38. fejezet - Happiness’s coming

Sziasztok!

Ezzel a fejezettel szeretném megköszönni, hogy a rendszertelen fejezetek ellenére is megvártatok.
Üdvözlök minden újonnan idetévedőt. Köszönöm, hogy egyre lelkesebben komiztok, ez nagyon sokat jelent nekem. Tudom ez nagyon sablonszöveg, de tényleg így van. Aki ismer tudja. Továbbra is lehet zaklatni. Nyugodtan, nem harapok. :D
Új kinézet van, mert ilyen kedvem volt. Nagyon sárga? :S Szóljatok, ha nem jó így olvasni...
A gyönyörű fejlécet most is Breeco- nak jár a köszönet! (Írjál kérlek, mert megöl a kíváncsiság!!!) Kicsit bénán raktam fel, de továbbra sem vagyok egy szerkesztős zseni. :$

Jó olvasás! Ne fogjátok vissza magatokat.
Puß
Gitka


***
"Az ember nem szabadulhat meg mindentől, ami fájdalmas emléket idéz fel. (...) Minden emlék értékes; még a rosszak is." /Cassandra Clare/

*Rob szemszög*

Féltem, megint valami őrültséget teszek, de nem tudtam visszafogni magamat. Kívülről nézve iszonyatosan nyálas dolognak tűnhetett, amire készültem. Csak remélni tudtam, hogy nem csinálok magamból totális idiótát. Mármint a mostaninál nagyobbat… Miközben, mint egy idióta gyújtogattam a gyertyákat a szállodában és valami új jövetelére vártam eszembe jutott milyen is volt, amikor ez a mostani helyzet még csak valami elérhetetlen álom volt számomra…

***
Minden ajtónyitódáskor izgatottan kaptam a fejemet a bejárat felé, aztán rögtön vissza is bújtam a sapkám menedékébe. Ez sem Ő volt. A szívem ezerrel kalapált a mellkasomban. Meddig bírja ki az ember ezt a stresszt? Na jó, lehetséges, hogy kicsit korábban jöttem a megbeszélt időpontnál…de csak egy kicsit. De nem bírtam tovább a négy fal között maradni egy percet sem. Így inkább kockáztatva a lebukás veszélyét a megbeszélt időpont előtt egy órával elindultam. Bárki nyugodt szívvel kinevethetne, főleg aki ismer és tudja, hogy mindenhonnan szokásom elkésni. Erre tessék itt ücsörgöm ebben a kis pub-ban és a szívem úgy zakatol, mint egy vonat, mindezt pedig jóval a találkozási idő előtt művelve. Már sajnáltam miért nem gyalog jöttem… Ja, igen, hogy is jöhettem volna? Két lábon járó céltábla vagyok a sajtónak. Mi van, ha meggondolja magát és mégsem jön el pont emiatt? Hülyeség volt felhívnom! Miért nem bírtam még egy kicsit várni ezzel az egésszel?
A hely, amit Em választott tökéletes volt. Próbáltam nem feltűnően végigmérni, minden zugát megvizsgálni. Beteges? Igen! De ez a hely pont olyan volt, mint Ő. Egyszerre nyugodt és csendes, de ugyanakkor volt valami bohókás jellege is. Persze ezt az oldalát Em mindig is próbálta eltakarni. De mi mással lehetne jobban bizonyítani, mint Velem. Ki volna hajlandó egy ilyen idiótával együtt lenni, mint az, aki maga is egy kicsit különc. Imádtam minden egyes porcikáját. Persze jelenleg nem volt velem…
Aztán megakadt rajta a szemem. Hogy nem vettem észre, amikor bejött? Ott állt nem messze tőlem, tekintetünk találkozott. Valami átsuhant rajtam. Nem is tudnám meghatározni mi volt az: boldogság, nyugalom vagy éppen izgalom? Hirtelen vágyat éreztem arra, hogy felpattanjak, magamhoz szorítsam, megcsókoljam és egészen addig könyörögjek neki, amíg vissza nem fogad, de az ép eszem (kis elégedettséggel állapítottam meg, hogy még mindig van ilyenem is… ez az!) megakadályozott. Ahelyett, hogy kínos pillanatokat szerzek magamnak és neki is, csupán felpattantam ültő helyemből és valamiféle üdvözlést sajtoltam ki kiszáradt torkomon.

