37. fejezet - Az érem két oldala

Sziasztok!
Nehezen, de itt vagyok az újabb adaggal. A netem otthon sajna nem jó, így a következő rész igen bizonytalan. :S Kellemes olvasást!

Puß
Gitka

***

"Minden kérdés megváltozik aszerint, hogy milyen szempontból nézzük."

/Émile Zola/

- Mit csinálsz ma? – kérdezte, miközben éppen öltözködtem.

- Dolgozom, aztán talán beülök valahova Bogival és Dáviddal az ebédszünetemben.

- Azt hittem, kötetlen munkaidőd van.

- Az is, de ha nem tervezem meg a mai napomat, akkor megint nem lesz belőle semmi. – nyomtam egy búcsúcsókot az ajkaira.

- Tényleg nem akarsz bekukkantani hozzám, ugye?

- Nem, nem igazán. – húztam el az orromat. – Furcsa lenne.

- Oké, megértem, ha nem akarsz sikítozó lányok közelébe menni, azt hiszem. – mosolyodott el. - Bár be kell vallanom, eléggé fegyelmezettek.

- Reméltem, hogy nem valami rossz dolgot mondasz majd róluk. – bújtam oda hozzá. Nem lehetett csak olyan egyszerűen elbúcsúzni tőle.

- Belefér a napi beosztásodba egy vacsora velem?

- Hát, nem is tudom. Megnézem, mit tehetek ez ügyben.

- Szeretnék valami fontosat megbeszélni veled.

- Uh, mit? Félnem kellene? Beszéljük meg most, ráérek. – mondtam. De ő csak a fejét ingatta. - Rob! – kértem. Megijesztett. Miért kell ilyen titokzatosnak lennie?

- Majd este.

Az arcomra rengeteg érzés kiülhetett. Szó szerint megijesztett. Mégis mi lehet olyan „rettentően-csak-este-megbeszélendő-dolog”? Végül ráhagytam. Illett volna tisztességes időben megérkeznem a szerkesztőségbe. Hiába volt családias a hangulat, kötetlen munkaidő, azért bizonyos időközönként illett bemenni. Igazából én mindig is becsületesen bejártam. Na jó, az volt a második otthonom, sőt néha több időt töltöttem odabent, mint a lakásban, de az akkor volt, amikor még meg voltam zavarodva.
Meg is lepődött mindenki, mi volt részemről ez a hanyagság. Mintha nem sejtették volna… Viszont a hajszín váltásom egyből szemet szúrt Nórinak.

- Te jó ég! Em, te vörös vagy! – meredt rám meglepetten, mikor beléptem az irodába.

- Szia! Éles meglátás, tényleg az vagyok. – mondtam. – Na és hogy tetszik? – túrtam bele a hajamba.

- Hűűű.. egyenlőre fel kell dolgoznom a látottakat. Te vörös vagy!

- Oké, majd ha megemésztetted szólj. – ültem le az asztalom mögé.

- Szerintem irtózatosan jó lett a színe. – lépett be az ajtón Dávid. – Mondjuk mivel én segítettem kiválasztani a színt ez nem is meglepő, nem? Hali!

- Jó reggelt! – köszönt kórusban Berci és Ádám. – Wow!- néztek rám riadtan.

- Igen, vörös vagyok! – mondtam újra. – Ennyire szörnyű, hogy mindenki így megdermed, ha meglát? – kérdeztem. Nekem határozottan tetszett az új kinézetem. Ezt már sértésnek kezdtem venni.

- Nem, jó, csak… Szia! – köszörülte meg a torkát Ádám.  – Mondj már valamit! – bökte oldalba Bercit.

- Tényleg jó! – bólogatott Berci.

- Na akkor most mi van? – néztem körbe tanácstalanul. Mindenkin ugyanazt a tanácstalan arckifejezést láttam. Egyedül Dávid tűnt normálisnak.

