" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2012. december 31., hétfő

BUÉK 2013!

Sziasztok drágáim!

Szeretnék Nektek Békés, Boldog Új Évet Kívánni! :))
Köszönöm Breeconak a segítséget, Nektek hogy követitek a történetet és hogy komiztok. :P
Különös öröm számomra, hogy 2012-ben is rengeteg mindent kaptam tőletek, remélem nekem is sikerült egy kis boldogságot adni nektek. Kívánom, hogy 2013 ehhez csak hozzáadjon!
2013-ban is várlak titeket, hogy rátehessük végre az i-re a pontot.

"Új esztendő beköszön.
Régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót ígér,
minden napja cél és
minden éje kéj."
/Babits Mihály/




2012. december 27., csütörtök

68. fejezet - The Big Bang

Sziasztok!

Remélem nagyon kellemesen töltöttétek a Karácsonyt! :)
Biztos mindenki talált valami számára kedveset a fa alatt, tőlem most kaptok ajándékot. Szépen be kell osztani a dolgokat. ;)
(Már nincs sok hátra...)

Kellemes olvasást!
Puß
Gitka

***

"Jegyezd meg, ma már nem úgy van, mint régen, mikor a sajtó még a közt szolgálta. Ma már te szolgálsz. A média csinálja a hírt, a sztárokat. A média kormányozza a világot, vezet az orrodnál fogva."
/Vavyan Fable/

- Kisfiú vagy kislány?

- Még nem tudni, eléggé szégyenlős ilyen téren – válaszolta Rob.

- De rengeteget mocorog – mondtam.

- Akarjátok tudni a nemét, igaz? – kérdezte izgatottan anyu.

- Inkább legyen meglepetés – néztünk össze Robbal. Megbeszéltük, hogy bár mindketten nagyon kíváncsiak vagyunk a csöppség nemére, inkább megvárjuk, hogy mutassa meg magát a szülésnél.
Egyik oldalamról Rob karajai öleltek, másik oldalról pedig anyu kezei nyugodtak a térdemen. Természetesen egyből leültettek és mindenki körénk, jobban mondva körém – hiszen igazából nekem, vagyis a kis csöppségnek szólt a figyelem – gyűlt.

- Hát ezért voltál olyan furcsa – sóhajtott anyu elmosolyodva. – Én meg azt hittem, valami baj van.

- Aggódott, még pár hét és rám is átragasztotta volna – közölte apu.

- Ilyen korán nagyszülőt csináltok belőlünk – csóválta Claire a fejét – na, nem mintha nem örülnénk neki őrülten! – mondta, miközben elmorzsolt egy könnycseppet a szemében.

- Jaj, anyu, ne sírj! – kérte Rob, majd látva hogy szavai nem segítettek felállt és odalépett az édesanyjához, majd fejét a vállára vonta.

- Most tudtam meg, hogy az egyetlen kisfiam nagymamát csinált belőlem. Ráadásul 3 hónapig el sem mondták a hírt, egy kicsit hadd sírjak!

- Sajnáljuk! – mondtam. – Nem állt volna szándékunkban titkolózni, de biztosra akartunk menni. Hogy ne történjen semmi baj.

- Jaj, kicsim, semmi baj nem fog történni! – nézett rám határozottan anya én pedig szorosan magamhoz öleltem. Abban a pillanatban már egészen biztosan éreztem, nem lesz semmi baj.
- Tudom anyu, tudom – feleltem örömmel a szívemben.

Így bár szüleinknek egy- egy saját maguk által megtervezhető nyaralást ajándékoztunk, mégis az a tudat melengette szívüket az ünnepek alatt, hogy hamarosan – legalábbis 6 hónap múlva – nagyszülők lesznek. Idáig Rob volt az egyetlen, aki minden mozdulatomat leste, mintha minden pillanatban veszélyben lennék, most kaptam plusz 4 vigyázó szempárt. De nem bántam, mert mellettem voltak, velem örültek.
Anyuval sikerült végre félrevonulnom és beszélgetnem. Olyan különleges anya lánya pillanat volt ez, amelyben még nem volt részem, de ezek után tudom, hogy bántam volna, ha sosem esik meg. El sem tudtam képzelni valójában, mik mehettek végbe ezekben a napokban a lelke mélyén. Látni, ahogy a lánya anyává válik… Ennél csak az lehet misztikusabb, ha te magad válsz anyává. Hiába nem tartottam még a kezemben a babámat, anyának éreztem magam. Elkezdődött bennem valami különleges átalakulás. Már nem csak magamért voltam felelős, hanem a bennem növő kisbabámért is. Amikor elmondtam anyunak mennyire féltem attól, hogy valami baj lesz a babámmal a kezdetekkor, kedvesen magához húzott és megölelt. Rég nem éreztem magamhoz ennyire közel őt. Egyszerre éreztem magam újra kisgyereknek és teljesen önálló felnőttnek. Nagyon összetett percek voltak ezek közöttünk, egyszerre voltam hihetetlenül boldog és szomorú.

