42. fejezet - Tartozni valahova + Nyári szünet

Sziasztok!

Csúszva, de megérkezett. :)
Köszi a sok segítséget Breeco, azt hiszem feladtam volna, ha nem segítesz. :$

Köszönöm mindenkinek a komikat!(L)

Nem fogtok szeretni, de szükségem van egy jó adag pihenésre. Rádöbbentem, hogy mindjárt vége a nyárnak. :O (Milyen idő van most is, nem igaz!)
Eljutottam arra pontra, amikor az agyam már nem képes egy dologra koncentrálni. Folyton elkalandozom írás közben. Pontosan tudom mit szeretnék a jövőben elmesélni nektek, de hogy a következő fejezetet megírjam... hát az igen nehéz jelen pillanatban. :S
Nem szeretek olyat kiadni a kezeim közül, ami nekem sem tetszik és annak sincs értelme, hogy valamit kierőltessek magamból. Ami egyébként sem megy jelen pillanatban. :( Ez a mostani fejezet sem lett valami erős. :S
Ez nem azt jelenti, hogy abbahagyom a történetet! Eszemben sincs! Jön a folytatás, csak ki kell aludnom magamat, vagy nem tudom. :D

Tehát, most kicsit nyári szünetre megyek. :) Nem tudom meddig fog tartani, de jövök! Facebookon, emailben, chaten elérhető leszek továbbra is. :)

Pihenjetek ti is, amíg megtehetitek! <3
Jó olvasást! Azért a komikról ne feledkezzetek meg! :)

Puß

Gika

***

"Ha olyan emberek fogadnak be, akik szeretettel bánnak veled - ugyanakkor természetességgel, anélkül, hogy rád kényszerítenék az akaratukat -, előfordulhat, hogy kedved támad még inkább közéjük tartozni."/Fabio Geda/

- Ez legyen, vagy inkább a másik? – kérdeztem a ruháimat cserélgetve.

- Mindkettő tökéletes, mindegy melyikben jössz. Különben is, csak egy egyszerű ebéd. – sóhajtott Rob. Valószínűleg már a végleteit feszegethettem, nem először tettem fel ezt a kérdést, de valahogy döntenem kellett a két, még versenyben lévő ruha között.

- Tudom, és nem is vacakolnék ennyit, ha nem izgulnék ennyire. – néztem rá kétségbeesetten. – Szóval? – mutattam fel ismét a két választási lehetőséget.

- Nincs miért izgulnod. – lépett mellém.

- Dehogynem! Ki tudja mennyiben változott a szüleid véleménye rólam, mióta utoljára találkoztunk? Lehet, hogy azóta a közeledben sem akarnak tudni engem. Ha nem megfelelően állítok oda, növelhetem bennük ezt az érzést. Tehát a virágmintás legyen, vagy a másik?

- Honnan szökkennek ki ezek a butaságok belőled? – ingatta meg a fejét. – Anyuék hívtak meg minket, kettőnket, együtt. – fonta össze a kezeinket.

- Jól érzem, hogy most próbálsz meggyőzni arról, hogy a szüleid nem fognak lenyakazni? – húztam be a nyakamat.

- Látod, tudtam én, hogy egy iszonyatosan okos barátnőm van! – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Oké, talán elhiszem… de melyik legyen? – néztem a kezeimben szenvedő ruhákra.

Rob lemondóan sóhajtott egyet, majd kihúzott egy egyszerű farmert és egy pólót a cuccaim közül. – Íme, az ebédhez tökéletesen illő öltözéke hölgyem! – mondta, miközben színpadiasan meghajolt.

- Öltözz fel, én addig felhívom Bobby-t, hogy leszállt-e már.

- Üzenem neki, hogy haragszom rá! – szóltam utána. – Nem értem miért kellett máris hazarepülnie New York-ba, különben is a másik irányba kellett volna mennie.

- Koncertje lesz – emlékeztetett. – De legalább hallotta a véleményünket és megfontolja, ne rágódj ezen!

- Jól van. Ha szerinted ez elég… de akkor se felejtsd el, mit üzenek neki!

Meglehetősen gyorsan magamra kapkodtam a Rob által kiválasztott – helyesebben találomra elém dobott – ruhákat, még nekem kellett rá várnom, hogy végre indulhassunk a szüleihez. Hiába nyugtatgatott egészen a házukig, mégis ott volt bennem egy nyúlfarknyi félelem. Igazán nem is tudom mitől rettegtem úgy igazából. Az igaz, hogy a fantáziám néha képes volt belendülni és képtelenebbnél képtelenebb képzetek pattantak ki a fejemből.

