52. fejezet - Egy kapcsolat szabályai

Sziasztok!

Holnap tanulnom kellene és magamat ismerve semmi nem lenne belőle, ha holnap raknám fel a fejezetet, így ma hozom. Az előző rövid lett, hát ez 10 A/4-es oldal...


Köszönöm a megjegyzéseket!

Breeco: Oké, tudom, hogy szerinted, ő/ők ezt vállalták, hát éljenek is vele együtt, ha tudnak. Ismered a véleményemet... maradjunk annyiban hogy vannak érdekes emberek. XD
Lili: Úgy örülök, hogy tetszik. :) Én is imádtam...Célom volt, hogy kicsi kérdőjelek borítsák be a gondolataitokat.
Zsuzsi: Örülök, hogy tetszett. Most egy része a dolgoknak kiderül. Aztán, hogy mi lesz...?
csibimoon: Nagy hatással van rám kedvenc magyar sztárújságíróm, ebből is látszik. :) Örülök, hogy tetszett. Kezdem rántani a leplet. ;)
csezemo: Oh, zseniális azért nem volt...de köszi. :) Ha van fejezet, ami aztán nagyon sokat tartalmaz belőlem, ez az volt.
Timi: Egyáltalán nem bántódtam meg, sőt köszönöm az őszinte véleményedet. Nem is fogok áttérni a cikkekre, de ezt kár lett volna kihagyni. Úgy éreztem kicsit unalmas, hogy minden fejezet ugyanazokon az alapokon fekszik, kell néha valami ami elüt.
Merci: Robra volt beállítva, nem véletlenül... meg hát, mert Rob. :P Örülök, hogy tetszett, van egy-két ötletem egy hasonló cikkhez, lehet lesz még valami hasonló. Ui.: Eléggé összeszedett volt ez. ;)

Jó olvasást!
Puß
Gitka

Frissítve: Breeco -tól megkaptam az új fejlécet! :) Köszi!
***
"Meg kell tanulni elviselni és feldolgozni bizonyos mennyiségű stresszt és agressziót, mert a felnőttéletben ez (...) az a képesség, ami megvéd és a konstruktív megoldásokat biztosítja."  /Tari Annamária/

- Megkaptátok a jegyeket? – érdeklődtem anyutól a telefonban.

- Meg, köszönjük. Ott leszünk. Ne idegeskedj! Ugye nem vagy ideges?

- Hát persze, hogy nem vagyok. – füllentettem. – Bemutatják a filmemet, amit én írtam. Ugyan, anyu szerinted nincs okom egy kicsit idegeskedni? – kérdeztem.

- Egy kicsit. De jó lesz, én tudom. – nyugtatott.

- Hát persze, hogy ezt mondod – dörmögtem. – Az anyukám vagy, nem is mondhatnál mást.

- Hiszem is. Majd meglátod, ha anya leszel.

- Hát persze… - zártam volna le a témát.

- Ne mond, hogy nem fordult meg a fejedben!

- Mégis mi? – kérdeztem vissza, mintha fogalmam sem lett volna, mire céloz.
Amióta találkoztak Rob szüleivel, drága, egyetlen anyukámnak szinte csak ezen járt az esze.

- Olyan jól összeilletek, kicsim. Együtt éltek, átutaztattatok minket egy másik országba, hogy találkozzunk a szüleivel. Szerinted nem hosszútávra tervez?

- Ajánlom neki, hogy arra. – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Akkor, nem gondoltál gyerekekre? – kérdezte.

- Anyu, ezt nem telefonban akarom veled megbeszélni, kérlek! És különben is, beborít a munka… - fakadtam ki. – És, ha elterelte volna valami a figyelmedet, Rob éppen forgat.

- Nem látom a problémát.

- Jó, jó. Ezt majd máskor tárgyaljuk meg. Akkor látlak titeket a moziban, oké?

- Hát persze. Ott leszünk.