Bár havat nem hozott az ünnep, a család mindent kárpótolt.
Csupán egy dolog volt még, ami ahhoz kellett, hogy teljes legyen a kör.
Izgatottan vártam a karácsony utáni hétvégét, amikor Bogi is megérkezett végre hozzánk. Szüleink úgy döntöttek kicsit csavarognak a városban, gyanítottam, hogy nem bírják ki, hogy ne nézelődjenek egy- két bababolt környékén. Jövő hétre már mindenhol hírek leszünk, kicsim – simítottam végig pocakomon, miközben a gépemen pötyögtem.
Rob ment ki Bogi elé a repülőtérre. Na, nem mintha az utóbbi pár napban kivételesen esett volna a hó és odakint hatalmas úttorlaszok lettek volna, hanem a nagy forgalom miatt. Nagy forgalomban kismama ne vezessen! – hangzott a kijelentés Rob szájából. Az volt a baj, hogy ez a „kismama mit ne csináljon” lista egyre csak nőt. A leendő nagyszülők ittléte óta pedig különös intenzitással. Lassacskán gondolkodóba kellett esnem, mit csinálhat egyáltalán egy kismama. Aztán eszembe jutott, milyen képet fog vágni Bogi, amikor közlöm vele, kismama vagyok és rögtön nem a képzeletbeli listámon törtem a fejemet.
Végre hangokat hallottam odakintről. Jól ismert hangok voltak, egyikük éppen a hó hiányának hátrányairól áradozott. Rögtön tudtam, barátnőm megérkezett. Bár várnom kellett volna, tudom, mégiscsak felkeltem a jó meleg nappali foteljéből és közelebb settenkedtem a bejárathoz.

- Hoztam egy hó imádót! – kiáltotta Rob a ház belsejébe, amint átlépte a küszöböt.

- Szia! Úgy hiányoztál! – ugrottam egyből Bogi karjai közé. Nem bírtam magammal.

- Hello! Boldog karácsonyt! Nincs hó – közölte szomorú szemekkel.

- Tudom – nevettem.

- Neked is Boldog karácsonyt! – fordult Rob felé. - És köszi az első osztályos jegyet, isteni volt a pezsgő.

- Hé, te bepezsgőztél a repülőn? – böktem oldalba.

- Féltem, hogy itt majd nem kapok – vigyorgott. – Hé, Boldog Karácsonyt! – ölelt meg melengetve – tudom, már mondtam, de nagyon rossz volt, hogy kimaradt a szokásos ünnepi szánkózásunk.

- Szánkózni? – kérdezte Rob vigyorogva.

- Most mi van? – kérdezte Bogi.

- Nem vagytok ti kicsit öregek a szánkózáshoz? – húzta félre száját.

- Nem szedtél te fel egy pár kilót karácsony alatt? – vágott vissza Bogi egyből. - Látom, sok finomságról lemaradtam. De nyugi, a repülőn sem a csomagoktól volt túlsúly, hanem miattam. – engedett el egy újabb jókedvű mosolyt.

- Em, rájár a szaloncukorra éjszakánként. – sutyorogta Rob közelebb hajolva Bogihoz, mintha így nem hallanám, mit hazudozik.

- Mert megetted a csokis pereceimet, amit karácsonyra kaptam – árulkodtam.

- Úgy érted, amit én kaptam? – szaladt feljebb a szemöldöke fél centit.

- Nemsokára úgyis elhagylak súlyban… - dörmögtem az orrom alatt halkan. El akartam mondani, még ha a nappaliig sem jutottunk el Bogival.

- Hogy mi van? – kérdezte megrökönyödve.
Félénken, bizonytalanul pillantottam fel arcára, miközben pár lépést Rob irányába léptem, hogy hozzá simulhassak.

- Lenne itt egy feladat a számodra– kezdtem. – Mit szólnál, ha keresztszülői státuszra emelnénk? – kérdeztem elengedve egy vékonyka mosolyt.

- Nem mondod komolyan?! – sikkantotta egy ugrással összekötve. – Te! Nektek! Úr isten! – ugrott hozzám, hogy megölelhessen. – Hányadik hónapban vagy?

- A harmadikban – feleltem.

- Kislány vagy kisfiú?

- Még nem tudjuk – adta meg erre a kérdésre Rob a választ.

- És nem is akarjuk – egészítettem ki rápillantva.

- Nem hiszem el… kisbabátok lesz! – sikkantott újból, kezeit a szája elé kapva. Teljesen el volt varázsolódva.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre – hoztam fel újra a lényeget.

- Hát persze, hogy lennék a keresztanyukája a kicsinek – jelentette ki boldogan, majd mindkettőnknek lenyomott egy- egy ölelést. – Bár nem tudom azt, hogy kell. De eskü remek keresztanya leszek. – vigyorgott.

- Nos, nem mintha mi annyira tudnánk, hogyan kell szülőnek lenni – jegyezte meg Rob miközben enyhe pánik jeleit véltem felfedezni az arcán.

