32. fejezet. - Bolondok napja

Sziasztok!

Köszönöm a komikat ismét! Örülök, hogy egyre szívesebben osztjátok meg velem a véleményeteket. :))
Már megint kései vagyok, de az élet és a bénaságom közbeszólt. :(
Remélem mindenki feleszmélt a "kiszivárgott" BD képekből és kész az új fejezetre. :D
Ez megint egy olyan fejezet, amit imádtam írni, remélem nektek is szimpi lesz majd. ;)


Jó olvasást!
Gitka



***

"A jövőt azok határozzák meg, akik hajlandók azt formázni." /Csillagkapu: Atlantisz /

- Hé, a lábamon taposol! – hallatszódott a fájdalmas kiáltás a sötétből.


- Au!!! A fenébe! – szólalt meg a másik hang tulajdonosa is. – Kapcsold már fel a villanyt.

Nagy nehezen megtaláltam a kapcsolót. Mindenképpen vicces látvány tárult elém. Bogi és Dávid a bejárati ajtó mögött feküdt a padlón párnák és pokrócok között. Kórusban hangzottak el „au”,„francba”, „fenébe” és fel és lemenőket különféle jelzőkkel ellátó kifejezések.


- Ti meg mi a fenét csináltok az ajtó előtt?! – kérdeztem nevetve. – Ugye nem éjszakáztatok itt az ajtó mögött?


- Mégis minek nézel te minket? – kérdezte Bogi felháborodva. – Kukkolónak? Vagy minek?


Jobbnak láttam nem válaszolni erre a kérdésre, inkább csak mosolyogtam. Most, hogy már minden titkos kis akciójuk tiszta volt előttem, simán kinéztem belőlük, hogy a két kis őrült az ajtó mögött várakozott rám.


- Na jól van, lebuktunk. – szólalt meg Dávid. Mire Bogi jól fejbe kólintotta.


- Ne már, szörnyű vagy. Veled nem lehet szövetkezni. – panaszolta, miközben próbált feltápászkodni a már említett helyről. – Mellesleg, ha már a kis igazmondó lebuktatott minket, ilyenkor kell hazajönni?!


- Hékás! Akkor jövök, amikor akarok. Ha itt valaki megsértődhet, az én vagyok. De, hogy lássátok, milyen jószívű vagyok, kaptok teát. - vettem célba a konyhát.


- Miért is kellene neked haragudnod ránk?- kérdezte Bogi tudatlanságot színlelve.


- Nem, ti vártatok rám az ajtó mögött egész éjszaka? - kérdeztem vigyorogva. Még midig élesen élt előttem a kép, amikor megláttam őket. – Kis kémek vagytok amúgy is, de talán túlságosan belejöttetek. – jegyeztem meg ál-sértődöttséget mutatva.


- Ah, totális veszteség. Mindent tud. – ült le megadóan az egyik székre Dávid.


- Már megint! Legalább próbáld meg eljátszani, hogy nem tudjuk miről beszél! – fordult felé fejcsóválva Bogi. – Szörnyű színész lennél.


- Oké, ne veszekedjetek. – kértem. Nem akartam, hogy a végén még háború robbanjon kettejük között. – Nem haragszom, sőt azt hiszem igazából meg kellene köszönnöm, amit az elmúlt pár hónapban tettetek.


- Mit tettünk? Mi nem csináltunk semmit sem. – kezdte magát megjátszani Dávid.


- Oh, istenem! Ezt az előbb kellett volna. Most éppen mi vagyunk a jó fiúk. – bökte meg Bogi.


- Elképesztőek vagytok. – jegyeztem meg nevetve.


- Feltűnően jó a kedved. – jegyezte meg Bogi. – Ez azt jelenti, hogy…? – hagyta nyitva kérdést előttem.


- Beszélgettünk, nagyjából minden fontos dolgot helyre raktunk és most megpróbáljuk előröl kezdeni. – válaszoltam a kérdésére.


- Ez az! – bokszolt bele a levegőbe Dávid. – Megcsináltuk!


- Úgy örülök! – vette magát a nyakamba Bogi. - Úgy drukkoltunk neki egész este.


- Neki drukkoltatok? Na és nekem? És mindezt az ajtó mögött éjszakázva kellett? Kis híján betegre izgultam magamat az este alatt, értem kellett volna aggódni.


