megértem, hogy maga csak a feladatát végzi, és nem adhatja ki az itt megszálló vendégek adatait, főleg nem akkor, ha az illető ismert személy. De nem vagyok újságíró, találkozóm lenne vele. Kérem, ha felszól, akkor tisztázni tudnánk a helyzetet.


- Sajnálom, de meghagyták, hogy ne zavarjuk a színészeket.


- Kérem, csak egy telefon. – próbáltam meg még egyszer.


- Sajnálom, de ha nem szándékozik megszállni nálunk, fel kell szólítanom a távozásra.


- Ugye most csak viccel?! – kérdeztem. Nem hiszem el, hogy nem tudott volna egy kicsit segítőkészebb lenni.


- Kérem, hölgyem…- lépett mögém egy biztonsági ember. Remek, a végén még kidobnak a szállodából.


- Elnézést! – szólat meg egy ismerős hang mellőlem. – A hölgy velem van.