Anyu kezdett kikészíteni ezzel a dologgal. Nem tudom mi ütött belé, hogy ennyire egy unokára vágyik nagy hirtelen. Mindent a maga idejében. Különben is, tényleg volt jelenleg elég gondom.
Szilveszter után Rob visszament forgatni, én pedig egy gyors látogatást ejtettem meg otthon. Az utószilvesztert sikeresen együttöltöttem a barátaimmal és az ő baráti körükkel. Ahhoz képest, hogy a társaság felét csak hírből ismertem, nagyon jó volt a hangulat. Na, igen alkoholos befolyásoltság alatt könnyű volt. De már nagyon hiányzott egy kis pihenés.
Hiába jött az újév, a szerkesztőségben a régi szabályok működtek továbbra is. Kezdtem unni, hogy Craig semmibe vesz minket. Persze gyanítottam, hogy ezen lehetett volna segíteni valahogy. Inkább az ismeretlenségben vesszen el a nevem! Továbbra is mi güriztünk, mi kaptuk a kis neve nincs cikkeket, ő pedig fogadta az összes elismerést, rajongóleveleket és mindent, ami ezzel járt.
Szerencsére, jó dolog is történt. Mozikba került otthon a Dáviddal közös filmünk. Elkészült és várta, hogy emberek „milliói” nézzék meg. Természetesen pár száz emberrel is megelégedtünk volna. Ez a nap tartotta bennem a lelket, hogy elkerüljem a lassan elkerülhetetlen dolgot, miszerint egyik nap Craig arcába üvöltöm, hogy mit kenjen a hajába és kilépjek. Az egyetlen dolog, ami árnyékot vetett eme napra Rob hiánya volt. Nem jöhetett el a forgatásról, a szigorú menetrendje miatt. Különben is, a Vizet az elefánt-nakot is a napokban mutatták be világszerte. Így amíg én otthon vettem részt a filmem mini premierjén, addig ő Berlinben állomásozott ugyanez miatt, csak sokkal nagyobb kiadásban. Persze a lapok ebből csak annyit jegyeztek meg, hogy miért nem vagyok ott? Pikk- pakk ismét elkönyveltek egy hírnévhajhász ringyónak. Ha ez nem lett volna elég a pletykalapok is folyamatosan a mi kapcsolatunkat elemezgették. Futószalagszerűen láttak napvilágot különféle hírek Robról és Kristenről: hol, mikor, kinek a társaságában, vagy éppen anélkül folytatott romantikus pillanataikról. Én nem voltam féltékeny, tényleg nem. Nem tagadás első repülőutam előtt megfordult a fejemben mi van, ha a hosszú távollét majd elfeledtet. Aztán találkoztam Kristennel. Másnap röhejes képtelenség volt a gondolat, hogy ők ketten valaha is olyan kapcsolatba kerülnének. Kristen egyszerűen nem olyan típusú lány volt. Ő, hogy is mondjam... Rendes, maradjunk ennyiben. Hiába voltam ennek a tudatában, mégis zavartak ezek a cikkek. Hihetetlen mekkora képzelőerejük van egyes újságíróknak. Mégis honnan szedik ezeket a baromságokat. Persze, akárhányszor megjelentem a forgatás közelében, mindig én voltam a féltékeny barátnő… Egyik héten még jól kijöttünk, dúlt a szerelem, a másikon éppen féltékeny voltam, aztán szakítottunk, majd összejöttünk. Érdekfeszítő volt mindezt az újságok hasábjairól megtudni. Rob pedig hallgatott. Rólunk nem beszélt soha, senkinek sem a médiából, hivatalosan mintha nem is létezett volna olyan, hogy MI.

