29. fejezet - Because, I love her...

Sziasztok!

Először is köszönöm az 5 csodálatos komit. Féltem, hogy majd nem fog tetszeni - persze ez minden fejezetnél itt bujkál az agyamban - , de még a nyakamon van a buksim, így megnyugodtam. :D
Viszont egy hete még azt figyeltem mikor lesz meg a 40 rendszeres olvasó, most pedig már csak 37- en vagyunk. :( Remélem azért lesztek, akik Emilivel és Robbal tartotok, hogy megtudjuk mi is van a hírnéven túl. :D
A mostani fejezethez hasonlót még nem írtam. Néha könnyen ment az írás, néha pedig nem jöttek a szavak, de majd ti megmondjátok mit gondoltok. (remélem)

Puß
Gitka

***

 "A reménytelenül hosszú perceket, napokat, hónapokat, éveket csak egy módon lehet túlélni: ha hiszünk abban, amire, akire várunk. S közben az idő szeretetté alakul, és a percek múlásával egyre növekszik."
 /Csitáry-Hock Tamás/
"A külvilág semmit nem jelent számomra, ha nem vagy velem."
/S.M./


 

*Robert szemszög*

- Jól van, semmi gond. Majd a legközelebbi védéskor meglesz. – öleltem át mindkét karommal. Nagyon nem tetszett, hogy ilyen állapotban láttam szegényt. Kikészült…

- Igen, meglesz, mert nem lesz, ami elterelje a figyelmemet. – állt fel idegesen. – Haza megyek. Ennyi.
A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet.
- Hazamész? Em, ne csináld! Nem hagyhatsz itt! - a fejemben sikoltottak a gondolatok. „Ezt nem gondolhatta komolyan! Kérlek, mondd, hogy nem gondoltad komolyan…”

- De igen, itt hagyhatlak. Megegyeztünk Rob! Te pedig nem tartottad be a szabályokat. – lökte oda kicsit határozottabb hangon.

- Most engem hibáztatsz, mert nem sikerült? – kérdeztem meglepetten. „Tényleg én lennék a hibás?” Szökött be a gondolat a fejembe.

- Nem. Nem a te hibád, te csak… Nem hagytál békén, mikor kellett volna. De én rontottam el. – fújta ki a levegőt feszülten.

- Nem hagytalak békén?! – álltam fel a kanapéról. – Mégis mire célzol?

- Nem tudom Rob! Szerinted?! Mondjuk, mikor vacsorákra cipeltél el, pedig tudtad, hogy lenne más dolgom, vagy mikor elrángattál Japánba. Japánba!!! Mit kerestem én Japánban?!

- Egyszer sem kényszerítettelek, Em!

- Nem, dehogy, Rob! Na, Em, kérlek! Nélküled olyan rossz lenne. Légyszi! – utánozta a hangomat. Hirtelen mintha fejbe csaptak volna. – Csupán az utóbbi pár hónapban úgy viselkedsz, mint egy kiéhezett… Hagyjuk.

- Bocsánat, hogy néha szeretnék együtt lenni a barátnőmmel! Jézusom! – túrtam bele idegesen a hajamba, miközben fel alá róttam a köröket a nappaliban. Kezdett elfajulni a helyzet. – Szóval én vagyok a gonosz barát, aki minden okozója?

- Én nem ezt mondtam. Nem te vagy a hibás! Nem érted?! Én tehetek mindenről! Ez nem én vagyok. – mondta hisztérikusan.

- Nem te vagy?! – kérdeztem. Nem értettem semmit. „Mi az, hogy ez nem ő?! Nem értem…”

- Nem. Ezelőtt soha nem csináltam volna ilyet. Jobban kellett volna koncentrálnom, nem pedig Japánban és Los Angelesben lődörögnöm. Mert ez nem én vagyok!

- Pedig nekem egészen úgy tűnt, te voltál az. Akkor mégis mi ez az egész? Csak egy színjáték? – kérdeztem. Ha ez nem ő, mégis mit kellene hinnem? Az eddigi dolgok, csak valami játék részei voltak?

- Színjáték?! Mégis miről beszélsz? – kérdezte.

- Te mondtad, hogy ez nem te vagy. - mutattam felé. Alig tudtam felfogni, mi is történik éppen. - Akkor csak megjátszottad magadat? Nekem úgy tűnt,  jól érezted magadat.

