2011. május 30., hétfő
2011. május 13., péntek
35. fejezet - Gyerekes következmények
Sziasztok!
Huh... már azt hittem, hogy sose enged be a csúnya blogger. :((
Mégsem maradhatunk Rob 25. szülinapján friss nélkül, nem igaz?
Remélem tetszik. :D Kérek szépen kommentet is, oké? Nem volt egyszerű összehozni úgy, hogy közben vizsgáim vannak... :(
Jó olvasást!
Puß
Gitka
„Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.”/Paulo Coelho/
- Huh, túléltem. – lélegzett fel Rob mellettem. – Persze azt hiszem, az előbbi kis előadását vehetném fenyegetésnek is, de túléltem. – mosolygott rám.
- Nem csak vehetnéd, konkrétan megfenyegetett. Akár fel is jelenthetnéd. – mondtam.
- Családon belül nem ártana pereskedésbe kezdeni, nem? – kacsintott rám.
- Családon belül? – kérdeztem.
- Hát úgy értem, a te családodon belül, na. – túrt idegesen a hajába. – Nem lenne kedved befejezni az előbb elkezdett reggelit, most már szabályosan éhezem.
- Oh, terelésből megbuktál. – böktem mellkason. – De tőlem befejezhetjük, amit elkezdtünk. – vezettem végig a kezeimet a vállain át egészen a mellkasáig. – Már persze, ha emlékszel még hol hagytuk abba. – jegyeztem meg, miközben kegyetlen módon hagytam magára. Nem kellett sok, hogy perzselő érintéseit érezzem magamon.
A reggeliről ismét lemondtam, bár a kései ebéd kifejezés lehet ideillőbb lett volna. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Táplálkozási szükségleteimet egy nagyobb cél érdekei alá helyeztem. Bár némi gyümölcsöt és édességet így is sikerült becsempésznünk a szobába, de egyáltalán nem arra koncentráltunk.
Jobban mondva koncentráltunk volna, ha nem zavar meg minket valaki folyton. Idáig mindig Robot kereste valaki telefonon, most viszont az én kijelzőm villogott megállás nélkül. Ismertem a számot, de eszem ágában sem volt felvenni. El nem tudtam képzelni mégis mit akar. Egy dolog a „beszélek veled viszony” és egy teljesen másik a „ténylegesen hajlandó vagyok társalgást kezdeményezni veled”dolog. Az adott helyzetbe pedig minden figyelmemet, rezdülésemet Rob birtokolta.
Csak akkor szakadtunk el egymástól, amikor egy másik szám kezdett el keresni.
- Anyu az, muszáj beszélnem vele! – hámoztam ki nagy nehezen magamat a karjaiból.
- Ne, ne vedd fel, kérlek! Kérlek! – borított el csókjaival. – Majd visszahívod…
- Mi van, ha fontos? – leheltem elhaló hangon. Egyre kevésbé tudtam elképzelni olyan dolgot, ami miatt megérte volna elszakadni a jelenlegi tevékenységünktől.
- Kiengesztellek, ígérem! – simította félre az egyik kósza tincset az arcomból. A kedvenc huncut mosolyom jelent meg az arcán. Bármi is volt az, amire gondolt... A telefon ráér. Laza mozdulattal nyomtam ki anyukámat, majd kimagyarázom magamat.
Persze azt nem vettem számításba milyen anyu, ha valamit nagyon el akar érni. Úgy hallatszott ez a helyzet is ilyen lesz, a telefonom harmadszorra kezdte a csengőhangomat játszani.
- Ah, 5 perc! Csak 5 percet adj! – kértem Robot.
- Rendben. – bólintott, miközben egy puszit nyomott a karomra. – De gyors 5 perc legyen.
- Szia anyu! – köszöntem.
- Drága kislányom, mi az, hogy csak így kinyomod a telefont, ha a tulajdon anyád hív?!
- Sajnálom, csak elfoglalt voltam. – védekeztem gyorsan.
- És annyi időd sincs, hogy megmond, rosszkor hívtalak? Mégis mit csinálsz?
- Öhm, hát… - fogalmam sem volt mit füllentsek. Mégsem mondhattam, hogy éppen egy érzéki együttlétet szakított félbe.
- Jaj, csak azt ne mond, hogy még szombat kora délután is dolgozol. Kicsim ez nem normális dolog már tényleg!
- Nem dolgozom! – kértem ki magamnak. Azért ennyire nem vagyok munkamániás, oké?
- Na, mindegy. Valami fontos dolgot szeretnék megbeszélni veled, mikor jössz haza? Nem fogadok el „nem tudom” jellegű választ, csak, hogy tudd! Az, hogy hét közben agyon dolgozod magadat egy dolog, de még hétvégén is?! Ha nem jössz haza, akkor én megyek át Pestre. Már lassan egy hónapja felénk sem néztél.
- Ez nem igaz, otthon voltam múltkor is. – válaszoltam rutinból. Aztán hirtelen ráébredtem, hogy nem tudnám pontosan megmondani mikor is volt az a múltkor…A francba.
- Szóval mikor jössz? Vagy menjek én? – kérdezte, mintha nem is hallotta volna a válaszomat. Lehet így jobban is jártam.
- Anyu, nem lehetne ezt most kicsit odébb tenni? Most tényleg nem érek rá. – néztem a mellettem heverő férfitestre.
- Jól van, azt hiszem, egy óra múlva mér fent is vagyunk Pesten apáddal. – mondta ki a végítéletemet.
- Oké, oké! Mit szeretnél, mikor menjek haza? – kérdeztem gyorsan.
- Mondjuk, ha úgy 5 perce indultál volna, akkor lennél időben.
- Mi?! Anyu, kérlek! Mégis mi ennyire fontos? Baj van?
- Csak gyere haza. – mondta. Ajaj! Ismertem ezt a hangszínt, akkor használta, ha valami nagyon nem volt rendjén.
- Most menjek? – Miért csinálja ezt? Kétségbeesett hangomból - ha másból nem is – Rob is megértette, hogy valami nem stimmel.
- Most, igen. Várunk! – azzal letette.
- Baj van? – nézett rám aggódva Rob. Teljesen elolvadtam már a puszta tekintetétől is, most pedig menjek haza és hagyjam itt?
- Anyu azt akarja, hogy menjek haza. De most rögtön. Nem tudom, mi van. De valamiért rossz előérzetem van.
- Most rögtön kell menned? – kérdezte letörten.
- Különben idejön. – feleltem. Aztán, mint a mesében kigyulladt a kis villanykörte. – Nem lenne kedved elkísérni?
- Menjek haza veled a szüleidhez? – kérdezte nagyot nyelve.
- Csak nem beijedtél? – mértem végig csodálkozva. – Beijedtél, beijedtél! –ismételgettem megállás nélkül.
- Oké, igen… de csak egy kicsit. Egy nagyon kicsit. Át sem öltöztem, mit fognak rólam gondolni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Akkor gyorsan felrohanunk a szállodába váltásruháért és meg van oldva. De persze nem kötelező jönnöd. De nekem muszáj, nem tudom mi az, amit nem lehet telefonon megbeszélni velem.
- Menni akarok! Rendben… menni fog. – győzködte magát édesen. Nyugtató volt a tudat, hogy nem csak én ijedtem meg a szülőkkel való első találkozástól.
Amilyen nyögvenyelősen kászálódtunk ki az ágyból és indultunk el, olyan gyorsan értünk oda a szállodához.
- Talán Beli-t is elvihetnénk, nem? Szegényke itt van a négy fal között. – simogattam meg a kis drága buksiját.
- Biztos örülne neki. Mit szólnál egy kis kiruccanáshoz? – kapta kézbe a kis rosszcsontot Rob. – Mehetünk!
Fogalmam sincs, hogyan csinálja Rob, de egyszeriben eltűnt az idegességem. Csupán attól, hogy mellettem volt. Bár lehetséges, hogy átvándorolt hozzá, ahogy azt az ujjai folyamatos ropogtatása mutatta.
- A szőke hercege nem volt annyira nemes, mint a tündérmeséjében elképzelte, de ezt nem neked kell magyaráznom. De én nem mondtam semmi rosszat sem. – tartotta fel védekezően a kezeit.
- Hirtelen döntés volt és megérti, nem kell akkora feneket fordítani az egésznek. – forgattam meg a szemeimet.