A premier szerencsére jól sült el. Nem voltak tömegek, pár embert még igazán elviseltem volna a moziban, de ennyi tellett tőlünk.
Egyáltalán nem olyan volt, mint Rob premierjei. Semmi tömeg, semmi sikolyoktól hangos nézőközönség. Csupán egy szimpla, szerény kis filmbemutató. Ha tippelnem kellett volna a nézőtér jó felét, így is Dávid és az én rokoni, baráti köröm tette ki. A végén mindenki gratulált, anyu még el is sírta magát nekem. Szörnyen érzelgős lett az utóbbi időben…

- Szia édesem! Hogy sikerült a bemutató? – kérdezte Rob fáradt szemekkel a premier napján. Merő roncs pillázott vissza rám a laptop képernyőjéről. Lassan kezdett árnyéka lenni önmagának. Tudtam mennyire fáradt lehet. Ismertem, mindent el akart követni azért, hogy a lehető legjobb formáját nyújtsa minden nap. Ez pedig kemény meló. Pont ezért nem akartam egy jó darabig a forgatásra menni, nem akartam elvonni a munkától, vagy még jobban lefárasztani. Azt kívántam, bárcsak hamar befejeznék a filmet és szabad lehetne, de tudtam, hogy ez hiú remény, hiszen várja a következő forgatás. Pedig jó lett volna a karácsonyi ajándékát is a valóságba helyezni.

- Szia! Jól. De nem voltak sokan. Főleg, rokonok, barátok, tudod, hogy van ez.

- Sajnálom, hogy nem lehettem ott. Pedig úgy ott lettem volna.

- Tudom, nem kell bizonygatnod. De dolgoztál. Hidd el, ha átrakhattam volna máskorra a bemutató dátumát, úgy lett volna, de ez nem rajtunk múlt. Így is örülünk, hogy bemutatják. Most már csak drukkolok, hogy nézők is legyenek.

- Lesznek, már miért ne lenének. Ne legyél kishitű. – szidott meg. – Mikor jössz? – jött a gyors témaváltás.

- Hát nem tudom. – fordítottam el gyorsan a fejemet. Most, mondjam, hogy egy jó ideig nem?

- Mi a baj? – kérdezte rögtön aggódó arccal.

- Úgy gondoltam, egy darabig jobb lenne, ha nem zavarnálak. – sütöttem le a szememet.

- Mond, hogy nem hiszel, azoknak a hülye újságoknak! Em, én esküszöm…

- Nem kell esküdöznöd. – mosolyogtam a hirtelen váltáson. – Elhiszem és tudom, hogy mind hülyeséget hord össze. De te most dolgozol és így is rossz rád nézni így esténként, mert hulla vagy. Aztán, most csak premierre kell mászkálnod, a mai állapotod még csak nem is a legrosszabb. Nem akarok még én is a terhedre lenni.

- De nem vagy, hiányzol. Jobb lenne, ha itt lennél.

- Persze, akkor is fáradt voltál. Rob! Én csak neked akarok jót. Különben Craig totálisan kiakadna, ha megint elmennék. Most nem megy.

- Pedig már rákészültem, hogy jössz. – mondta bánatos tekintettel. – Lépj ki, ha köcsög!

- Hát persze, mister. Csak úgy…

- Igen, csak úgy. – utánozta a hangomat egy ásítás elnyomása közben.

- Ne parodizálj! – szóltam rá. – És menj aludni!

- Ez parancs volt? - kérdezte.

- De még mennyire. – jelentettem ki.

- Ha nem lennék fáradt még, vitatkoznék veled egy darabig, de ez most nem megy. Különben is, ha jól sejtem, amíg fáradtnak látsz nem vagy hajlandó repülőre ülni, igaz?

- Igazán pontos meglátás. Jó éjt! Szeretlek.

- Én is szeretlek. Mindennél jobban.

Másnap az összes létező újságot felvásároltuk Dáviddal, amiben esélyes volt, hogy szó lesz a filmről. Csalódnom kellett, összesen három újság tett említést a filmünkről. Pozitív kritikák voltak, így örültünk. Viszont a többi napilapban csak az ócsároló cikkek kaptak helyet. A nagy bemutatkozás elmaradt. Tegnap Budapest nem is létezett, minden szem Berlint figyelte, ahol Robert Pattinson egymaga állt a Vörösszőnyegen.