- Érted is izgultunk. Mindkettőtökért. Csak Rob volt az irányító. – közölte Dávid. – Az ajtó mögött dekkolás nem volt a legjobb ötlet, de tudni akartuk, hogy jutsz haza.


- Aha, értem. Na és megtudtátok? – kérdeztem.


- Nem, elaludtunk. – felelte bánatosan Bogi.


- Hát, szívás. – mondtam, majd a kezembe vettem a gőzölgő teámat és a szobámba siettem. Természetesen mindketten ott loholtak mögöttem.


- Ne már, ennyi? – kérdezte Dávid. – Semmi infó? Hogy jöttél haza? Mit csináltatok?


- És mit beszéltetek? Nem az érdekel, hogy mit ettek, ittak Dávid! – zúdultak felém a kérdések a két kíváncsiskodó felől.


- Úgyis kikémkednétek, szóval üljetek le és mesélek. – mutattam az ágyamra. Villámgyorsan elterültek rajta, nekem nulla helyet adva. Hát szép!

Mindent tudni akartak, én pedig mindent el is mondtam. Nem tehettem mást, hiszen ezt az egészet nekik köszönhettem.


- Tényleg, köszi mindent, mindkettőtöknek. Nem csak azt, hogy kémkedtetek. – mosolyogtam rájuk. – Az egész pátyolgatás dolgot.


- Hé, ezért vagyunk. – mondta Dávid. – De lehetőleg ne nagyon őrülj meg ennyire, oké? Lassan már nekem lett volna szükségem pszichológusra.


- Milyen szerencse, hogy én itt vagyok, igaz? – jegyezte meg Bogi. – Bár te gyógyíthatatlan vagy.


- Te pedig pocsék pszichológus, ha ilyeneket mondasz a betegednek. – viszonozta Dávid az előbbi kedvességet Bogi irányából.


- Hé, ez nem volt szép. – sértődött meg Bogi. Én csak csendben figyeltem őket. Bár folyamatosan egymásba kötöttek, mégsem volt egyik sem komoly. Végre ugyanolyan felhőtlen volt a hangulatom, mint már nagyon régen.


- Nem akarok ünneprontó lenni, de nektek nem kellene dolgozni, vagy suliba menni? – kérdeztem.


- Mindenki szabad ma. – újságolta a jó hírt Dávid. – Én ügyes voltam és leadtam a cikkemet, Bogi pedig szimplán lusta konzultációra menni.


- Remek. Viszont én álmos vagyok. – mondtam. Reméltem, hogy érzékelik majd a rejtett utalást, de nem igazán vették magukra. – Szükségem lenne az ágyamra. – kértem még egyszer.


- Oh, oké. De ne aludj sokáig, ruhát kell keresnünk neked vacsira. Most lassan 5 óra lesz, délben keltünk. – mondta el Dávid a menetrendet, aztán végre magamra hagytak.

Régen nem aludtam ennyire jól, mint most.


Intenzív közel kétperces csengőszóra ébredtem. Nyűgösen pillantottam az éjjeliszekrényen álló órára. Még csak fél 9- et mutatott. Persze, senki sem nyitotta ki az ajtót, így rám maradt a feladat. Morcosan nyitottam ki a bejárati ajtót, elhatároztam bárki is legyen az, jól lehordom, amiért hajnalok, hajnalán zörget fel. A meglepetés ereje, azonban teljesen elfeledtette velem a tervemet.


- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem meglepetten.


- Szia! Már azt hittük sosem nyitod ki. Bemehetünk? – kérdezte Ági.


- Gyertek. – hívtam be őket.


- Ő itt Zsuzsi, Zsuzsi ő itt a nagyszerű és imádnivaló unokanővérem Emili. Akit annyira szeretek. – mutatott be az eddig ismeretlen barátnőjének egy kis puncsolás közepette.


- Szia! Örülök, hogy megismertelek. Nem akarok bunkó lenni, de mit is kerestek ti itt? Nem suliban kellene lennetek? – néztem rájuk kérdően. – Attól még, hogy felvettek a Színművészetibe nem kellene lógni.


- Van igazolásunk egész hétre. – nyugtatott meg Ági. Legalábbis ő biztosan annak szánta.


- Oh, hát így mindjárt más. – mondtam cinizmussal a hangomban. Közben a két jómadár is felébredt, már mindketten a konyhába igyekeztek.


