53. fejezet - Meghasadt szívek

Sziasztok!

Bocsánat, hogy kicsit eltűntem.
Vége lett a vizsgaidőszakomnak, végre lett időm bepótolni dolgokat. Kicsit jobban belemerültem, mint terveztem. Most nem kell a kötelező filmjeimet néznem, szabadság! Mit csinál a beteg lány? Hát persze, hogy filmet néz. A Millenium trilógia a hibás, csak mondom. :) Meg sok egyéb... FB-on is ajánlottam, itt is megteszem. Nézzétek meg a Kezdőket, ha még nem láttátok. :)

8 megjegyzést kaptam tőletek, hurrá! Köszönöm! Csak röviden válaszolnék. Két tábor lett, akik szerint túlreagálta Em a dolgokat, és akik szerint nem. Hát én így láttam. Lehet a vizsgaidőszak stresszét szegényen keresztül vezettem le XD Más részről pedig, az élet sem felhőtlen, nem igaz? Kell a feszültség. ;)
Sosem haragszom, sértődöm meg a véleményetek miatt. Érdekes látni ti hogy látjátok, amit megírok. :)
Örülök, hogy olyanok is írtok akik eddig nem. El ne hagyjátok jó szokásotokat!

Na, nem dumálok.
Breeco köszönöm, hogy betegen is kijavítottad nekem és helyreigazítottál. Íme a folytatás.
Kellemes olvasást!

Ui.: Ha nem jönnék pénteken a következővel, akkor valsz. az Oscar jelölt filmeket nézem. De majd jövök. És FB-on írok, hogy mi van.

Puß
Gitka

***
„Emberek, megvilágosodtam! A hős nem létezhet légüres térben. Kell a történetbe egy ironikus, váratlan esemény, amely konfliktusba taszítja hősünket.” / Rango/


Szinte lábujjhegyen léptem be a szállodai szobába. Azt hittem, majd a fotelban ülve vár, miközben füstöl, mint egy gyárkémény. Ehelyett egy üres szoba fogadott.

Vissza kellett mennem Los Angelesbe, ha elolvastad, hívj fel, kérlek! R

- Hogy mi van?!
Gyorsan tárcsáztam.

- Szia kicsim! –vette fel a telefont egy kicsörgés után. Legalább még mindig ’kicsim’ voltam. Vajon mennyire lehet kibukva rám? Idióta voltam.

- Vissza kellett jönnöm Los Angelesbe, valamit el kell intéznem a fogatással kapcsolatban. Steph estjén sem tudok ott lenni, de ha szeretnél, elmehetsz, örülne neked. Nem maradhattam, sajnálom.

- Nem megyek nélküled. – feleltem. – Bogi hívott, a mamája kórházba került, oda kellene repülnöm. Visszajöttem a szállodába és láttam a papírt.
Éppen egy taxiban ültem, amikor Bogi felhívott, majdnem én is szívinfarktust kaptam ijedtemben.

- Igen, tudom idióta ötlet volt. De úgy gondoltam nem kellene ilyenekkel piszkáljalak a… tegnap után. De ugye nincs nagy baja?

- Nem tudom. Remélem nincs, de elég feldúltnak tűnt a hangja. Jobban érezném magam, ha ott lehetnék.

- Ez természetes. – Ijesztően rövid válasz…

- Rob, a tegnap este… rendben vagyunk? – kérdeztem.

- Hát persze. Majd megbeszéljük, oké?

- Oké.

- Szia! Szeretlek!

- Én is szer…- válaszoltam, de közben megszakadt a vonal – …etlek.

Egy fenéket volt rendben! Ezt jól elszúrtad Emili! Legszívesebben elbőgtem volna ott helyben egy 100 csomag zsebkendőt, de nem volt időm. Még kellett találnom valakit, aki kijön értem Ferihegyre. Persze csak azután, hogy gyorsan jegyet foglaltam magamnak a legközelebbi járatra, összepakoltam és kijelentkeztem. Odakint az újságosstandoknál már hemzsegtek a bulvárújságok. Úgy tűnt, ma mindegyikben szívesen látott vendég vagyok, remek!

Taxiba szállva robogtam a reptér felé. Közben kihasználtam az időt, hogy megejtsek egy- két telefont. Elsőnek anyuékat hívtam, hogy közöljem hazamegyek. Sajnos, egyikőjük sem tudott kijönni elém, úgy látszott a kocsi pont a legmegfelelőbb pillanatot választotta a bekrepálásra. Dávid nem volt a városban, őt nem is hívtam. Bogi alapból kiesett, hiszen ő most a kórházban várta, hogy a mamája jobban legyen. Keresztszüleimet nem szívesen zargattam ilyenekkel. Márk maradt az utolsó reményem. Vagy ő, vagy a taxi.

