" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2012. február 25., szombat

56. fejezet - Firenze fiaba /Firenzei tündérmese/

Sziasztok!
Amint megígértem itt jön a következő. Oké az elmúlt napokban már sokszor megígértem FB-on, tudom. Elvesztettem a fonalat, fogalmam sem volt mit is akarok megírni, megfáztam, egyetem... minden jóból egy kicsi, volt amiből több is, mint kellene.

Köszönöm a kommenteket mindenkinek! A hisztiért meg bocsi, csak kijött.

a.n: Dean rendes, tisztességes egy fazon. És romantikus is, hiszen ennyit vesződni egy ajándékkal. Fogalmam sincs mire célzol…. :P Rob kevesebbet szólal meg, Emnek viszont be nem áll a szája. XD
Breeco: Druszád simán lerendezné szegényt. Na, elképzeltem. XD Tudom, ha tiéd lenne a döntés, megfagynának. Hmm.. .mondjuk nem éppen. ;) Na, majd oda mennek legközelebb! Lehet most visszakaptam, hogy ilyen szétszórttá tettem és azért vagyok én is ilyen mostanában.
Anna: Semmi baj, bármikor. :) Szerintem jó kis meglepi lett, én is elfogadnám.
csibimoon: Ha tudnád milyen jó újra hallani felőled. :) Örülök, hogy megint vagy! Istenem mennyit dőltem a megszólalásaidon. Kötöm magamat a nőt nem bántunkhoz, bár ki tudja mit hoz magával a szél… Nem tudom mennyire sikerült a vattacukor feeling, de majd megmondod.
Anna: Köszönöm!
Holdfény: Ez jó hosszú lett. XD Franciát tanulsz?! :O Annyira gyönyörű nyelv, amin egy szót sem tudok…  Képes voltam végig nézni francia szinkronos filmeket csak azért, mert franciául beszéltek benne. Na igen, én is lenni roppant komplett. Most az olaszok raboltak el maguknak. Oh, De Sica (L)! Előre elnézést kérek akkor tőled. Valószínűleg oltári baromságokat fordítottam a fejezetben. :$ Kíváncsi vagyok mennyit is. Ha van időd esetleg megírod nekem mennyit fordítottam félre? :)  Nem kötelező ám… Szerintem megemlítettem már Deant, de most került fontosabb szerepbe. A kérdésedre meg nem válaszolok, mert gonosz vagyok, mint mindig. :P Történet: valami kis vagány dologra gondoltam, amolyan megmondom a véleményemet mindenkinek, mindenről :)

Jó olvasást!
Puß
Gitka

***
Bíborszínü kis virág,
Melyet Ámor íve lőtt,
Önts szemére báj-erőt,
Hogy, ha ébred s látja őt,
Benne leljen égi nőt,
Mint ott Vénus, oly dicsőt. -
No, ha ébredsz s látod őt,
Tőle kérd a gyógyerőt.
/W. Shakespeare/

- Megjöttem! – köszöntem be a nappaliba, ahol Rob valamilyen papírokat rendezgetett.

- Milyen volt a napod? – kérdezte üdvözlés közben.

- Fantasztikus. – sóhajtottam fáradtan. - Lejártam a lábamat Deannel. Nem is gondolnád mekkora meló megtalálni a tökéletes ajándékot. De azt hiszem sikerült, remélem tetszeni fog a feleségének! Az biztos, hogy most besokalltam ékszer téren. Dean viszont elég izgatottnak tűnt. Eszembe jutott, mi miért nem ismerjük a feleségét?

- Én ismerem…

- De én nem. Ő vigyáz rád, illene ismernem a családját, nem?

- A barátom, persze, de ő is ugyanúgy próbálja a munkát elválasztani a családi ügyeitől, mint én.

- Oh, én vagyok a családi ügyed? – kérdeztem olvadozva.

- A legfontosabb, egyetlen, imádott családi ügyem vagy! – mondta, minden egyes szót egy-egy csókkal megpecsételve.

- Mond, hogy csinálod, hogy percek alatt le tudsz venni a lábamról?

- Akarod, hogy meg masszírozzam? – ajánlkozott fel készségesen a feladatra. Kapva kaptam volna az ajánlaton, ha nem ismertem volna hátsó gondolatait jobban önmagánál is.

- Félek, más felé tévedne a kezed, édesem!

- Oh és az baj lenne? – nézett rám ártatlanságot színlelő tekintettel. Csoda, hogy még állok…

- Most értem csak haza. – nevettem fel. - Azt hiszem, egy paparazzi ránk tapadt, de sikerült leráznunk. Legalábbis remélem.

- Ha nem, legkésőbb holnap reggel megtudjuk az újságokból. Más pasikkal járkálsz ékszerboltokba, botrányos!

- Felettébb! Viszont van egy jó hírem, van, amit csakis veled csinálok…- érintettem meg kacérkodva mellkasát.

- Neked szabad, nekem nem? Hogy is van ez?

- Gondoltam bemelegíthetnénk a nyaralásra, csak, hogy érezd a hangulatot. – tártam fel előtte is javaslatomat.

- Akkor vége a munkának? –kérdezte felcsillanó szemekkel.

- Leadtam mindent Craignek, szabad vagyok. – közöltem.

- Szuper, mivel éppen elkerülted Steph-et. Ideadta a jegyünket, elintézte a foglalásokat.

- Indulhatunk akkor? –kérdeztem. - Most rögtön, jó?

- Khmm...szerintem nekem előtte még mindenképpen szükségem lesz egy olyan alapképzésre! – bújtatta lassan a pólóm alja alá az ujjait.

- Mindenképpen! – emeltem fel karjaimat, megkönnyítve számára azon a bizonyos képzésen való részvételt.

***

Craignek egy rossz szava nem lehetett hozzám, minden óhaját elvégeztem bőven azelőtt, mielőtt lejárt volna az általa szabott határidő. Rob szerint túl is teljesítettem a kutatási feladatot, amit a nyakamba akasztott. Viszont nem akartam lehetőséget adni neki, hogy belém köthessen, kicsit bővebb beszámolót kapott, mint szeretett volna. Abból kedvére válogathatja a sorokat. A lányok elosztották maguk között a rám eső cikkeket, így tényleg nem volt már akadály, ami elválaszthatott volna a pihenéstől. Egyedül talán a pakolás során…

- Oké, akkor ezt most szűkítsük le minimum egy táskával. – kérte Rob a táskahalom előtt álldogálva, amit sikerült összevarázsolnom.

- De hát ez nem is sok! – álltam elé határozottan.

- Tudod mi a nem sok? Az a táska ott. – intett az ő egy szem táskája felé.

- Az más. Te pasi vagy. Különben is, be vagy edződve a repkedésre és a szállodában alvásokra. Sosem tudhatod, mi jön közbe és mire lesz szükséged. – próbáltam érvelni.

- Azt tudom, hogy ezzel a rengeteg táskával mi fog történni: ott fogunk ragadni az ellenőrző kapuknál a reptéren. Szóval kicsim, irány szortírozni!

- De ez mind kell! – nyűgösködtem. – Ne már!
Komolyan kipakoltatta velem a cuccaimat, amíg a táskahalom két táskává nem változott. Viszont azt bosszúból jól megpakoltam.

- Ebben például mi van? – emelte fel a külön összepakolt kis pakkomat.

- Hát jól van, ha ezt kipakoltatod velem Robert, előre le kell szegeznem, hogy magadnak teszel rosszat. – vágtam csípőre a kezemet.

- Mit rejteget kishölgy? – kérdezte huncut, mindent sejtő mosollyal az arcán.

- Majd meglátja, uram. Tehát a táska marad, egyetértünk?

- Még cipelem is neked!

Női praktikával minden elérhető. Hogy mi volt a táskában? Hát nem egy apácaruha, az tuti. Az egész Nina hibája, mivel ő beszélt rá az egészre. Aztán már én sem tiltakoztam annyira a ruhadarab ellen, és a lekerüléssel sem lesznek problémák, úgy hiszem…

- Ennyi, ebből nem engedek többet! – ültem rá a táskák tetejére, miután behajtottam.

- Te nő, egy szerencséd van, hogy nagyon szeretlek! – nyomott egy puszit az orromra.
Volt egy megállapodásunk a nyaralásra vonatkozóan, semmi mással nem foglalkozunk csak egymással. Vagyis se ő, se én nem törődhet a munkával. Neki ez könnyű, nekem nehéz.

- Nem nézhetek meg egyetlen egy újságot sem egész idő alatt?

- Nem!

- És mi lesz, ha…

- Ha összeomlik a filmipar és mi nem tudunk róla! – ironizált.

- A híreket nézném meg, nem a filmhíreket. – kértem ki magamnak. – De mi lesz, ha…

- Ha földrengés temeti alá Hollywoodot! – folytatta. - Hát persze, az újságot is a filmhíreknél kezded olvasni.