***
Szinte már türelmetlenül vártam a szülei házassági évfordulóját, aminek megünneplésére természetesen mi is hivatalosak voltunk. Nem csak azért, mert alkalmam adódott szinte minden, eddig ismeretlen rokonával találkozni, hanem mert ez a forgatás végét jelentette. Végre! Nem kellett többet repkednem. Aztán megint csak izgatott voltam, mert Steph ismét jótékonysági aukciót szervezett és szorítottam neki, hogy sikerrel tudja zárni az évet. Rob ismét felajánlotta a megjelenését, de ezúttal nem vállalkozott rá, hogy magát is aukcióba bocsájtsa.
Nagyon is reméltem, hogy ilyen még csak meg sem fordult a fejében. Tudtam, ha valakivel vacsorázni fog, az én leszek. Kizárt, hogy egyedül üldögéltem volna valami hotelban, amíg ő valami gazdag tyúkkal bájolog. Főleg nem úgy, hogy pár hét múlva ismét forgatni megy. Féltem, hogy ki fog készülni. Pihennie kellett volna, lazítani, nem pedig egyik filmet pörgetnie a következő után. Első sorban velem kellett, hogy legyen. De azt mondta erre, amikor felvetettem a félelmeimet, hogy ő csupán fél attól, hogy miután lecseng a Twilight már senkinek sem fog kelleni. Bizonygatásom, hogy ez hülyeség, nem talált értő fülekre.
Amit nem vártam annyira, az a ruhapróba volt. Magam is tökéletesen ki tudtam választani, mit akarok felvenni a jótékonysági rendezvényen, köszönöm. De, nem. Nekem el kellett viselnem, ahogy egy kényes francia méreget és különféle megjegyzéseket tesz a stílusomat illetően. Olyan ruhákat akart rám aggatni, amiktől majdnem eldobtam az agyamat.

- Na és ez a ruha? Pompásan néznél ki benne, nekem elhiheted. Persze, ha fogynál még pár kilót a jótékonysági estig…

- Addig, ami ma lesz? - kérdeztem vissza emelkedett hangon. Most komolyan a súlyomat fitogtatja?!

- Oh, gondolom az lehetetlen akkor, ugye? Pedig olyan kár ezért a ruháért, gyönyörűen állna, ha vékonyabb lennél. De akkor mutatok egy neked megfelelőt.

Ha nem Steph miatt csináltam volna ezt az egészet, helyben felpofoztam volna ezt az ürgét. Vagy legalább jól beolvastam volna neki. Vagy szimplán lelépek. Így inkább csak hallgattam és dühösen meredtem hol rá, hol Robra, aki némán ült a kanapén. Neki már találtunk ruhát estére. Mikor elkezdtük, esküszöm még élveztem is. Csak ültem és néztem, ahogy Robbal kötözködik ez a mitugrász az öltönyöket illetően. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha egy esküvőre lettünk volna hivatalos. Ez a sok ruhaválogatás… Aztán terítékre kerültem és rögtön nem látszott olyan jó bulinak egy esküvő, mint ahogyan Kitti régen áradozott róla.

- Szóval fogyóznom kellene? – méregettem magamat a tükör előtt, miután végre visszaértünk a hotelbe.

- Dehogy. – csóválta Rob a fejét a tükörben. – Te így vagy tökéletes.

- Így vagyok tökéletes?! Szóval más már erős edzésre szorulna szerinted a helyemben? És a melleim is kicsik. – estem kétségbe. Az újságok firkálmányai egyáltalán nem tettek jót az önbecsülésemnek.

- Ah, kicsim! Nem ezt mondtam. Egyáltalán nem vagy kövér!

- Szóval kövér vagyok?!

- Mi?! Nem! Na, Em, most meg hová mész? – tárta szét tanácstalanul a kezeit. Mintha, nem tudná mit is mondott. Kövérnek nevezett!
Engem viszont már nem érdekeltek a további hozzáfűznivalói, dühösen masíroztam le a parkolóba az autó felé. Mérgesen ültem be a kocsiba, majd vártam, hogy végre ő is odafáradjon és indulhassunk a szüleihez.
Nem húztam volna fel magamat ennyire, ha a legújabb cikkáradat nem az állítólagos terhességemmel foglalkozott volna. Mondják, egyik hír sem alaptalan. Talán az egyik újságíró látott rólam egy képet, ami szerint állapotos lennék. Tehát súlyfölöslegem van, mivel terhes nem vagyok, ebben biztos voltam. És Rob szerint is kövér vagyok, mondhatni pompás nap ez a mai!