- Sziasztok! – köszönt lelkesen Ági nekik.


- Hello! – köszöntek vissza a lakótársaim is. – Oh, ti itt! – kapott a fejéhez Bogi.


- Hát ez totál elfelejtettük, azt hiszem. – mondta Dávid.


- Elfelejtettetek, mit is pontosan? – kérdeztem. Csak most lettem figyelmes az érkezők hatalmas táskáira. Valami készülődött. Valami olyan, aminek úgy éreztem nem fogok feltétlenül örülni.


- Ági és Zsuzsi itt alszanak a héten. – közölte Dávid. A döbbenet simán leolvasható volt az arcomról. – Bocsi, azt hiszem elfelejtettünk megkérdezni. Csak, elfoglalt voltál tegnap este. - folytatta. Örültem, hogy legalább nem nevezte nevén a dolgokat.


- Jól van, semmi baj. Maradhattok természetesen, ha a szüleitek tudnak róla. – néztem Ágira. Tudhatja, hogy én mindenben benne vagyok, de csak addig, ha abból nem lesz családi vita.


- Már beszéltünk velük. – nyugtatott meg Bogi.


- Akkor oké. Mi lenne, ha ti ketten elrendeznétek, hogy hol alszanak, én pedig visszamennék az ágyikómba? – vetettem fel a csodás tervemet. Szörnyen álmos voltam. – Mondjuk, csak kint a nappaliban van hely, szóval nincs nagy választási lehetőségetek, bocsi csajok.


- Szuper. – ugrott a nyakamba Ági. Úgy látszik ez a nap ilyen „örömködős – öleléses - nyakba ugrálós” nap lesz. – De mi úgyis inkább kint leszünk, csak kajálni jönnénk. Ha kapunk. – nézett rám boci szemekkel.


- Hogy érted, azt, hogy kint lesztek? Egyáltalán elmondaná valaki, hogy miért engedtek el titeket ide? Főleg iskolaidőben egy hétre? Anyád tuti nem menne bele lógásba csak úgy.


- Van igazolásunk. – kérte ki magának Zsuzsi. Ez volt az első alkalom, hogy megszólalt úgy igazából. – A forgatásra megyünk ki. – lelkendezet. Természetesen Ágit sem kellett félteni, rögtön reagált barátnője reakciójára ő is. Én pedig lesápadtam, vagyis biztos voltam benne, hogy azt tettem.


- Beszélhetnék veletek négyszemközt? – fordultam drágaságos barátaim felé. Karon fogtam őket és finoman a fürdőbe vezettem őket. – Ti teljesen megőrültetek?! – keltem ki magamból.


- Én mondtam, hogy nem fog örülni neki. – mondta rögtön Dávid.


- Oh, igen?! Mondtad neki? Ügyesebben is mondhattad volna! – estem neki szegénynek.


- Nem lesz semmi baj. – nyugtatott meg Bogi.


- Két 18 éves lány fog nálunk sátorozni egy héten keresztül, közben kint töltik a napjukat a forgatáson. Jelenleg egy forgatás zajlik a városban. Szerintem nem kell emlékeztetnem titeket melyik is az. És ezek után azt mondjátok, hogy nem lesz gond?!


- Már miből lehetne itt gond? - kérdezte Bogi.


- Hát, nem tudom. Azon kívül, hogy az ex- barátomat kukkolásszák majd, semmi.


- Ez a meghatározás nem egészen pontos. – jegyzete meg Dávid. – Már nem ex…


- Pontosan, erről beszélek. Nektek ez nem totális problémaforrás?! – fogtam meg a fejemet idegesen. Nem értettem, miért nem látják mi a baj.


- Ugyan már. Ági egész idő alatt nem szólt senkinek sem rólatok. Ő tud titkot tartani. A barátnője is jó fej. Nyugi, beszéltem Ágival, Zsuzsi sem fog azzal dicsekedni, hogy Rob barátnőjénél alszanak.


- Ez most komoly?! – fakadtam ki. – Tudja? – néztem rájuk kétségbeesve.


- Emlékszel még Kálay cikkére? Az én emlékezetemben még élénken él. Mindenki tudja, drágám. – karolt át Bogi. – Emlékszel? Minden oké? Ha akarod, elküldhetjük őket.


