" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2011. szeptember 25., vasárnap

44. fejezet - Kisangyalok városa

Sziasztok!

Gondoltam kezdődjön jól a hét egy fejezettel, ha már elkészült. :)
Nem szövegelek sokat ezúttal, ígérem. Bocsi a kimaradásért még egyszer és köszi mindenkinek aki még itt van.
Képmániás lettem, oda is képet rakok, ahova nem kellene, ez van. Egyik sem a sajátom, loptam. :D
Remélem kedveteket lelitek a fejezetben.
Jó olvasást!

Puß
Gitka

***
"Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom."

/Ady Endre/



- Hmm… ez mennyire hiányzott már! – nyújtóztattam meg végtagjaimat.

- Az, hogy szinte hajnalban feltrombitáljon az ébresztőm? – dörmögte mellőlem egy álmos hang.

- Az is. Meg ez is. – csókoltam szájon. – Jó reggelt!

- Jó reggelt! Maradj és aludj! – csókolt homlokon, miközben kikelt az ágyból.

- Nem. – nyújtózkodtam újra, majd utána eredtem. Rendben az utána eredni erős túlzás, pontosabban utána csoszogtam. Gyorsan beleléptem az egyik elől hagyott papucsába, egyértelmű okok miatt nem volt időm, kedvem, sem szándékomban múlt éjjel kipakolni ilyen cuccokat. Arra itt lesz az egész napom, amíg egyedül gubbasztok Rob nélkül.

- Most tényleg szándékodban áll felkelni? – kérdezte.

- Talán nem úgy tűnik? – feleltem egy hatalmas ásítás közben. Na jó, beláttam, hogy nem voltam a legbeszámíthatóbb jelen állapotomban. Talán az egzotikumokban bővelkedő első los angelesi éjszaka tette…– Ébren vagyok. – ültem le a konyha egyik székére, ahonnan tökéletesen szemmel tarthattam minden egyes mozdulatát. Különös képen bizonyos megmozdulásait. Vajon eljön valaha az az idő, amikor különösebb rácsodálkozás nélkül leszek képes rajta tartani a szemeimet? Remélem, sosem!

- Menten elalszol. – vigyorgott. – De, ha tényleg nem pihensz tovább, nincs kedved velem jönni?
Uh, felcsillantak a szemeim. Ez jobb ébresztő, mint a legerősebb fekete. Forgatás egész nap, rohangáló embertömeg, statiszták, színészek… Rob… Igen!

- Keresek valami ruhát! – pattantam fel, majd a cuccaimhoz szaladtam. Ha emlékeztem volna, melyik táskába pakoltam be a keresett ruhámat, az fantasztikus lett volna. Végül az első tűrhető darabot rántottam magamra. Gyors fogmosás, reggeli frissítő arcmosás és még 10 perc készülődés után első rekordomat teljesítve ültem vissza Rob mellé a konyhába, aki még reggeli kávéját iszogatta kómás tekintettel.

- Komolyan, hogy csinálod? Egy korty kávét sem ittál és nézz magadra, majd rám.

- Idáig is pontosan azt tettem: téged bámultalak. – fontam magamra karjait. Hiányzott a reggeli, kissé nyűgös Rob. Mindig is utált korán kelni. Nos, én sem szerettem kiengedni a karjaim közül, de néha egy-egy forgatás meg tudott győzni a koránkelés gyönyöreiről. Hmm… Nem szabadna olyan dolgokról gondolkodnom, mint „gyönyör”. Pajzán kis belső ördögöm kávé nélkül is élénk volt. – Mellesleg el fogsz késni.

- Úgy emlékszem, már nem vagy az asszisztensem. – pillantott fel a müzlis tálból.

- De nem ám! Sokkal szörnyűségesebb vagyok minden asszisztensnél. – vettem ki kezéből a tejet. – Igyekezz!

- Oké, oké.

- Elfelejtettem, milyen nyűgös tudsz lenni reggelente.

- Ez a szerencsém, lehet különben ide sem költöztél volna. Bár sok ellenállhatatlan képességem van, amivel mégis meg tudtalak volna győzni. Sőt, akár most is meg tudlak győzni. – pillantott gyorsan a falon lógó órára.
Kis ördögöm győzedelmi táncot járt.

