21. fejezet - Újra együtt

 Sziasztok!

Ma túlestem még két vizsgámon. :) Már nincs sok vissza, megpróbálok ráállni valamilyen rendszerre, ígérem.
Nincs sok hozzáfűzni valóm a fejezethez. Remélem élvezitek majd, nekem tegnap este szép álmom lett tőle. ;)
Jaj, csak egy kérésem lenne. Ha a "nem tetszik"- re nyomtok semmi gond, nem tetszhet minden mindenkinek, de kérhetném, hogy mondjátok el, hogy mi nem tetszett. Csak, hogy fejlődhessek belőle. És mert kíváncsi vagyok.
Köszönöm! <3

Jó olvasást!
Puß
Gitka

***

 ”Oh my darling Bel-Ami, I love you more and more every day." / Maupassant: Bel Ami/

Idegesen tördeltem az ujjaimat, miközben fel alá járkáltam a nappaliban. Byron érdeklődve figyelt a kis házikójából.

- Hol lehet már? A gép már vagy egy órája megérkezett a reptérre, rég ide kellett volna érnie. – mondtam ki hangosan is, ami éppen a fejemben volt. De válasz nem érkezett sehonnan. – Mi van, ha valami baj lett a géppel? Vagy elkapták a lesifotósok…. – kaptam a fejemhez.  – Látod Byron, magamban beszélek, nem vagyok normális. Most meg hozzád beszélek, remek. – rogytam le a kanapéra.

Elég viccesen festhettem. Az ágy már kora reggel kidobott magából, alig vártam a percet, amikor újra láthatom. Persze szinte minden nap beszéltünk, de mégis, egyedül lenni egy új lakásban nem volt annyira szórakoztató. Persze, ezt nem vallottam be egyszer sem Robnak. Akárhányszor csak beszéltünk próbáltam a megértő és boldog barátnő szerepét magamra ölteni. És igaz is volt, hiszen boldog voltam, mert szerettem. És pontosan megértettem, hogy a munkája miatt kellett elmennie. De ugyanakkor hiányzott és a tétlenségem, az egyedüllét néha igazán lehangoló párosítás volt.
Persze rengeteget lógtam a csajokkal, de mégsem volt ugyanaz, mint vele lenni. Az otthoniakkal való kapcsolatfelvétel pluszban még csak tetézte a dolgokat. Nem igazán akartam beismerni magamnak, de kezdett szörnyű honvágyam lenni.

Hirtelen kocsiajtó csapódásra lettem figyelmes. Nem igen figyeltem, mit borítok fel magam körül, repültem az ablakhoz.

- Végre! – sóhajtottam.

Ha türelmesebb lettem volna talán elbújtam volna az ajtó mögött és megijesztem, vagy valami hasonló vicces dolog, de ehelyett szinte a nyakába ugrottam abban a pillanatban, amint beért a házba.

- Wow, ez aztán a fogadtatás, már kezdtem azt hinni, talán nem is vagy itthon. – mondta miközben még mindig a nyakában csüngtem.

- Hiányoztál! Nagyon, nagyon, nagyon!

- Ebben reménykedtem. Túl boldog hangod volt a telefonban. – vigyorgott.

- Szóval legközelebb sírjak? Értettem. – ejtettem magam mellé a kezeimet. – Mellesleg rólad sem hallatszódott annyira, hogy hiányoztam volna…

- Pedig ha tudnád mennyire… hmmm…. de talán van egy mód rá, hogy megmutassam. – indult el a ház belseje felé, miközben szorosan maga mellett tartott.

- Igen? Szerintem először elkellene tenni a táskádat az útból, még a végén valaki átesik rajta… - húztam vissza.

- Vendéget várunk? – kérdezte zavartan.

- Nem. – vigyorogtam. – De látnod kellett volna a kétségbeesett arcodat.

- Áááá… Majd meglátod mit kapsz még ezért. – húzott maga után a háló felé, ezúttal sokkal határozottabban.

Pár órával később még mindig ölelő karjai tartottak fogva, de egyáltalán nem bántam. Magamba véstem mindenegyes mozzanatát. Nem akartam újra elengedni.

