54. fejezet - Már csak egy emlék?

Sziasztok!

Péntekre ígértem, csütörtök van. Na milyen vagyok? :)
Hétfőtől kezdődik a szemeszterem, szörnyű órarendem van. Próbálok pénteken, vagy szombatonként fejezetet hozni amíg tudok.
Köszönöm a kommenteket, válaszolnék, de félek, h elszólom valahol magamat...Megint nem született egyöntetű vélemény, mi is történt ott. Hehe, örülök. Kicsi izgalom és bizonytalanság, jó is az.
Ennyi voltam.
A FB-os rímért előre elnézést kérek...a hideg rossz hatással van az agysejtjeimre. :P
Kellemes olvasást!
Puß
Gitka
***
‎"A tudat, hogy létezik valaki akit teljes szívből szerethetünk értelmet ad mindennek."

Rob*

Végignéztem, amint kiviharzik a lakásból. Pillanatok alatt omlott össze minden. Éreznem kellett volna valamiből, hogy idejutunk? Voltak előjelek, mint legutóbb? A különbség nagy volt. Nem mi voltunk a hibásak, hanem Bianca. Látnom kellett volna a jeleket.
Hallottam, amint dühösen magára csukja a kocsi ajtaját, majd a motor felzúg a garázsban. A kerekek csikorogtak, ahogy elhajtott. Összezavarodva roskadtam le a kanapéra. Olyan szép volt pár perce még minden. Amiket mondott, amire vágyott. Én is ezt szerettem volna. Meg akartam nyugtatni, hogy várok. Rá bármennyit várok! Aztán, puff… Minden tönkrement egy pillanat alatt.
Át kellett volna látnom a dolgokon, amikor Bianca átjött egy üveg borral? Gyanakodnom kellett volna rá, amikor „véletlenül” magára borított egy adaggal belőle? Végtére is színész vagyok, a fene esne belém! Mennyi ilyen kiszámítható filmet kellett megnéznem a nővéreimmel és mégsem esett le! Felrémlett Em arca, amint egy filmen háborgott pár hete.

- Jaj ne már! Ezt még nézni is kényelmetlen, nem megírni! – takarta el arcát a hatás kedvéért. Na, nem mintha így nem látta volna ugyanúgy a képernyőt az aprócska ujjai közötti résen.


- Mi baj, kicsim? – kérdeztem mosolyogva. Édes volt, ahogy morgolódott a filmeken.


- Totálisan kiszámítható. A pasi tiszta vaksi, nem látja, hogy vezeti az a kiscsaj. Oké, elmondom, hogy mi lesz a film hátralevő részében. – Felém fordult, majd leállotta a filmet. Érdeklődve figyeltem.


- Adott egy szerelmi háromszög, amiben a csaj fúrja a másik kettő kapcsolatát.


- Hmm.. várj, ezt mintha már játszottam volna, csak ott pasi fúrt. – nevetem fel.


- Nem ugyanaz! – szidott le. – Szóval: a pasi tiszta vaksi, a barátnője meg szimplán hülye, a kis fúró csajt meg egy prostituáltról mintázták, esküszöm. Nem lennék meglepődve, ha csúnya dolgokat kaparnának elő a színésznő múltjáról. Már ha van neki ilyen képesítése.


- Nekem sincs. – szóltam újra közbe.


- Az más tészta. Ne szakíts félbe! – kérte ki magának. Csak pörgött, pörgött. Szerintem néha azt is elfelejtette, hogy egyáltalán hozzám beszél, de csak mondta és mondta. Persze amikor közbeszóltam, mindig megrovó pillantás lett a jutalmam. Nem tehettem róla, imádtam, ahogy dühösen felhúzza az orrát.


- …ennyi a lényege. Kibékülnek, vagy a pasi rájön, hogy új kalandok is várják és összejön a ’prostival’. Addig, amíg erre az álláspontjára jut, összever pár statisztát, mert ennek a színésznek jól áll, ha verekszik és ennyi. És imádni fogják a moziban. És a legrosszabb, hogy nekem erről írnom kell.


- Én nem jönnék össze a ’prostival’. Nem valami egészséges. – húztam az agyát.


- Szerencséd is, hogy nem. - nyugtázta egy csókkal, majd egy aprócska sóhaj után újra elindította a filmet. És egy óra után, amikor végre megjelentek a nevek a képernyőn úgy állt fel mellőlem, hogy pontosan az történt, amit megjósolt. Néha úgy éreztem felesleges megnéznem a filmeket vele, ha úgyis elmondja, mit fogok bennük látni.
Már csak az volt hátra, hogy végighallgassam dramaturgiailag miért is volt hiba, hogy a férfi végül a ’prostit’ választotta…

És most itt vagyunk. Tényleg elhitte, hogy valaha is nem őt fogom választani? Sablon sztori vagy nem, teszek rá! Sosem lennék képes megcsalni őt, főleg nem így. Na és nem Biancával! Ezek után pláne nem. Vajon mióta nem láttam a változásokat vele kapcsolatban. Ijesztő volt a tekintet, amivel szembe találtam magamat, amint felnéztem rá. Fejem rögtön visszazuhant, hogy újra kezeim közé temethessem arcomat. Mintha így könnyebb lett volna a helyzet…

- Tűnj innen! – szűrtem ki fogaim között a szavakat.

