38. fejezet - Happiness’s coming

Sziasztok!

Ezzel a fejezettel szeretném megköszönni, hogy a rendszertelen fejezetek ellenére is megvártatok.
Üdvözlök minden újonnan idetévedőt. Köszönöm, hogy egyre lelkesebben komiztok, ez nagyon sokat jelent nekem. Tudom ez nagyon sablonszöveg, de tényleg így van. Aki ismer tudja. Továbbra is lehet zaklatni. Nyugodtan, nem harapok. :D
Új kinézet van, mert ilyen kedvem volt. Nagyon sárga? :S Szóljatok, ha nem jó így olvasni...
A gyönyörű fejlécet most is Breeco- nak jár a köszönet! (Írjál kérlek, mert megöl a kíváncsiság!!!) Kicsit bénán raktam fel, de továbbra sem vagyok egy szerkesztős zseni. :$

Jó olvasás! Ne fogjátok vissza magatokat.
Puß
Gitka


***
"Az ember nem szabadulhat meg mindentől, ami fájdalmas emléket idéz fel. (...) Minden emlék értékes; még a rosszak is." /Cassandra Clare/

*Rob szemszög*

Féltem, megint valami őrültséget teszek, de nem tudtam visszafogni magamat. Kívülről nézve iszonyatosan nyálas dolognak tűnhetett, amire készültem. Csak remélni tudtam, hogy nem csinálok magamból totális idiótát. Mármint a mostaninál nagyobbat… Miközben, mint egy idióta gyújtogattam a gyertyákat a szállodában és valami új jövetelére vártam eszembe jutott milyen is volt, amikor ez a mostani helyzet még csak valami elérhetetlen álom volt számomra…

***
Minden ajtónyitódáskor izgatottan kaptam a fejemet a bejárat felé, aztán rögtön vissza is bújtam a sapkám menedékébe. Ez sem Ő volt. A szívem ezerrel kalapált a mellkasomban. Meddig bírja ki az ember ezt a stresszt? Na jó, lehetséges, hogy kicsit korábban jöttem a megbeszélt időpontnál…de csak egy kicsit. De nem bírtam tovább a négy fal között maradni egy percet sem. Így inkább kockáztatva a lebukás veszélyét a megbeszélt időpont előtt egy órával elindultam. Bárki nyugodt szívvel kinevethetne, főleg aki ismer és tudja, hogy mindenhonnan szokásom elkésni. Erre tessék itt ücsörgöm ebben a kis pub-ban és a szívem úgy zakatol, mint egy vonat, mindezt pedig jóval a találkozási idő előtt művelve. Már sajnáltam miért nem gyalog jöttem… Ja, igen, hogy is jöhettem volna? Két lábon járó céltábla vagyok a sajtónak. Mi van, ha meggondolja magát és mégsem jön el pont emiatt? Hülyeség volt felhívnom! Miért nem bírtam még egy kicsit várni ezzel az egésszel?
A hely, amit Em választott tökéletes volt. Próbáltam nem feltűnően végigmérni, minden zugát megvizsgálni. Beteges? Igen! De ez a hely pont olyan volt, mint Ő. Egyszerre nyugodt és csendes, de ugyanakkor volt valami bohókás jellege is. Persze ezt az oldalát Em mindig is próbálta eltakarni. De mi mással lehetne jobban bizonyítani, mint Velem. Ki volna hajlandó egy ilyen idiótával együtt lenni, mint az, aki maga is egy kicsit különc. Imádtam minden egyes porcikáját. Persze jelenleg nem volt velem…
Aztán megakadt rajta a szemem. Hogy nem vettem észre, amikor bejött? Ott állt nem messze tőlem, tekintetünk találkozott. Valami átsuhant rajtam. Nem is tudnám meghatározni mi volt az: boldogság, nyugalom vagy éppen izgalom? Hirtelen vágyat éreztem arra, hogy felpattanjak, magamhoz szorítsam, megcsókoljam és egészen addig könyörögjek neki, amíg vissza nem fogad, de az ép eszem (kis elégedettséggel állapítottam meg, hogy még mindig van ilyenem is… ez az!) megakadályozott. Ahelyett, hogy kínos pillanatokat szerzek magamnak és neki is, csupán felpattantam ültő helyemből és valamiféle üdvözlést sajtoltam ki kiszáradt torkomon.

- Szia! – köszönt ő is bátortalanul.
A kettőnk között lévő távolság egyszerre volt részegítő és fájdalmas érzés. Tennem kellett volna valamit, de mit? Vajon ő is annyira tanácstalan, mint én? Öleljem meg, vagy adjak egy puszit az arcára? Vagy nyújtsak kezet, mintha két vadidegen találkozna? Nem, nem, nem! Nem idétlenkedhetek itt egész nap, nem érezheti rajtam, hogy ennyire béna vagyok!
Kis határozott(nak szánt) lépést tettem felé, majd megöleltem. Végre a karjaim közé zárhattam őt. Tíz hónapja nem éreztem ennyire felemelő érzést, mint most. Legszívesebben így maradtam volna egy jó darabig, de ha már én vagyok itt a határozott egyed, inkább normális ember módjára elengedtem.

- Leülsz? – kérdeztem. Nem sikerült olyan könnyedén, mint szerettem volna, de legalább meg tudtam szólalni ismét. A szituációs játékok során miért nem gyakoroltunk sosem ehhez hasonló esetet?!

-  Persze. – mondta. Láttam rajta mennyire ideges volt.

- Kérsz valamit inni? Enni? – kérdeztem feszengve. „Ez az Pattinson, nagyon jó vagy!”

- Már kértem. Köszi.

- Oh, oké. Rendben. – köszörültem meg zavartan a torkomat, ami szerintem úgy hangzott, mint aki fuldoklik éppen. Fuldokoltam is, csak leginkább a saját beszariságom miatt. – Gondolom, hogy meglepődtél, hogy felhívtalak. – „Miért nem tudok egy értelmes beszélgetést elkezdeni? Persze, hogy meglepődött te idióta!”

- Hazudnék, ha azt mondanám nem ért váratlanul. – válaszolta. Ahogy rám emelte a pillantását, esküszöm, mintha megcsillant volna a szeme.

- Nagyon csinos vagy. – mondtam hirtelen. Legszívesebben a falba is vertem volna a fejemet meggondolatlanságom miatt. Gondolatban jól hátba veregettem magamat. Gratulálok!

- Köszönöm. Te is… jól nézel ki.  – válaszolta zavarában.

Már majdnem újabb meggondolatlan mondat csúszott ki a számon, de megérkezett a felmentő sereg a pincér személyében.

Bár nem értettem, mit mond, de elég figyelmesnek találtam.

- Ismeritek egymást? – kérdeztem mikor újra egyedül voltunk.  

- Elég sokat lógtunk itt, szinte törzsvendégek voltunk, csak mostanában maradtunk el. – mondta.  A hangjában némi szomorúságot véltem felfedezni. - Chris rendes srác. – tette hozzá.

- Igen, annak tűnik. – válaszoltam eltöprengve.

- Te kérted, hogy ne feltűnő helyen beszéljünk gondoltam ez megfelelő lesz. – pillantott félre zavartan.

- Igen, az is. – mondtam. – Oké, tudom, hogy ez egy érdekes szituáció, de köszönöm, hogy eljöttél. Gondolom, fogalmad sincs mégis mit akarhatok.  – tértem végre magamhoz. Most jön a fekete leves…

- Hát, nem igazán. – felelte. – Már csak az elválásunk körülményeire nézve sem egészen értem mit is szeretnél.

- Csak beszélgetni. – válaszoltam. Valójában ennél sokkal, sokkal többre vártam.

- Rendben, és miről? – kérdezte. „A legfontosabbról: rólad. És ha valaha lehet még ilyen, hogy mi, akkor arról.”

- Szerinted nem lenne néhány dolgunk, ami alapos megbeszélésre szorulna? – kérdeztem óvatosan.

- Nincs már olyan, hogy „dolgunk”! – mondta hirtelen. Egyetlen mondat mekkora kárt tud okozni egy emberi szívben…

- Én ezt nem így látom. – mondtam halkan.

