41. fejezet - Első állomás: London

Sziasztok!
Köszönöm a 6 megjegyzést, nagyon örültem neki. :)) Ugyanúgy, mint az új látogatóknak. Sziasztok! Még írogathatnék itt mennyire örülök nektek, de szerintem nem erre vagytok kíváncsiak. Inkább hallgatok, ti meg olvassatok. ;)

Kellemes olvasást!

Ui.: A dalért köszönet személyes Bobby szakértőmnek, drága bétámnak, Bobby örök és egyetlen igaz társának, Breeconak. ;) Majd egyszer ő is rájön...

Puß
Gitka

 ***

"Ahova érdemes elmenni, oda nem vezet rövid út."

/Vavyan Fable/

Lassan már enni sem tudtam az izgatottságtól a Londoni utunk miatt, ha pedig még előrébb haladtam gondolatban, még a pillangókat is éreztem a hasamban. Izgatott voltam. Bár pár napja a legutolsó reményfoszlányom is odalett, amikor Rob közölte kizárt, hogy elszabadulhat a forgatásról, minden porcikám Londonért kiáltott.
Osztottam, szoroztam magamban, és rá kellett ébrednem valójában rengeteg dolog volt, ami hiányzott. Ott volt Sophie, Grace és Eric, valamint Rob nővérei és családja is tárt karokkal várt vissza. Bár titkon rettegtem újra Claire és Richard szeme elé kerülni, de ezt idáig nem osztottam meg Robbal. Már ügyesen kieszeltem, muszáj lesz segítenie valami kibúvót találni, miért nem tudok velük találkozni. Liz és Vic szájából még csak elviselném, ha leharapják a fejemet, de ugyanezt Claire-től nehezebben dolgoznám fel egyedül. Tisztában voltam vele, nem csak magamnak okoztam szenvedést anno. Mégsem ejthetem meg a nagy „viszontlátást” Rob nélkül! Nem és nem!
Ennek ellenére, nem lehetett bírni se velem, se Dáviddal. Kissé lelkiismeret furdalásom volt, amiért ellentétben vele, az én figyelmemet rengeteg dolog elvonta a film utómunkálatairól. Viszont ő ennek hallatán, csak legyintett, szerinte butaság ilyeneken lelkiznem. Még Bogi is boldogabb volt, mint az elmúlt időszakban. Valami oknál fogva mindenki velünk örült. Talán anyu volt az egyetlen, aki némi aggodalmát is kifejezte. Persze kicsit sem hibáztathatom az érzései miatt. Még belegondolni is nehéz volt számomra is, milyen keveset láthatom majd az elkövetkező időben a családomat. De mennem kellett. Egy új élet várt rám Los Angelesben. Bár maga a város és a tény, hogy úgymond közel leszek a tűzhöz, nem hozott lázba, Rob jelenléte minden aggodalmamat tovaűzte.
Azonban ő sem pont London miatt volt ideges, inkább Los angelesi döntésemmel nem értett teljes mértékben egyet. Jobbnak látta volna, ha London után még hazajövök Magyarországra, viszont én nem szerettem volna kétszer búcsúzni. Félő volt, még eltántorítanak a döntésemtől.

- Olyan messze leszel tőlünk, hiányozni fogsz! Tudod, hogy nem voltam sosem egy szívbajos anyuka, de akkor is az én kislányom vagy, aki elmegy a világ túloldalára. – fakadt ki Londonba indulásom előestéjén.

Természetesen a csöndes elbúcsúzásomnak lőttek, ugyanis megint a fél család össze lett csődítve. Hirtelen mindenkinek könnyek szöktek a szemébe, természetesen így én sem kerülhettem el a teljes összeomlást. Hiányozni fognak, oh, de még mennyire!
Annak ellenére, hogy nem rég láttam Fannit, ezúttal is meglepődtem mekkorát nőtt a pocakja. Újdonsült férjével – aki a kezdeti riadalom után készségesen és örömmel vezette drága unokahúgomat az oltár elé – majd kicsattantak a boldogságtól. Fanni könnyektől nedves arccal vetette magát a karjaimba, nem egészen tudtam eldönteni, azok tényleg nekem szólnak, vagy csupán a hormonok játszadoznak vele. Végül az én rendszerem is megadta magát és hasonló mértékű könnyzáporral viszonoztam érzelmi kirohanását. Nem igazán neki szóltak a könnyeim, úgy egészében sirattam mindenkit, akit magam mögött hagyok, ki tudja mennyi időre.
Persze a legnehezebb menetnek mégis csak anyu és apu bizonyult.

