34. fejezet - Vágyak hálója

Sziasztok!

Érkezik a fejezet. Hát belefértem a két hétbe, nem igaz? :) Extra hosszú lett.
Viszont most aztán tényleg nem tudom mikor tudom hozni a következőt, bocsi... De az egyetem előrébb van a listámon. :$
Jó olvasást!

Puß
Gitka

Ui.:Ne felejtsétek el a facebook oldal-t, ott jobban tudom jelezni mikor történik valami. :)

 ***
"Engedj közelebb, engedd, hogy én is ott legyek,Látni akarom, és érezni azt, amit lehet!Égjen a tűz, engedd, hogy meglássalak,Legyen úgy, ahogy nem szabad!"

A következő napjaim olyan gyorsan elillantak, hogy magamhoz térni sem volt időm. Az újságnál mindenki pörgött, lerendeztem egy interjút, leadtam másik két cikket, beültem a heti két mozifilmemre és még a kritikákat is villámgyorsan összedobtam. Visszagondolva nem tudom hogyan is csináltam, de minden zökkenőmentesen haladt előre. Legyőzhetetlennek éreztem magamat. Még Kittivel is sikerült összeülnöm – ha csak egy rövid kávéra is – egy kis beszélgetésre. Mint mindenkit őt is elhanyagoltam az utóbbi időben, de a többiekhez hasonlóan, ő sem volt valami haragtartó szerencsére. Újdonsült házas életéről áradozott, amit szerinte direkt neki találtak ki. Az örökké optimista barátnőm…
Csütörtökön magabiztosan léptem ki a nyelvvizsgám után a belvárosi épületből az utcára. Heti kötelesség letudva, ezután csak a szórakozásé a terep. Már a puszta gondolattól is elpirultam. Na, nem mintha bármi huncutságot is reméltem volna az estétől. Rob igazi úriemberként viselkedett, amióta csak kibékültünk. Persze megbeszéltük, hogy ezúttal lassítunk a tempón, nem sietünk el semmit sem. Csak az volt a bökkenő, hogy közben egyikünk már nem volt abban egészen biztos, hogy ez célravezető lenne. Ez a személy természetesen én voltam. A ma estét ismét csak vele töltöm. Az igazat megvallva az utóbbi napokban nem aludtam otthon egyetlen egy estét sem, amint a csajok bevágódtak a forgatásról, én spuriztam a szállodába. Boldog voltam újra és nem akartam elveszíteni. Körülöttem minden a tavasz színeiben tündökölt, ahogy a lelkem is kivirágzott.
Persze ott volt ismét a kérdés: innen hogyan tovább? A választ nem tudtam, de kivételesen csak a pillanatnak éltem.
Sugárzó arccal kopogtattam a megfelelő ajtón, amire az pár másodperc múlva ki is tárult.

- Csak nem vártál rám? – kérdeztem mosolyogva. Villámgyorsan bepördültem a szobába, hogy ajkaimat ugyanilyen sebesen az övéihez szegezhessem.

- Oh, csak egy kicsit, tudod. – Azt hiszem sikerült elérnem, hogy zavarba jöjjön. Ettől csak még jobb kedvem lett.

- Na és mi a mai program? - kérdeztem, miközben kezeimet óvatosan végigsimítottam egyre gyorsabban emelkedő mellkasán.
Csak újabb hirtelen zavara után jöttem rá, milyen kétértelműen is hangzottak szavaim.

- Mármint úgy értem: vacsizunk, vagy… - rántottam el gyorsan a kezemet tőle. Idegesen igazgattam a hajamat, remélve, hogy az arcom nem kezdi felvenni a falon lógó kép vöröses árnyalatát. Óvatosan felvettem a tisztes távolságot is, mielőtt még nagyobb hülyeséget tennék. Valahogy az a kép hirtelen nagyon érdekesnek tűnt. Tisztára hasonlít Matisse egyik festményére… nem az nem lehet… tuti nem az…

- Minden rendben? – éreztem hirtelen a karjait körülöttem. Túl közel vagy… Túl közel… Ahh, mi van velem?!