Az elmúlt hónapok alatt az volt az egyik legnagyobb szívfájdalmam, hogy senkivel sem oszthattam meg az örömömet, most rögtön egy tucat ember örült velem. Bogi érkezése után sorra jelentek meg a barátok az ajtónkban. A sort Marcus indította, aki eredetileg egy rövid bekukkantást tervezett, aztán annyira sikerült ledöbbentenünk a hírrel, hogy éjfélig el is felejtett távozni. Másnap – gyanítottuk, hogy Marcus pletykás szájának köszönhetően – hirtelen mintha mindenkinek eszébe jutott volna, hogy valami fontos dolga van a környékünkön.
Végre, mindenkinek elmondtuk a nagy hírt.
Olyan idilli volt ez a pár nap, féltem, hogy valami még elrontja. Robnak is ez volt talán az egyetlen félelme. Orromra is vetette, a végén annyit siránkozunk barátosnémmal a hó hiánya miatt, hogy végül egész Los Angelest ellepi a hó.
És akkor hogy ne aggódjon, mikor esek el a jégen?! Oh, én édes szerelmem…
De ez nem következett be, legalábbis az elkövetkező pár napban biztos nem.
Viszont volt, ami elrontotta az idillt.
Mivel a barátoknak is volt életük és közöttük Boginak is, így vissza kellett utaznia Magyarországra. Ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül menjen ki a reptérre, de ezt természetesen semmiképpen sem engedhettük meg. Így Bobby felajánlotta számára lovagi szolgálatait. Hogy ehhez Kate éppen mit szólt? Nos, nem tudom, viszont én nem szerettem volna két szék közé szorulni. Habár Kate Bobby barátnője volt és nagyon szimpatikus, Bogi mégiscsak a legjobb barátnőm. És nem szerettem volna, ha Bobby ezzel az akciójával tönkretegye a kapcsolatát Kate-tel és Bogiét is megbolygassa. Szerencsésnek éreztem magam ilyenkor, hogy nekem már nem kell ilyenek miatt aggódnom, hiszen stabil kapcsolatom volt. Menyasszony voltam, aki ráadásul várandós is volt, mint erre a magazinok és különböző internetes híroldalak szinte óránként emlékeztettek. Ezért sem mentem ki Bogival a reptérre. Van valami a reptereken, ami megbolondítja ott a fotósokat. Különben is, ha már ilyen hamar ismét el kellett tőle búcsúznom, azt nyugodt körülmények között szerettem volna megtenni, nem zaklató fotósok társaságában. Így otthon, morzsoltam el pár könnycseppet és menekültem Rob ölelő karjaiba, miután Bogi elbúcsúzott.
A távozása egyfajta mérföldkővé vált az életünkben. Ahogy kilépett az ajtón egyből jelzett Rob telefonja. Steph volt a másik oldalon, akit immár két napja folyamatosan zaklattak a legkülönfélébb újságoktól, csatornáktól. Mindenki interjút akart, hivatalos bejelentést. Mindenki tudni akarta igaz-e a hír, vagy sem. Nem mintha ez lett volna az első eset, hogy szárnyra kapott volna a hír miszerint babát várunk, viszont most először volt igaz. Csakhogy ezt ők nem tudták. Viszont mindegyikük állította, hogy egy hozzánk közel álló forrástól informálódott. Nem mintha nem sejtettük volna, azzal hogy beavatjuk a dolgokba a családunkat és barátainkat egészen biztosan ki fog szivárogni a dolog. Hiszen mindenkinek van valakije, akinek elmondja, az továbbadja és az x. ember véletlenül pont a kávézóban közli az xy. barátjával. Tehát Steph valahogy így került bombázás alá, ahonnan sejthetően szeretett volna minél előbb kikerülni és egyben minket is kiszabadítani. Azt tanácsolta, inkább mondjuk ki kerek perec mi a szitu, mint hogy feleslegesen cukkoljuk őket a tudatlansággal. Rob viszont nem engedett, mint mindig azt hangoztatta az életünkhöz semmi köze a médiának. Jobban mondva az ő életéhez, még mindig nehéz volt elhinnem, hogy az én életem valakit is különösképpen érdekelne.

- Oké, nem akartok nyilatkozni, megértem – sóhajtotta végső elkeseredésében Steph. – De akkor legalább mutassátok meg magatokat nekik, kérlek! Ne higgyék azt, hogy bujkáltok.

- Ki bujkál? – kérdezte felháborodottan Rob.

- Te bújtatsz engem… - feleltem hevesen bólogatva.

- Tessék?! – lepődött meg.

- Elmehettem volna Bogi elé a reptérre, de egy kismama…

- Hát ne is vezessen! – fejezte be határozottan és ellentmondást nem tűrően a mondanivalómat.

- Nem maradhatunk itt a következő 6 hónapban – mondtam. – Eddig is elmászkáltunk mindenfelé. Mi változott? Annyi, hogy kicsit többen tudják, hogy terhes vagyok. Páran lefényképeznek és kész. Aztán úgyis megunják. – mondtam.

- Oké, legyen – egyezett bele. – Tessék, mondj egy helyet, ahol éppen sétafikálhatnékom támadjon Emilivel, Steph! Pár fénykép, aztán megunják. Igazatok van.

Megunják?