- Mert mindig ott hajtod ki nekem. – közöltem.

- Mert ismerlek!

- Ez így nem fair, kiismertél teljesen, most így hogy legyek szörnyen rejtélyes nő?!

- Na, azt nem mondtam, hogy unatkoznék veled. Mindig meg tudsz lepni, szóval ne változz meg, jó?

A pakolás kész volt, jegyek és az utazás körüli dolgok is rendben voltak, Craig és egyéb munka ügy lezártnak volt tekintve. Csak a kutya kérdés lebegett továbbra is a fejünk felett. Végül Belit indulás előtt Ninánál tettük le. Kicsit bűntudatom volt miatta, de ugyanakkor már nagyon be voltam sózva.

- Minden meg van? – kérdeztem Ninát.

- Meg, meg. – válaszolta.

- És biztos, hogy nem gond? – kérdeztem.

- Ne hülyéskedj már, ez csak egy kutya, mi bajt okozhatna?

- Nina, volt már valaha kutyád? – vontam fel kérdőn szemöldökömet.

- Igenis volt… egy darabig.
Nem mertem megkérdezni, miért csak egy darabig… Reméltem, hogy még egyben látjuk viszont Belit, ha hazaérünk a nyaralásról. Viszont addig reméltem még sok- sok idő fog eltelni. Együtt Robbal, mindentől távol, zavartalanul.

- Biztos, hogy ne kérjek meg inkább valaki mást, hogy vigyázzon rá, amíg távol leszünk? – kérdeztem.

- Nem, akarom. Különben is, lesz valami bénázási indokom átrángatni Patrickot.

Nem voltam biztos benne, hogy Beli nem fogja kikészíteni Ninát a nyaralásunk alatt. De annyira határozott volt és nem is nagyon hagyhattam volna másra. Benne megbíztam, még így a kiderült kutyatartással kapcsolatos hiányosságaival együtt is.
Nyugodtan, de ugyanakkor mégis izgatottan szálltam fel a gépre. Nyugodt voltam, mert úgy éreztem, semmi nem ronthatja el az együtt töltött időnket. Izgatott pedig pontosan emiatt az együtt töltött idő miatt voltam. Miatta.
A reptéren az első dolog, ami megcsapott a hőség volt. Most kezdtem el érezni igazán, hogy nyár van, hiába közeledtünk már a vége felé. Nekünk inkább most kezdődött az egész. Kivételesen élveztem a repülőutat. Felfedeztem, ha vele utazom sokkal elviselhetőbb. Nevetgélve karoltunk egymásba, miután leszálltunk. A reptér parkolójában egy autó várt ránk, amit Steph bérelt ki számunkra, amíg itt vagyunk. Rob átvette a papírokat, bepakoltuk a kocsikat és indultunk. Sokban különbözött ez az egész attól, amit eddig ketten átéltünk. Ha valahova elmentünk, mindig volt egy sofőr, Dean vagy valaki más, aki minden lépésünket figyelte. Most viszont csak mi ketten voltunk, a kutya se figyelt ránk, még a reptérről is kiértünk úgy, hogy egy lélek sem lépett oda hozzánk autogrammért kuncsorogva.

- Ne nézz így rám! – pillantott oldalra vezetés közben…

- Miért, hogy nézek? – kérdeztem ártatlanul. Nagyon is jól tudtam, hogyan nézek. De nem tudtam máshogy nézni.

- Oh, tudod te azt nagyon jól! Közúti balesetet fogok okozni, ha továbbra is folytatod a szemmel való babonázást. – nevetett fel. Jó volt hallani ezt a gondatlan, felszabadult hangot.

- Gondoltam megállíthatnád az autót előtte. Úgy kényelmesebb. – folytattam a már szemmel való babonázás során elkezdett akciómat.

- Ezt nem gondoltad komolyan. Vagy igen? – szaladt fel a szemöldöke.

- Mond meg te. – simítottam végig a kezemet a combján, aminek hatására majdnem átszaladtunk a túlsó sávba.

- Em…- nyelt egy nagyot.

- Igeeen?? – szaladt feljebb a hangom egy oktávnyit.

- A gyorsabb kocsit kellett volna kibérelni. – dörmögte az orra alatt, mire mosolyba szaladt a szám. Végül úgy döntöttem nem kísérlem meg felfedezni a határait, azt egy máskori alkalomra helyezem át.

- Ott vagyunk már? – sóhajtottam pár perc múlva.

- Rosszabb vagy, mint egy kisgyerek. – szidott meg. – A GPS szerint a ház… itt van. Megérkeztünk.

- Wow! – ugrottam ki a kocsiból. - Ez annyira… hatalmas. – szaladt ki a számon első csodálkozásomban.

- Nem tetszik? – kérdezte.

- Viccelsz? – nevettem fel. - De azt hittem nyaralni jöttünk, nem lakni.

- Akarod megnézni belülről? – font a karjaiba hátulról.

- Körbevezetsz? – kérdeztem.

- Mindenképpen! Először is megmutatom a hálószobát.

- Oh, az örömömre szolgálna, köszönöm!

Az első napok tökéletesen teltek. Csak mi, kettecskén. Aztán a harmadik napon csak sikerült kimozdulnunk, de akkor egészen Firenzéig meg sem álltunk. Stílusosan pont akkor érkeztünk meg a városba, amikor valamiféle fesztivált tartottak így tele voltak a terek, lépni alig lehetett. Rob egyből védelmezőn körém fonta karjait, szorosan maga mellett tartva haladtunk a hömpölygő embertömegben. Most először volt olyan érzésem, hogy csupán csak egy egyszerű párocska vagyunk. Egyetlen fotós sem lihegett a nyakunkban (vagy csak jól álcázta magát) , senki nem fordult meg utánunk és Rob sem rejtőzött sapka alá.
Kicsit úgy éreztem, mintha folyamatosan a kedvembe akarna járni. Miután töviről hegyire bejártuk az egyik firenzei múzeumot, biztos is voltam ebben. Úgy az ötödik teremig még ő is élvezte, aztán már csak elhülyéskedte az egészet.
Sétáltunk az Arno folyó partján, át a Ponte Vecchio-n egészen a Pitti Palotáig, végül pedig a Dóm téren kötöttünk ki.

- Tudtad, hogy a híd neve azt jelenti ’öreg híd’? – kérdezte, miközben végig andalogtunk a turisták által elfoglalt hídon. Fejemet ingattam.

- Most már igen. Ez az egyik legrégebbi híd, sok mindennek lehetett tanúja. Nagyon közkedvelt a turisták körében.

- Miért is? – kérdeztem.

- Nézd csak. – mutatott előre a sétányra nyíló üzletek felé. Mind ékszerbolt. Karon ragadott és magával húzott. – Gyere!

- Nee, még mindig a Deannel töltött délutánom okozta ékszer-túladagolás tüneteit szenvedem. Inkább valami más ajándékot vigyünk haza! – kértem. Ékszert vinni ajándékként a nyaralásról az otthoniaknak különben is furcsa gesztusnak tűnt számomra. Ékszert csakis olyat viselnék, amit én magam választottam.

- Ki beszél itt az otthoniakról? Én neked akarok venni valamit! – csókolt szájon.

- Hogy nekem? – mértem végig életem szerelmét.
Végül csak sikerült beterelnie az egyik ékszerészhez. Tévedtem, mégsem okozott akkora sokkot számomra az a délután, egy bő órán át boldogítottuk az eladót, amire sikerült választanom. Egy gyönyörű nyaklánccal nyakamon léptünk ki a forgatagba.

- Hát ez a Dávid gyerek egészen jól tartotta magát. – jegyezte meg, mikor kiértünk a Ponte Vecchio-ról.

- Te tiszta lüke vagy!

- Persze Hercules sem szégyenkezhet. De azért gondolj bele mekkora konkurencia lehetett a két szobor között. Két ilyen jó pasit egymással szemben elhelyezni!

- Honnan veszed, hogy ez itt Hercules? – kérdeztem jobban szemügyre véve a szobrot, ami előtt leállított.

- Elolvastam az útikalauzt. – húzta ki magát büszkén mellettem. – Hadd mutassalak be Hercules és Cannus, ő pedig Dávid. Uraim, a hölgy életem szerelme, nem szemet vetni rá! Egyébként a Dávid szobor nem eredeti, azt 1873-ban, ha jól emlékszem, elvitték.

- Kifejezhetetlenül lökött vagy… és én pont ezt szeretem benned.

- Rengeteg érdekes dolgot tudok ám még Firenzéről! – dicsekedett. – Van kedved elsétálni a Dóm térig? – kérdezte.