- Szóval hiányoztam? – nézett a szemembe kíváncsian.

- Ez nem magától értetődő? – kérdeztem vissza kissé csalódottan. Nekem úgy tűnt, hogy az elmúlt óra elég lényegre törő képet adhatott számára, mennyire rossz volt nélküle.

- De, csak jó hallani. – csókolt a nyakamba. – Most van egy hét szünetem, aztán megint beindul a bolondokháza.

- Egy hét? – lepődtem meg. – És aztán? Nem úgy volt, hogy nem forgatsz semmit sem?

- Még nem kezdődik a forgatás, de van egy rendezvény, ahol nélkülözhetetlennek hiszik a megjelenésemet. – simította ki egy kósza tincsemet a kétségbeesett arcomból. – Sajnálom. Nagyon nem akarlak magadra hagyni, megint. Gyere velem!

- Nem tudok. Az esküvő. Haza kell mennem, tudod.

- Igen, csak ki ment a fejemből, hogy az is pont akkor lesz, mikor L.A.- ben leszek.

- Legalább addig nem fogok unatkozni. Persze, nem mintha idáig unatkoztam volna. – pontosítottam gyorsan. – Igazából jól telt ez a 2 hét. Végre tudtam beszélni a barátaimmal, nem csak futó telefonbeszélgetések erejéig. Tudod, már azt hittem néhányan lemondtak rólam. De jó látni, hogy mégsem. Jó lesz végre hazamenni. Persze anyu rám fogja zúdítani az aggodalmait, meg hasonló.
Ezek a szavak szívből jöttek. Alig vártam, hogy magamhoz öleljem a barátaimat és a családomat. Egyedül csak azt nem vettem észre, hogy szavaim hallatán Rob mellettem milyen szomorú arcot vág.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Semmi. Csak eszembe jutott, hogy én szoktam sokszor siránkozni, hogy milyen ritkán látom a családomat, erre te már lassan 8 hónapja nem láttad őket.

- Oh, tudod a technika fejlődésének hála, szuper kis kütyük vannak, amik segítségével fel lehet venni velük a kapcsolatot.

- Igen, de az nem ugyanaz. Sokkal jobb magamhoz ölelni, mint a telefonban hallgatni a hangodat.

- Ajánlom is.

- Meddig maradsz otthon?

- Előbb megyek, hogy Kitti tökéletes nyugalomban legyen. Rám kell igazítani a ruhát, besegítek a lánybúcsúba is, és persze némi baráti látogatásnak is bele kellene férnie. És otthon is kellene lennem, mert anyu megnyúz. Oh, és beszélnem kell Dáviddal az ötletéről személyesen, mert szavakban leírhatatlanul zseniális anyaga van.

- Értem. Ez mind érthető. De nem felejtettél el valamit? – nézett rám kutakodó tekintettel.

- Nem tudom. Elfelejtettem volna? – gondolkodtam. – Barátok, család, esküvő, mit kellene még elintéznem?

- Dávid?!

- Oh, igen. – kaptam a fejemhez. – Meséltem róla. Tudod ő az egyik barátom, akinek már rég nem adtam magamról életjelet. Frissen végzett rendező a drágám.

- Oh, örülök, hogy ilyen jóban vagy vele. – kelt ki hirtelen mellőlem.

- Mi a baj? Oh.. értem. Féltékeny vagy? – kérdeztem meglepetten. Mindig meglepetésként ért, ha az emberek ÚGY gondolnak rám és Dávidra.

- Nem, dehogy lennék féltékeny erre Dávidra. Nem ismerem, de azt tudom, hogy a „drágád”.
Megkövülve álltam a szobában. Mire észhez kaptam már csak a konyhában értem utol, ahol bőszen szendvicset gyártott magának.

- Rob, nem kell féltékenynek lenned. Semmi okod sincs rá. Ő olyan nekem, mint egy nagy testvér. Csak most kicsit elhanyagoltam szegényt.

- Aha,szegény… remélem azért kibírja.