Sosem unják meg…


*3 héttel később*

- Huh… remek ötlet volt elhoznom téged is erre a kiállításra. Fel kellett volna bérelniük a kiállítóknak, nézd meg mekkora nyilvánossága lesz a képeknek. – nézett vissza a terembe Nina, miközben a kijárat felé igyekeztünk.

- Hát, attól félek elsősorban a pocakomnak lesz nagy nyilvánossága… ismét – nyögtem.

- Ezek egyre többen lesznek… - rázta meg rosszallóan a fejét Nina a kint várakozó tömeg láttán. Mindannyian kamerákkal bekészülve álltak a lépcsők tövénél.

- Legalább lesznek képeim a terhes napjaimról – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Csodálom, hogy Rob elenged még bárhova is testőr nélkül – jegyezte meg eltűnődve.

- Kérlek, ezt meg ne említsd előtte! Még a végén jó ötletnek találná… - mondtam megborzongva.

- Áh, kinek is kell ide testőr, amikor itt vagyok én. A rettenthetetlen… izé… itt vagyok én, és aki bunkózik, azt leütöm, na.

- Köszi!

- Na, menjünk, mert a végén még legközelebb el sem enged velem, ha nem szállítalak le időben. – mondta, miközben karon ragadott az ajtó felé irányulva.

Odakint már a szokásos arcok várakoztak. Az utóbbi 3 hét alatt néha többet láttam közülük pár embert, mint magát a vőlegényemet, aki kénytelen volt a forgatással foglalkozni. Mióta Robbal közösen megmutattuk magunkat a nyilvánosság előtt az ünnepek után, sok minden történt. Úgy tűnt akkor elég nagyot tévedtünk a fotósokkal és a médiával kapcsolatban. Nem unták meg az életünk kémlelését. Akkor az egyik fotós utánunk kiáltott kérdésére, miszerint tényleg babánk lesz-e, elengedtünk egy aprócska mosolyt és egy bólintást. Másnap persze már címlapon láttuk viszont boldogságunkat. Azóta váltak mindennaposakká a mostanihoz hasonló élményeink. Csupán a kérdések változtak meg, amiket a fejünk felett kiabáltak. Újonnan úgy tűnt a türelmük is lassan elpárolgott az utakon. Idáig valamennyire észben tartották, hogy terhes vagyok, azonban az utóbbi időben egyre jobban bedurvultak. Nem fogták fel, hogy hiába kérdezgetik fiú vagy lány, akit a családunkba várunk azért nem válaszolunk, mert mi magunk sem tudjuk. Kénytelen voltam beismerni magamnak, pár nap és egy testőr mellett fogok sétálgatni. Egyenlőre, szerencsére még Nina társaságát élvezhettem, aki tigrisként ordítozott a minket körülvevő fotósok tömegével. Ha én lettem volna a fotósok helyében Nina dühös arcát látva már rég eliszkoltam volna.

- Szemétládák! – sziszegte dühösen, mire a kocsi menedékébe értünk. – Piszkok! És ebből etetik a gyerekeiket, hogy más leendő kismamákat kínoznak?! Mocskok!

- Hát nem éppen kínzás… - jegyeztem meg.

- Akkor legyen zaklatás. Mert ez az. Fúj, undorító alakok! – fújtatta. – De azért jó volt a ma este, igaz? – váltott kedvesebb és Ninásabb hangra.

- Nagyon. Köszi, hogy elrángattál. Ha szereznénk valahol egy fánkot, a baba is imádna. – pislogtattam meg kérlelően szempilláimat.

- Umm, az én kedvenc kis mikrobabám! – gügyögte a pocakomnak. Mindig ezt csinálta. Hiába világosítottam fel, hogy a baba már egyáltalán nem mikor méretű, – elég ha csak rám néz – neki akkor is ez volt a kedvenc megszólítási módja, ha a pocaklakómról volt szó.
Ha pocaklakója van az embernek, minden gyorsabban történik. Fánkot is gyorsabban szerez magának. Csak az a probléma, hogy pocaklakó gyorsan magára vonja a figyelmet és könnyen ki lehet szúrni bárhova is megy az ember. Még az egykori fotósmentes cukrászdába is az ember után mennek.
Dean egyszer mondott nekem egy dolgot, amit akkor nem igazán értettem. Viszont visszagondolva igen bölcs gondolatnak tűnik.
„A fotós akkor nem jelent fenyegetést, ha látod; ha viszont nem, akkor ő a szavanna legveszélyesebb állata. Te pedig egy éppen csak lábra álló gazella vagy.” A bölcs gondolata arról nem szólt mi van akkor, ha a hiéna utoléri a gazellát. Mert előbb, vagy utóbb utoléri. És akkor: minden elsötétül.

***
Na? Mit gondoltok? :) 

2012. december 12., szerda

67. fejezet - Csöppnyi csoda

Sziasztok!

Kedves Mindenki, kik még itt vagytok, bocsi. Nem szándékoztam ennyi ideig távol maradni az oldaltól. :$
Nem ettek meg a vizsgák, én próbálkozom a pusztításukkal inkább. Meg aztán egyebek is közrejátszottak a nem itt létemhez. Értitek, na. :P
Most pedig, olvassatok! Ígérem (mire esküdjek?) nem maradtok fejezet nélkül karácsony tájékán sem. Ez tuti, mert már a gépen pihen.