- Tízhónapnyi szenvedés, munkába temetkezés, neked hirtelen döntésnek számít? – nézett rám anyu. – Nagyobb a baj, mint hittem. –sóhajtott egy nagyot.
- Jaj, a hazahozásra értettem, te is tudod. – mondtam. Anyu csak mosolygott mellettem. Nagyon jól szórakozott rajtam.
- Tudom, tudom. Rendes gyerek és látszik rajta, hogy tényleg szeret.
- Tényleg így gondolod? – kérdeztem. Örültem, hogy anyunak nincs semmi gondja Robbal.
- Persze, hogy szeret téged. Nem mindenki várna 10 hónapon keresztül arra, hogy megjöjjön az eszed. Az utánad való kérdezősködése pedig egyenesen imádnivalóvá tette a szememben. – elámultam. Anyu most komolyan az én pasimról áradozik?
- Persze, hogy mindenki tudott róla, csak én nem. Ha tudtátok miért nem szólt senki sem? – kérdeztem.
- Mégis mit csináltál volna? Teljesen meg voltál kergülve. – mondta, miközben levette a polcról a szükséges tányérokat.
- Szerinted rendbe jönnek? – kezdtem bele egy másik témába. Értette kikre gondolok.
- Ismered keresztapádat, minden rendbe jön. Azt hiszem Krisztián nagyobb gyerek, mint Fanni, berezelt elég rendesen.
- Hmm… remélem, igazad van. – mondtam. Nem szívesen lettem volna egyikük helyében sem. Annyira fiatalok voltak még két babához. Persze Krisztián velem egyidős volt, de az elköteleződés nem tartozott az erősségei közé. Jól mondta anyu: egyikük nagyobb gyerek, mint a másik.
Hálát adtam az égnek, hogy nekem a baba témával szerencsére még nem kell foglalkoznom egy jó ideig…
Nem maradtunk otthon sokáig vacsora után. Alig akartak elengedni minket anyuék, de megértették, hogy hétfőn mindkettőnknek dolgoznunk kell.
- Na, megvagy még? – kérdeztem miután ténylegesen megérkeztünk. Bogi és a lányok már itthon voltak, az egyik szobából valamilyen film hangjai szűrődtek ki.
- Jól éreztem magamat. A szüleid aranyosak és Márk jó fej, jól elbeszélgettünk.
- Ennek örülök. – bújtam az ölelésébe. Elfáradtam, legszívesebben állva elaludtam volna a karjai között. – Itt maradsz? – kérdeztem reménykedve.
Lopva Bogi szobája felé pillantott. Odabent érezhetően jó volt a hangulat.
- Ah, őket nem zavarjuk. Nem akarom, hogy itt hagyj egyedül, kérlek! – vettem elő a legszebb mosolyomat.
- Ez esetben… - húzott be a szobámba – itt maradok és vigyázok rád.
- Rám nagyon, nagyon kell vigyázni. – mondtam, miközben a mai napon nem először kezdtem megszabadítani a felesleges ruhadarabjaitól. – Szinte egész napos felügyeletet igényelnék igazából.
- Oó, azzal nem szolgálhatok. Tudod, sajnos a munkám eléggé szoros menetrendet diktál. Nem mindig én szabályozom a napjaimat – mondta elkeseredetten. – Nem lehetne valahogyan kiokoskodni, hogy mégis jó legyen? – bújtatott ki a pólómból.
- Talán, ha idebújsz hozzám elég szorosan, akkor kigondolhatunk valamit. – feküdtem keresztbe az ágyamon.
- Egy boszorka vagy! – bújt oda mellém. – De ennek ellenére, vagy pont emiatt: szeretlek! Mindig itt leszek, hogy vigyázzak rád. Én nem futamodom meg soha.
Huh... már azt hittem, hogy sose enged be a csúnya blogger. :((
Mégsem maradhatunk Rob 25. szülinapján friss nélkül, nem igaz?
Remélem tetszik. :D Kérek szépen kommentet is, oké? Nem volt egyszerű összehozni úgy, hogy közben vizsgáim vannak... :(
Jó olvasást!
Puß
Gitka
Happy Bday Rob!!!
( Na nem mintha olvasná. :P)
***( Na nem mintha olvasná. :P)
„Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.”/Paulo Coelho/
Pár pillanatig aggódtam, hogy Zsuzsi elájul ültő helyében, vagy valami hasonló baleset történik, de nem. Tényleg jól viselkedtek, szinte büszke voltam rájuk. Természetesen, itták Rob minden szavát, ahogy én is.
Kicsit kezdtem unni magamat, bevallom. Valamikor a kérdezz-felelek játék felénél veszhetett el az érdeklődésem. Éppen azon gondolkodtam, hogyan lehetne leállítani őket, amikor Ági olyan kérdést tett fel, amire az én szemem is felcsillant.
- Szóval akkor ti most együtt vagytok? – kérdezte Ági óvatosan. – Mármint újra, úgy igazából? Hivatalosan, meg minden? – kíváncsian vártam Rob válaszát.
Tekintetünk összefonódott, huncut mosoly jelent meg az arcán. – Igen, hivatalosan, meg minden. – bólintott, miközben tekintete égette az arcomat.
A fejemben apró kis pomponos manócskák ugrándoztak örömükben. Idáig is tudtam, hogy tényleg komolyan akarja ezt a kapcsolatot, de mégis hatalmas öröm járt át, hogy ki is mondta mások előtt. Akarja ezt az egészet! Akar engem! És én is akarom őt…
- Reméltük, hogy ezt mondod. – kuncogtak össze a lányok. – Viszont, unokatestvéri kötelességemnél figyelmeztetni téged. – kezdte Ági komoly hangra váltva.
- Oh, istenem! – sóhajtottam, miközben kezeim közé temettem az arcomat. Tudtam, hogy mi fog következni. Rob ijedten kapta rám a tekintetét.
- Ha még egyszer miattad lesz Em szomorú - kezdte, miközben tökéletes határozottsággal szegezte Robnak mutatóujját - megkeresünk, és akkor megnézheted magadat. Ezt komolyan gondolom! – hadonászott továbbra is határozottan Rob előtt. Már-már attól féltem, hogy kiböki a szemét.
- Egy seregnyi rajongó fog az ajtód előtt táborozni megkeserítve az életedet, világos?! – kérdezte éles hangon. Rob óvatosan méregetett a szeme sarkából. – Egyébként továbbra is nagyon bírunk. – váltott gyorsan át normál üzemmódra.
- Öhm, megértettem, azt hiszem. Majd eszembe tartom. – nyögte Rob. Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak ezen a szituáción.
- Hé, ne vigyorogj! – szólt rám Ági. – Mi csak téged védünk.
- Nagylány vagyok, de köszi. – öleltem magamhoz az én lüke, de annál aranyosabb unokatesómat.
- Ahh, rendben. – sóhajtott Ági kissé túlzott nyugalmat sugallva. – Nekünk most valami elfoglaltságot kellene keresnünk, igaz? Úgysem ránk vagytok kíváncsiak…- kacsintott rám huncutul.
Nem is olyan régen még anyu virágait irtotta a kertben, most pedig itt célozgat nekem.
Kicsit kezdtem unni magamat, bevallom. Valamikor a kérdezz-felelek játék felénél veszhetett el az érdeklődésem. Éppen azon gondolkodtam, hogyan lehetne leállítani őket, amikor Ági olyan kérdést tett fel, amire az én szemem is felcsillant.
- Szóval akkor ti most együtt vagytok? – kérdezte Ági óvatosan. – Mármint újra, úgy igazából? Hivatalosan, meg minden? – kíváncsian vártam Rob válaszát.
Tekintetünk összefonódott, huncut mosoly jelent meg az arcán. – Igen, hivatalosan, meg minden. – bólintott, miközben tekintete égette az arcomat.
A fejemben apró kis pomponos manócskák ugrándoztak örömükben. Idáig is tudtam, hogy tényleg komolyan akarja ezt a kapcsolatot, de mégis hatalmas öröm járt át, hogy ki is mondta mások előtt. Akarja ezt az egészet! Akar engem! És én is akarom őt…
- Reméltük, hogy ezt mondod. – kuncogtak össze a lányok. – Viszont, unokatestvéri kötelességemnél figyelmeztetni téged. – kezdte Ági komoly hangra váltva.
