30. fejezet - Találkozás egy régi szerelemmel...

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek aki megtisztelt annyival, hogy írt komit az előző fejezethez is. :)
Eléggé fáradt vagyok, de csak összehoztam még ma ezt a részt is. Egy fontos dolgot mondanék csak. Mielőtt 100%ig állítanátok, hogy gonosz vagyok olvassátok el a részt figyelmesen. Majd rájöttök miért mondom. Legalábbis remélem. :D
A bétázást köszönöm most is Breeconak. :D
Jó olvasást!
Puß
Gitka

***
"Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!"
/Emily Bronte/

"Hiába nézem ellenséges szemmel
A változást, mi rajta látható.
Az ember áll és megszólalni nem mer,
Van szerelem, mely nem gyógyítható. "
/Kovács  Kati: Találkozás egy régi szerelemmel/

- Sajnálom az előbbit! – fordultam Bogi felé, amikor végre megtaláltam a házban. – Nem rajtad kellett volna letöltenem a haragomat. Tudom, hülye voltam, bocsi.

- Aha. Nem baj, már kezdem megszokni. – mondta beletörődően. Ennyire rossz lennék? – Menjünk haza!

- Ki hívott? – érdeklődött, mikor már otthon voltunk. Sikeresen elhoztuk a ruháinkat a mamájától, minden kész volt a nagy napra. Már csak az a kérdés én felvoltam-e készülve ilyen mértékű rózsaszín boldogságra. – Minden rendben? – kérdezte, amikor nem kapott választ.

- Aha. – mondtam, majd átgondoltam mit is mondtam. – Nem. Nem tudom, mit csináljak! Mit akar egyáltalán? Miért hívott fel? Miért pont most? Ja persze, mert itt van. Szóval, csak mert kell neki egy idegenvezető, aki elszórakoztatja? Hát, köszike!

- Na várjál! Lassíts! Mi van?! Ki hívott fel? – nézett rám zavarodott tekintettel.

- Hát Ő! – Mi volt ebben nem érthető?

- Ő? – kérdezte kidülledt szemekkel a csodálkozástól.

- Igen, Ő. Rob. Jaj, mi a fenét csináljak? – rogytam össze a szőnyegen.

- Felhívott? – hüledezett Bogi. – Na, végre. – tette hozzá halkan.

- Fel, de nem ezt mondom már egy perce?! Várj, hogy értetted, hogy végre?

- Nem érdekes. – legyintett. – Csak hát ideje volt végre. Na és, mit beszéltetek?

- Megkérdezte, hogy ráérek-e.

- Mire te? Jaj, mond Em, hogy igent mondtál rá! Kérlek csak mond azt!

- Igen, belementem, de minek?! Olyan hülye vagyok.

- Dehogy vagy hülye. Tíz hónapja ez volt az első értelmes cselekedeted.

- Köszi, hát nem úgy érzem. – mondtam, miközben a fejemet a térdeim közé hajtottam.

- Jól vagy, Em? - kérdezte ismételten aggódva. Utáltam, hogy mindenki folyton csak értem aggódik.

- Nem, nem vagyok jól! Egyáltalán nem.

- Tudod mióta várok arra, hogy végre beismerd? Csak azt hajtogattad, hogy jól vagy és minden oké. Egy fenéket! Nézz magadra, egy roncs vagy.

- Ezt a suliban tanították neked? Mert ha igen, nem ez a legjobb módja, hogy segíts valakinek.

- Oké, tudod hogyan értettem. Szóval mikor beszéltek?

- Holnap.

- Jaj, mindent harapófogóval kell kihúznom belőled? Holnap, oké, na de mikor?!

- Hatkor. Valami eldugott helyet akart, szóval a Sunnytime-ot javasoltam.

- Az egy jó hely. Szóval inkább esti ruha kell, mint nappali. Hmmm…- kezdett el rögtön gondolkodni mellettem. – Mit veszel fel? Azt a kis feketét kellene.

