39. fejezet - Útjaink, hol különválnak

Sziasztok!
Nem tudom miért, de különösen nehezen ment ez most nekem. :$
Remélem a ti tetszéseteket azért még elnyeri és megtiszteltek a véleményetekkel. :DD
Jó olvasást!
Puß
Gitka

***
“A szerelem értékét az akadályok emelik. A könnyű siker megfosztja a varázsától.” (Stendhal)

Egyik nap akkora vigyorral az arcukon estek be a csajok a lakásba, hogy pár pillanatig elgondolkoztam nem vettek- e be valamit. Ugyan nagyon próbálkoztak elmagyarázni az okát, de csak mondatfoszlányokat fogtunk fel. Aztán, amekkora hévvel beestek, ugyanakkora lendülettel el is aludtak, amint puha ülőhelyet értek. Az egész hetes forgatáslátogatás megtette a hatását, talán még egy Children of bodom koncert sem ébresztette volna fel őket.
Másnap reggel valamelyest tisztább lett a kép. Nem volt nehéz összerakni a dolgokat, ez ment az összes csatornán.

Utólag nem értettem a csajok túlzott örömét. Azt persze el tudtam képzelni, egy bizonyos szintig, miért volt ez akkora dolog a többi várakozó lánynak, de nekik? Hiszen még beszéltek is Robbal. Miért jelentett ez a pár magyar szó mégis annyi mindent számukra?

- Ez nagy dolog! Máshol nem csinál ám ilyet. – mondta Zsuzsi.

- Persze, hogy nem csinál. – forgatta meg Ági a szemeit. – Máshol nincs egy kedves, aranyos barátnője, mint itt. – mosolygott rám. – Csak, hogy tudd, odakint mindenki imád!

- Imádnak, engem? – húztam fel a szemöldökömet. – Mégis miért? – kérdeztem csodálkozva.

- Ugyan már, hát nem egyértelmű?! – kérdezte Ági. – Biztos, hogy azért csinálta ezt, hogy téged lenyűgözzön kicsit. Elég vicces volt, ahogyan próbálta helyesen kipréselni magából azokat a szavakat. Persze páran azt hiszik, hogy te tanítottad rá. Te voltál?

- Nem, nem én voltam. De lenyűgözni? – kérdeztem.

- Mit tudom én! Magyar vagy, mi is azok vagyunk. Ez egy kedves gesztus volt mindenki felé, még ha aláírást nem is adhat. Gondolom…

- Már beszéltetek vele, akkor meg minek álltok fél napokat a kordon mögött? – kérdeztem.

- Mert buli! – válaszolt Zsuzsi, mintha ez annyira magától értetődő lett volna.

- Tudod, lesz mit mesélni az unokáknak. – nevetett fel hangosan Ági.

- Javíthatatlanok vagytok! – csóváltam meg a fejemet.

A további napokban, amíg Rob Pesten volt, alig aludtam. Amikor nappal forgatott az újságnál voltam, vagy Dáviddal szerveztük ezer százalékon pörögve a forgatást. Az egyik előnye, ha amatőrökkel és lelkes egyetemistákkal dolgozol, hogy szinte bármikor kaphatóak egy kis lógásra. Csak, hogy ott van a „szinte”, ami kicsit nehezíti is a dolgokat. Valahogy ki kell kerülnünk a fránya vizsgákat. Magyarán őrült gyorsasággal kell felvennünk bizonyos jeleneteket, nem mindegy melyik helyszínt rendezzük le elsőre, másodikra és így tovább… Hajnalokig beszélgettünk, szervezkedtünk, terveztünk Dáviddal, így amikor eljutottam az ágyamig, villanásszerűen érkezett el a reggel. Bármennyire is fáradt voltam, Rob adrenalinként hatott rám. Nem akartam belegondolni a napok múlásába, de az utolsó napján kénytelen voltam szembenézni a tényekkel.

- Semmi kedvem sincs elengedni – jelentettem ki makacsul, miközben a szállodában pakolta össze kevéske holmiját. – Biztos nem maradhatsz legalább egy napot? – kérdeztem.

