50. fejezet - Szülők a fa alatt

Sziasztok!

Elérkeztünk a 2011-es év utolsó fejezetéhez, szám szerint az 50-es! Hurrá, kerek szám!
Egy kis év végi ömlengést engedjetek meg nekem. :$

Köszönöm nektek, hogy egész évben itt voltatok velem, Emilivel és Robbal. Remélem jó szokásotok a következő évre is átnyúlik és egyre többen lesztek itt. Én csak annyit tudok nektek ígérni, hogy itt leszek és írok. Nektek és magamnak. :)
Köszönöm azoknak is, akik segítenek. Főleg Breeconak, aki gyönyörű fejléceket, képeket készített nekem. És persze a gyors javításaidról is meg kell emlékeznem. :))
Köszönöm azoknak, akik megtiszteltek a véleményükkel és billentyűzetet ragadtak egy- egy fejezet végén. Remélem valami csoda történik 2012-ben és egyre aktívabbakká váltok ilyen téren. Ha valamit kérek a következő évtől, hát ez az. És, hogy normális címeket tudjak adni...

Sikerekben és élményben gazdag boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

A fejezetről: karácsonykor kicsit nagyon elkapott a hangulat és ez a fejezet született, bár eredetileg nem volt betervezve. Remélem, ünnep nélkül is élvezni tudjátok majd.

***
"Családok, pont mint az élet, változnak. Nem maradnak ugyanazok, de az ember családja mindig eklektikus és örök. Csak épp formálódik és alkalmazkodik."
/Testvérek c. film/


Bármennyire is kérleltem, csak elment. Hát persze, hogy elment, hiszen ez a munkája. Ez az élete. Nekem pedig már egy nap után szörnyen hiányzott. Annyira idegennek tűnt nélküle a lakás. Nem dörmögött senki mellettem egy-egy nap kezdetén. Eltűntek a reggelente mellé öntött kávéfoltok a konyhapultról. Sehol egy elhajított ruha, cipőnyom a szőnyegen vagy cigi csikktől duzzadó hamutartó.
Szörnyen egyedül éreztem magamat. Ha éppen nem dolgoztam, vagy nem Ninával vagy valamelyik munkatársammal voltam valahol, olyan egyedül voltam, mint a kisujjam.
Ismét a laptopom és a webkamerám lett a legjobb barátom. Akárhányszor csak időm, ideje engedte azon keresztül beszéltünk egymással. Néhányszor elzavartam, hogy ne állandóan velem akarjon lógni, a többiekkel is foglalkozzon, menjen velük bulizni, meg hasonlók. Legtöbbször pedig örültem, hogy mégis velem van, ha csak monitoron keresztül is. Eleinte még lelkesen mesélt a forgatási napjáról, majd egyre fáradtabb szemek néztek vissza rám. Volt, hogy szimplán elaludt és úgy kellett felcsörgetnem, hogy menjen aludni. Az első hónap után már rettenetesen hiányzott. Csak az ünnepekre jött haza. Annál nagyobb variálást, mint ami karácsony előtt volt, senkinek sem kívánok. Nem tudtuk eldönteni, hogyan is legyen. Szerettem volna hazamenni és anyuékkal karácsonyozni, meglátogatni a barátaimat. Ő ugyanez miatt vágyott Londonba. De akár Los Angelesben is ünnepelhettünk volna. Dilemma. Végül London mellett döntöttünk, így végre összeereszthettük a szülőket is. Karácsony első napján Rob nővérei is velünk tartottak, a második nap pedig helyükre érkeztek anyuék. Liz barátja családjánál, Vic pedig a barátaival ünnepelte az ünnep hátralevő részét. A barátaimmal való ünneplést idén kicsit arrébb pakoltuk, egyezményes megállapodással. Miután Rob visszatér a forgatásra, hazalátogatást terveztem be. Craig nem örült annyira, mint mondta: „ Egyáltalán nem örülök, hogy tovább kell nélkülöznöm az egyik kiscsibémet… de hátha honvágyad lesz és hamarabb visszajössz.”. Tudja ám ki a kiscsibéje!
Külön repültünk Londonba. Ott foglaltam egy szobát az egyik szállodába, majd vártam. És vártam. Megszállottan figyeltem az ajtót, mikor nyílik ki végre.

- Boldog Karácsonyt! – ugrottam a nyakába, mikor végre belépett az ajtón.

- Hohohó! Itt vagyok! Szia! – csókolt meg szenvedélyesen.

- Az a Mikulás, te lökött!

- Akkor menjek el?

- Nehogy! – öleltem meg még erősebben, mintha félnék, hogy elszalad.

- Ezt szeretem a legjobban abban, hogy el kell mennem néhanapján. Ahogy mindig fogadsz. – vigyorgott.