- Várj! – húztam vissza, mielőtt még benyitott volna. – Talán telefonálhatnánk, hogy itt vagyunk!

Nem tudnám megmondani mi is volt az az érzelem, ami először végigfutott Rob arcán, aztán nevetésben tört ki. – Most komolyan?! Szerintem, hívás nélkül is várnak minket. Nyugi!

- Ah, te könnyen beszélsz. – dörmögtem az orrom alatt.

- Hát megjöttetek! – nyitott Claire ajtót. – Mit ácsorogtok odakint? Gyertek befelé! - tessékelt beljebb minket a lakásba. Kicsit nyugodtabb lettem, jó jelnek vettem, hogy egyáltalán beengedtek.

- Richard! – szólt be a nappaliba, majd felém fordult. – Jaj, szívem, hadd öleljelek meg! Már nagyon hiányoltunk. Hogy vagy?

- Öhm… jól. – válaszoltam félénken. Őszintén meglepődtem, a fogadtatás egyáltalán nem tükrözte a rémálmaimban felvázolódott félelmeimet.

- Jól van, csak éppen bemagyarázta magának, hogy leharapjátok a fejét. – kuncogott mellettem Rob, mire egy jól irányzott könyökmozdulattal oldalba böktem. Szép! Ha még nála sincsenek biztonságban a titkaim, akkor kinél?

- Már miért tennénk ilyet? – lépett ki az előtérbe Richard, hogy ő is üdvözölhessen minket. – Jó újra látni Emili!

- Köszönöm. Én is örülök, hogy itt vagyok. – szorítottam meg Rob kezét.

- Na, látod, hogy felesleges volt a kétségbeesésed. – súgta a fülembe, miközben szorosan magához vonva besétáltunk a nappaliba.
Odabent nem sok minden változott, jobban mondva semmi. A lakás ugyanazt az otthonias, békés hangulatot sugározta magából, amit az emlékeim között őriztem.
Claire és Richard sem változott semmit sem, kivéve talán a tekintetüket, amivel kettőnket vizsgáltak.

- Már kezdtük azt hinni haza sem jössz, mikor itt vagy a városban. – célozta Robnak Claire. – Liz kikotyogta, mikor érkeztél. De teljesen érthető, hogy Emilit szeretted volna látni először.

- Jaj, anyu, tudod, ha tehetem, hazajövök hozzátok. – felelte Rob.

- Sajnálom. Haza kellett volna zavarnom, mielőtt elrabolom. – szabadkoztam.

- Ne is figyelj rá, csak az anyai féltő szíve mondatja ezeket vele. – nyugtatott Richard.

- Oh, mintha nem te kérdezted volna állandóan, merre lófrálhat már a fiunk. – ingatta meg a fejét Claire. – Férfiak…

- Na, asztalhoz! Még a végén kihűl az ebéd.

- Segítek! – ajánlottam fel, kibújtam Rob védelmező öleléséből és a konyhába mentem segíteni…

- Remélem, éhesek vagytok, mert anyád kitett magáért. Meg van róla győződve, hogy nem eszel rendesen a sok forgatás miatt. – szólalt meg Richard.

- Nem is dolgozom sokat. – védekezett Rob.

- Dehogynem. – válaszoltam kórusban Clairrel a konyhai részből, mire összemosolyogtunk.

- Életem két legfontosabb nője egy húron pendül, pont ellenem? – lépett közénk Rob, hogy mindkettőnket megölelhessen. Előbb Claire, majd én kaptam egy cuppanós puszit az arcomra.

- Elég a hízelgésből. – mondta Richard. – Most már én is éhezem.

Miután asztalhoz ültünk, már egyáltalán nem volt bennem szorongás. Talán az első alkalomkor izgultam ennyire legutóbb. Olyan távolinak tűnt az a nap, mikor először találkoztam Rob családjával. A hangulat ezúttal is gyorsan feloldódott, jól éreztem magamat. Csupán Liz és Vic nem volt jelen, ennyi volt mindössze a különbség. Óriásit tévedtem már csupán azzal is, hogy egyáltalán arra gondoltam nem fogadnak majd szívesen. Miközben az asztalnál ültünk, - Rob kezei összefonódva az enyémekkel, borozgatva, a desszertnél járva- egy új érzés kezdett el bennem motoszkálni. Családtagnak éreztem magamat.
Hálás voltam. Főleg azután, hogy egy szem fiúgyermekük szívét rendesen összetörtem – mindig is tisztában leszek azzal, milyen hatása lehetett egykori elhamarkodott döntésemnek – ugyanolyan, sőt talán még nagyobb szeretettel, bizalommal fogadtak vissza. Idáig nem tudtam mi volt a furcsa, amikor Rob szüleire néztem, de már értettem a tekintetüket. Tudtam mit láthattak, mikor kettőnkre néztek, mert legbelül én is éreztem. Egy erős kapcsolatot láttak, ami túlélte a 10 hónapos különválást, Rob forgatásait, a sajtó mocskait és a távolság által állított akadályokat. Tudtam, hogy tudják, tényleg szeretem a fiukat. Szeretem és vele akarom leélni az életemet… Bár ezt az információt, azt hiszem, egyelőre megtartom magamnak.