- Öhmm… persze. Csak hiányoztál. – füllentettem gyorsan. Igyekeztem helyreállítani a szívverésemet… eredménytelenül. Az kifejezetten nem használt, hogy a kezei - azok a hosszú, huncut ujjak - már vándorutat jártak a nyakhajlatom körül. Két választási lehetőségem volt. Első: hagyom, hogy a dolgok elmenjenek egy igen kellemes irányba. Második: elrontom az esténket. Az első választás tűnt a csábítóbb útnak…
Óvatosan szembefordultam vele és egy boldog, vágyakozó tekintettel találtam szembe magamat. A tudat, hogy a boldogságához nekem is van legalább egy cseppnyi közöm, csak megerősítette az első választási lehetőségembe vetett meggyőződésemet.

Finoman simítottam meg a puha arcbőrét. – Na és én hiányoztam?  - vártam huncut mosollyal az arcomon a reakcióját.

- Persze, hogy hiányoztál. – mondta, miközben kezeinket óvatosan összekulcsolta a mellkasa előtt. Mosolya még mindig kábító volt, elvesztem a szürkés- kék tengerekben. Tekintetemet bizonytalanul ejtettem először a kezeinkre, majd egyre bátrabban vezettem rá ajkaira. A szívverésem minden mikromiliméterrel gyorsabban verdesett, ahogy az ajkaink közti távolság vészesen fogyott. Aztán… Mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, ami történt.

- Mi lenne, ha kimennénk egy kicsit? – köszörülte meg a torkát pár hajtúrás közben. Kezeim megfagyva hullottak törzsem mellé. Hirtelen pislogni sem tudtam, mire magamhoz tértem már 2 méterrel odébb állt a szobában.

- Persze, kimehetünk az erkélyre, ha szeretnél. – válaszoltam enyhén lesújtott arckifejezéssel. Mi a fene volt ez? Talán nem adtam elég jelet arra vonatkozóan, hogy mennyire szeretnék… Mit is akarok pontosan? Arra már rájöttem, hogy ez a „kezdjük az elejéről dolog” nem volt rossz döntés. De a „ne siessünk el semmit” résszel már két napja igen- igen hadilábon álltam. Nem voltam sosem egy szexmániás személy, de a közelsége megőrjített. És a fenébe is, hiányzott, hogy vele legyek, de ne csak így, ahogy most vagyunk. Akartam őt minden értelemben.

- Úgy értettem nincs kedved kimenni a szabadba? A kék ég alá? – kérdezte feszengve, de azért egy mosolyt csak magára erőltetett. Oh, legalább észrevette, hogy közeledni akartam, oké. De akkor miért menekült el?!

- Persze, ha ehhez van kedved. – mosolyogtam vissza, miközben legbelül le voltam törve. Pápá remélt huncutkodás, isten hozott „Menjünk a kék ég alá”. Ahh, az emberek túlértékelik a természetet, nem mintha Budapest utcái olyan egészségesek lennének mellesleg. És hideg is van odakint. Hirtelen villant fel az újabb lehetőség előttem. Ha mást nem is, de egy jó alapos összebújást még tartogathat a ma este számunkra.  – Mehetünk! - lett újra jókedvem.

- Szóval hogy is lesz ez a hétvége? – kérdezte az egyik közeli étterem asztalánál ülve. – Csak, hogy tudjam, hogy tervezzem a napirendemet. – villant rám a mosolya. Hát így nehéz lesz koncentrálni…

- Szinte ki is ment a fejemből, hogy neked napirended van. – mondtam.

- Igazából szabad leszek, csak nem tudom, mikorra kell kiöltöznöm. - fintorgott egyet. Rob és a kiöltözés… szakadék tátong közöttük. 

- Tényleg eljönnél velem? – csillant fel a szemem. Képes lenne eljönni velem egy esküvőre? Egy esküvőre, ahol senkit sem ismer rajtam és Bogin kívül. Oké ott lesz még Bobby is, akivel igencsak összemelegedett a legjobb barátosném. Nem is tudom elképzelni, hogy lesznek képesek annyi időt felötözve tölteni. De tényleg eljönne Rob velem egy olyan helyre, ahol valószínűleg halálra fogja unni magát, mert nem fog egy árva szót sem érteni? És akkor még a kíváncsi tekintetekről nem is szóltam egy szót sem…

- Hát persze, ha még mindig szeretnéd. Nem akarok egy pillanatot sem elvesztegetni. – felelte határozottan.

- Persze, hogy akarom! – nyugtattam meg.  – De nem akarom, hogy bármi kellemetlenség érjen, tudod, mire gondolok.