- Hát képzeld el, hogy nem. Nem éreztem jól magamat! – most már nem csak én túrtam a hajamat idegességemben. – És miért kellet bulit szervezned most is? Ennél nagyobb égést el sem tudnék jelenleg képzelni.

- Mondjuk, ha felvetted volna a telefont, mikor hívtalak, lehet, hogy tudtam volna, hogy nincs miért ünnepelni. – Pontosan, én csak jót akartam. Megünnepelni, hogy minden jól ment.

- Oh, ha jól emlékszem, te is elfelejted felvenni a telefont már párszor. – vágta fejemhez. Oh, na erre azért lenne egy két megjegyzésem.

- Igen, mert dolgozom! Nem Dávidkával lógok…

- Már megint?! Mégis, hogy a fenébe keveredik ide Dávid, elmondanád? Ha annyira tudni óhajtod, otthon voltam anyuékkal. Próbáltak megvigasztalni.

- Én is meg tudtalak volna vigasztalni… - mondtam halkan. Persze, hogy a szülei a legfontosabb emberek az életében, na de én hol vagyok a sorban? Csak egy pasi vagyok, akivel… Akivel, mit csinál? Mennyire vagyok fontos neki, ha még annyira sem képes, hogy felvegye azt a rohadt telefont!!

- Persze, több száz kilométernyiről biztosan meg tudtál volna győzni, hogy nem vagyok egy senki. – hadarta idegesen.

- Nem is vagy egy senki!

- De jelenleg az vagyok. – mondta. - Ezt te nem érted, Rob! Ha valahol szóba kerül a neved, akkor ott hisztéria robban ki. Az én nevemet a barátaimon és a családomon kívül a kutya sem ismeri. Oh, bocsi, ez nem igaz, hiszen híres vagyok. Én vagyok a lány, akit dugogatsz. Aki ebből, ha okos lenne, egy csomó előnyre tudna szert tenni. Napi szinten szerepelek valami kis pletykalapban. Hát nem ez az a fajta karrier, amire mindenki vágyna? Sajnálom, de én nem!

Elborult az agyam.
- Szóval ezt csináljuk mi? Csak dugogatunk néha?! Azt hittem ennél azért kicsivel feljebb léptünk már. Mi sosem csak dugogattunk, ezt te is tudod. – szinte már kiabáltam vele. - Ez velem jár! Ha nem tudod elviselni, akkor menj el! – Mégis mire vár akkor?! Én ez vagyok, egy ember, aki a reflektorok között él. A fenébe is!

- Pont ezt fogom csinálni. Elmegyek. - kiabálta, majd beviharzott a szobába.

Egy percig, csak lefagyva álltam a nappali közepén, majd megfogtam a kabátomat és kiviharzottam a házból.
Fogalmam sem volt merre is visznek a lábaim, csak mentem. Nem érdekelt, ha bárki felismer. Legyenek csak ezzel tele a pletykalapok, kit érdekel! Ott visszhangzott minden a fejemben.
 De akkor sem értem, miért nem hívott fel? Miért nem mondta el, hogy baj van, és nem sikerült? Miért én voltam az utolsó ember, aki mindent megtud? Miért én vagyok a felelős? Persze, azt mondta, nem én vagyok, mert ő tehet róla…
Tisztán hallottam, ahogy Em szájából elhangzik a mondat: „Ez nem én vagyok.” Akkor ki ő? Csak egy színjáték?! Úristen tényleg ezt mondtam volna? Mekkora baromságot műveltem!
Mikorra észbe kaptam már Tom ajtaja előtt álltam. Észre sem vettem, hogy ennyit gyalogoltam volna. Rögtön ajtót is nyitott.

- Veled, meg mi a fene történt? – kérdezte először. – Gyere be! Piszkosul rosszul festesz.
Gyorsan beterelt a lakásba és leültetett a nappaliba. Igazán csak akkor éreztem meg, mennyire remegnek a lábaim, miután már leültem. Rengeteg minden kavargott bennem.

- Na, mi van? – kérdezte. Mielőtt még bármit is felelhettem volna, hangos kopogás hallatszott odakintről.  – Ah fenébe, mindjárt elküldöm, aztán beszélhetsz.
Nem kellett nagyon fülelnem, hogy rájöjjek ki volt az érkező. Bobby szinte úgy rontott be a szobába.

- Bogi az előbb rohant el, mert Emili hívta. – ugrott nekem rögtön. – Mi a fenét csináltál?!