- Oh, istenem! – sóhajtottam, miközben kezeim közé temettem az arcomat. Tudtam, hogy mi fog következni. Rob ijedten kapta rám a tekintetét.
- Ha még egyszer miattad lesz Em szomorú - kezdte, miközben tökéletes határozottsággal szegezte Robnak mutatóujját - megkeresünk, és akkor megnézheted magadat. Ezt komolyan gondolom! – hadonászott továbbra is határozottan Rob előtt. Már-már attól féltem, hogy kiböki a szemét.
- Egy seregnyi rajongó fog az ajtód előtt táborozni megkeserítve az életedet, világos?! – kérdezte éles hangon. Rob óvatosan méregetett a szeme sarkából. – Egyébként továbbra is nagyon bírunk. – váltott gyorsan át normál üzemmódra.
- Öhm, megértettem, azt hiszem. Majd eszembe tartom. – nyögte Rob. Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak ezen a szituáción.
- Hé, ne vigyorogj! – szólt rám Ági. – Mi csak téged védünk.
- Nagylány vagyok, de köszi. – öleltem magamhoz az én lüke, de annál aranyosabb unokatesómat.
- Ahh, rendben. – sóhajtott Ági kissé túlzott nyugalmat sugallva. – Nekünk most valami elfoglaltságot kellene keresnünk, igaz? Úgysem ránk vagytok kíváncsiak…- kacsintott rám huncutul.
Nem is olyan régen még anyu virágait irtotta a kertben, most pedig itt célozgat nekem.
- Huh, túléltem. – lélegzett fel Rob mellettem. – Persze azt hiszem, az előbbi kis előadását vehetném fenyegetésnek is, de túléltem. – mosolygott rám.
- Nem csak vehetnéd, konkrétan megfenyegetett. Akár fel is jelenthetnéd. – mondtam.
- Családon belül nem ártana pereskedésbe kezdeni, nem? – kacsintott rám.
- Családon belül? – kérdeztem.
- Hát úgy értem, a te családodon belül, na. – túrt idegesen a hajába. – Nem lenne kedved befejezni az előbb elkezdett reggelit, most már szabályosan éhezem.
- Oh, terelésből megbuktál. – böktem mellkason. – De tőlem befejezhetjük, amit elkezdtünk. – vezettem végig a kezeimet a vállain át egészen a mellkasáig. – Már persze, ha emlékszel még hol hagytuk abba. – jegyeztem meg, miközben kegyetlen módon hagytam magára. Nem kellett sok, hogy perzselő érintéseit érezzem magamon.
A reggeliről ismét lemondtam, bár a kései ebéd kifejezés lehet ideillőbb lett volna. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Táplálkozási szükségleteimet egy nagyobb cél érdekei alá helyeztem. Bár némi gyümölcsöt és édességet így is sikerült becsempésznünk a szobába, de egyáltalán nem arra koncentráltunk.
Jobban mondva koncentráltunk volna, ha nem zavar meg minket valaki folyton. Idáig mindig Robot kereste valaki telefonon, most viszont az én kijelzőm villogott megállás nélkül. Ismertem a számot, de eszem ágában sem volt felvenni. El nem tudtam képzelni mégis mit akar. Egy dolog a „beszélek veled viszony” és egy teljesen másik a „ténylegesen hajlandó vagyok társalgást kezdeményezni veled”dolog. Az adott helyzetbe pedig minden figyelmemet, rezdülésemet Rob birtokolta.
Csak akkor szakadtunk el egymástól, amikor egy másik szám kezdett el keresni.
- Anyu az, muszáj beszélnem vele! – hámoztam ki nagy nehezen magamat a karjaiból.
- Ne, ne vedd fel, kérlek! Kérlek! – borított el csókjaival. – Majd visszahívod…
- Mi van, ha fontos? – leheltem elhaló hangon. Egyre kevésbé tudtam elképzelni olyan dolgot, ami miatt megérte volna elszakadni a jelenlegi tevékenységünktől.
- Kiengesztellek, ígérem! – simította félre az egyik kósza tincset az arcomból. A kedvenc huncut mosolyom jelent meg az arcán. Bármi is volt az, amire gondolt... A telefon ráér. Laza mozdulattal nyomtam ki anyukámat, majd kimagyarázom magamat.
Persze azt nem vettem számításba milyen anyu, ha valamit nagyon el akar érni. Úgy hallatszott ez a helyzet is ilyen lesz, a telefonom harmadszorra kezdte a csengőhangomat játszani.
- Ah, 5 perc! Csak 5 percet adj! – kértem Robot.
- Rendben. – bólintott, miközben egy puszit nyomott a karomra. – De gyors 5 perc legyen.
- Szia anyu! – köszöntem.
- Drága kislányom, mi az, hogy csak így kinyomod a telefont, ha a tulajdon anyád hív?!
- Sajnálom, csak elfoglalt voltam. – védekeztem gyorsan.
- És annyi időd sincs, hogy megmond, rosszkor hívtalak? Mégis mit csinálsz?
- Öhm, hát… - fogalmam sem volt mit füllentsek. Mégsem mondhattam, hogy éppen egy érzéki együttlétet szakított félbe.
- Jaj, csak azt ne mond, hogy még szombat kora délután is dolgozol. Kicsim ez nem normális dolog már tényleg!
- Nem dolgozom! – kértem ki magamnak. Azért ennyire nem vagyok munkamániás, oké?
- Na, mindegy. Valami fontos dolgot szeretnék megbeszélni veled, mikor jössz haza? Nem fogadok el „nem tudom” jellegű választ, csak, hogy tudd! Az, hogy hét közben agyon dolgozod magadat egy dolog, de még hétvégén is?! Ha nem jössz haza, akkor én megyek át Pestre. Már lassan egy hónapja felénk sem néztél.
- Ez nem igaz, otthon voltam múltkor is. – válaszoltam rutinból. Aztán hirtelen ráébredtem, hogy nem tudnám pontosan megmondani mikor is volt az a múltkor…A francba.
- Szóval mikor jössz? Vagy menjek én? – kérdezte, mintha nem is hallotta volna a válaszomat. Lehet így jobban is jártam.
- Anyu, nem lehetne ezt most kicsit odébb tenni? Most tényleg nem érek rá. – néztem a mellettem heverő férfitestre.
- Jól van, azt hiszem, egy óra múlva mér fent is vagyunk Pesten apáddal. – mondta ki a végítéletemet.
- Oké, oké! Mit szeretnél, mikor menjek haza? – kérdeztem gyorsan.
- Mondjuk, ha úgy 5 perce indultál volna, akkor lennél időben.
- Mi?! Anyu, kérlek! Mégis mi ennyire fontos? Baj van?
- Csak gyere haza. – mondta. Ajaj! Ismertem ezt a hangszínt, akkor használta, ha valami nagyon nem volt rendjén.
- Most menjek? – Miért csinálja ezt? Kétségbeesett hangomból - ha másból nem is – Rob is megértette, hogy valami nem stimmel.
- Most, igen. Várunk! – azzal letette.
- Baj van? – nézett rám aggódva Rob. Teljesen elolvadtam már a puszta tekintetétől is, most pedig menjek haza és hagyjam itt?
- Anyu azt akarja, hogy menjek haza. De most rögtön. Nem tudom, mi van. De valamiért rossz előérzetem van.
- Most rögtön kell menned? – kérdezte letörten.
- Különben idejön. – feleltem. Aztán, mint a mesében kigyulladt a kis villanykörte. – Nem lenne kedved elkísérni?
- Menjek haza veled a szüleidhez? – kérdezte nagyot nyelve.
- Csak nem beijedtél? – mértem végig csodálkozva. – Beijedtél, beijedtél! –ismételgettem megállás nélkül.
- Oké, igen… de csak egy kicsit. Egy nagyon kicsit. Át sem öltöztem, mit fognak rólam gondolni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Akkor gyorsan felrohanunk a szállodába váltásruháért és meg van oldva. De persze nem kötelező jönnöd. De nekem muszáj, nem tudom mi az, amit nem lehet telefonon megbeszélni velem.
- Menni akarok! Rendben… menni fog. – győzködte magát édesen. Nyugtató volt a tudat, hogy nem csak én ijedtem meg a szülőkkel való első találkozástól.
Amilyen nyögvenyelősen kászálódtunk ki az ágyból és indultunk el, olyan gyorsan értünk oda a szállodához.