- Ugyan már! Ezt te sem akarod. – Éreztem, ahogy mellettem besüpped a kanapé. Leült mellém, majd óvatosan felhúzta a fejemet, hogy láthassa az arcomat. - Ti sosem illettetek össze és sosem fogtok. Ő nem ismer téged úgy, mint én.

- Jobban ismer bárkinél!

- Hiszen szinte együtt nőttünk fel, Rob.

- Nem veszed észre, hogy most tetted tönkre az egyetlen normális kapcsolatomat? Hogy most romboltad le az egyetlen dolgot az életemben, ami számít?! Szóval, tűnj el Bianca!

- Csak a kétségbeesés beszél belőled. Ha lenyugszol, pontosan látni fogod, hogy ennek már réges-régen meg kellett volna történnie. – hangja szinte mézesmázosan hatott.

- Igazad van. Hallgatnom kellett volna Em ösztöneire veled kapcsolatban. – bólintottam keserűen.

- Oh, ugyan már! Mit tudhat az a kis ribanc!

- Ne merd őt így nevezni! – csattantam fel. – Tűnj el! – ismételtem meg újra a kérésemet.

- Mi összetartozunk, hát nem látod? Milyen boldog lenne anyukád is, ha egy angol lányt vennél feleségül.

- Feleségül?! Mármint téged? Az egyetlen nő, akit el fogok venni, az Ő! És ezt jobb, ha belevered a fejedbe! Te orvosi eset vagy… A múltban élsz. Barátok voltunk, a testvéremnek tekintettelek, mint a fiúkat. De ez csak múlt idő. Sikeresen elintézted magadnak!

- Az a kis… Ő mosta ki az agyadat.

- Nincs jogod itt lenni és sértegetni őt, főleg nem azok után, amit itt műveltél. Jelenleg meg van róla győződve, hogy én vagyok a legnagyobb szemétláda a világon, neked köszönhetően. Hacsak nem akarod megvárni, hogy tényleg szemét legyek veled, akkor most eltűnsz innen, amíg úriember vagyok!

- Össze vagy csak zava…

- Nem hallottad?! Takarodj! – ezúttal már nem kérés volt, inkább utasítás. Ha nem állt volna ellentétben személyiségemmel a nők bántalmazása, már rég a padlón feküdt volna.
Talán felfogta a helyzet súlyát, talán nem, de mindenesetre, mikor legközelebb felpillantottam már nem volt ott. Idegesen túrtam a hajamba. Hova mehetett?
Első tippem Nina volt.

- Szia… itt Rob… nincs nálad Em véletlenül… értem…semmi, vagyis minden… figyelj félreértés történt, ha odamenne, kérlek hívj, köszi.

Ha nem Ninához menne, akkor hova? Felhívtam Stephanie-t is. Eléggé valószínűtlen lett volna, hogy pont olyan emberhez megy, akihez több közöm van, mint neki, de meg kellett találnom. A telefonra nem válaszolt, a tucatnyi sms sem lendítette előre a helyzetet. Ahogy nem hallott róla Steph, úgy Tom és Marcus sem. Legszívesebben felhívtam volna Bogit, de nem tudtam, milyen állapotba van a mamája. Különben sem szaladgálhatok hozzá mindig, meg mi a csudát tudna csinálni ekkora távolságból.
Emili nem volt sehol! De hát lennie kell valahol! Mi van, ha valami baja esett? Nem, az nem lehetőség. Legalább venné fel a telefont, csapja rám, csak tudjam, hogy nincs baja.

- Vedd fel kicsim, kérlek!

Közben Beli is előkerült a vackából, mindenáron ki akart menni sétálni, de nekem erre volt most a legkevésbé időm. Persze ő a történtekből mit sem sejtett, folyamatosan húzgálta és rágcsálta a nadrágom szárát.
Újabb emlékkép villant be:

- Ha hagyod neki, hogy ezt csinálja rá fog szokni és akkor járkálhatsz hiányos szárú nadrágban! – szólt ki a konyhából Em, miközben én a kutyával pusztítottam a nappaliban a berendezések számát. Karjaimba kaptam és besétáltam vele a konyhába, ahol Em éppen a palacsintakészítéssel próbálkozott.