- Az jó. Akkor nincs egyedül legalább. – feleltem. Már sokkal tisztább volt a fejem.

- Szóval összevesztetek?  - kérdezte Tom. – Jaj, apám! Figyelj, a buli nem volt annyira vészes, majd megbékéltek.

- Nem, hülye voltam. Nem kellett volna bulit sem rendezni, amíg nem tuti biztos. Nem ez a baj.

- Akkor mi van? Nem értem. Mert Em elég kiborultnak hallatszott. – mondta Bobby.

- Olyan dolgokat mondtam, amit nem kellett volna, érted? És ő is. – mondtam. Egész úton ezen töprengtem. A legszörnyűbb az egészben az, hogy én voltam a hibás, tényleg.

- Mondom, majd megbékéltek. – mondta Tom, miközben kivett három sört a hűtőből. – Nesze, ez jó tesz majd!

- Nem, nem kérek! – toltam el a kezét. Meglepetten nézett rám. Nem csodálom, hogy nem értette mi ütött belém, amikor nekem is csak most kezdett az egész megvilágosodni.

- Na, oké. Most akkor mondj el mindent. – kérte Bobby, majd kikapta Tom kezéből az üveget és csak odanyomta a kezembe.
Nagy levegőt vettem, majd mindent elmeséltem nekik.

- Uh, tényleg ezt mondtad neki?! Te barom! – hordott le végül Tom. – Te nem vagy normális! Azt mondtad, neki, hogy akkor menjen el?!

- Igen. Tudom, hogy hülye voltam.

- Akkor meg? Mi a francot terpeszkedsz még a kanapémon?! Gyerünk, szépen pattanj kocsiba és kérj tőle elnézést, amíg tényleg nem megy haza. – kezdett el szerényen taszigálni, hogy elinduljak.

- Nem. – mondtam. Tudtam, hogy mit kell tennem. – Nem mehetek most vissza. Amúgy nem kocsival jöttem. – válaszoltam. Hirtelen olyan nyugodt lettem. Nem is tudom, furcsa volt. Inkább mintha lelassult volna körülöttem minden…

- A fenét sem érdekli, mivel jutottál el idáig, csak menj és szépen könyörögd magadat vissza! – mondta Bobby.

- Nem mehetek, hát nem érted?! Végre mindent megértettem. – mondtam. Bobby már tényleg úgy nézett rám, mint holmi félkegyelműre. De Tom arcáról is hasonlókat olvastam le.

- Mi a fenét hadoválsz itt össze? Mit értettél meg? Szívtál, vagy bevetél valamit? Felfogtad, hogy a barátnőd valószínűleg éppen most készül elhagyni az országot, és ezzel téged is?! – kiabált rám Bobby.

- Igen. – válaszoltam. Ezt ők nem érthették.

- Akkor meg?! - hangzott a kórustól.

- Én vagyok a hibás. Hiába hiszi azt, hogy nem. Hátráltatom őt. Igaza volt, mindenhova elcipeltem, amikor készülni akart. Nem figyeltem rá eléggé. Nem tudom, csak… túl korai volt ez az egész nekünk.

- És akkor ennyi? Hagyod elmenni? – kérdezte Tom.

- Nincs más választásom. Hagynom kell neki időt, hogy rájöjjön, ő is valaki. És amíg én ott vagyok a nyakában, ez nem fog menni. Meg kell találnia önmagát. Már értem hogyan gondolta, amikor azt mondta, ez nem ő.

- Te őrült vagy! Ezt le kell szögeznem. – dobta oda Tom.

Talán őrült voltam, meglehet. Éppen most engedem el a nőt, akit szeretek, persze, hogy őrült vagyok! De szeretem és ezért el kell engednem.
Bobby zökkentett vissza a gondolataimból.

- Bogi hív. – mondta. – Szia! Minden rendben? Aha, itt van, akar vele… aha, szóval nem. Komolyan? Várj, ezt át kéne gondolni, nem? Most komolyan elmész? Bogi, ne tedd le!

Vártam, hogy majd mond valamit, de csak maga elé bámult.

- Elmegy.

- Mindketten? - kérdeztem.

- Aha. Pedig azt hittem, ebből lehet valami.

- Sajnálom haver. Ez az én hibám. – mondtam.

- Aha. Tényleg az. – nézett rám szomorú szemekkel. – Kérsz még egy sört?