- Hát lássuk, mutasd Pattinson mit tudsz! – haraptam be csábosan az alsó ajkaimat. A müzlis tál utolsó pillanatait élte át, majd ripityára törve landolt a konyha hideg kövén. Hasonló véget ért a nappaliban lévő állólámpa is. Egyértelműen a lámpa volt rossz helyen.

- Ezelőtt sosem hívtál Pattinsonnak. Ezt bevezethetnénk a szokásba.

- Ezt mond az elhalálozott dolgoknak. – nevettem a karjaiba. A hirtelen mozdulat hatására szúró fájdalmat éreztem a fejemnél. – Aú! Azt hiszem bevertem a fejemet.

- Kellett neked olyan hirtelennek lenned és lehúzni a földre! Odafent sokkal puhább élményben lehetett volna részed. – nézett rám sokatmondóan.


Még hogy én vagyok a hirtelenke! Magadnak kerested a bajt, ezen túl majd meggondolod minden kiejtett szavadat, édesem.

- Hát mindenki máshogy szereti, de nekem nem volt bajom a dolgok keménységével. – Egy- egy, nem én kezdtem a beszólogatást. Ártatlan vagyok.

- Igen?! Akkor ezt egyúttal egy elismerésnek és igen határozott ’hiányoztam’- nak veszem. Nem hiába döglenek utánam a nők. – vigyorgott felém könyökölve önelégült mosollyal az arcán.

- Ahh, jól van, ezt megjegyeztem! – húzódtam el tőle, hogy fel tudjak kelni. – Szóval egy igazi szívtipró vagy, oké.

- Ne, ne hagyj itt! – rántott vissza meztelen mellkasára. – Jó leszek, ígérem. - tette gyorsan a szívére a kezemet. 

- Ha itt hagylak, azzal jót teszek neked, mert nem késel el orbitálisan, de magamnak sem tetszik a dolog.

- Maradnod kell, itt velem. Vagy át is mehetünk az ágyba. Látod, én teljes mértében azon vagyok, hogy boldoggá tegyelek. – vigyorgott, amíg egy díszpárna nem csapódott az arcába. – Aú! – nevetett fel hangosan.

- Öltözz! – keltem fel mellőle, most tényleg és mindenkorra. Magam köré csavartam egy takarót, majd bemasíroztam a fürdőszobába a mai napon másodszorra.

- Megjegyezném, hogy te tehetsz mindenről. – jött utánam. – Amíg nem voltál itt, én voltam a leglelkesebb és legpontosabb ember a forgatáson, most pedig, akkora fájdalmaim vannak pusztán a munka gondolata miatt, mintha a fogamat készülnének kihúzni.

- Akarod, hogy visszamenjek? – kérdeztem. Persze még viccből sem gondoltam komolyan. Egy kisebb hadsereg kéne ahhoz, hogy a közeléből eltávolítsanak. Újra a rózsaszín köd birodalmában éltem, mint mindig, amikor a közelemben volt. Mintha, csak pár napja toppant volna be abba a londoni forgatási helyszínnek az öltözőjébe…

- Oh! – torpantam meg hirtelen. A forgatás… – Reese is ott lesz? – kérdeztem, filmbeli partnernőjére célozva.

- Igen, mivel egy rakat közös jelenetünk van. Csak nem lesz féltékeny valaki? – emelte fel érdeklődve szemöldökét.

- Dehogy! Nem azért. Inkább mégiscsak kipihenném magamat. – döntöttem el.

- Most miért? Na, ki vele, mi történt!

- Nos, ez eléggé furcsa lenne. – merengtem.

- Mire gondolsz pontosan?

- Találkozni Reese-zel. Azt hiszem, kissé ideges lennék miatta. – nevettem fel zavaromban. - Amikor az iskolai újságnak irkálsz- ami legtöbbször elég gyorsan a kukában végzi- nem gondolsz arra, hogy egyszer majd összefutsz az írásod tárgyával.

- Írtál Reese-ről?