- Szia! Ki tudnál jönni elém Ferihegyre? 3 óra múlva száll le a gépem, ha minden igaz.

- Szia! Öö.. ki tudok, de lehet, várnod kell rám pár percet. Nem is tudtam, hogy hazajössz.

- Csak villámlátogatás. Bogi mamája kórházban van. Szívinfarktus gyanú.

- Uh, nem hangzik valami jól.

- Meg ha már otthon vagyok, sort kerítek egy megbeszélésre is, ha össze tudom hozni.

- Oké, szóval hová kéred a fuvart? Haza, vagy kórházba megyünk?

- Öö.. még kitalálom, oké? Lehet szállodába. Most kicsit hirtelen jött ez a dolog, még átgondolom.

- Na, az biztos, hogy nem engedlek szállodába! Alszol nálam, ha más nincs.

- Oké, még átgondolom. Köszi.

- Nincs mit, akkor ott várlak.

Fuvar elintézve. Nem mondhatnám, hogy jól utaztam. Ezúttal nem csak amiatt, mert alapból nem szerettem repülni, hanem aggódtam is.
Annak ellenére, hogy Márk azt ígérte késve érkezik, már várt rám a reptéren.

- Szia! – köszöntött. - Hova vigyelek akkor?

- Szeretnék minél előbb benézni Bogihoz a kórházba, ha nem baj.

- Oké. Amíg te bent vagy, én addig elszaladok a dolgomra. Ha már jönnél, akkor csörögj rám és érted megyek.

- Köszi. Ezer hálám.

- Tudom, tudom. – legyintett, azzal elindultunk a korház felé.

***
- Szia! – öleltem meg Bogit, ahogy beértem a kórházba. - Hogy van? – kérdeztem.

- Most alszik. Elég rosszul, idáig vizsgálták. De nem kellett volna ideutaznod, komolyan!

- Ugyan már! – legyintettem. - Ki voltál készülve a telefonba. Muszáj volt. Biztosan rendbe fog jönni, ne aggódj! – győzködtem.

- Köszi, hogy mégis idejöttél, már kezdtek kiakasztani. – pillantott a családja többi tagjára, akik a váróteremben ücsörögtek.

- Na, hát itt vagyok. Most én fogok az agyadra menni. – próbáltam némi színt vinni az arcára.

- Na, ja. Nem jönnél le velem meginni egy kávét? Idefent csak automatás van, az meg jelenleg nem sokat ér.

- De persze! – mondtam.

- Nem gondoltam ám komolyan, hogy ide fogsz utazni. Nem akartalak elrabolni Robtól.

- Nem raboltál. – feleltem.

- Te jó ég! Nem ma van Steph jótékonysági estje? – Kapott hirtelen a szája elé. – Jaj, ne haragudj!

- Ne kérj érte bocsánatot. Mondom, hogy nem baj. Ezt most kihagyjuk.

- Kihagyjátok? Mindketten?

- Igen. Robnak vissza kellett repülnie Los Angelesbe.

- Oh, mikor?

- Valamikor az éjjel.

- Valamikor? – vonta fel a szemöldökét.

- Oh, mennyit tudsz? - kérdeztem megadva magamat.

- Ancsi unatkozott és leszaladt valami újságért. Ott olvastam. Megjegyzem, hogy lehet unatkozni miközben a nagymamádat vizsgálják, ah. Herótom van néha tőle! – rázta meg magát, mintha azzal meg tudna szabadulni a gondolattól – Szóval mennyi igaz?

- Nem tudom melyik féle verziót olvastad. – húztam el a számat.

- Azt amelyikben „Emili viharos hangulatban száguldott ki a szálloda épületéből az esti órákban”. Szóval?

- Veszekedtünk. Én voltam a hülye. Az egyik angol barátnőmnél aludtam. Reggelre nem volt a szállodában. Ez a rövid, de igaz történet. De most miattad vagyunk itt, hagyjunk engem.

- Ne, legalább addig sem idegeskedek nagyi miatt.

- Mégis mit csinált, hogy rosszul lett? – kérdeztem.

- Csak szimplán rátört a rosszullét, anyuék meg behozták ide és közölték, hogy a szíve az. Tényleg örülök, hogy itt vagy. – ölelt magához.

- Én is, de bár csak ne kellett volna jönnöm.

- Előre tudod hozni a megbeszélést azzal a rendezővel? Akkor nem kellene megint utaznod. Robbal meg úgyis szent lesz a béke.

- Azóta nem beszéltünk. Mármint igen, amíg felhívott, hogy miért tűnt el. Egy levelet hagyott az asztalon, hogy hívjam vissza. És nem várta meg, amíg elköszönök rendesen. Nem vagyunk rendben. Ismerem, most valahol Los Angelesben dörmög az orra alatt és a sokadik cigijét szívja.