- Em, csak veled akarok lenni, oké?  - mondta miközben kezei közé vette az arcomat. - Úgy, hogy közben ne kelljen semmire sem ügyelnem. Elmegyek veled erre az esküvőre és egy fantasztikus hétvégét fogunk együtt tölteni.
Teljesen megbabonázva csak bólogatni tudtam, talán egy kósza „ühüm” is elhagyta a számat. Velem akar lenni. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy ez nála takarja-e, az általam remélt együttlétet is, vagy sem.

- Akkor gyere értem 10- re. Az egész csak 1-kor kezdődik, de mivel koszorúslány vagyok…oh a francba. – villant be egy információ, ami mellett elsuhantam.  – A lányok még mindig nálunk vannak. Szegények hét eleje óta odakint fagyoskodnak miattad.

- Gondolom, öngyilkosság lenne akkor odamennem, igaz?

- Hát halál közeli élményben nem szűkölködnél, az tuti. – mosolyogtam rá.

- De akkor is érted akarok menni. – jelentette ki határozottan.

- Aha és vezetni is te szeretnél? – kérdeztem. Muris volt elképzelni a bal oldalas kormány mögött. – Mi lenne, ha Bogival mi mennénk értetek? Nagyobb esélyt látok arra, hogy élve megérkezzünk.

- Azt hiszed, hogy nem tudok ezeken az utakon vezetni, ugye? – kérdezte játszott felháborodással a hangjában.

- Inkább csak a kocsimat féltem. Aranyos kis kocsi, a szívemhez nőtt. – mentegetőztem vigyorral az arcomon. – De akkor legyen inkább 9 óra, jó? Bogi hamarabb akar odaérni. Mégis csak a mamája.

- Akkor 9- kor harci díszben fogunk rátok várni. Majd Bobby-t megsürgetem, hogy elkészüljön.  – nézett rám nyugtatóan. - Szép dolog, hogy újra megerősítik az esküjüket.

- Igen, eléggé romantikus dolog. Főleg, ha azt nézzük, egyeseknek még egyszer sem jött össze. – válaszoltam.

- Én nem félteném magamat a helyedben. – kortyolt bele a kávéjába. – Most már minden a terv szerint halad.
Kis híján belefulladtam az előttem lévő tiramisuba. Szinte láttam magam előtt a holnapi híreket: „Robert Pattinson barátnője az ’édességébe’ halt bele”. Jó cím lenne, mert kétértelmű és vicces…Levegőt!!!

- Minden oké? – kérdezte aggódva.

- Persze, csak próbálom ezt az előző megnyilvánulásodat kitörölni a fejemből. – erőltettem magamra egy mosolyt, amitől valószínűleg még vörösebb lett a fejem.

- Okké…

Na, ha idáig egy csöppnyi remény is élt bennem, hogy majd ma végre megtörik a jég és egy csóknál többet is kapok belőle, itt elszállt. Én csak arra tudtam gondolni, amit mondott, ő pedig próbálta visszahozni a „nem áll görcsben a gyomrom” énemet.

Hogy áll párhuzamban a „nem sietünk el semmit” elv a „minden a terv szerint halad” megnyilvánulásával? Egyáltalán mit akart ez jelenteni? Azt jelenti, amire gondolok, vagy csak túlkomplikálom az egészet. Mert, ha azt, akkor… akkor mi is van? Szeretem, tudom, hogy soha többet nem akarom elveszíteni őt, se rövidebb, se hosszabb időre. De, ha tényleg azt jelenti, akkor is túl korai ilyeneken gondolkodni. Még én sem gondolkodtam ilyeneken, amikor már együtt voltunk egy ideje. Jó, persze volt, hogy egy pár álmatlan éjszakámat azzal töltöttem, hogy az arcát elemezve elképzeltem hogyan nézne ki a kisbabánk. Gyönyörű szép kék szemei lennének, mint az apukájának… Oh, te jó ég! Mi a fene ütött belém ma tényleg? Ez a rengeteg sok esküvő, az van velem…

Kivételesen otthon töltöttem az éjszakát. Furcsa volt, hogy nem ölelnek át a karjai. Nem értettem, hogyan tudtam ennyi ideig nélküle aludni. Akármerre fordultam nem találtam a helyemet, reggelre az ágyam harmadik világháborús övezetté változott. Csak úgy, mint a fejszerkezetem is… Hatalmas karikákkal találtam szembe magamat, amikor a tükörbe néztem. Bogi meg fog ölni!