- Igen. – bólintottam. – Pontosabban róla írtam a legelső cikkemet, ami aztán tényleg meg is jelent egy normális újságban. A Hiúságok vásáráról. Így visszagondolva eléggé pocsék írás volt.

- Most viccelsz ugye? – nevetett. – Szóval arról a filmről írtál először, amelyikből engem kivágtak? Igen, ez biztosan a sors műve, kicsim. – vont szorosabban a karjaiba.

- Miért ez idáig kérdés volt? – kérdeztem. – De tényleg, inkább most itt maradnék, pakolászok. Valakinek az összetört lámpát is arrébb kell vonszolnia. Majd máskor elkísérlek, oké? – vetettem be kiscica tekintetemet. Oké, beparáztam, na és akkor mi van? Nem a nagy beköltözős- reggeli- tördelős- hancúr után képzeltem el a Reese-zel való találkozásomat.

- Jól van, ha ezt szeretnéd. – puszilt homlokon, mielőtt még meghallottuk volna az ajtócsengőt. – Ez biztosan Dave lesz. Figyelj, mi lenne, ha amíg én forgatok, nem nagyon mászkálnál a városban? Majd én idegen vezetek neked.

- Komolyan gondoltad, hogy pont én nem fogok az első adandó alkalommal városnézésre menni? Kizárt. – jelentettem ki. – Amint rájövök hova pakoltam el kockás ruhámat, már itt sem vagyok.

- De az úgy nem lesz az igazi, ha nem én, vezetlek be Los Angeles titkos vidékeire. – vonta magára a kezeimet. – Nyugodtabb lennék, ha nem kellene azon aggódnom, mikor kapnak el a fotósok. De ha nagyon szeretnél Dave biztos elkísér, ha megkérem rá.

Nagyon ügyes stratégia. Én biztos nem megyek sehova sem testőrrel, de nem ám.
- Hát legyen. Nem kószálok el, ígérem. – nyomtam egy csókot az ajkára. – De ajánlom, hogy kielégítse az igényeimet. – simítottam végig incselkedve a mellkasán, majd útjára engedtem.

***
Ígérni könnyebb, mint megtenni. Nálam ez így hangzana: Ígérni könnyebb, mint nem megtenni. Az első két nap még eltelt valahogy. Pakolgattam, volt mit rendesen, így a napjaim fele elment azzal. Meglehetősen lassan méghozzá, pont akkor, mikor gyorsan kellett volna. Persze ahogy Rob megjött a forgatásról rögtön villámsebességgel zajlottak a dolgok. Minden tekintetben. Aztán a harmadik napon, amikor elfogadható állapotba kerültek a cuccaim, hirtelen nem találtam a helyemet a lakásban. Mégis mit tehet ilyenkor az ember lánya? Ha Dávid itt lenne, biztos, hogy vásárlótúrára indultunk volna. Én egy szimpla kávézótúrával is beértem, egyelőre. Taxit fogtam, annyira cool csajnak még nem érezem magamat, hogy egyedül kocsiba üljek, azért ez mégsem London.
Egy rövidke kószálás után, megtaláltam a számomra tökéletes helyet, ahova beülhettem egy kávéra és egy fánkra. Isteni fánkjuk volt, lassan kezdtem elfelejtkezni arról, hogy nem egy angol pub-ban ülök. Simán letagadhatták volna, hogy amcsik. A hely egészen a szívembe lopta magát, így másnapi nagy magányomban, amikor a négy fal már túlságosan szűknek tűnt, laptoppal nekivágtam újra a városnak. Ígértem, nem ígértem, hogy nem teszem, nem érdekelt. Nem tudtam tovább bent ücsörögni, amikor odakint száz ágra sütött a nap és szinte hívogatott a város távoli zaja.
Ezúttal egy kisebb sétát is beütemeztem, szerencsére kedves sofőrt fogtam ki. Általában az ilyenekkel szerencsém szokott lenni. Csak akkor lett kicsit lelkiismeret furdalásom, amikor Rob felhívott, nem unatkozom-e. Nem hazudtam, egyáltalán nem unatkoztam. Sőt, kivételesen egy nagyon jó kis üzletet találtam magamnak. A kávézó felé már szentül meg voltam arról győződve, hogy a füllentésem, valamint a ruha egyaránt a saját és Rob hasznát szolgálják. A ruha mindenképpen, ha a szoknya és a dekoltázs méretét vesszük számításba. Mindent összevetve frissen, üdén ültem le a kávém mellé, hogy valamit írogassak.

