40. fejezet - Utolsó pillanatok... avagy kómásan is szépek

Sziasztok drágáim!
Örömteli pillanat ez nekem. 40. fejezet!! Oké, ez nekem nagy dolog, sosem gondoltam volna magamat ismerve, hogy eddig is eljutok. :D Imádom a kerek számokat mellesleg. XD
Köszönöm, hogy még mindig itt vagytok. Már csak egy fő választ el a vágyott 50 követőmtől. :D
A fejezet: imádom! Tudom ezt már elsütöttem pár fejezet előtt, de jelenleg ez a kedvencem.
Breecoval beszélgettünk és miután mélyen magamba néztem rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is igyekszem
nem Emili lenni, most elég sokat átvetítettem magamról szegénykére.
Remélem élvezni fogjátok, mert én roppant módon azt tettem. :)
Facebookon tessék lájkolni, akinek ingere van rá. ;)
Kellemes olvasást!

Puß
Gitka

Ui.: Azért nincs kép, mert a blogger nem szeret. :(

***

“A távollét szerelmesek közt úgy hat, mint a szél a tűzre: a kis szerelmet eloltja, a nagyot tűzvésszé növeli.” (Füst Milán)

Végre hosszas munka, szervezkedés után nekiálltunk a forgatásnak. Nem volt sok időnk, így elég feszített munkatempóval kellett dolgoznunk. Ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem minden egyes pillanatát. Egy dolog megírni a történetet és egészen más látni magad előtt, ahogy az formát ölt. A színészeink nagyszerűen vették az akadályokat, szerencsére csak kisebb leállásaink voltak. Dávid pedig csak magát adta, ami még nagyszerűbbé tette az egészet. Kicsit koloncként éreztem magamat mellette a kezdeti időszakban, ő volt a zseni én csupán asszisztáltam. Valahogy azonban kiderült számomra, hogy mégsem vagyok akkora katasztrófa ebben az egészben.
A forgatási napok befejeztével zombiként estünk haza, szerencsére mindig volt ott valaki, aki tárt karokkal fogadott minket. Bár minden időmet elvette a munka, forgatás, felkészülés, nem tudtam nem észrevenni Bogi arcán bujkáló szomorúságot. Egyik este hiába voltam kiütve a fáradtságtól nem bírtam, hogy ne kérdezzek rá a dolgokra. Mind eddig ügyesen kerülte az efféle beszélgetéseket.

- Minden oké? – kérdeztem óvatosan. Gondolhatta azt is, hogy csupán a napja felől érdeklődöm, reméltem, hogy érteni fogja, mire szeretnék kilyukadni.

- Ja, lehet, hogy találtam munkát, de még nem biztos. – újságolta mellékesen a hírt. Hát mégsem értette, miért kérdeztem…

- Na, ez jó hír! – mondtam. – De nem pont így értettem a kérdést.

- Tudom, hogy értetted. – húzta el a száját. – Nincs semmi bajom, hidd el.

- Oké, csak szeretném megérteni mit, miért csinálsz. A barátnőd vagyok, na! Aggódom érted. Még ha nem is mutatod ki annyira, mint én anno, de én akkor is látom rajtad, hogy szomorú vagy.

- Az vagyok, most már, oké?! – fakadt ki belőle egy nem várt érzelemhullám. Meglepődtem, ez a hirtelen kirohanás nem volt rá jellemző. Ahogy a szeméből előbuggyanó könnycsepp sem volt az.

- Nem, nem oké. – öleltem magamhoz. – De jobb lesz, ha elmondod, mi fáj. - próbálkoztam. Hiába, kettőnk közül ez neki sokkal jobban ment. Már csak hivatalból is.

- Tudom, hogy szerinted hülyeséget csináltam. Úgy gondolod, nem kellett volna szakítanom vele, igaz? – kérdezte könnyes tekintettel.

- Azt hittem. jól megvoltatok. – mondtam félénken. Fogalmam sem volt róla, mi történhetett kettejük között, aminek ez lett a következménye. Valaminek pedig lennie kellett, nem tudtam máskülönben elképzelni a szituációt.

- Meg is voltunk, nem ez a baj. – sóhajtott egy hatalmasat. – Már mondtam, én nem te vagyok. Engem minden ide köt, ha kapok munkát főleg. Ő pedig folyton zenél, utazgat, mintha nem lenne elég, hogy New Yorkba költözött.

- Értem, de létezik olyan, hogy távkapcsolat.

- Persze, de nekem az nem ment volna. – ringatta meg a fejét. – Mialatt ti külön voltatok, mi végig tartottuk a kapcsolatot, de ezt még egyszer nem tudnám végigcsinálni. Egyszerűen nem menne, érted? Mikor idejött tisztában voltam, hogy nem marad sokáig, őt is ugyanúgy várja a munka, mint mást. Egyszerűen nem tudtunk olyan időpontot keresni, ami mindkettőnknek megfelelt volna, hogy legközelebb találkozzunk. Én nem tudok hétvégi barátnő lenni, aki havonta látja csak a barátját.