- Jó reggelt! - köszönt rám egy nagy bögre forró kávé mellől. – Oh, szent ég! Te meg mi a fenét csináltál az este? Rosszul nézel ki. – jegyezte meg.

- Nahát, nem mondod. Szörnyen aludtam az éjjel. Jobban mondva, nem aludtam.

- Ugye nincs baj? Nem… tudod… veszekedtetek. – vette lejjebb a hangerőt. A lányok éppen a nappaliban voltak, de akkor is óvatosan beszéltük meg az ilyenfajta dolgainkat. Csúnya dolog volt, tudom, de nem tudtam elképzelni milyen reakciót váltana ki Ágiból, ha tudná az igazat. Egyik felem égett a vágytól, hogy elmondhassa az unokahúgának a hírt, a másik pedig rettegett a reakciójától.

- Nem, dehogy. – mosolyogtam. – Oké, ne nevess ki. Azt hiszem, nem tudok nélküle aludni. – mondtam szégyenlősen.

Hát persze, hogy kinevetett. Még a lányok is bejöttek a konyhába, hogy megnézzék mi a csuda ütött Bogiba.

- Minket se hagyjatok ám ki! – jött be először Ági. - Mi olyan vicces?

- Csak Em, a szokásos… tudod. – legyintett Bogi. – Tudtam, tudtam, hogy ez lesz. – vigyorgott rám 1000 faktoros mosollyal.

- Ti ketten nagyon gyanúsak vagytok. – hunyorgott ránk Ági.

- Miért gyanúsak? Kik?- csatlakozott hozzánk Zsuzsi is.

- Nektek van valakitek. – bökdösött felénk a kezével Ági. – Csak nem valljátok be nekünk. Dugdossátok őket.

- Mégis mi okunk lenne arra, hogy eldugdossunk bárkit is előletek? – kérdezte a lányokat Bogi.

- Biztos lenne pár, gondolom. – mondta Zsuzsi nem túl határozottan.
Közben Ági kutató szemekkel vizsgálgatott.

- Kizárt… - mért végig úgy kb. tizedszerre Ági. – Elmondanád, ugye? – kérdezte elgondolkodva. Bár inkább magának beszélt, nem nekünk.

- Elmondani mit is? – Nem tudtam melyiket reméltem jobban, hogy válaszol, vagy inkább nem.

- Tuti elmondanád, biztosan. – bólogatott intenzíven. – Na, mindegy, ez amúgy is lehetetlen.

- Hát akkor ezt megbeszéltétek, azt hiszem. – vigyorgott Bogi. – Miről beszél? – fordult Zsuzsihoz.

- Fogalmam sincs. – tárta szét tanácstalanul a kezét.

- Na jó, irány a fürdő neked. Készülődj! – mutatott rám Bogi. – Ti csajok, meg foglaljátok el magatokat. Dávid egész hétvégén nincs itt. A lakás a tiétek, de nem bulit rendezni, meg hasonlók.

- Oh, mi is megyünk el. – mondta Ági. – Járunk egyet, vásárolgatunk. Találkoztunk pár csajjal és náluk éjszakázunk. Amolyan kis rajongói bulit csapunk, szóval holnap délelőttig nem várjatok ránk.

 - Oké, de te meg tüntesd el ezeket a karikákat a szemed alól. – tolt a fürdő felé ellentmondást nem tűrően Bogi.

Pár perc múlva az alapozónak és egyéb kencéknek köszönhetően már tűrhetően néztem ki. Közben Bogi már fel is öltözött, gyorsan én is magamra rántottam valamit, aztán felkaptuk a ruhánkat és már indultunk is.

- Oh, meséltem a mamának Bobby-ról és Robról. Tudod, mikor felhívtam megkérdezni, hogy nem baj, ha visszük-e őket. – mondta Bogi az autóban.

- Oké és mit mondott? – kérdeztem egy pirosnál állva.

- Az én nagymamám pontosan tudta ki az a Robert Pattinson. Hallottál már ilyet?

- És ez bosszant? – kérdeztem nevetve. A hangjából nem igazán az jött le, hogy el van tőle ragadtatva. 

- Áh, nem dehogy. Menő mamim van. – vigyorgott rám.

- Gáz, hogy még most sem tudom pontosan, hogy fogom ezt az estét feltűnés nélkül átvészelni? – kérdeztem.