- Csak, ha közben mesélsz nekem arról a sok okosságról, amit a könyvből vettél.
Olyan dolgokat mesélt, néha elképedtem nem-e egy másik pasi karjaiba karoltam-e bele véletlenül. Folyamatosan elkápráztatott, amióta csak az országba értünk.

- Nézd, de gyönyörűek! – mutattam a téren éppen munkálkodó művészek felé.

- Jól nézne ki a nappali falán, mit gondolsz? – fonta körém a karjait.

- Igen! Vagy ajándék lehetne a szüleidnek.

- Quanto costa?(1) – kérdezte szinte tökéletes olaszsággal. Nekem tökéletes volt, mivel egy szót sem beszélek a nyelven. Na jó, ez nem igaz. Tudom, mondani, hogy ’Buon giorno’(2).

- Valaki benyalta a turista szótárat is, látom.

- Próbálkozom. – nyomott egy csókot az arcomra.

- Igen, azt is látom…- jegyeztem meg.
Estig a városban maradtunk, ahol igazi utcai mulatság kerekedett. Rob éppen ellépett egy italért, amikor mellém lépett egy olasz fiatalokból álló társaság.

- Scusi, signora (3)! Volna kedve csatlakozni hozzánk egy italra?

- No, grazie! Merci! Io.. with my barát... ragazzo… boyfriend. – Ezen lesz még mit javítani…sikeresen belesűrítettem egy mondatba az általam ismert össze nyelvet.

- Áh, baráttal? Miféle pasi hagy magára egy ilyen csinos hölgyet?

- Aki gondoskodik arról, hogy ki ne száradjon. – tért vissza Rob két itallal.

- Tu sei un uomo fortunato, amico (4). Nem zavarunk tovább.

- Grazie (5), azt hiszem. – nézett rám, majd a srácokra bizonytalanul.

- Érezzétek jól magatokat Itáliában! – fordultak hátra egy pillanat erejéig a srácok, majd eltűntek a tömegben.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva.

- Nyugi, csupán az történt, hogy pár olasz pasi szemet vetett a barátnődre.

- Addig élnének…

- Hát persze szívem, mert leboxolnád mindet, tudom! – csókoltam meg szenvedélyesen.

- Mit szólnál egy vacsorához? – kérdezte.

- Csak nem tudsz egy hangulatos, kis helyet, ahova beülhetnénk?

- Ami azt illeti én egy eldugott, romantikus helyet ismerek. – vallotta be.

Egymás karjaiban, kéz a kézben bandukoltunk a firenzei éjszakában. Senki sem figyelt ránk, mindenki ment a saját élete után. Néhányan elmosolyodtak, amint elmentünk mellettük, de ezt annak tudtuk be, hogy most az egyszer nem láttak minket másnak, mint amik voltunk: szerelmespárnak.
A hely tényleg apró volt és romantikus. Hagytam, hogy válasszon nekem valami finomat az étlapról. Vacsora után nem hagyhattuk ki a desszertet sem. Igazából nekem már roppant módon mehetnékem volt. A nyár, meleg vagy csupán az, hogy végre mindentől távol voltunk teljesen kikészített. Legszívesebben ki sem tettem volna a lábamat a házból.

- Una bottiglia di vino bianco, per favore (6)! – kérte a pincért.

- Mióta is beszélsz te olaszul? – pislogtam rá a meglepettségtől. Már az árusoknál a téren is elképedtem, de ilyen tisztán beszélni még sosem hallottam.

- Nem beszélek, csak próbállak elkápráztatni.

- Oh, akkor csak tessék! Bár mióta kiléptünk a házból, azóta folyamatosan azt teszed. Luttant inutilement, je suis complètement dans la prison (7).

- Nem ér nyelvet váltani! Főleg, hogy nem értem. – panaszkodott. Én pedig kapva az alkalmon tovább folytattam vallomásomat.

- Me rend heureux. J'espère que Je t'aime aussi (8).

- Most komolyan?

- Je t'aime (9).

- Én is szeretlek téged. – felelte.

- Faites l'amour avec moi et rentrons à la maison (10)!

- A „l’amourt’ értettem, a többi pedig elég mocskosul hangzott ahhoz, hogy elinduljunk. Andiamo!

- De mi lesz a borral? – kérdeztem.

- Elvisszük! – felelte. Miután gyorsan lerendezte a pincérrel a számlát, már maga mellé is vont, hogy hazafelé vegyük az irányt.

- Esetleg megnézhetnénk, mit rejt a rejtélyes pakk? – kérdezte, karjaimat simogatva, mikor beértünk a házba.

- Az attól függ…

- Mitől is?

- Hogy mennyire voltál ma rosszfiú?

- Sajnos ma nagyon jó voltam, de ígérem, az elkövetkező pár órában… jó pár órában… nagyon rossz leszek, ha ezt szeretnéd.

- Akkor el kell engedned. – hámoztam le magamról a kezeit, pedig igazán kedvemre volt amerre éppen haladtak. – Sietek! – futottam fel a hálóba.
Magamra kaptam a rejtekhelyen tartogatott aprócska ruhadarabot, magamra kanyarítottam a selyem köntösömet, amire szintén Nina vett rá. Próbáltam eltekinteni attól a ténytől, hogy az exe adott tippeket estéink kellemes hangulatban való eltöltésére, persze csak, mint barátnő. Igazából fogalmam sem volt miért is, de olyan érzés kerített hatalmába, mint az első randinkon. Szinte már ideges voltam, izgatott. Gyors ellenőrzésként belenéztem a tükörbe, majd lefelé vettem az irányt, ahonnan alig szűrődtek fel fények.
Lekukucskáltam a földszintre. Úgy tűnt ameddig én odafent tollászkodtam, ő kibontotta a bort és kerített hozzá két poharat is. Éppen ezek megfelelő szögbe rendezésével foglalatoskodott az asztalnál. Nem tudtam visszafojtani a kuncogást, amikor megpillantottam. Felém nézett, tekintetünk találkozott.

- Gyönyörű vagy! – lehelte nyakamba, miután leértem hozzá.

Az ingnyaka kissé már meglazított állapotba volt, amit további kezelésbe helyeztem. Se a selyem köntös, sem az aprócska ruhadarab nem okozott sokáig problémát. Úgy terveztem egy darabig igenis kéretem magamat, de minden eltökéltségem szertefoszlott egyetlen vágytól égető pillantásától. Pillanatokon belül mindketten mentesek lettünk minden közénk kerülő akadálytól. Éreztem, hogy teste sóvárog az enyém után.
Az egész olyan volt, mint egy álom. A már virradó nappal fénye világította be a teret, milliméterenként araszolt egyre-beljebb és beljebb a napsugár a ház falain. Ugyanolyan érzékien és finoman, mint ahogy kezei mozogtak végig testemen. Nyoma sem volt a rosszfiúnak, minden mozdulata finom volt és gyönyört okozott. A kielégülés együtt érkezett a napkorong teljes felbukkanásával, ugyanúgy teljesedett be a nappal, mint ahogy teste kitöltötte az enyémet, átsegítve a gyönyör kapuján. A nap sugarai melengették a hátamat, amikor felébredtem a karjaiba. Csak ekkor észleltem, hogy már a teraszon fekszünk egymás karjaiban. Az este emléke még ott csillogott a szemeiben, amikor először rám pillantott. Mintha még sosem láttam volna szebbet, igazabbat. Saját magamat láttam visszatükröződni tekintetében és ez jó érzéssel töltött el. Tudtam, hogy ő is csak magát láthatja szemeim tükrében. Mindenem ő volt, amiért boldog lehettem. Együtt voltunk teljes összhangban, mindentől távol, együtt, szerelemben.

_____________________________________
(1) Mennyibe kerül? /olasz/
(2) Jó napot! /olasz/
(3) Elnézést, kisasszony! /olasz/
(4) Szerencsés fickó vagy, haver! /olasz/
(5) Köszönöm! /olasz/
(6) Egy üveg fehérbort, legyen szíves! /olasz/
(7) Feleslegesen így igyekezned, teljesen a rabod vagyok. /francia/
(8) Boldoggá teszel. Reménykedem, hogy én is téged. /francia/
(9) Szeretlek! /francia/
(10) Menjünk haza és szeretkezz velem! /francia/

A cím jelentése: Firenze fiaba /Firenzei tündérmese/
Képek Firenzéről: http://firenze.utazni.info/
Kép a házról: http://www.theplancollection.com/house-plans/home-plan-25662

És a megjegyzéseket most, mint mindig szívesen és köszönöm!

Ma lesz a nagy nap...


(Ez egy gif, csak lusta mozogni!)
Sziasztok!