- Hello! – ijesztett fel merengésemből egy ismeretlen női hang. – Bocsi, de láttam, hogy egyedül vagy és tegnap is itt voltál. Nem mintha követnélek, vagy ilyesmi, nem vagyok őrült. Csak elég jó a megfigyelőképességem, megmaradnak bennem az arcok. Meg ide járok szinte mindennap. Össze-vissza makogok, de eskü nagyon jó vagyok hallgatásban is, de az a pasi eléggé levakarhatatlannak látszik. – bökött a háta mögé a fejével.  – Leülhetnék, mintha ismernénk egymást. Baromira nincs kedvem csak ezért elmenni, és a többi asztal foglalt, meg kevésbé látszanak emberbarátnak. Egy kukkot sem hallasz felőlem, de szükségem van a napi kávé és fánk bevitelemre.

- Öhmm…- pár pillanatig eléggé letaglózva néztem ismeretlen feltartómra. Kittin kívül senkit nem hallottam még ennyire pörgősen, össze-vissza csacsogva beszélni. Milyen nő áll fel és sétál oda egy vadidegenhez ilyen sztorival? Valamiért mosolyoghatnékom támadt. Szimpatikus volt.

- Oké, sült bolondnak hiszel. Semmi baj. Vedd úgy, mintha ez meg sem történt volna. Nem akartalak zavarni, bocsi. – lépett volna el az asztalomtól.

- Oh, ne! Ülj le nyugodtan. – mutattam a velem szemben lévő asztalra.

- Köszi. Bocsi. Tudom, ez eléggé filmbeillő volt, de szinte már a bugyimban éreztem a tekintetét. És egyáltalán nem volt simogató. – borzongott meg. Igen, egyértelműen lökött volt a csaj. De jó értelemben.

- A legtöbben elmenekültek volna, de nem lehetünk egyformák, az eléggé unalmassá tenné az életet. – próbáltam valami okosat és értelmeset kipréselni a számból. Tekintve, hogy éppen az írásból zökkentett ki eléggé filozofikus gondolat bukott ki belőlem.

- Én is pontosan így gondolom! – bólintott lelkesen.
Zavartan szántottam végig az ujjaimat gépem billentyűzetén. Hát ebből ma már nem igen lesz írás… Inkább gyorsan elmentettem az eddig összedobott cuccaimat és lehajtottam a gépet.

- Ahh, kizökkentettelek, igaz? Ajj, annyira sajnálom! Tudod mit, meghívlak egy kávéra. Vagy valami másra. Isteni a fánkjuk, igen, azt meg kell kóstolnod.

- Igen tudom, igazából szinte csak azért járok ide. – vallottam be.

- Oh, komolyan? Én is! – vigyorgott. Mintha egy napkitörés ült volna velem szemben, úgy sugárzott belőle a vidámság. – Na, meg mert szerintem ez az egyetlen hely Los Angelesben, ahol van valami fogalmuk arról milyen az igazi angol kaja. Nem azokra az agyondekorált, ehetetlen, puccos ételkölteményekre gondolok, hanem a normális kajákra. Bár én inkább csak ide a kávézó részbe szoktam beülni. - hallgatott el hirtelen. - Megint túl sokat beszélek. Ne haragudj! Tudom, azt ígértem meg sem mukkanok.

- Nem, semmi baj. Tényleg. Igazából mára már kiírtam magamból mindent, azt hiszem.

- Csak nem író vagy? – vonta fel a szemöldökét. – Félre ne értsd, semmi bajom az írónőkkel, csak nem tűnsz írónak, ennyi. – vonta meg a vállát.