- Pont ezért lesz minden rendben, mert így ismered. – nyugtatott.

- Biztos igazad van. – mosolyogtam. Nem gondoltam így, de most nem volt az én rinyálásomra szüksége.

Jó pár órát eltöltöttünk a kórházban. Ancsi, Ricsi és Bogi másik unokatestvére, akinek folyton elfelejtettem a nevét lassan engem is kikészítettek. Mintha csak Bogit érdekelte volna mi is lesz a mamájukkal. Két óra múlva adták fel a várakozást, arra hivatkozva, hogy holnap munka és valami témazárót írnak, így végül leléptek. Hála az égnek! Így is maradt még jó pár aggódó rokon a folyosón.

***
Szerencsére rendező, aki érdeklődött a történetem iránt egészen rugalmas volt, így össze tudtunk hozni egy megbeszélést, amíg az országban vagyok.

- Hello! Örülök, hogy végre így személyesen is tudunk találkozni. – mondta, miközben kezet rázott velem. Jó erős kézszorítás volt, azt meg kell jegyezni. Erős személyiségre vall. Már pedig én sem engedek.

- Én is örülök. – viszonoztam kedvességét. De tényleg örültem. Kicsit izgultam is, de ezt próbáltam erősen titkolni.

- Nos, a lényegről már beszéltünk. Olvastam a forgatókönyvedet és nagyon tetszik, szeretném megcsinálni. Viszont a végén szeretnék egy apróbb változtatást megejteni.

- Igen, és én ezt nem szeretném. – mondtam. Na, tessék ez nem lesz könnyű menet.

- Az az igazság, hogy nekem így is tetszik. Jól működik, de az emberek sokkal jobban díjazzák a boldog befejezéseket.

- Igen tudom, de ennek így kell véget érnie. Ez nem egy limonádé, az élet sem mindig habos torta, igaz?

- Laci mondta, hogy határozott vagy. A telefonból nem jött le ennyire. Reméltem, hogy meg tudlak győzni. – Az említett Laci, egyetemi tanárom volt. Jó fej, laza és mint kiderült kedvenc elfoglaltsága volt a diákjai forgatókönyveit ifjú rendezők orra alá tologatni. Hálám örökké üldözni fogja ezért!

- Sajnálom. Elég csökönyös vagyok ilyen téren. De ezt hiszem ez írói betegség. – mosolyogtam.

- Igen, ez azt hiszem igaz.

- Pedig örültem volna, ha sikerül együttműködnünk. – mondtam elkeseredetten.

- Mi ez a feltételes mód? Még együtt tudunk.

- Várjunk, ettől függetlenül is meg akarod csinálni? – csodálkoztam.

- Nem hazudtam, tényleg megvettél ezzel a történettel. Meg akarom csinálni. Sőt lehet, hogy a végén így járunk jobban.

- Hát ennek nagyon örülök!
És, ha most nem lennénk ilyen idétlenül hülye helyzetben Robbal, ugrándozva hívtam volna fel a jó hírrel, hogy megfilmesítik a könyvemet. Ehelyett csak egy sms-t küldtem.

- Akkor igyunk a filmre! Örülök, hogy Laci felhívta rád a figyelmemet.

- Örülök, hogy egyáltalán elolvastad.

***

Szerencsére Bogi mamája is felébredt másnap. Pár percre beengedték a családot, hogy beszéljenek vele. Bogi engem is behívott. Kicsit kakukktojásnak éreztem magamat, de Bogi mamája látszólag boldogan mosolygott rám.

- Jól vagyok! – bizonygatta Bogi mamája.

- Hát persze, ezt beadhatod ezeknek a pittyegő vackoknak, de nekem nem. Ne merj még egyszer így rám ijeszteni, hallod-e te asszony? – fedte meg a férje.

- Rendben, rendben. Nehogy neked is bajod legyen most meg. – szorította meg férje kezét. ebben az egy érintésben, és ahogy néztek egymásra, benne volt megannyi év szeretete. Nem kellettek szavak, azok nem tudták volna kifejezni mindezt, ami belőlük sugárzott. Törődés, bizalom, aggódás, szeretet.

Fájón talált el a gondolat, mennyire szerencsések ők ketten.
Eredeti terveim szerint hazaugrottam volna anyuékhoz, de erről ebben a pillanatban letettem. Nem akartam egyetlen egy pillanatot sem elvesztegetni. Látni Bogi nagyszüleit, mennyire szeretik egymást engem is ráébresztett mekkora hibát követtem el. Vissza kellett mennem LA-be, amint csak tudtam. Elnézést kértem Bogitól és a családjától, a mamájának pedig minél előbbi gyógyulást kívántam. Talán nem néztek mindannyian komplett idiótának. Márknál aludtam az elmúlt napokban, gyorsan odataxiztam a holmimért és már indultam is a reptérre.