Ma felteszem a következő részt, ami nagy nehézségek és küzdés árán, de megszületett. Pontos időt jelezve, még ma éjfélig. :)) Csak gondoltam szólok, mert ez engem most hatalmas boldogsággal tölt el. XD
 Addig egy kis adalékanyag. Szám a fejezethez... Mindenki gondol, amit szeretne. ;)

2012. február 14., kedd

Happy Valentine' s Day!


"Vannak napok, amiket kineveznek - kinevezünk szeretetnapnak, ünnepének. Forgolódnak a virágboltban, az ékszerüzletben a jobb érzésűek, dugva viszik az ajándékot, kíváncsian várják a viszonzást. Én arra gondolok, hogy kellenek-e ezek a deklarált napok, kellenek-e a kikényszerített csókok, nem hiszem."
/Dolinay Tamás/

2012. február 12., vasárnap

Valami más, valami új

Sziasztok!

Új blogot nyitottunk Breecoval. Ez most nem történet, hanem egy receptes blog.
Olyan ételek kerülnek fel ide, amiket mi is elkészítünk. Mindegyik egyszerű (annál fogva is, hogy jómagam finoman fogalmazva egy konyhai analfabéta vagyok) és gyorsan elkészíthető, így bárki számára elkészíthető.
Ha gondoljátok nézzetek be majd oda is(!) néha. ;)

Ez volt a békés téma.

A másik: csütörtökön felraktam a fejezetet, amit gondolom láttatok... vagyis a lájkok ezt hazudják :P
Szóval, két hozzászólást kaptam. Mindkettőtöknek nagyon szépen köszönöm!<3 A tegnapi FB-os léleképítést meg külön. ;)
A kérdés a többiekhez szól. Ennyire rossz volt, unalmas, semleges, nem tetszik, vagy what happened?! Két hozzászólást kaptam, ami eléggé meglepett negatív értelemben, szóval a hétvégén összesen 0 betűt írtam a következő fejezethez. 17 kurzusom van, kb. 100 kötelező filmem és még nem végleges a lista, a kötelező irodalmamról nem is beszélve. Ha nem szeretnétek fejezeteket szóljatok, akkor lassítok írás terén és megtartom magamnak a folytatást. :)

2012. február 9., csütörtök

55. fejezet - (Mindenre) fény derül...

Sziasztok!

Már kész volt pár napja és nem bírtam ki, hogy magamnak tartogassam. :$ A kíváncsiskodó személyek is meggyőztek, hogy ma legyen az új fejezet napja. :))
Örülök, hogy olvastok, mondtam már? :D
Köszönöm a kommenteket!

Névtelen: Azért, mert gonosz vagyok. Egy fejezetben is el lehetne mesélni, de abban hol a poén?
Breeco: Ilyen közös pont mellett, viccelsz? :O Persze  a jövőben bármi megtörténhet...
Zsuzsi: Siettem. :)) Hát lassan itt az ideje, hogy mindkettő felnőttként kezdjen viselkedni. Örülök, hogy nem csak a fejezet hírére jössz, hanem néha- néha felkukucskálsz, ez tök jól esik! <3 Jönnék én gyakrabban, de nem vagyok időmilliomos (sem). Próbálok kicsit előredolgozni.
a.n: Most kiderül jól érezted-e.... Most mondjam a poént? Eredetileg nem terveztem külön Rob szemszöget, de nem lehetett lehalkítani a hangokat. XD
Holdfény: Először, köszönöm a jókívánságot, igyekszem, de nem lesz valami élvezet a szemeszterem. :S Válaszolhatok az előzőre is? Merci, ez már az 55. fejezet!!! Érted? Ö-T-V-E-N-Ö-T-Ö-D-I-K!! :)) Magam sem hiszem, gondolhatod... Olyan jó kedvre derültem miközben olvastam a reakciódat, élmény volt komolyan! Nem gondoltad meg magadat az írást illetően? Valami vicces, megjegyzéses történetet simán el tudnék képzelni, hogy kikerül a kezeid közül.
Csez: Köszi! <3 Ragaszkodás... kicsit romantikus alkat és álmodozó vagyok, most lebuktam. :)

Mindenkinek jó olvasást!
Puß
Gitka

***
"Minden ifjú így akar szeretni, szeretve így lenni minden lány."

* Emili *

Nyílt az ajtó, szívem vadul kalapállt mellkasomban. Nem akartam belegondolni mi is a legrosszabb, ami megtörténhet. De itt van, igaz? Eljött. Valahogy megtalálta a módját, hogy rájöjjön hova futottam. Ez már jelent valamit! Különben sem lehetett valós, amit annak hittem. Egyszerűen csak nem. Mellkasom mélyén dobogó szívem képtelen lett volna tovább verni.

- Én semleges akarok maradni ebben az egészben, megértetted? – fordult Nina Rob felé, köszönésre sem méltatva. – Mindkettőtöket ismerlek, lehet téged jobban is, de Em a barátnőm. Szóval mégis, ha ebből az egészből bármi is igaz, akkor addig vagy csupán szívesen látott vendég a lakásomban, amíg Em is jónak látja, hogy maradj. Érthető voltam?

- Érthető. – válaszolta Rob.

Nem tudom milyen állapotban talált, amikor belépett a nappaliba. Ugyanabban a pózban kuporogtam Nina kanapéján, amióta csak leültetett enyhén sokkos állapotomban.

- Gondolom azért vagy itt, hogy próbáld megmagyarázni az előbbit. Hát hajrá! – intettem felé. Szemeimben még ott voltak a könnyek, hangom is érdesen hatott. Bármennyire is hinni akartam az ártatlanságában, azért a kedves hangnem még nem volt kiérdemelve. Láttam, amit láttam. Vagyis láttam valamit…

- Tudom, hogy azt hiszed láttál valamit, de nem történt semmi. – kezdte.

- Bianca mégis az én ruhámban lődörgött, rajtad pedig csak egy nadrág volt…

- Igen, ez igaz. Mindkettő. És az is igaz, hogy csak az egyikre van magyarázatom.

- Kíváncsian hallgatom. – feleltem.

- Miután visszajöttem Londonból elmentem arra megbeszélésre. Még aznap átjött Tom. Iszogattunk, meg kiöntöttem neki a lelkemet. Még a vitatkozásunk miatt... tudod. Aztán megemlítette, hogy beszélt Biancával, itt van a városban. Viszonylag korán lelépett, mert még aznap találkoztak is. Aztán ott nem állt be a szája és elmondta Biancának, hogy le vagyok törve. Aztán mielőtt megjöttél volna Bianca beállított egy üveg borral… aztán meg minden a feje tetejére állt.

- Azért gondolom történt ott még valami. Vagy a felsődet meg Hókuszpók varázsolta le rólad? – tettem fel a kérdést erősen ironikus hangnemben. Annyira szerettem volna, ha megmagyarázza, de kétkedő belsőm csak nem engedett.

- Nem. Egy idióta vagyok, tudom. De az egyetlen bűnöm, hogy nem vettem észre, miben mesterkedik Bia! Ezt el kell hinned! Hozta a bort, nekem meg szar kedvem volt miattad…

- Gyerünk, fogd rám az egészet! – kértem.

- Nem, nem ezt mondom… Kérlek, ne forgasd ki a szavaimat.

- Akkor gyerünk, magyarázd meg mi történt! – kerekedet felül rajtam a kételkedő oldalam. Ideges voltam, feszült. Csak az igazság érdekelt.

- Átjött, bort hozott, azt hittem csak pusztán baráti kedvességből próbál javítani a kedvemen...

- Ah, igen… - mordultam fel alig hallhatóan.

- Nem történt semmi!

- Bocs, mellőzöm a hozzászólásokat.

- Egészen addig azt hittem, amíg rám nem borította a bort. Vagy én borítottam magamra, fogalmam sincs.

- Ez egy elég kisiskolás trükk. – jegyeztem meg. Szinte láttam magam előtt, ahogy Bianca tekereg előtte, amíg nem sikerül elérnie, amit akar. Felfordult a látványtól a gyomrom.

- Tudom! Mondom egy idióta voltam. Aztán betoppantál és annyira örültem mindennek. Hogy visszajöttél, meg amit mondtál. Aztán egyszer csak kilibbent a ruhádban, te meg félreértetted és elrohantál. Aztán jól lehordtam, hogy mit képzel magáról. Teljesen kivetkőzött magából. Csak azt hajtogatta, hogy vele jobban összeillenénk, sértegetett téged, meg ilyenek. Nem tudom, mikor változott meg ennyire, de komolyan aggódom érte.

- Még érte aggódsz? - kérdeztem.

- Kérlek, hinned kell nekem! Kérlek!

- Legalább jó bor volt? – kérdeztem. Újra önmagam voltam, egy belső hang még ott volt. Folyton azt ismételgette, mi van ha…

- Veled jobban esett volna.

- Ah, jó válasz. – túrtam bele tanácstalanul a hajamba. Most mi legyen? Én annyira el akarom hinni neki!