- Egy forgatókönyvön dolgozgatok, megőrülök, ha nem írhatom le, ami a fejemben van, azért hurcolászom mindig magammal a laptopot. Amúgy otthon egy újságnak is írogatok, jelenleg valami munkát keresek. Nem vagyok egy tipikus otthonülő, tétlen típus.

- Oh, hát itt mindenki rendező, színész, producer vagy forgatókönyvíró, vagy éppen az szeretne lenni. Oh és persze a modelleket sem szabad kifelejteni. Tipikus LA. – biccentett a többi vendég felé, a városra célozva. Aztán hirtelen megint megtorpant, mint az előbb, mintha ráeszmélt volna valamire. – Igen, most sem akartam bunkó lenni.

- Nem vagyok rögtön sértődő típus. Nem veszem magamra, ne aggódj, annál azért kicsit több önbizalmam van.

- Huh, akkor még nem zavarsz el, megnyugodtam. Kávé nélkül még ennyire sem vagyok kezelhető. – mosolygott. – Na és van már valamid, amit talán ismerhetek, láthattam?

- Egy hete fejeztük be egy barátommal a filmünk utómunkálatait, szóval nem hiszem. Különben is csak egy kis film, szerencse, ha otthon a mozik hajlandók lesznek levetíteni.

- Na, csak nincs akkora önbizalmad, persze, hogy levetítik, kérlek! – legyintett a kezével. – Nem vagy amcsi, sem angol, de szinte tökéletesen beszéled a nyelvet. – állapította meg.

- Akkor ezt a szinte dolgot most dicséretnek veszem. Csak most költöztem ide Magyarországról.

- Oh, vannak rokonaim Bécsben, az elég közel van oda. Félig- meddig német felmenőim vannak, bár angolnak tartom magamat. Ráadásul most még ki is derült, hogy egy bunkó angol, aki be sem mutatkozik. Nina. – nyújtotta a kezét.

- Nagyon örülök, Emili.

- Hát, nagyon örülök, hogy így összeismerkedtünk és persze, hogy megmentettél. – kacsintott rám. Egy gondolat futott át az agyamon. „Oh, csak nem leszbikus!” Dávid egyszer finoman utalt „meleg-mágnes” képességeimre. Volt benne valami, egy ismerősöm sem büszkélkedhetett annyi meleg baráttal, mint jómagam. Ráadásul ő jött ide és most itt csacsog… egyértelmű, hogy nem ülhetek többet a négy fal között Robra várva. Társaságra van szükségem, életre és levegőre.

- A megmentés kölcsönös, lehet hamarosan becsavarodtam volna egyedül.

- Ez az érzés kölcsönös, mikor ideköltöztem, egy lelket sem ismertem. Szörnyű volt! Komolyan már- már odáig jutottam, hogy direkt bénáztam a bevásárlóközpontokban a pénztárnál, hogy addig is beszéljek valakivel. – erre felkuncogtam, valahogy pontosan el tudtam róla képzelni, hogy tényleg megtette. -  Egyedül lenni szívás. Főleg egy idegen városban, mert akkor még csak az sincs, aki megmutassa a klassz helyeket. Ha gondolod én szívesen elkalauzollak. – ajánlotta fel.

- Köszi, hát nem is tudom.

- Nem akarom ám rád erőltetni magamat, és leszbikus sem vagyok. Már volt, hogy az hitték rólam. De, köszi, én ezt passzolnám. – Kicsit elkapott a bűntudat. Én pontosan ezt gondoltam róla. Nesze nekem, én is ugyanolyan vagyok, mint mások. Rögtön az első benyomás után ítélem meg az embereket. – Persze azzal sincs bajom, ha valaki az…- sandított rám.

- Dehogy! – jelentettem ki. – Barátom van. Pasi.

- Oké, az első dolog, amit megtanultam itt semmi sem az, aminek látszik.
Valamiért nem akartam tudni a részleteket, mire is gondolt. Bár valami azt súgta, elmondja ő anélkül is, ha nem kérdezek rá.

- Nem lenne rossz megnézni a várost. Igazából egy csomó hely van, ahova el akarnék menni, de megígértem a barátomnak, hogy az övé az idegenvezetés lehetősége. – forgattam meg a szemeimet a gondolatra. Hogy az mikor is lesz, azt nem tudom. Rob beosztását és a napok utáni fáradtságát ismerve nem ebben a hónapban.