- Nem, nem kell. Csak valahogy kiment a fejemből. Oké. – vettem egy mély levegőt. Nem mintha ettől bármi is könnyebb lett volna azután. – Csak kicsit hirtelen jött ez az egész. Menjünk ki, még azt hiszik, hogy róluk beszélünk. – mondtam.


- Miért, nem azt csináljuk? – kérdezte Dávid. – Oh, kaptál egy levelet a nyelvvizsgaközponttól, az asztalra raktam. Szombat 9-re kell menned. – mondta, miközben visszamentünk a nappaliba.


- Köszi.


- Döntés született? – kérdezte reménykedő tekintettel Ági. – Jók leszünk, eskü. – tette a szívére a kezét.


- Maradhattok, persze. – mondtam ki a végítéletet. Csak abban nem voltam biztos, hogy ez rám nézve jó vagy rossz hír- e. – Amíg viselkedtek. Tudjátok, hogy értem.


- Köszi, hogy maradhatunk Emili. – szólalt meg Zsuzsi.


- Szívesen. – mondtam. Nem igazán jött szívből, de hát ennyi baj legyen…


- Nem vinnél ki minket az forgatásra? – kérdezte Ági intenzív szempilla rezegtetés közepette.


- Hehehe. Jól kérdezted. Nem, felejtsd el! Én megyek aludni.


- Na, légyszi! – kérlelt tovább. – A busz egy kisebb vagyon és hülye elzárások vannak, nem fogunk odatalálni.


- Szívás. De így nagyobb buli lesz az egész. – válaszoltam. – Lesz mit mesélnetek a többi rajongónak.


- Olyan vagy. – felelte durcásan.


- Tudom, ez van, nincs az a pénz, ami engem kivisz most az Andrássy- ra. De akkor is te vagy a kedvenc unokahugicám. – mosolyogtam rá.


- Pedig olyan szépek voltatok együtt. – szólalt meg váratlanul Zsuzsi. Bogi gyorsabban reagált nálam.


- Azt hiszem, most kellene mennetek, ha nem akartok semmi lényegesről lemaradni. Már így is nélkületek kezdtek csajok. – Terelte őket az ajtó felé.


- Aztán éjfélre itthon lenni. – kiáltottam utánuk, amikor felolvadtam.


- Ötre befejezik, hatra itt vagyunk, anyu! – válaszolta Ági az ajtóból. Nem hiába az én rokonom…


- Na, most hogy így elmentek, mi lenne, ha átugranánk azon a részen, ahol megint kiakadsz és mondjuk, megnéznénk a ruhatáradat? – kérdezte Dávid.


- Mit szólnál hozzá, ha elképzelnétek, hogy iszonyú pipa vagyok rátok, én pedig addig alszom egyet? - kérdeztem vissza.


- Ugyan már! Most akarsz aludni? Akkor inkább nyálazd át velem a hivatalos papírokat! Van egy csomó izé az asztalon: kérvények, hivatalos levelek, meg minden csupa kínai dolog.


- Oké, úgy sem hagynál aludni. Csináljuk!


- Én éhes vagyok. Ki mit kér reggelire? – kérdezte Bogi.


- Tojásrántottát! – kiáltotta Dávid.


- Én nem bírok enni, de köszi. – mondtam.


- De eszel. Összedobok valami finomat. – mondta különleges csillogással a szemében, majd elvonult a konyhába.


- Kár vitatkoznod vele. – közölte Dávid. – Úgy is megy és kotyvaszt valamit.

Ezen csak összemosolyodtunk és belevettettük magunkat az iratokba.

Tényleg nem viccelt, amikor a mennyiségre utalt. Olyan papírok voltak, hogy némelyiket háromszor el kellett olvasnunk mire rájöttünk, mi is az, és nekünk éppen miért is kell majd. Kérvény ide, kérvény oda. Az ember nem gondolná filmnézés közben, mennyi papírmunka van mögötte. Hülye papírok, már most utáltuk, pedig még csak mindennek az elején voltunk. De ezt akartuk. Négy óráig ezzel szórakoztunk, Dávid eddig bírta.


- Most jön a munka jó része. – jelentette ki boldogan.


- Mégis mi? – kérdeztem.


- Megyünk ruhát keresni.


- A-a. Nem. Majdnem megfagytam, mert nem engedtél kabátot vinni. Majd én eldöntöm, mit veszek fel. Előtte viszont letusolok, talán fel is ébreszt. – tisztáztam le a harci helyzetet.