- Ez most nem volt szép. Csak bíznod kell bennem. És különben is….

- Benned bízok, benne nem. Tudom, neked csak egy barát. De ha neki is minden rendben van látás terén, akkor ugyanazt látja, amit én. És csak egy ütődött ne venné észre mennyire egy főnyeremény vagy. Úgyhogy igenis féltékeny vagyok rá. Főleg, hogy sokkal hosszabb ideje ismer téged. – kezdte el. Láttam rajta, hogy egyre kétségbeesettebb lesz az arca. Na jó hazudnék, hogy nem esett jól, hogy ennyire féltékeny lett hirtelen.

- Állj! – állítottam le, mielőtt még túlságosan is belelendült volna a monológjába. – Végig hallgatnád, hogy miért fölösleges minden nemű aggodalmad Dávidot illetőleg? Nem mintha nem lennél édes, mikor féltékeny vagy. – simítottam végig igen szaporán emelkedő mellkasán.

- Oké. Bocsi. De akkor is….

- Ssss! Megígérted. Szóval lehet, hogy mikor meséltem kifelejtettem egy fontos dolgot Dáviddal kapcsolatban a reakciódat tekintve. Csak nekem ez annyira lényegtelen dolog. – szusszantottam. – Dávid meleg.

Az arcán elhatalmasodó csodálkozást kb. fél perc múlva átvette a megkönnyebbülés.
- Biztos vagy ebben? – kérdezte halkan.

- Igen. Szóval semmi okod rá, hogy attól félj, majd Dávid alattomos módon elcsábít. Inkább nekem kellene téged féltenem tőle. – kacsintottam rá. Már elég nyugodt volt, hogy értse a viccet.

- Öhm, oké. Ez most kicsit meglepett. Nem igazán voltak idáig meleg ismerősim. És hát most sincsenek, ha belegondolok. Nem mintha bajom lenne velük, nem azért. – szegezte le gyorsan.

- Jól van, nincs semmi baj.

- Viszont biztos, hogy megint iszonyúan fogsz majd hiányozni. – húzott magához.

- Na, ne szomoríts el, oké? – gondolkoztam. – Mit csinálunk ma?

- Mára vannak terveim. Nem kell hozzá más, csak te. – somolygott. – De holnap, ha gondolod összezörrenthetem a fiúkat, már ha Londonban vannak. Vagy beugorhatunk anyuékhoz is, ahogy gondolod. Vagy elmehetnénk kettesben valahova.

- Tényleg? – lelkesültem fel. – Elmehetünk? Már úgy értem, ha kilépünk együtt nem fognak a lesifotósok követni?

- Megoldjuk. És ahova vinnélek, különben sem nagyon járnak lesifotósok.

- Szuper! – nyomtam egy hatalmas csókot az arcára. – Persze a srácokat is jó lenne látni, hiszen csak Marcus lődörgött az elmúlt két hétben folyton körülöttem. – jegyeztem meg kis iróniával. – Nem tudom, hogy el tud-e majd még viselni.

- Jól van. Lehet, hogy kicsit túlzásba estem. De nem akartam, hogy egyedül legyél, amíg nem vagyok itt.

- Oké. – bólintottam annak jeléül, hogy el van felejtve. – Mi is volt a mai napra a további terved? – kérdeztem reménykedve, hogy pontosan arra gondolt-e, amire én is. Szerencsére nem tévedtem…

***

Másnap délelőtt átugrottam Grace-hez, mivel sürgős sms- t kaptam tőle. Hanyatt homlok rohantam fel a lakására, el sem tudtam képzelni, mi lehet annyira sürgős. Az üzenetben csak ennyi állt: „ Hatalmas gondban vagyok. Segíts! G.”
Ebből mégis mire kellett volna következtetnem? Persze a legrosszabb dolgok villantak be egyből. Rob kicsit durcás volt, mikor délelőtt 10-kor kimásztam mellőle az ágyból, de végül elindultam.
Mikor felértem Grace- hez a világ talán egyik legviccesebb képe tárult elém. Szegény a szobája közepén egy hatalmas ruha kupacon üldögélt.

