55. fejezet - (Mindenre) fény derül...

Sziasztok!

Már kész volt pár napja és nem bírtam ki, hogy magamnak tartogassam. :$ A kíváncsiskodó személyek is meggyőztek, hogy ma legyen az új fejezet napja. :))
Örülök, hogy olvastok, mondtam már? :D
Köszönöm a kommenteket!

Névtelen: Azért, mert gonosz vagyok. Egy fejezetben is el lehetne mesélni, de abban hol a poén?
Breeco: Ilyen közös pont mellett, viccelsz? :O Persze  a jövőben bármi megtörténhet...
Zsuzsi: Siettem. :)) Hát lassan itt az ideje, hogy mindkettő felnőttként kezdjen viselkedni. Örülök, hogy nem csak a fejezet hírére jössz, hanem néha- néha felkukucskálsz, ez tök jól esik! <3 Jönnék én gyakrabban, de nem vagyok időmilliomos (sem). Próbálok kicsit előredolgozni.
a.n: Most kiderül jól érezted-e.... Most mondjam a poént? Eredetileg nem terveztem külön Rob szemszöget, de nem lehetett lehalkítani a hangokat. XD
Holdfény: Először, köszönöm a jókívánságot, igyekszem, de nem lesz valami élvezet a szemeszterem. :S Válaszolhatok az előzőre is? Merci, ez már az 55. fejezet!!! Érted? Ö-T-V-E-N-Ö-T-Ö-D-I-K!! :)) Magam sem hiszem, gondolhatod... Olyan jó kedvre derültem miközben olvastam a reakciódat, élmény volt komolyan! Nem gondoltad meg magadat az írást illetően? Valami vicces, megjegyzéses történetet simán el tudnék képzelni, hogy kikerül a kezeid közül.
Csez: Köszi! <3 Ragaszkodás... kicsit romantikus alkat és álmodozó vagyok, most lebuktam. :)

Mindenkinek jó olvasást!
Puß
Gitka

***
"Minden ifjú így akar szeretni, szeretve így lenni minden lány."

* Emili *

Nyílt az ajtó, szívem vadul kalapállt mellkasomban. Nem akartam belegondolni mi is a legrosszabb, ami megtörténhet. De itt van, igaz? Eljött. Valahogy megtalálta a módját, hogy rájöjjön hova futottam. Ez már jelent valamit! Különben sem lehetett valós, amit annak hittem. Egyszerűen csak nem. Mellkasom mélyén dobogó szívem képtelen lett volna tovább verni.

- Én semleges akarok maradni ebben az egészben, megértetted? – fordult Nina Rob felé, köszönésre sem méltatva. – Mindkettőtöket ismerlek, lehet téged jobban is, de Em a barátnőm. Szóval mégis, ha ebből az egészből bármi is igaz, akkor addig vagy csupán szívesen látott vendég a lakásomban, amíg Em is jónak látja, hogy maradj. Érthető voltam?

- Érthető. – válaszolta Rob.

Nem tudom milyen állapotban talált, amikor belépett a nappaliba. Ugyanabban a pózban kuporogtam Nina kanapéján, amióta csak leültetett enyhén sokkos állapotomban.

- Gondolom azért vagy itt, hogy próbáld megmagyarázni az előbbit. Hát hajrá! – intettem felé. Szemeimben még ott voltak a könnyek, hangom is érdesen hatott. Bármennyire is hinni akartam az ártatlanságában, azért a kedves hangnem még nem volt kiérdemelve. Láttam, amit láttam. Vagyis láttam valamit…

- Tudom, hogy azt hiszed láttál valamit, de nem történt semmi. – kezdte.

- Bianca mégis az én ruhámban lődörgött, rajtad pedig csak egy nadrág volt…

- Igen, ez igaz. Mindkettő. És az is igaz, hogy csak az egyikre van magyarázatom.

- Kíváncsian hallgatom. – feleltem.