- Csak annyi, hogy az elmúlt pár napban nem voltál bent annyit. Most meg itt vagy korán reggel, frissen… vörös hajjal. – mutatott rá a tényekre Ádám.

- Szóval az a baj, hogy itt vagyok? – kérdeztem. Na, most akkor mi van?!

- Csak nem tudjuk, hogy ez most jó, vagy rossz dolog… - próbálta finoman boncolgatni Nóri a témát.

- Oké, vettem az aggódás okát, azt hiszem. – mondtam. – Vége a „zombi- Emili” időszaknak, fellélegezhettek. Nem kell többet a hátam mögött pusmognotok és gondosan megválogatni a beszédtémákat. Ja és az elterelő cikkeket sem kell nekem adnod Berci. – néztem rá kiscica szemekkel.

- Ah francba, akkor nem akarod megcsinálni Kiszel Tündével az interjút? – kérdezte Berci.

- Mióta akarunk mi azzal a nővel interjút csinálni? – szólalt meg ijedten mellettem Nóri.

- Csak vicceltem! – tette fel védekezően a kezeit Berci. – Csak vicc volt! Végre újra viccelhetek. – sóhajtott megkönnyebbülten.

- Ez egy szar vicc volt. – mondta Ádám.

- Ja, sőt egyáltalán nem is volt vicces. – veregette vállba Dávid. Nórival csak halkan kuncogtunk egymással szemközti asztalunknál.

- Na oké, örülök, hogy legalább a béna viccem bénaságával jókedvre derítettem mindenkit. – hajolt meg színpadiasan Berci. – De nincs nektek dolgotok?

- Én befejeztem minden vállalt cikkemet, ami a számba kell. – mondtam. – Már csak arra vár, hogy elolvasd.

- Csatlakozom! – hallatszódott kórusban.

- Szóval csak én vagyok lemaradva. – sóhajtott Berci.

- Hát talán azért, mert te sem voltál valami aktív az elmúlt napokban. – mondta Ádám.

- Hé fontos beszélgetést folytattam egy alakulófélben lévő filmforgalmazó csoporttal. – fintorunkat nem lehetett nem észrevenni. – Igen, jó volt a buli! Ne húzzátok a szátokat. - nevetett fel Berci. Végre a hangulat olyan volt, amilyennek mindig is kellett volna lennie. Megpróbáltunk normális szerkesztőségként viselkedni és dolgozni. ebből persze az lett, hogy a földön ülve találtuk magunkat, amint mindenki felolvassa a saját írásait Berci pedig azt műveli amihez nagyon is ért. Mindenbe belekötött, amibe csak lehetett. Mi persze nem hagytuk tettek nélkül egyetlen egy kritikáját sem, néha olyanok voltunk, mint a gyerekek. Sajnos a harcot egy fánkom is bánta, szegény pont Berci hajában landolt.

- Na jó, mi lenne, ha holnap befejeznénk ezt? – kérdezte Berci. – Titkon azt reméltem, hogy senki sem jön be és megbeszéltem egy találkozót. Úgyis jól állunk, két nap múlva akár mehet is a cucc a nyomdába.
Imádtam, amit csinálok, de néha jobban  imádtam, amikor nem kellett csinálnom. Már csak azt kellett kitalálnom, mit is kezdjek a napommal. Ekkor jutott az eszembe, hogy reggel még együtt akartam ebédelni a lányokkal, így gyorsan üzenetet írtam nekik.

- El akarunk menni a lányokkal és Dáviddal ebédelni. Nem jössz? – kérdeztem Nórit, miközben kisétáltunk az épületből.

- Lányokkal? – kérdezte meglepetten.

- Ja igen. Nálam alszik az unokahúgom és egy barátnője. – magyaráztam.

- Jó lenne, de akkor most végre van időm elmenni a fodrászomhoz. Már vagy kétszer átrakattam az időpontomat.