- Talán Beli-t is elvihetnénk, nem? Szegényke itt van a négy fal között. – simogattam meg a kis drága buksiját.
- Biztos örülne neki. Mit szólnál egy kis kiruccanáshoz? – kapta kézbe a kis rosszcsontot Rob. – Mehetünk!
Fogalmam sincs, hogyan csinálja Rob, de egyszeriben eltűnt az idegességem. Csupán attól, hogy mellettem volt. Bár lehetséges, hogy átvándorolt hozzá, ahogy azt az ujjai folyamatos ropogtatása mutatta.
- Ha nem hagyod abban, még eltörnek. – szóltam rá Gyömrő határában.
- Nem tudják, hogy én is veled megyek. – mondta.
- Nem, nem tudják.
- De azt se mondtad meg a szüleidnek, hogy kibékültünk, igaz? – kérdezte.
- Hát… nem. - vallottam be. - De nem azért, mert valami okom lenne rá, hogy eltitkoljam, csak jobban szerettem volna személyesen elújságolni.
- Értem. Nem baj, nem azért, csak készítem fel magamat a helyzetre. – motyogta idegesen.
- Nyugi. Imádni fognak, mert én is imádlak. – próbáltam megnyugtatni. – Itt is vagyunk. – mondtam, miközben kanyarodtam volna rá a házunk előtt lévő kocsifelhajtóra.
- Mi a fene?! – kérdeztem meglepetten. Igazából csak azért kanyarodtam volna a felhajtóra, mert az már tele volt. – Mit keres itt ez a sok kocsi?
- Többen is vannak, nem csak a szüleid? – nyögött fel mellettem Rob. – Lehet be kellett volna vennem egy nyugtatót.
- Oké, nem tudom, mi folyik itt, de ne aggódj, oké? Szeretlek. Ők pedig csak a szüleim és a keresztszüleim, meg Ági szülei, ha a kocsi alapján jól gondolom, de a lényeg: nem harapnak.
- Oké, rendben leszek. – erőltetett magára egy mosolyt.
Annyira kis elveszettnek látszott, nem tudtam megállni, hogy ne adjak neki még egy gyors csókot, mielőtt kiszálltunk volna a kocsiból.
Az udvarból vidám hangok szűrődtek felénk, így akkora baj nem lehetett. Közben a táskámban újra rezegni kezdett a telefonom, de semmi kedvem nem volt újra kinyomni annak az illetőnek a mai napon nem először. Amikor a hangok tulajdonosait is felismertem végleg jobb kedvem lett. Az idejét sem tudtam, mikor találkoztam utoljára az unokabátyámmal. Éppen Zalánt próbálta lefoglalni egy focilabdával, ahogy azonban Beli elszabadult a kezeim közül már nem igen volt szükség rá, mint játszópajtás.
- De aranyos! Szia Em! Játszhatok vele? – kérdezte Zalán, de a választ már nem igen várta meg, elszaladt Beli után. Anyu virágainak, jelentem, kampec.
- Oh, szia! – futott elsőre át a döbbenet Márk arcán, amikor meglátott minket. – De régen láttalak! Minden rendben? – mért minket végig alaposan, miután megölelt, Robbal pedig kezet rázott.
- A barátom, Rob. – mutattam be neki. – Bár gondolom, ezt tudod. – mosolyogtam.
- Rob ő pedig a drága, egyetlen unokabátyusom. Aki nagyszerűen beszél angolul, tőle tanultam meg az alapvető kifejezéseket.
- Nagyon örülök. – mondta Rob. Kezdett normális színe lenni, aminek nagyon örültem. – Alapvető, mint hogyan küldöd el a fenébe az embereket?
- Mindenre felkészítettem. – húzta ki büszkén magát Márk. - Nem akarok bunkó lenni, de ti nem szakítottatok? – nézett rám kérdőn.
- Volt egy kisebb szünetünk. – mondtam.
- Oh, azt hiszem ez lesz a bejelentések napja. – nevetett fel.
- Miért is? – kérdeztem. – Amúgy mit csinálsz itt? Nem mintha nem hiányoztál volna, csak anyu nem mondta, hogy itt lesztek ti is meg Juditék is. Csak azonnali hatállyal hazarendelt.
- Családom nemesebbik sarja ismét alakított, hogy úgy mondjam. – húzta el a száját.
- Családod nemesebbik… mi? Na, várj! – torpantam meg egy pillanatra. – Fanni? – kérdeztem.
- Nem tudják, hogy én is veled megyek. – mondta.
- Nem, nem tudják.
- De azt se mondtad meg a szüleidnek, hogy kibékültünk, igaz? – kérdezte.
- Hát… nem. - vallottam be. - De nem azért, mert valami okom lenne rá, hogy eltitkoljam, csak jobban szerettem volna személyesen elújságolni.
- Értem. Nem baj, nem azért, csak készítem fel magamat a helyzetre. – motyogta idegesen.
- Nyugi. Imádni fognak, mert én is imádlak. – próbáltam megnyugtatni. – Itt is vagyunk. – mondtam, miközben kanyarodtam volna rá a házunk előtt lévő kocsifelhajtóra.
- Mi a fene?! – kérdeztem meglepetten. Igazából csak azért kanyarodtam volna a felhajtóra, mert az már tele volt. – Mit keres itt ez a sok kocsi?
- Többen is vannak, nem csak a szüleid? – nyögött fel mellettem Rob. – Lehet be kellett volna vennem egy nyugtatót.
- Oké, nem tudom, mi folyik itt, de ne aggódj, oké? Szeretlek. Ők pedig csak a szüleim és a keresztszüleim, meg Ági szülei, ha a kocsi alapján jól gondolom, de a lényeg: nem harapnak.
- Oké, rendben leszek. – erőltetett magára egy mosolyt.
Annyira kis elveszettnek látszott, nem tudtam megállni, hogy ne adjak neki még egy gyors csókot, mielőtt kiszálltunk volna a kocsiból.
Az udvarból vidám hangok szűrődtek felénk, így akkora baj nem lehetett. Közben a táskámban újra rezegni kezdett a telefonom, de semmi kedvem nem volt újra kinyomni annak az illetőnek a mai napon nem először. Amikor a hangok tulajdonosait is felismertem végleg jobb kedvem lett. Az idejét sem tudtam, mikor találkoztam utoljára az unokabátyámmal. Éppen Zalánt próbálta lefoglalni egy focilabdával, ahogy azonban Beli elszabadult a kezeim közül már nem igen volt szükség rá, mint játszópajtás.
- De aranyos! Szia Em! Játszhatok vele? – kérdezte Zalán, de a választ már nem igen várta meg, elszaladt Beli után. Anyu virágainak, jelentem, kampec.
- Oh, szia! – futott elsőre át a döbbenet Márk arcán, amikor meglátott minket. – De régen láttalak! Minden rendben? – mért minket végig alaposan, miután megölelt, Robbal pedig kezet rázott.
- A barátom, Rob. – mutattam be neki. – Bár gondolom, ezt tudod. – mosolyogtam.
- Rob ő pedig a drága, egyetlen unokabátyusom. Aki nagyszerűen beszél angolul, tőle tanultam meg az alapvető kifejezéseket.
- Nagyon örülök. – mondta Rob. Kezdett normális színe lenni, aminek nagyon örültem. – Alapvető, mint hogyan küldöd el a fenébe az embereket?
- Mindenre felkészítettem. – húzta ki büszkén magát Márk. - Nem akarok bunkó lenni, de ti nem szakítottatok? – nézett rám kérdőn.
- Volt egy kisebb szünetünk. – mondtam.
- Oh, azt hiszem ez lesz a bejelentések napja. – nevetett fel.
- Miért is? – kérdeztem. – Amúgy mit csinálsz itt? Nem mintha nem hiányoztál volna, csak anyu nem mondta, hogy itt lesztek ti is meg Juditék is. Csak azonnali hatállyal hazarendelt.
- Családom nemesebbik sarja ismét alakított, hogy úgy mondjam. – húzta el a száját.
- Családod nemesebbik… mi? Na, várj! – torpantam meg egy pillanatra. – Fanni? – kérdeztem.
- A szőke hercege nem volt annyira nemes, mint a tündérmeséjében elképzelte, de ezt nem neked kell magyaráznom. De én nem mondtam semmi rosszat sem. – tartotta fel védekezően a kezeit.