Puß
Gitka

***
„A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.”
/Muhammad Ali/

Emlékszem általánosban a fiúk kiakasztottak egy plakátot az osztályteremben. Talán valami Nike termék reklámja volt valami focistával. Azon olvastam ezt a mondatot: „A lehetetlen nem létezik.” Nos, ebből látszik, hogy a reklámügynökségekben leginkább pasik találják ki ezeket a szövegeket. Tuti, hogy nem próbálták még eltitkolni a családjuktól és a legjobb barátaiktól, hogy gyermeket várnak. Pláne nem úgy, hogy az illető személyek között van egy pszichológus, aki e nélkül is ismeri minden mozdulatodat és gondolatodat.
Az elején próbáltam kibújni a beszélgetések alól, de amikor a telefonod negyedóránként sms-eket fogad, vagy folyamatosan cseng, kénytelen vagy felvenni, ha nem akarsz megbolondulni. Kénytelen voltam valamiféle életjelet adni nekik, ami nem úgy festett: terhes vagyok! Már anyu magatartását ismerve is ajánlatos volt reagálnom valamit, mielőtt még ránk uszította volna a helyi szerveket.
Van valami misztikum a terhességben. Az anyák akkor is látják rajtad a változást, amikor magad még nem. A testtartásodban lehet valami? A viselkedésedben? A nem szűnő boldogság lehet árulkodó? Az érzelemhullámok? Nem, ez nem lehet. Talán az volt anyunak a gyanús, hogy már a harmadik szál répámat majszoltam a beszélgetésünk alatt. Megfogadtam, hogy legközelebb azt füllentem, a kamera éppen szabin van.

- Minden rendben? – csúszott fel anyu hangja csodálkozva a kezemben lévő répára meredve.

- Ühhüm… - bólogattam rágás közben – Miért?

- Sosem etted meg a sárgarépát. – tűnődött el anyu.

Szinte láttam, magam előtt, ahogy a fejében forognak a kerekek és gyártja a különböző okokat.

- Hát most már megeszem – vontam vállat, jelezve hogy nem nagy dolog az egész. Eddig nem ettem, most pedig eszem. Ennyi. Valójában két napja nem tudtam másra gondolni, mint a sárgarépára.

- Csak csodálkozom. Amikor kicsi voltál, sehogy sem tudtunk rávenni apáddal, hogy megedd. Emlékszem azzal érveltél, hogy nem akarsz olyan nagy füleket, mint a nyusziké – nevetett fel anyu.

- Erre emlékszem- mosolyogtam. - Mert láttam, hogy papa répát ad a nyusziknak és mikor megkérdeztem miért, azt válaszolta, hogy szép nagyok legyenek a fülei. Én pedig kis lüke elhittem neki és onnantól féltettem a füleimet. Nem akartam, hogy csúfoljanak majd az oviban. Elég butaság, tudom.

- Még kicsi voltál – nézett rám anyu szeretetteljes mosollyal a világ másik végéről. Olyan szívesen megöleltem volna és elmondtam volna mindazt, ami belülről feszített. De nem tettem. – Apád azt mondta egy idő után, ne is erőltessük a dolgot. Meg volt róla győződve, hogy azért nem eszed meg, mert a terhességem ideje alatt rengeteg répát ettem.

- Hmm… ez érdekes – feleltem, miközben leraktam egy tányérra a répácskámat. Legyen csak minél messzebb tőlem. Mert én nem azért eszem a répát, mert terhes lennék. De nem ám!

- Apád nem győzte hordani a piacról – emlékezett vissza mosollyal az arcán.
Ha most elkezdeném mesélni neki, miért voltam éppen egyedül a házban és, hogy Rob valahol LA-ben próbál normális pirospaprikát keríteni, hogy elkészíthessek egy normális gulyáslevest, vagy hogy napok óta friss répalevet szürcsölök, amihez a friss zöldséget minden reggel drága párom szerzi be… De ismét nem mondtam semmit sem. Lopva kezemre pillantottam, ami a hasamon nyugodott – épphogy nem észrevehető módon - egy kis mosolyt megengedve magamnak.

- De örülök, hogy felnőtt korodra sikerült kinőnöd ezt a dolgot.
Ha tudnád mennyire, anyu - gondoltam. A hűtő tele volt mindenféle répából készült dologgal, Rob pedig valószínűleg azért is menekült el itthonról olyan készségesen a felderítő útra, mert már rosszul volt a répa ropogásának hangjától.

- Biztos minden rendben an? – szegezte nekem immár másodszor a kérdést.

Ismét rám tört a vágy, hogy mindent elmondjak neki. Azt a rengeteg kérdést, ami felhalmozódott bennem a könyvek olvasása közben. Hogy elmondjam neki, mennyire boldog vagyok és rémült is egyszerre, hogy mennyire szeretném, ha itt volna mellettem és átölelne, biztatna arról, hogy minden rendben lesz… De nem tettem egyiket sem, csak bólintottam.