- Jól van. Ne merd leutánozni a hajszínemet. – kiáltottam utána.

- Úgy tervezem, hogy szőke bombázó lesz belőlem! – szólt vissza. – Na szia!

- Ebédelni megyünk? - kérdezte Dávid.

- Úgy tervezem. – válaszoltam. – Nincs kedved? – kérdeztem.

- Te fizetsz?

- Naná! – mondtam. – Írtam a lányoknak egy sms-t, hogy jöjjenek ide.

- Akkor ma jóllakok végre. – karolt belém.

- Mit szóltok egy ingyen ebédhez? – kérdeztem a csajokat, mikor megláttam a hármas fogatukat. Igazán jól éreztem velük magamat és Ági is megérdemelt egy kicsivel több törődést irányomból. Mégiscsak én lennék a felnőtt unokatesó, nem igaz?

- Te fizetsz? Szuper! – kérdezte Ági. – Csak mert a készleteink kicsit megcsappantak.

- A vendégeim vagytok mindannyian. – néztem Bogira.

- Nézzenek oda! Ki lett rögtön adakozó, hogy már nem kell a film miatt aggódnia?!

- Jó kedvem van, na. – vontam meg a vállamat.

- Van egy hely, ahova már hét eleje óta beakarunk ülni. – kacsintottak össze a lányok mellettem. – Beülünk oda?

- Menjünk! – hagytam rájuk a döntés lehetőségét. A jó helyek ismerete az utóbbi idő fényében eléggé lekorlátozódott Chris helyére, bármiféle újítás jól jött. Mellesleg a főzőtudományom is egy kis csiszolásra szorult, különben sem volt kedvem most a főzőcskézéshez.

- Közelebbi helyet nem is szemelhettetek volna ki a forgatáshoz. – mondtam, mikor mind az öten leültünk az asztalunkhoz. – Innen szinte rálátni a kordonokra. Oh, remek. – néztem kétségbeesetten Bogira.

- Bizony ám! – mosolyodott el Zsuzsi.

- Mi is történne, ha egy pillanatról is lemaradnátok? – kérdeztem némi iróniával a lányoktól.

- Te ajánlottad fel nekik, hogy válasszanak helyet! – vonta meg a vállát Bogi. – Pedig most nyílt egy klassz kis görög étterem, ahova el akartalak csábítani. Uh, hagyma krémleves, imádom! Tuti, hogy itt eszünk, bocsi.

- Oké, te még egy rengetegszer lehetsz közel forgatásokhoz, de mi nem. – panaszolta Ági. – Kicsit nagyobb együttérzést, ha kérhetnénk.

- Bocsi, azt hittem egy jövőbeli híres színésznővel ülök egy asztalnál. – jegyeztem meg halkan.

- Én inkább maradnék a színpadnál, az sokkal szimpatikusabb számomra. Valahogy egészségesebbnek tűnik, mint az ott kint. – bökött a fejével a kordonok által elkerített övezet felé.

Időről időre rá kellett eszmélnem mennyit változott az én kis unokahúgocskám. Talán hallgatnom kellett volna az érett gondolataira. Talán magamat is jobb lett volna távol tartani ettől az egésztől. De nem láttam ezen túl az életemet.

- Hé, én alig várom, hogy valaki leszólítson az utcán. – mordult fel Dávid. – Híres embernek teremtettek, nem ellenkezhetek a sorsommal.

- A sorsoddal? –kérdezett vissza Bogi. – Na látod ez bizonyítja, hogy még a lányok is érettebbek nálad.