- Nem, állj le! Nem lesz semmi kiöltözéses esemény. Odamegyek és beszélek vele. Ennyi. Érted? Megkérdezem, mit akar és szépen eljövök.

- Ne már. Látod, végre tennél valami értelmeset, erre teszel két lépést vissza?

- Kérlek, szeretném úgy csinálni, ahogy én jónak látom. – kértem. Tudtam valahol a szívem és az eszem mélyén, hogy igaza van. Egy gyáva vagyok.

- Oké, értem. Meséld el pontosan, hogy volt ez az egész. – kérte.
Miután töviről hegyire elmeséltem neki az egész beszélgetést még jobban nem értette mi a bajom.

- Kérdezhetek valamit?

- Már kérdeztél. – válaszoltam komoran. Annyira tanácstalanul álltam az életem előtt jelen pillanatban.

- Mikor beszéltünk nagyon úgy tűnt mintha feldúlt lettél volna attól a hírtől, hogy itt forgat. Persze értem én. – nézett rám, amikor fintorogni kezdtem. Már hogyne lettem volna feldúlt egy ilyen hír hallatán?! – De tudtad, hogy itt fog forogni a film. Szóval nem egészen értem.

- Tudtam, persze. Én csak… azt hiszem sikeresen kizártam ezeket az információkat. – válaszoltam. – Tudom, mit gondolsz a döntésemről. Szerinted hülye vagyok, értem. Azt hiszed teljes mértékben egyetértek magammal? Egyáltalán nem. Rohadtul nem volt kellemes olvasni a róla szóló híreket, szóval egyszerűen igyekeztem nem olyan dolgokkal foglalkozni, ami fájdalmat okozhat, ami rá emlékeztet. Lassacskán ki tudtam zárni ezeket a dolgokat és emiatt kicsit felkészületlenül ért a hír, hogy már ténylegesen itt van.

- Nem gondolom, hogy hülye vagy. Szerintem csak elszúrod az életedet. – vonta meg a vállát, mintha valami mellékes dologról cseverésznénk éppen.

- Lehet igazad van, nem tudom. – töröltem le az utolsó könnycseppjeimet is, amelyek csak kibuggyantak az elmúlt pár perc alatt. – Jelenleg mindennek lehet nevezni, csak nem egy határozott személyiségnek. – nevettem fel mondhatni kínomban.

- Hát ez igaz. - értett egyet velem Bogi is. – Ne feledd, bármi történjék is, én melletted állok.
A telefon csörgésére szabály szerűen megijedtem, bátortalanul szóltam bele a telefonba, attól tartva, hogy megint Rob lesz a másik oldalon.

- Imádom az életet! – kiáltott bele a telefonba Dávid, amint felvettem. -

Ezt nem fogod elhinni.

- Öhm. Most éppen miért is olyan csodálatos minden? – kérdeztem. Annyira nem láttam okát az örömködésnek. Bár legalább megnyugodtam, hogy nem más a hívó fél.

- Emlékszel arra a pasira, akit az a marketinges csaj pasija mutatott be?

- Nagy baj lenne, ha fogalmam sem lenne arról, kiről is beszélsz?

- Hidd el, igenis tudni fogod a nevét. Megvan a hiányzó pénz. Belement a támogatásba. – kiáltotta olyan hangerővel, hogy majd kiszakadt a dobhártyám.

- Komolyan mondod? – hüledeztem. Hirtelen nem akartam hinni a fülemnek. Ha ez igaz, akkor…

- Minden megvan, hogy végre elkezdhessük a forgatást. - mondta ki azt, amire mindketten már vagy nyolc hónapja vártunk.

- Ááá! Ezt nem hiszem el! – sikítottam a telefonba. – Úristen! Imádlak!
Bogi közben ijedten méregetett.

- Na, mi van? – kérdezte.

- Minden stimmel. – vigyorogtam, miután Dávid lerakta telefont. – Megvan a hiányzó összeg, ha ügyesek vagyunk minden beindulhat. – öleltem meg örömömben.