- Miután visszajöttem Londonból elmentem arra megbeszélésre. Még aznap átjött Tom. Iszogattunk, meg kiöntöttem neki a lelkemet. Még a vitatkozásunk miatt... tudod. Aztán megemlítette, hogy beszélt Biancával, itt van a városban. Viszonylag korán lelépett, mert még aznap találkoztak is. Aztán ott nem állt be a szája és elmondta Biancának, hogy le vagyok törve. Aztán mielőtt megjöttél volna Bianca beállított egy üveg borral… aztán meg minden a feje tetejére állt.

- Azért gondolom történt ott még valami. Vagy a felsődet meg Hókuszpók varázsolta le rólad? – tettem fel a kérdést erősen ironikus hangnemben. Annyira szerettem volna, ha megmagyarázza, de kétkedő belsőm csak nem engedett.

- Nem. Egy idióta vagyok, tudom. De az egyetlen bűnöm, hogy nem vettem észre, miben mesterkedik Bia! Ezt el kell hinned! Hozta a bort, nekem meg szar kedvem volt miattad…

- Gyerünk, fogd rám az egészet! – kértem.

- Nem, nem ezt mondom… Kérlek, ne forgasd ki a szavaimat.

- Akkor gyerünk, magyarázd meg mi történt! – kerekedet felül rajtam a kételkedő oldalam. Ideges voltam, feszült. Csak az igazság érdekelt.

- Átjött, bort hozott, azt hittem csak pusztán baráti kedvességből próbál javítani a kedvemen...

- Ah, igen… - mordultam fel alig hallhatóan.

- Nem történt semmi!

- Bocs, mellőzöm a hozzászólásokat.

- Egészen addig azt hittem, amíg rám nem borította a bort. Vagy én borítottam magamra, fogalmam sincs.

- Ez egy elég kisiskolás trükk. – jegyeztem meg. Szinte láttam magam előtt, ahogy Bianca tekereg előtte, amíg nem sikerül elérnie, amit akar. Felfordult a látványtól a gyomrom.

- Tudom! Mondom egy idióta voltam. Aztán betoppantál és annyira örültem mindennek. Hogy visszajöttél, meg amit mondtál. Aztán egyszer csak kilibbent a ruhádban, te meg félreértetted és elrohantál. Aztán jól lehordtam, hogy mit képzel magáról. Teljesen kivetkőzött magából. Csak azt hajtogatta, hogy vele jobban összeillenénk, sértegetett téged, meg ilyenek. Nem tudom, mikor változott meg ennyire, de komolyan aggódom érte.

- Még érte aggódsz? - kérdeztem.

- Kérlek, hinned kell nekem! Kérlek!

- Legalább jó bor volt? – kérdeztem. Újra önmagam voltam, egy belső hang még ott volt. Folyton azt ismételgette, mi van ha…

- Veled jobban esett volna.

- Ah, jó válasz. – túrtam bele tanácstalanul a hajamba. Most mi legyen? Én annyira el akarom hinni neki!

- Hiszel nekem akkor? – kérdezte. De hiszen már elhittem. Mindig is hittem, akartam hinni benne. De…

- Azt hiszem, én csak nagyon féltem. Félek. Hogy majd a sok hülyeség után, amit Londonban mondtam, inkább valaki mással tervezed a jövődet. És ez ott, abban a pillanatban képen vágott. De hogy pont vele?! Nem akartam elhinni, hogy ezt tetted volna. De láttam, amit láttam, Rob!

- De nem láttál semmit… vagy csak azt, amit Bia akart veled láttatni, és amit bebeszéltél magadnak, hogy láttál.

- Túl intenzív a fantáziám? – kérdeztem.

- Legalábbis él benned a természetes női féltékenység, és hirtelen reagáltad le a dolgot.