- Rendben, semmi baj. Persze nem is kell mindent az első hétre tuszkolni. A legjobb kis adagokban beadagolni a várost. Ez nem lesz kisebb, csak mindig nagyobb és nagyobb.

- Attól én sem félek. – mosolyogtam. – Bár szerintem, mire elszabadul annyira, hogy megmutassa a várost, félig átépítik.

- Szóval hozzá költöztél ki?

- Igen.

- Na és mivel foglalkozik, hogy ennyire nincs ideje egy kicsit körbemutogatni „az angyalok városát”?
Valahol az agyam mélyén megszólalt a vészcsengő, de figyelmen kívül hagyva válaszoltam.

- Színész.

- Na, akkor forgatókönyvíró – újságíró és színész. Tökéletes párost alkothattok. – mosolygott. - Egyszer én is jártam eggyel, de nem ő volt az igazi.

- Na és te mivel foglalkozol? – érdeklődtem. Eszem ágában sem volt elküldeni, nagyon élveztem a társaságát, főleg, hogy Robon és a barátain kívül senkivel sem beszélgettem, ha a pincért és a bolti eladókat nem veszem figyelembe.

- Fotózgatok, na jó, éppenséggel baromi jó vagyok. – nevetett. – Vagyis ezt állítják. A hónap végén lesz a kiállításom megnyitója. Tudom, hogy ez így elég furcsa, de nincs kedved eljönni, megnézni? Egy csomó állítólag jó fej és értelmes ember lesz arra, tiszta film és média elit.

- De, nagyon szívesen!

- Remek. Akkor felírom ide a telószámomat és meg is vagyunk. – nyomta a kezembe a számát egy szalvétán. Komolyan, mintha egy filmbe csöppentem volna.

- Szabadúszó vagy, vagy újságnál dolgozol?

- Nem úszom semerre sem, béna vagyok úszásban. – vigyorgott. – Na, de komolyan van pár újság, akik fel szoktak kérni, hogy lőjek el nekik pár képet, de azért annyira még nem harcolnak értem.

Jó pár sütivel később azon kaptam magamat, hogy totálisan feloldódtam a társaságában – lehetséges, hogy cukor túladagolást szenvedtem – szinte nem volt kedvem elbúcsúzni tőle. Viszont emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy otthon egy éhes és fáradt férfi fog betoppanni az üres házba, ha nem indulok hamarosan.

Így találtam rá egy új barátra. Vagy ő talált rám. Ezzel kapcsolatosan hetek múlva is félóráig tudott volna csacsogni Nina. Rob teljesen elképedten állt előttem, amikor elmeséltem délutáni kiruccanásom történéseit.

- Csak te vagy képes egy ekkora városban, ilyen természetességgel ismerkedni. – csóválta meg fejét.

- Egyesek szerint kedves arcom van, ezért többen is bátrabban fordulnak oda hozzám.

- Nos, ezzel nem tudok vitatkozni. De azt hittem, velem fedezed majd fel a várost. – szegte le bánatosan a fejét.

- Egy hete itt kuksolok és a legközelebbi boltba való eljutás nem igazán elégítette ki a mozgásigényeimet. – nyújtóztattam ki lábaimat. – Azt hittem, szabad kijárásom van, vagy büntiben vagyok? – kérdeztem.

- Dehogy vagy! Nem úgy gondoltam, hogy nem mehetsz sehova, csak nem akartam, hogy elkapjanak.

- Hogy elkapjanak? – néztem rá értetlenül. – Most a fotósokról beszélünk, ugye? Nem gondolod, ha egyedül mászkálok kisebb az esélye, hogy bárkinek egyáltalán feltűnne a jelenlétem? Valaki hamarosan úgyis kiszúrja, hogy az államokban vagyok. És az is le fog neki esni, hogy egy jó ideig itt is maradok. Veled! Legalábbis ez a tervem. – vigyorogtam rá.

- Nem akarok belőled kalitkába zárt madarat csinálni, csak féltelek.