 Észre sem vettem, mikor ittam meg az elsőt. Minden annyira jelentéktelenül, csendben zajlott körülöttem…

***

- Rob… Rob… ROB! Figyelsz te rám? – kérdezte mérgesen Steph. – Hahó! Steph hívja Robot. Oké, éppen azt kérdeztem, hogy rendben van-e a szobád.

Persze, hogy rendben volt. Néha már rohadtul elegem volt ebből az egészből. Bárhova mentünk ki volt nyalva a seggünk is. Mindenhol fények, csillogás. Pedig ez engem egyáltalán nem érdekelt. Valami másra vágytam. Valaki másra… Hogy végre láthassam újra az arcát. Hogy újra magamhoz ölelhessem reggelente.
- Aha, a szobával minden rendben. De vajon tudják, hogy egy embernek igazából nem lehet szüksége egy akkora lakosztályra? – kérdeztem.

- Ne kezd. Akkorát kaptál és kész. Más örülne neki.

- Oké. Akkor szuper a szoba, köszi! Így jó? – vettem elő a legszebb mosolyomat. Mostanában nem sok alkalmam volt a használatára.

- Megfelel. – csóválta meg a fejét. – Na, gyerünk, irány a smink! És az új asszisztensnek is be akarlak mutatni.

- Ah, oké. – Valahogy nem igazán lelkesültem az ötletért. Új asszisztens. Megint valami, amiről Ő jut az eszembe.

- Rob, ő itt Emma. Emma, azt hiszem, neked nem kell bemutatnom. Na, akkor mindent tudsz, igaz? Ha kell valami, csörögj, nagyfiú vagy már, igaz? – mondta Steph, majd elment.

- Hát ez gyors volt. – nevetett fel mellettem Emma. - Szóval a nevem Emma, de nyugodtan szólíts Emnek. – dobott felém egy újabb mosolyt. Ah… remek, szóval kezdődik. Mellesleg eszem ágában sem volt Emnek szólítani. Ez csak egyetlen embert illet meg az életemben. Jobban mondva, illetett meg, amíg a tényleges része volt.

- Öhm… köszi. – mondtam végül beleegyezően. Nem akartam, hogy megsértődjön.

- Na, akkor mennünk kellene. Erre van smink. – mutatta az utat. Reméltem, hogy nem igazán az a fecsegős fajta. Ezt a reményemet azonban hamar el kellett felejtenem.

- Na és idáig hogy tetszik a város? Kicsit hideg van, persze, de meg lehet szokni. Elég jó kis szórakozóhelyek vannak, ha el akarsz menni valahova, szívesen ajánlok valami kis eldugott helyet. – kezdett el csacsogni mellettem. Na, ennyit erről.

- Köszi, majd szólok mindenképpen. – mondtam ismét csak kedvesen. Na, senki sem mondhatja, hogy bunkó lennék.

***

Nem bírtam ki, hogy ne hívjam fel Bogit. Ő volt az egyetlen információforrásom. Igazából, magam sem értettem miért egyezett bele ebbe az egészbe. Először pár hét után hívtam fel, mert már úgy éreztem megőrülök. Már az is csoda volt, hogy nem csapta rám a telefont. Egészen biztos voltam benne, hogy valahol a halállistája elején helyezkedik el a nevem, hiszen megbántottam a legjobb barátnőjét. Nem sokat tudtam ekkor még Emili hazautazásának körülményeiről. Amikor visszamentem a lakásba, már csak a tátongó üresség fogadott. Elment. Vége.
A legnagyobb meglepetés viszont egyértelműen az volt, hogy nem könyvelt el idiótának. Amikor elmondtam neki mire kérem, rögtön beleegyezett. Azt hiszem Bobby hatása elég erős volt ebben a döntésében. Bár nem igazán beszéltünk erről az egészről, ők ketten kapcsolatban maradtak egymással. Örültem, hogy legalább a kettejük kapcsolata nem annyira reménytelen jelenleg, mint az én életem.

Ezúttal is segítőkész volt, mint minden egyes alkalommal.

- Szia! – köszönt bele a telefonba magyarul. Rögtön tudtam, hogy nem olyan helyen volt, ahol zavartalanul tudott volna angolul beszélni. Rögtön csak arra tudtam gondolni, talán Ő is ott van a közelében. Így vártam, amíg biztonságos övezetbe nem ér.

- Bocsi, csak túl feltűnő lett volna, ha angolul kezdek el cseverészni.