- Látod, megmondtam, ha egyszer kimész, többet nem fogsz hazajönni. – szipogta anyu a fülem mellett.

- Oh, ugyan már! Nem örökre megyek. – dörzsölgettem a hátát, miközben nagyokat nyelve próbáltam meg visszatartani az ismét rám törő sírhatnékot.

Igaz volt, amit mondtam? „Nem örökre megyek…” Igazán? Egyik részem szenvedett, amiért itt hagyom a családomat, a másik viszont sikítva kívánkozott az ölelő karok közé.

- Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem szipogva anyutól.

Kisírt szemekkel nézett vissza rám. Tekintetében fájdalom ült, viszont tudtam, hogy a legőszintébb választ kapom majd tőle.
- Minden bizonnyal ugyanezt, amit te, kicsim. Ugyanezt. Nehéz dolog ez a szerelem. – sóhajtott, majd ismét magához szorított.

- Emili, ha tudnánk, hogy bajod esne, nem engednénk el. Persze tudom, hogy felnőtt vagy, de mindig okosan mérlegelsz. – mondta apu. – Persze nem bántam volna, ha egy kicsit közelebbi kiszemelted lesz, de hát ez van. Mondjuk legalább a kontinensen maradhattál volna. – nevetett fel. Tiszta apu, még ilyenkor is próbálja oldani a hangulatot. Úgy tűnt azonban nem sok sikerrel, anyu ugyanis a kontinens hallatán újra sírásba kezdett.

- Jesszus, ebbe így még bele sem gondoltam! Még csak nem is maradsz Európában!

- Jaj, anyu! Nem voltál te ilyen érzelgős sosem. – sóhajtottam, miközben próbáltam vigasztalni.

- Egy lányom van, egyszer az életben én is lehetek érzelgős, nem igaz? – kérdezte.

- Persze, hogy lehetsz!
„Ha ez kellett, hogy nyugodt szívvel engedjen el, akkor egész este mellette maradok és vígasztalom.” – gondoltam. Persze nem teljesen volt ez így, nem fogom valóban az egész éjszakát anyuval és apuval sírva-ríva, nosztalgiázva tölteni.

Úgy tűnt anyunak valóban csak az egyszeri kiborulásra volt szüksége. Másnap a reptéren normális mennyiségű könnyek között vettünk búcsút egymástól.
Bogival és Kittivel kapcsolatban azonban nem voltak ilyen kilátásaink. Legfőképpen Bogival nem. Féltem itt hagyni. Ismertem, akár a tenyeremet, tudtam mikor füllent.
Legutóbb múlt este, még mielőtt hazamentem volna. Váltig állította, nincs semmi baja. Kitti talán el is hitte, de én nem. Túl intenzíven akarta bebizonyítani, nem tetszett nekem. Persze megbeszéltük, amint munka terén elrendeződnek mindkettőnk dolgai, kilátogat és csapunk egy csajos estét. Fájó szívvel gondoltam bele, ennyit kapok csupán majd belőle ezentúl? Mindössze a csajos estéink, napjaink mutatják majd meg mik is vagyunk egymásnak?

- Hiányozni fogsz nagyon. – szorított magához Bogi, majd Kitti az indulás előtti percekben.

- Miért búcsúzkodik tőlem mindenki, mintha sose látna viszont? – kérdeztem könnyektől fuldokolva.

- Nem azért, mert sosem látunk viszont. – nézett rám. – Csak máshova fogsz ezentúl kötődni. De ne felejts el, oké? Azok a Los angelesi csajok biztos nincsenek olyan jó fejek, mint mi, Kittivel.

- Most viccelsz ugye? – nevettem fel. – Ti vagytok a legjobb barátaim. Komolyan csajok! – méltatlankodtam. – Gyertek ide!– öleltem magamhoz őket szorosan, talán ilyen szorosan még sosem.
Felszállásig abban a tudatban voltam, minden könnyemet elhasználtam, majd ahogy a Duna vonalait láttam kirajzolódni az ablakból lenézve, rá kellett eszmélnem az igazi búcsúzás még csak most következik a lelkemben.