- Nem maradhatok. A munka kötelez, sajnálom.

- Csak egyetlen icike-picike napot. – néztem rá kérlelően, erre ő kinevetett. – De, ha neked ez ennyire vicces, akkor nem is fontos, hogy maradj még. – mondtam.

- Nem azért nevettem. – mondta, miközben leült mellém. – Tudod, mikor elindultam Londonból, örültem volna, ha újra szóba állsz velem, most meg nézd meg! Arra kérsz, hogy maradjak. Valamit nagyon jól csinálhatok. – nevetett fel újra.

- Ahh, azért annyira nem bíznám el magamat a helyedben. – löktem el magamtól óvatosan.

- Szóval félnem kellene itt hagyni téged? Csak, hogy tudd, mindenhol vannak beépített ügynökeim.

- Beépített ügynökök, mint Bogi és Dávid? – mosolyogtam. – Drágám, ők már sokkal régebben dolgoznak nekem, nagyon meggyőző érveket kell felvonultatnod, hogy kémkedésre vedd őket.

- Egyszer már sikerült. – mondta büszkén.

- Egyszer, de az már elmúlt. – mutattam rá a tényekre. – Különben sem tudom, hogyan sikerült rávenned őket. – töprengtem.

- Nagyon meggyőző érvvel álltam eléjük. – puszilt homlokon.

- Csak nem?! – színleltem meglepettséget.

- De! – rántott magához. – Szeretlek, ennyi a rejtély! – csókolt meg.

- Kimehetek veled a reptérre holnap? – kérdeztem.

- Ha kijössz és meglátnak, az többet ér, mint egy 10 oldalas beismerő vallomás a kapcsoltunkról. – nézett rám az arcomat kutatva.

- Oké, úgysem lenne időm annyit írni. – simítottam végig az arcát. Továbbra is túl komoly tekintettel méregetett. – Jaj, ne nézz már így.

- Tudod, azért még mindig sokat gondolkozom azon, hogy mégsem kellett volna belerángatnom téged ebbe az egészbe.

- Állj! Ez rossz gondolat! Az én döntésem, az én életem, akarom ezt az egészet. Nem érdekel, ha az újságok firkálnak, mert fognak, ezzel tisztában vagyok. Jelen pillanatban csak az izgat, hogyan fogom kibírni nélküled olyan sokáig.

- Megoldjuk! Minden nap beszélünk telefonon, interneten keresztül, már ha nem törték fel megint. – szorított magához. – Ha el tudok szabadulni, eljövök, ígérem. Aztán a gondolkodós ajánlatom még mindig áll. – Utalt a kiköltözés megfontolására. Nem mintha temérdek időm lett volna még ezen is filozofálni, de már mindent végiggondoltam. Én már tudtam a válaszomat, viszont eszem ágában sem volt még az orra alá dörgölni azt. Nem akartam semmit sem elrontani.
Titkon reméltem, hogy békésen tudunk majd elválni egymástól a reptéren, persze nem így lett. Szomorúan engedtem el, tisztában voltam az előttem álló hetek nehézségével. Később kiderült nem végeztem pontos felmérést-e téren…

A lányok sem maradtak tovább a vendégeink, bár Ági elég feltűnően hajtott érte, hogy benne lehessen a filmünkben. Dávid persze megígérte neki.

- Ő az unokahúgom. – szóltam rá.

- Pontosan, ha már teszel valakiért valamit, azért tedd, aki a rokonod, vagy fontos neked nem igaz?

- Az anyja meg fog ölni. Nem igazán rajong érte, hogy ezt a pályát választotta. Különben is legutóbb még a színpadról áradozott, most megint a filmvásznon látja magát?

- Te se és én sem, tudtuk először, hogy mit akarunk pontosan, nem? Minden lehetőséget meg fog, így kell ezt csinálni.
Nem sikerült nagyon meggyőznie a szónoklatával. Ha bármi baja esik Áginak, az anyja az én fejemet véteti, nem az övét.

- Ne aggódj már folyton! Kezdesz olyan lenni, mint valami tyúkanyó. – morgolódott. – Vagy máris ennyire hiányzik a herceged? – vigyorgott.