A forró víz tényleg üdítő hatással volt rám, bár azt nem mondhatnám, hogy az álmosságom elmúlt volna. Gyors hajmosás, hajszárítás után már csak valamit magamra kellett rángatnom a szekrényből és kész is voltam. Előre féltem Dávid stílusbeli véleményétől, amikor kiléptem a nappaliba.


- Voilá! – tártam szét a karjaimat. – Na mi a vélemény?


- Esküdni mernék, hogy csak kikaptál valamit a szekrényből, de jól nézel ki. – mondta mosolyogva. Tetszett ez a változás. Úgy tűnt mióta én is többet mosolyogtam a körülöttem lévők kedve is nagyban javult. Bár lehet, hogy csak én nem vettem észre eddig a mosolyukat…


- Tényleg jól nézel ki. – mondta Ági, miközben éppen betoppantak a lakásba.


- Mi lett az éjféllel? – kérdeztem. – Koraiak vagytok.


- Ma korán végeztek. És mikorra odataláltunk már egyszer el is szalasztottuk. – mondta Zsuzsi szomorúan.


- De utána láttuk kb. 100 méterről. – újságolta Ági a jó hírt.


- Hűha. – mondtam.


- Nem mindenki olyan szerencsés ám, mint te. – felelte Ági. Azt hiszem nálam csak ő volt jobban meglepődve, hogy tényleg elhagyta ez a mondat a száját. – Bocsi.


- Semmi baj. De akkor is képesek voltatok azért kint dekkolni közel 8 órán keresztül, hogy lássátok pár méterről? Miért?


- Ezt te nem értheted. Mert ő Rob. Ő… olyan… - kezdte Ági.


- Olyan milyen? – kérdeztem értetlenül. Reméltem, hogy nem fog belemenni olyan dolgokba, amibe nem szerettem volna.


- Olyan édes és sexy! – Na puff neki! Zsuzsi megtette helyette. Hirtelen nem tudtam merre bújjak el. – És ma azt mondták a többiek, hogy odaintett nekik egy kicsit. Hát, nem aranyos! – ujjongtak immár mindketten. Bombát robbantottam ezzel a témával, úgy láttam. Közel fél órás élménybeszámolót kellett végighallgatnunk, amire végre megszólalt a kaputelefonunk. Sietve ugrottam oda hozzá.


- Igen. – szóltam bele izgatottan.


- Honory Attila vagyok. Egy bizonyos Molnár Emiliért jöttem. – hallatszott odalentről.


- Pár perc és máris lent vagyok. – mondtam gyorsan. Közben már a topánkámat rángattam fel magamra.


- Csak nem készülsz valahova? – szegezte nekem Ági a kérdést.


- De igen. – válaszoltam. – Csak nem baj?


- Csak fura, mostanában nem mész sehova. – vonta meg a vállát.


- Oh, nyomozónak kellene tanulnod, nem színésznőnek. – kötekedtem vele. – Elmentem, majd jövök. – mondtam a többieknek.


- Oké. – reagáltak Bogiék. – Kikísérünk.


- Azt hiszem, kitalálok egyedül is. – néztem rájuk határozottan. Úgy éreztem kiselőadásban lesz részem. Nem is tévedtem. Az ajtó előtt lekaptak.


- Érezd jól magadat. – mondta Dávid. – Holnap kedd, értekezünk bent, ugye tudod? – kérdezte.


- Persze, nem felejtem el. Itthon leszek éjfélre. – mondtam. – Vagy nem kapok addig kimenőt? – néztem rájuk kíváncsian.


- Hagyd már a munkával. – cseszte le Bogi Dávidot. – Na figyelj ide! – fogta meg a két karomat határozottan. - Nem kell semmi olyat tenned, amit nem érzel helyesnek, érted? Ha bármi van, hívj bármelyikünket. – mondta. - Ja, és itt van ez, vész esetére. – nyomott a kezembe egy doboz óvszert végül.


- Most komolyan?! – dobtam vissza a kezébe. – Jézusom, ne csináld! Nem fogok beleugrani semmibe sem. Oh, jézusom, nem hiszem el, hogy komolyan… ahh. Csak engedjetek ki. – toltam el őket az utamból. Elképesztőek. Azért minden védésnek és aggódásnak is van egy bizonyos határa. – Majd jövök.