- Bocsi, kis pszichológuskám. – vonta meg a vállát Dávid.
Már az idejét sem tudtam mikor voltunk így együtt normális körülmények között valahol. Az étel finom volt, bár elég drága. De egyszer-egyszer megengedhető, főleg egy jó hír után. Volt két csodás barátom, akikre bármikor számíthattam, egy imádnivaló unokahúgom és Zsuzsival is megtaláltuk a közös hangot. Egy fantasztikus család állt mögöttem, na és persze Rob. Volt munkám, az álmaim végre szabad utat kaptak, tökéletes volt minden. Néha legszívesebben hangosan felkacagtam volna…
Úgy hallatszott megtette ezt helyettem valaki más, hirtelen meg is ijedtem, mikor kizökkentettek a mélázásomból.

- Jézusom, ezek nem tudják kontrollálni magukat? – jegyezte meg Zsuzsi egy mellettünk lévő asztaltársaságra. Úgy hallatszott ők még nálunk is jobban szórakoznak.

- Ah… oké. Kívülről nem látszott, hogy ilyen idiótákat is beengednek. – jegyezte meg Ági.

- Sosem bírtam a feltűnősködő tyúkokat. – jegyezte meg mellettem suttogva Bogi.

- Ugyan már! Csak jól szórakoznak. – mondtam. Valahogy sokkal türelmesebben álltam a világhoz újonnan. – Fiatalok…

- Mi is azok vagyunk, mégis tudunk normálisan viselkedni. – jegyezte meg Ági fintorogva.

- Ne már! Hogy mondhatsz ilyet… Vond vissza! Igenis jó segge van!

- Ne már, Adri!

- Most mond, hogy ti sosem beszéltétek meg ilyeneket. – nevettem fel.

- De igen! De nem ilyen helyen és ekkora hangerővel. – háborgott Ági.

- Mikor volt olyan közel hozzád, hogy normálisan le tudtad volna ellenőrizni, ha?Nem is láttad…

- De igen, még az este. Csak egy pillanatra kb. 100 m-re volt tőlünk és majd odahaltam.

- Londonba kellene költöznünk!

- Áh, nem. Inkább Los Angelesbe.

- Oh, ne! – húztam összébb magamat ültemben. - Nem akarom most ezt hallgatni.

- Ugyan, csak fiatalok, akik jól érzik magukat, nem? – nézett rám vigyorogva Dávid.

- Nem vagy vicces! – sziszegtem oda neki.

- Istenem, ha az egy méteres körzetébe kerülhetnék… hmm….a többit a fantáziátokra bízom.

- Na oké! Megkaphatom a vizet? – kérdeztem. Bogi kezéből majdnem kiesett a kancsó annyira rázkódott a nevetéstől. Szép, mondhatom. Hol az együttérzés?

- Hát ez szörnyen vicces! – jegyezte meg Zsuzsi. – Nézd a jó oldalát, most megtudod, mit gondolnak azok Robról, akik kontroll nélkül kimondják amit gondolnak. – súgta oda Zsuzsi.

- Kontroll nélkül? – kérdeztem ijedten. – Szóval ti is valami hasonlókat gondoltok a barátomról?

- Nem ,dehogy! – válaszoltak egyszerre. – Tényleg nem. Mégis csak a pasid, mi sokkal szolidabban csináljuk. – mondta Ági.

- Ne mond, hogy ez még sosem jutott eszedbe? – kérdezte Dávid továbbra sem csökkenő jókedvvel.

- Más gondolni rá és megint más tapasztalni. – mondtam.

- Milyen jó lehet már annak, aki vele dolgozik! – hangzott mellőlünk egy újabb gondolatmenet.

- Na látod irigyelnek! – mondta Bogi.

-  Képzeljétek el, milyen lehet a fodrászának lenni!

- Ahhh… - hangzott kórusban a felelet.

- Beletúrnék a hajába szívesen!

- Tuti rányomulnék.

- Úgy sem lenne nála esélyed.

- Már miért nem? Azt olvastam, hogy a volt barátnője is a forgatáson dolgozott, nem? Sőt a csaj magyar…

- Szerintem csak pletyka volt.

- Szerintem igaz. Egy ismerősöm még ismeri is a csajt állítólag. Azt olvastam, hogy megint együtt vannak.