- Szia! – köszönt ő is bátortalanul.
A kettőnk között lévő távolság egyszerre volt részegítő és fájdalmas érzés. Tennem kellett volna valamit, de mit? Vajon ő is annyira tanácstalan, mint én? Öleljem meg, vagy adjak egy puszit az arcára? Vagy nyújtsak kezet, mintha két vadidegen találkozna? Nem, nem, nem! Nem idétlenkedhetek itt egész nap, nem érezheti rajtam, hogy ennyire béna vagyok!
Kis határozott(nak szánt) lépést tettem felé, majd megöleltem. Végre a karjaim közé zárhattam őt. Tíz hónapja nem éreztem ennyire felemelő érzést, mint most. Legszívesebben így maradtam volna egy jó darabig, de ha már én vagyok itt a határozott egyed, inkább normális ember módjára elengedtem.

- Leülsz? – kérdeztem. Nem sikerült olyan könnyedén, mint szerettem volna, de legalább meg tudtam szólalni ismét. A szituációs játékok során miért nem gyakoroltunk sosem ehhez hasonló esetet?!

-  Persze. – mondta. Láttam rajta mennyire ideges volt.

- Kérsz valamit inni? Enni? – kérdeztem feszengve. „Ez az Pattinson, nagyon jó vagy!”

- Már kértem. Köszi.

- Oh, oké. Rendben. – köszörültem meg zavartan a torkomat, ami szerintem úgy hangzott, mint aki fuldoklik éppen. Fuldokoltam is, csak leginkább a saját beszariságom miatt. – Gondolom, hogy meglepődtél, hogy felhívtalak. – „Miért nem tudok egy értelmes beszélgetést elkezdeni? Persze, hogy meglepődött te idióta!”

- Hazudnék, ha azt mondanám nem ért váratlanul. – válaszolta. Ahogy rám emelte a pillantását, esküszöm, mintha megcsillant volna a szeme.

- Nagyon csinos vagy. – mondtam hirtelen. Legszívesebben a falba is vertem volna a fejemet meggondolatlanságom miatt. Gondolatban jól hátba veregettem magamat. Gratulálok!

- Köszönöm. Te is… jól nézel ki.  – válaszolta zavarában.

Már majdnem újabb meggondolatlan mondat csúszott ki a számon, de megérkezett a felmentő sereg a pincér személyében.

Bár nem értettem, mit mond, de elég figyelmesnek találtam.

- Ismeritek egymást? – kérdeztem mikor újra egyedül voltunk.  

- Elég sokat lógtunk itt, szinte törzsvendégek voltunk, csak mostanában maradtunk el. – mondta.  A hangjában némi szomorúságot véltem felfedezni. - Chris rendes srác. – tette hozzá.

- Igen, annak tűnik. – válaszoltam eltöprengve.

- Te kérted, hogy ne feltűnő helyen beszéljünk gondoltam ez megfelelő lesz. – pillantott félre zavartan.

- Igen, az is. – mondtam. – Oké, tudom, hogy ez egy érdekes szituáció, de köszönöm, hogy eljöttél. Gondolom, fogalmad sincs mégis mit akarhatok.  – tértem végre magamhoz. Most jön a fekete leves…

- Hát, nem igazán. – felelte. – Már csak az elválásunk körülményeire nézve sem egészen értem mit is szeretnél.

- Csak beszélgetni. – válaszoltam. Valójában ennél sokkal, sokkal többre vártam.

- Rendben, és miről? – kérdezte. „A legfontosabbról: rólad. És ha valaha lehet még ilyen, hogy mi, akkor arról.”

- Szerinted nem lenne néhány dolgunk, ami alapos megbeszélésre szorulna? – kérdeztem óvatosan.

- Nincs már olyan, hogy „dolgunk”! – mondta hirtelen. Egyetlen mondat mekkora kárt tud okozni egy emberi szívben…

- Én ezt nem így látom. – mondtam halkan.

- Akkor rosszul látod. Vagy te és én. Ennyi. Kérlek, ne bonyolítsuk túl ezt az egészet. Azt hittem beszélgetni akarsz, de ha… - mondta idegesen. Attól féltem, hogy feláll és itt hagy. Nem hagyhat itt! Nem ronthatom el!

- Persze, hogy beszélgetni szeretnék. Rólunk. – fogtam meg kétségbeesetten kezét. Talán más rossz ötletnek tartotta volna, de akartam, hogy érezze mennyire fontos nekem. – És kérlek, ne mond azt, hogy nincs olyan, hogy mi, mert ez nem igaz. Elmentél, mindent magad után hagyva.
Nem tudom végül miből merítettem a bátorságomat, talán csak túlságosan rettegtem a bukás gondolatától.