Még a lépcsőházban is az előbbi jelenet járt a fejemben. Te jó ég! Rosszabbak, mint anyukám. Oh, hogy fogom ezt az egészet elmondani nekik egyáltalán? Végül arra jutottam, simán ráérek később ilyenekkel zaklatni a szüleimet.


- Molnár kisasszony? – hangzott a kérdés mellőlem.


- Én volnék. - válaszoltam. – De inkább csak Emili. – kértem.


- Ez esetben Attila volnék. – válaszolta kedvesen, majd kitárta előttem a hátsó ülés ajtaját.


- Nem lehetne esetleg, hogy előre üljek? – kérdeztem. – Úgy kevésbé hivatalos.


- Persze. – nyitotta ki az anyósülés ajtaját.


- Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott. – szabadkoztam, amikor már elindultunk a szálloda felé.


- Oh, semmi baj. Vártam én már ennél sokkal többet is, higgye el. Mindenféle emberrel volt már nekem dolgom. – válaszolta.


- Értem. Sajnálom, hogy miattam kell még dolgoznia. Gondolom, sokkal szívesebben lenne inkább a családjával.


- Ez a munkám. Szállítom a színészeket a forgatás és a szálloda között. Olykor még a városban is. Itt mindenki azért van, hogy nekik jó legyen. – mondta. – Mellesleg, Rob rendes gyerek, már, ha nem vagyok ezért tolakodó.


- Nem, semmi gond. - válaszoltam.


– Tudja Emili sok fajta híres emberrel volt már dolgom az elmúlt 10 év alatt, amióta van ez az állásom. Volt már olyan emberrel is dolgom, aki kutyába se vett, a barátja viszont nagyon rendes volt velem. Nem az az ugráltatós fajta. – mondta.

Kicsit meglepődtem, hogy ennyire nyíltan kimondta a véleményét, de örültem is neki. Könnyebb volt nem arra gondolni, amire éppen készültem. Már nem egészen tűnt valami bölcs dolognak ez a találkozás. Megint félni kezdtem.


- Köszönöm, a beszélgetést és a fuvart is. – fordultam felé, amikor a szálloda elé értünk.


- Mondtam már, ez a feladatom kisasszony. A beszélgetés pedig kellemes volt.


- Kérem, csak Emili. – mondtam újra.


- Remélem, még lesz szerencsénk egymáshoz. További szép estét, Emili. – köszönt el tőlem.


- Viszlát. És köszönöm még egyszer. – szálltam ki az autóból.

Igazából itt, a szálloda előtt fogott csak el az izgalom. Nagy levegőt vettem és besétáltam az előtérbe.


- Jó estét hölgyem! Miben segíthetek? - kérdezte az egyik recepciós?


- Jó estét! Az egyik vendégükkel lenne találkozóm, meg tudná mondani a szobaszámát? – kérdeztem.


- Sajnálom kisasszony, de nem adhatjuk ki a szálloda vendégeinek adatait.


- Értem. Tud róla, hogy jövök. Esetleg felszólna neki, kérem?


- Rendben van. Megmondaná a nevét, kérem.


- Robert Pattinson. – feleltem halkan, hogy lehetőleg a mellettem álló emberek ne hallják meg.


- Sajnálom kisasszony, de nem segíthetek. – jelentette ki a recepciós, aki a névkártyája szerint Donát névre hallgatott.


- Nézze Donát, ugye nem zavarja, ha tegezem. – kérdeztem. Tudtam, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet. – Teljes mértékben megértem, hogy maga csak a feladatát végzi, és nem adhatja ki az itt megszálló vendégek adatait, főleg nem akkor, ha az illető ismert személy. De nem vagyok újságíró, találkozóm lenne vele. Kérem, ha felszól, akkor tisztázni tudnánk a helyzetet.


- Sajnálom, de meghagyták, hogy ne zavarjuk a színészeket.


- Kérem, csak egy telefon. – próbáltam meg még egyszer.


- Sajnálom, de ha nem szándékozik megszállni nálunk, fel kell szólítanom a távozásra.


- Ugye most csak viccel?! – kérdeztem. Nem hiszem el, hogy nem tudott volna egy kicsit segítőkészebb lenni.


- Kérem, hölgyem…- lépett mögém egy biztonsági ember. Remek, a végén még kidobnak a szállodából.


- Elnézést! – szólat meg egy ismerős hang mellőlem. – A hölgy velem van.