***
London. Stúdió. Munka. Fáradtság. Ágyba zuhanás. Időnként Beli sétáltatása. Nagyjából így lehetett volna összefoglalni érkezésünk utáni napjainkat. A stúdió felszerelései valóban professzionális szintűek voltak, legalábbis nekem annak tűntek. Eleinte féltem, hogy majd csak erőltetett kifogásokkal tudom kimenteni magamat Rob szüleinek meghívása alól, de végül minden indokom hitelesnek bizonyult. Éppen csak annyi energiám maradt napközben, hogy egy- egy pillanatra beszéljek anyuékkal, Bogival és Robbal. Ha idáig viccesnek találta, amikor a webkamera előtt beszélgetés közben aludtam el, most el sem tudom képzelni mi lehetett a megfelelő szó a reakciójára, amikor éjjel 3- kor egy szendviccsel a kezemben szundítottam el. Nem elég, hogy reggel farkaséhesen ébredtem, még a hajam is tiszta vajas lett. Bárki nézett volna rám reggel, biztos az első gondolatai között szerepelt volna egy vad éjszaka. Hát a szendvics nem szolgáltatott vad éjszakát, az biztos. Kezdtem nyűgös lenni és ezt Rob is érzékelte rajtam. Elegem volt, hogy még most sem láthatom, szoríthatom magamhoz, tölthetem vele a szabadidőmet. Persze, amint végzünk az utómunkálatokkal, máris röppenhetek hozzá. Dávid próbálkozott nap, mint nap jobb kedvre deríteni.

Szombaton megelégelhette a viselkedésemet, mivel reggel erélyes kopogással ébresztett a szállodai szobában.
- Öltözz! Vásárolni megyünk! 15 percet kapsz!- közölte az ajtóban állva.

- Ne már, ellenségek között is minimum fél óra kell, te meg állítólag még bírsz is. – dörmögtem egy ásítás kíséretével.

- Sajnálom honey, 15 perced van, de lásd, mennyire rendes vagyok, itt egy ruha. - kezdett kotorászni a cuccaim között, majd egy pont a mai napra megfelelő szettet rakott ki elém az ágyra.  – Még mindig nem vagy kész? – kérdezte.

- Lennék, ha hagynál levegőhöz jutni és felöltözni. – kértem.
Akár egy diktátor, úgy vezényelt, és láss csodát, valóban 15 perc alatt elkészültem.

- Na, ezt sem kell megszoknod. Legközelebb akkor is szükségem lesz arra fél órára. – panaszkodtam London utcáin sétálva.
Ez a mai vásárlós kiruccanás egyáltalán nem hasonlított egyetlen egy vele átélt vásárlási élményemhez sem. Pedig volt egy pár belőlük. Nos, nem nevezném mindegyiket kifejezetten élménynek, de ezt jobbnak láttam nem az orra alá dörgölni. Rá nem jellemző hanyag módon válogatott a ruhák között. Mintha nem is az üzletekben járt volna legbelül. Pedig igazán jó kis üzletek voltak, ezt még az én nem szakavatott, divatmániától mentes szemem is kitűnően felismerte. Sokszor kaptam is ezért tőle, szerinte több figyelmet kellene szentelnem az efféle dolgoknak nő létemre. Engem viszont annyira nem dobott fel sosem, mint őt. Na, jó persze, ha viselnem kellene egy darabot, nem ellenkeznék, de sosem vásároltam kifejezetten márka centrikusan, mint ő. Bár pár Louis Vuitton táskával az egekbe lehetett volna juttatni, sosem volt szívem annyit kiadni ilyenekért. Furcsán viselkedett, ugyanis még az efféle eszmefuttatásaimra sem kezdett bele az ilyenkor szokásos térítőbeszédébe. Ehelyett, csak az óráját vizsgálgatta, viszont azt annál nagyobb igyekezettel.

- Mond csak, igyekszünk valahova? – kérdeztem puhatolózva.

- Mi? Neeem. Dehogy!

- Tudod, színésznek pocsék lennél. – közöltem vele. – Miben sántikálsz?

- Semmiben, tényleg. Csak ez most nem jön be nekem. – tette le a kezében lévő inget. Még hogy nem jön be neki! Ha nem ezt az inget magasztalta volna előttem múlt héten közel 5 percen keresztül, még talán el is hittem volna neki. Így viszont úgy téve, mint aki semmit sem sejt, vártam mi lehet a dolgok hátterében.

- Akkor most mi lesz? – kérdeztem.

- Mi lenne, ha elnéznénk egy másik helyre? - kérdezte. – Nem rég nyílt, kérlek!- nézett rám kérlelően. Utáltam, mikor ezt csinálta. Nem lehetett neki nemmel felelni.