- Semmi baj. – mondtam őszintén. Bármennyit képes lettem volna várni arra, hogy akár egy aprócska hírt is halljak felőle. – Ha gondolod, visszahívlak máskor.

- Nem, dehogy. – visszakozott gyorsan. – Csak… feltűnt volna neki, ha érted…

- A közelben van? – szaladt ki a számon.

- Igen. Valami cikket ír. – mondta.

- Minden rendben? – kérdeztem. – Mármint vele.

- Ha azt nézem, hogy sikerült végeznie a sulival és az újságnál is elvan, akkor igen. De amúgy… csak lézeng. Mindig van valami oka arra, hogy elvonuljon. Most éppen a nyelvvizsga miatt gubózott be. Tuti kinyírna, ha tudná, hogy ezt mondom: de komolyan aggódom, hogy egyszer összeomlik a sok dolog alatt, amit magára vállal.

- Iszonyúan hálás vagyok neked. Fogalmam sincs, hogyan tudom neked ezt valaha is meghálálni. Nem bírnám ki, ha nem tudnék róla semmit sem. Ennyire rossz?

- Na azért is kapnék, de hiányzol neki. Magától sosem vallaná ezt be.

- Ő is nekem. Oh, ha tudnád mennyire…

- Akkor meg? Mire vársz? Beszélj vele végre!

- Nem lehet, még nincs itt az ideje. – mondtam. – Még nem találta meg önmagát ez egyértelmű. Addig, amíg lézeng, mint mondtad, nincs helyem az életében.

- Mégis meddig akarsz várni? Amíg megkapja a Nagydíjat Cannes-ban, vagy amíg Oscar díjas lesz?! És most nem azt mondom, hogy nem ezt kívánom neki őszintén, szívemből. De Rob, ez nevetséges! Javíts ki, ha tévedek, de neked szükséged van rá, igaz?

- Igen, de…

- Ne, még nem fejeztem be. – szakított félbe. – És neki is szüksége van rád. Hát akkor meg?! Beszélj vele végre, kérlek!

- Még nincs itt az ideje, hidd el. – mondtam. Bár szívem szerint most rögtön odarepültem volna hozzá, egyszerűen még nem hittem, hogy ez lenne a helyes időpont. Ha kellene, egész nap ott szobroznék az ajtaja előtt, hogy beengedjen, és egy pillanatra megpillantsam. Megtenném, de még nem lenne helyes.

- Nem értelek, már tényleg. – mondta Bogi.

- Csak helyesen próbálok cselekedni. – próbáltam megmagyarázni, mit miért teszek, vagy éppenséggel mit miért nem.

- Hát rendben. De azért gondold át, oké? – kérlelt.

- Rendben. – egyeztem bele. Mintha nem ezen járna egyfolytában az agyam. - Üzensz esetleg valamit Bobbynak? – kérdeztem.

- Öhmm… mire gondolsz, miért üzennék én neki bármit is? – mondta zavartan.

- Ugyan már, nem vagyok hülye… Tudom, hogy beszéltek. És, ha mondhatok valamit, Bobby nagyon kedvel téged. És ezért valószínűleg agyon fog csapni… Szóval úgy dolgozd fel ezt az információt.

- Oké. – a hangjából egyértelműen kihallatszott, hogy mosolyt csaltam az arcára. – Köszi.

 
Az egészben ez volt a második legrosszabb dolog, azután, hogy mennyire hiányzott Em. Utáltam magamat azért, hogy Bogi és Bobby kapcsolata ilyen útra tévedt. Bobbyn egyértelműen látszott, hogy kedveli Bogit és hiányzik neki. Néha egy- egy sörözgetés alkalmával hirtelen valami fontos hívásra hivatkozva eltűnt a társaságból. Mikor visszajött, szinte nyulat lehetett volna vele fogatni, úgy sugárzott az arca az örömtől. Talán azt hitte, hogy ha nyíltan beszélne róla rosszul érzem majd magamat? Lehetséges. De a barátom volt, örülnék a boldogságának. Még ha a saját hibáim jutnának is róla az eszembe. 

***

- Utolsó határidő, hogy döntést hozz. - hívta fel Steph a figyelmemet vagy már ezredszer a mai napon. – Biztos, hogy akarod ezt a filmet?

- Ha ma még tízszer kérdezed is meg, akkor is ugyanaz lesz a válaszom. – közöltem a telefonba. – Akarom.