- Olvasta? – kérdeztem. – Már megint benne vagyok az újságokban és nem is tudok róla? – suttogtam.

- Én nem láttam semmit. – mondta Bogi. – De figyu, az ismerőse ismer téged. – kuncogott mellettem.

- Az asszisztense volt, nem? Mégis mit csinál egy asszisztens?

- Fogalmam sincs. Mindenben kiszolgálja, ami csak kell neki. Én mindent megtennék neki..

- Hát úgy néz ki a csaj eléggé kiszolgálta minden téren, ha értitek mire gondolok…

- Na elég! Ez undorító! – pattant fel mellőlem Ági dühösen. Egy pillanatig azt hittem kiviharzik a mosdóba, vagy valami, de tévedtem.

- Mit csinálsz? – sziszegtem utána. – Most mit csinál? – fordultam Bogi felé kétségbeesetten.
Ági egyenesen odalépett a mellettünk lévő asztalhoz. Az ő arcuk is kb. olyan meglepettséget tükrözött, mint az enyém. Mégis mit művel ez?!

- Bocsi csajok, de meglehetősen hangosok vagytok és mindent hallani lehetett. Szerintem az étterem nagy részét nem igazán érdekli a ti kis csodás eszmecserétek, szóval lehetne, hogy kicsit visszafogjátok magatokat? – kérdezte. – Köszi!

- Már bocsi, de azt hiszem arról és úgy beszélgetünk, ahogy mi akarunk. Köszi! – szólt vissza az egyik nagyobb szájú lány.

- Amit csináltok az undorító. Belegondoltatok már csak egy pillanatig is, hogy egy élő emberről beszéltek?! Szóval ezeket a mocskos megjegyzéseket róla és a környezetéről kontrollálhatnátok.

- Mégis ki vagy te neki? – nevetett fel a másik lány. – Nem hiszem, hogy pont téged kértek volna fel, hogy megvédd.

- Valaki rángassa el az asztaltól és menjünk! – kértem. – Pincér! – integettem a kezemmel hevesen. Jelen pillanatban semmire sem vágytam jobban, mint hogy innen eltűnjünk.

- Na ide figyelj... - kezdett volna bele Ági egy újabb osztásba, amikor Zsuzsi végre odalépett hozzá és lenyugtatta. Fogadni mertem volna rá, ha Ági kiadhatta volna magából azt, ami a lelkét nyomta nem lettek volna annyira vidámak az ebédünk elrontói.

- Nem éri meg, hagyd őket. Gyere! – húzta vissza hozzánk Zsuzsi Ágit. Közben gyorsan fizettem a pincérnek, aki igen intenzíven próbált minket marasztalni.

- Elnézést, de fizető vendégek nem kérhettük meg őket a távozásra. Remélem azért még máskor is benéztek hozzánk és a kiszolgálással meg voltatok elégedve.

- Köszönjük, igen. Semmi probléma. – mondtam. – Ági, menjünk! – szóltam rá, amikor láttam, hogy igen dühösen méregeti továbbra is a kellemetlenkedő asztaltársaságot.

- Ezek rajtad gúnyolódtak! Téged ez nem idegesít? – fakadt ki, mikor kiléptünk az étteremből.

- De igen és legszívesebben felvilágosítanám őket egy-két dologról, de nem teszem, mert ennél több eszem van.

- Undorító! Hülye kis picsák! Na az ilyenek miatt nem kapunk aláírást. Tuti, hogy ezek is kint voltak a forgatáson. A hangoskodó brigád, akik nem tudják befogni a szájukat…

- Nyugi, nyugi…- csitítottam. – Eljöttünk, vegyél levegőt.

- Neked kéne kibuknod ezen, miért én vagyok ennyire ideges? – kérdezte.