- Éppenséggel visszajöttem oda, amit igazából magam mögött hagytam: a családom, az iskolám, a barátok, a munkám. Nincs már többé olyan, hogy mi, Rob! – dobta oda nekem végső ítéletként a szavakat.

- Egyszer azt mondtam, soha nem foglak megbántani, emlékszel? – vetettem be mindenemet, amim csak volt.

- Igen, na és?- nézett rám értetlenül. Nem egészen értette, mit is akarok. Zavarodottsága most az egyszer kedvemre volt. Talán mégsem veszítettem el mindenem…

- Most megszegem ezt. Szörnyen festesz, már bocsi. – mondtam. - Mikor elmentél azt mondtad, az nem te voltál. Csak később jöttem rá, hogy hibáztam. Igazából ami most vagy, az az ami nem te vagy. Te nem az vagy aki a munkája és a tanulás alá temeti magát. Mindig is életvidám és határozott voltál. Volt életcélod. Azt a lányt szerettem és szeretem most is.

- Kérlek ne csináld, mert elmegyek. Ha erről akarsz beszélni, akkor felesleges, mert ennek vége.

- De muszáj elmondanom, mert akkor nem tettem. És, ha nem mondom el, talán senki sem fogja így elmondani neked az igazat. Elengedtelek, hogy rájöjj ki is vagy. Hogy minden rendbe jöjjön az életedben. Szükségem van rád, és neked is rám. Emili, én még mindig szeretlek!

Nem tudtam többet mondani, éreznie kellett, hogy igaz minden szavam. Nekem csak ő számított, egyedül Ő.

- Én most elmegyek. Sajnálom, én…
Nem mehet el! Hát nem érzi mennyire fontos nekem?!

- Sajnálom, nem akartalak letámadni. De ez akkor is igaz. Kérlek, csak gondold át, oké?

- Gondoljam át, mégis mit? – kérdezte.

- Minket. Gyere vissza. – kérleltem. Újra megérintettem. Kezeim bilincsként szorultak vékony karjaira. Nem engedhettem, hogy ilyen közel a vágyott céltól ismét elveszítsem. Hibáztam, de még egyszer ez nem fog megtörténni.

- Mégis mi az oka, hogy hirtelen ennyire érdekellek?  - kérdezte. Nem értettem. – Tíz hónapig semmi, aztán felhívsz, idehívsz, letámadsz és azt állítod, szeretsz?! Miért most, Rob? Miért nem kerestél egyszer sem egész idő alatt? Ha annyira szeretnél, kerestél volna. Ha annyira szeretnél, akkor tudtad volna, hogy sikerült a vizsgám, hogy már egy újságnál dolgozom, hogy éppen a filmünket akarjuk összehozni Dáviddal. De téged ez nem érdekelt egyáltalán. Úgyhogy ne mond azt nekem, hogy szeretsz, oké?

- Tudtam. Mindent tudtam rólad. Tudom, hogy összeköltöztetek ti hárman: Bogi, Dávid és Te. Tudok mindenről. Még az unokatesód sikeres felvételijéről is, vagy Bogi nagyszüleinek esküvőjéről. – vallottam be minden apró bűnömet. Meg kellett, hogy értse.

- Mi? – kérdezte. – Mégis honnan?

- Ne haragudj rájuk, oké? Csak azért csinálták, mert könyörögtem nekik.

- Mégis kiről beszélsz? – kérdezte feldúltan. Talán nem is volt eddig igazán tisztában azzal barátai mennyire igaz barátok. Nem mindenki tette volna meg mindazt értem, amit ők. Tudtam, hogy nem engedhetem, hogy akár egy apró pillanatig is dühös legyen rájuk miattam.

- Bogi és Dávid. Néha- néha felhívtam őket, hogy érdeklődjek felőled. Tudnom kellett, hogy jól vagy-e.

- Nem értem. Én nem értem… - kezdtek el potyogni a könnyei. Soha nem akartam, hogy miattam sírjon… hogy miattam érezzen fájdalmat.

- Tudnom kellett, hogy jól vagy- e. És hogy mikor lesz már megfelelő a pillanat. Azt akartam, hogy úja magadra találj! Hogy higgy magadban! És hidd el azt is, hogy én mindenképpen szeretlek Em!

- A francba! – mondta elhaló hangon. Komolyan kezdtem aggódni miatta. Mi lesz, ha elájul?! De még mindig nem látta be milyen fontos Ő nekem valójában. Egy régebbi gondolat türemkedett be a fejembe. Mi van, ha egészen más a helyzet, mint gondoltam. Mi van, ha tévesek az információim. Ha már talált valaki mást, aki nem bántja…

- Ha valami miatt közben lett valaki, aki sokkal normálisabb nálam, és emiatt nem szeretsz, akkor oké. De legyél őszinte kérlek, gondold át és úgy mond, hogy nem szeretsz.