- Te jó ég! Itt meg mi történt? – kérdeztem. – Azt hittem baj van. Jaj, Grace tudod, mennyire rám hoztad a frászt! Azt írtad baj van, már mindenre gondoltam.

- Baj is van. Nem látod?! – válaszolt kétségbeesetten.

- Megtámadott a szekrényed?

- Nem vicces. – felelte kissé ingerülten. – Eric elhívott randira és fogalmam sincs, mit vegyek fel. Azt hittem nem is érdeklem, de elhívott. És persze nincs egy normális göncöm se, amit felvehetnék.

- Oké, először is nyugodj meg. – mondtam, miközben megpróbáltam elhurcolni a ruháitól. – Nem is tudtam, hogy ennyire tetszik neked Eric. Sosem mondtad! – jegyeztem meg.

- Nem akartam nagy dobra verni. Azt hittem, keresztül néz rajtam. Aztán tegnap összefutottunk és elhívott. Én meg itt állok ruha nélkül. Sophie nincs Londonban, elutazott a szüleihez, és bárkit hívtam senki sem ért rá. Nem akarom elszúrni ezt az estét. – fújta ki a levegőt.

- Ugye tudod, hogy még csak délelőtt van. Estig még rengeteg idő van. – amint kimondtam, már bántam is, Grace szúrós pillantását tekintve.

- Ez fontos nekem. Kedvelem Ericet. Jó fej srác, kedves, és ugyanazokban a körökben dolgozik, mint én. Tudtad, hogy ez volt a 3. közös forgatásunk? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Nem, nem tudtam. – mosolyogtam. Meglepett, hogy ennyire tetszett neki Eric, bár sosem említette. – Na, akkor nézzük azokat a ruhákat. Biztos, hogy van itt valami.

Nagyjából 1 óra keresgélés és győzködés után megtaláltuk a megfelelő öltözéket a „nagy napjára”. Persze, ha nem lett volna ennyire kikészülve, már az első 5 perc után belátta volna, hogy az a ruha igenis tökéletes.

- Mennyasszonyok nem keresgélnek ennyi ideig, mint te.

- Dehogynem. Köszi, hogy átjöttél. Nem tudom, mit csináltam volna nélküled.

- Valószínűleg a mentők a ruhakupac alján találtak volna meg. – nevettem.

- Jut eszembe mikor mész haza? Mondtad, hogy a barátnődnek most lesz esküvője.

- Nem sokára. De még nem tudom meddig maradok kint. Jó lenne mindenkihez eljutnom.

- És Rob? – kérdezte. – Nem megy veled?

- Ugyanakkor lesz valami rendezvénye, amin kötelező a megjelenés. És nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

- Áh, kár. Akkor ki lesz a kísérőd?

- Nem tudom. Kicsit lelkiismeret furdalásom is van, hogy ennyire kimaradok a szervezésből, ezért is akarok korábban hazamenni. Valamennyire kárpótolom majd Kittit.

- Én is akarok esküvőre menni. – sóhajtott fel.

- Legyél szép ma este és ki tudja. – vicceltem.

- Nagyon vicces! Te jó ég, készülődnöm kell.

- Igazad van, végülis csak egy fél napod van, hogy elkészülj. – hecceltem. – Oké, én mentem. Jó szórakozást! Szia!

- Majd mesélek. Szia!

Kicsit tovább tartott a barátnői segítségnyújtás, mint gondoltam, de végül ismét ott lehettem, ahol szerettem volna.
Rob nagyon bele volt mélyedve valamibe, mikor hazaértem.

- Szia! Mit olvasol? – kérdeztem.

- Steph adott egy forgatókönyvet.  – nézett fel a lapokból.

- És érdekes?- kérdeztem.

- Idáig tetszik. Lehet, hogy elvállalom. – vonta meg a vállát.

- Tényleg? Na jó már engem is érdekel. – ültem le mellé. – Mi a címe?

- Bel Ami.

- Uh, ismerős. Van egy ilyen című Maupassant regény is, tudtad?