- Nem, nem baj, mert én mindent tudok már. – kacsintott rám. Kérdeztem volna, hogy mégis miről beszél, de éppen megérkeztünk a megbeszélt helyre a szállodához és a fiúk be is pattantak a kocsiba. Legalább Boginak volt terve…
Mikor odaértünk Bogi mamájáékhoz ő gyorsan előrerohant Bobby-val, mi pedig hátra maradtunk Robbal.

- Szia aranyom! – jött elénk Piri néni, miután Bogit kellőképpen megszorongatta. Én is megkaptam a kellő üdvözlést. -  Áhá, micsoda fess fiatalember. Ha pár évvel fiatalabb lennék talán még versenybe is szállnék veled, drágám. – kacsintott rám.

- Nagyi, kérlek ne élvezd ki ennyire a helyzetet, hogy egy szavadat sem értik a fiúk. – szólt rá Bogi a nagyijára. Tűzről pattant egy nagyi volt az már biztos. – Mellesleg, mintha a te eskümegújításod miatt lennénk itt, nem?

- Jól van, na. Remélem, a fiúd tudja milyen nehézfába vágta a fejszéjét veled. – sóhajtott Piri néni.  Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel hangosan is.

- Te csak ne vigyorogj! – öltötte ki Bogi rám a nyelvét. – Nem az én barátomat célozta be a nagyim.
Rob és Bobby szegények csak álltak és néztek ránk, próbálták kitalálni miről is folyhat a beszélgetés. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész…

- Na de komolyra fordítva a szót, drágáim. – csapta össze a kezét Piri néni. – Elmondom mi a terv. Szépen felöltöztök, amint a többiek is megérkeznek ők is felöltöznek én is magamra öltöm királynéi ruhámat, aztán lerendezzük ezt az esküvőt és szabadok vagytok. 

Értetlenül néztem Bogira és mamájára. Ők azonban kicsit sem voltak zavartak.

- Most akkor mi van? – kérdeztem. – Nem lesz lakodalom, buli?

- Én mondtam, hogy van egy tervem. – vigyorgott Bogi. A mamája enyhén megköszörülte torkát. – Oké, neked volt egy terved, értettük. – forgatta meg a szemeit.

- Most akkor nem mehetünk a partyba? – mellettem a két fiú automatikusan kapta fel a fejét a „party” szóra. Szegénykéim legalább ezt értették.

- Hát, ha szeretnétek, hogy a drága rokonságom őrültebb fele terrorizáljon titeket, akkor csak nyugodtan. De szerintem máshol is el tudjátok ütni az időt. - kacsintott ránk. A fiúk, mintha csak értették volna vigyorogtak mellettünk.

- Nekem már az is sokat jelent, hogy itt vagytok. – ölelt meg mindkettőnket. – Ez az én ajándékom nektek.

- De… - kezdtem volna.

- Semmi de, vagy ellent mondotok a mai nap főszereplőjének? – kérdezte. Tudta, hogy nyert ügye van, így csak mosolygott és elment.

- Na gyerünk öltözni. Mert ha nem készülünk el tuti visszavonja ezt az ajánlatát a nagyi. – mondta Bogi.

- Mi volt ez az egész? – fordultak hozzám a fiúk.

- El vagyunk engedve a buliról, csupán annyi. – felelte Bogi mosolyogva. – De most komolyan menjünk, oké? Ti addig meglesztek idekint ugye? – kérdezte a fiúkat.

- Nem mehetnénk inkább mi is be? – kérdezte Bobby reménykedve.

- Hát persze, csak szeretnéd. – csukta be szegény orra előtt az ajtót.

A készülődéssel szerencsére időben elkészültünk, csak Bobby sértődött kicsit be, amiért Bogi semmi áron nem engedte, hogy segédkezzen az öltözködésben. Eltudtam képzelni mekkora öltözködés lett volna belőle…
Rob ezzel szemben jól viselkedett, ha a rosszabbik énemre hallgatok, azt kell mondanom túl jól. De örültem, hogy nem érezte magát kényelmetlenül, úgy látszott jól elvan a rokonság egy részével, akik ott voltak velünk a készülődésnél. Furcsa volt látni, hogy senki sincs tőle elájulva, mindig is tudtam, hogy Bogi családja nem hasonlít egy átlagos közösséghez.
A legjobban azonban az esett a lelkemnek, amit Rob tekintetében láttam, amikor kiléptünk végre az öltözőként használt szobából Bogival. Aztán ez az érzés még jobban felszínre hozta a vágyaimat.
Az esküvő igazán gyönyörű volt. Nem hazudok, pár könnycsepp elhagyta a könnycsatornámat.
Ha tiszta szívből akartunk sem maradhattunk volna tovább, Bogi nagymamája ténylegesen kitessékelt minket.