- Hát majd a gyönyörű barátnőm megvarrja nekem, ha elszakad.


- Hát persze… jó sok jelzőt kell még a barátnőd elé odaaggatnod, hogy az a nadrág ép legyen. – nyúlt a fejemhez, hogy összeborzolhassa a hajamat. – Most szinte ugyanúgy néztek ki. – mosolygott.


- Szerencsére mégis az én barátnőm vagy.


- Szép is lenne, majd a kutyával talán?! Lökött…
Leraktam Belit, menjen, amerre menni akar. Inkább a gazdája bosszantásával akartam foglalkozni.
- Kész lesz ma még az a palacsinta, vagy mind a plafonon fogja végezni rövidke életét? – kérdeztem.


- Ha-ha-ha. Egyszer, egyetlen egyszer került oda. – öltötte ki rám a nyelvét játékosan.


- És mekkora élmény volt levadászni onnan… - emlékeztem vissza.


- Ha tovább próbálod kihúzni a gyufát, elintézem neked, hogy az egész adag tésztát onnan edd meg! – fenyegetett meg a fakanállal, amivel a tésztát keverte.


Eszembe jutott valami.
- Tészta? Mégis milyen tészta? – néztem rá értetlen képet vágva. Bejött, nem értette, mit akarok. Gyors mozdulattal kaptam ki a kezéből a tálat, majd ugyanolyan gyorsan borítottam rá is.


- Neeee! Rooob! Ah, most nézd meg, normális vagy? – kérdezte először dühösen, majd ő is olyan nevetésbe tört ki, mint én.


- Úgyis tudom, hogy semmi kedved nem volt hozzá, hogy kisüsd. – védekeztem.


- Igazán jól áll. – marcangoltam bele a hajába a ráöntött tésztát. – Most majdnem hasonlítasz Belire. – nevettem.


- Mint egy kutya? Ugye tudod, hogy a kutyák harapnak? – húzta fel a szemöldökét.


- Öhmm, igen… Na és? – kérdeztem.


- Jobb, ha futsz!

- Nincs valami ötleted pajtás, hogy hova futhatott a gazdid? – kérdeztem Belit. Volt már, hogy valaha is válaszolt volna?

Úgy döntöttem felhívom újra Ninát, hátha van valami ötlete, hol kereshetném. Vagy ez, vagy elkezdem random helyeken keresgetni. Ami alapból nem jöhetett létre, mivel a kocsimmal száguldott el. Amiben van GPS… Először Ninát tárcsáztam.

- Szia megint én! – köszöntem be ma másodszor. – Nem hívott fel, vagy ment el hozzád esetleg azóta?

- Úgy érted az elmúlt fél órában, amióta nem hívtál?! Nem… nincs itt!

- Ha lenne valami…

- … akkor hívlak. – fejezte be helyettem a mondatot. Furcsa. Azzal le is tette.
Elmondaná egyáltalán, ha ott lenne, vagy tudna felőle valamit? Talán. Azok után is, amit Em jelenleg hisz rólam? Kizárt! Nála kell, hogy legyen.

Biztosra kellett mennem, nem vesztegethettem az időt. Legutóbb egy másik országig futott, most pedig a lehetősége is meg van, hogy egészen kontinensnyit meneküljön. Fel kellett hívnom a kocsim biztosító társaságát. Mégis mit mondjak? A barátnőm lelépett a kocsimmal? Áh, dehogy…

- Jó napot uram! Miben segíthetek? – üdvözölt egy végtelenül kedves hang a túloldalon.

- Jó napot! Úgy néz ki az egyik barátom jókedvében elvitte a kocsimat, de azóta nem igen emlékszik, hol is parkolt vele. Lenne szíves megadni a jelenlegi tartózkodási címét? – elég béna történet volt, Em valószínűleg ennél ezerszer jobbat talált volna ki.

- Egy pillanat uram. Szükségem lenne a személyi azonosítójára.

Gyorsan bediktáltam, újabb pillanat türelmet kért. Ha nekem jelenleg lett volna olyanom!

- Az ön járműve jelenleg a Packard Street 56 előtt tartózkodik. Kívánja, hogy értesítsük az esetről a rendőrséget?

- Ne, köszönöm. Mint mondtam tudtam az esetről. – A végén még a nyakamba zúdítja a zsarukat is. Béna egy fedősztori ez…

- Kívánja, hogy érte küldjünk valakit? – kedvessége már- már zavaró volt. Egészen biztos voltam benne, hogy az azonosítóm alapján roppantul élvezi a helyzetet.

- Nem köszönöm, ennyi lett volna.

- Tehetek önért még valamit esetleg? – Igen, letagadhatatlanul. Ezeket a beszélgetéseket nem rögzítik véletlenül?! Hah, még egy nő, aki tenni akar értem valamit. Mintha nem éppen ezért lennék jelenleg ebben a helyzetben!