***
- Hello! – köszöntem.

- Em? – kerekedtek ki Rob szemei, ahogy meglátott. Zavartan pillantott körbe a nappaliban. – Mit keresel itt?
Egy szál gatyában ült a nappaliban. Ahogy gondoltam a kezében ott volt a cigi.

- Tudom, hogy úgy volt csak holnapután jövök, de rájöttem valamire. –kezdtem bele az előre átgondolt kis mondandómba.

- Öö.. igen? Mire? – pillantott körbe ismét zavartan. Elég kényelmetlenül éreztem magamat én is. Hogy lehettem megint ennyire hülye?

- Hogy egy idióta hisztis picsaként viselkedtem. És bocsánatot akarok kérni mindenért.

- Ez nem szükséges. Nekem is mondanom kellene valamit…

- Ne! Előbb én, kérlek.

- De…

- Rob, sajnálom! Akarok gyereket, nem hazudtam, amikor erről beszéltünk. Minimum hármat, mert azt nem szeretném, hogy egyke legyen. A kettő, pedig olyan, mintha mindenből beakarnál szerezni egyet- egyet. Három gyereknél, pedig fent áll a veszély, hogy címkéket aggat rájuk az ember. A legkisebb, a középső, a legnagyobb… ez sem az igazi. Szóval én igazából négyre gondoltam. Négy gyereket szeretnék, egy csendes családi házzal, nagy udvarral, egy kis játszótérrel, Kellenek fák, amire majd folyton fel akarnak mászni. Én pedig folyton szívinfarktus közeli állapotban leszek, hogy mikor esnek le onnan. A közelben lenne egy normális óvoda, iskola, ahova majd járhatnak, ha nagyobbak lesznek. Semmi dada, meg ilyenek, megtalálnánk a módját, hogy mindkettőnk szüleihez megfelelő távolságban találjunk házat. Beli is kapna egy aranyos kis házikót a családjával együtt. Én ezt mind szeretném. Veled. De nem most. Szóval, ha neked is hasonló terveid vannak, akkor várnod kell.

- Háát, talán megoldható. – lépett közelebb, hogy körém fonhassa karjait. Öröm tükröződött a szemeiből.

- Sajnálom idiótán viselkedtem. A lehető legrosszabban reagáltam le a dolgokat, bárcsak ráfoghatnám valamire, de ez én voltam. Előjött a karrierista énem.

- Nem baj, mindig is tudtam, hogy ott van benned. Emlékszel mikor találkoztunk?

- Azt nem lehet elfelejteni. – nevettem fel.

- Amikor elmesélted, hogy miért jöttél ki Londonba, már akkor tudtam. Tudtam, hogy nem vagy könnyű eset. De legalább elmondhatom, hogy az én nehéz esetem vagy.

- Akkor ezt akár meg is ünnepelhetnénk. Legalábbis ehetnénk valamit, mert az a mai napomból kimaradt.

- Oké, de el kell mondanom nekem is valamit…- kezdett neki.

- Hoppá! Azt hiszem én akkor zavarok. – hallottam meg, egy oda nem illő hangot a hátam mögül. Nem akartam hinni a szememnek. A hang tulajdonosát általánosságban sem kívántam volna még koloncnak sem, de jelenlegi öltözékében még úgy sem. Már ha öltözéknek lehet nevezni, azt, ami rajta volt.

- Ezt nem hiszem el… ez nem történhet meg! – kaptam a fejemhez.

- Mi? Em félreérted.

- Ugyan nincs mit itt félreérteni, szerintem. – tekergett előrébb pár lépést Bianca.

- Az az én ruhám?! – bújt ki belőlem a hisztérikus kérdés.

Legszívesebben szálanként téptem volna ki a hajszálait a ribancnak. – Történt, ami történt. – vigyorgott.

- Mi? Nem történt semmi! Mégis mit akarsz ezzel Bia?! Em, nem történt semmi, mi csak… - próbált volna karon fogni.

- Ti csak…?! Csak leszopott?! Nem érdekel! Hozzám ne érj! – rántottam félre a karomat, mielőtt hozzám érhetett volna.
Nem akartam elhinni. Ez nem történhet meg. Ez nem történhet meg velem, megint. Nem vele. Nem. Ez csak egy álom. Csak álmodom. Valaki ébresszen fel!


***
Don't hate me, please!
Biztos sok minden jár most a fejetekben, de a hallásom odáig nem terjed el. ;)