- Ez szuper! – mondta. – Annyira örülök nektek. Látod, lassan végre minden rendbe jön.

- Igen. – mondtam. A föld felett lebegtem, de ezúttal nem a szerelemtől, azt most elfelejtettem. – Fel kell hívnom anyuékat a jó hírrel, bocsi. – rohantam be a szobámba, hogy nyugodtan ujjonghassak a családomnak.
Mire mindenkin végigértem, beleértve anyuékat, a nagyszülőket és a barátokat, sikeresen rám esteledett. Dávid is hazaért valamikor az éjszaka folyamán. Egyikünkkel sem lehetett bírni, egymás szavába vágva ontottuk magunkból az elképzeléseinket. Végre semmi sem állhatott az utunkba.

Másnap reggel végre nem komor hangulatban értek az első fénysugarak. Viszont hamar beszivárgott az esti találkám gondolata is az agyamba. Félelem fogott el.

- Jó reggelt! – köszönt Bogi. – Ha díjat nyertek, meg kell ám említenetek engem is mindenképpen. – közölte.

- Hát persze, hogy megemlítünk. – nyugtatta meg Dávid. –Te leszel az, aki kiváló tojásrántottájával ihletett meg. – vigyorgott rá kérlelő szemekkel.

- Nem kell hízelegni ám, ha reggelit szeretnél. – mondta neki. – Mintha nem kapnál.

- Jól van, na. Persze, hogy meg leszel említve. Nagy betűkkel a stáblistán. Lesz stáblistánk, el sem hiszem. Egy valódi stáblista.

- Őrjítő sok névvel és a miénkkel.

- Hmm, szivárvány színű betűket akarok. – gondolkodott Dávid.

- Miért pont szivárvány színű? – kérdezte Bogi.

- Most komolyan?! – kérdeztem mindkettejüktől. – Felejtsd el! Nem fogsz a filmünkkel bepasizni.

- Oké, de egy próbát megért, honey. – csókolt homlokon. – A mi filmünk. – ízlelgette továbbra is a szót.

- Nem igazán készültem fel még kettőtökre lelkileg, azt hiszem. – nyugtázta Bogi mosolyogva. – Mint két kisgyerek.

- Én komoly felnőtthöz méltóan viselkedem. Viszont úgy hallottam, ez nem mondható el mindannyiunkról. – fordult felém Dávid. – Mit veszel fel?

- Na ne már! Az előbb mintha még csak a film körül forgott volna minden gondolatod. Majd felkapok valamit.

- Persze, még mit nem. – húzott fel a székről. – A helyzethez való hozzáállásod teljes mértékben elfogadhatatlan. Bogi,  mit szólnál egy kis kiruccanáshoz?

- Oh, csak nem arra gondolsz? – kérdezte huncutul. – Benne vagyok. – kacsintott, és máris elindult, hogy felöltözzön.

- Mi? Mégis miről beszéltek? – kérdeztem összezavarodva.

- Majd meglátod, öltözz! – parancsolta Dávid. Mire éppen elkezdtem volna ellenkezni, folytatta. – Ne is próbálkozz, gyerünk!

Kénytelen voltam azt tenni amit mondtak, hátrányban voltam. Ketten egy ellen. Nem akarták elárulni mit is terveznek. Gyanútlanul sétáltam egész úton mellettük, amíg észre nem vettem merre is tartunk.

- Oh, istenem! Azt ne mondjátok, hogy vásárolni megyünk! – szólaltam fel kétségbeesve, amikor végre felismertem a Dávid arcán megjelenő mosolyt.

- De, oda. – fogta meg a kezemet Dávid, amikor menekülni próbáltam volna. – Veszett ügy a menekülés.

- Minek ekkora felhajtást rendezni az egész köré? – kérdeztem.