- Hiszel nekem akkor? – kérdezte. De hiszen már elhittem. Mindig is hittem, akartam hinni benne. De…

- Azt hiszem, én csak nagyon féltem. Félek. Hogy majd a sok hülyeség után, amit Londonban mondtam, inkább valaki mással tervezed a jövődet. És ez ott, abban a pillanatban képen vágott. De hogy pont vele?! Nem akartam elhinni, hogy ezt tetted volna. De láttam, amit láttam, Rob!

- De nem láttál semmit… vagy csak azt, amit Bia akart veled láttatni, és amit bebeszéltél magadnak, hogy láttál.

- Túl intenzív a fantáziám? – kérdeztem.

- Legalábbis él benned a természetes női féltékenység, és hirtelen reagáltad le a dolgot.

- Képzeld magad az én helyembe! – mondtam. – Visszajössz, kitárulkozol, majd egy pasi lép elő a lakásból. Te mit gondoltál volna? Megvártad volna, amíg megmagyarázom?

- Valószínűleg ugyanezt. És nem lett volna esélyed, mert péppé vertem volna a pasit.

- Rendben vagyunk? – kérdezte, miközben tétovázva leült mellém a kanapéra.

- Rendben. – válaszoltam, majd megszorítottam a kezét. – Mi lett vele? – céloztam Biancára.

- Mondtam: elküldtem, de előtte még helyre tettem a fejét. Nem hiszem, hogy egyhamar látjuk.

- Jó. Mert ha a három méteres környezetembe kerül, én megtépem a szemét ribancát!

- Wow, valaki harcias… de fair gondolat.

- Komolyan gondoltam. Nem engedem, hogy megint bekavarjon. Tudom, hogy a barátodnak hitted, de nem az.

- Szembe kell nézzek a ténnyel, hogy szerelemes belém. És úgy látszik, nem kíván fair játékot űzni, hogy megkapja, amit akar.

- Nem zavarna a dolog, ha olyat akarna megszerezni magának, ami lehet az övé.

- Miután elmentél, ahogy beszélt… olyan érzésem volt, valami nincs egészen rendben vele.

- Hát persze hogy nincs. Egyik csaj sem normális, aki valaki más pasiját akarja elhalászni!

- Nem, nem. Komolyan. – rázta meg a fejét. – Mintha valami nem lenne rendben nála… fejben.

- Azt mondod, hogy Bianca megőrült? – kérdeztem szinte már nevetve.

- Nem őrült meg, de valami elkattant benne, az biztos. Szóval ezentúl óvatosak leszünk vele, rendben?

- Mielőtt leszúr, vagy megmérgez? – kérdeztem.

- Ez nem vicc, kicsim! Nem akarom, hogy bajod essen!

- Legyünk reálisak. Nem bír, téged akar és érdekes a stílusa, de azért ilyet nem tenne. Elvégre annyira szeret téged. – az utolsó szavakat úgy préseltem ki a számból, de legyen. Ha szereti, hát szeresse! De fogadja el, hogy ez viszont nem igaz.

- Én viszont nem őt.
Végül sikeresen tisztáztuk a helyzetet. Nem tudtuk eldönteni én, vagy ő volt boldogabb kettőnk közül, végül döntetlenben egyeztünk meg. Nina is bekukucskált nem gyilkoltuk-e le egymást menet közben, de a kanapén ücsörgő kettősünk távolról sem erről árulkodott.

- De hogy találtad ki, hol vagyok?

- Nina barátnak jó, de színészkedésben még javítani kell a teljesítményén. És a kocsi elég értékes számomra ahhoz, hogy annak ellenére, hogy szerinted egy régi tragacs, legyen benne GPS.

- Rob?

- Igen kicsim?

- Lehetséges, hogy véletlenül összetörtem a kocsi lökhárítóját.

- Puszta véletlenszerűségből, megesik az ilyen. – felelte.

- Elöl- hátul. – tettem hozzá.

- Vannak peches napok.

- Sajnálom!

- Az csak egy kocsi. Te sokkal fontosabb vagy nekem.

Bianca eltűnt. Miután elmentünk Nina telefonon beszélt vele, bár a leosztás pontosabb meghatározás ebben az esetben. Végül Bianca lecsapta a telefont, akkor hallottunk felőle utoljára.
Robnak az előkészületek után maga a forgatás is beindult, én pedig belevetettem magamat az újság dolgaiba. Mindig, amit Craig odadobott.

*Rob*

- Él még a terved, kölyök? – kérdezte Dean hazafelé tartva.

- Persze hogy él! – válaszoltam.

- Rendben. Csak gondoltam most békültetek ki, és akarsz ezzel az egésszel várni egy kicsit.

- Nem is volt ez annyira összeveszés, inkább félreértés. – pontosítottam. – Különben is előkészíthetem, nem igaz?

- Ha nem tudnám, hogy színész vagy, meg minden, azt mondanám be vagy sózva. – veregette meg a hátamat.

- Nem tudod, mióta várok már erre az egészre.

- Hello! – ugrott hazaérve Em a nyakamba. – Megtaláltam a megfelelő helyet a nyaralásra. – újságolta boldogan.

- Éljen, hova megyünk? Látod, én mondtam. – fordultam Dean felé. – Ez már nagyon kellett. – kacsintottam.

- Hagylak tervezgetni titeket, holnap érted jövök kölyök! – búcsúzott el Dean, mint mindig a következő munkanapra vonatkozó ígéretével.

- Mit szólsz Olaszországhoz? – tudakolta.

- Azt, hogy meg vagyok lepve, amiért nem Franciaországot javaslod. Nem is beszélsz olaszul.

- De franciául igen! Az lett volna a második különben, de Olaszország, hmm… - tekergett előttem.

- Végül is, leugorhatunk egy pizzáért. – feleltem.

- Ha- ha- ha. Na, benne vagy? Olaszország? Firenze, Róma, Velence.

- Casanova, a Colosseum és… a pizza, más nem jut eszembe.

- Ez egy igen? – kérdezte tudva, hogy igenis van hozzá kedvem. Már előre láttam mennyire fantasztikus nyaralás áll előttünk.

- Ez egy: megkérem Stephet, hogy kerítsen egy házat, valami jó helyen csak nekünk. Miután vége a forgatásnak indulhatunk.

- Szóval megyünk Olaszországba! – lelkendezett. – A romantikus velencei gondolások, a művészek, a művészetek otthonába, na és persze és pizzák hazájába.

- Idáig titkoltad előttem, hogy ennyire odavagy az olaszokért?

- A reneszánsz otthona, viccelsz? Kedvenc korszakom volt. Tőlem az Északi- Sarkra is mehetünk, de ott hideg van! A lényeg: te meg én, ketten, minden nélkül, világ kizárva.

- Nem is rossz gondolat az Északi Sark. – estem gondolkodóba. – Ott hideg van, össze lehet bújni.

- Tudod, lehet nem tudok olaszul, de a francia bizonyos területeken hivatalos nyelv, és van egy szó, amit különösen szépen tudok mondani.

- Igen? – vontam közelebb magamhoz. – Mi lenne az?

- Je t'aime (1).

- Gyönyörű! Én is szeretlek, chéri (2)!


*Emili*

Minden a megszokott kerékvágásba állt vissza. Az a nap, mintha meg sem történt volna. Rob ugyanúgy dolgozott, ahogyan én is, egyébként minden szabadidőnket együtt töltöttük. A ragaszkodás egymáshoz nagyobb volt, mint valaha. Ennek köszönhetően még a távollétet is jobban viseltük, amikor kénytelen voltam visszautazni Budapestre egy- egy megbeszélés miatt. Úgy tűnt a dolgok felgyorsultak, kezdett egyre jobban kirajzolódni a jövő. Amit pedig mutatott az egy új film volt. Néhány helyen finomítottunk rajta Bencével, a rendezővel, hogy tökéletesen megállja a helyét. Innentől a munka tetemes része már rájuk volt bízva. Élveztem a velük töltött időt, a munkát, ugyanakkor örömmel tértem vissza Los Angelesbe. Mondanám, hogy ott is élveztem a munkámat, de hazugság lenne. Craig úgy tartotta mindannyian nélkülözhetetlenek vagyunk számára. „Jobb, ha kéznél vagytok.” – szokta mondani vigyorral az arcán. Nem akarom tudni, mire gondol ilyenkor… A kis kiruccanásaimért magas árat kellett fizetnem minden alakalommal. Nem tudom, milyen cikkekhez kérte a háttérkutatásokat, amikkel megbízott, mert sosem láttam viszont őket az újságban. A feladatoknak állandóan volt közös pontja. Mind halálszáraz témákhoz kapcsolódott. Olyan irattárakban és archívumokban fordultam meg, amiknek a létezéséről sem tudtam idáig. Így már előre láttam mit kapok, amikor közlöm, hogy szabadságra megyek.