- Márk, most mondd, vagy ne mond, de ne beszélj homályosan! – kértem.
- Majd odabent elmondanak mindent, már vagy 2 órája itt vagyunk. Szerencsére valaki kell, aki vigyáz Zalánra idekint. Menjetek be nyugodtan! Én előkerítem a kis lurkót.
- Köszi! – grimaszoltam.
- Hé, csak nincs akkora baj. – simította meg a karomat Rob.
- Azt hittem, én vagyok a bátorító, nyugtató ember és nem te. – mosolyodtam el.
- Kicsit még mindig be vagyok ijedve, de ez nem lényeg. Minden rendben lesz!
- Ha Fannival és Krisztiánnal van valami, ez már alapból csak rossz lehet. Egyikük nagyobb gyerek mint a másik. – sóhajtottam. – Mellesleg Krisztián reggel óta folyamatosan hívogat...
- Oké, azt hiszem kicsit lemaradtam. A volt vőlegényed, Krisztiánról beszélünk?
- Igen. - bólintottam.
- Majd odabent elmondanak mindent, már vagy 2 órája itt vagyunk. Szerencsére valaki kell, aki vigyáz Zalánra idekint. Menjetek be nyugodtan! Én előkerítem a kis lurkót.
- Köszi! – grimaszoltam.
- Hé, csak nincs akkora baj. – simította meg a karomat Rob.
- Azt hittem, én vagyok a bátorító, nyugtató ember és nem te. – mosolyodtam el.
- Kicsit még mindig be vagyok ijedve, de ez nem lényeg. Minden rendben lesz!
- Ha Fannival és Krisztiánnal van valami, ez már alapból csak rossz lehet. Egyikük nagyobb gyerek mint a másik. – sóhajtottam. – Mellesleg Krisztián reggel óta folyamatosan hívogat...
- Oké, azt hiszem kicsit lemaradtam. A volt vőlegényed, Krisztiánról beszélünk?
- Igen. - bólintottam.
- A volt pasid hívogat? Oké, nincs ezzel semmi baj… Beszéltél vele?
- Nem. Veled voltam, ha nem rémlene. – grimaszoltam.
- Ő is bent van? – kérdezte.
- Fogalmam sincs, és nem igazán van kedvem már bemenni. Miért nem maradhattunk az ágyban? – kérdeztem nyűgösen, miközben magam köré tornáztam a karjait.
- Majd az is jön még ma. Most viszont bemegyünk és mindenkit leveszek a lábáról! – húzta ki magát határozottan.
- Oh, hangokat hallok. – tárult ki mögöttem az ajtó. – Em az és… Oh! - fagyott bele anyuba még a puszta gondolat is.
- Szia anyu! – nyomtam két puszit az arcára. – Remélem nem baj, hogy nem egyedül jöttem. Azt hiszem, nem kell nagyon bemutatnom, ugye? Rob, anyu. Anyu, Rob. – hadonásztam kettejük között. Anyu továbbra is megrökönyödve állt előttünk. Nem tudtam eldönteni, hogy azért mert fogalma sem volt a kibékülésünkről, vagy más okok miatt.
- Nem kellett volna megemlítened, hogy kibékültetek? – súgta oda anyu halkan.
- De azt hiszem. De most mondom. – néztem nagy bocsánatkérő szemekkel anyura.
- My name’s Eva. Nice to meet you! – nyújtotta Rob felé a kezét anyu.
- It’s my pleasure! – viszonozta Rob anyu gesztusát.
- Na, menjünk beljebb! - invitált beljebb minket. - Itt van a fél család.
- Igen tudom, Zalánnal és Márkkal már találkoztunk. Éppen Beli- t nyúzzák valahol a kertben. Ja, itt van a kutyánk, ha nem baj.
- Nem, dehogy. Van egy kis családi balhé, de annyira örülök, hogy itt vagytok és együtt. – nézett ránk anyu boldogan. – És én már aggódtam miattad, erre… Olyan boldog vagyok kicsim. – simogatta meg az arcomat.
Mikor beléptünk a nappaliba a döbbent arcokat gyorsan boldogok vették át, megnyugodtam. Csak Fanni szemei voltak pirosak a sírástól. Mikor végre mindenkinek be lett mutatva Rob, apu hellyel kínált minket. Rob egész végig az egyik kezemet szorongatta. Kívülről nem látszott annyira idegesnek, de éreztem, hogy nincs feloldódva annyira még. Szegényt hazahozom bemutatni, erre belecsöppen a családom gondjaiba. Szerencsére Zalán elfáradhatott, mert Márkkal éppen ekkor csatlakoztak hozzánk.
- Nézd milyen aranyos kutyus. – cipelte be a szobába Beli-t Zalán. – Kaphatok én is egyet?
- Hát, ha apu vesz neked egyet. – hárította át ügyesen Judit a választ Péterre.
- Apuuu!!! Létszíííí! – következett rögtön a hízelgés Péter irányába.
- Majd megbeszéljük, oké? Amíg itt vagyunk, játszhatsz vele.
- Akkor ti most együtt vagytok, igaz? – kérdezte Judit kíváncsian. – Örülök, hogy akkor újra jól vagy.
- Én is örülök. – mondtam.
- Mellesleg nem is mondtad, hogy kibékültek! Igazán megemlíthetted volna. – rótta meg anyut Judit.
- Ez nekünk is ugyanolyan újdonság, mint nektek. – nézett rám szúrós szemmel apu.
- Oké, oké. Bocsi. – kértem elnézést mindenkitől. – Gondoltam először magammal jövök tisztába és utána kürtölöm szét a hírt.
- Ne piszkáljátok már! – védett meg Márk.
- Jól beszél. Inkább örüljetek és legyetek kedvesek vele. – mutattam Rob- ra. Feltételeztem, hogy a beszélgetésünkből nem értette szegényem semmit sem. Igen mikor összejössz valakivel, aki nem a beszéli a nyelvedet nem az az első, hogy belegondolj, milyen rossz lehet ez a későbbiekben. Szerencsére Márk beszél angolul. Anyu, Péter és Judit pedig tökéletesen makognak, apu pedig csak a sporttal kapcsolatos kifejezéseket érti meg. Elég érdekes, néhol activityre hasonlító játék alakult ki pár perc múlva a nappaliban. Csak akkor kezdtem el fordítani, amikor már majdnem rosszul voltam a nevetéstől. Megnyugodva észleltem, hogy Rob már egyáltalán nem feszeng mellettem, sőt egész érdekes beszélgetésbe kezdett Márkkal. Imádtam az unokatesómat. De nem mindenki volt ennyire vidám a szobában.
- Itt hagyhatlak egy percre, nem baj? – súgtam Rob fülébe. – Márk fordítasz?
- Persze. – válaszolták mindketten.
- Na, gyere! – húztam fel a nappali foteljéből Fannit. – Beszéljünk!
Kisétáltunk a kertbe, ahol már apu felállította a kis hintaszéket. Szerettem itt ülni mindig is, innen rá lehetett látni a kert minden pontjára, de ugyanakkor volt egy kis zug jellege is. Tökéletes hely arra, hogy négyszemközt beszéljek Fannival.
- Mesélj, mi a baj! – fordultam felé, miután mellé helyezkedtem.
- Nem mondott anyud semmit sem? – kérdezte könnyes szemmel.
- Nem, csak annyit tudok, hogy valami balhé van Krisztiánnal. Összevesztetek? – kérdeztem.
- Úgy is mondhatjuk. Elment, egyszerűen beijedt és elment. – tört ki belőle a sírás. – Olyan hülye vagyok, Em! Bele se kellett volna kezdenem ebbe az egészbe. Azt hittem, hogy tényleg komolyan gondolja és most… most meg… itt hagyott egyedül. Mit fogok csinálni egyedül?
- Hogy mit fogsz… csinálni… és… mivel? – dadogtam, miközben kezdett összeállnia kép a fejemben. – Te… ugye nem vagy…?
- Terhes? – kérdezte szinte hisztérikus hangon. – De!
- Úr Isten! – tátogtam némán. – Akkor ezért hívogat egész nap.
- Beszéltél vele? – kérdezte reménykedve. – Nem válaszol a hívásaimra sem, teljesen eltűnt. Apu utána akart menni, de megállítottam, még a végén agyonveri, vagy nem tudom. Nem láttad, nagyon mérges volt Krisztiánra.