- Oké. De tudod, hogy elég rossz a film helyzete.

- Igen felfogtam, de akarom. Tetszik a forgatókönyv.

- Jól van, akkor telefonálok. – mondta.

- Köszi. – köszöntem el tőle.
Nem csak azért akartam ezt a filmet, mert annyira tetszett a történt. A forgatókönyv is jól volt összerakva persze. Tisztán emlékszem, amikor Emmel együtt olvastuk a volt lakásunk nappalijában összegabalyodva. Nem, nehogy továbbgondold! Persze, azóta a lakást eladtam. Felesleges lett volna megtartani, hogy az is csak rá emlékeztessen. Anyuék persze nem rajongtak az ötletért, de nem volt mit tenniük, el kellett fogadniuk a döntéseimet. Ezért is kellett most is ebben szállodában megszállnom. Anyu persze rá akart venni, hogy aludjam inkább náluk, amíg Londonban vagyok, de nem akartam rájuk szabadítani a sajtót. Jobb volt nekem itt egyedül. Legalább kicsit elrendezhettem a fejemben kavargó dolgokat. Nagyon is jól tudtam Steph miért kérdezett rá ennyiszer erre a filmre. Tudtam, miért aggódtak a szüleim egyre jobban miattam, ugyanúgy, mint mindenki a környezetemben, aki jól ismert. A forgatás együtt fog járni egy dologgal. Magyarországra kell utaznom. Budapesten fogunk egy darabig forgatni. Ugyanabban a városban leszek, mint Ő. Kettős érzések töltöttek el. Egyrészről, nem éreztem helyesnek, hogy megbolygassam a békés napjait a felbukkanásommal, ugyanakkor égtem a vágytól, hogy találkozzam vele. Bármennyire is utálni fogom magamat azért, amit tenni fogok, tudtam, hogy már képtelen leszek megálljt parancsolni az érzelmeimnek.
Lassan vánszorgott az idő, főleg azóta, hogy elveszítettem őt. Mintha ez is valamiféle büntetés lett volna az égtől. „Megbántottad, hagytad elmenni, hát bűnhődj érte!” Van, amitől egyszerűen nem menekülhet el az ember. Még ha színész, akkor sem.
Így a közös ebéd alól való kibújás is esélytelen volt.

- Szia kicsim! – köszönt anyu, mikor beléptem a házba. – Már azt hittük sosem jössz újra haza. – simított végig az arcomon, olyan kedvességgel és szeretettel, ahogyan csak egy édesanya képes erre.  - Főleg Bel Ami. De látod rögtön megérezte, hogy hazajött a gazdija. Hiányoztál neki is. – mondta anyu, miközben az említett rosszaság már a lábam körül ugrabugrált.
 
Nekem is hiányoztak mindannyian. Hiszen ők voltak a családom. Bel Amit pedig puszta önzésből hagytam a szüleimnél. Nem tudtam volna foglalkozni vele a nélkül, hogy kínzó emlékképek ne kúsztak volna az agyamba.

- Persze, hogy hazajöttem. Sajnálom, hogy csak most jött össze. – füllentettem. Nagyon nem szerettem hazudni anyunak, de mit mondhattam volna? „Bocsi anyu, de minden rá emlékeztet?  Egy gyenge alakot neveltél fel.” Áá, nem. Inkább a füllentés.

- Már mind nagyon hiányoltunk. – mondta még egyszer. Milyen kegyetlen gyerek is vagyok valójában! Jobban figyelembe kellett volna vennem a környezetemet is, de csak most jöttem rá, mennyi minden csúszott ki valójában az irányításom alól.

- Oh, még Lizzy is? De csak, mert nem volt kit cseszegetnie. – jegyeztem meg viccesen, hogy egy kis mosolyt csaljak anyu arcára. Sikertelenül.

- Na, hogy beszélsz! – szólt rám egyből.

- Nem is mondtam semmi rosszat. – tettem fel védekezően a kezeimet.

- Mindent hallok ám. – jegyezte meg Lizzy a hátam mögül. – Üdvözlet, tékozló fiúcska. – ölelt meg. – Minden oké?
Miért éreztem hirtelen úgy, hogy minden szem rám szegeződött?

- Aha. Apu és Vic? – néztem körbe.