- Imádom a nagyidat! Igazán talpra esett asszony. – jegyezte meg Bobby Boginak.

- Hát sajnálom, de nem vagy az esete, Rob jobban bejön neki. – vigyorgott rám a kis áruló.

- Hát pech, hogy már férjhez ment. – sóhajtott fel mellettem Rob, mire egy jó kiadós oldalba vágás lett a jutalma részemről.

- Na, mi legyen srácok, most hogy így kidobtak minket? – kérdezte Bobby.

- Díjaznám a hotelt. – bújt hozzá Bogi. – Mit szóltok?

- Mehetünk.  – néztünk össze Robbal.

- Nincs kedvetek enni valahol? - kérdezte Rob, amikor már Pesten voltunk. 

- Én benne vagyok. – feleltem. – Bogi? – csak azért őt kérdeztem, mert volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Bobby mindenhova követné őt.

- Öhm… nem igazán. Meg ebben a ruhában? – nézett magára. – Maradnék továbbra is a hotelnél.

- Hát jó, akkor kaja lefújva. – mondta letörve Rob.

- Mi még ehetünk, én éhes vagyok. – mondtam. – Kirakjuk ezt a két szexmegszállottat a hoteleteknél, aztán én átöltözöm és mehetünk bárhova.

- Hé… - bökött meg Bogi. – Mi nem is… oké… hagyjuk.

- Egészséges fiatalok vagyunk. - segítette ki Bobby a szorult helyzetből Bogit.

- Hát csodálom, hogy ki nem csattansz az egészségtől. – morogta hátul Rob.
A két jómadár gyorsan kiszállt a kocsiból, ahogy megérkeztünk. Biztosan siettek ápolni az egészségüket.

- Nem vezethetnék én?  - nézett rám Rob boci szemekkel. Lehet az ilyenre nemet mondani? Nem.

- Na jó. – egyeztem bele. – De csak óvatosan.

Ahhoz képest, hogy milyen emlékeket őriztem magamban a vezetési stílusával kapcsolatban meglepően fejlődött.

- Csak nem csodálkozol, hogy élve ideértünk? – kérdezte, miközben az ajtó zárát próbáltam kinyitni.

- Csak egy kicsit. De még mindig béna vagy. Bocsi. – leheltem egy puszit a szájára, miután beértünk.

- Húú, szép lakás! – jegyezte meg, miközben körbenézett. – Csupa csajos cuccok mindenhol: Elle magazin, Vouge. Wow… nem tudtam, hogy olvasol Vouge- ot.
Nem tudtam megállni nevetés nélkül.

- Mi a baj? – kérdezte bizonytalanul. – Hülyeséget mondtam?

- Nem, csak az éppenséggel Dávidé. – válaszoltam.

- Oh, hát ez ciki… nekem. – tette le gyorsan az összes kezébe kerülő újságot. – Hé, ez nem az az újság, aminél dolgozol? – kérdezte kíváncsian.

- De, igen. Átöltözöm valami kellemesebbe, addig nézelődhetsz.

Szinte menekültem a szobámba. Le kellett pár pillanatra ülnöm az ágyam szélére, miután átölöztem. Közben már egy egész tervet kieszeltem. Nagy levegőt vettem és kiléptem, hogy mindezt véghezvihessem.

- Azon gondolkoztam. – kezdtem bátortalanul, amint a kék szemek megtalálták a tekintetemet. – Nem ennénk inkább itt? Nem vagyok egy csodás szakács, de attól még ehetőt tudok csinálni. Nincs kedvem most annyira a kutató tekintetekhez. – füllentettem. Igazából nem is zavartak már annyira a kutató tekintetek, elviseltem, ha közben velem lehetett. Ekkor jutott az eszembe, hogy érdekes módon a médiában még egyetlen egy pletyka sem jelent meg rólunk. Mázlisták vagyunk, lelkendeztem magamban.

- De, segítek. Nekem sincs annyira kedvem, csak jó ötletnek tűnt, hogy együtt legyünk. De így még jobb, nem kell rajtad osztozkodnom senkivel sem. – lépett oda hozzám. A karjai egyből körém fonódtak. Én pedig nem bírtam magammal, rögtön közelebb húztam magamhoz és szinte letámadtam a csókjaimmal.
Rob most sem egészen úgy reagált, mint ahogy reméltem volna. Én pedig kiborultam.