- És hol száltatok meg Dáviddal? Ugye Dávid? – kérdezte Claire, miközben a süteményes tányérokat szedtük össze.

- Igen, remek munkát végez és nagyszerű barát. – pillantásom Robra siklott. Emlékeztem még, mikor féltékeny volt Dávidra. Milyen képtelen dolog… - Egy kis szállodában, de pont jó helyen van, így nem kell annyit mászkálnunk, hogy eljussunk a stúdióba.

- Igen, aranyos kis szálloda, de megnyugodnék, ha átjelentkeznétek egy másikba, amint elmegyek. – jegyezte meg Rob.

- Oh, csak nem valami baj van? – indultak be rögtön Claire anyai érzékei.

- Semmi, csak valaki – fordultam Rob felé – kezd paranoiás lenni.

- Paranoiás? Nem is. Azt ne mond, hogy nem láttad, hogy nézett a portás csaj, mikor meglátott minket. Ha van egy kis esze, rögtön kiadta a hírt valami újságnak. Nem szeretném, ha zavarnának titeket a munka közben.

- Nem lesz semmi baj. – nyugtattam meg újra. Ezt már egyszer megbeszéltük. – De, ha annyira aggódsz, keresünk egy másik szállodát. – egyeztem bele.

- Oh, szívem, miért nem alszotok itt? – kérdezte Richard. – A ház szinte üres, mióta Liz is saját lakásba költözött.

- Oh, köszönöm, de Dávid, meg minden. És nem akarnánk zavarni. De köszönöm.

- Sok munka van még vele?  - tért vissza az eredeti témához Claire.

- Már a vége felé járunk, kicsit örülök, mert fárasztó munka volt összehozni. Ami nem sikerült volna Rob nélkül. – néztem az említett személyre. Próbált úgy csinálni, mint akinek semmi köze a dologhoz, de nem jött össze.

- Ha tudnád mennyit telefonálgatott az anyjával, hogy felmerje-e ajánlani neked a segítségét - sóhajtott Richard.

- Ezt nem említette. – fordultam Rob felé kérdőn.

- Kissé be voltam tojva, hogy elrontom a dolgokat, na – vallotta be.

- Azt hiszem meg kellene köszönnöm, hogy felém tereltétek Robot, mindazok után, ami történt. Nélküle nem lennék itt. Nélküle sehol sem lennék. – néztem hálásan Rob szüleire.

- Örülünk, hogy újra együtt vagytok. – mondta Claire, Richard csak őszintén bólogatott mellette. Nem is volt másra szükség, tudtam, hogy minden tettüket őszinteség hatja át.

Claire marasztalt volna minket kicsit tovább is, de nem maradhatunk. Élveztem az ebédet, viszont be kellett látnom, hogy tetszik, vagy sem, Robnak még ma este vissza kell repülnie. Az elválás gondolata annak ellenére sem volt ínyemre, hogy jól tudtam nemsokára már nem választ el minket egymástól ekkora távolság.
Rob szüleihez egy bérelt kocsival mentünk, de Rob eltalálta, hogy visszafelé legalább egy darabig sétáljunk. Örömmel egyeztem bele. Apukája aranyos volt, megígérte, hogy majd ő lerendezi a kocsi ügyét a következő délelőtt. Így a jó idő ellenére, Robhoz bújva sétáltunk London utcáin.

- Ugye te tudod, hogy merre megyünk? – kérdeztem pár perc elteltével. – Mert én teljes mértékben rád bíztam az életemet ma este.

- Szóval ez a bizalom, csak ma estére szól? – somolygott.

- Általános a beléd vetett bizalmam - bújtam közelebb hozzá, azért kezdett lehűlni a levegő – de ma este extra erős. – vigyorogtam.