- Ne csináld! Nem akarod, hogy mi is jól érezzük magunkat egy kicsit?- kezdte Bogi. Ez nagyon úgy tűnt, mintha lelkileg próbált volna zsarolni éppen. Nem tehettem semmit sem. Kénytelen voltam elviselni, ahogyan egyik boltból ki, a másikba be hurcolnak. Már a számát sem tudom, hány ruhát is kellett felpróbálnom. Rendben van, talán egy kis százalékban még élveztem is, de csak egészen apró mértékben. Délután végre sikerrel léptünk ki az egyik boltból. Én úgy terveztem kicsit lazítok még a találkozás előtt, de Bogiék továbbra sem eresztettek. Egész nap csak beszéltek, beszéltek, beszéltek… Mindennek egy volt a lényege: Rob. Na és persze a találkozásunk. Nem tudom mégis mit hittek?! Talán, azt, hogy nem izgulok, nem érdekel ez az egész? Dehogynem. Másra sem tudtam gondolni – már persze, ha nem emlékeztettek volna minden pillanatban rá – csak az este járt a fejemben. Mégis mit akarhat?
Nyűgösen vettem fel a ruhát, amit ma vettünk. Nem lett volna vele semmi baj, ha különösebben ki akartam volna öltözni. A terveimben nem szerepelt semmi extra fülbevaló, kiscipellő, csak egy kényelmes nadrág és felső. Erre, tessék! Úgy sündörögtek körülöttem, mintha esküvőre készülődnék éppen.

- Na, elég! Már így is kezdtek túlzásba esni. Komolyan, ti összeszövetkeztetek Robbal, vagy mi a fene van?!

- Jól van, értettük. De szerintem egy kis smink még elférne rajtad.
Enyhén feldúlt tekintetem láttán Bogi kitalálta, hogy nincs szükségem semmire sem. Így is elég ideges voltam már. Szerencsére nem veszekedtek velem többet.
Úgy döntöttem taxival megyek, nem szerettem este vezetni. Nem akartam idő előtt érkezni, nem akartam ezzel is téves információkat Rob felé sugallni. Végül fél órás késéssel érkeztem meg a Sunnytime elé. A szívem őrült módon zakatolt, a lábaim kővé dermedtek. Fogalmam sincs végül, hogyan vettem rá magamat a mozgásra, de egyszer csak már odabent találtam magamat. Ugyanolyan békés volt, ahogy arra emlékeztem.

- Bocsi, nem láttál egy kb. 185 cm magas, 24 év körüli, szürkéskék szemű, kicsit kócos hajú pasit? – léptem a pulthoz, hogy megkérdezzem Christ. Lehet, kicsit túl aprólékosra sikeredett a leírásom. –Ja és lehet, hogy kissé feszült, mivel már vagy egy fél órát késtem.

- Hát, nem igazán tudnám megmondani, hogy milyen színű az illető szeme, de van hátul egy pasi, akire kb. ráillik a leírásod, de sapka van rajta. – segített Chris.

- Köszi.

- Rég láttalak erre, mellesleg.

- Igen tudom. Sajnálom.

- Semmi baj, azért itt még mindig hasonló a csapat - mutatott körbe. - Vihetek ki valamit? – kérdezte.

- Egy kis határozottságot. – mondtam, mosolyt erőltetve az arcomra. – Még mindig csináljátok azokat az isteni fánkokat?

- Hát persze. Fánkban világhírűek vagyunk. – kacsintott rám. Ha nem tudtam volna, hogy Dávid sokkal nagyobb esélyekkel indulna nála, mint én, lehet zavarba jöttem volna a tekintetétől.

- Akkor hoznál egy fánkot és egy ásványvizet? – kérdeztem.

- Persze. Neked bármit Em. Egy perc és viszem.

Megindultam a Chris által mutatott hely felé,valahol a helyiség legeldugottabb sarkában. Nem volt nehéz észrevennem, ahogy ott ült egy pohár ital társaságában. Éppen a helyiséget kémlelte, miközben meglátott. Valami megváltozott az arcán, de nem tudtam volna megmondani mi volt az. A lábaim hirtelen ismét ólomsúlyúak lettek, a torkomról pedig említést sem tennék. Nem hittem volna, hogy képes leszek megszólalni egyáltalán.