- Képzeld magad az én helyembe! – mondtam. – Visszajössz, kitárulkozol, majd egy pasi lép elő a lakásból. Te mit gondoltál volna? Megvártad volna, amíg megmagyarázom?

- Valószínűleg ugyanezt. És nem lett volna esélyed, mert péppé vertem volna a pasit.

- Rendben vagyunk? – kérdezte, miközben tétovázva leült mellém a kanapéra.

- Rendben. – válaszoltam, majd megszorítottam a kezét. – Mi lett vele? – céloztam Biancára.

- Mondtam: elküldtem, de előtte még helyre tettem a fejét. Nem hiszem, hogy egyhamar látjuk.

- Jó. Mert ha a három méteres környezetembe kerül, én megtépem a szemét ribancát!

- Wow, valaki harcias… de fair gondolat.

- Komolyan gondoltam. Nem engedem, hogy megint bekavarjon. Tudom, hogy a barátodnak hitted, de nem az.

- Szembe kell nézzek a ténnyel, hogy szerelemes belém. És úgy látszik, nem kíván fair játékot űzni, hogy megkapja, amit akar.

- Nem zavarna a dolog, ha olyat akarna megszerezni magának, ami lehet az övé.

- Miután elmentél, ahogy beszélt… olyan érzésem volt, valami nincs egészen rendben vele.

- Hát persze hogy nincs. Egyik csaj sem normális, aki valaki más pasiját akarja elhalászni!

- Nem, nem. Komolyan. – rázta meg a fejét. – Mintha valami nem lenne rendben nála… fejben.

- Azt mondod, hogy Bianca megőrült? – kérdeztem szinte már nevetve.

- Nem őrült meg, de valami elkattant benne, az biztos. Szóval ezentúl óvatosak leszünk vele, rendben?

- Mielőtt leszúr, vagy megmérgez? – kérdeztem.

- Ez nem vicc, kicsim! Nem akarom, hogy bajod essen!

- Legyünk reálisak. Nem bír, téged akar és érdekes a stílusa, de azért ilyet nem tenne. Elvégre annyira szeret téged. – az utolsó szavakat úgy préseltem ki a számból, de legyen. Ha szereti, hát szeresse! De fogadja el, hogy ez viszont nem igaz.

- Én viszont nem őt.
Végül sikeresen tisztáztuk a helyzetet. Nem tudtuk eldönteni én, vagy ő volt boldogabb kettőnk közül, végül döntetlenben egyeztünk meg. Nina is bekukucskált nem gyilkoltuk-e le egymást menet közben, de a kanapén ücsörgő kettősünk távolról sem erről árulkodott.

- De hogy találtad ki, hol vagyok?

- Nina barátnak jó, de színészkedésben még javítani kell a teljesítményén. És a kocsi elég értékes számomra ahhoz, hogy annak ellenére, hogy szerinted egy régi tragacs, legyen benne GPS.

- Rob?

- Igen kicsim?

- Lehetséges, hogy véletlenül összetörtem a kocsi lökhárítóját.

- Puszta véletlenszerűségből, megesik az ilyen. – felelte.

- Elöl- hátul. – tettem hozzá.

- Vannak peches napok.

- Sajnálom!

- Az csak egy kocsi. Te sokkal fontosabb vagy nekem.

Bianca eltűnt. Miután elmentünk Nina telefonon beszélt vele, bár a leosztás pontosabb meghatározás ebben az esetben. Végül Bianca lecsapta a telefont, akkor hallottunk felőle utoljára.
Robnak az előkészületek után maga a forgatás is beindult, én pedig belevetettem magamat az újság dolgaiba. Mindig, amit Craig odadobott.

*Rob*

- Él még a terved, kölyök? – kérdezte Dean hazafelé tartva.

- Persze hogy él! – válaszoltam.

- Rendben. Csak gondoltam most békültetek ki, és akarsz ezzel az egésszel várni egy kicsit.