Karácsony első napja kellemesen telt a Pattinson házban. Liz magával hozta a barátját, George-ot. Egész rendes pasinak tűnt így első találkozásra. Vic annak ellenére, hogy nemrég szakított a barátjával szinte ragyogott. Talán pont ez tett neki jót. Igazi karácsonyi hangulat vett hatalmába. Mézeskalács, fahéj illat terjengett az egész lakásban így nem is volt nehéz.
Rob szüleitől egy jó meleg sapka-sál együttest kaptam. Claire azzal a kísérőszöveggel adta át, hogy nehogy hagyjam elkanászodni a fiát ott, azon a hideg vidéken.

Másnap reggel ráébredtem, hogy szörnyen izgatott vagyok. Két okból kifolyólag. Első: Jönnek anyuék, végre újra látom őket. Természetesen minden szülő kicsit pesztrálja ilyenkor a rég nem látott gyereket, nem igaz? Jobb lett volna a kínos sztorizgatásuktól megkímélni magamat. Másodszor: jönnek anyuék, és találkoznak Rob szüleivel!!!

- Mindjárt ki kell mennem anyuék elé a reptérre. – közöltem az információt Robbal.
Múlt éjjel a szülei próbáltak marasztalni minket éjszakára, de ezt inkább kihagytuk. Már csak érthető okok miatt is… Meg zavarni sem akartunk.

- Oké. - fogta meg a kezemet. – Mehetünk!

- Szóval jössz?

- Megyek. Tudok egy gyorsabb utat a reptérre. – kacsintott rám. – Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni. Jó lett volna egy kicsit többet kettesben lenni az ebéd előtt. Szóval tényleg sajnálom.

- Semmi baj! Majd utána. Nem engedlek ám vissza rögtön! – figyelmeztettem.

- Nem is akarok elmenni rögtön.

Anyu és apu jól utazott, szerencsére még nem esett akkora hó, hogy megbénult volna a légiközlekedés. Bár anyu egy kicsit sápadtnak tűnt. Nem hiába, én is utáltam repülni.

- Sziasztok! – köszöntöttem őket egy ölelés kíséretében. Mellettem Rob is elmakogott egy aranyos „boldog karácsonyt” és egy „remélem, hogy jól utaztatok”-ot. Lenyűgözve pillantottam fel rá. Én sosem beszéltem vele magyarul, mégis egészen ügyes volt. Nagyon jól esett látnom, hogy így próbálkozik nyitni a szüleim felé. És persze imponált is a dolog.

- Oh, ez a repülés valami rémes. Ha nem lenne egyébként szörnyen hosszú az út, esküszöm autóval jöttünk volna. – mondta anyu.

- Hát persze, és akkor a Csalagút vagy a komp miatt lennél kikészülve. – nevetett fel apukám.

- Jaj, úgy hiányoztatok! – öleltem meg őket, még egyszer.

- Te is nekünk. Örülünk, hogy kijöttetek elénk. Köszönjük. – fordult anyu Rob felé. Nem voltam benne biztos, hogy Rob megértette, de bólintott, így nem foglalkoztam vele.

- Megyünk? – kérdezte apu.

- Persze, mehetünk. Foglaltam nektek szobát, úgyhogy ezzel már nem kell bajlódnotok. – újságoltam.

- Oh, köszönjük. Mindenre gondoltál, mint mindig. – dicsért meg apu.

- Akkor egyből oda megyünk, vagy…? – kérdezte anyu, ezúttal már angolra váltva. Úgy örültem, hogy azért valamelyest tudtak angolul, így nem kellett végig a tolmács szerepében díszelegnem.

- Anyuék ebédre várnak minket, úgy gondoltuk, mehetnénk egyből hozzájuk. – mondta Rob.

- Nagyon köszönjük a meghívást. Már annyira meg szerettük volna ismerni a szüleidet. – mondta anyu.

- Ezzel ők is így voltak. – válaszolta Rob.

- Ti ismerkedtek, a gyerekek meg csak legyenek idegroncsok, hogy hogyan jöttök ki egymással. – jegyzetem meg halkan.

- Komolyan ezen idegeskedsz? – súgta Rob a fülembe.

- Miért te nem? – súgtam vissza. Közben a szüleim felvették a csomagjukat, indulhattunk. Tehát, mint kiderült én voltam az egyetlen személy, aki ismét túlizgulta a dolgokat. Igenis idegeskedtem, sosem lehet tudni, hogy jönnek ki egymással a szülők. És nekem ez fontos volt, mert egy jó ideig még Robbal terveztem el az életemet. Reméltem, hogy ő is. Az pedig, hogy szüleink nem egy nyelvet beszéltek még jócskán bonyolította a dolgokat. Az egyéb távolságokról nem is beszélve. Elég nehezen ugrottak volna át egymáshoz beszélgetni, hiszen Budapest- London mégis csak távolság. Mi pedig Los Angelesben voltunk, így még csak összeereszteni sem lehetett őket idáig.
Amikor nem azt számoltam, mikor jön már meg Rob, miattuk izgultam. Mi lesz, ha ki nem állhatják majd egymást? Vagy, ha nem értik mit akar a másik? Te jó ég, mi lesz, ha halálosan megsértik a másikat. Szörnyűségek jutottak az eszembe. Rob pedig nem is izgul? Férfiak… Oké, lefoglalta a forgatás. Most is kicsit fáradt volt, láttam a szemeiben, nem csillogtak olyan tisztán. Még csak az elején tartanak, de máris fáradt. Mi lesz még itt később…

Én vezettem, Rob pedig irányított. Közben pedig össze-vissza idegeskedtem. Anyuék a városban gyönyörködtek az ablakon keresztül.