- Na, jó! Valld be, hogy nem hiszed el, hogy a saját szülővárosomban nem tévednék el.

- Én ilyet egy szóval sem állítottam! – védekeztem. Persze, pont ezt gondoltam… nem úgy tűnt mintha jó irányba mennénk. Gonosz voltam, nem sajnáltam volna, ha egész éjszaka Londonban kell császkálunk, ha ez azt jelentette volna, ma este még velem marad. A barátnő énem nem tudta felfogni, miért kell olyan kései géppel elmennie, miért nem megy inkább korán reggel. Másrészről már rég visszazavartam volna, hogy kipihenten érkezzen a forgatásra.

- Nézd csak, egy park! – szólalt meg percek múltával.

- Oh, micsoda éleslátása van ma, uram. – tréfálkoztam.

- Milyen bátor lettél most, hogy eljöttünk otthonról! – jegyezte meg. – Az elején megfordult a fejemben, hogy ma még orvoshoz kell vigyelek ájulás miatt, vagy idegösszeroppanással.

- Jól van, jól van. – öltöttem ki rá a nyelvemet. – Nem kell ennyire kimutatnod a kreativitásodat. Sikeresen elfogadtam, hogy a szüleid szeretnek, baj nem lehet. Te is szeretsz, szóval az életem tökéletes.

- Na és viszont is szeretsz? – kérdezte.

- Ahh…- csaptam rá a mellkasára.

- Hé, ezt most miért kaptam? – kérdezte ártatlanul.

- Azért, mert megkérdezted és azért, mert egyáltalán megfordult a fejedben, hogy nem. – mondtam.

- Szóval, te kételkedhetsz benne, de én benned nem?

- Ez nem kételkedés, tudom én. – csókoltam meg. – De te akkor is Te leszel, drágám.

- Gyere, sétáljunk át a parkon. – húzott maga után.

- Ah, szóval a park volt végig a célunk? – kérdeztem. – Ez kicsit megnyugtat, szóval tényleg tudod merre megyünk. – mosolyogtam. Tudtam, hogy fog reagálni rá és lám- lám, jött is a kedvenc szemöldökhúzogatós mosolyom.

- Szeretnék adni valamit. – fogta meg a kezemet.

- Oh, már megint sikerült valamit szervezkedned! – háborodtam fel. - Nem hiszem el, hogy nem vettem észre…

- Szervezkedni? – húzta össze a szemöldökét megint.

- Igen. Mint tegnap Dáviddal. Mostanra már észre kellene vennem, mikor sántikálsz valamiben, és nem. – fontam össze kisé ingerültebben a karjaimat, mint szerettem volna. Csak magamban csalódtam.

- Pont ez a szervezkedés lényege. – mondta elégedetten. – Különben sosem tudnálak meglepni. Milyen unalmas is lenne nélküle az életünk!

- Oh, milyen unalmas is lenne egy színész mellett. – mondtam tettetett elkeseredéssel.

- Élvezed, hogy ezt csinálhatod, igaz? – csillant meg egy huncut fény a szemében.

- Nagyon! – öleltem meg.

- De tényleg adni szeretnék neked valamit. – tolt kissé hátrább magától, majd a tenyerembe pottyantott egy aprócska csilingelő tárgyat.

- Egy kulcscsomó. – állapítottam meg, majd kissé lelkesebben hozzátettem – A közös Los angelesi lakásunk kulcscsomója! – örvendeztem, miközben olyan erővel szorítottam magamhoz, mintha egy kincset érő tárgyat tartanék a kezeim között. Az is volt valahol…

- Gondoltam kicsit romantikusabb, ha nem a szálloda négy fala között adom oda neked. – mondta, miközben lábával szégyenlősen köröket rajzolgatott a homokba.

- Annyit szervezkedsz, amennyit, csak akarsz! – szökkentem a karjai közé. – Imádom, hogy mindig tudsz olyat tenni, amire nem számítottam.

- Azt gondoltad, nem kapsz kulcsot?

- Nem, de nem így. Ez így romantikus. És még kulcstartó is van rajta!

- Téged könnyű boldoggá tenni. – jegyezte meg.

- Hát, nem sok minden kell hozzá: csak Te! – csókoltam meg.

***
Az utolsó járat termináljában állva is a közös lakásunk kulcsait szorongattam a zsebemben, amíg fel nem szállt a gép. Aztán már csak Dávidra vártam, hogy ne egyedül kelljen átküzdenem magamat a kellemetlenkedő lesifotósok odakint várakozó csoportján.