- Nem is volt ez annyira összeveszés, inkább félreértés. – pontosítottam. – Különben is előkészíthetem, nem igaz?

- Ha nem tudnám, hogy színész vagy, meg minden, azt mondanám be vagy sózva. – veregette meg a hátamat.

- Nem tudod, mióta várok már erre az egészre.

- Hello! – ugrott hazaérve Em a nyakamba. – Megtaláltam a megfelelő helyet a nyaralásra. – újságolta boldogan.

- Éljen, hova megyünk? Látod, én mondtam. – fordultam Dean felé. – Ez már nagyon kellett. – kacsintottam.

- Hagylak tervezgetni titeket, holnap érted jövök kölyök! – búcsúzott el Dean, mint mindig a következő munkanapra vonatkozó ígéretével.

- Mit szólsz Olaszországhoz? – tudakolta.

- Azt, hogy meg vagyok lepve, amiért nem Franciaországot javaslod. Nem is beszélsz olaszul.

- De franciául igen! Az lett volna a második különben, de Olaszország, hmm… - tekergett előttem.

- Végül is, leugorhatunk egy pizzáért. – feleltem.

- Ha- ha- ha. Na, benne vagy? Olaszország? Firenze, Róma, Velence.

- Casanova, a Colosseum és… a pizza, más nem jut eszembe.

- Ez egy igen? – kérdezte tudva, hogy igenis van hozzá kedvem. Már előre láttam mennyire fantasztikus nyaralás áll előttünk.

- Ez egy: megkérem Stephet, hogy kerítsen egy házat, valami jó helyen csak nekünk. Miután vége a forgatásnak indulhatunk.

- Szóval megyünk Olaszországba! – lelkendezett. – A romantikus velencei gondolások, a művészek, a művészetek otthonába, na és persze és pizzák hazájába.

- Idáig titkoltad előttem, hogy ennyire odavagy az olaszokért?

- A reneszánsz otthona, viccelsz? Kedvenc korszakom volt. Tőlem az Északi- Sarkra is mehetünk, de ott hideg van! A lényeg: te meg én, ketten, minden nélkül, világ kizárva.

- Nem is rossz gondolat az Északi Sark. – estem gondolkodóba. – Ott hideg van, össze lehet bújni.

- Tudod, lehet nem tudok olaszul, de a francia bizonyos területeken hivatalos nyelv, és van egy szó, amit különösen szépen tudok mondani.

- Igen? – vontam közelebb magamhoz. – Mi lenne az?

- Je t'aime (1).

- Gyönyörű! Én is szeretlek, chéri (2)!


*Emili*

Minden a megszokott kerékvágásba állt vissza. Az a nap, mintha meg sem történt volna. Rob ugyanúgy dolgozott, ahogyan én is, egyébként minden szabadidőnket együtt töltöttük. A ragaszkodás egymáshoz nagyobb volt, mint valaha. Ennek köszönhetően még a távollétet is jobban viseltük, amikor kénytelen voltam visszautazni Budapestre egy- egy megbeszélés miatt. Úgy tűnt a dolgok felgyorsultak, kezdett egyre jobban kirajzolódni a jövő. Amit pedig mutatott az egy új film volt. Néhány helyen finomítottunk rajta Bencével, a rendezővel, hogy tökéletesen megállja a helyét. Innentől a munka tetemes része már rájuk volt bízva. Élveztem a velük töltött időt, a munkát, ugyanakkor örömmel tértem vissza Los Angelesbe. Mondanám, hogy ott is élveztem a munkámat, de hazugság lenne. Craig úgy tartotta mindannyian nélkülözhetetlenek vagyunk számára. „Jobb, ha kéznél vagytok.” – szokta mondani vigyorral az arcán. Nem akarom tudni, mire gondol ilyenkor… A kis kiruccanásaimért magas árat kellett fizetnem minden alakalommal. Nem tudom, milyen cikkekhez kérte a háttérkutatásokat, amikkel megbízott, mert sosem láttam viszont őket az újságban. A feladatoknak állandóan volt közös pontja. Mind halálszáraz témákhoz kapcsolódott. Olyan irattárakban és archívumokban fordultam meg, amiknek a létezéséről sem tudtam idáig. Így már előre láttam mit kapok, amikor közlöm, hogy szabadságra megyek.