- Utállak. – suttogta a könnyei mögött. – Jelenleg annyira utállak, Rob. Nagyon, nagyon utállak.
Elbuktam. Mindennek vége volt.

***

A második első találkozásunk közben (szerettem magamban így nevezni) jó párszor kerültem kritikus állapotba. Megfogadtam, hamarosan ellátogatok az orvosomhoz. Nem létezik, hogy még mindig nem ugrott ki a szívem a helyéről. Az este elején a kétségek miatt, a végén pedig a határtalan boldogságtól dübörgött. Eddigi életem legnehezebb pillanatai voltak, amíg meggyőztem. De ami utána jött… a határtalan boldogság és megnyugvás.
Néha már azt hittem repülök, amikor újra kimondta a megnyugtató és egyben felemelő vallomását: Szeretlek!
A csók, amit ezután váltottunk már csak hab volt a tortán… Létezik, hogy nem vettem volna észre, ha ez már a mennyország lenne?
Percről percre emlékeztetnem kellett magamat az újonnan kötött egyességünkre, miszerint nem kapkodunk el semmit sem. De ha egyszer annyira hiányzott!
Az este végére mámoros hangulatban zuhantam az ágyamba annak ellenére, hogy egy csepp alkoholt sem ittam. Szerettem volna világgá kürtölni boldogságomat. Megbocsátott és még mindig szeret!

***

Másnap az eddigi fáradtság és kedvetlenség már nem mutatkozott. Az elkövetkező napokban ismét régi önmagam voltam, rózsaszín köd borított körülöttem mindent. Egy pasihoz képest ez szörnyen nyálas dolog volt, de nem érdekelt. Utáltam, hogy megzavartak a saját kis Kánaánomban, de ennek ellenére boldogan emeltem fülemhez a telefont.

- Találd ki mi van? – kérte Bobby.

- Öhm, nem tudom. Mi van? – kérdeztem vissza. Jó kedvem volt, de varázsló még nem vagyok.

- Itt vagyok a szállodádban. – hangzott félvállról a válasza.

- Hogy hol vagy? – kérdeztem csodálkozva. Mi a fenét művelt már megint?

- Szóval mi lenne, ha beengednél?
Óvatosan pillantottam az ajtó felé ahonnan kopogás hallatszódott. Na ne…

- Komolyan? – néztem rá elképedve, miközben beengedtem a szobába.

- Itt van szemben a szobám. Hát nem is örülsz? – kérdezte vigyorral az arcán, majd lehuppant a kanapéra.

- Valami azt súgja nem éppen miattam repültél ide. – néztem rá vigyorogva.

- Részben. – mondta. – Szent a béke, jól hallottam? Mert, akkor esetleg meglátogathatnám Bogit. – nézett rám kérlelő szemekkel.
Mégis mi vagyok én neki, hogy engedélyt kér tőlem?

- Ezt most komolyan tőlem kérdezed? Bobby tőlem bármikor elmehetsz hozzá. Nem zavar, ha köztetek bármi is kialakult. Emilivel megpróbáljuk kijavítani a hibáinkat.

- Ideje volt lépned. Ha tovább bénázol kénytelen lettem volna saját kezembe venni az irányítást.

- Így is megtettél minden tőled telhetőt azt hiszem. Talán sosem tudom igazán meghálálni neked. Köszi tesó! – nyújtottam ki felé a karomat köszönésképpen, hiszen részben miatta kaphattam vissza életem értelmét.

***
Már tényleg azt képzeltem, hogy az enyém lehet újra. Nem láttam az elénk táruló akadályokat, aztán egyszer csak… bumm! Hirtelen minden széthullani látszott… Jól ismertem Emilit, hogy tudjam a büszkesége sokkal erősebb annál, minthogy segítséget kérjen. Pedig én segíteni akartam neki mindenképpen. Kicsit önző célok is vezéreltek, igen. Hiszen azzal, hogy őt bármiféle csalódás éri engem is bántanak. Bele se mertem gondolni mi történik, ha netalán újra összeroppan a film miatt. Cselekednem kellett.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyen megy majd, de megcsináltam! Tehetséges volt és ezt a világnak is látnia kell!

Valami közeledett, de nem új dolog volt. Egy régi ismerős. Úgy hívták boldogság.