- Nagyon vicces vagy! – vágtam hozzá a legközelebbi párnát a fejének. Szép dobás volt. De igaza volt. Hiába telt el csupán pár nap, már hiányzott Rob. Új dolgot kellett találnom, ami elterelte figyelmemet a rossz érzésről.
Rob hiányát megpróbáltam a sajtóból kiszűrődő hírekkel kipótolni. Nem volt a legjobb ötlet. Bár a Bel Ami forgatása véget ért, a média továbbra is lázban égett. Lelkesen hozták elő az élménybeszámolókat, szinte az utolsó helyszínbiztosítóig minden embert felkutatva keresgéltek újabb és újabb sztori után. A kedvencem a magyar hasonmás karrierjének felfuttatása volt mindközül. Aztán, mint minden ez is elcsendesedett egyszer csak. Közben Dáviddal, teljes gőzzel hajtottunk, intézkedtünk.

Bár azt mondtam Robnak, nem érdekelnek a firkászok, mégis figyeltem az újságokat. Mindaddig nem kaptam fel semmin sem a vizet, amíg egyik délután Bogi gyanúsan nem kezdett az újságdugdosásba.

- Add ide! – követeltem. – Mégis mi lehet annyira rossz, hogy nem láthatom? Bogi, már rég nem hatnak meg a Rob állítólagos nőügyeivel foglalkozó firkálmányok. Tudom kezelni bármi is legyen az, csak meg akarom nézni.

- Nem adhatom oda. – dugta a háta mögé az újságot.

- Ugye tudod, hogy 5 perc alatt találok egy újságost, ha lemegyek az utcára?

- Na, oké, jobb, ha felügyelet mellett nézed meg. – egyezett bele, majd óvatosan felém nyújtotta a lapot.

- Ne ijesztgess már, jó? Minek ekkora feneket keríteni annak, hogy megint valami baromságot írtak róla? – kérdeztem.

- Mert nem róla írták, hanem rólad…- mondta halkan, majd elém rakta az újságot.
Nem volt Bogira jellemző ez a viselkedés, ha nem lett volna valami nagyon, nagyon csúnya abban az újságban biztosan nem csinálta volna ezt. Félve lapoztam fel az újságot, majd megtaláltam a cikket. Alig olvastam bele, már értettem miért próbálta elrejteni előlem Bogi.

- Úr Isten! – nyögtem ki nagy nehezen.
- Tudom, de nem nagy szám, igaz? Holnapra a kutyát se fogja érdekelni, amit ez a nőszemély összeirkált.

- Várjunk, ki írta? – kérdeztem.

- Kálay, megint. Más nem merne ilyeneket leírni a nevével. De ne vedd fel egy szavát se, az egy boszorkány.

- Ne vegyem fel?! – akadtam ki. – Nem érdekel egy szintig, de ezt a családom is olvassa. Mit fog szólni a nagypapám, ha ezt meglátja? Az unokája úgy van beállítva a lapokban, mintha egy kurva lenne. Mert ezt állítja!

- Mindig kell valamin csámcsogniuk az embereknek, de ennek a felét sem hiszik el.

- Igazán? – kérdeztem. – Akkor miért nem hagytad, hogy lemenjek az újságoshoz?

- Hát, mert…

- Mert valószínűleg odakint mindenki erről beszél. „Hogyan feküdte ki magának a magyar lány, hogy elkészülhessen a filmje!” – kezdtem el feldúltan járkálni a szobában.

- Na, azért ne dramatizáljuk túl a helyzetet. Nem olvasnak ma annyian újságot.

- Ezzel akartál volna megnyugtatni? - kérdeztem továbbra is idegesen. – Mellesleg az egészet úgy állítja be, mintha csak az enyém lenne, Dávidot meg sem említi. Pedig ez az övé is ugyanannyira, mint az enyém. Még film sincs, de már most rossz reklámot csinálok, jaj nekem. – temettem az arcomat kezeim közé.

- Jobb lenne, ha Dávidot is elővenné? – kérdezte tanácstalanul Bogi.