- Mit szólnátok, ha holnap megmutatnánk a várost? – ajánlotta fel Rob. Mosolyt csalt az arcomra. Most vagy ő is izgul a nagy szülői találka miatt, vagy nagyon be akarja magát lopni a szívükbe. Vagy csupán ennyire rendes lenne.

- Nem akarunk a terhetekre lenni. – mondta anyu. – Különben is te forgattál, nem igaz? Biztos szeretnél kicsi lazítani.

A londoni városnézés kérdése nyitva maradt, közben elértünk Rob szülőházához. Talán akkor voltam ennyire feszült utoljára, amikor Rob engem hozott ide elsőként. Persze a szülőkön nyoma sem volt efféle dolgoknak. Egyből egymásra hangolódtak, néha- néha segítséggel ugyan, de hamar megtalálták a közös nyelvet. Ez apunál sokszor activitybe ment át, de ez is csak a hangulatot fokozta. Nem kellett sokat várnom, hogy Rob mellett a kanapéba süllyedhessek. Claire és anyu elég hamar rátértek a „kinek a gyereke volt viccesebb kiskorába” játékra. Szerencsére győztest nem hirdettek ez alkalommal.

- Komolyan a tűzoltók szedtek le a fáról? – kérdezte Rob a hasát szorongatva a nevetéstől.

- A macska hibája. Miért mászott olyan magasra?! Amúgy is Márk bizonygatta, hogy nem merek felmenni érte. Hát felbírtam. És csak önkéntesek voltak, így nem számít. – védekeztem.

Anyuék stílusosan egy gyönyörű teáskészletet ajándékozott Rob szüleinek. Kételkedtem abban, hogy pont egy angol házban pont erre lenne igény, de mivel Magyarországra jellemző motívumok voltak rajta, igazán szép kis ajándék volt.
Mi voltunk soron az ajándékozással. Reméltem, hogy nem fogok besülni vele.

- Gyerünk, bontsd ki! – adtam a kezébe.

- Hú, mi lehet ez? – kérdezte ujjai között forgatva.

- Egy Kressz tanfolyam. Tőlem, neked. – feleltem várva a reakcióját. Meg is kaptam bánatos, lebiggyesztett ajkak formájában.

- Csak hülyéskedtem…- forgattam meg a szemeimet.

- Ez egy nyilatkozat? – kérdezte csodálkozva a felismerés pillanatába. Ahogy megjelentek az arcán az első, szinte gyermeki öröm jelei, fellélegeztem. Tudtam, hogy nem valami időszerű ajándékot találtam, de nem szerettem volna valami szokványosat adni neki.

- Egy nyilatkozat, miszerint feldolgozhatod Van Morrison egyik számát, igen. – pontosítottam. – Már, ha egyszer zenélésre adod a fejedet. Hiányzik a zenélésed.

- Köszönöm! Na, ezek után az én ajándékom, nem valami kreatív.

Amikor elővette az én ajándékomat felnevettem.

- Hmm.. Ez is papír? – kérdeztem.

- Azért remélem, örülsz majd neki.

- Egy nyaralás? – kérdeztem. – Nyaralni megyünk? Hova megyünk? Mikor megyünk? – zúdítottam nyakába a kérdéseket, magammal együtt.

- Tetszik? – kérdezte. – Féltem, hogy nem fogsz neki örülni, mert ez nem olyan kézzel fogható dolog…

- Hát persze. Utoljára talán úgy 3 éve voltam nyaralni…- Krisztiánnal, csúszott ki majdnem a számon, de inkább ferdítettem a történeten – unokatesómékkal.

- De egy darabig nem mehetünk a forgatások miatt.

- És én is dolgozom, elfelejtetted? Különben nem hiszem, hogy Craig könnyűszerrel elengedne. De legalább kiérdemeljük a pihenést.

- Rád vár a feladat, hogy kitaláld hova menjünk – közölte.

- Hát persze, hogy rám vár, az én ajándékom. – nyújtottam rá a nyelvemet. Szörnyen gyerekes szokás, le kellett volna már szoknom róla. Anyu is mindig mondta.

A bőséges ebéd és ajándékosztás után még továbbment a cseverészés a szülők között. Claire-ék felajánlották, hogy másnap elviszik anyuékat egy városnéző körútra. Mi annyira már nem folytunk bele a történésekbe. Az agyam akörül pörgött, hogy így egy egész napunk lesz még együtt, mielőtt visszamenne dolgozni. Jobbnak láttuk inkább visszatérnünk a szállodába, hogy ott Boldog Karácsonyt kívánjunk egymásnak…