- Hello! – kopogtam be az ajtaján mosolyt erőltetve az arcomra mindannak ellenére, hogy tudtam mi jön most. – Oh, elnézést! Azt hittem egyedül vagy. Amanda azt mondta… - Hát igen. Craig gyorsan fogyasztotta a titkárnőit. Amanda pedig minden volt: fiatal, szőke. De egy nem: okos. És ez nem a sztereotípiákról szól. Sosem tudta, mikor van valaki Craignél és mikor nincs. A megbeszélésekről szóló értesítéseket rendszerint a megbeszélések után küldte ki. A kávéfőzőt valahonnan a mesékből ismerte. Mégis itt volt, még mindig, mivel valami - számunkra a lányokkal legalábbis – csodálatos módon rajongásig imádta Craiget.
Craig pedig ezt roppant módon élvezte. Legalábbis amíg be nem jut a bugyijába, biztosan…

- Nem baj, én már úgy is épp indultam. – állt fel neve nincs, fogalmam sincs kicsoda, majd kezet rázott Craiggel és távozott.

- Mit tehetek érted, csibém? – kérdezte Craig bájvigyorral az arcán. Te értem, semmit!

- Tudom, hogy nem örülsz az eddigi kiruccanásaimnak, de minden háttéranyagot megszereztem, amit kértél még határidő előtt. És a cikkeimet is mindig időben leadom. Ezt tudod.

- Egy kérést látok megfogalmazódni a csinos kis buksidban, jól látom én?

- Igen. Szeretnék szabadságot kérni.

- Oh, pont most, mikor a legnagyobb szükségem van mindannyiótokra? – kérdezte. Mihez?! – akartam kérdezni.

- Szükséged, mihez? – kérdeztem illedelmes hangnemben, nem úgy ahogy a fejemben hallottam.

- Oh, hát tudod. Ebben a szakmában nincs megállás, pihenés.
Biztos ezért mi csinálunk mindent, ő meg eregeti a golyóit…

- De most nincs díjszezon, megnéztem alig lesz premier, beszéltem a lányokkal, átveszik a cikkeimet. Nem lesz gond. És ha mégis, bárhonnan tudok cikket írni.

- Csak nem nyaralni megyünk szépszálherceggel? - Ez volt Rob. Craig mostanában oda volt, hogy mindenkire idióta beceneveket aggasson. Egyre jobban rühellem ezt a pasit.
Most erre mit mondhattam volna? – Hmmm… hmmm… – bólintottam.

- Isten óvjon, hogy én rondítsak bele a paradicsomba, igaz? Rendben! Menj szabadságra.

- Oké, köszönöm. – könnyebben ment, mint gondoltam.

- Holnap szólj a pontos dátumot illetően és akkor összeírom neked, mire lesz szükségem. Így akkor be tudod előre hozni azt, amire szükségem lenne, amíg nem vagy. – mosolygott rám az asztal mögül. Hirtelen azt hittem, csak viccel, de nem. Komolyan gondolta!

- Hát persze. – mondtam. – Holnapra meg lesz.

- Jól van, csibém. Munkára fel! – hessegetett ki az irodájából. Én pedig morgolódva ültem vissza az asztalomhoz. Tudtam, mi következik. Megmondom neki, mikortól mennék nyaralni és annyi kutakodni valót oszt rám addig, hogy az életben nem végzek vele, nem hogy indulásig. Pompás!

- Miért is csinálom én ezt a munkát? – tettem fel a kérdést önmagamnak félhangosan.

- Mert különbem minket falna fel. – válaszolta Helen. Igaz, ők voltak az egyik tartóoszlop, a másik meg a mazochista énem.

Az ilyen napok után extrán jól jöttek a hétvégék, kivéve amikor Rob ilyenkor is a forgatáson rostokolt. De legalább ő élvezte. Viszont a hétvégi forgatás mindig ugyanúgy kezdődött.
Dean. Fejetlenség. ’Nem láttad’ és ’Hova raktad’ kezdetű kérdések. Késés. Csók, puszi. Szeretlek!

- Szia! Minden rendben nagylány? – intett a fejével Rob felé Dean.

- Minden a lehető legnagyobban. – ugrott mellém Rob, hogy magához rántva nyomatékosíthassa ezt.

- Ezt örömmel látom. – nyugtázta Dean.

- Viszont késni fogok. – húzta el a száját Rob.

- Én megvárlak, kölyök. Valahogy gyanítottam. – somolygott, majd vonta meg vállát Dean. – Addig leteszem magamat ide.

- Hozzak valamit? Üdítő? Víz? Valami erősebbet? Szendvics?

- Munkában kislány, soha. Otthon már rendesen elláttak élelemmel, de köszönöm. Egyébként is most erre kell koncentrálnom itt. – rakott le az asztalra egy jókora katalógust. – Rob még szívességet is tesz azzal néha, hogy ilyen szétszórt.

- Nem vagyok szétszórt! – kiáltotta ki a szobából. Ezen csak a fejemet tudtam csóválni. Még hogy nem az! – Öhmm.. kicsim, nem láttad véletlenül a szövegkönyvemet? – kérdezte bánatos fejjel.

- Ott van ahova legutoljára lehajítottad. – feleltem.
Újabb kétségbeesett tekintet volt a választ. – Az újság alatt van a teraszon. Szívesen! – kiáltottam utána, mikor köszönöm nélkül kiviharzott a házból.

- Imádlak! – kiáltotta. – Meg van!

- Egy nagy gyerek néha, mi? – kérdezte Dean vigyorogva. – Nekem nem kell bemutatni, egyszer fejét fogja elhagyni. Szerencsés, hogy itt vagy neki.

- Tudom. A kérdés, hogy ő is tudja-e. – feleltem.

- Hát persze, hogy tudja! – közölte egy cuppanós csók kíséretében, miközben újra elszáguldott mellettünk.

- Mi a fenét keresel ennyire? – nevettem fel. – El fogtok késni, tényleg!

- Hagyd csak, addig is segíthetnél nekem egy kicsit, esetleg. – mondta Dean.

- Hát persze. Miben? – kérdeztem.

- Kellene valamit vennem az asszonynak a házassági évfordulónkra. És nem igazán igazodom ki ezek között a dolgok között. – bökött az előtte lévő katalógusra, amely nagy betűkkel hirdette: „Tiffany”.

- Ah, gratulálok! Ékszert akarsz venni neki, értem. Mire gondoltál?

- Hát nem igazán tudom, mit kellene. Nyaklánc, karkötő, gyűrű? Vagy valami együttest vagy minek nevezik az ilyet? Meg nem is tudom, mi tetszene neki. Meg mi állna jól rajta. Mindig rossz voltam az ilyenekben, ami simán jól néz ki, az rajta már nem, érted.

- Szeretnéd, ha elkísérnélek választani? – kérdeztem mosolyogva. Olyan aranyos volt Dean. Még sosem láttam ilyen csillogó szemmel beszélni a feleségéről.

- Megtennéd? – kérdezte. – Tudom, hogy sok dolgod van neked is…

- Hát persze! Nem vagyok egy nagy tudor e téren én sem, de azért az ékszerek minden lány szívét megdobogtatják.
________________
(1) Szeretlek!
(2) édesem

***
A véleményeket ezúttal is szívesen veszem. :)

2012. február 2., csütörtök

54. fejezet - Már csak egy emlék?

Sziasztok!

Péntekre ígértem, csütörtök van. Na milyen vagyok? :)
Hétfőtől kezdődik a szemeszterem, szörnyű órarendem van. Próbálok pénteken, vagy szombatonként fejezetet hozni amíg tudok.
Köszönöm a kommenteket, válaszolnék, de félek, h elszólom valahol magamat...Megint nem született egyöntetű vélemény, mi is történt ott. Hehe, örülök. Kicsi izgalom és bizonytalanság, jó is az.
Ennyi voltam.
A FB-os rímért előre elnézést kérek...a hideg rossz hatással van az agysejtjeimre. :P
Kellemes olvasást!
Puß
Gitka
***
‎"A tudat, hogy létezik valaki akit teljes szívből szerethetünk értelmet ad mindennek."