- Hát veletek meg mi történt? – kérdezte George miután üdvözöltük egymást Rob szüleinek aprócska kertjében.
Csak egy szúrós pillantásra illettem Robot, majd jobbnak láttam megnézni nincs e szüksége Claire-nek egy kis segítségre a konyhában.

* Rob*

- Na, elárulod, hogy mi volt ez az egész? Összevesztetek? –kérdezte rögtön George.

- Fogalmam sincs, hogy mi ütött belé. Sosem szokta az ilyen ostobaságokat felvenni. –mondtam tanácstalanul. – Ma voltunk ruhapróbán és John, a stylist jött a hülyeségeivel. Csak a szokásos baromságok. Mikor először találkoztam vele, közölte, hogy meg kellene műtetnem az államat! Könyörgöm… férfi vagyok.

- Oké, de mi volt Emilivel? – kérdezte.

- Tett egy kis megjegyzést az alakjára. – mondtam halkan.

- Mi van?! – lépett oda rögtön Liz. – Oh, ez akkora hülyeség. Miért hiszi mindenki, hogy az a normális, ha csont és bőr vagy! Remélem kiosztottad a pasit, hogy Emnek kifogástalan alakja van és elmehet a fenébe.
Fájdalmas tekintettel néztem a nővéremre.

- Oh, ne már, hogy nem mondtál semmit sem. – akadt ki rám rögtön. Jól fejbe is kólintott, hogy érzékeljem a helyzet súlyos mivoltát.

- Nem osztottam ki, csak megnyugtattam Em- et, hogy semmi baj sincs az alakjával. Hogy egyáltalán nem kövér.

- Ho- ho- hó…!! Ugye még csak véletlenül sem ezeket a szavakat használtad?!- sandított óvatosan George a nővéremre.

- Mármint pontosan milyen szavakat? – kérdeztem. Kezdtem úgy érezni magamat, mintha kínaiul beszélnének körülöttem.

- Használtad a „kövér” szót? – kérdezte.

- I-i-i-geeen. – bólintottam. De továbbra sem tudtam hova akar kilyukadni. Mi a fenét csináltam rosszul?

- Úgy használtad a „kövér” szót, hogy ő nem használta azt? – kérdezte újra.

- Mi van?! – fakadtam ki végleg. – Mi a fenét csináltam rosszul? – néztem rájuk tanácstalanul.

Végül Liz volt az, aki felnyitotta a szememet.
- Figyelj öcsi! Azt mondtad Emilinek, hogy nem kövér, amikor ő egyáltalán nem azt kérdezte, hogy kövér-e. Vagyis: azt állítottad, hogy kövér. – mondta ki a diagnózist mindentudó tekintettel drágalátos nővérkém. Jesszus! Egy barom vagyok…

- Oh, a francba! De én nem így értettem. – temettem kezeim közé az arcomat.

- Hát, majd most megtanulod, hogy ezentúl tilos ilyet mondanod. – veregetett hátba biztatóan George. – Mikor én először elkövettem ez a hibát, Liz nem szólt hozzám, meddig is? – nézett kérdőn a nővéremre.

- Hm… körülbelül 2 napig, ha jól emlékszem. – ölelték át egymást mosolyogva. –Nyugi, majd te is beletanulsz, öcsi.

- Csak adj neki egy kis időt és szent lesz a béke. – nyugtatgatott George. – Örülj, hogy nem még nagyobb a baj. Gondolj bele, ha miközben ez a baromság elhagyja a szádat, még végig is méred, uhh… na akkor tuti egy hétig fasírtban lennétek.
Úgy képzeltem valószínűleg az összes vér kifutott az arcomból.

- Hát rá néztem. – mondtam halkan. Liz szemforgatva hagyott ott minket. – Mégis hova kellett volna néznem?- kérdeztem.

