" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2012. december 27., csütörtök

68. fejezet - The Big Bang

Sziasztok!

Remélem nagyon kellemesen töltöttétek a Karácsonyt! :)
Biztos mindenki talált valami számára kedveset a fa alatt, tőlem most kaptok ajándékot. Szépen be kell osztani a dolgokat. ;)
(Már nincs sok hátra...)

Kellemes olvasást!
Puß
Gitka

***

"Jegyezd meg, ma már nem úgy van, mint régen, mikor a sajtó még a közt szolgálta. Ma már te szolgálsz. A média csinálja a hírt, a sztárokat. A média kormányozza a világot, vezet az orrodnál fogva."
/Vavyan Fable/

- Kisfiú vagy kislány?

- Még nem tudni, eléggé szégyenlős ilyen téren – válaszolta Rob.

- De rengeteget mocorog – mondtam.

- Akarjátok tudni a nemét, igaz? – kérdezte izgatottan anyu.

- Inkább legyen meglepetés – néztünk össze Robbal. Megbeszéltük, hogy bár mindketten nagyon kíváncsiak vagyunk a csöppség nemére, inkább megvárjuk, hogy mutassa meg magát a szülésnél.
Egyik oldalamról Rob karajai öleltek, másik oldalról pedig anyu kezei nyugodtak a térdemen. Természetesen egyből leültettek és mindenki körénk, jobban mondva körém – hiszen igazából nekem, vagyis a kis csöppségnek szólt a figyelem – gyűlt.

- Hát ezért voltál olyan furcsa – sóhajtott anyu elmosolyodva. – Én meg azt hittem, valami baj van.

- Aggódott, még pár hét és rám is átragasztotta volna – közölte apu.

- Ilyen korán nagyszülőt csináltok belőlünk – csóválta Claire a fejét – na, nem mintha nem örülnénk neki őrülten! – mondta, miközben elmorzsolt egy könnycseppet a szemében.

- Jaj, anyu, ne sírj! – kérte Rob, majd látva hogy szavai nem segítettek felállt és odalépett az édesanyjához, majd fejét a vállára vonta.

- Most tudtam meg, hogy az egyetlen kisfiam nagymamát csinált belőlem. Ráadásul 3 hónapig el sem mondták a hírt, egy kicsit hadd sírjak!

- Sajnáljuk! – mondtam. – Nem állt volna szándékunkban titkolózni, de biztosra akartunk menni. Hogy ne történjen semmi baj.

- Jaj, kicsim, semmi baj nem fog történni! – nézett rám határozottan anya én pedig szorosan magamhoz öleltem. Abban a pillanatban már egészen biztosan éreztem, nem lesz semmi baj.
- Tudom anyu, tudom – feleltem örömmel a szívemben.

Így bár szüleinknek egy- egy saját maguk által megtervezhető nyaralást ajándékoztunk, mégis az a tudat melengette szívüket az ünnepek alatt, hogy hamarosan – legalábbis 6 hónap múlva – nagyszülők lesznek. Idáig Rob volt az egyetlen, aki minden mozdulatomat leste, mintha minden pillanatban veszélyben lennék, most kaptam plusz 4 vigyázó szempárt. De nem bántam, mert mellettem voltak, velem örültek.
Anyuval sikerült végre félrevonulnom és beszélgetnem. Olyan különleges anya lánya pillanat volt ez, amelyben még nem volt részem, de ezek után tudom, hogy bántam volna, ha sosem esik meg. El sem tudtam képzelni valójában, mik mehettek végbe ezekben a napokban a lelke mélyén. Látni, ahogy a lánya anyává válik… Ennél csak az lehet misztikusabb, ha te magad válsz anyává. Hiába nem tartottam még a kezemben a babámat, anyának éreztem magam. Elkezdődött bennem valami különleges átalakulás. Már nem csak magamért voltam felelős, hanem a bennem növő kisbabámért is. Amikor elmondtam anyunak mennyire féltem attól, hogy valami baj lesz a babámmal a kezdetekkor, kedvesen magához húzott és megölelt. Rég nem éreztem magamhoz ennyire közel őt. Egyszerre éreztem magam újra kisgyereknek és teljesen önálló felnőttnek. Nagyon összetett percek voltak ezek közöttünk, egyszerre voltam hihetetlenül boldog és szomorú.