Rob*

Végignéztem, amint kiviharzik a lakásból. Pillanatok alatt omlott össze minden. Éreznem kellett volna valamiből, hogy idejutunk? Voltak előjelek, mint legutóbb? A különbség nagy volt. Nem mi voltunk a hibásak, hanem Bianca. Látnom kellett volna a jeleket.
Hallottam, amint dühösen magára csukja a kocsi ajtaját, majd a motor felzúg a garázsban. A kerekek csikorogtak, ahogy elhajtott. Összezavarodva roskadtam le a kanapéra. Olyan szép volt pár perce még minden. Amiket mondott, amire vágyott. Én is ezt szerettem volna. Meg akartam nyugtatni, hogy várok. Rá bármennyit várok! Aztán, puff… Minden tönkrement egy pillanat alatt.
Át kellett volna látnom a dolgokon, amikor Bianca átjött egy üveg borral? Gyanakodnom kellett volna rá, amikor „véletlenül” magára borított egy adaggal belőle? Végtére is színész vagyok, a fene esne belém! Mennyi ilyen kiszámítható filmet kellett megnéznem a nővéreimmel és mégsem esett le! Felrémlett Em arca, amint egy filmen háborgott pár hete.

- Jaj ne már! Ezt még nézni is kényelmetlen, nem megírni! – takarta el arcát a hatás kedvéért. Na, nem mintha így nem látta volna ugyanúgy a képernyőt az aprócska ujjai közötti résen.


- Mi baj, kicsim? – kérdeztem mosolyogva. Édes volt, ahogy morgolódott a filmeken.


- Totálisan kiszámítható. A pasi tiszta vaksi, nem látja, hogy vezeti az a kiscsaj. Oké, elmondom, hogy mi lesz a film hátralevő részében. – Felém fordult, majd leállotta a filmet. Érdeklődve figyeltem.


- Adott egy szerelmi háromszög, amiben a csaj fúrja a másik kettő kapcsolatát.


- Hmm.. várj, ezt mintha már játszottam volna, csak ott pasi fúrt. – nevetem fel.


- Nem ugyanaz! – szidott le. – Szóval: a pasi tiszta vaksi, a barátnője meg szimplán hülye, a kis fúró csajt meg egy prostituáltról mintázták, esküszöm. Nem lennék meglepődve, ha csúnya dolgokat kaparnának elő a színésznő múltjáról. Már ha van neki ilyen képesítése.


- Nekem sincs. – szóltam újra közbe.


- Az más tészta. Ne szakíts félbe! – kérte ki magának. Csak pörgött, pörgött. Szerintem néha azt is elfelejtette, hogy egyáltalán hozzám beszél, de csak mondta és mondta. Persze amikor közbeszóltam, mindig megrovó pillantás lett a jutalmam. Nem tehettem róla, imádtam, ahogy dühösen felhúzza az orrát.


- …ennyi a lényege. Kibékülnek, vagy a pasi rájön, hogy új kalandok is várják és összejön a ’prostival’. Addig, amíg erre az álláspontjára jut, összever pár statisztát, mert ennek a színésznek jól áll, ha verekszik és ennyi. És imádni fogják a moziban. És a legrosszabb, hogy nekem erről írnom kell.


- Én nem jönnék össze a ’prostival’. Nem valami egészséges. – húztam az agyát.


- Szerencséd is, hogy nem. - nyugtázta egy csókkal, majd egy aprócska sóhaj után újra elindította a filmet. És egy óra után, amikor végre megjelentek a nevek a képernyőn úgy állt fel mellőlem, hogy pontosan az történt, amit megjósolt. Néha úgy éreztem felesleges megnéznem a filmeket vele, ha úgyis elmondja, mit fogok bennük látni.
Már csak az volt hátra, hogy végighallgassam dramaturgiailag miért is volt hiba, hogy a férfi végül a ’prostit’ választotta…

És most itt vagyunk. Tényleg elhitte, hogy valaha is nem őt fogom választani? Sablon sztori vagy nem, teszek rá! Sosem lennék képes megcsalni őt, főleg nem így. Na és nem Biancával! Ezek után pláne nem. Vajon mióta nem láttam a változásokat vele kapcsolatban. Ijesztő volt a tekintet, amivel szembe találtam magamat, amint felnéztem rá. Fejem rögtön visszazuhant, hogy újra kezeim közé temethessem arcomat. Mintha így könnyebb lett volna a helyzet…

- Tűnj innen! – szűrtem ki fogaim között a szavakat.

- Ugyan már! Ezt te sem akarod. – Éreztem, ahogy mellettem besüpped a kanapé. Leült mellém, majd óvatosan felhúzta a fejemet, hogy láthassa az arcomat. - Ti sosem illettetek össze és sosem fogtok. Ő nem ismer téged úgy, mint én.

- Jobban ismer bárkinél!

- Hiszen szinte együtt nőttünk fel, Rob.

- Nem veszed észre, hogy most tetted tönkre az egyetlen normális kapcsolatomat? Hogy most romboltad le az egyetlen dolgot az életemben, ami számít?! Szóval, tűnj el Bianca!

- Csak a kétségbeesés beszél belőled. Ha lenyugszol, pontosan látni fogod, hogy ennek már réges-régen meg kellett volna történnie. – hangja szinte mézesmázosan hatott.

- Igazad van. Hallgatnom kellett volna Em ösztöneire veled kapcsolatban. – bólintottam keserűen.

- Oh, ugyan már! Mit tudhat az a kis ribanc!

- Ne merd őt így nevezni! – csattantam fel. – Tűnj el! – ismételtem meg újra a kérésemet.

- Mi összetartozunk, hát nem látod? Milyen boldog lenne anyukád is, ha egy angol lányt vennél feleségül.

- Feleségül?! Mármint téged? Az egyetlen nő, akit el fogok venni, az Ő! És ezt jobb, ha belevered a fejedbe! Te orvosi eset vagy… A múltban élsz. Barátok voltunk, a testvéremnek tekintettelek, mint a fiúkat. De ez csak múlt idő. Sikeresen elintézted magadnak!

- Az a kis… Ő mosta ki az agyadat.

- Nincs jogod itt lenni és sértegetni őt, főleg nem azok után, amit itt műveltél. Jelenleg meg van róla győződve, hogy én vagyok a legnagyobb szemétláda a világon, neked köszönhetően. Hacsak nem akarod megvárni, hogy tényleg szemét legyek veled, akkor most eltűnsz innen, amíg úriember vagyok!

- Össze vagy csak zava…

- Nem hallottad?! Takarodj! – ezúttal már nem kérés volt, inkább utasítás. Ha nem állt volna ellentétben személyiségemmel a nők bántalmazása, már rég a padlón feküdt volna.
Talán felfogta a helyzet súlyát, talán nem, de mindenesetre, mikor legközelebb felpillantottam már nem volt ott. Idegesen túrtam a hajamba. Hova mehetett?
Első tippem Nina volt.

- Szia… itt Rob… nincs nálad Em véletlenül… értem…semmi, vagyis minden… figyelj félreértés történt, ha odamenne, kérlek hívj, köszi.

Ha nem Ninához menne, akkor hova? Felhívtam Stephanie-t is. Eléggé valószínűtlen lett volna, hogy pont olyan emberhez megy, akihez több közöm van, mint neki, de meg kellett találnom. A telefonra nem válaszolt, a tucatnyi sms sem lendítette előre a helyzetet. Ahogy nem hallott róla Steph, úgy Tom és Marcus sem. Legszívesebben felhívtam volna Bogit, de nem tudtam, milyen állapotba van a mamája. Különben sem szaladgálhatok hozzá mindig, meg mi a csudát tudna csinálni ekkora távolságból.
Emili nem volt sehol! De hát lennie kell valahol! Mi van, ha valami baja esett? Nem, az nem lehetőség. Legalább venné fel a telefont, csapja rám, csak tudjam, hogy nincs baja.

- Vedd fel kicsim, kérlek!

Közben Beli is előkerült a vackából, mindenáron ki akart menni sétálni, de nekem erre volt most a legkevésbé időm. Persze ő a történtekből mit sem sejtett, folyamatosan húzgálta és rágcsálta a nadrágom szárát.
Újabb emlékkép villant be:

- Ha hagyod neki, hogy ezt csinálja rá fog szokni és akkor járkálhatsz hiányos szárú nadrágban! – szólt ki a konyhából Em, miközben én a kutyával pusztítottam a nappaliban a berendezések számát. Karjaimba kaptam és besétáltam vele a konyhába, ahol Em éppen a palacsintakészítéssel próbálkozott.


- Hát majd a gyönyörű barátnőm megvarrja nekem, ha elszakad.


- Hát persze… jó sok jelzőt kell még a barátnőd elé odaaggatnod, hogy az a nadrág ép legyen. – nyúlt a fejemhez, hogy összeborzolhassa a hajamat. – Most szinte ugyanúgy néztek ki. – mosolygott.


- Szerencsére mégis az én barátnőm vagy.


- Szép is lenne, majd a kutyával talán?! Lökött…
Leraktam Belit, menjen, amerre menni akar. Inkább a gazdája bosszantásával akartam foglalkozni.
- Kész lesz ma még az a palacsinta, vagy mind a plafonon fogja végezni rövidke életét? – kérdeztem.