- Rendben! – mondtam.
Gyorsan taxit fogtunk, majd célba vettük Dávid újabb áldozatát. Nem tudtam mire is vállalkoztam… Meg kell hagyni profi módon terelte el a figyelmemet arról a tényről, hogy egyáltalán nem arra vesszük az irányt, amerre gondoltam volna. Sajnos, csak akkor tudatosult bennem igazán, amikor kitessékelt a járműből.

- Öhm, szerintem nem jó helyet mondtál a taxisofőrnek. – fordultam Dávid felé.

- De, ide jövünk. – mutatott egy teljesen hétköznapinak tűnő házra, ami semmiben sem tűnt ki a többi közül. Egy átlag angol lakás előtt álltunk.

- Ez? - kérdeztem. - Kizárt! Mégis milyen bolt lenne itt? Főleg, ami neked is tetszene.

- Ja, ez egy nagyon kis körben ismert új tervező. Szeret otthonias körülmények között dolgozni, tudod, még nem kapták fel nemzetközileg. – magyarázta.

- Várjunk! – kezdett összeállni a kép. – Ez a tervező pasi?

- Miért? – kérdezte bizonytalanul, mint aki nem is tudja, feleljen-e, vagy sem.

- Mert, ha pasizni akarsz, minek kellek én is?!

- Jaj, nem akarok pasit felszedni. Hidd el, őt főleg nem. Gyere, meglátod tök jó lesz!- lelkesült fel újra legnagyobb bánatomra.

Az ötödik csengőszó után kezdett bennem felébredni a remény, talán senki sem fog ajtót nyitni és visszabújhatok az ágyikómba egy kiadós alvásra.

- Szerintem mehetünk is. – fordultam meg, majd elindultam lefelé a lépcsőházban.

- Ne olyan sietve. – húzott vissza egy kar, az ajtó nyikorgása után.
Egy porcikám sem vágyott többet alvásra.

- Szia! – szökkentem rögtön karjai közé, feledve Dávidot és a világot. – Hiányoztál!

- Te is nekem nagyon! – nézett a szemembe, majd minden körítés nélkül húzott magával forróbb vidékek felé…

Nem érdekelt tovább a hely, idő, csak ő kötötte le a figyelmemet.
Reggel nyúzottan, de boldogan ébredtem, miközben egy kék tekintet fürkészte az arcomat.

- Jó reggelt! Furcsa lesz minden nap melletted ébredni ezután. – mosolygott rám az édes arc.

- Jó reggelt neked is! Hát, még leállíthatom a cuccaim szállítását, ha meggondoltad magadat.

- Nem, dehogy! – védekezett rögtön. – Ki nem hagynám életem nagy lehetőségét. – nevetett. – Csak még mindig nem hiszem, hogy kiérdemeltelek volna. - simította félre egyik kósza tincsemet.

- Ohh, azt hiszem az este nagyon is bebizonyítottad, hogy igen. – leheltem egy csókot ajkaira. –  Nem tudom elhinni, hogy mégis itt vagy! És, azt sem, hogy megint mögöttem szervezkedtetek. Én meg nem jöttem rá. Pedig annyira átlátszó volt. – sóhajtottam.

- Ez igen hízelgő ránk nézve, nem gondolod? Pedig te roppant kreatív elmével rendelkezel. – hízelgett egyszerre önmagának és nekem.

- Ha már a roppant nagy kreativitásom került szóba… - kezdtem – hol is vagyunk? –kérdeztem, miközben körülnéztem a helyiségben, ami igazából a nappali volt. Csak eddig jutottunk…

- Liz lakásán. – közölte vigyorogva, mire majdhogy a szám is tátva maradt.

- Nem mondod komolyan? – kérdeztem ijedten. – Mi…az előbb, az este… mi Liz lakásán… oh, te jó ég! – húztam magamra gyorsan a félre lökött takarót.

- Az este még nem zavart ennyire a hely. – próbált beférkőzni a pokróc és az azt szorongató kezeim közé.

- Fúúh! – vágtam hozzá finoman a legelőször kezeim közé kerülő párnát.

- Hékás, nem ér támadni. Liz odaadta a kulcsokat, otthon aludt anyuéknál az este, úgyis ott vacsizott, máskor is volt már ilyen, szóval nem feltűnő anyuéknak sem.

- Nem tudják, hogy itthon vagy? – néztem rá hitetlenkedve. – Mármint a szüleid?