- Oké, mond ki! – nyögtem.

- Mit mondjak ki, szívem? – nézett rám tanácstalanul.

- Azt hogy nem akarsz velem lenni!

- Már miért ne akarnék?! Most is itt vagyok. – simított végig a karomon.

- Hát én nem egészen így gondoltam az együttlétre. – próbáltam pirulás nélkül ránézni az arcára.

- Oh! – mondta.

- Hát, igen, az „oh” majdnem kifejezi ezt az egészet. – fintorogtam rá.

- Azt hittem próbáljuk nem elsietni a dolgokat. – kémlelte az arcomat reakcióm után kutatva.

- Igen, próbáljuk…- kezdtem.

- De? – kérdezte mosolyogva.

- Ahh, mikor ilyen mosolyokat dobsz be, vagy végig simítasz bizonyos testrészeken, akkor az ember véleménye megváltozik. Az egyik pillanatban még a legapróbb lélegzetvételedet is érzem a nyakamon, aztán méterekre távolodsz tőlem, utána meg ki akarsz menni. – folytattam kétségbeesetten.  – Most akkor mit akarsz? Mert én tudom, hogy mit akarok: Téged. És nem csak most…úgy értem… jelen pillanatban igen…szükségem van  arra, hogy átkarolj és velem legyél és addig csókolj, amíg teljesen elveszítem önmagamat. De utána is kelleni fogsz és azt akarom, hogy bármennyire is rám tör valami rendellenes érzés, hogy mennem kell, te ne engedj el. Nem akarom, hogy elengedj Rob! – az utolsó mondat szinte suttogva hagyta el az ajkaimat. Ugyanazokat az ajkakat, amelyekre másodpercek múlva éhesen csapott le az a férfi, akit szerettem.
Nem volt durva, de túlzottan gyengéd sem. Csak azt éreztem, hogy ugyanúgy vágyik rám, mint én ő rá. Nem a testiség hiányzott annyira, hanem maga az egyesülés tudata.  Minden egyes pillantásával és érintésével erősödött bennem a vágy, tudtam, hogy a lassítsunk ötletet már rég a hátunk mögött hagytuk. A ruháink irtózatos sebességgel landoltak a lakás különböző részein. Még soha nem volt ennyire hosszú az út a nappalitól a hálószobámig. Bár ennyire élvezetes sem…

Reggel olyan gyorsan pattant ki a szemem, mintha órára keltem volna fel. Muszáj volt leellenőriznem, hogy az elmúlt éjszaka nem csak egy álom volt. Szerencsére az imádott férfi ott feküdt mellettem. Imádnivaló szemei csak engem kutattak.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt! – ásítottam egy hatalmasat.

- Oh csak nem álmos vagy? – kérdezte. – Lassan fél 11 lesz.

- Oh tényleg? – lepődtem meg. – Talán azért mert valaki nagyon kivette belőlem az energiát, nem gondolod?

- Oh, nem úgy tűnt, hogy ellenedre volna, sőt. Azt hiszem, végleg lemondhatunk erről az önmegtartóztatós lassítás dologról. – simított végig az arcomon. A bőröm minden centimére égett az ujjai nyomában. – Szeretlek!

- Oh, ugye tudod, hogy ezt közhely mondani egy lánynak, miután előző este lefeküdtél vele.

- Közhely, ha csak nem gondolod teljes szívedből komolyan. Én pedig igenis úgy gondolom. Szeretlek!

- Azt a terv dolgot is komolyan gondoltad, ugye? – kérdeztem, miközben a mellkasát cirógattam. Odakintről már beszűrődtek az első napsugarak.

- Igen, van egy tervem. – mondta mosolyogva.

- Oh és velem is megosztod? Vagy nem vagyok része a tervnek? – kérdeztem kíváncsian.

- Dehogynem vagy a része. TE vagy a tervem! – puszilta meg a hajamat. – De egyenlőre még megtartom magamnak, nem adom meg a lehetőséget, hogy elijedj tőlem.

- Már miért tenném?  - kérdeztem felháborodva. Eszem ágában sem volt elmenni tőle.

- Mert valószínűleg normális pasi nem tervezget ilyeneket. – suttogta szégyenlősen a hajamba. Felé fordultam.