- Még dolgoznak, elhúzódott kicsit a megbeszélésük, mindkettejüknek. – mondta anyu. – Na, de mesélj! – húzott maga után a kanapéra. Reménytelen lett volna bármerre is menekülnöm. Két várakozó szempár méregetett kíváncsian. Mintha minden egyes mozdulatomat elemezték volna. Te jó ég, mégis mire várnak, hogy majd sírva vetem magamat a lábaik elé? Persze egyszer-kétszer már közel voltam lelkileg ehhez az állapothoz. De ismerhetnének már!

- Mit akartok hallani? Mindent tudtok, már telefonon mindent elmeséltem. Nem történt azóta semmi érdekes. – vontam meg a vállamat.

- Te akartad öcsi. – mondta drága nővérkém. – Szóval, mi ez a Budapesti forgatásos film?

Ahh….

- Szóval Steph árulkodott? – kérdeztem. Pedig mondtam neki, hogy majd én szeretném elmondani a családomnak. Oké, igaz, hogy nem igazán törtem magamat a megfelelő alkalom megtalálására, de akkor is. Felnőtt ember vagyok.

- Tudta, hogy nem mondanád el valószínűleg. – mondta anyu.

- Persze, hogy elmondtam volna. Ezt nem lehetne eltitkolni. És miért akartam volna egyáltalán?

- Nem is tudom. – gondolkozott el Lizzy. – Mondjuk az alapvető dolgokon túl?
Értetlenül néztem rá.

- Jaj, ne csináld már! Em miatt.

- Ugye beszélsz vele, kicsim? – kérdezte anyu.

- Szerintetek kibírnám, hogy ott legyek vele egy városban és ne beszéljek vele? – kérdeztem.

- Végre, megjött az eszed, öcsi! – kiáltott fel Lizzy. – Hiányzik már nagyon.

- Nekem is, nekem is...

***

Rosszabb voltam, mint egy kisgyerek karácsony előestéjén. Egy hete nem tudtam másra gondolni csak az utazásra. Eddig, ha forgatási helyszínt váltottunk, mindig ideges lettem a reptéri fogadtatás miatt. Szinte már undorodtam a repterektől és a repüléstől. Most azonban, mindent megadtam volna az idő felgyorsulásáért és az utazásért. Persze egyáltalán nem maga a kiruccanás volt ennyire fontos a számomra, hanem a tény, hogy hamarosan láthatom Őt. Vagy legalábbis ugyanazt a levegőt szívhatom a tüdőmbe, amit Ő is. Elsőre magam is megmosolyogtam ezt a gondolatot. Ha bárkinek elmondtam volna, valószínűleg még jobban kétségbe vonták volna épelméjűségemet, mint idáig. Tudtam, hogy nehéz dió lesz egyáltalán rávennem a találkozóra, az pedig, hogy minden félreértést tisztázzunk kettőnk között, egyenesen életem legnehezebb dolgának tűnt. De akkor is szerettem. Szeretem Őt! Szeretem, szeretem, szeretem…

***

Még soha ekkora érdeklődéssel nem figyeltem egyetlen egy várost sem, mint amikor végre Budapest utcáin vittek el a szállodába. Egész úton a járókelőket figyeltem, hátha feltűnik valahol a szeretett arc. De nem.
Egy napon át fel alá járkáltam a szállodai szobámban, ha nem éppen valamiféle megbeszélésen kellett részt vennem. Imádtam Steph- et, amiért segített megszerezni az új telefonszámát. A neheze csak ezután jött. Idáig annyira egyszerűnek tűnt a kis tervem, most viszont minden annyira nehéznek bizonyult. Mit is gondoltam magamról idáig?! Persze, csak hipp- hopp felhívom és kész. Nem tudtam, mit is kellene mondanom neki elsőre. Nem rohanhattam le, ezzel tisztában voltam. Végül úgy döntöttem, semmivel sem lennék okosabb, csak a szőnyeget koptatnám el jobban, ha továbbra is csak elméleti síkon játszanám le az első beszélgetésünket.
Nagy levegőt vettem és tárcsáztam. A szívem már a torkomban dobogott, aztán meghallottam a világ legbódítóbb hangját.

- Szia! Látom, már megint elnyomtál valamit. Nem jelzi ki a számodat a mobil, tudsz róla? – kérdezte. Nagyon úgy tűnik, hogy nem rám számított. De vajon kire akkor?

- Szia! – próbáltam magamat szólásra bírni.  - Zavarlak? – kérdeztem bátortalanul. Ideges voltam. Mi van akkor, ha a dolgok nem egészen úgy állnak, mint én hiszem. Ha bizonyos információk nem álnak a birtokomban? Mi van, ha már régen túl tette magát?