- Hát persze. Miért? – kérdeztem ártatlanul.

- Van rajtad valami… Nem is tudom micsoda. De valami furcsa.

- Biztos csak a gyűrű miatt mondod. – mutattam fel vidáman az ujjamat. Szép terelés, gondolatban meg is veregettem a vállamat. Ügyes kislány!
Bár nem vettem be, hogy elhiszi ennyi az egész és talán az esküvőszervezés stressze vagy éppen az azt övező boldogságfelhő miatt lát másnak.

Hála az égnek ejtettük a témát és áttértünk az esküvőszervezésre. Még utoljára letárgyaltuk, mikor érkeznek hozzánk, aztán elköszöntünk. Első körben Hálaadás környékén jöttek volna látogatóba a szüleink, de végül ezt elhalasztottuk hirtelen jött betegségre hivatkozva. A háttérben annyi történt, hogy kicsit felszökött a lázam, Rob pedig rögtön futott velem a dokihoz.
Így végül megbeszéltük, toljuk el egy későbbi időpontra a látogatásukat. Addig-addig tologattuk munka és egyéb elintézendők miatt, hogy mire feleszméltünk rémesen közel kerültünk a Karácsonyhoz. Anyu és Claire is szerette volna, ha náluk ünnepeltünk volna, de Rob hallani sem akart arról, hogy repülőre üljek. Természetesen, ezt nem kötötte egyikőjük orrára sem.
Még soha nem telt el úgy az ünnep, hogy ne lettem volna otthon a családommal, ijesztő felfedezés volt ez számomra. Ugyanakkor jó érzéssel gondoltam arra, hogy nem is olyan sokára Rob válik a családommá. Ő és egy aprócska kis csoda, ahogy ezt egyszer sem felejtette el megjegyezni.

Tele volt a fejem: esküvő, terhesség, karácsony, szülők, ajándékok, titkok…
Az egyetlen dolog, aminek a rögzítésére vágytam az a ruhám volt. Már kiválasztottam egy ruhát. Mit egy ruhát? A ruhát! Gyönyörű volt, csodálatos. Csakhogy ha minden rendben megy – Rob erre már a szemét forgatta volna, ha hallja – az esküvő jelenlegi időpontjára kizárt, hogy beleférjek. Ezért már jó pár sort pityeregtem titokban a tükör előtt. Első ránézésre tudtam, hogy abban a ruhában fogok igent mondani a gyermekem apjának. Szükségem volt valakire, aki segít kiválasztani a második tökéletes ruhámat. Szükségem volt a legjobb barátnőmre. Miután az elmúlt időben legtöbbször igyekeztem rövidre fogni a beszélgetéseinket, ezúttal én kerestem fel őt.

- Szió! Mit csinálsz a karácsony utáni hétvégén?

- Hello! Gondolom, nyögöm az ünnepek alatt felszedett kilókat. Talán még rá is járogatok a mézeskalácsra, ha Gábor nem falja fel addigra. Amúgy semmit.

- Tévedés! – közöltem csengő hangon – Mit szólnál egy kis kiruccanáshoz?

- Te jó ég! Moccanni sem tudok – nyögte keserves hangon. – És hova kirándulnék?

- Ide, LA-be. Ja, és inkább állítás, mint kérdés. Már meg van a jegyed. Első osztály. Ne merj nemet mondani! – A beálló csend hallatán lágyan még hozzátettem: Kérlek!

- Hát, hurrá! Szerezz havat és akkor nem maradhat el az éves hó csatánk sem!

- Rendben, majd teszek valamit ez ügyben. – feleltem boldogan.
Nem akartam telefonon elmondani Boginak a hírt és most, hogy belement a látogatásba nem is kell. Úgy éreztem egy kicsit könnyebb lett a lelkem. Nem volt könnyű titkolózni, de előtte különösen nehéz dolog volt. Nem csak azért, mert hivatásából kifolyólag, jól olvasott az emberekben, hanem mert fontos helyet foglalt el a szívemben. Volt egy kérdés, amit fel szerettem volna neki tenni…

Ahogy teltek a napok egyre konkrétabbá vált ez az egész. A reggeli rosszullétek nem akartak fogyni, ahogy én sem ezen az úton haladtam. Éppen ellenkezőleg. Már- már én is kezdtem észrevenni magamon azt a kis dombocskát, ami ez idáig csak Rob képzeletében létezett. A rosszullétek egyszer csak szűnni kezdtek, de ezzel együtt a tükörképem már láthatóan nem egyezett meg azzal, amit három hónappal korábban mutatott. Egyedül a hangulatváltozások nem akartak elhagyni. Nehezítette az is a napokat, hogy Robnak egyre gyakrabban kellett megbeszélésekre járnia a filmmel kapcsolatosan. Így miután egyedül maradtam többnyire elszabadult a pokol. Vagy arra jött meg, hogy bőgök vagy… Nos, arra sem volt ideje, hogy megállapíthassa mi is történik, olyan lendülettel támadtam le.
Aztán egyszer csak minden a jelenbe került.