- Akkor rosszul látod. Vagy te és én. Ennyi. Kérlek, ne bonyolítsuk túl ezt az egészet. Azt hittem beszélgetni akarsz, de ha… - mondta idegesen. Attól féltem, hogy feláll és itt hagy. Nem hagyhat itt! Nem ronthatom el!

- Persze, hogy beszélgetni szeretnék. Rólunk. – fogtam meg kétségbeesetten kezét. Talán más rossz ötletnek tartotta volna, de akartam, hogy érezze mennyire fontos nekem. – És kérlek, ne mond azt, hogy nincs olyan, hogy mi, mert ez nem igaz. Elmentél, mindent magad után hagyva.
Nem tudom végül miből merítettem a bátorságomat, talán csak túlságosan rettegtem a bukás gondolatától.

- Éppenséggel visszajöttem oda, amit igazából magam mögött hagytam: a családom, az iskolám, a barátok, a munkám. Nincs már többé olyan, hogy mi, Rob! – dobta oda nekem végső ítéletként a szavakat.

- Egyszer azt mondtam, soha nem foglak megbántani, emlékszel? – vetettem be mindenemet, amim csak volt.

- Igen, na és?- nézett rám értetlenül. Nem egészen értette, mit is akarok. Zavarodottsága most az egyszer kedvemre volt. Talán mégsem veszítettem el mindenem…

- Most megszegem ezt. Szörnyen festesz, már bocsi. – mondtam. - Mikor elmentél azt mondtad, az nem te voltál. Csak később jöttem rá, hogy hibáztam. Igazából ami most vagy, az az ami nem te vagy. Te nem az vagy aki a munkája és a tanulás alá temeti magát. Mindig is életvidám és határozott voltál. Volt életcélod. Azt a lányt szerettem és szeretem most is.

- Kérlek ne csináld, mert elmegyek. Ha erről akarsz beszélni, akkor felesleges, mert ennek vége.

- De muszáj elmondanom, mert akkor nem tettem. És, ha nem mondom el, talán senki sem fogja így elmondani neked az igazat. Elengedtelek, hogy rájöjj ki is vagy. Hogy minden rendbe jöjjön az életedben. Szükségem van rád, és neked is rám. Emili, én még mindig szeretlek!

Nem tudtam többet mondani, éreznie kellett, hogy igaz minden szavam. Nekem csak ő számított, egyedül Ő.

- Én most elmegyek. Sajnálom, én…
Nem mehet el! Hát nem érzi mennyire fontos nekem?!

- Sajnálom, nem akartalak letámadni. De ez akkor is igaz. Kérlek, csak gondold át, oké?

- Gondoljam át, mégis mit? – kérdezte.

- Minket. Gyere vissza. – kérleltem. Újra megérintettem. Kezeim bilincsként szorultak vékony karjaira. Nem engedhettem, hogy ilyen közel a vágyott céltól ismét elveszítsem. Hibáztam, de még egyszer ez nem fog megtörténni.

- Mégis mi az oka, hogy hirtelen ennyire érdekellek?  - kérdezte. Nem értettem. – Tíz hónapig semmi, aztán felhívsz, idehívsz, letámadsz és azt állítod, szeretsz?! Miért most, Rob? Miért nem kerestél egyszer sem egész idő alatt? Ha annyira szeretnél, kerestél volna. Ha annyira szeretnél, akkor tudtad volna, hogy sikerült a vizsgám, hogy már egy újságnál dolgozom, hogy éppen a filmünket akarjuk összehozni Dáviddal. De téged ez nem érdekelt egyáltalán. Úgyhogy ne mond azt nekem, hogy szeretsz, oké?

- Tudtam. Mindent tudtam rólad. Tudom, hogy összeköltöztetek ti hárman: Bogi, Dávid és Te. Tudok mindenről. Még az unokatesód sikeres felvételijéről is, vagy Bogi nagyszüleinek esküvőjéről. – vallottam be minden apró bűnömet. Meg kellett, hogy értse.

- Mi? – kérdezte. – Mégis honnan?

- Ne haragudj rájuk, oké? Csak azért csinálták, mert könyörögtem nekik.

- Mégis kiről beszélsz? – kérdezte feldúltan. Talán nem is volt eddig igazán tisztában azzal barátai mennyire igaz barátok. Nem mindenki tette volna meg mindazt értem, amit ők. Tudtam, hogy nem engedhetem, hogy akár egy apró pillanatig is dühös legyen rájuk miattam.

- Bogi és Dávid. Néha- néha felhívtam őket, hogy érdeklődjek felőled. Tudnom kellett, hogy jól vagy-e.

- Nem értem. Én nem értem… - kezdtek el potyogni a könnyei. Soha nem akartam, hogy miattam sírjon… hogy miattam érezzen fájdalmat.

- Tudnom kellett, hogy jól vagy- e. És hogy mikor lesz már megfelelő a pillanat. Azt akartam, hogy úja magadra találj! Hogy higgy magadban! És hidd el azt is, hogy én mindenképpen szeretlek Em!

- A francba! – mondta elhaló hangon. Komolyan kezdtem aggódni miatta. Mi lesz, ha elájul?! De még mindig nem látta be milyen fontos Ő nekem valójában. Egy régebbi gondolat türemkedett be a fejembe. Mi van, ha egészen más a helyzet, mint gondoltam. Mi van, ha tévesek az információim. Ha már talált valaki mást, aki nem bántja…

- Ha valami miatt közben lett valaki, aki sokkal normálisabb nálam, és emiatt nem szeretsz, akkor oké. De legyél őszinte kérlek, gondold át és úgy mond, hogy nem szeretsz.

- Utállak. – suttogta a könnyei mögött. – Jelenleg annyira utállak, Rob. Nagyon, nagyon utállak.
Elbuktam. Mindennek vége volt.

***

A második első találkozásunk közben (szerettem magamban így nevezni) jó párszor kerültem kritikus állapotba. Megfogadtam, hamarosan ellátogatok az orvosomhoz. Nem létezik, hogy még mindig nem ugrott ki a szívem a helyéről. Az este elején a kétségek miatt, a végén pedig a határtalan boldogságtól dübörgött. Eddigi életem legnehezebb pillanatai voltak, amíg meggyőztem. De ami utána jött… a határtalan boldogság és megnyugvás.
Néha már azt hittem repülök, amikor újra kimondta a megnyugtató és egyben felemelő vallomását: Szeretlek!
A csók, amit ezután váltottunk már csak hab volt a tortán… Létezik, hogy nem vettem volna észre, ha ez már a mennyország lenne?
Percről percre emlékeztetnem kellett magamat az újonnan kötött egyességünkre, miszerint nem kapkodunk el semmit sem. De ha egyszer annyira hiányzott!
Az este végére mámoros hangulatban zuhantam az ágyamba annak ellenére, hogy egy csepp alkoholt sem ittam. Szerettem volna világgá kürtölni boldogságomat. Megbocsátott és még mindig szeret!

***

Másnap az eddigi fáradtság és kedvetlenség már nem mutatkozott. Az elkövetkező napokban ismét régi önmagam voltam, rózsaszín köd borított körülöttem mindent. Egy pasihoz képest ez szörnyen nyálas dolog volt, de nem érdekelt. Utáltam, hogy megzavartak a saját kis Kánaánomban, de ennek ellenére boldogan emeltem fülemhez a telefont.

- Találd ki mi van? – kérte Bobby.

- Öhm, nem tudom. Mi van? – kérdeztem vissza. Jó kedvem volt, de varázsló még nem vagyok.

- Itt vagyok a szállodádban. – hangzott félvállról a válasza.

- Hogy hol vagy? – kérdeztem csodálkozva. Mi a fenét művelt már megint?

- Szóval mi lenne, ha beengednél?
Óvatosan pillantottam az ajtó felé ahonnan kopogás hallatszódott. Na ne…

- Komolyan? – néztem rá elképedve, miközben beengedtem a szobába.

- Itt van szemben a szobám. Hát nem is örülsz? – kérdezte vigyorral az arcán, majd lehuppant a kanapéra.

- Valami azt súgja nem éppen miattam repültél ide. – néztem rá vigyorogva.