- Még nem. A gép indulása előtt egy órával tudtam meg, hogy eljöhetek. Csak Dáviddal beszéltem és Lizzel. És amúgy is, egy kicsit kettesben szerettem volna veled lenni és meglepni. – mosolygott.

- Hát az sikerült. Nagyon szépen vizsgáztál belőle!  – gratuláltam neki egy újabb csókkal.

***
Négy nap, mindössze ennyi időre tudott Rob Londonban maradni. Miután szépen bejelentkezett otthon, már nem húzhattuk tovább nagyon a megjelenést. Már nem is akartam. Viszont mivel Bobby csak egy napig volt a városban mégis elhalasztottuk Claire-ék meglátogatását egy estével. Liz, Bobby és Rob társaságában ültünk Dave kocsmájában, Dávid egy jó kinézetű pasival beszélgetett két asztallal odébb.

- Jól vagy? – kérdeztem Bobby-t, megpróbálva palástolni aggodalmamat irányába.

- Aha. – bólintott. Nem aratott teljes győzelmet.

- Az jó. – mosolyogtam rá. – Na és játszol nekünk ma valamit?- próbálkoztam, hátha attól valamennyi szín szökik az arcába.

- Hát nem tudom megkapom-e rá az engedélyt a főnöktől? – nézett kérdőn Dave- re, aki épp ekkor hozta ki az italokat az asztalunkhoz.

- Jól tudod, ha szabad a színpad, szabad a zene. – kacsintott rá Bobbyra.

- Hát, akkor, de csak mert te kérted. – mosolygott rám.

- Nézzétek már, próbálja lopni a barátnőmet. – méltatlankodott Rob.

Bobby játékát hallgatva az az érzésem támadt, ez a dal nem is igazán nekem szól, inkább Boginak. Ő sem volt túl rajta. Egyikük sem volt túl a másikon, bármit is igyekeztek elhitetni velünk. Nem hagyott nyugodni ez a helyzet, tennem kell valamit. Óvatosan Rob felé pillantottam, aki mintha csak megérezte volna, mi jár a fejemben, bólintott. Nagyon reméltem, hogy tényleg ugyanarra gondol, amire én. Mikor mi voltunk hasonló helyzetbe Bobby és Bogi is mindent elkövetett a többiekkel együtt, hogy újra egymásra találjunk. Nélkülük, ma sem ülhetnénk egymásba fonódva Bobby szomorú ihletésű dalát hallgatva ezen a helyen. A szívem szakadt meg értük…

- Tudom, mi jár a fejedben. – súgta fülembe halkan, miután Bobby vidámabb számba kezdett. – Ötleted is van? – kérdezte. Lassacskán egy terv kezdett kirajzolódni a fejemben. Nem a legeredetibb, de egy esélyt mindenki megérdemel.

- Beszélj vele! – kértem. Tudom, hogy mit magyaráztak be maguknak, de ha egyiküket megtudjuk győzni, akkor már félig jó úton vagyunk.  – Vedd rá, hogy beszéljen Bogival. Ha látná, hogy komolyan gondolja, tényleg komolyan, biztosan megváltozna a jelenlegi álláspontja. Mondjuk, ha elmenne hozzá. – boncolgattam a témát.

- Már beszéltem, de nem hallgat rám. – mondta.

- Hé, mit sugdolóztok ti ott? – kérdezte Liz.

- Épp azon agyalunk, hogyan lehetne helyrehozni Bobby és Bogi kapcsolatát. – magyarázta Rob a nővérének.

- Tekintve, hogy pár országhatár választja el jelenleg őket, elég nehéz lenne feltűnés nélkül összeereszteni kettejüket. – gondolkodott. – Kivéve, ha az egyiküket meggyőznénk, hogy menjen el a másikhoz és beszéljen vele.

- Én is pontosan ezt mondtam. – húztam ki büszkén magamat Rob mellett.

-  Na jó, szerintetek megtenné? – kérdezte, miközben tekintete Bobbyra siklott, aki egy újabb dalba kezdett. Úgy látszik egy rögtönzött koncertet adott a színpadon. A közönség pedig nem ellenkezett.

- Te megtetted, nem igaz? – simítottam végig kezeimet az arcán.

- Mert szeretlek! – nyomott egy csókot a számra.

- Jaj, fiatalok, kéretik ne előttem! – takarta el színpadiasan a szemét Liz.

- Ők is szeretik egymást, én érzem.