- Ez pont a könyv átirata. – nézett rám, mint aki roppant módon élvezte, hogy egy ilyen hírt közölhet velem.

- Oh. – kicsit meglepődtem. Ismertem a könyvet. Pontosan emlékeztem még a történetére. – Tudod is miről szól? Úgy értem.. na jó… mutasd azt a forgatókönyvet. – vettem ki a kezéből.

- Nagyjából ismerem a történetet. Még nem értem a forgatókönyv végére. Most kezdtem, mikor elmentél. De tetszik az újságíró karaktere.

- Pontosan melyik karakterre is gondolsz?

Még annyi rémlett a könyvből, hogy egy újságíró terelgeti a főszereplő fiatal férfi útját, de az a karakter túl idős lett volna Robnak. Ellentétben a főszereplővel. Az a szerep tökéletesen ráillett volna. Persze ha eltekintek attól az aprócska ténytől, hogy az egész történet alatt a nők gyengeségét kihasználva lépked feljebb a ranglétrán. A főszereplő neve…

- George Duroy. – válaszolta természetesen.

- Ugye tudod, hogy ez egy... igen bonyolult karakter? – kérdeztem feszengve.

- Igen, de érdekes lenne eljátszani. Nem egy nagy film, de tetszene. És nem játszhatom életem végéig Edward karakterét. Nem is szeretném. Ez más lenne.

- Nagyon más. - tettem hozzá.

- Em, furán viselkedsz…. – jegyezte meg.

Én pedig kitörtem.
- Oké, ez most hülyén fog hangzani. Nekem ez új, szóval ne nevess. Ez a pasi, akit elakarsz játszani sportot űz a nők elcsábításából. Olvastam a könyvet, tudom. Minimum három szexjelenet van benne. És akkor még csak tippeltem…

- Féltékeny vagy. – vigyorgott. – Most te vagy féltékeny.

- Mondtam, hogy ne nevess ki. – temettem az arcom a kezeim közé.

- Nem nevetlek ki. Szeretlek. – húzott magához.

- Más nők is látni fognak. – mondtam ki halkan, szinte suttogva azt, ami igazán zavart. Csodáltam, hogy egyáltalán meghallotta.

- Idáig is akárki láthatott.

- Tudod, hogy nem úgy értem. – néztem fel rá. – Oké, nem mondtam semmit sem.

- De igen, mondtál. Em, ha zavar, nem vállalom el. Nem is biztos, hogy lesz belőle valami.

- De igen, ha tetszik el kell vállalnod. Én majd elviselem, meg kell szoknom, nem igaz?

- Nem akarok meztelenkedni. – fintorodott el. - És nem is csinálhatnák annyira durván meg a filmet. A forgatókönyvben sincs, csak pár pikáns jelenet.

- Pár pikáns jelenet… Mégis mennyire pikáns? – érdeklődtem.

- Nehéz lenne leírni, de ha akarod… - hajolt hozzám közelebb, majd még közelebb…

- Áá, nem úgy volt, hogy anyudéknál vacsizunk? – tettem az ujjamat ajkaira.

- Ne már! Lemondjuk. – válaszolta határozottan. Majd egy újabb mozdulattal elkezdte lehámozni a vállamról a ruhámat.

- Még mit nem. – csóváltam meg a fejemet. – Ha mégis lesz valami a filmből, ezzel segítek, hogy még jobban „teljesíts” majd.  – nyomtam meg jól a „teljesíts” szót.

- Em, ha el is készül addig még több hónap van.

- Akkor nagyon jónak kell lenned a szerepedben. – nyomtam vissza a kanapéra. – A rajongókért mindent.

- Gonosz vagy! – fonta keresztbe maga előtt a kezeit.
A hatás kedvéért kivonultam a konyhába. Úgyis össze akartam ütni valamit Rob szülei számára.

- Ezért, ha beindul a film, el kell jönnöd velem a forgatásra, bárhol is legyen. – jött utánam.

- Hát jó, nehogy a rajongóid letámadjanak. – csókoltam meg szenvedélyesen.