- Pontosan. Felesleges energiákat pazarolsz erre. Nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni. Kérlek, ne kelljen neked is ezt bizonygatnom. – sóhajtottam. – Elég volt, tegnap egy órán át a szüleim prédikálását hallgatnom. Igenis át tudok menni úgy egy úttesten, hogy ne ütessem el magamat!

Eddig LA nem lopta be magát a szívembe, ezt erősen próbáltam elnyomni magamban már csak Rob miatt is, de ez az érzés már a múlté volt. Minél többet beszélgettem Ninával, annál közelebb érezte magamhoz a várost. Bár a fontosabb és romantikusabb helyek megtekintését tényleg Robbal szerettem volna megejteni, viszont Nina rávett egy kisebb városnézésre. Amíg Rob forgatott Ninával barangoltam a városban, vagy beszélgettünk valahol. Nem a híres helyekre koncentrálódott a kirándulásunk, inkább a hasznos és szórakoztató helyeket célozta be. Bár mellette nem igen lehetett egy helyet sem csupán hétköznapinak nevezni. Mintha csak Kitti sétált volna mellettem az utcán és ontotta volna magából a „hülyeségeit”. Néha már büntetni valóan sokat nevettem. Egész lénye egy hatalmas paradoxon volt.

2011. szeptember 24., szombat

Újra online!

Hali!
Nézzétek csak ki van itt! :))


Kicserélték az alaplapot a gépemben, már működőképes. De ami a legszuperebb az egészben: MINDEN MEGVAN!!! Ne akarjatok hasonló élményekkel gazdagodni... uhh, szörnyű volt ez a géptelenség. Oké, azért túléltem valahogy. Ha azt mondom 9 nap alatt megnéztünk Breeco-val egyetem stb. mellett egy évad Supernatural-t, akkor szerintem egész tűrhetőnek mondható. XD Köszi Breeco, hogy élősködhettem rajtad.<3
Ha már az élményeket emlegettem, volt szerencsém megjelenni egy blogtalálkozón. Örülök, hogy végre találkozhattam veletek lányok! Annak meg még jobban örülök, ha csöndben is, de itt vagytok és olvastok. :$ Köszi!
Közben megkezdődött a suli. Húzós egy szemeszternek nézek elébe, ezt már az első napon leszűrtem. Nem tudom még hogyan hozom össze a dolgaimat, de megcsinálom. :) Most 3 heti kötelező filmadagomat futtatom éppen (nem olyan jó ám, mint ahogy hangzik), beadandókat írok stb. közben pedig a fejezetet pötyögöm befelé. Éppen megvilágosult pillanataimat élem, valahogy így:

 
...szóval jövök, nem vesztem el/ nem raboltak el az idegenek,
fejezet a napokban érkezik valamikor.

Puß
Gitka

2011. szeptember 4., vasárnap

Gép nélkül...

Sziasztok!

Rossz hír hozója leszek. :$ A gépem feladta a harcot. Bekapcsolom, de mégsem látni semmit a monitoron.  Nem jó az alaplapja vagy processzorhibás... vagy valami hasonló "übermagasszintű-nem-értek-én-ehhez" baja van.
Igazán remek időpontot választott így pár nappal a tanév kezdete előtt . :((  Hétfőn viszik szervizbe, fogalmam sincs mikor lesz újra működőképes állapotban.
Az a helyzet, hogy mindenem azon a gépen van. Igen, a történet folytatása is... Én kis lüke nem mentettem le semmi másra. Gratula magamnak! Volt már valakinek valami hasonló, mennyi az esélye, hogy nem törölnek le mindent kicsiny gépemről? Nagyon remélem, hogy megmentik a fontos dolgaimat.
Egy kis türelmet kérek tőletek. Nem igazán szeretném újra írni ami már kész volt mindaddig, amíg azt nem mondják, hogy nem tudják megmenteni. Plusz így gép nélkül elég macerás más gépén gépelgetni. De majd kitalálok valamit, hogy ne tartson ez az állapot 1-2 hétnél tovább.
Remélem megvártok!
Puß
Gitka