- Részben. – mondta. – Szent a béke, jól hallottam? Mert, akkor esetleg meglátogathatnám Bogit. – nézett rám kérlelő szemekkel.
Mégis mi vagyok én neki, hogy engedélyt kér tőlem?

- Ezt most komolyan tőlem kérdezed? Bobby tőlem bármikor elmehetsz hozzá. Nem zavar, ha köztetek bármi is kialakult. Emilivel megpróbáljuk kijavítani a hibáinkat.

- Ideje volt lépned. Ha tovább bénázol kénytelen lettem volna saját kezembe venni az irányítást.

- Így is megtettél minden tőled telhetőt azt hiszem. Talán sosem tudom igazán meghálálni neked. Köszi tesó! – nyújtottam ki felé a karomat köszönésképpen, hiszen részben miatta kaphattam vissza életem értelmét.

***
Már tényleg azt képzeltem, hogy az enyém lehet újra. Nem láttam az elénk táruló akadályokat, aztán egyszer csak… bumm! Hirtelen minden széthullani látszott… Jól ismertem Emilit, hogy tudjam a büszkesége sokkal erősebb annál, minthogy segítséget kérjen. Pedig én segíteni akartam neki mindenképpen. Kicsit önző célok is vezéreltek, igen. Hiszen azzal, hogy őt bármiféle csalódás éri engem is bántanak. Bele se mertem gondolni mi történik, ha netalán újra összeroppan a film miatt. Cselekednem kellett.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyen megy majd, de megcsináltam! Tehetséges volt és ezt a világnak is látnia kell!

Valami közeledett, de nem új dolog volt. Egy régi ismerős. Úgy hívták boldogság.

37. fejezet - Az érem két oldala

Sziasztok!
Nehezen, de itt vagyok az újabb adaggal. A netem otthon sajna nem jó, így a következő rész igen bizonytalan. :S Kellemes olvasást!

Puß
Gitka

***

"Minden kérdés megváltozik aszerint, hogy milyen szempontból nézzük."

/Émile Zola/

- Mit csinálsz ma? – kérdezte, miközben éppen öltözködtem.

- Dolgozom, aztán talán beülök valahova Bogival és Dáviddal az ebédszünetemben.

- Azt hittem, kötetlen munkaidőd van.

- Az is, de ha nem tervezem meg a mai napomat, akkor megint nem lesz belőle semmi. – nyomtam egy búcsúcsókot az ajkaira.

- Tényleg nem akarsz bekukkantani hozzám, ugye?

- Nem, nem igazán. – húztam el az orromat. – Furcsa lenne.

- Oké, megértem, ha nem akarsz sikítozó lányok közelébe menni, azt hiszem. – mosolyodott el. - Bár be kell vallanom, eléggé fegyelmezettek.

- Reméltem, hogy nem valami rossz dolgot mondasz majd róluk. – bújtam oda hozzá. Nem lehetett csak olyan egyszerűen elbúcsúzni tőle.

- Belefér a napi beosztásodba egy vacsora velem?

- Hát, nem is tudom. Megnézem, mit tehetek ez ügyben.

- Szeretnék valami fontosat megbeszélni veled.

- Uh, mit? Félnem kellene? Beszéljük meg most, ráérek. – mondtam. De ő csak a fejét ingatta. - Rob! – kértem. Megijesztett. Miért kell ilyen titokzatosnak lennie?

- Majd este.

Az arcomra rengeteg érzés kiülhetett. Szó szerint megijesztett. Mégis mi lehet olyan „rettentően-csak-este-megbeszélendő-dolog”? Végül ráhagytam. Illett volna tisztességes időben megérkeznem a szerkesztőségbe. Hiába volt családias a hangulat, kötetlen munkaidő, azért bizonyos időközönként illett bemenni. Igazából én mindig is becsületesen bejártam. Na jó, az volt a második otthonom, sőt néha több időt töltöttem odabent, mint a lakásban, de az akkor volt, amikor még meg voltam zavarodva.
Meg is lepődött mindenki, mi volt részemről ez a hanyagság. Mintha nem sejtették volna… Viszont a hajszín váltásom egyből szemet szúrt Nórinak.

- Te jó ég! Em, te vörös vagy! – meredt rám meglepetten, mikor beléptem az irodába.

- Szia! Éles meglátás, tényleg az vagyok. – mondtam. – Na és hogy tetszik? – túrtam bele a hajamba.

- Hűűű.. egyenlőre fel kell dolgoznom a látottakat. Te vörös vagy!

- Oké, majd ha megemésztetted szólj. – ültem le az asztalom mögé.

- Szerintem irtózatosan jó lett a színe. – lépett be az ajtón Dávid. – Mondjuk mivel én segítettem kiválasztani a színt ez nem is meglepő, nem? Hali!

- Jó reggelt! – köszönt kórusban Berci és Ádám. – Wow!- néztek rám riadtan.

- Igen, vörös vagyok! – mondtam újra. – Ennyire szörnyű, hogy mindenki így megdermed, ha meglát? – kérdeztem. Nekem határozottan tetszett az új kinézetem. Ezt már sértésnek kezdtem venni.

- Nem, jó, csak… Szia! – köszörülte meg a torkát Ádám.  – Mondj már valamit! – bökte oldalba Bercit.

- Tényleg jó! – bólogatott Berci.

- Na akkor most mi van? – néztem körbe tanácstalanul. Mindenkin ugyanazt a tanácstalan arckifejezést láttam. Egyedül Dávid tűnt normálisnak.

- Csak annyi, hogy az elmúlt pár napban nem voltál bent annyit. Most meg itt vagy korán reggel, frissen… vörös hajjal. – mutatott rá a tényekre Ádám.

- Szóval az a baj, hogy itt vagyok? – kérdeztem. Na, most akkor mi van?!

- Csak nem tudjuk, hogy ez most jó, vagy rossz dolog… - próbálta finoman boncolgatni Nóri a témát.

- Oké, vettem az aggódás okát, azt hiszem. – mondtam. – Vége a „zombi- Emili” időszaknak, fellélegezhettek. Nem kell többet a hátam mögött pusmognotok és gondosan megválogatni a beszédtémákat. Ja és az elterelő cikkeket sem kell nekem adnod Berci. – néztem rá kiscica szemekkel.

- Ah francba, akkor nem akarod megcsinálni Kiszel Tündével az interjút? – kérdezte Berci.

- Mióta akarunk mi azzal a nővel interjút csinálni? – szólalt meg ijedten mellettem Nóri.

- Csak vicceltem! – tette fel védekezően a kezeit Berci. – Csak vicc volt! Végre újra viccelhetek. – sóhajtott megkönnyebbülten.

- Ez egy szar vicc volt. – mondta Ádám.

- Ja, sőt egyáltalán nem is volt vicces. – veregette vállba Dávid. Nórival csak halkan kuncogtunk egymással szemközti asztalunknál.

- Na oké, örülök, hogy legalább a béna viccem bénaságával jókedvre derítettem mindenkit. – hajolt meg színpadiasan Berci. – De nincs nektek dolgotok?

- Én befejeztem minden vállalt cikkemet, ami a számba kell. – mondtam. – Már csak arra vár, hogy elolvasd.

- Csatlakozom! – hallatszódott kórusban.

- Szóval csak én vagyok lemaradva. – sóhajtott Berci.

- Hát talán azért, mert te sem voltál valami aktív az elmúlt napokban. – mondta Ádám.

- Hé fontos beszélgetést folytattam egy alakulófélben lévő filmforgalmazó csoporttal. – fintorunkat nem lehetett nem észrevenni. – Igen, jó volt a buli! Ne húzzátok a szátokat. - nevetett fel Berci. Végre a hangulat olyan volt, amilyennek mindig is kellett volna lennie. Megpróbáltunk normális szerkesztőségként viselkedni és dolgozni. ebből persze az lett, hogy a földön ülve találtuk magunkat, amint mindenki felolvassa a saját írásait Berci pedig azt műveli amihez nagyon is ért. Mindenbe belekötött, amibe csak lehetett. Mi persze nem hagytuk tettek nélkül egyetlen egy kritikáját sem, néha olyanok voltunk, mint a gyerekek. Sajnos a harcot egy fánkom is bánta, szegény pont Berci hajában landolt.