- Hello! – kopogtam be az ajtaján mosolyt erőltetve az arcomra mindannak ellenére, hogy tudtam mi jön most. – Oh, elnézést! Azt hittem egyedül vagy. Amanda azt mondta… - Hát igen. Craig gyorsan fogyasztotta a titkárnőit. Amanda pedig minden volt: fiatal, szőke. De egy nem: okos. És ez nem a sztereotípiákról szól. Sosem tudta, mikor van valaki Craignél és mikor nincs. A megbeszélésekről szóló értesítéseket rendszerint a megbeszélések után küldte ki. A kávéfőzőt valahonnan a mesékből ismerte. Mégis itt volt, még mindig, mivel valami - számunkra a lányokkal legalábbis – csodálatos módon rajongásig imádta Craiget.
Craig pedig ezt roppant módon élvezte. Legalábbis amíg be nem jut a bugyijába, biztosan…

- Nem baj, én már úgy is épp indultam. – állt fel neve nincs, fogalmam sincs kicsoda, majd kezet rázott Craiggel és távozott.

- Mit tehetek érted, csibém? – kérdezte Craig bájvigyorral az arcán. Te értem, semmit!

- Tudom, hogy nem örülsz az eddigi kiruccanásaimnak, de minden háttéranyagot megszereztem, amit kértél még határidő előtt. És a cikkeimet is mindig időben leadom. Ezt tudod.

- Egy kérést látok megfogalmazódni a csinos kis buksidban, jól látom én?

- Igen. Szeretnék szabadságot kérni.

- Oh, pont most, mikor a legnagyobb szükségem van mindannyiótokra? – kérdezte. Mihez?! – akartam kérdezni.

- Szükséged, mihez? – kérdeztem illedelmes hangnemben, nem úgy ahogy a fejemben hallottam.

- Oh, hát tudod. Ebben a szakmában nincs megállás, pihenés.
Biztos ezért mi csinálunk mindent, ő meg eregeti a golyóit…

- De most nincs díjszezon, megnéztem alig lesz premier, beszéltem a lányokkal, átveszik a cikkeimet. Nem lesz gond. És ha mégis, bárhonnan tudok cikket írni.

- Csak nem nyaralni megyünk szépszálherceggel? - Ez volt Rob. Craig mostanában oda volt, hogy mindenkire idióta beceneveket aggasson. Egyre jobban rühellem ezt a pasit.
Most erre mit mondhattam volna? – Hmmm… hmmm… – bólintottam.

- Isten óvjon, hogy én rondítsak bele a paradicsomba, igaz? Rendben! Menj szabadságra.

- Oké, köszönöm. – könnyebben ment, mint gondoltam.

- Holnap szólj a pontos dátumot illetően és akkor összeírom neked, mire lesz szükségem. Így akkor be tudod előre hozni azt, amire szükségem lenne, amíg nem vagy. – mosolygott rám az asztal mögül. Hirtelen azt hittem, csak viccel, de nem. Komolyan gondolta!

- Hát persze. – mondtam. – Holnapra meg lesz.

- Jól van, csibém. Munkára fel! – hessegetett ki az irodájából. Én pedig morgolódva ültem vissza az asztalomhoz. Tudtam, mi következik. Megmondom neki, mikortól mennék nyaralni és annyi kutakodni valót oszt rám addig, hogy az életben nem végzek vele, nem hogy indulásig. Pompás!

- Miért is csinálom én ezt a munkát? – tettem fel a kérdést önmagamnak félhangosan.