 – Oké, most már határozottan kíváncsivá tettél. – könyököltem fel a párnámra. Várakozó tekintettel vártam, hogy majd belekezd a mesélésbe.

- Érd be annyival, hogy te vagy a tervem. – lehelt egy csókot az ajkaimra.

- Oké. – nyögtem csalódottan, aztán gondolkodni kezdtem. – Szóval azt mondod, hogy én vagyok az egyik legnépszerűbb ma élő pasi terve. Wow… wow… Szóval én vagyok a legnépszerűbb terv, akkor? – vigyorogtam.

- Igen, az vagy. De csak az enyém! – szorított gyorsan magához.

- Bármennyire is utálom ezt kérdezni, de nem vagy éhes? – kérdezte. – Mert én éhen halok.

- De, az vagyok. Gyere! – kézen ragadtam és magam után kezdtem húzni, de ő elég gyorsan megtorpant.

- Engem nem zavar, ha csak a takaró van körülötted, de húzhatnék egy gatyát legalább? – kérdezte.

- Legyen, de akkor elcsórom az ingedet. – vettem fel az említett ruhadarabot a szőnyegről.
A konyhába szambázva, gyorsan összeütöttünk két szendvicset, de nagyon úgy tűnt egyikünk sem volt továbbra sem elégé éhes. Vagy csak nem a szendvicset kívánta a legjobban az adott pillanatban. Mikor magamhoz tértem már a hűtőnek szorítva találtam magamat. Kezeit ismeretlen célok vezérelték, csakúgy mint az enyémeket. Bár az én céljaim ismeretesek voltak számomra. Minél előbb eljutni a szobába, vagy legalább a kanapéra és megszabadítani a boxerétől.

- Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam, tudtam… OMG! – hallatszott mögülünk az érzelemkitörés. Riadtan néztem Robra. Egy negyed percig biztosan lefagyva álltunk egymással szemben, majd óvatosan megfordultam.
Nem volt kétségem afelől, mivel fogom magamat szembetalálni, amikor megfordultam.

- Ági, Zsuzsi…- kezdtem. Hirtelen roppant zavaró volt, hogy Rob ingje nem sokat takart belőlem.

- Gyere, menjünk. – húzta be sértődötten Zsuzsit a fürdőbe unokahúgom. Nem értettem miért pont oda, de oké.

- Hát ő volt Ági, az unokahúgom és a barátnője Zsuzsi. – pislogtam értetlenül kettejük hűlt helyére.

- Kedves lányok. – mondta Rob vigyorogva.

- Ahh… ezt elszúrtam, bocsi…

- Semmi baj. Azt hiszem, én most felveszek valamit.

- Oké, én pedig kiugrasztom őket a fürdőből. – mondtam. Tanácstalanul álltam az ajtó előtt, mégis mi a fenét kellett volna mondanom.  – Hahó!!!

- Ne hahózz, nem beszélünk veled! – hallatszott odabentről a válasz.

- Oké, értem. El kellett volna mondanom, igaz? – ültem le az ajtó mellé.

- Azt hittem, hogy bízol bennem! – vágódott ki hirtelen az ajtó. Egy dühös Ágival találtam szembe magamat.

- Bízom is. Mindkettőtökben. - tettem hozzá gyorsan látva, hogy Zsuzsi is eléggé szomorú. – Tudom, hogy neked Zsuzsi olyan, mint nekem Bogi és nem pletykálnátok el semmit senkinek. Bocsi!

- Egy bocsi kevés ehhez. – felelte még mindig durcásan, de legalább már kijöttek a fürdőből.

- El akartam mondani, csak nem tudtam, hogyan kellene és nem tudtam hogyan fogsz rá reagálni. – mondtam.

- Mármint hogyan reagálok arra, hogy újra összejöttél a barátoddal, vagy hogyan reagálok arra, hogy összejöttél újra Rob- bal?

- Is- is. – vallottam be. – Tényleg haragszol rám? – kérdeztem.

- Ah, a fenébe, hogy lehet rád haragudni? – ölelt meg végre. – Főleg, hogy végre kibékültél vele. – vigyorogtak rám mindketten.

- Kijöhetek? – kukucskált ki Rob a szobámból. Várakozóan néztem a csajokra.

- Oh, persze, hogy kijöhet, nem fogjuk letámadni, eskü. Csak egy kicsit…

***
Bogi és Em ruhája