- Na jó, mi lenne, ha holnap befejeznénk ezt? – kérdezte Berci. – Titkon azt reméltem, hogy senki sem jön be és megbeszéltem egy találkozót. Úgyis jól állunk, két nap múlva akár mehet is a cucc a nyomdába.
Imádtam, amit csinálok, de néha jobban  imádtam, amikor nem kellett csinálnom. Már csak azt kellett kitalálnom, mit is kezdjek a napommal. Ekkor jutott az eszembe, hogy reggel még együtt akartam ebédelni a lányokkal, így gyorsan üzenetet írtam nekik.

- El akarunk menni a lányokkal és Dáviddal ebédelni. Nem jössz? – kérdeztem Nórit, miközben kisétáltunk az épületből.

- Lányokkal? – kérdezte meglepetten.

- Ja igen. Nálam alszik az unokahúgom és egy barátnője. – magyaráztam.

- Jó lenne, de akkor most végre van időm elmenni a fodrászomhoz. Már vagy kétszer átrakattam az időpontomat.

- Jól van. Ne merd leutánozni a hajszínemet. – kiáltottam utána.

- Úgy tervezem, hogy szőke bombázó lesz belőlem! – szólt vissza. – Na szia!

- Ebédelni megyünk? - kérdezte Dávid.

- Úgy tervezem. – válaszoltam. – Nincs kedved? – kérdeztem.

- Te fizetsz?

- Naná! – mondtam. – Írtam a lányoknak egy sms-t, hogy jöjjenek ide.

- Akkor ma jóllakok végre. – karolt belém.

- Mit szóltok egy ingyen ebédhez? – kérdeztem a csajokat, mikor megláttam a hármas fogatukat. Igazán jól éreztem velük magamat és Ági is megérdemelt egy kicsivel több törődést irányomból. Mégiscsak én lennék a felnőtt unokatesó, nem igaz?

- Te fizetsz? Szuper! – kérdezte Ági. – Csak mert a készleteink kicsit megcsappantak.

- A vendégeim vagytok mindannyian. – néztem Bogira.

- Nézzenek oda! Ki lett rögtön adakozó, hogy már nem kell a film miatt aggódnia?!

- Jó kedvem van, na. – vontam meg a vállamat.

- Van egy hely, ahova már hét eleje óta beakarunk ülni. – kacsintottak össze a lányok mellettem. – Beülünk oda?

- Menjünk! – hagytam rájuk a döntés lehetőségét. A jó helyek ismerete az utóbbi idő fényében eléggé lekorlátozódott Chris helyére, bármiféle újítás jól jött. Mellesleg a főzőtudományom is egy kis csiszolásra szorult, különben sem volt kedvem most a főzőcskézéshez.

- Közelebbi helyet nem is szemelhettetek volna ki a forgatáshoz. – mondtam, mikor mind az öten leültünk az asztalunkhoz. – Innen szinte rálátni a kordonokra. Oh, remek. – néztem kétségbeesetten Bogira.

- Bizony ám! – mosolyodott el Zsuzsi.

- Mi is történne, ha egy pillanatról is lemaradnátok? – kérdeztem némi iróniával a lányoktól.

- Te ajánlottad fel nekik, hogy válasszanak helyet! – vonta meg a vállát Bogi. – Pedig most nyílt egy klassz kis görög étterem, ahova el akartalak csábítani. Uh, hagyma krémleves, imádom! Tuti, hogy itt eszünk, bocsi.

- Oké, te még egy rengetegszer lehetsz közel forgatásokhoz, de mi nem. – panaszolta Ági. – Kicsit nagyobb együttérzést, ha kérhetnénk.

- Bocsi, azt hittem egy jövőbeli híres színésznővel ülök egy asztalnál. – jegyeztem meg halkan.

- Én inkább maradnék a színpadnál, az sokkal szimpatikusabb számomra. Valahogy egészségesebbnek tűnik, mint az ott kint. – bökött a fejével a kordonok által elkerített övezet felé.

Időről időre rá kellett eszmélnem mennyit változott az én kis unokahúgocskám. Talán hallgatnom kellett volna az érett gondolataira. Talán magamat is jobb lett volna távol tartani ettől az egésztől. De nem láttam ezen túl az életemet.

- Hé, én alig várom, hogy valaki leszólítson az utcán. – mordult fel Dávid. – Híres embernek teremtettek, nem ellenkezhetek a sorsommal.

- A sorsoddal? –kérdezett vissza Bogi. – Na látod ez bizonyítja, hogy még a lányok is érettebbek nálad.

- Bocsi, kis pszichológuskám. – vonta meg a vállát Dávid.
Már az idejét sem tudtam mikor voltunk így együtt normális körülmények között valahol. Az étel finom volt, bár elég drága. De egyszer-egyszer megengedhető, főleg egy jó hír után. Volt két csodás barátom, akikre bármikor számíthattam, egy imádnivaló unokahúgom és Zsuzsival is megtaláltuk a közös hangot. Egy fantasztikus család állt mögöttem, na és persze Rob. Volt munkám, az álmaim végre szabad utat kaptak, tökéletes volt minden. Néha legszívesebben hangosan felkacagtam volna…
Úgy hallatszott megtette ezt helyettem valaki más, hirtelen meg is ijedtem, mikor kizökkentettek a mélázásomból.

- Jézusom, ezek nem tudják kontrollálni magukat? – jegyezte meg Zsuzsi egy mellettünk lévő asztaltársaságra. Úgy hallatszott ők még nálunk is jobban szórakoznak.

- Ah… oké. Kívülről nem látszott, hogy ilyen idiótákat is beengednek. – jegyezte meg Ági.

- Sosem bírtam a feltűnősködő tyúkokat. – jegyezte meg mellettem suttogva Bogi.

- Ugyan már! Csak jól szórakoznak. – mondtam. Valahogy sokkal türelmesebben álltam a világhoz újonnan. – Fiatalok…

- Mi is azok vagyunk, mégis tudunk normálisan viselkedni. – jegyezte meg Ági fintorogva.

- Ne már! Hogy mondhatsz ilyet… Vond vissza! Igenis jó segge van!

- Ne már, Adri!

- Most mond, hogy ti sosem beszéltétek meg ilyeneket. – nevettem fel.

- De igen! De nem ilyen helyen és ekkora hangerővel. – háborgott Ági.

- Mikor volt olyan közel hozzád, hogy normálisan le tudtad volna ellenőrizni, ha?Nem is láttad…

- De igen, még az este. Csak egy pillanatra kb. 100 m-re volt tőlünk és majd odahaltam.

- Londonba kellene költöznünk!

- Áh, nem. Inkább Los Angelesbe.

- Oh, ne! – húztam összébb magamat ültemben. - Nem akarom most ezt hallgatni.

- Ugyan, csak fiatalok, akik jól érzik magukat, nem? – nézett rám vigyorogva Dávid.

- Nem vagy vicces! – sziszegtem oda neki.

- Istenem, ha az egy méteres körzetébe kerülhetnék… hmm….a többit a fantáziátokra bízom.

- Na oké! Megkaphatom a vizet? – kérdeztem. Bogi kezéből majdnem kiesett a kancsó annyira rázkódott a nevetéstől. Szép, mondhatom. Hol az együttérzés?

- Hát ez szörnyen vicces! – jegyezte meg Zsuzsi. – Nézd a jó oldalát, most megtudod, mit gondolnak azok Robról, akik kontroll nélkül kimondják amit gondolnak. – súgta oda Zsuzsi.

- Kontroll nélkül? – kérdeztem ijedten. – Szóval ti is valami hasonlókat gondoltok a barátomról?

- Nem ,dehogy! – válaszoltak egyszerre. – Tényleg nem. Mégis csak a pasid, mi sokkal szolidabban csináljuk. – mondta Ági.

- Ne mond, hogy ez még sosem jutott eszedbe? – kérdezte Dávid továbbra sem csökkenő jókedvvel.

- Más gondolni rá és megint más tapasztalni. – mondtam.

- Milyen jó lehet már annak, aki vele dolgozik! – hangzott mellőlünk egy újabb gondolatmenet.