- Bárhová, csak nem rá, haver. Bárhová! – mondta George, majd ő is magamra hagyott.
Oh, ugyan már! Ezért csak nem fog örökké haragudni rám… vagy mégis? „Miért nem adnak a nők mellé valamiféle utasítást!” – háborogtam magamban.

*Emili*

- Segíthetek valamit?- kérdeztem Claire-t, aki éppen a konyhában forgolódott.

- Oh, hát megjöttetek? Nem is tudtam, hogy már itt vagytok, drágám. – ölelt magához.

- Épp most érkeztünk, gondoltam, megnézem nincs-e szükséged segítségre.

- Nyugodtan menj csak vissza Robhoz. De persze ide is küldhetnéd, mert úgy látszik elfelejtkezett az anyjáról.

- Inkább maradnék segíteni.

- Oh, csak nem összevesztetek? Na, mit csinált? – kérdezte. Azért jól esett, hogy rögtön feltételezte Rob a ludas.

- Semmit, majd megbékélek. Csak felhúztam magamat.

- Nem is jó az, ha folyton ki van békülve egymással az ember. Hidd el, minden kapcsolatnak szüksége van egy kis mosolyszünetre.

- Hát ezt így még senki sem mondta nekem, Azt meg nem gondoltam, hogy pont te fogod. – nevettem.

- Hidd el. Legutoljára tegnap vesztem össze Rob apjával. A legjobb dolog a kibékülés. Talán, mert a kibékülések előtti pillanatban érzed azt, milyen lenne nélküle. Mindennek akkor érzed az igazi súlyát, ha nincs éppen veled. Fogadjunk, hogy most valahol szenved nélküled odakint.

- Lehet, de nekem se valami jó nélküle.

- Na, látod. De azért ha rám hallgatsz, hagyod még egy kicsit.

- Rendben. A saját fiad ellen beszéltél, ugye tudod?

- Oh, ugyan. A nőknek mindig össze kell tartaniuk. Különben pedig nem árultad el, mit tett a drága fiam.
Miután elmondtam Claire-nek a dolgokat, csupán annyit mondott: „Azt hiszem, mégis csak elférne egy segítő kéz a konyhában. Ő meg, csak gondolkozzon nyugodtan.” Hát igen, a női összetartás. Még ha a fia is, már én is a család része voltam. Ugyanúgy ő is az én családom része volt.
Miután elkészültünk kivittük a finomságokat a kertbe, ahol mindenki várta azokat. Claire szinte minden rokonuknak bemutatott. Volt, aki rögtön belopta magát a szívembe, volt, aki csak pár perc után és volt, aki inkább ez ellen tett.

- A nagynénéd épp az imént gratulált a babánkhoz! – masíroztam dühösen Rob mellé, miközben ujjaim nyugtalanul kocogtatták az üres poharamat. Eddig tartott a „nem beszélek veled” állapot.

- Hogy mi? – dülledt ki a szeme a meglepettségtől. - Beszélek vele. – bólintott.

- Mondjuk most? – néztem rá kérlelőn. – Még mielőtt a szüleid házassági évfordulós bulija átmenne babaköszöntőbe.

- Akkor, most szóba állsz velem? – kérdezte.

- Már miért ne állnék? – kérdeztem vissza meglepetten.

- A ruhapróbás incidens miatt. Tudod, hogy nem úgy értettem. Nekem te vagy a legszebb, és amit az az idióta John mondott… baromság. Mindenkit át akar operáltatni, ez a mániája. Én szeretlek, így ahogy vagy.

- Tudom. – simítottam meg arcát a kézfejemmel. – Igazából nekem kéne elnézést kérnem, amiért így viselkedtem. Felkaptam a vizet, hülyeség volt. Mondhatnám, hogy a hormonok teszik, de.... – kuncogtam saját kis viccemen.

- Én lennék a legboldogabb, ha úgy lenne. – nézett vissza rám átható tekintettel.

- Látod, nehéz rajtad kiigazodni. – sóhajtottam.

- Miért?