- Persze, hogy az volt. Krisztián meg nem normális, ha lenyugszik vissza fog jönni, meglátod. Nem beszéltem vele, folyton kinyomtam. Mikor mondtad el neki, hogy terhes vagy?
- Azt már tudtuk egy ideje, nem ez volt a baj. Tegnap elmentünk az orvoshoz, ő is velem jött. Tudod azt hittem, hogy örül neki. Olyan boldognak látszott, hogy babánk lesz.
- Akkor mi történt? – Nem értettem.
- Ikrek. – közölte az eddig hiányzó információt, ami mindent megmagyarázott. – Pedig már a nevüket is kitaláltam. Akarod hallani? – csillant fel a szeme. Bólintottam. – Barbi és Misi.
Idáig nem értettem miért riadhatott meg Krisztián, de most hirtelen együtt kezdtem érezni vele. Megtudni, hogy nem egy, hanem két gyermeked is lesz hamarosan Krisztián számára egy kisebb traumával érhetett fel.
- Akarod, hogy felhívjam? – kérdeztem.
- Miért vagy ilyen kedves velem? – kérdezte csodálkozva.
- Mert az unokahúgom vagy, a családom, és mert akármennyire is zakkant vagy, törődöm veled. Felhívom. – nyúltam a telefonomért, de Fanni megállította kezemet egy pillanatra.
- Köszönöm! – mondta. Szemeibe újra megláttam az első könnycseppeket. Mielőtt újra kitört volna, gyorsan kikerestem Krisztián számát a telefonkönyvemből és vártam, hogy felvegye.
Amíg én szépen helyrebillentettem a lelendő apuka fejét, Fanni türelmesen, reménykedve várt. Nem ment olyan egyszerűen, mint gondoltam, de végül sikerült meggyőznöm, hogy beszéljék meg felnőtt módjára a dolgokat.
- Elmegy hozzátok még ma és megbeszéltek mindent. Egyszerűen be van ijedve, nem lesz baj. Gyere, menjünk be és mondjuk meg keresztanyuéknak is.
- Beszéltem Krisztiánnal. – közöltem a benti társasággal. – Még ma elmegy hozzátok.
- Egy angyal vagy, drágám! – ölelt meg keresztanyu.
- Csak beijedt, szóval ne nagyon rohanjátok le, oké? Főleg rád gondoltam keresztapu, ne ess neki, ha lehet.
- Megteszem, ami tőlem telik. – ölelt meg ő is, majd hazaindultak.
Márk még ott maradt nálunk, mondván, hogy olyan rég találkoztunk. Nem panaszkodásból, de Robbal sokkal többet beszélt, mint velem. Örültem, hogy meg tudták találni a közös hangot.
- Ez kedves dolog volt tőled. – mondta Judit, miután keresztszüleim elmentek. – Ő nem biztos, hogy megtette volna neked. Lassan mi is indulunk szerintem. Zalán búcsúzz el a kis barátodtól.
- Jaj, ne már!
- A lányok jól viselkednek? – fordult felém Judit, miközben Péter Zalán és Beli szétválasztásával próbálkozott.
- Nincs velük baj. Jobban mondva remélem, hogy már jobban vannak. Reggel kicsit nagy sokk érte őket. – vigyorogtam rá.
- Uh, sajnálom. Ha zavarnak, csak szólj, és rögtön hazarendelem őket.
- Tényleg nem gond. – nyugtattam meg Juditot.
- Na, Zalán, mehetünk kicsim? Nem vihetjük el a kutyust, mert akkor Em nagyon szomorú lenne, és azt nem akarjuk, igaz?
- Nem, azt tényleg nem. – felelte bánatosan. - Sziasztok! – búcsúztak el mindannyian.
Anyu rábeszélt minket, hogy maradjunk vacsorára. Mivel jóformán majd éhen haltunk szívesen maradtunk. Márk nem ment haza Fanniékkal. Rob és apu között próbált közvetíteni, amíg én anyunak segítettem a konyhában. Természetesen nem kerülhettem el a négyszemközti kikérdezést.
- Miért nem mondtad, hogy kibékültetek? Igazán szólhattál volna, hogy hazahozod. Szegénynek pont ebbe a szituációba kellett belecsöppennie. – kezdett rá anyu.
- Nem. Veled voltam, ha nem rémlene. – grimaszoltam.
- Ő is bent van? – kérdezte.
- Fogalmam sincs, és nem igazán van kedvem már bemenni. Miért nem maradhattunk az ágyban? – kérdeztem nyűgösen, miközben magam köré tornáztam a karjait.
- Majd az is jön még ma. Most viszont bemegyünk és mindenkit leveszek a lábáról! – húzta ki magát határozottan.
- Oh, hangokat hallok. – tárult ki mögöttem az ajtó. – Em az és… Oh! - fagyott bele anyuba még a puszta gondolat is.
- Szia anyu! – nyomtam két puszit az arcára. – Remélem nem baj, hogy nem egyedül jöttem. Azt hiszem, nem kell nagyon bemutatnom, ugye? Rob, anyu. Anyu, Rob. – hadonásztam kettejük között. Anyu továbbra is megrökönyödve állt előttünk. Nem tudtam eldönteni, hogy azért mert fogalma sem volt a kibékülésünkről, vagy más okok miatt.
- Nem kellett volna megemlítened, hogy kibékültetek? – súgta oda anyu halkan.
- De azt hiszem. De most mondom. – néztem nagy bocsánatkérő szemekkel anyura.
- My name’s Eva. Nice to meet you! – nyújtotta Rob felé a kezét anyu.
- It’s my pleasure! – viszonozta Rob anyu gesztusát.
- Na, menjünk beljebb! - invitált beljebb minket. - Itt van a fél család.
- Igen tudom, Zalánnal és Márkkal már találkoztunk. Éppen Beli- t nyúzzák valahol a kertben. Ja, itt van a kutyánk, ha nem baj.
- Nem, dehogy. Van egy kis családi balhé, de annyira örülök, hogy itt vagytok és együtt. – nézett ránk anyu boldogan. – És én már aggódtam miattad, erre… Olyan boldog vagyok kicsim. – simogatta meg az arcomat.
Mikor beléptünk a nappaliba a döbbent arcokat gyorsan boldogok vették át, megnyugodtam. Csak Fanni szemei voltak pirosak a sírástól. Mikor végre mindenkinek be lett mutatva Rob, apu hellyel kínált minket. Rob egész végig az egyik kezemet szorongatta. Kívülről nem látszott annyira idegesnek, de éreztem, hogy nincs feloldódva annyira még. Szegényt hazahozom bemutatni, erre belecsöppen a családom gondjaiba. Szerencsére Zalán elfáradhatott, mert Márkkal éppen ekkor csatlakoztak hozzánk.
- Nézd milyen aranyos kutyus. – cipelte be a szobába Beli-t Zalán. – Kaphatok én is egyet?
- Hát, ha apu vesz neked egyet. – hárította át ügyesen Judit a választ Péterre.
- Apuuu!!! Létszíííí! – következett rögtön a hízelgés Péter irányába.
- Majd megbeszéljük, oké? Amíg itt vagyunk, játszhatsz vele.
- Akkor ti most együtt vagytok, igaz? – kérdezte Judit kíváncsian. – Örülök, hogy akkor újra jól vagy.
- Én is örülök. – mondtam.
- Mellesleg nem is mondtad, hogy kibékültek! Igazán megemlíthetted volna. – rótta meg anyut Judit.
- Ez nekünk is ugyanolyan újdonság, mint nektek. – nézett rám szúrós szemmel apu.
- Oké, oké. Bocsi. – kértem elnézést mindenkitől. – Gondoltam először magammal jövök tisztába és utána kürtölöm szét a hírt.
- Ne piszkáljátok már! – védett meg Márk.
- Jól beszél. Inkább örüljetek és legyetek kedvesek vele. – mutattam Rob- ra. Feltételeztem, hogy a beszélgetésünkből nem értette szegényem semmit sem. Igen mikor összejössz valakivel, aki nem a beszéli a nyelvedet nem az az első, hogy belegondolj, milyen rossz lehet ez a későbbiekben. Szerencsére Márk beszél angolul. Anyu, Péter és Judit pedig tökéletesen makognak, apu pedig csak a sporttal kapcsolatos kifejezéseket érti meg. Elég érdekes, néhol activityre hasonlító játék alakult ki pár perc múlva a nappaliban. Csak akkor kezdtem el fordítani, amikor már majdnem rosszul voltam a nevetéstől. Megnyugodva észleltem, hogy Rob már egyáltalán nem feszeng mellettem, sőt egész érdekes beszélgetésbe kezdett Márkkal. Imádtam az unokatesómat. De nem mindenki volt ennyire vidám a szobában.