- Hallo, itt vagy? – kérdeztem, amikor nem kaptam választ. - Remélem nem rosszkor hívtalak. - tettem hozzá. A pár alkalom során, amikor elképzeltem ezt a telefonbeszélgetést, a lehetőségek között ott szerepelt lecsapás is. A lefagyást azonban valahogy kifelejtettem, azt hiszem. Biztosan, talált már valakit. De Bogi miért nem említette? Miért hagyott hiú reményekkel? Talán csak valamiféle bosszú része ez az egész játék…

- Itt vagyok. – mondta hirtelen magához térve.

- Oké… Hát lehet, hogy most hülyén veszi ki magát a dolog…. - kezdtem bátortalanul, majd hirtelen minden kétségbeesésem szavakba öltötte magát és csak mondtam, mondtam, mondtam. -  Tudod, most éppen itt forgatok Pesten…és gondoltam….szóval, hogy esetleg… nem lenne-e kedved összefutni….ma nem forgatok és lenne időm. …meg, hát nem sok embert ismerek Pesten és gondoltam, ha ráérnél, találkozhatnánk. Mit gondolsz? – „Mondj igent, kérlek!”

- Hát, ráérek. – Belül ujjongtam, akár egy kislány, aki végre megkapta az áhított babáját.

- Ez szuper… - mondtam, amikor a mosolyt már el tudtam tűntetni az arcomról annyira, hogy ne hangozzon a mondanivalóm egy elmebeteg szavaiként. - Hol találkozzunk? Valami eldugott hely kellene. –kértem, amikor eszembe jutott mivel is járna egy kicsivel ismertebb helyen való feltűnésem.

- Van egy csendes pub a belvárosban, a Sunnytime. – válaszolta kicsit bizalmatlanul. Gondolom éppen azon filózik, mi a fészkes fenét akarhatok tőle, miután ennyi hosszú hónapon keresztül felé sem néztem. Hosszú, kínszenvedéses hónapokon keresztül…

- Az jó lesz.… Mikor érsz rá? – kérdeztem.

- Nekem mindegy. – Örültem, hogy ilyen egyszerűen belement ebbe a találkozóba. Talán mégis van egy cseppnyi esélyem. Talán, még ha van is valakije, nem annyira komoly a dolog.

- Esetleg 1 óra múlva? – kérdeztem reménykedve. Minden perc, amit hangja és közelsége nélkül töltöttem, csak a kínszenvedéses óráim számát gyarapította a saját kis börtönömben. A börtönőröm én saját magam voltam, mint ahogyan én szabtam ki magamra ezt a büntetést is. Sokszor átkoztam már el azt a pillanatot, amikor elengedtem. Most pedig, nem engedhettem meg magamnak, hogy gyenge legyek és elveszítsem. Szükségem volt rá.

- Eszembe jutott, hogy van egy kis elintézni valóm még. – mondta hitelen. Miért gondolta meg magát ilyen hirtelen? Mégis csak van valaki a háttérben. Akárki is az, én harcolni fogok vele. - Holnap? – érdeklődött egy másik időpont után. Talán mégsem veszett el még minden remény.

- Az jó, még éppen szünet lesz. – mondtam. Bármilyen időpont megfelelt volna. Ha kell térden csúszva könyörgöm majd a rendezőnek, hogy engedjen el.

- Oké. Akkor ott találkozunk. Mikor? – kérdezte. Alig tudtam visszafogni magamat. Legszívesebben valami hajnali időpontot mondtam volna, hogy minél előbb elveszhessek abban a zöldellő tekintetbe.

- Öhm. Hát tudod Pest elég kis város ahhoz, hogy nappal kimerészkedjek, ha élve akarok hazakeveredni. – kellett magamat is emlékeztetnem pár védelmi intézkedésről. - Mit szólnál hat órához?

- Oké. Akkor hatkor ott találkozunk.  – mondta.

- Rendben. Em… legyél jó! – mondtam búcsúszóként. Hirtelen más szó kúszott be a gondolataimba: szeretlek. Hogy hiányoznak azok az idők, amikor így köszönhettem el Tőle. De a reménybeli jövőmben már nem volt olyan távoli a perc, amikor újra karjaimban tarthatom Őt és fülébe súghatom: SZERETLEK!