- Nem, köszönöm a segítségét. Visz hall!

Csodás, hogy minden nő rám van akadva, de pont az próbál lerázni, akire szükségem van!

- Emlékszem hogy rád volt akadva szegény kicsi lány! – nevetett anyu.


- Nem is igaz. Különben sem érdekelt. – fordítottam el a fejemet, mielőtt sikeresen zavarba hoznak. Mindig sikerült elérniük. Teljes nőuralom uralkodott éppen otthon. Apu egyik ismerősénél volt éppen.


- Hát persze, hogy nem! Mert totálisan bele voltál zúgva abba az idősebb lányba. Hogy is hívták anyu? Vic osztálytársa volt, nem? – kérdezte Liz.


- Fejezd be! – sziszegtem oda neki, mire Em oldalba bökött.


- Na, hagyd, én kíváncsi vagyok. Eddig ismeretlen volt számomra az idősebb nők felé mutatott érdeklődésed.


- Nem volt ott semmiféle érdeklődés, csak belemagyarázzák. – jelentettem ki, csúnyán nézve családom nőtagjaira.


- Nem szégyen ez, drágám. – nyugtatta meg anyukája.


- Mindig itt lábatlankodtál, ha átjött hozzám. – tette hozzá Vic.


- Érdekes, akkor ti is biztos szerelmesek voltatok a haverjaimba. – vágtam elgondolkodó képet.


- Ugyan, kis suhancok voltak azok akkor még. Mindannyian. – próbált bekeményíteni Liz.


- Ebből is látszik, milyen öregek vagytok. – vágtam vissza.

Em mellettem nagyon jól szórakozott, így hagytam, csak mondják az idióta történeteiket. Időnként magamhoz szorítottam, végig simítottam a haján, karjain. Az érzés, ami elfogott, miközben tudtam, hogy mellettem volt szavakban kifejezhetetlen volt.

Újra magaménak kellett tudnom ezt az érzést.


*Emili*

- Mit akart? – kérdeztem Ninát.

- Ugyanazt, mint az előbb. Hogy tudok-e felőled valamit, hogy itt vagy-e.

- Köszi, hogy maradhatok és nem árultad el neki.
Erős sejtésem volt, hogy egy kellemes estéjét vágtam tönkre Ninának éppen.

- Ez természetes. De figyelj! Biztos, hogy nem lenne jobb ötlet megbeszélni vele, mi is történt ott pontosan? Mert szerintem egyikünk sem hiszi azt, hogy képes lenne így megcsalni téged. Pont Biancával.

- Azt hiszed, valaha is megfordult a fejemben, hogy képes lenne rá? De ott voltak mindketten. Hiányos öltözetben méghozzá. Mondjuk Biancán nem tudom, mit keresett az én ruhám… Azt hiszem szimplán lesokkoltam.

- Azt elhiszem, de engedd, hogy megmagyarázza.

- Nina…

- Igen?

- Félek. Félek attól, hogy nem fogja.

- Ha nem akarná megmagyarázni, keresne téged? –tette fel a kérdést.

- Hát gondolom… nem tudom! Én nem akarom, hogy igaz legyen! Nem tudom elhinni, hogy igaz lenne. Azt sosem bocsátanám meg neki, soha!

- Tudom. – ölelt meg. – Tudom. De nem hülye, rá fog jönni, hogy nálam találtál menedéket.

- Kicsit aggódom a barátságotok miatt, kicsit pedig örülök neki, hogy nem vagy egyedül. – jegyezte meg Rob.


- Hé, nem vagyok én olyan sebezhető kis nádszálvirág! – kértem ki magamnak. – Remélem azért egy hajszálnyival az öröm vezet.


- De csak annyival. – csókolt meg. – Nina rendes lány.


- Tudom. Feltételeztem, hogy nem járnál klinikai esetekkel…


- Most komolyan? – kérdezte.


- Mi van, csak neked szabad bosszantanod?


- Nem, de én legtöbbször alantas hátsószándék által vezérelve húzom az agyadat.


- És ki mondta, hogy én olyat nem tehetek? – vetettem be a csábító szempilla rezegtetésemet, amivel reméltem sikerrel járok majd. Nem hiába reménykedtem.

Hiányzott az érzés, hogy velem van. Nem akartam elfogadni, hogy talán soha többet nem érezhetem azt a leírhatatlan érzést, ami vele tölt el. Meg kellett, hogy magyarázza!

Erős kopogás hallatszódott Nina lakásának ajtaja felől. A szívem dübörgött a mellkasomban az idegességtől. Mi van, ha…? De felülkerekedtem és beleegyezve bólintottam Nina ki nem mondott kérdésére.

***
Örülnék. ha megtisztelnétek a véleményetekkel. :)