Egy napra voltunk a következő orvosi vizsgálattól és a családunk érkezésétől. A ház karácsonyi díszek fényében ragyogott, mézeskalács illata lengte be az alsó szintet. A házra és a kertben lévő fákra Rob rakta fel az égőket, engem még odalent sem volt hajlandó megtűrni. Mert mi van, ha leesik az égősor és rám zuhan… Jesszus, csodálkozom, hogy a lépcsőn enged egyedül lejönni! Na, ne kiabáljuk el a dolgot. Hát persze, akkor ezentúl ki sem dugom az orromat a kertbe. Hiányzott a hó és a megszokott hideg. Régen ilyenkor, karácsony előtt otthon rengetegen fordultak meg nálunk. Gyerekzsivajtól volt hangos a fél utca. Odakint intenzíven folyt a hógolyóharc, hóemberépítés és csúszkálás. Persze itt is eléggé hideg volt, de a hó nem esett és ez nem tetszett. Ezt Rob tudtára is adtam.

- Nemsokára nálunk is gyereksírástól lesz hangos a ház. – felelte pocakomra pillantva Rob.
- Azért még nem mindjárt. – simítottam végig hasamon nyugvó kézfején. – És előtte még vár ránk pár vizsgálat is – fordítottam el fejemet, elrejtve feszültségemet előle. De ő már ismert.
- Minden rendben lesz – szorította meg a kezemet – Ugye kicsi karácsonyi manó? – szegezte a kérdést a pocakomnak.

- Ne várd, hogy válaszoljon, ahhoz még nagyon kicsi – nevettem fel. – Én is azt akarom, hogy minden rendben legyen. Lehet, túlságosan aggódom, tudom. De nem tudok, mit tenni ellene.

- Majd én teszek érte, hogy ma este tökéletes kényeztetésben legyen részed. Holnap a vizsgálaton minden rendben lesz, és utána nem kell már titkokat őrizgetnünk.

- Kíváncsi leszek az arcukra…

- Amikor megtudják, hogy nagyszülők lesznek? El kellene rejtenünk egy kamerát valahol – nézett körbe a nappaliban lehetséges rejtekhelyek után kutatva.

- Hát, attól félek, nem sok mindent tudunk mondani nekik mielőtt, leesne a dolog – mutattam magamra. Az én képzeletemben sokkal nagyobb voltam, mint a valóságban, erre Rob már párszor rámutatott. Szerinte még mindig én voltam a leggyönyörűbb nő, akit a Föld magán hordozott.

- Nos, legalább nem fogok hülyeségekkel előállni. Hallani akarom, hogy minden rendben van a babával és veled, és világgá akarom kürtölni, hogy én vagyok a legboldogabb a világon – húzott óvatosan magához. – Ez lesz a legszebb karácsonyom, ami életemben csak volt.

- Tudod, hogy sírni fogok, ha ilyeneket mondasz… - szipogtam elérzékenyülve.

- Mit szólnál egy relaxálós fürdőhöz? Az majd lenyugtat.

- Köszönöm – ágaskodtam fel arcához, hogy egy csókot leheljek rá.

A nyugtató fürdő után az ablak előtti ülőkén ücsörögtem takaróba bugyolálva. Rob az ajtófélfának támaszkodva állt, ki tudja hány perce már.

- Min gondolkodsz? - kérdezte.

- Ezen is, azon is – válaszoltam. – Próbálom kilistázni a rengeteg kérdést a fejemben. És várom, hogy elkezdjen havazni.

- Akkor, én is idejövök melléd és hozok még egy takarót neked, mert egy jó ideig nem fog esni az biztos. – felelte vigyorral az arcán, és leült mellém.

- Hó nélkül nem karácsony a karácsony!

- A hó hideg és nedves.

- Csak akkor nedves, ha elolvad. És persze hogy hideg, mert annak kell lennie. De gyönyörű, ha esik, és odabentről nézed a hóesést. Vagy felmész a város határába az erdő szélére egy kis dombra és onnan nézel le a fénylő, hó lepte tájra. Közben pedig néhány hógolyó is bekerül a képbe.

- Hmm, így már jól hangzik – mosolygott rám. – Ha megtörténik a csoda, amire pff… ki tudja mikor volt utoljára példa és leesik a hó Los Angeles-ben, akkor beszerzünk egy szánkót és lesiklunk a Hollywood feliratról, esküszöm. – nevetett.

- De előtte még kapsz egyet az arcodba. – nevettem én is vele. – Már, mint hógolyót, sosem bántanálak. – vágtam ártalmatlan arcot gyorsan.

- Én sem. – felelte és egy csókot lehelt az arcomra. – Túlságosan szeretlek és féltelek ahhoz.