- Ha-ha-ha. Egyszer, egyetlen egyszer került oda. – öltötte ki rám a nyelvét játékosan.


- És mekkora élmény volt levadászni onnan… - emlékeztem vissza.


- Ha tovább próbálod kihúzni a gyufát, elintézem neked, hogy az egész adag tésztát onnan edd meg! – fenyegetett meg a fakanállal, amivel a tésztát keverte.


Eszembe jutott valami.
- Tészta? Mégis milyen tészta? – néztem rá értetlen képet vágva. Bejött, nem értette, mit akarok. Gyors mozdulattal kaptam ki a kezéből a tálat, majd ugyanolyan gyorsan borítottam rá is.


- Neeee! Rooob! Ah, most nézd meg, normális vagy? – kérdezte először dühösen, majd ő is olyan nevetésbe tört ki, mint én.


- Úgyis tudom, hogy semmi kedved nem volt hozzá, hogy kisüsd. – védekeztem.


- Igazán jól áll. – marcangoltam bele a hajába a ráöntött tésztát. – Most majdnem hasonlítasz Belire. – nevettem.


- Mint egy kutya? Ugye tudod, hogy a kutyák harapnak? – húzta fel a szemöldökét.


- Öhmm, igen… Na és? – kérdeztem.


- Jobb, ha futsz!

- Nincs valami ötleted pajtás, hogy hova futhatott a gazdid? – kérdeztem Belit. Volt már, hogy valaha is válaszolt volna?

Úgy döntöttem felhívom újra Ninát, hátha van valami ötlete, hol kereshetném. Vagy ez, vagy elkezdem random helyeken keresgetni. Ami alapból nem jöhetett létre, mivel a kocsimmal száguldott el. Amiben van GPS… Először Ninát tárcsáztam.

- Szia megint én! – köszöntem be ma másodszor. – Nem hívott fel, vagy ment el hozzád esetleg azóta?

- Úgy érted az elmúlt fél órában, amióta nem hívtál?! Nem… nincs itt!

- Ha lenne valami…

- … akkor hívlak. – fejezte be helyettem a mondatot. Furcsa. Azzal le is tette.
Elmondaná egyáltalán, ha ott lenne, vagy tudna felőle valamit? Talán. Azok után is, amit Em jelenleg hisz rólam? Kizárt! Nála kell, hogy legyen.

Biztosra kellett mennem, nem vesztegethettem az időt. Legutóbb egy másik országig futott, most pedig a lehetősége is meg van, hogy egészen kontinensnyit meneküljön. Fel kellett hívnom a kocsim biztosító társaságát. Mégis mit mondjak? A barátnőm lelépett a kocsimmal? Áh, dehogy…

- Jó napot uram! Miben segíthetek? – üdvözölt egy végtelenül kedves hang a túloldalon.

- Jó napot! Úgy néz ki az egyik barátom jókedvében elvitte a kocsimat, de azóta nem igen emlékszik, hol is parkolt vele. Lenne szíves megadni a jelenlegi tartózkodási címét? – elég béna történet volt, Em valószínűleg ennél ezerszer jobbat talált volna ki.

- Egy pillanat uram. Szükségem lenne a személyi azonosítójára.

Gyorsan bediktáltam, újabb pillanat türelmet kért. Ha nekem jelenleg lett volna olyanom!

- Az ön járműve jelenleg a Packard Street 56 előtt tartózkodik. Kívánja, hogy értesítsük az esetről a rendőrséget?

- Ne, köszönöm. Mint mondtam tudtam az esetről. – A végén még a nyakamba zúdítja a zsarukat is. Béna egy fedősztori ez…

- Kívánja, hogy érte küldjünk valakit? – kedvessége már- már zavaró volt. Egészen biztos voltam benne, hogy az azonosítóm alapján roppantul élvezi a helyzetet.

- Nem köszönöm, ennyi lett volna.

- Tehetek önért még valamit esetleg? – Igen, letagadhatatlanul. Ezeket a beszélgetéseket nem rögzítik véletlenül?! Hah, még egy nő, aki tenni akar értem valamit. Mintha nem éppen ezért lennék jelenleg ebben a helyzetben!

- Nem, köszönöm a segítségét. Visz hall!

Csodás, hogy minden nő rám van akadva, de pont az próbál lerázni, akire szükségem van!

- Emlékszem hogy rád volt akadva szegény kicsi lány! – nevetett anyu.


- Nem is igaz. Különben sem érdekelt. – fordítottam el a fejemet, mielőtt sikeresen zavarba hoznak. Mindig sikerült elérniük. Teljes nőuralom uralkodott éppen otthon. Apu egyik ismerősénél volt éppen.


- Hát persze, hogy nem! Mert totálisan bele voltál zúgva abba az idősebb lányba. Hogy is hívták anyu? Vic osztálytársa volt, nem? – kérdezte Liz.


- Fejezd be! – sziszegtem oda neki, mire Em oldalba bökött.


- Na, hagyd, én kíváncsi vagyok. Eddig ismeretlen volt számomra az idősebb nők felé mutatott érdeklődésed.


- Nem volt ott semmiféle érdeklődés, csak belemagyarázzák. – jelentettem ki, csúnyán nézve családom nőtagjaira.


- Nem szégyen ez, drágám. – nyugtatta meg anyukája.


- Mindig itt lábatlankodtál, ha átjött hozzám. – tette hozzá Vic.


- Érdekes, akkor ti is biztos szerelmesek voltatok a haverjaimba. – vágtam elgondolkodó képet.


- Ugyan, kis suhancok voltak azok akkor még. Mindannyian. – próbált bekeményíteni Liz.


- Ebből is látszik, milyen öregek vagytok. – vágtam vissza.

Em mellettem nagyon jól szórakozott, így hagytam, csak mondják az idióta történeteiket. Időnként magamhoz szorítottam, végig simítottam a haján, karjain. Az érzés, ami elfogott, miközben tudtam, hogy mellettem volt szavakban kifejezhetetlen volt.

Újra magaménak kellett tudnom ezt az érzést.


*Emili*

- Mit akart? – kérdeztem Ninát.

- Ugyanazt, mint az előbb. Hogy tudok-e felőled valamit, hogy itt vagy-e.

- Köszi, hogy maradhatok és nem árultad el neki.
Erős sejtésem volt, hogy egy kellemes estéjét vágtam tönkre Ninának éppen.

- Ez természetes. De figyelj! Biztos, hogy nem lenne jobb ötlet megbeszélni vele, mi is történt ott pontosan? Mert szerintem egyikünk sem hiszi azt, hogy képes lenne így megcsalni téged. Pont Biancával.

- Azt hiszed, valaha is megfordult a fejemben, hogy képes lenne rá? De ott voltak mindketten. Hiányos öltözetben méghozzá. Mondjuk Biancán nem tudom, mit keresett az én ruhám… Azt hiszem szimplán lesokkoltam.

- Azt elhiszem, de engedd, hogy megmagyarázza.

- Nina…

- Igen?

- Félek. Félek attól, hogy nem fogja.

- Ha nem akarná megmagyarázni, keresne téged? –tette fel a kérdést.

- Hát gondolom… nem tudom! Én nem akarom, hogy igaz legyen! Nem tudom elhinni, hogy igaz lenne. Azt sosem bocsátanám meg neki, soha!

- Tudom. – ölelt meg. – Tudom. De nem hülye, rá fog jönni, hogy nálam találtál menedéket.

- Kicsit aggódom a barátságotok miatt, kicsit pedig örülök neki, hogy nem vagy egyedül. – jegyezte meg Rob.


- Hé, nem vagyok én olyan sebezhető kis nádszálvirág! – kértem ki magamnak. – Remélem azért egy hajszálnyival az öröm vezet.


- De csak annyival. – csókolt meg. – Nina rendes lány.


- Tudom. Feltételeztem, hogy nem járnál klinikai esetekkel…


- Most komolyan? – kérdezte.


- Mi van, csak neked szabad bosszantanod?


- Nem, de én legtöbbször alantas hátsószándék által vezérelve húzom az agyadat.


- És ki mondta, hogy én olyat nem tehetek? – vetettem be a csábító szempilla rezegtetésemet, amivel reméltem sikerrel járok majd. Nem hiába reménykedtem.

Hiányzott az érzés, hogy velem van. Nem akartam elfogadni, hogy talán soha többet nem érezhetem azt a leírhatatlan érzést, ami vele tölt el. Meg kellett, hogy magyarázza!

Erős kopogás hallatszódott Nina lakásának ajtaja felől. A szívem dübörgött a mellkasomban az idegességtől. Mi van, ha…? De felülkerekedtem és beleegyezve bólintottam Nina ki nem mondott kérdésére.

***
Örülnék. ha megtisztelnétek a véleményetekkel. :)