- Hát nem egyszerű az biztos. – állapítottam meg saját tapasztalatból. – De egy próbát talán megért volna.

- A próba már megvolt, ennyi. – vonta meg a vállát. – Ha tovább húzzuk, csak jobban fájna. Nincs értelme, hogy mindketten szenvedjünk.

- Sajnálom, mert te így is szenvedsz. – láttam rajta, hogy éppen ellenkezni próbálna. – És ne mond, hogy nem, mert az lenne a hónap füllentése.

- Kiheverem. – mondta. – Nekem valaki közelebbi kell. Valaki, akire bármikor számíthatok, aki elérhető, biztonságos. A világsztárokat, művészeket meghagyom neked. - kacsintott rám.

***
Ha bárki megkérdezte volna, mit utáltam jelenleg a legjobban, egyértelmű, hogy az időeltolódást választottam volna minden habozás nélkül. Kilencórányi eltolódás. Halálos. Lassacskán ínhüvelygyulladást kaptam a rengeteg email és sms írogatástól.
Edéd szünetekben nem hívhattam, mivel akkor felé hajnali háromra járt az idő. A rövidebb forgatási napjai után ő szintén ebből az okból kifolyólag nem hívott engem. Bár párszor megpróbáltuk, de szégyenletes módon aludtam el egyszer telefonálás közben, majd közvetlenül a webkamera előtt. Bár szerinte édes volt nézni, ahogy a fotelba befészkelődve aludtam, én nem élveztem annyira. Az eset után inkább hanyagoltuk a hajnalos beszélgetéseket. Amikor délután kettő felé volt éppen szabadideje, már- már azt hittem megtaláltuk a megfelelő időpontot egy kis webcam randira. Lassan egy hete volt, hogy nem láttam, így elég kapkodva rohantam haza a forgatásról. Izgatottan álltam a zuhany alatt, hiába nem igazi randi, attól még elfogadható állapotba kell, hogy legyen az ember lánya. Végül gonosz módon csupán egy törölközőt kanyarítottam magamra, úgy huppantam le a gép elé. Hogy miért nem lett végül ez sem a megfelelő időpont számunkra? A fene sem gondolta volna, hogy pont az nap délután fogja mindenki átjáróházként használni Rob lakókocsiját.
Így lassan egy vulkán hőmérsékletével égtem magányomban. Még hogy Vizet az elefántnak?! Inkább Vizet Emilinek!!!

***

Rob: Épp munkavacsorán vagyok Nick-kel.
 A producer most sütötte el a 10. idióta poénját
és a lánya érdekes pillantásokkal illet.
Úgy utálom az ilyet…

Én: Ha hozzád mer érni,
hajbeültetésre lesz szüksége!

Rob: Hmm.. jó tudni,
 hogy ilyen harciasan ragaszkodsz hozzám! :)

Én: Mégis mit keres ott a lánya?

Rob: Az apjával dolgozik, meg rajongó…
szörnyen zavarba ejtően csinálja.
Majdnem a telefonomba is belesett!

Én: Üsd le! MOST!

Rob: Nem hiszem, hogy akkor enyém lenne a szerep. :/
 De díjaznám, ha hagyna figyelni.

Én: Akkor légy jó fiú,
 tedd el a telefont és figyelj oda. <3

Rob: Most épp telefonál a producer.
 Ahh, de unatkozom!
 Szóval…mi van rajtad? :)

Én: Annyira férfi vagy! semmi…
itt ücsörgöm Dáviddal a holnapi menetrend felett,
egy hatalmas cetlihalom mellett, szerinted? XD

Rob: Hajnali 3kor?!

Én: Nehéz ez a meló, mi?
 De, ha nem hagyod abba az állandó írogatást,
 munkanélküli leszel.

Rob: Gonosz vagy… elrakom.

Rob: Este beszélünk, mert megbuggyanok,
ha nem láthatlak!

Én: Rakd már el! XDD

Rob: Rakom, rakom. Szeretlek!

Én: Én is szeretlek!

Rob: Na, akkor most ne rakjam el? :D
Mert, ha írsz én meg nem látom…

Én: …

Rob: „…” ?

Én: Nem beszélek veled, mert zakkant vagy! :) Bye!

Reggel lábujjhegyen közlekedtem a lakásban, nem akartam senkit sem felkelteni. Még javában durmolt mindenki az egész házban. Reggel 6 órát mutatott a mikró órája. Így a legkevésbé sem számítottam arra, hogy Dávid megelőz a konyhában.