- Itt hagyhatlak egy percre, nem baj? – súgtam Rob fülébe. – Márk fordítasz?
- Persze. – válaszolták mindketten.
- Na, gyere! – húztam fel a nappali foteljéből Fannit. – Beszéljünk!
Kisétáltunk a kertbe, ahol már apu felállította a kis hintaszéket. Szerettem itt ülni mindig is, innen rá lehetett látni a kert minden pontjára, de ugyanakkor volt egy kis zug jellege is. Tökéletes hely arra, hogy négyszemközt beszéljek Fannival.
- Mesélj, mi a baj! – fordultam felé, miután mellé helyezkedtem.
- Nem mondott anyud semmit sem? – kérdezte könnyes szemmel.
- Nem, csak annyit tudok, hogy valami balhé van Krisztiánnal. Összevesztetek? – kérdeztem.
- Úgy is mondhatjuk. Elment, egyszerűen beijedt és elment. – tört ki belőle a sírás. – Olyan hülye vagyok, Em! Bele se kellett volna kezdenem ebbe az egészbe. Azt hittem, hogy tényleg komolyan gondolja és most… most meg… itt hagyott egyedül. Mit fogok csinálni egyedül?
- Hogy mit fogsz… csinálni… és… mivel? – dadogtam, miközben kezdett összeállnia kép a fejemben. – Te… ugye nem vagy…?
- Terhes? – kérdezte szinte hisztérikus hangon. – De!
- Úr Isten! – tátogtam némán. – Akkor ezért hívogat egész nap.
- Beszéltél vele? – kérdezte reménykedve. – Nem válaszol a hívásaimra sem, teljesen eltűnt. Apu utána akart menni, de megállítottam, még a végén agyonveri, vagy nem tudom. Nem láttad, nagyon mérges volt Krisztiánra.
- Persze, hogy az volt. Krisztián meg nem normális, ha lenyugszik vissza fog jönni, meglátod. Nem beszéltem vele, folyton kinyomtam. Mikor mondtad el neki, hogy terhes vagy?
- Azt már tudtuk egy ideje, nem ez volt a baj. Tegnap elmentünk az orvoshoz, ő is velem jött. Tudod azt hittem, hogy örül neki. Olyan boldognak látszott, hogy babánk lesz.
- Akkor mi történt? – Nem értettem.
- Ikrek. – közölte az eddig hiányzó információt, ami mindent megmagyarázott. – Pedig már a nevüket is kitaláltam. Akarod hallani? – csillant fel a szeme. Bólintottam. – Barbi és Misi.
Idáig nem értettem miért riadhatott meg Krisztián, de most hirtelen együtt kezdtem érezni vele. Megtudni, hogy nem egy, hanem két gyermeked is lesz hamarosan Krisztián számára egy kisebb traumával érhetett fel.
- Akarod, hogy felhívjam? – kérdeztem.
- Miért vagy ilyen kedves velem? – kérdezte csodálkozva.
- Mert az unokahúgom vagy, a családom, és mert akármennyire is zakkant vagy, törődöm veled. Felhívom. – nyúltam a telefonomért, de Fanni megállította kezemet egy pillanatra.
- Köszönöm! – mondta. Szemeibe újra megláttam az első könnycseppeket. Mielőtt újra kitört volna, gyorsan kikerestem Krisztián számát a telefonkönyvemből és vártam, hogy felvegye.
Amíg én szépen helyrebillentettem a lelendő apuka fejét, Fanni türelmesen, reménykedve várt. Nem ment olyan egyszerűen, mint gondoltam, de végül sikerült meggyőznöm, hogy beszéljék meg felnőtt módjára a dolgokat.
- Elmegy hozzátok még ma és megbeszéltek mindent. Egyszerűen be van ijedve, nem lesz baj. Gyere, menjünk be és mondjuk meg keresztanyuéknak is.
- Beszéltem Krisztiánnal. – közöltem a benti társasággal. – Még ma elmegy hozzátok.
- Egy angyal vagy, drágám! – ölelt meg keresztanyu.
- Csak beijedt, szóval ne nagyon rohanjátok le, oké? Főleg rád gondoltam keresztapu, ne ess neki, ha lehet.
- Megteszem, ami tőlem telik. – ölelt meg ő is, majd hazaindultak.
Márk még ott maradt nálunk, mondván, hogy olyan rég találkoztunk. Nem panaszkodásból, de Robbal sokkal többet beszélt, mint velem. Örültem, hogy meg tudták találni a közös hangot.
- Ez kedves dolog volt tőled. – mondta Judit, miután keresztszüleim elmentek. – Ő nem biztos, hogy megtette volna neked. Lassan mi is indulunk szerintem. Zalán búcsúzz el a kis barátodtól.
- Jaj, ne már!
- A lányok jól viselkednek? – fordult felém Judit, miközben Péter Zalán és Beli szétválasztásával próbálkozott.
- Nincs velük baj. Jobban mondva remélem, hogy már jobban vannak. Reggel kicsit nagy sokk érte őket. – vigyorogtam rá.
- Uh, sajnálom. Ha zavarnak, csak szólj, és rögtön hazarendelem őket.
- Tényleg nem gond. – nyugtattam meg Juditot.
- Na, Zalán, mehetünk kicsim? Nem vihetjük el a kutyust, mert akkor Em nagyon szomorú lenne, és azt nem akarjuk, igaz?
- Nem, azt tényleg nem. – felelte bánatosan. - Sziasztok! – búcsúztak el mindannyian.
Anyu rábeszélt minket, hogy maradjunk vacsorára. Mivel jóformán majd éhen haltunk szívesen maradtunk. Márk nem ment haza Fanniékkal. Rob és apu között próbált közvetíteni, amíg én anyunak segítettem a konyhában. Természetesen nem kerülhettem el a négyszemközti kikérdezést.
- Miért nem mondtad, hogy kibékültetek? Igazán szólhattál volna, hogy hazahozod. Szegénynek pont ebbe a szituációba kellett belecsöppennie. – kezdett rá anyu.
- Hirtelen döntés volt és megérti, nem kell akkora feneket fordítani az egésznek. – forgattam meg a szemeimet.
- Tízhónapnyi szenvedés, munkába temetkezés, neked hirtelen döntésnek számít? – nézett rám anyu. – Nagyobb a baj, mint hittem. –sóhajtott egy nagyot.
- Jaj, a hazahozásra értettem, te is tudod. – mondtam. Anyu csak mosolygott mellettem. Nagyon jól szórakozott rajtam.
- Tudom, tudom. Rendes gyerek és látszik rajta, hogy tényleg szeret.
- Tényleg így gondolod? – kérdeztem. Örültem, hogy anyunak nincs semmi gondja Robbal.
- Persze, hogy szeret téged. Nem mindenki várna 10 hónapon keresztül arra, hogy megjöjjön az eszed. Az utánad való kérdezősködése pedig egyenesen imádnivalóvá tette a szememben. – elámultam. Anyu most komolyan az én pasimról áradozik?
- Persze, hogy mindenki tudott róla, csak én nem. Ha tudtátok miért nem szólt senki sem? – kérdeztem.
- Mégis mit csináltál volna? Teljesen meg voltál kergülve. – mondta, miközben levette a polcról a szükséges tányérokat.
- Szerinted rendbe jönnek? – kezdtem bele egy másik témába. Értette kikre gondolok.
- Ismered keresztapádat, minden rendbe jön. Azt hiszem Krisztián nagyobb gyerek, mint Fanni, berezelt elég rendesen.
- Hmm… remélem, igazad van. – mondtam. Nem szívesen lettem volna egyikük helyében sem. Annyira fiatalok voltak még két babához. Persze Krisztián velem egyidős volt, de az elköteleződés nem tartozott az erősségei közé. Jól mondta anyu: egyikük nagyobb gyerek, mint a másik.