- Na látod irigyelnek! – mondta Bogi.

-  Képzeljétek el, milyen lehet a fodrászának lenni!

- Ahhh… - hangzott kórusban a felelet.

- Beletúrnék a hajába szívesen!

- Tuti rányomulnék.

- Úgy sem lenne nála esélyed.

- Már miért nem? Azt olvastam, hogy a volt barátnője is a forgatáson dolgozott, nem? Sőt a csaj magyar…

- Szerintem csak pletyka volt.

- Szerintem igaz. Egy ismerősöm még ismeri is a csajt állítólag. Azt olvastam, hogy megint együtt vannak.

- Olvasta? – kérdeztem. – Már megint benne vagyok az újságokban és nem is tudok róla? – suttogtam.

- Én nem láttam semmit. – mondta Bogi. – De figyu, az ismerőse ismer téged. – kuncogott mellettem.

- Az asszisztense volt, nem? Mégis mit csinál egy asszisztens?

- Fogalmam sincs. Mindenben kiszolgálja, ami csak kell neki. Én mindent megtennék neki..

- Hát úgy néz ki a csaj eléggé kiszolgálta minden téren, ha értitek mire gondolok…

- Na elég! Ez undorító! – pattant fel mellőlem Ági dühösen. Egy pillanatig azt hittem kiviharzik a mosdóba, vagy valami, de tévedtem.

- Mit csinálsz? – sziszegtem utána. – Most mit csinál? – fordultam Bogi felé kétségbeesetten.
Ági egyenesen odalépett a mellettünk lévő asztalhoz. Az ő arcuk is kb. olyan meglepettséget tükrözött, mint az enyém. Mégis mit művel ez?!

- Bocsi csajok, de meglehetősen hangosok vagytok és mindent hallani lehetett. Szerintem az étterem nagy részét nem igazán érdekli a ti kis csodás eszmecserétek, szóval lehetne, hogy kicsit visszafogjátok magatokat? – kérdezte. – Köszi!

- Már bocsi, de azt hiszem arról és úgy beszélgetünk, ahogy mi akarunk. Köszi! – szólt vissza az egyik nagyobb szájú lány.

- Amit csináltok az undorító. Belegondoltatok már csak egy pillanatig is, hogy egy élő emberről beszéltek?! Szóval ezeket a mocskos megjegyzéseket róla és a környezetéről kontrollálhatnátok.

- Mégis ki vagy te neki? – nevetett fel a másik lány. – Nem hiszem, hogy pont téged kértek volna fel, hogy megvédd.

- Valaki rángassa el az asztaltól és menjünk! – kértem. – Pincér! – integettem a kezemmel hevesen. Jelen pillanatban semmire sem vágytam jobban, mint hogy innen eltűnjünk.

- Na ide figyelj... - kezdett volna bele Ági egy újabb osztásba, amikor Zsuzsi végre odalépett hozzá és lenyugtatta. Fogadni mertem volna rá, ha Ági kiadhatta volna magából azt, ami a lelkét nyomta nem lettek volna annyira vidámak az ebédünk elrontói.

- Nem éri meg, hagyd őket. Gyere! – húzta vissza hozzánk Zsuzsi Ágit. Közben gyorsan fizettem a pincérnek, aki igen intenzíven próbált minket marasztalni.

- Elnézést, de fizető vendégek nem kérhettük meg őket a távozásra. Remélem azért még máskor is benéztek hozzánk és a kiszolgálással meg voltatok elégedve.

- Köszönjük, igen. Semmi probléma. – mondtam. – Ági, menjünk! – szóltam rá, amikor láttam, hogy igen dühösen méregeti továbbra is a kellemetlenkedő asztaltársaságot.

- Ezek rajtad gúnyolódtak! Téged ez nem idegesít? – fakadt ki, mikor kiléptünk az étteremből.

- De igen és legszívesebben felvilágosítanám őket egy-két dologról, de nem teszem, mert ennél több eszem van.

- Undorító! Hülye kis picsák! Na az ilyenek miatt nem kapunk aláírást. Tuti, hogy ezek is kint voltak a forgatáson. A hangoskodó brigád, akik nem tudják befogni a szájukat…

- Nyugi, nyugi…- csitítottam. – Eljöttünk, vegyél levegőt.

- Neked kéne kibuknod ezen, miért én vagyok ennyire ideges? – kérdezte.

- Én is ezt kérdezem magamtól. Figyelj, ha mindenkinek nekirontanék, aki Robról ábrándozik, vagy rólam mond valami rossz dolgot, akkor már rég a börtönben csücsülnék. Nem kedvelhet mindenki. Az éremnek két oldala van.

- Oké szóval akkor ez a rossz?  - kérdezte Zsuzsi. Bólintottam. – Na és mi a jó?

- Szerintem ezt meg sem kellene kérdeznetek. – mondta Dávid. – Ha nem lenne ennyire oda meg vissza a szerelemtől, tuti nekik rontott volna. Mondjuk megnéztem volna.

- Hát én legközelebb is ugyanúgy beolvasok nekik. – fonta maga előtt keresztbe a karjait Ági.

- De a színpadról nehogy ráugorj valakire, ha nem tetszik majd neki a játékod.

A történtek ellenére továbbra is törhetetlen boldogság vett körül. Már kicsit bántam, hogy Rob kérlelése ellenére nem mentem be a forgatásra hozzá. Az este közeledtével egyre idegesebb lettem. El sem tudtam képzelni mit akarhat, főleg az üzenete után, amit délután kaptam tőle.

„Alig várom, hogy este lássalak. Minden perccel egyre jobban hiányzol.” Rob

- Oké, idáig szimplán féltem, de most már rettegek. – mondtam halkan, ahogy szétnéztem a szobában. Vagy 50 gyertya égett körülöttünk halványsárgás árnyalatba borítva mindent.

- Rob…- leheltem. „Könyörgöm ne csinálj semmi hülyeséget!”

- Tudom, hogy itthon szeretnéd… szeretnétek jobban mondva…megcsinálni a filmet. – kezdte. – Pár nap és itt befejezzük a munkát, nekem pedig vissza kell mennem Los Angelesbe egy másik film miatt. Igazából mondhatni ott élek, bár nincs saját lakásom…meg ilyenek. Az összes cuccom 3 darab táskába van belenyomorítva, tudom, hogy nem vagyok egy minta pasi. Mármint, ha most arra kérnélek, hogy költözz össze velem, az irtó nagy marhaság lenne, igaz? – nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rajta. – Tudom, korai és csak mindent megint összekutyulnánk. De nem igazán tudom, hogy bírom ki, hogy annyi ideig távol maradjak tőled ismét. Szóval… huh..-  vett egy nagy levegőt. Vele együtt esküszöm én is szinte visszatartottam a lélegzetemet. Féltem attól, hogy mit fog kimondani és attól is, hogy mit nem. Minden egyes mozdulatát lestem, mikor jön el az idő, amikor menekülőre kell fognom. Egész végig csak az zakatolt a fejemben: „Könyörgöm ne csinálj semmi hülyeséget!”

- Fontolóra vennéd azt a lehetőséget, hogy a film elkészülte után…esetleg…kilátogatnál?

- Ennyi? – kérdeztem megkönnyebbülve.

- Nem azt mondom, hogy költözz ki. – védekezett egyből. - Bár odakint sokkal több lehetőség adódna számodra. Tehetséges vagy. Ezt most nem csak a szörnyen elfogult énem mondatja velem. Na és persze az sem lenne baj, ha mégis a költözést fontolgatnád. – mondta, miközben le nem vette rólam kutató tekintetét.

- Csak, hogy jól értem –e? Ez az egész titokzatosság, gyertyák mind azért voltak, hogy megkérdezd tervezek-e egy hosszabbtávú kiruccanást az államokba? – kérdeztem.

- Öö… igen. – túrt idegesen a hajába. – Elég béna volt, igaz? – kérdezte.

- Szerintem aranyos és édes volt! – szökkentem a karjai közé. – Nekem is nagyon, nagyon rossz lesz nélküled. – panaszoltam.

- Meggondolod, amit mondtam? – kérdezte reménykedve.