Bár havat nem hozott az ünnep, a család mindent kárpótolt.
Csupán egy dolog volt még, ami ahhoz kellett, hogy teljes legyen a kör.
Izgatottan vártam a karácsony utáni hétvégét, amikor Bogi is megérkezett végre hozzánk. Szüleink úgy döntöttek kicsit csavarognak a városban, gyanítottam, hogy nem bírják ki, hogy ne nézelődjenek egy- két bababolt környékén. Jövő hétre már mindenhol hírek leszünk, kicsim – simítottam végig pocakomon, miközben a gépemen pötyögtem.
Rob ment ki Bogi elé a repülőtérre. Na, nem mintha az utóbbi pár napban kivételesen esett volna a hó és odakint hatalmas úttorlaszok lettek volna, hanem a nagy forgalom miatt. Nagy forgalomban kismama ne vezessen! – hangzott a kijelentés Rob szájából. Az volt a baj, hogy ez a „kismama mit ne csináljon” lista egyre csak nőt. A leendő nagyszülők ittléte óta pedig különös intenzitással. Lassacskán gondolkodóba kellett esnem, mit csinálhat egyáltalán egy kismama. Aztán eszembe jutott, milyen képet fog vágni Bogi, amikor közlöm vele, kismama vagyok és rögtön nem a képzeletbeli listámon törtem a fejemet.
Végre hangokat hallottam odakintről. Jól ismert hangok voltak, egyikük éppen a hó hiányának hátrányairól áradozott. Rögtön tudtam, barátnőm megérkezett. Bár várnom kellett volna, tudom, mégiscsak felkeltem a jó meleg nappali foteljéből és közelebb settenkedtem a bejárathoz.

- Hoztam egy hó imádót! – kiáltotta Rob a ház belsejébe, amint átlépte a küszöböt.

- Szia! Úgy hiányoztál! – ugrottam egyből Bogi karjai közé. Nem bírtam magammal.

- Hello! Boldog karácsonyt! Nincs hó – közölte szomorú szemekkel.

- Tudom – nevettem.

- Neked is Boldog karácsonyt! – fordult Rob felé. - És köszi az első osztályos jegyet, isteni volt a pezsgő.

- Hé, te bepezsgőztél a repülőn? – böktem oldalba.

- Féltem, hogy itt majd nem kapok – vigyorgott. – Hé, Boldog Karácsonyt! – ölelt meg melengetve – tudom, már mondtam, de nagyon rossz volt, hogy kimaradt a szokásos ünnepi szánkózásunk.

- Szánkózni? – kérdezte Rob vigyorogva.

- Most mi van? – kérdezte Bogi.

- Nem vagytok ti kicsit öregek a szánkózáshoz? – húzta félre száját.

- Nem szedtél te fel egy pár kilót karácsony alatt? – vágott vissza Bogi egyből. - Látom, sok finomságról lemaradtam. De nyugi, a repülőn sem a csomagoktól volt túlsúly, hanem miattam. – engedett el egy újabb jókedvű mosolyt.

- Em, rájár a szaloncukorra éjszakánként. – sutyorogta Rob közelebb hajolva Bogihoz, mintha így nem hallanám, mit hazudozik.

- Mert megetted a csokis pereceimet, amit karácsonyra kaptam – árulkodtam.

- Úgy érted, amit én kaptam? – szaladt feljebb a szemöldöke fél centit.

- Nemsokára úgyis elhagylak súlyban… - dörmögtem az orrom alatt halkan. El akartam mondani, még ha a nappaliig sem jutottunk el Bogival.

- Hogy mi van? – kérdezte megrökönyödve.
Félénken, bizonytalanul pillantottam fel arcára, miközben pár lépést Rob irányába léptem, hogy hozzá simulhassak.

- Lenne itt egy feladat a számodra– kezdtem. – Mit szólnál, ha keresztszülői státuszra emelnénk? – kérdeztem elengedve egy vékonyka mosolyt.

- Nem mondod komolyan?! – sikkantotta egy ugrással összekötve. – Te! Nektek! Úr isten! – ugrott hozzám, hogy megölelhessen. – Hányadik hónapban vagy?

- A harmadikban – feleltem.

- Kislány vagy kisfiú?