Hálát adtam az égnek, hogy nekem a baba témával szerencsére még nem kell foglalkoznom egy jó ideig…
Nem maradtunk otthon sokáig vacsora után. Alig akartak elengedni minket anyuék, de megértették, hogy hétfőn mindkettőnknek dolgoznunk kell.
- Na, megvagy még? – kérdeztem miután ténylegesen megérkeztünk. Bogi és a lányok már itthon voltak, az egyik szobából valamilyen film hangjai szűrődtek ki.
- Jól éreztem magamat. A szüleid aranyosak és Márk jó fej, jól elbeszélgettünk.
- Ennek örülök. – bújtam az ölelésébe. Elfáradtam, legszívesebben állva elaludtam volna a karjai között. – Itt maradsz? – kérdeztem reménykedve.
Lopva Bogi szobája felé pillantott. Odabent érezhetően jó volt a hangulat.
- Ah, őket nem zavarjuk. Nem akarom, hogy itt hagyj egyedül, kérlek! – vettem elő a legszebb mosolyomat.
- Ez esetben… - húzott be a szobámba – itt maradok és vigyázok rád.
- Rám nagyon, nagyon kell vigyázni. – mondtam, miközben a mai napon nem először kezdtem megszabadítani a felesleges ruhadarabjaitól. – Szinte egész napos felügyeletet igényelnék igazából.
- Oó, azzal nem szolgálhatok. Tudod, sajnos a munkám eléggé szoros menetrendet diktál. Nem mindig én szabályozom a napjaimat – mondta elkeseredetten. – Nem lehetne valahogyan kiokoskodni, hogy mégis jó legyen? – bújtatott ki a pólómból.
- Talán, ha idebújsz hozzám elég szorosan, akkor kigondolhatunk valamit. – feküdtem keresztbe az ágyamon.
- Egy boszorka vagy! – bújt oda mellém. – De ennek ellenére, vagy pont emiatt: szeretlek! Mindig itt leszek, hogy vigyázzak rád. Én nem futamodom meg soha.
„Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.”
2011. május 10., kedd
Díjak...
Kris, Merci/ Holdfény ajándékozta meg ezzel a díjjal a történetet.
Szintén Merci/ Holdfény -től kaptam ezt a díjat. Nagyon egyre gondoltak nyinykével, mivel tőle is megkaptam. :)
Nyinyke még két díjjal megajándékozott.
Köszönöm mindenkinek, aki úgy gondolta, hogy a történet megérdemli ezeket a díjakat. Nagyon aranyosak vagytok! Remélem mindenkinek megköszöntem, de ha véletlenül elmaradt volna: köszi. :D
Tudom, hogy nem mostanában kaptam ezeket, de idáig nem volt időm kirakni. :$
Most jön, ami már egy ideje nyomja a csőrömet... Iszonyat jó érzés, hogy vannak ezek a díjak, meg hogy kapom őket, most viszont azt szeretném mondani, hogy ennyi volt.
A közeljövőben nem szeretnék díjat elfogadni. Nem szeretnék senkit sem megbántani ezzel, csupán úgy érzem ez már nem arról szól, mint kellene. Rég félrecsúszott kényszeres továbbadási játékká.... sajnálom. :(
Minden blog "A legjobb" "A legszebb" és még sorolhatnám... Az eddigi díjaknak csinálok egy külön kis fülecskét, vagy nem tudom, viszont többet nem szeretnék kirakni egyet sem.
Egy csomó nagyszerű író/ írópalánta van a neten, akik tényleg megérdemelnék ezeket. Én nem hiszem, hogy a kapott díjak akár negyedét is megérdemeltem volna. :S
Továbbra is tartom, hogy magamnak írok puszta szórakozásból. Szóval nem, nem lesznek kommenthatárokhoz kötött fejezetek, meg hasonlók. Ennek ellenére nagyon örülnék, ha olvasás után írnátok pár sort. Persze ott a pipa... Viszont a pipa nem tud beszélni. :)) Nem tudja szegény elmondani, hogy csak rutinból nyomtatok az egyik pipára, tényleg jó volt, nem akartok ti lenni az elsők akik nemtetszésüket nyilvánítják, stb. Kicsit én is úgy vagyok, mint Edward: annyira szeretnék belelátni a fejetekbe. :))
Csak annyit szeretnék kérni tőletek, hogy írjátok le, mi az ami jó volt/ nem volt. Csak bátran, nem harapok, csupán szeretnék tanulni a hibáimból. Mert sajna vannak... :(
Puß
Gitka
Nyinyke még két díjjal megajándékozott.
Köszönöm mindenkinek, aki úgy gondolta, hogy a történet megérdemli ezeket a díjakat. Nagyon aranyosak vagytok! Remélem mindenkinek megköszöntem, de ha véletlenül elmaradt volna: köszi. :D
Tudom, hogy nem mostanában kaptam ezeket, de idáig nem volt időm kirakni. :$
Most jön, ami már egy ideje nyomja a csőrömet... Iszonyat jó érzés, hogy vannak ezek a díjak, meg hogy kapom őket, most viszont azt szeretném mondani, hogy ennyi volt.
A közeljövőben nem szeretnék díjat elfogadni. Nem szeretnék senkit sem megbántani ezzel, csupán úgy érzem ez már nem arról szól, mint kellene. Rég félrecsúszott kényszeres továbbadási játékká.... sajnálom. :(
Minden blog "A legjobb" "A legszebb" és még sorolhatnám... Az eddigi díjaknak csinálok egy külön kis fülecskét, vagy nem tudom, viszont többet nem szeretnék kirakni egyet sem.
Egy csomó nagyszerű író/ írópalánta van a neten, akik tényleg megérdemelnék ezeket. Én nem hiszem, hogy a kapott díjak akár negyedét is megérdemeltem volna. :S
Továbbra is tartom, hogy magamnak írok puszta szórakozásból. Szóval nem, nem lesznek kommenthatárokhoz kötött fejezetek, meg hasonlók. Ennek ellenére nagyon örülnék, ha olvasás után írnátok pár sort. Persze ott a pipa... Viszont a pipa nem tud beszélni. :)) Nem tudja szegény elmondani, hogy csak rutinból nyomtatok az egyik pipára, tényleg jó volt, nem akartok ti lenni az elsők akik nemtetszésüket nyilvánítják, stb. Kicsit én is úgy vagyok, mint Edward: annyira szeretnék belelátni a fejetekbe. :))
Csak annyit szeretnék kérni tőletek, hogy írjátok le, mi az ami jó volt/ nem volt. Csak bátran, nem harapok, csupán szeretnék tanulni a hibáimból. Mert sajna vannak... :(
Puß
Gitka
2011. május 3., kedd
Friss
Sziasztok!
Nem, nem fejezetet hozok, sorry. Viszont a fejezet időpontjával kapcsolatban írok. Ezen a héten befejeződik az egyetem, kezdődik a vizsgaidőszakom. Juhhé! Viszont már most is van 5 db vizsgám. :D Nem azért nincs friss, mert nincs ötletem- van egy csomó, és szuper lesz ;) - hanem mert nincs időm írni. :(
Remélem megvártok, amint tudok leülök írni, de jelenleg már lassan gépundorom lesz, annyi filmet kellett megnéznem a hétvégén. :S
A díjakat, köszönöm, kirakom, amint lesz rá időm. :) Ezzel kapcsolatban majd még írok pár dolgot, szintén, ha lesz időm...
Legkorábbi időpontot sem tudok mondani, bocsika.
Ja, és az érettségizőknek egy kalappal! Nem vészes az! ;)
Puß
Gitka
Nem, nem fejezetet hozok, sorry. Viszont a fejezet időpontjával kapcsolatban írok. Ezen a héten befejeződik az egyetem, kezdődik a vizsgaidőszakom. Juhhé! Viszont már most is van 5 db vizsgám. :D Nem azért nincs friss, mert nincs ötletem- van egy csomó, és szuper lesz ;) - hanem mert nincs időm írni. :(
Remélem megvártok, amint tudok leülök írni, de jelenleg már lassan gépundorom lesz, annyi filmet kellett megnéznem a hétvégén. :S
A díjakat, köszönöm, kirakom, amint lesz rá időm. :) Ezzel kapcsolatban majd még írok pár dolgot, szintén, ha lesz időm...
Legkorábbi időpontot sem tudok mondani, bocsika.
Ja, és az érettségizőknek egy kalappal! Nem vészes az! ;)
Puß
Gitka
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)