- De gyorsan leráztad szegényt az este. – szólalt meg ásítva mellőlem Dávid. Riadtan ugrottam egyet. – Kb. 10 üzenet?! Erősen elmaradtatok a napi átlagtól. Mennyi is az? Durván 50 egyhuzamban? – próbálkozott az ironizálással.

- Az hajnalban volt drágám, hajnalban. Miért keltél fel ilyen korán mellesleg? – kérdeztem meglepetten. Már nem sok volt hátra a forgatásból, az egész napunk szabad volt estig, amikor is éjszakai forgatás lesz a menetrend szerint.

- Kipattant a szemem és a kutyád is zaklatott. – nézett a sarokban falatozó kutyuskámra.

- Hello, Szépfiú! – léptem mellé, hogy megsimogathassam a fejecskéjét. – Zaklatod Dávidot? Nem szép dolog. – jegyeztem meg mosolyogva.

- Hát nevelésből csillagos ötös vagy. – ingatta meg a fejét Dávid. – Legközelebb a gazdinál kuncsorogj kajáért. – nézett még mindig Beli- re, aki, mintha megértette volna, vakkantott egyet.

- Pszt! – szóltam rá. – Még felébreszted Bogit!

- Áh, ne erőlködj Beli, az már meg volt. – lépett be az említett a konyhába. – Jó reggelt!

- Ma mindenki betegesen korán kelővé lépett elő? – kérdeztem csodálkozva.

- Nem tudtam aludni. Van kávé? – kérdezte Bogi ásítva.

- Most főztem le, még friss. – mutattam az asztal felé. – De én most kettesben hagylak titeket, randim van! – újságoltam vidáman.

- Tisztába vagy vele, hogy reggel van? – kérdezte Dávid.

- Pontosan tudom, mennyi az idő.

- Reggel 6- kor akarsz randizni? Szerintem ezzel bekerülhetnétek valamilyen képtelen időpontok gyűjteményébe. Várj! Már a hajnali randival bent vagytok. – legyintett mosolyogva.

- Elmentem, még fel kell ébresztenem magamat ezzel a kávéval. – vonultam át a nappalin, egyenesen a szobámba.
A kávé pillanatok alatt meghozta a hatását. Csak később ébredtem rá, hogy én ma még aludni szerettem volna, de az éberség jelen pillanatban mindennél fontosabb volt. Gyorsan bekapcsoltam a gépet, majd beléptem a beszélgető programba, amit valami csoda folytán még nem tört fel senki sem, így nyugodtan használhattuk. A kávé élénkítő hatása semmi nem volt ahhoz képest, amikor bejelentkezett és megláthattam a fáradt arcát. Egyszerre voltam boldog és elkeseredett. Nem szerettem látni milyen elkínzott fáradt arca van egy- egy nehezebb napja után.

- Szia! Nem vagy fáradt? Mert beszélhetünk máskor is. – ajánlottam fel.

- Szia! Dehogy! Hiányoztál, látnom kellett.

- Nick nem szidott le, amiért velem beszélgettél? – kérdeztem.

- Nem, rendes volt. Sőt még a csaj figyelmét is elterelte addig rólam.

- Helyes. – mondtam. – Szóval még eggyel jövök majd neki. – állapítottam meg. Nick rendes volt, amellett, hogy jól végezte a menedzseri munkáját.

- Még 3 órája sincs, hogy beszéltünk. Ugye aludtál, kicsim? – nézett rám szigorúan.

- Igen, uram. Aludtam. És fogok is, már ha a kávé enged.

- Rossz hatással vagyok az egészségedre. – csóválta meg a fejét. – Rendbe kell hoznunk ezt az egészet, mert így nem jó.

- Tudod, mi lenne a jó?- tettem fel a költői kérdést. – Ha itt ébrednél mellettem. – válaszoltam saját kérdésemre.

- Holnap forgatok, de nem érdekel! Megkérem Stephet, hogy foglaljon egy jegyet és ott is vagyok. Mit szólsz?

- Bolond vagy! Nem lehet. – feleltem szomorúan.

- Hiányzol!

- Nekem is. Tudod, hogy ez a leggyakrabban használt szavam mostanában? – kérdeztem. – Ez eléggé elkeserítő. De nem nyavalygok. Mesélj, mi volt a megbeszélésen. Milyen a rendező? Mert a forgatókönyv jó volt, el kell vállalnod, hacsak nem valami kibírhatatlan az a muksó.

- Muksó? – nevetett. – Hát így még sosem gondoltam David Cronenbergre.

- Na, jó. Nekem egy kicsit brutális a rendezési stílusa. De a forgatókönyv tetszik. – hangsúlyoztam ki újra. Reméltem, hogy érti a célzást.

- Hát, ha a kedvenc tanácsadóm így vélekedik róla, muszáj lesz belevágnom.