- Még nem tudjuk – adta meg erre a kérdésre Rob a választ.

- És nem is akarjuk – egészítettem ki rápillantva.

- Nem hiszem el… kisbabátok lesz! – sikkantott újból, kezeit a szája elé kapva. Teljesen el volt varázsolódva.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre – hoztam fel újra a lényeget.

- Hát persze, hogy lennék a keresztanyukája a kicsinek – jelentette ki boldogan, majd mindkettőnknek lenyomott egy- egy ölelést. – Bár nem tudom azt, hogy kell. De eskü remek keresztanya leszek. – vigyorgott.

- Nos, nem mintha mi annyira tudnánk, hogyan kell szülőnek lenni – jegyezte meg Rob miközben enyhe pánik jeleit véltem felfedezni az arcán.

Az elmúlt hónapok alatt az volt az egyik legnagyobb szívfájdalmam, hogy senkivel sem oszthattam meg az örömömet, most rögtön egy tucat ember örült velem. Bogi érkezése után sorra jelentek meg a barátok az ajtónkban. A sort Marcus indította, aki eredetileg egy rövid bekukkantást tervezett, aztán annyira sikerült ledöbbentenünk a hírrel, hogy éjfélig el is felejtett távozni. Másnap – gyanítottuk, hogy Marcus pletykás szájának köszönhetően – hirtelen mintha mindenkinek eszébe jutott volna, hogy valami fontos dolga van a környékünkön.
Végre, mindenkinek elmondtuk a nagy hírt.
Olyan idilli volt ez a pár nap, féltem, hogy valami még elrontja. Robnak is ez volt talán az egyetlen félelme. Orromra is vetette, a végén annyit siránkozunk barátosnémmal a hó hiánya miatt, hogy végül egész Los Angelest ellepi a hó.
És akkor hogy ne aggódjon, mikor esek el a jégen?! Oh, én édes szerelmem…
De ez nem következett be, legalábbis az elkövetkező pár napban biztos nem.
Viszont volt, ami elrontotta az idillt.
Mivel a barátoknak is volt életük és közöttük Boginak is, így vissza kellett utaznia Magyarországra. Ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül menjen ki a reptérre, de ezt természetesen semmiképpen sem engedhettük meg. Így Bobby felajánlotta számára lovagi szolgálatait. Hogy ehhez Kate éppen mit szólt? Nos, nem tudom, viszont én nem szerettem volna két szék közé szorulni. Habár Kate Bobby barátnője volt és nagyon szimpatikus, Bogi mégiscsak a legjobb barátnőm. És nem szerettem volna, ha Bobby ezzel az akciójával tönkretegye a kapcsolatát Kate-tel és Bogiét is megbolygassa. Szerencsésnek éreztem magam ilyenkor, hogy nekem már nem kell ilyenek miatt aggódnom, hiszen stabil kapcsolatom volt. Menyasszony voltam, aki ráadásul várandós is volt, mint erre a magazinok és különböző internetes híroldalak szinte óránként emlékeztettek. Ezért sem mentem ki Bogival a reptérre. Van valami a reptereken, ami megbolondítja ott a fotósokat. Különben is, ha már ilyen hamar ismét el kellett tőle búcsúznom, azt nyugodt körülmények között szerettem volna megtenni, nem zaklató fotósok társaságában. Így otthon, morzsoltam el pár könnycseppet és menekültem Rob ölelő karjaiba, miután Bogi elbúcsúzott.
A távozása egyfajta mérföldkővé vált az életünkben. Ahogy kilépett az ajtón egyből jelzett Rob telefonja. Steph volt a másik oldalon, akit immár két napja folyamatosan zaklattak a legkülönfélébb újságoktól, csatornáktól. Mindenki interjút akart, hivatalos bejelentést. Mindenki tudni akarta igaz-e a hír, vagy sem. Nem mintha ez lett volna az első eset, hogy szárnyra kapott volna a hír miszerint babát várunk, viszont most először volt igaz. Csakhogy ezt ők nem tudták. Viszont mindegyikük állította, hogy egy hozzánk közel álló forrástól informálódott. Nem mintha nem sejtettük volna, azzal hogy beavatjuk a dolgokba a családunkat és barátainkat egészen biztosan ki fog szivárogni a dolog. Hiszen mindenkinek van valakije, akinek elmondja, az továbbadja és az x. ember véletlenül pont a kávézóban közli az xy. barátjával. Tehát Steph valahogy így került bombázás alá, ahonnan sejthetően szeretett volna minél előbb kikerülni és egyben minket is kiszabadítani. Azt tanácsolta, inkább mondjuk ki kerek perec mi a szitu, mint hogy feleslegesen cukkoljuk őket a tudatlansággal. Rob viszont nem engedett, mint mindig azt hangoztatta az életünkhöz semmi köze a médiának. Jobban mondva az ő életéhez, még mindig nehéz volt elhinnem, hogy az én életem valakit is különösképpen érdekelne.