- Szia! – pattant fel hirtelen, amikor már kellő távolság volt közöttünk.

- Szia! – köszöntem én is. Valamit mondanom kellett volna, vagy tennem, de nem tudtam magamat rávenni. csak bámultunk egymásra. Vajon ő is ennyire tanácstalan mint én?
Valamennyivel fesztelenebbnek mutatkozott azonban, mert hirtelen egy lépéssel közelebb lépett irányomba. Valahol ebben a pillanatban felejtettem el levegőt venni. Most, hogy közelebbről láttam a szemeit, már tudtam mi volt a feltűnő változás az arcán. A mindig csillogó tekintet helyett egy fáradt, komor szempár nézett vissza rám. Vártam, hogy mi fog történni, tudatom egyik felébe – amelyik nem képes a helyes döntésekre – már kísértő képek furakodtak be. Aztán hirtelen karok érintését éreztem a hátamon. Megölelt. Tíz hónapja nem éreztem ennyire melengető érzést, mint most. Aztán amilyen hirtelen jött ez a gesztus, olyan hamar ért véget.

- Leülsz? – kérdezte zavartan.

- Persze.

- Kérsz valamit inni? Enni? – kérdezte.

- Már kértem. Köszi.

- Oh, oké. Rendben. – köszörültem meg zavartan a torkát. – Gondolom, hogy meglepődtél, hogy felhívtalak.

- Hazudnék, ha azt mondanám nem ért váratlanul. – válaszoltam. Közben erősen emlékeztetnem kellett magamat, arra, hogy még csak véletlenül se időzzek el hosszabb ideig a szemein.

- Nagyon csinos vagy. – mondta hirtelen. Nem tudtam zavaromba hova forduljak.

- Köszönöm. Te is… jól nézel ki.
Gondolatban jól hátba veregettem magamat. Gratulálok.
Chris személyében érkezett a felmentő sereg.

- Parancsolj a fánk. Csokis, mert tudom, hogy ez a kedvenced. És egy ásványvíz. Hozhatok még valamit? – kérdezte.

- Nem, nem kérek semmit sem, köszi.

- Rendben, tudod hol találtok, ha bármi van.

- Ismeritek egymást? – kérdezte Rob, miután Chris már hallótávolságon kívül volt.

- Elég sokat lógtunk itt, szinte törzsvendégek voltunk, csak mostanában maradtunk el. Chris rendes srác. – tettem hozzá, nem is tudom miért.

- Igen, annak tűnik. – válaszolta eltöprengve.

- Te kérted, hogy ne feltűnő helyen beszéljünk, gondoltam ez megfelelő lesz.

- Igen, az is. – mondta. – Oké, tudom, hogy ez egy érdekes szituáció, de köszönöm, hogy eljöttél. Gondolom, fogalmad sincs, mégis mit akarhatok.

- Hát, nem igazán. – feleltem. – Már csak az elválásunk körülményeire nézve sem egészen értem, mit is szeretnél.

- Csak beszélgetni. – válaszolta.

- Rendben, és miről? – kérdeztem.

- Szerinted nem lenne néhány dolgunk, ami alapos megbeszélésre szorulna?

- Nincs már olyan, hogy „dolgunk”! – szögeztem le a tényt.

- Én ezt nem így látom. – mondta.

- Akkor rosszul látod. Vagy te és vagyok én. Ennyi. Kérlek, ne bonyolítsuk túl ezt az egészet. Azt hittem beszélgetni akarsz, de ha…

- Persze, hogy beszélgetni szeretnék. Rólunk. – fogta meg hirtelen a kezemet. Váratlanul ért a reakciója. Ilyen fajta „letámadásra” nem voltam felkészülve. Mégis mit gondoltam?! – És kérlek ne mond azt, hogy nincs olyan, hogy mi, mert ez nem igaz. Elmentél, mindent magad után hagyva.