***
Hiába jársz magán dokihoz, előfordul, hogy ott is várnod kell. Addig telt az idő a privát váróteremben, hogy ha rögtön elindultunk volna a reptérre a szüleink elé, akkor is elkéstünk volna. Szerencsére Dean volt olyan kedves, hogy „gyorsan” felvegye és leszállítsa őket a házig. Közben jöttek az sms-ek mindkettőnk telefonjára: „Hol vagytok?”, „Mi történt?”, „Minden rendben?”.
És igen, minden rendben volt.
Egy egészséges, 12 hetes kisbaba növekedett a pocakomban. A doki azt mondta minden rendben van vele, ha eddig nem avattuk be a családtagjainkat, már könnyű szívvel megtehetjük. Hallottam, amint ezt mondja, de csak a monitoron mozgolódó kis pöttömre tudtam koncentrálni. Az én dobogó szívű, kis csöppségemre. Figyeltem, ahogy kezecskéit ökölbe szorítja, majd elengedi és közben mocorog, megállíthatatlanul mocorog. Pont annyira nyughatatlan volt, mint az apukája. A doki elmagyarázta mit hol látunk a képen, hogy már van fülkagylója, szemhéja. Hogy tud lélegezni, sőt néha csuklik is és a körmöcskéi is elkezdtek nőni. Kivehető volt az arca, látni véltem, ahogy mosolyog és én sem tudtam mást tenni, mint mosolyogni és közben sírni. De nem bánatomban, hanem az örömtől. Rob szorosan magához húzta a felsőtestemet és együtt sírtunk örömünkben a vizsgálóasztalon.
Minden rendben volt. Minden teljesen rendben.

- Már egy órája rátok várunk! – támadt nekünk 8 dühös szempár tulajdonosa, ahogy beléptünk a nappalinkba. Annyira el voltunk varázsolódva a doktornál tett látogatástól, hogy még az is kiment a fejemből, megérkeztek a szüleink és várnak ránk.

- Hoppá! – csúszott ki Rob száján, miközben letörölhetetlen mosoly és boldogság sugárzott az arcáról. Úgy éreztem tonnányi kövek zúdultak le a vállaimról, szabadon elmondhatom mindenkinek, akinek csak akarom. Bocsánatkérőn néztem anyuékra, közben pedig egy tapodtat sem távolodtam el Robtól.

- Hoppá?! A ti esküvőtöket akarjuk tető alá hozni, édes fiam, és erre annyit mondasz, hogy hoppá?

- Sajnáljuk anyu. Hidd el! Nem direkt, csak kiment a fejünkből ez a… Megbeszélés. Dolgunk volt. – magyarázkodott Rob az édesanyjának.

- Mégis mi fontosabb dolgotok lehetett az esküvőtöknél? – ingatta meg rosszallón Claire a fejét, mire Richard vett minket védelmébe:
- Fiatalok és különben is mindjárt karácsony van.

- Pontosan. – felelte határozottan Rob az anyukájának.

- Mondani szeretnénk valamit. – váltottunk egy gyors pillantást egymással.

- Jaj, ne mondjátok, hogy valami baj van! Éreztem… Istenem, meggondoltátok magatokat? El akarjátok tolni? – záporoztak a kérdések.

- Igen, valamelyest. - válaszoltam.

- Ez mit jelentsen, hogy érted azt, hogy valamelyest? Ez most melyik kérdésre a válasz? – találtam szembe magamat Claire aggódó tekintetével, mint aki éppen attól retteg, hogy azon pillanatban faképnél hagyom a fiát.

- Csak annyit, hogy kicsit meg szeretnénk változtatni az esküvő dátumát. Nyugi anyu! – mondta Rob.

- Megváltoztatni?! – kerekedtek ki anyu szemei.

- Előrébb szeretnénk hozni. – közöltem.

- Előrébb hozni? Oh, istenem, már megvoltak a meghívók. Szerencsére még nem mentek nyomdába… - tanakodott magában félhangosan anyu - … és mégis mennyivel gondoltátok? Mert nem megy ez a dolog olyan hipp- hopp. És miért?

- Egy hónapon belül meg akarjuk tartani. – mondta ki helyettem Rob, amiért igazán hálás voltam. Különösen, hogy ezután anyáink majdnem szívinfarktust kaptak.

- És mégis hogy gondoltátok ezt? – tette fel a kérdést ezúttal Richard. – Nyár eleji esküvőt akartatok, nem? Mindenki meg fog fagyni kora tavasszal Angliában. És a hely sem biztos ennyi idő alatt, szétküldeni a meghívókat, kaját rendezni, magát az eseményt és sorolhatnám.

- Még a ruhád sincs meg Em! – emlékeztetett anyu.

- De megvan… - feleltem halkan – csak… mindegy.

- Nem vagyok egy nagy szaki, de hova siettek? – kérdezte apu, aki eddig némán figyelte az eseményeket.

- Pont ezt szeretnénk elmondani, ha hagynátok minket szóhoz jutni. – jegyezte meg Rob, miközben ujjainkat egymásba fonta.

- Én vagyok a hibás – kezdtem neki nagy levegővétel után – bár igazán itt senki sem hibás, ha úgy vesszük. De mégis miattam szeretnénk hamarabb megtartani. Csak azt szeretném, ha tökéletes lenne minden és ehhez az is hozzátartozik, hogy nézzek ki valahogy.

- Oh, te jó ég! – hangzott a szoba különböző helyeiből a halk felismerés.

- Terhes vagyok.

- Kisbabánk lesz!

***
A kritika jól esne, köszi!