- Nem úgy értettem. – sóhajtottam. – Csak ezek a hülye cikkek elveszik a filmtől a lehetőséget, hogy komolyan vegyék, pedig tudom, hogy Dávid fantasztikus mozit fog összehozni.

- Veled együtt. – karolt át. – Hé, azt hittem megígérted Robnak, hogy nem figyelsz a cikkekre.

- Igen, de ahh…- sóhajtottam. – Hiányzik és azokból a hülye képekből se tudom, hogy jól van-e. Ez a cikk, pedig szemétség! – dobtam el a szoba végébe. Kis híján majdnem eltaláltam vele az éppen érkező úriembert.

- Héé! Hát itt meg mi történt? – kérdezte Dávid tágra nyílt szemekkel. – Láttad a cikket, honey? – ült le mellénk, majd ő is átölelt.

- Pedig megpróbáltam eldugni előle. – mondta Bogi.

- Ezt be kell fejeznetek! Nem védhettek meg állandóan mindentől. – kértem. – Sajnálom, hogy ilyen rossz hírt csináltam a filmnek. – néztem bűnbánóan Dávidra.

- Oh, ugyan már! Nem hallottad még, hogy nincs olyan, hogy rossz reklám?

- Talán ki kellene szállnom, amíg lehet. Te is meg tudod csinálni egyedül, nagyszerű lesz úgy is.

- Verd ki a fejedből azonnal! Te és én, együtt. Megcsináljuk. Ezek meg irkáljanak csak. Mégis ki más támogatná a filmet, mint azok, akik közel állnak hozzánk?! Mégsem fordulhatunk a tibeti szerzetesekhez? – kérdezte. Ezzel sikerült egy aprócska mosolyt csalnia az arcomra.

- Na, végre, mosolyog. Miért tibeti szerzetesek? – kérdezte Bogi Dávidtól.

- Idefelé láttam valami színes csuklyásokat a városban. – legyintett.

- Miért van olyan érzésem, hogy mostanában csak én szállítom a drámát? - töröltem le az időközben rejtélyes módon arcomra kerülő könnycseppeket.

- Talán azért, mert egyedül neked van normális párkapcsolatod? – tette fel költői célzattal a kérdést Dávid.

- Khhmm…- köszörülte meg a torkát Bogi, miközben intenzíven próbálta szemmel verni Dávidot.

- Nem mondtad el neki? – kérdezte meglepetten Dávid. – Hoppá! – tátogta.

- Mit nem mondtál el nekem, drága barátnőm? – kérdeztem karba tett kézzel.

- Nem igazán vagyok együtt Bobbyval. – suttogta.

- Hogy mi van?! Mégis mióta? És miért? - kérdeztem. -  Miért nem szóltál? Oh, szegénykém, gyere, leülünk, mesélj!- toltam le a kanapéra. – Kitekerem a nyakát, ha legközelebb meglátom. Megígérte, hogy nem fog megbántani, erre…

- Én szakítottam vele, nem ő velem. – fejezte be helyettem a mondatot Bogi. Bár én másként tettem volna. Hogy mi? Mégis miért szakított volna pont Ő vele? Ennek semmi értelme. A csodálkozástól tátva maradt a szám.

- Én mondtam, hogy hülye ötlet volt, de nem hallgatott rám. – ült vissza a nem rég elhagyott helyére Dávid.

- Mégis miért szakítottál vele? És mi a csudáért nem tudok én erről?

- Mert el akartam kerülni azt, hogy kiborulj itt nekem, amíg Rob itt van. – vigyorgott. - Még azelőtt szakítottunk, hogy Bobby visszament volna New Yorkba.
Emlékeztem rá, hogy nem a legjobb kedvvel búcsúzott el tőlem Bobby, de azt gondoltam, hogy ugyanazért, amiért pár nappal később én is szomorkodtam Rob Londonba utazását illetően.

- De miért? – kérdeztem továbbra is értetlenül. Semmi oka nem volt erre, hacsak… Megfojtom Bobbyt, ha valami hülyeséget csinált!