- Mikor ilyeneket mondasz, mint most. De közben mégsem védtél meg, amíg Johnnal voltunk. Egy pár vagyunk, igaz? A rajongóid, hiába csak téged, vagy engem látnak, rögtön párhuzamokat vonogatnak a másikunkhoz. Hozzád többet. Ezért jól kell kinéznem és idáig azt is hittem, hogy minden rendben, de úgy tűnik, az emberek mást várnának el attól, akivel együtt vagy.

- És téged ez mióta foglalkoztat? – kérdezte meglepetten.

- Mióta fontos vagy nekem.

- Hát nekem pedig te vagy a fontos, szóval a fene essen ezekbe az idiótákba! És továbbra is tartom a véleményemet.

- Melyiket is? – kérdeztem vissza.

- Hogy én lennék a legboldogabb, ha a hormonjaidra foghatnánk a kis összezördülésünket. – csókolt bele a nyakamba.

- Bolond vagy! – fordultam el zavartan. Mégis mit kellene most mondanom? És különben is, mióta célozgat mindenki gyerekekre körülöttem? - Ezt beszéljük meg később, jó?

- Rendben. – egyezett bele.

A később úgy nézett ki, akkor következett be, miután visszaértünk a szállodába. Láttam, hogy néz miközben próbáltam megszabadulni a cipőmtől. Sőt egyenesen bámult, pillantása meg- megállt a hasamon.

- Rob, nem vagyok terhes! – tört fel belőlem az eddig elnyomott feszültség.

- Egy szóval sem említettem, hogy az lennél. – tartotta védekezően maga előtt a kezeit.

- De gondoltál rá! És ne mond, hogy nem, mert ismerlek. Igenis megfordult a fejedben. És különben is folyamatosan bámulod a hasamat! Komolyan, nem vagyok terhes. Nem vagyok, és nem áll szándékomban terhesnek lenni még egy jó ideig, oké?
Nem hittem el, hogy tényleg elhagyta az utolsó mondat a számat. Ijedten meredtem rá, ő pedig letaglózva meredt vissza rám.

- Oh, oké. Nem vagy terhes, értem. – köszörülte meg a torkát, majd ő is elkezdte levenni a cipőjét. Feszült volt, ideges, vagy mérges, nem tudom, de láttam, hogy a fűzővel bíbelődik. Sosem szokta kikötni őket, egyszerűen csak lerúgja valahova. Muszáj volt mondanom valamit.

- Nem úgy… én nem úgy értettem. – hangom csak árnyéka volt önmagának. Csoda, ha meghallotta, magam sem voltam biztos benne, nem csak gondoltam-e rá.

- Hát hogy értetted?! – csattant a kérdés. – Mégis hogy értetted máshogy, hogy egy jó ideig nem akarsz gyereket, hm? – tárta szét tanácstalanul a kezeit.

- Én nem tudom. – suttogtam. – Kérlek, ne veszekedjünk.

- Nem veszekszünk. Csak érdekelne, hogy erről én miért nem tudtam idáig? Legutóbb még minimum három gyereket akartunk, minimum, Em! Most pedig közlöd, hogy nem akarsz gyereket?!
Tényleg beszélgettünk ilyenekről és sosem hazudtam, de nem éreztem, hogy itt lenne az ideje!

- Én nem ezt mondtam! Csupán annyit, hogy nem mostanában.

- Én sem úgy gondoltam, hogy most rögtön essünk neki!

- Pedig néha pontosan úgy beszélsz. Sőt, mintha hirtelen mindenki elvárná tőlem, hogy terhes legyek! Az újságok cikkeznek róla, te folyamatosan félre nem érthető célozgatásokat ejtesz meg, anyu is ezzel traktál, mióta megismerte a szüleidet. Arra egyikőtök se gondol, hogy nem tartunk még ott?! Te folyamatosan dolgozol, én is dolgozom, végre kezd beindulni a karrierem, alig látjuk egymást. Egy gyerek stabilitást követel meg, nekünk pedig az egyáltalán nincs meg.

- Hát akkor ne dolgozz!

- Ezt, most te sem gondoltad komolyan, ugye?

- Nem értem, miért kell halálra gürizned magadat az újságnál, amikor nincs rá szükségünk anyagi tekintetben.