- Oké, nem akartok nyilatkozni, megértem – sóhajtotta végső elkeseredésében Steph. – De akkor legalább mutassátok meg magatokat nekik, kérlek! Ne higgyék azt, hogy bujkáltok.

- Ki bujkál? – kérdezte felháborodottan Rob.

- Te bújtatsz engem… - feleltem hevesen bólogatva.

- Tessék?! – lepődött meg.

- Elmehettem volna Bogi elé a reptérre, de egy kismama…

- Hát ne is vezessen! – fejezte be határozottan és ellentmondást nem tűrően a mondanivalómat.

- Nem maradhatunk itt a következő 6 hónapban – mondtam. – Eddig is elmászkáltunk mindenfelé. Mi változott? Annyi, hogy kicsit többen tudják, hogy terhes vagyok. Páran lefényképeznek és kész. Aztán úgyis megunják. – mondtam.

- Oké, legyen – egyezett bele. – Tessék, mondj egy helyet, ahol éppen sétafikálhatnékom támadjon Emilivel, Steph! Pár fénykép, aztán megunják. Igazatok van.

Megunják?

Sosem unják meg…


*3 héttel később*

- Huh… remek ötlet volt elhoznom téged is erre a kiállításra. Fel kellett volna bérelniük a kiállítóknak, nézd meg mekkora nyilvánossága lesz a képeknek. – nézett vissza a terembe Nina, miközben a kijárat felé igyekeztünk.

- Hát, attól félek elsősorban a pocakomnak lesz nagy nyilvánossága… ismét – nyögtem.

- Ezek egyre többen lesznek… - rázta meg rosszallóan a fejét Nina a kint várakozó tömeg láttán. Mindannyian kamerákkal bekészülve álltak a lépcsők tövénél.

- Legalább lesznek képeim a terhes napjaimról – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Csodálom, hogy Rob elenged még bárhova is testőr nélkül – jegyezte meg eltűnődve.

- Kérlek, ezt meg ne említsd előtte! Még a végén jó ötletnek találná… - mondtam megborzongva.

- Áh, kinek is kell ide testőr, amikor itt vagyok én. A rettenthetetlen… izé… itt vagyok én, és aki bunkózik, azt leütöm, na.

- Köszi!

- Na, menjünk, mert a végén még legközelebb el sem enged velem, ha nem szállítalak le időben. – mondta, miközben karon ragadott az ajtó felé irányulva.

Odakint már a szokásos arcok várakoztak. Az utóbbi 3 hét alatt néha többet láttam közülük pár embert, mint magát a vőlegényemet, aki kénytelen volt a forgatással foglalkozni. Mióta Robbal közösen megmutattuk magunkat a nyilvánosság előtt az ünnepek után, sok minden történt. Úgy tűnt akkor elég nagyot tévedtünk a fotósokkal és a médiával kapcsolatban. Nem unták meg az életünk kémlelését. Akkor az egyik fotós utánunk kiáltott kérdésére, miszerint tényleg babánk lesz-e, elengedtünk egy aprócska mosolyt és egy bólintást. Másnap persze már címlapon láttuk viszont boldogságunkat. Azóta váltak mindennaposakká a mostanihoz hasonló élményeink. Csupán a kérdések változtak meg, amiket a fejünk felett kiabáltak. Újonnan úgy tűnt a türelmük is lassan elpárolgott az utakon. Idáig valamennyire észben tartották, hogy terhes vagyok, azonban az utóbbi időben egyre jobban bedurvultak. Nem fogták fel, hogy hiába kérdezgetik fiú vagy lány, akit a családunkba várunk azért nem válaszolunk, mert mi magunk sem tudjuk. Kénytelen voltam beismerni magamnak, pár nap és egy testőr mellett fogok sétálgatni. Egyenlőre, szerencsére még Nina társaságát élvezhettem, aki tigrisként ordítozott a minket körülvevő fotósok tömegével. Ha én lettem volna a fotósok helyében Nina dühös arcát látva már rég eliszkoltam volna.