- Mert én nem te vagyok. – válaszolta. Hát ez milyen hülye érv már! – Nekem nem menne ez a távkapcsolat dolog, én ennél sokkal jobban a valóságban élek. Nekem valaki olyan kell, aki országhatáron belül lakik, de jobb lenne, ha megyén belül is maradhatnánk. Úgyhogy szakítottunk. Ő is belátta, hogy ez így jó, de nincs harag.

- Most komolyan hiszed, hogy ez így helyes, igaz?  - kérdeztem meghökkenten. – Ez hülyeség! Hol marad az „adj egy esélyt a dolognak” duma?

- Nálad tökéletesen bevált, de nekem más kell. Valami valósabb. Jól vagyok, mielőtt még megkérdeznéd. És nem, nem csak azért mondom, hogy békén hagyj. És nem próbálom meg elnyomni sem az érzelmeimet. Pszichológus vagyok, meg vagyok.

- Biztos? – bújtam hozzá vigasztalóan egy párnával. – Mert gondoltam sütök neked sütikét, ha nem éppen.  – próbáltam kedveskedni.

- Na, azt már csak a műsor kedvéért is bevállalom. Lássuk azt a sütit. – indult el a konyha irányába.

Egy félig odaégett sütivel és egy negyed elismeréssel Bogitól azt illetően, hogy a főzési, sütési képességeim javulnak csörgött a telefonom. Szöcskéket megszégyenítő ugrással termettem a mobilom mellett.

- Szia! Hiányoztál! – perdültem le az egyik fotelba a nappaliba.
A hátam mögül rögtön érkeztek a „hello puszó-muszó” és társai jellegű megjegyzések. Magamban feljegyeztem, legközelebb kevesebb bort kell a csokis muffinhoz adnom és nem elöl hagyni az üveget…

- Szia! Te is nekem! Hulla vagyok, nem tudom, meddig bírom nyitva tartani a szemeimet.

- Akkor csukd be, csak közben beszélj hozzám. – viccelődtem. Bármennyire is élveztem a munkámat, valamint a filmes előkészületeket a napom fénypontja mégis az volt, amikor vele beszélhettem.

- Hé, de vicces kedvében van ma valaki. Örülök! Talán, ha ezt meghallod még jobb lesz.

- Miért mi az? Ne húzd az időt, gyerünk! Kíváncsi vagyok nagyon. Mondd azt, hogy az ajtóban állsz, kérlek!

- Annyira nem jó hír, sajnálom. – válaszolta. – De attól még jó hír. Elküldtem Dávidnak egy londoni stúdió elérhetőségét. Ma beszélgettem ezzel a pasival és megcsinálhatnátok akár ott is a vágást, meg ilyeneket. Több speciális mindenféléjük van, mint amennyit ismerek, szóval biztos jó hely. Tudom, mit mondanál rá elsőre, ezért nem neked küldtem el.

- Ahh.. Olyan nehéz letolni téged így telefonon keresztül ezért! – sóhajtottam. – Legalább meg lesz a jövő heti cikkadag is, ha ez kiszivárog valahonnan.

- Baj van? – váltott rögtön álmos hangból éberré és feszültté.

- Nincs semmi, ami elronthatná a mai napomat. Kivételesen csak félig égettem oda egy sütit, a fantasztikus pasim elintézett egy remek lehetőséget, a két ütődött barátom pedig a konyhában majszolja a félresikerült sütimet, amibe túl sok bor került. Ez fizikai képtelenség elrontani. Csak tetőzni lehetne, ha itt lennél. Hiányzol!

- Nekem is szörnyen. Azt hiszem, ki fogom tépni a maradék hajamat ebben a pár hétben, amíg bevagyok táblázva. Oh, Lizzy, Vic, anyu és apu is hiányol és kérték, hogy így mindannyiukat megemlítve adjam át üdvözletüket. – mondta, közben felismertem a hangjában bujkáló mosolyát.

- Köszönöm! Ők is nekem. Nagyon várom, hogy újra kimehessek.- mondtam. -  Legfőképpen miattad, de ez titok. – suttogtam bele a telefonba.

- Szeretlek! – suttogta vissza ő is.