- Én is ezt kérdezem magamtól. Figyelj, ha mindenkinek nekirontanék, aki Robról ábrándozik, vagy rólam mond valami rossz dolgot, akkor már rég a börtönben csücsülnék. Nem kedvelhet mindenki. Az éremnek két oldala van.

- Oké szóval akkor ez a rossz?  - kérdezte Zsuzsi. Bólintottam. – Na és mi a jó?

- Szerintem ezt meg sem kellene kérdeznetek. – mondta Dávid. – Ha nem lenne ennyire oda meg vissza a szerelemtől, tuti nekik rontott volna. Mondjuk megnéztem volna.

- Hát én legközelebb is ugyanúgy beolvasok nekik. – fonta maga előtt keresztbe a karjait Ági.

- De a színpadról nehogy ráugorj valakire, ha nem tetszik majd neki a játékod.

A történtek ellenére továbbra is törhetetlen boldogság vett körül. Már kicsit bántam, hogy Rob kérlelése ellenére nem mentem be a forgatásra hozzá. Az este közeledtével egyre idegesebb lettem. El sem tudtam képzelni mit akarhat, főleg az üzenete után, amit délután kaptam tőle.

„Alig várom, hogy este lássalak. Minden perccel egyre jobban hiányzol.” Rob

- Oké, idáig szimplán féltem, de most már rettegek. – mondtam halkan, ahogy szétnéztem a szobában. Vagy 50 gyertya égett körülöttünk halványsárgás árnyalatba borítva mindent.

- Rob…- leheltem. „Könyörgöm ne csinálj semmi hülyeséget!”

- Tudom, hogy itthon szeretnéd… szeretnétek jobban mondva…megcsinálni a filmet. – kezdte. – Pár nap és itt befejezzük a munkát, nekem pedig vissza kell mennem Los Angelesbe egy másik film miatt. Igazából mondhatni ott élek, bár nincs saját lakásom…meg ilyenek. Az összes cuccom 3 darab táskába van belenyomorítva, tudom, hogy nem vagyok egy minta pasi. Mármint, ha most arra kérnélek, hogy költözz össze velem, az irtó nagy marhaság lenne, igaz? – nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rajta. – Tudom, korai és csak mindent megint összekutyulnánk. De nem igazán tudom, hogy bírom ki, hogy annyi ideig távol maradjak tőled ismét. Szóval… huh..-  vett egy nagy levegőt. Vele együtt esküszöm én is szinte visszatartottam a lélegzetemet. Féltem attól, hogy mit fog kimondani és attól is, hogy mit nem. Minden egyes mozdulatát lestem, mikor jön el az idő, amikor menekülőre kell fognom. Egész végig csak az zakatolt a fejemben: „Könyörgöm ne csinálj semmi hülyeséget!”

- Fontolóra vennéd azt a lehetőséget, hogy a film elkészülte után…esetleg…kilátogatnál?

- Ennyi? – kérdeztem megkönnyebbülve.

- Nem azt mondom, hogy költözz ki. – védekezett egyből. - Bár odakint sokkal több lehetőség adódna számodra. Tehetséges vagy. Ezt most nem csak a szörnyen elfogult énem mondatja velem. Na és persze az sem lenne baj, ha mégis a költözést fontolgatnád. – mondta, miközben le nem vette rólam kutató tekintetét.

- Csak, hogy jól értem –e? Ez az egész titokzatosság, gyertyák mind azért voltak, hogy megkérdezd tervezek-e egy hosszabbtávú kiruccanást az államokba? – kérdeztem.

- Öö… igen. – túrt idegesen a hajába. – Elég béna volt, igaz? – kérdezte.

- Szerintem aranyos és édes volt! – szökkentem a karjai közé. – Nekem is nagyon, nagyon rossz lesz nélküled. – panaszoltam.

- Meggondolod, amit mondtam? – kérdezte reménykedve.

- A nem kiköltözést? - mosolyodtam el. – Megfontolom.
Egyértelmű volt ki is számomra az érem pozitív oldala.