- Az én vagyok? – kérdeztem.

- Az te vagy! – mondta.

- Akkor elvállalod? – kérdeztem izgatottan.

- El, úgy érzem túl nagy a nyomás irányodból.

- Éljen!!! – kiáltottam.

- Szerintem most kezd el hatni benned a kávé. Mégis mennyit ittál meg? – mosolygott rajtam.
- Az előbb még lemuksóztad, most pedig… mi ez a kitörő öröm? – kérdezte.

- Egy elismert rendezővel dolgozhatsz együtt, aki forgatókönyvírónak sem kutya. – kacsintottam rá. - Persze nem Joe Wright, de.. legyél már kicsit feldobottabb.

- Joe Wright filmben kellene játszanom? – húzta fel a szemöldökét.

- Hát, szerintem. – bólintottam. – Ő az én abszolút szerelmem.

- Öhm.. most kezdjek féltékeny lenni Joe Wright- ra?

- Persze csak utánad. – nyugtáztam. – Akkor ezek szerint előreláthatólag 2011 nyaráig nem látlak majd. – nevettem fel szomorúan.

- Azért annyira nem tábláztam be magamat. Ez a projekt még csak most kezd összeállni, egy csomó papírmunka, unalmas. De Steph most küldött egy üzenetet, hogy mikor kell a Breaking Dawn miatt ruhapróbára mennem. Fantasztikusan várom.

 - Ennyire ne legyél lelkes. – nevettem. – Már nem kell sokáig vámpírkodnod. Utána maximum én vamposkodom neked.

- Már alig várom. Viszont ahhoz kicsit közelebb kellene lenned hozzám. – kezdett puhatolózni a kedvenc témája körül. Költözés…

- Hát nem tudom… - kezdtem – egy LA- i lakás elég közel lenne? – kíváncsian vártam a reakcióját.

- Ez azt jelenti, amire gondolok? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Temérdek időmben szétküldtem egy tucat jelentkezést pár újsághoz, hátha egy fiatal, lelkes kritikust keresnek. Szóval lehetséges, hogy szükségem lesz egy szabad ágyra. – tereltem odébb a témát. – De még várom, hogy fel tedd a kérdést.

- Em, megtisztelnél azzal, hogy összeköltözöl velem a távoli Los Angelesben? – vetette be a kisfiús mosolyát, aminek senki sem tudott volna ellenállni. Én pedig nem is akartam.

- Örömmel! – válaszoltam.

***

- Szia! Épp forgat…- hangzott az üdvözlés Dean szájából a telefon másik végéről. Bár még fel sem tettem a kérdést kapásból tudta. Mondjuk nem volt nehéz kitalálni, minden egyes alkalommal így hangzott: „Szia édes! Zavarlak?”.

- Oh, a francba. Azt hittem elkapom. – mondtam szomorúan. - Hello!

- Hát…Robot éppen most falja fel egy oroszlán. - hirtelen még az ütő is meg állt bennem.

- Azért vigyázol rá, ugye? – kérdeztem.

- Persze. Sérülés nélkül szállítom le neked, ebben biztos lehetsz.  – nyugtatott meg. Érdekes módon mióta Rob elment minden körülötte dolgozó személlyel erősebb lett a kapcsolatom. Vakon elhittem minden szavát Deannek. Tudtam, ha kell akár az oroszlánnal is megverekedne, hogy Rob épségben megússza. Persze nem pont az oroszlánok veszélyeztették a biztonságát a szememben és az ő szemében sem. Nem egy, nem két netre felkerült videót néztem meg bevallom, hogy legalább annyival többször is lássam. Sokszor inkább kínzás volt, mint gyógyszer. Néha jól odamondogattam a gépnek: El a kezekkel! Persze ők nem hallották.

- Szeretnél üzenni neki valamit? – a merengésből Dean szavai rántottak vissza.

- Inkább személyesen – válaszoltam. – Ha végez, megkéred, hogy hívjon vissza? Nem érdekes mennyi lesz az idő.

- Persze, megmondom. Vigyázz magadra!

- Megpróbálok. Szia! – tettem le a telefont.

Kicsit elkeseredett voltam, ami miatt nem újságolhattam el a jó hírt rögtön, csupán pár órával később.

- Szia kicsim, kerestél? – szólt bele a telefonba.

- Igen, csak el akartam újságolni, hogy végeztünk. Már csak utómunkálatok, vágás meg ilyenek és lesz egy filmem. – sikkantottam a telefonba.

- Előre is gratulálok. Akkor egy hét múlva utaztok Londonba? – kérdezte.

- Pontosan egy hét múlva. Tudod már, hogy szabad leszel- e? – kérdeztem. Ujjaimat keresztbeszorítva drukkoltam, hogy a válasza határozott igen legyen.

- Meglátom, mit tehetek az ügyben...