- A nem kiköltözést? - mosolyodtam el. – Megfontolom.
Egyértelmű volt ki is számomra az érem pozitív oldala.

36. fejezet - Cserekereskedelem

Sziasztok!

MTV Movie Awards és BD treaser trailer izgalmak közepette meghoztam a következő fejezetet. Remélem azért, ha nem akkora várakozással, de azért vártátok és kapok majd egy- két kommentet. :))
És ha már felkerült korábban, akit érdekel:

Az ihletért köszönet Steven Blunt-nak, az idézetért pedig Breeco-nak. :))
Kellemes olvasást!





Puß
Gitka
***
 "Talán különös dolog ilyet mondani, de egyedül a fejlődésben, az átalakulásban és a változásban találhatjuk meg az igazi biztonságot.”/Anne Morrow Lindbergh/

"Egy napon miután uralmunk alá hajtottuk a szelet, a hullámokat, az árapályt, és a gravitációt, talán hasznosíthatnánk a szeretet energiáit is. Akkor a világtörténelem során másodszor, az ember újra felfedezi majd a tüzet.”/Pierre Teilhard De Chardin/

Végül a teljes hétvége elszállt. Bár egész végig együtt voltunk, úgy éreztem a külön töltött időt mégsem pótolta. Reggel cirógatásra ébredtem. Szerelmem kutató pillantásával találtam szemben magamat.

- Jó reggelt! Felébresztettelek? – kérdezte csendben, miközben egy hajszálammal játszadozott. Kócos haja az égnek meredt, de így is szemet gyönyörködtető látványt nyújtott mellettem. Hogy lehet valaki ennyire bódító hatással rám?

- Nem baj, úgy is kelnünk kell, nem igaz? – feleltem ásítás közben.

- Sokkal szívesebben maradnék a puha, meleg ágyban veled. – mondta, majd hirtelen fölém gurult. Már csak azt észleltem, hogy kezeivel a derekam mögé nyúlva szorosan von magához. Csábító volt a helyzet. Miért pont egy színész rabolta el ilyen mértékben a szívemet? Nem igen volt időm többet a „mi volna ha” témán elmélkedni. Hiába lebegett ott előttem a tudat, hogy ha ebbe belelendülünk és engedek a csábításnak komoly késésnek nézünk elébe, de teljesen elvesztem. Hatalmába kerített.

Mondják, hogy a média romboló hatással van az emberi kapcsolatokra. Hát jelen pillanatban szívesen felvilágosítottam volna valakit arról, hogy ezek közül a telefon a legrosszabb találmány. Miért mindig a legrosszabb pillanatban kell csörögnie?

- Oh, komolyan! – sóhajtottam.

- Nocsak, már nem is vagy annyira felelősségteljes. Rossz hatással vagyok rád. – mondta, miközben az ágy mellett kutatott a telefonja után.

- Ha arra célzol, hogy miattad nem izgat, ha elkésünk, akkor igen. Rossz hatással vagy rám. Még mindig. – grimaszoltam. – Ki az?

- Lehet, hogy bajban vagyok… Az asszisztensem. – emelte füléhez a telefont. – Igen… oké, köszi. Megjegyeztem. Szia!

- Bajban vagy? – kérdeztemm miközben a mellkasára kuckoltam magamat. – Vagy esetleg azért hívott az asszisztensed, hogy elújságolja, ma elmarad a forgatás. – kezdtem el gyártani a különböző elméleteket. - Olyan fantasztikusan haladtok, hogy kapsz egy nap szünetet. Természetesen ezt velem kell eltöltened… Lenne is egy- két ötletem. – túrtam bele az éjszaka után igen szétdúlt hajába.

 - Nem lenne rossz, de nem. Csak emlékeztetett egy- két dologra.

- Kár. Akkor menned kell. – gördültem le mellé.

- Szóval kidobsz? – nevetett fel mellettem.

- Gyakorlatilag igen. – mondtam, miközben megpróbáltam kituszkolni az ágyból. – Nem hagyhatjuk, hogy más kapjon szidást helyetted. – koppintottam finoman a fejére.

Miután egyedül maradtam, megpróbáltam visszatérni a szokásos mindennapjaimhoz és leültem a gép elé, hogy összedobjak egy cikket. Időutazás, új technológiák, aliennek, meg egy rakás alternatív jövőteória. Csupa űrbigyó, ami sosem fogott meg igazán. Persze az embereket foglalkoztatja a jövő, és ha már gondolkodunk, gondolkodjunk nagyban, nem igaz?
Hol leszek én pár év múlva? – szökött be a kérdés a fejembe. Bármire szívesebben odafigyeltem, mint erre az idióta írásra. Ma valahogy nem ment. Aztán a csodálatos technológia szakította meg kínszenvedésemet.

- Ajánlom, hogy fontos legyen…- dörmögtem a telefonba Dávidnak. – Éppen egy űrbigyós cikkel szenvedek.

- A filmnek lőttek, zéró, felejtsd el! Elegem van. – kelt ki rögtön magából.

- Várj! Mi van?! – pattantam fel a kényelmes székemből.

- Mindjárt fent vagyok Pesten, akkor elmondok mindent. Csak most piszkosul ki vagyok akadva. Az a barom visszamondta, pedig ő lett volna a legnagyobb támogatónk! Mindjárt ott vagyok. Szia! – azzal letette.

- Hát ez remek! – dobtam el dühösen a telefont. Nem igazán hatott meg, ahogy éles koppanás kíséretében darabjaira hullott.
Miért mindig velem történnek ezek a dolgok? Más emberek is ilyen szerencsétlenek, vagy csak én kapom ezt? Végre boldog voltam és akkor beüt a baj.
Nem sokat kellett várnom, hogy Dávid megérkezzen. Rosszabbul festett, mint a telefonban hallottakból sejtettem.

- Mondd, hogy van itthon valami pia! – rontott be a lakásba, minden előzmény nélkül.

- Szia… öhhmm… nem tudom. – válaszoltam zavarodottan, miközben elsuhant mellettem egyenesen a hűtő irányába. Egyáltalán nem volt rá jellemző ez a stílus. Innen tudtam, hogy nekünk befellegzett.

- Szóval nekünk lőttek? – húztam ki egy széket mellette.

- Aha. – húzta meg a sörösüveget. – Hívott az ürge, egy csomó üzleti dologra hivatkozott nekem, meg ilyenek. Kértem tőle egy találkozót, de nem akar. Azt mondja, sajnálja, de előre nem látott dolgok közbejöttek neki. – húzta meg újra az üveget. -  Egyszerűen gyáva a pasas, hogy a képünkbe mondja.

- Átírom egy két helyen a forgatókönyvet és akkor valamennyivel kevesebb pénzből is kijövünk. – vetettem fel.

- Nem, nem. Te is tudod, hogy ez így a jó. Bele ne piszkálj!

- Akkor mit csinálunk? – kérdeztem.

- Bárcsak lenne valami fenomenális tervem, de semmi. – válaszolta.

- Hé, tarthatnánk egy kiárusítást a ruháidból! – vetettem oda az ötletet. Ez rögtön feloldotta a fagyos hangulatot.

- Persze, még mit nem. Ha már nem lesz filmem, legalább nézzek ki rendesen. Viszont a TE kis filmgyűjteményedre tuti sokan ugranának az ebay-en! – nevetett fel mellettem.

- Oké, oké. Fifty- fifty, visszavágtál. Nem bántjuk a kicsikéimet. – nyugtáztam. – Hát, elég szegényes listánk van eddig.

- Ja, tudom. – nézett rám reményvesztetten. – Kérsz egy sört? – vett ki egy újabb üveget a hűtőből. Fogalmam sem volt, ki vásárolt be egyáltalán, egyikünk sem volt valami nagy sörözős. Végül mégis egy üveg sör landolt a kezemben…

** *

Hangok szűrődtek be a szobába, de furcsa módon igen élesen jutott el minden hang a tudatomhoz. Aztán kinyitottam a szememet, vagyis erősen próbálkoztam. Ki a fene kapcsolta fel a lámpát?! Reflektor van a szobában? Mit keres egy reflektor az én szobámban? Hékás, én nem rendeltem semmiféle reflektort sem. Mi ez itt kérem szépen, nem a Broadway-n vagyunk, ez itt Budapest! Miután sikeresen teljesítettem a szemkinyitásra irányuló akciót, végre körülnéztem. Két igen fontos kérdés szökkent be a fejembe. Egy: mi a fenét keresek a nappali szőnyegén? És kettő… Az most nem jut az eszembe. Lényegtelen, legyintettem.
Léptek zajára lettem figyelmes.