- Éppenséggel visszajöttem oda, amit igazából magam mögött hagytam: a családom, az iskolám, a barátok, a munkám. Nincs már többé olyan, hogy mi, Rob!

- Egyszer azt mondtam, soha nem foglak megbántani, emlékszel? – kérdezte.

- Igen, na és?- néztem rá értetlenül. Fogalmam sem volt hova akar ezzel kilyukadni.

- Most megszegem ezt. Szörnyen festesz, már bocsi. Mikor elmentél azt mondtad, az nem te voltál. Csak később jöttem rá, hogy hibáztam. Igazából ami most vagy, az az ami nem te vagy. Te nem az vagy, aki a munkája és a tanulás alá temeti magát. Mindig is életvidám és határozott voltál. Volt életcélod. Azt a lányt szerettem és szeretem most is.

- Kérlek ne csináld, mert elmegyek. Ha erről akarsz beszélni, akkor felesleges, mert ennek vége.

- De muszáj elmondanom, mert akkor nem tettem. És, ha nem mondom el, talán senki sem fogja így elmondani neked az igazat. Elengedtelek, hogy rájöjj ki is vagy. Hogy minden rendbe jöjjön az életedben. Szükségem van rád, és neked is rám. Emili én még mindig szeretlek!

„Szeret, szeret, szeret.” Csak ez visszhangzott a fejemben. Nem, én ezt nem bírom ki. Határozottan kirántottam a kezemet a kezei közül és felálltam. Talán kicsit túl indulatosan is.

- Én most elmegyek. Sajnálom, én…

- Sajnálom, nem akartalak letámadni. De ez akkor is igaz. Kérlek, csak gondold át, oké?

- Gondoljam át, mégis mit? – kérdeztem.

- Minket. Gyere vissza. – kérlelt. Újra a kezeim köré fonódtak ujjai.

- Mégis mi az oka, hogy hirtelen ennyire érdekellek?  - kérdeztem. Nem értettem semmit. – Tíz hónapig semmi, aztán felhívsz, idehívsz, letámadsz és azt állítod, szeretsz?! Miért most, Rob? Miért nem kerestél egyszer sem egész idő alatt? Ha annyira szeretnél, kerestél volna. Ha annyira szeretnél, akkor tudtad volna, hogy sikerült a vizsgám, hogy már egy újságnál dolgozom, hogy éppen a filmünket akarjuk összehozni Dáviddal. De téged ez nem érdekelt egyáltalán. Úgyhogy ne mond azt nekem, hogy szeretsz, oké?

- Tudtam. Mindent tudtam rólad. Tudom, hogy összeköltöztetek ti hárman: Bogi, Dávid és Te. Tudok mindenről. Még az unokatesód sikeres felvételijéről is, vagy Bogi nagyszüleinek esküvőjéről.

- Mi? – kérdeztem. – Mégis honnan?

- Ne haragudj rájuk, oké? Csak azért csinálták, mert könyörögtem nekik.

- Mégis kiről beszélsz? – kérdeztem feldúltan. Mégis kitől szerezte az információit? A lábaim megadták a szolgálatot, muszáj volt visszaülnöm.

- Bogi és Dávid. Néha- néha felhívtam őket, hogy érdeklődjek felőled. Tudnom kellett, hogy jól vagy-e.

- Nem értem. Én nem értem… - kezdtek el potyogni a könnyeim.

- Tudnom kellett, hogy jól vagy-e. És hogy mikor lesz már megfelelő a pillanat. Azt akartam, hogy újra magadra találj! Hogy higgy magadban! És hidd el azt is, hogy én mindenképpen szeretlek, Em!

- A francba! – nyögtem elhaló hangon.

- Ha valami miatt, közben lett valaki, aki sokkal normálisabb nálam, és emiatt nem szeretsz, akkor oké. De legyél őszinte kérlek, gondold át és úgy mond, hogy nem szeretsz.

- Utállak. – suttogtam a könnyeim mögött. – Jelenleg annyira utállak, Rob. Nagyon, nagyon utállak.
Elbuktam. Mindennek vége volt...