- Szemétládák! – sziszegte dühösen, mire a kocsi menedékébe értünk. – Piszkok! És ebből etetik a gyerekeiket, hogy más leendő kismamákat kínoznak?! Mocskok!

- Hát nem éppen kínzás… - jegyeztem meg.

- Akkor legyen zaklatás. Mert ez az. Fúj, undorító alakok! – fújtatta. – De azért jó volt a ma este, igaz? – váltott kedvesebb és Ninásabb hangra.

- Nagyon. Köszi, hogy elrángattál. Ha szereznénk valahol egy fánkot, a baba is imádna. – pislogtattam meg kérlelően szempilláimat.

- Umm, az én kedvenc kis mikrobabám! – gügyögte a pocakomnak. Mindig ezt csinálta. Hiába világosítottam fel, hogy a baba már egyáltalán nem mikor méretű, – elég ha csak rám néz – neki akkor is ez volt a kedvenc megszólítási módja, ha a pocaklakómról volt szó.
Ha pocaklakója van az embernek, minden gyorsabban történik. Fánkot is gyorsabban szerez magának. Csak az a probléma, hogy pocaklakó gyorsan magára vonja a figyelmet és könnyen ki lehet szúrni bárhova is megy az ember. Még az egykori fotósmentes cukrászdába is az ember után mennek.
Dean egyszer mondott nekem egy dolgot, amit akkor nem igazán értettem. Viszont visszagondolva igen bölcs gondolatnak tűnik.
„A fotós akkor nem jelent fenyegetést, ha látod; ha viszont nem, akkor ő a szavanna legveszélyesebb állata. Te pedig egy éppen csak lábra álló gazella vagy.” A bölcs gondolata arról nem szólt mi van akkor, ha a hiéna utoléri a gazellát. Mert előbb, vagy utóbb utoléri. És akkor: minden elsötétül.

***
Na? Mit gondoltok? :) 

4 megjegyzés:

  1. Helloka!

    Nagyon tetszik az Emilis gif ott az elején... Valahogy most nagyon megtetszett...
    A fejezetről már beszéltem neked, de azért pár szóban lenyomom itt is...
    Boginak örülök, hogy végre kiért és megtudta a nagy hírt. Az, hogy még extraként keresztszülő is lesz, plusz pontokat ér neked. :D
    Bobby és Bogi közötti valami feléledésének én speciel nagyon örülnék, de már elfogadtam, hogy Bogi Gáborral, Bobby pedig Kate-tel kavarog. :D
    Ajánlom, hogy a papik ne bántsák Emilit, mert eddig is utáltam őket, de akkor még jobban fogod... :D
    Szokás szerint jó volt olvasni a boldogságukról. :D
    Várom a folytatást.
    Push: Breeco

    VálaszTörlés
  2. :) Sziaa!
    Egyetértek az előttem szólóval!! teljes mértékben!!! :)
    Én is arra gondoltam, hogy valami lesz Em-el.... :O
    Remélem semmi komoly, mert különben Rob dührohamot kap!!! :O
    Szokás szerint tetszett!!! Az egyetlen gondom, hogy ismét, mint mindig, olvastam volna tovább is!! :)
    Nekem ebből a történetből azt hiszem sosem elég!!! :)
    Gratulálok!! tökéletes lett!!! :)
    Imádom mikor boldogok a főhőseink!!! :)
    Maradjon is így, kérlek!!! :)
    Szép volt, mint mindig!!! :)
    Ügyes vagy!! :)
    Pusz

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    Nekem is nagyon tetszett ez a fejezet is mint a többi. Várom a mielőbbi folytatást.

    VálaszTörlés
  4. Lehet,hogy lesz egy kis izgalom a boldog,nyugis fejezetek után??Amiket persze nagyon szerettem.Remélem semmi komoly dolog nem történik.
    Várjuk a folytatást.
    szia
    a.n

    VálaszTörlés