- Hellooo! – üdvözöltem újdonsült vendégeimet heves karlendítésekkel

- Szia! Minden rendben? – guggolt le mellém Rob aggódó tekintettel.

- Hát persze. – bólintottam. – Minden oké csajok? – hajoltam ki Rob buksija mellett, hogy Bogit és Ágit is szemügyre vehessem. Jókedvűnek látszottak, csak nincs bajuk.

- Oké, enyém a nappali részleg, tiétek a konyha. – fordult Rob a lányok felé.

- Olyan jó, hogy így megértitek egymást. – paskoltam meg az arcát. - De, mondták már, hogy mennyire furcsán formálod az angol szavakat? – tettem fel egy költői kérdést számára. – Néha biztosan nehéz nekik megérteni téged. Ági és Zsuzsi odavannak ám érted, tudtad? Kint ácsorognak a forgatáson, hogy lássanak, integethetnél nekik, vagy valami.

- Igen tudom, már mesélted. Majd intézek valamit.– mosolygott rám. Hogy ma milyen felhőtlen kedve van mindenkinek! Ezer-tutiszázalék, hogy ez az UFO-k műve.

- Te mindenre odafigyelsz, olyan kedves vagy és én úgy, de úgy szeretlek. – tártam ki a karjaimat, hogy lássa mennyire is szeretem.

- Te részeg vagy. – húzott fel kacarászva a szőnyegről. – Elfelejtettem, hogy milyen vicces részeg is vagy.

- Hééé… én nem vagyok részeg. – kértem ki magamnak. – Mi nem is ittunk. Ugye Dávid? – Hol van Dávid? Oh te jó ég! Baj van! – fordultam meg hirtelen tengelyem körül. - Valaki elrabolta Dávidot. – kiáltottam. Rob kacarászva próbált megtartani az egyensúlyomban.

- Nincs semmi baja. – nyugtatgatott. - Ágiék éppen most próbálják felhúzni a konyhapadlóról.

- Mit keresett odalent? – kérdeztem, miközben közelebb hajoltam Rob füléhez, hogy belesúghassak egy nagy titkot. – A konyhapadló nagyon hideg.

- Igen? – kérdezte vissza érdeklődve, miközben én lelkesen bólogattam. – Ezt a titkos információt úgy hiszem jobb, ha tőled hallja majd. Miután kialudtad magadat. – tanácsolta.

- Oké. - egyeztem bele ásítás közepette. – Álmos vagyok. – hajtottam a fejemet egyik vállára.

- Akkor most irány az ágyikó. – vetette át egyik kezemet a nyaka mögött, majd a karjaiba kapott.

- Uh, te vagy az én szőke hercegem, csak barna kiadásban. – bújtam hozzá. – Mi lennem, ha befestenénk szőkére? – villant be tökéletes ötlet a fejembe. Azt hiszem egy pillanatra Rob megtorpant velem a szobába vezető úton, de lehetséges, hogy csupán egy aprócska meteor csapódott a Földnek és azt érzékeltem.

- Huhúú, támadnak a kis zöld emberkék. – csúszott ki a számon kacarászva.

- Kis zöld emberkék? – nézett rám tanácstalanul Rob. – Kicsim, hánynod kell? – simította végig a kezét a homlokomon, miután sikeresen landoltam az ágyikóban. Megráztam a fejemet.

- Akkor mit szeretnél? – kérdezte aggódva.

- Vörös hajat akarok! – próbáltam gyorsan kivánszorogni az ágyból.

- Uh, uhh…Talán várjunk ezekkel a nagy tervekkel, amíg járni tudsz, oké?

- Jól állna a vörös, mindig is vörös akartam lenni. - elmélkedtem. – A vörös sexy! Kell valami újítás az életembe.

- Rendben. Hajat festeni nem tudok most neked, de mást tehetek érted. Mit szeretnél?

- Hogy bújj ide mellém. – hajtottam fel a takaró egyik csücskét magam mellett.

- Hozok neked vész esetére ide valamit, ha hánynod kell, aztán bújok, oké? – Bólintottam, többre már nem igen futotta az energiámból. Lehet, hogy valójában egy gonosz álommanó áll minden hátterében… Ásítottam. Igen, biztosan.

- Aú! – masszíroztam meg a halántékomat.

- Felébredtél, vagy csak egy újabb téves riasztás? – kérdezte vigyorogva az ágy végéből Rob.

- Téves riasztás? – kérdeztem, miközben megnyújtóztattam a tagjaimat. - Nem húznád be a függönyt? – kértem.

- Be van húzva. – közölte Rob a rossz hírt.

- Oh, oohhh. Azt hiszem kicsit becsiccsenthettem. Mennyi az idő?

- Hajnali 5 óra van.

- Végig itt ültél mellettem? – kérdeztem. – Úr isten, fáradt leszel a forgatáson! Nem kellett volna itt éjszakáznod mellettem.

- Hé, semmi baj. Aludtam egy kicsit melletted, amíg orrba nem vágtál. – masszírozta meg az orrnyergét.

- Jaj, sajnálom! – kértem elnézést gyorsan. – Mennyire voltam szörnyű? – kérdeztem, előre félve a választól.

- Nem mondanám, hogy szörnyű voltál, inkább édes. Nem tudtam, hogy ittasan is ennyire kreatív tudsz lenni. – nevetett fel. – Dávid veled ellentétben szinte meg sem szólalt.

- Sajnálom! – hajtottam le a fejemet.

- Azért elárulhatnád, hogy honnan jött az a sok alienes beszólásod.

- Jaj, neee!! Azt hittem azt csak álmodtam. – sóhajtottam. – Mielőtt Dávid megjött, egy idegenekkel kapcsolatos filmes cikken dolgoztam.

- Dávid motyogott valamit, de elmeséld a teljes sztorit? Miért is jutottatok a lerészegedés útjára?
Mindent elmeséltem neki, igazából csak most döbbentem rá, mennyire is szomorú voltam az egész miatt. Végül is ezért kuncsorogtunk mindenkinek az elmúlt hónapokban.

- Segíthetek valamit? – kérdezte vállamat simogatva.

- Van fölös pár milkád kölcsönbe, amit oda tudnál passzolni? – kérdeztem nevetgélve. Még mindig nem tisztult ki a fejem teljesen.

- Ami azt illeti... – fordította arcomat maga felé.

- Na, jó ezt most nem komolyan kérdeztem, oké? – bújtam ki a kezei közül, amikor hirtelen elkapott a hányinger.

- Én teljesen komolyan gondoltam. – mondta. Mielőtt leállíthattam volna, belém fojtotta a szót. – Tekintsd egyfajta cserekereskedelemnek. – javasolta.

- Mégis hogy gondolod? – emeltem el kezét a szám elől, hogy végre szóhoz juthassak. – Mit kapnál te cserébe?

- Téged! – felelte mosolyogva.

- Rob, próbálok egyedül boldogulni, magam megszerezni a dolgokat, hogy csinálhassak valamit. Erre azt akarod, hogy fogadjak el tőled pénzt, csak azért mert a barátnőd vagyok? Ez eléggé olyan lenne, mintha kifeküdtem volna magamnak, nem gondolod? – kérdeztem.

- Rossz oldalról közelíted meg. Figyelj! – fogta kezei közé az enyéimet. – Mindig onnan kell segítséget kérni, ahonnan kaphatsz is, nem igaz? És ki tudna jobban és szívesebben segíteni neked, mint azok, akik szeretnek téged? És én szeretlek. A szőkeherceged szeret téged! - fordította maga felé az arcomat mosolyogva.

- Jaj ne! Miért nem csak egy hülye álom volt!