- Hogy miért? Mert talán annak ellenére is élvezem, hogy Craig olyan, amilyen! Talán mert nem szeretném, ha a gyerekeim megkérdezik, mivel foglalkozom, az legyen a válaszom: apátok ágyasa vagyok?!

- Hogy mim vagy?! Em… fejezzük ezt most be szerintem.

- Nem, ne fejezzük be. Tisztába vagy vele, hogy igenis kezdem magamat így érezni? Mint valami mellékes juttatás, ami jár neked? Egy tartozék, akit kedvükre szedhetnek szét az újságok? Aki csak a ’barátnőd’? Mióta elkezdted forgatni azt a nyavalyás filmet, folyamatosan ezt érzem mindenhonnan. Tudtad, hogy az újságok csupán azt jegyezték meg, hogy nem mentem el veled a Vizet az elefántnak premierjére? – kérdeztem.

- Nem, nem tudtam.

- Hát persze, hogy nem tudtad. Mert valahányszor beszéltünk az elmúlt időben halálosan fáradt voltál és felesleges lett volna ilyenekkel tovább fárasztanom téged. Én voltam a rossz barátnő, aki nem támogat téged. Aki csak kihasználja a hírnevedet! Kicsit bosszantó, hogy az újságok még mindig itt tartanak, de nem érdekel. Viszont eközben az újságok elfelejtették megemlíteni, hogy én is letettem valamit az asztalra. Tudod ez mennyire szar érzés? Még a saját országomban is arról szólt a hír, mekkora egy ringyó vagyok és a filmről összesen 3 darab cikk szólt. Három!

- Megértem, hogy ez nem kellemes érzés. De ezek csak újságok! Ugyan már! Ami ma kijön a nyomdából, holnap abba csomagolják a szemetet az emberek. És nem okolhatsz ezekért engem!

- Igenis okolhatlak! Mert egyszer sem védtél meg, Rob! Egyszer sem. Mennyi ideig tartott volna leállítani Johnt? Vagy egy aprócska megjegyzést tenni rólunk? Hivatalosan egyszer sem jelentetted ki, hogy együtt vagyunk.

- Mert nem akartuk, hogy a média ránk szálljon!

- Oh, szóval ilyen, ha a média nem szállt ránk? Húha, akkor milyen lehet azoknak, akik naponta viszont látják magukat az újságokban?! Oh, várj… hisz mi is olyanok vagyunk!

- Ezek csak pletykalapok. Nem fontos hírek!

- Lehet neked nem az, de az én családomban nem megszokott, ha a világ azt gondolja rólam, hogy egy ribanc vagyok. Ez az életem Rob! Oh és mellesleg egy rendező megkeresett, hogy szeretné megcsinálni a forgatókönyvemet, de gondolom ez a hír is letörpül minden más mellett!

- Ezt miért nem mondtad?

- Mert nem értél rá! Vagy éppen félájult voltál. – feleltem hisztérikusan.

- Rád mindig rád érek. – mondta szelíden.

- Hát úgy tűnik mostanában nem. – jegyeztem meg.

- Hova mész?

- Grace- hez. Azt hiszem jobb, ha kicsit lenyugszom. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ma, ha itt aludnék.

Grace örömmel fogadott be magához éjszakára. Másnap reggel pedig napvilágot látott az első igazságalapú cikk az újságokban.

Itt a vége…
írta: Chloe Webb
Robert Pattinson és barátnője számára a tegnap este egy nagyobb veszekedést eredményezett. A pár a Four Season hotelban szállt meg, eredetileg csupán két napra vették ki a szálloda egyik lakosztályát, viszont értesüléseink szerint, még ennyit sem töltöttek ott. Kettesben biztosan nem. Szemtanúk látták, ahogy Emili feldúlt állapotban lép ki a szálloda ajtaján, ahol is egy taxiba szállva elviharzott. Vajon mi történhetett? Ez foglakoztat most minden rajongót. Vajon ezzel annyi a két fiatal kapcsolatának?

***
Ha esetleg lenne hozzám, egy- két "kedves" szavatok. Mindent kibírok.