- Mert különbem minket falna fel. – válaszolta Helen. Igaz, ők voltak az egyik tartóoszlop, a másik meg a mazochista énem.

Az ilyen napok után extrán jól jöttek a hétvégék, kivéve amikor Rob ilyenkor is a forgatáson rostokolt. De legalább ő élvezte. Viszont a hétvégi forgatás mindig ugyanúgy kezdődött.
Dean. Fejetlenség. ’Nem láttad’ és ’Hova raktad’ kezdetű kérdések. Késés. Csók, puszi. Szeretlek!

- Szia! Minden rendben nagylány? – intett a fejével Rob felé Dean.

- Minden a lehető legnagyobban. – ugrott mellém Rob, hogy magához rántva nyomatékosíthassa ezt.

- Ezt örömmel látom. – nyugtázta Dean.

- Viszont késni fogok. – húzta el a száját Rob.

- Én megvárlak, kölyök. Valahogy gyanítottam. – somolygott, majd vonta meg vállát Dean. – Addig leteszem magamat ide.

- Hozzak valamit? Üdítő? Víz? Valami erősebbet? Szendvics?

- Munkában kislány, soha. Otthon már rendesen elláttak élelemmel, de köszönöm. Egyébként is most erre kell koncentrálnom itt. – rakott le az asztalra egy jókora katalógust. – Rob még szívességet is tesz azzal néha, hogy ilyen szétszórt.

- Nem vagyok szétszórt! – kiáltotta ki a szobából. Ezen csak a fejemet tudtam csóválni. Még hogy nem az! – Öhmm.. kicsim, nem láttad véletlenül a szövegkönyvemet? – kérdezte bánatos fejjel.

- Ott van ahova legutoljára lehajítottad. – feleltem.
Újabb kétségbeesett tekintet volt a választ. – Az újság alatt van a teraszon. Szívesen! – kiáltottam utána, mikor köszönöm nélkül kiviharzott a házból.

- Imádlak! – kiáltotta. – Meg van!

- Egy nagy gyerek néha, mi? – kérdezte Dean vigyorogva. – Nekem nem kell bemutatni, egyszer fejét fogja elhagyni. Szerencsés, hogy itt vagy neki.

- Tudom. A kérdés, hogy ő is tudja-e. – feleltem.

- Hát persze, hogy tudja! – közölte egy cuppanós csók kíséretében, miközben újra elszáguldott mellettünk.

- Mi a fenét keresel ennyire? – nevettem fel. – El fogtok késni, tényleg!

- Hagyd csak, addig is segíthetnél nekem egy kicsit, esetleg. – mondta Dean.

- Hát persze. Miben? – kérdeztem.

- Kellene valamit vennem az asszonynak a házassági évfordulónkra. És nem igazán igazodom ki ezek között a dolgok között. – bökött az előtte lévő katalógusra, amely nagy betűkkel hirdette: „Tiffany”.

- Ah, gratulálok! Ékszert akarsz venni neki, értem. Mire gondoltál?

- Hát nem igazán tudom, mit kellene. Nyaklánc, karkötő, gyűrű? Vagy valami együttest vagy minek nevezik az ilyet? Meg nem is tudom, mi tetszene neki. Meg mi állna jól rajta. Mindig rossz voltam az ilyenekben, ami simán jól néz ki, az rajta már nem, érted.

- Szeretnéd, ha elkísérnélek választani? – kérdeztem mosolyogva. Olyan aranyos volt Dean. Még sosem láttam ilyen csillogó szemmel beszélni a feleségéről.

- Megtennéd? – kérdezte. – Tudom, hogy sok dolgod van neked is…

- Hát persze! Nem vagyok egy nagy tudor e téren én sem, de azért az ékszerek minden lány szívét megdobogtatják.
________________
(1) Szeretlek!
(2) édesem

***
A véleményeket ezúttal is szívesen veszem. :)