- Emili, figyeltél arra, amit mondtam? – kérdezte. – Ha ez így neked nem felel meg, akkor pontosítunk. Természetesen nem csak úgy odadobnék neked egy rakás pénzt. Minden egyes fontról elszámolást akarok, és kegyetlenül rátok küldöm majd az ügyvédeket. – mosolygott rám. - Producer akarok lenni, részesedni a film bevételeiből. Csak hagyd, hogy segítsek. – kérlelt.

- Beszélnem kell Dáviddal. – néztem a szemeibe egy halvány mosolyt megengedve magamnak. Utáltam, hogy mindig igaza van!

- Én benne vagyok! – nyílt ki hirtelen az ajtó. Dávid állt lelkes tekintettel a szobám küszöbén.

- Te meg mióta hallgatózol itt? – kérdeztem felháborodva.

- Csak a szőkeherceges résznél kapcsolódtam be, de én benne vagyok. Nyugi, semmi mocskos dolgot nem hallottam, ha ettől féltek. – hátrált meg egy kicsit.
- Dávid! – szóltam rá erényesen.

- Oké, oké. De ezt most komolyan gondoltad, ugye? – kérdezte Robot.

- Halálosan. – felelte.

- Oh, ez az! – bokszolt boldogan Dávid a levegőbe. – Ne vedd személyes dolognak Em, de ezt meg kell tennem. – Először nem értettem mit akar, aztán két lépéssel ott termett az ágyamnál és megölelte Robot. – Az életünket mentetted meg. Mindig is bírtalak. Tartozom eggyel.

- Majd egyszer visszakérem. – kiáltotta ki Rob, a szobából távozó Dávid után.

- Mellesleg ki az a szőkeherceg? – kukucskált vissza az ajtóból Dávid. 

- Kifelé! – tátogtam oda neki.

- Mit szólnál, ha a szőkeherceg meghívna egy reggelire a konyhába? – állt fel mellőlem és a kezét nyújtotta.

- A barnaherceg meghívásának jobban örülnék. – kacsintottam rá, miután kikászálódtam az ágyból.  – Oh, akkor a vörös hajamról való beszélgetésünket sem álmodtam, igaz?

- Nem, azt sem. – nyomott egy csókot a homlokomra, majd végigmért. – Azt hiszem a vörös haj is remekül állna neked. Illene a szemedhez. – csókolt meg végre úgy igazából.

- Jó reggelt! – köszönt egyszerre a lánykórus az asztal mellől.

- Nincs kicsit korán egyébként még, hogy itt reggelizgessetek? – kérdeztem zavarodottan. Mintha Rob azt mondta volna, még csak 5 óra van. Nem sokkal múlhatott még csak fél 6, túl fitt volt mindenki.

- Kicsit, de felébredtünk és éhesek voltunk. – vonta meg a vállát Zsuzsi.

- Én csak morcos vagyok, amiért engem kihagytatok a buliból. – ásított mögöttem Bogi karikás szemekkel.

- Bocsi, nem terveztük be. – szólalt meg Dávid. – Mellesleg ki vett sört egyáltalán? – nézett körbe az asztalnál. Az asztal végén a lánykórus aktívan lapított.

- Köszönjük, hogy támogattátok a tegnap esténket. – mutattam fel hüvelykujjamat a lányoknak köszönésképpen.

- Megpiáltátok az összes…- kezdte Ági szontyolodottan.

- Szerintem, ezt nem akarod befejezni. – állította meg Bogi. – Hidd el, jobb, hogy ők rúgtak be, mint ti. Így a mi titkunk lesz, amúgy csak a szüleitek öltek volna meg minket.

- Mellesleg a bort jobban szeretjük. – jegyeztem meg. A szomorúságom teljesen elmúlt, hiszen újra minden rendben volt a film körül.

- A pezsgő jobban illik az ünnepléshez. – jegyezte meg Dávid.

- Mennem kell. - súgta Rob a fülembe.

- De, még csak… ohh…- pillantottam az órára. Gyorsan röpült az idő, akárhányszor csak a közelemben volt.

- Későn végzem. – mondta.

- Esti forgatás lesz? –csillant fel egyből a lányok szeme.

- Igen. – válaszolta Rob nevetve. – Nem néznél be később? – kérdezte.

- Be kellene mennünk a szerkesztőségbe. – mutattam Dávidra. – Mi lenne, ha a szállodában várnálak? – kérdeztem.

- Rendben, akkor ott találkozunk. –nyomott egy újabb csókot a számra. – Sziasztok! Lányok a forgatáson találkozunk. – kacsintott rájuk, mire mindketten ráolvadtak az étkezőasztalra.

- Én nem akartam ma bemenni a szerkesztőségbe. – panaszolta Dávid. – Muszáj?

- Nem, nem muszáj. – csóváltam a fejemet. – Mi a terved mára? – kérdeztem felé és Bogi felé fordulva.

- Nincs semmi különös, örömködöm, hogy mégis összejön a film, ez teljes napos elfoglaltság lesz, azt hiszem. Talán egy kis vásárlással meg is ünneplem. Miért? – kérdezte Dávid.

- Bogi? – kérdeztem izgatottan, amikor végre összeállt a fejemben az ötletem.

- Nincs terv. Mit találtál ki? – kérdezte izgatottan. Ismert annyira, hogy pontosan tudja, hogy jelen pillanatban valami őrültség motoszkál a fejemben.

- Akkor elmegyünk vásárolni, ti pedig segítetek nekem kiválasztani az új hajszínemet. – tártam eléjük a csodálatos tervemet.

- Hajszínt akarsz váltani? – húzta Ági a száját.

- Szerintem remek ötlet. – lelkendezett Dávid. – Tudom is, hogy mi állna nagyon jól neked.

- Na, erre kíváncsi leszek, mindjárt kész is vagyok. – szaladt gyorsan Bogi a szobájába.

A lányok villámgyorsan megreggeliztek, aztán el is húzták a csíkot a forgatásra. Mi – a hármas fogat – útra keltünk, egyenes úton az első drogéria felé, ahol újdonsült hajszínemet kiválaszthattam. Azt hiszem, életemben először fordult elő, hogy Dávid határozottan egyetértett egy vásárlás során a választásommal.
Hazaérve a bevásárló körútról, Bogi kezelése alá vetettem magamat. Gyorsan meg voltunk, épp időben érkeztem a szállodába. Ezúttal a portás készségesen felengedett, szerencsére. Tudtam, hogy őrült ötlet, amit csináltam, de változást akartam. Úgy döntöttem, hogy ezen túl nem engedem, hogy akármi is az utamba állhasson. Változások kellenek az életemben és őrültségek. A hajszínváltás volt az első a sorban. Alig vártam, hogy Rob belépjen az ajtón. Már vagy ötször végigjártam az egész lakosztályt, vagy húszszor igazgattam meg a hajamat a tükörben, mire végre nyílt az ajtó.

- Tádám! – léptem Rob elé félénken. Valami hasonló reakcióra számítottam tőle, mint amit most reagált. Néma döbbenet.

- Kicsim, mondj valamit, mert azt hiszem, hogy rémesen festek. – kérleltem.

- Nem, ez jó! – szólalt meg végre. – Tényleg. - mondta, miután eléggé csalódott képet vághattam.

- Tényleg? – léptem hozzá közelebb.

- Határozottan. Most olyan kis skótul nézel ki. – nevetett fel. – De jó értelemben. Már csak az akcentus hiányzik.

- Skótul? – kérdeztem fintorogva.

- Volt egyszer egy ismerősöm, akinek pont ilyen árnyalatú volt a haja. Skót volt.

- Értem, akkor tetszik? – kérdeztem.

- Igen, igen, igen. – nyomott minden alkalommal egy- egy csókot az ajkamra. – Vagy mondjam inkább, hogy olyan Vörös Szonjásan festesz? – kérdezte vigyorogva.

- Tudtad, hogy régen ő egyfajta szexszimbólum volt egyes férfiak körében? – kérdeztem vissza huncut mosollyal.

- Kiderítjük, hogy rám milyen hatással lett volna? – kérdezte.

- Én benne vagyok. – majd hagytam, hogy maga után húzzon a hálószobába.
***
Ilyen lett Emili új kinézete: