24. fejezet - Család körében

Halihó!

Igen, még csak szerda van, de itt vagyok a fejezettel. :D
Ez most ilyen... MEGLEPETÉS! XD

Jó olvasást!
Puß
Gitka


***

"Otthon az, ahol együtt van a család."

/Hősök c. film/

Sohasem voltam teljes mértékben kibékülve a repüléssel. Érdekesen hangozhat, de úgy voltam vele, ha az embereknek repülniük kellene, akkor biztos lenne valamilyen természetes módszer, amivel megtehetnék. Nem csak a repülésre irányuló kellemetlen érzéseim miatt tördeltem már vagy egy órája az ujjaimat. Úgy éreztem soha nem fogunk földet érni. Aztán körülbelül két óra repülés után végre leszálltunk. Izgatott voltam. Még a felszállás előtt beszéltem anyuval, de nem mondta meg pontosan ki jön ki elém. Nos, én bárkinek örültem volna jelenleg a rokonságomból. Oké, nem mindenkinek.
Mikor kiértem a terminálba azonnal ismerős arcok után kezdtem kutakodni. Nem volt nehéz megtalálnom őket. Egy kisebb fogadóbizottság várakozott rám.

- Jaj, végre, hogy megérkeztél kislányom! – vetette rögtön a nyakamba magát anyu.
Valami hasonló reakcióra számítottam tőle, így nem lepett meg. És nem mellesleg nekem is szörnyen hiányzott már, hogy magamhoz ölelhessem az anyukámat.

- Hello nagylány! Jól utaztál? – jött oda hozzám apu is, miután nagy nehezen anyu engedett az öleléséből.

- Tudod, hogy nem szeretek repkedni, de nem volt semmi baj. Jó végre földet érezni a lábam alatt. – öleltem meg végre az apukámat.

Aztán sorra jöttek a többiek. Ott volt Bogi, akinek arcáról sugárzott a boldogság. Rögtön megjegyeztem magamnak, amint sikerül négyszemközt tartózkodnunk tüzetes beszámolóval kell, hogy előálljon nekem. Meglepetésemre papám is kijött elém, ami külön öröm volt számomra. Mégis a tényleges döbbenet akkor ért utol, mikor a keresztszüleim léptek elém, hogy üdvözöljenek. Bár nem volt semmi okom, hogy haragudjak rájuk, mégis szorongva éreztem magamat a közelükben. Úgy vettem észre, ők is hasonlóképpen érezhetnek a kialakult szituációval szemben, de nem volt semmi komolyabb fennakadás.
A hatalmas fogadóbizottságnak végül meg lett az előnye, mindenki gyorsan felvett valamit a csomagjaim közül és elindultunk a kocsikhoz. Bár Byront nem hoztam magammal, így is sikerült kitennem magamért pakolás terén. Reméltem, hogy nem volt rossz döntés Grace- re bíznom a kis drágámat, de nem szerettem volna a fél világon keresztül hurcolni. Robot pedig inkább megkíméltem ettől a feladattól, már csak az utazása miatt is. Meg hát férfiak…
Elég volt egy aprócska gondolat, hogy máris hiányozzon. Tudtam, hogy megígértem amint leszállok telefonálni fogok, de mégsem akartam a kísérőbizottság előtt megejteni a beszélgetést.
A hazaút végül elég gyorsra sikerült. Anyuékkal és Bogival mentem az egyik kocsival, papa pedig a keresztszüleimmel a másikkal. Már itt kellett volna sejtenem, hogy valami készülőben van.
Minden akkor kezdett nagyon gyanússá válni, amikor hazaérve a házunk előtt több kocsi is parkolt.

- Hát itt meg mi történt? – kérdeztem anyut, miután kiszálltunk a kocsiból.

Azonban válaszolni már nem volt ideje, ugyanis az egyik unokatesóm rohant ki a házból.

- Megjött Em, itt vannak. Anyúú! – kiabálta, miközben vészes sebességgel közeledett felém. Meg kellett állapítanom, hogy Zalán semmit sem változott amióta utoljára láttam, talán csak még hangosabb lett. – Szia! Már nagyon vártuk, hogy megérkezzetek. – mondta csillogó szemekkel.

- Hello! Ez ám a meglepetés. Fogalmam sem volt róla, hogy itt vagytok. Különben biztos jobban siettem volna. – túrtam össze a haját játékosan. Persze rögtön lereagálta dolgot egy „Ne már!”- ral, de azért mindig is ő volt a kedvenc unokaöcsikém.

Mire nagy nehezen bekeveredtünk a lakásba kiderült számomra, hogy a szűkebb rokonságom mind nálunk tartózkodik. Természetesen mindenki egyszerre szeretett volna üdvözölni, de szerencsésen megoldottuk a dolgokat. Kicsit feszülten nyújtogattam a nyakamat egy bizonyos rokonom után, de szerencsére nem láttam a tömegben. Arra a találkozásra még nem voltam felkészülve, és kedvem sem lett volna elrontani a mostani felhőtlen hangulatot.

- Oké, most már el kell mondanod, hogy mi is folyik itt, anyu.

- Nehogy azt mond, hogy nem jöhet össze a család egy ebédre, ha az egyetlen kislányom egy fél év után haza jön? – kérdezte anyu.

- Dehogynem. Örülök, hogy itt vagytok. – fordultam a családom és Bogi felé. – Hiányoztatok!

- Na, jól van, gyorsan felvisszük a csomagokat, addig mindenki üljön asztalhoz. – vette kézbe az irányítást apu. – Hagyd csak, majd én felviszem ezeket. – vette ki a kezemből a csomagokat.

- Köszi, apu!

- Kikér egy kis frissítőt ebéd előtt? – kérdezte körbe a vendégséget anyu.

- Mindent tudni akarok ám. – súgtam oda gyorsan Boginak.

- Ezt én is elmondhatnám. – súgta vissza halkan, miközben leültünk az ebédlőasztalhoz.

A fantasztikus ebéd elfogyasztása után beültünk a nappaliba beszélgetni. Természetesen én voltam terítéken. Utáltam a középpontban lenni.

- Na, akkor mesélj nekünk valamit. – kérte anyu testvére, Judit. – Biztos történt valami érdekes Angliában a fél év alatt.
Hirtelen kémlelő tekinteteket éreztem magamon. „Na most legyél okos Emili!”
Mégis mit kellett volna mondanom?! Hát, csak tudjátok a szokásos: dolgoztam, aztán munkát kaptam egy forgatáson és most együtt járok, sőt gyakorlatilag össze is költöztem egy színésszel, majd másfél hónap ismeretség után. Hogy ki a pasi? Áh, csak Robert Pattinson. Nem hiszem, hogy ezt lett volna a megfelelő válasz a kérdésre.

Ehelyett csak ennyit mondtam:
- Sikerült munkát kapnom egy forgatáson, szóval mindenképpen jó ötlet volt kimennem. – Mindenki gondoljon ezek után, amit akar.

- Az szuper. Mondtam anyunak, hogy jelenkezek a Művészeti Főiskolára jövőre, de hallani sem akar róla. – panaszolta unokahúgom.

- Még jó, hogy nem. Mégis miből élnél meg akkor, elárulnád? Tudod, te milyen keveset keresnek itthon a színészek. – közölte könyörtelenül Judit lányával. – Ezt Emili is pontosan meg tudja neked erősíteni, gondolom. – fordult felém.

- Hát, ha jó vagy, meg lehet élni belőle. – néztem bocsánatkérő szemekkel nagynénémre. – De idehaza egészen más helyzetek uralkodnak, mint odakint.

- Na látod, anyu! Színésznő leszek. – jelentette ki lelkesen Ági.

- Várjuk meg, hogy jövőre is ezt fogod- e gondolni, helyes?

- Oké, akkor visszatérhetünk a témára. – egyezett bele örömmel Ági.

- Nem is tudtam, hogy ilyen terveid vannak, de ez tök jó.

- Beléptem egy kisebb diáktársulatba és azt mondják, hogy egész jó vagyok, és szeretem is csinálni, csak anyu nincs kibékülve az ötlettel. De majd ha itthon nem találok szerepet, kinézek mondjuk Angliába. És talán te is tudsz majd valamit segíteni nekem.

- Mert azt hiszed Em, majd akkor is kint lesz, amikor te odaérsz, hogy kint vállalhatsz szerepet? – kérdezte tőle nagypapa. – Remélem, hogy nemsokára végre hazajössz, kincsem.

- Hát, még nem tudom, hogy lesz, őszintén. – kezdtem el idegesen piszkálgatni a hajamat.

- Na, végre érdekes témához értünk. - fordult felém keresztapám. – Anyád azt mondta, hogy szemet vetett rád egy angol pasi.
Bár mostanában nem volt a legjobb a keresztszüleim és köztem lévő viszony, mégsem tudtam nem mosolyogni ezen a megfogalmazáson. Ezért is szerettem keresztaput.

- Valahogy úgy. – mondtam mosolyogva. Mellettem Bogi alig tudta visszafojtani a nevetést.

- Szóval igaz! – sikkantott fel unokahúgom. Megfagyott az ereimben a vér. Szóval tudják. Persze jelent meg rólunk kép, de nem volt annyira magától értetődő, hogy én vagyok a képeken. Nevet pedig szerencsére még egy újság sem közölt.

- Anyu, elmondtad nekik? Komolyan? – méltatlankodtam.

- Én csak annyit mondtam, hogy van egy angol barátod. – nyugtatott meg.

- Egy angol pasival jársz! Részleteket. Na lécci!!! – kérlelt Ági. Szavakban leírhatatlan mennyire megkönnyebbültem, hogy mégsem tudják pontosan kivel is járok. Nem tudtam, hogy kellene egy ilyen horderejű információt megosztanom velük.

- Mivel foglalkozik a barátod? – kérdezte Judit.

- Jaj, anyu, az nem fontos! – csattant fel Ági. – Jól néz ki? Hogy hívják?

- Jaj, csak erre tudsz gondolni lányom…

- Jól néz ki. – válaszoltam. – És mellesleg színész. Robnak hívják. – fordultam Judit felé bocsánatkérően. Tudtam, hogy ez a hír, nem igazán pont abban lesz segítségére, hogy lebeszélje a lányát a színészi pályáról. Nem is tévedtem.

- Na, látod anyu! A barátja is színész. Na és hol találkoztatok? – kérdezte izgatottan.

Úgy döntöttem felesleges dolog lenne hazudnom.

- A forgatáson.

- Vele dolgoztál? Éva mondta, hogy személyi asszisztens voltál végül is. – kérdezte Péter, Judit férje.

- Igen, vele. – feleltem szűkszavúan.

- Na és meg tud élni a fizetéséből? – kérdezte kíváncsian Judit. Erre a kérdésre nem számítottam, de végül is csak a lányát szerette volna meggyőzni továbbra is. – Bocs, hogy ilyet kérdezek.

- Igen, elég jól megfizetik. – mondtam. „ De még milyen jól.”

- Na, látod anyu! Én megmondtam.

- Hát persze. De például mennyit kapott az utolsó munkájáért? - vetette oda kérdést Judit, mikor már azt hittem megmenekültem. Segélykérően néztem anyura, de végül maga Rob mentett meg.

- Ne haragudjatok, de ezt fel kell vennem. Elfelejtettem felhívni valakit. – álltam fel gyorsan.

- Nyugodtan beszélhetsz itt is. – nézett rám Bogi vigyorogva.

- Inkább kimegyek, bocsi. - De még mielőtt kimentem volna még odatátogtam neki egy: „Te áruló”-t.

- Szia! Bocsi, csak a családom letámadott. – kezdtem gyorsan.

- Szia! Már azt hittem valami baj van. De akkor megnyugodtam. Milyen otthon lenni?

- Jó és rossz egyben. Éppen vallatnak.

- Oh, csak kíváncsiak mi történt veled mialatt nem láttak.

- Hát pontosan ez az. Mert te történtél velem.
Arra számítottam, hogy majd mond valami biztató dolgot, de csak hangos kacagás hallatszódott a vonal túloldaláról.

- Te most kinevetsz? – kérdeztem.

- Bocsi, csak annyira aranyos volt, ahogy mondtad. Csak mond el nekik, és kész.

- Te könnyen beszélsz. – mondtam. – Na, majd hívlak, mert azt hiszem most jött utánam valaki. – indultam vissza a nappaliba.

- Hiányzol! Majd hívlak.

- Oké, hívj, ha már L.A. – ben vagy. – mondtam. – Te is hiányzol. Szeretlek!

- Én is szeretlek! – mondta majd letette.

Sokkal nagyobb örömmel ültem vissza Bogi mellé. A folyamatos mosolyból az arcomon pontosan tudta, kivel is beszéltem. A többiek arcáról még csak a sejtés volt leolvasható.

- Csak nem vele beszéltél? – kérdezte nagypapa.

- De igen, vele. Nem tudtam felhívni, mióta leszálltam.

- Jaj, de édes! – ájuldozott Ági.

- Szerintem nyálas. – közölte Zalán.

- Azt mondtad, hogy L.A.-be megy? – kérdezte Judit. Befelé jövet úgy látszik elfelejtkeztem arról, hogy páran beszélnek angolul. – Bocsi, csak éppen hallottam. Nem angol a barátod?

- De igen, csak át kellett ugrania pár napra az USA-ba. Amolyan promóciós dolog. Vannak kötelező megjelenései, amiken a filmjét pénzelő stúdió elvárja, hogy megjelenjen.

- Ez tök jó. Tök mázlista a barátod. Bárcsak én is ott lehetnék L.A.- ben. Pont most lesz a városban egy Remember Me-s sajtótájékoztató. A barátnőimmel pont a héten néztük meg a filmet neten, nagyon jó, nézd meg mindenképpen.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Inkább próbáltam az ásványvizemre koncentrálni.

- Komolyan bármit megadnék érte, hogy ott lehessek. – ájuldozott Ági. Mellettem Bogi egy jól irányzott ütést mért közben a bordáim közé. – Komolyan az a pasi annyira jól néz ki!

- Most meg mégis miről beszélsz? Úgy mond, hogy mi is értsük. – szólt rá Péter.

- Jaj, apu! Te ezt nem értheted. Ez olyan lányos dolog. De szerintem Em és Bogi tudja, mire gondolok.

- Na, azért minket se hagyj ki a dologból kislányom. – mutatott Judit magára és anyura.

- Engem ne keverj bele ebbe. – védekezett anyu engem figyelve.

- Bár nem tartozik az eredeti témához, de ha egy hasonló pasival állítanál be lányom egyik nap biztosan nem küldeném el a háztól. – nézett mosolyogva a lányára Judit. – Helyes fickó az a Robert Pattinson.

Na, ez a volt az a pillanat, amikor Bogi és én egyazon pillanatban fulladtunk kis híján a poharunk tartalmába. Egy percig beszélni sem tudtam. Mire mindketten levegőhöz jutottunk a rokonaim kíváncsi tekinteteivel találtuk szembe magunkat. Tudtam, hogy most kellene elmondanom a teljes helyzetet, de unokahúgom gyorsabban összerakta a kirakós darabkáit.

- Volna egy kérdésem… A barátod angol, színész, L.A. –be kell mennie valami promóciós dologra és azt mondtad Robnak hívják? – kérdezte egyre elhaló hangon.

- Igen. – feleltem halkan, várva a reakciókat.
Egyszerre kerekedtek ki Ági szemei és pattant fel a fotelből. Eszeveszetten kezdett el ujjal mutogatni rám és a levegőben hadonászni.

- Mond, hogy nem! Oh, te jó ég! Nem hiszem el! Most komolyan! Csak viccelsz velem! – sikítozott.

- Bár nem tudom, pontosan mire gondolsz, de azt hiszem, a reakciódat nézve, nagyon beletaláltál.

- Te Robert Pattinsonnal jársz!

- Hát, nagyon úgy néz ki. – feleltem.

- Szóval nem jár Kristen Stewarttal. – állapította meg. – A francba! Mármint nem úgy értem, csak fogadtunk egy barátnőmmel, de mindegy. Nem hiszem el, hogy tényleg az unokanővérem Rob barátnője. – ájuldozott továbbra is.

- Szóval ezért voltál olyan titokzatos, amikor Em barátjáról kérdeztem? – fordult Judit anyuhoz.

- Jobbnak láttam, ha Em mondja el. És ki tudta volna megmondani közben mi történik.

- De kérlek, ne nagyon mondjátok el senkinek sem. – kértem őket. – Nem szeretnék ott díszelegni az újságokban.

- Hát persze, hogy nem mondjuk el senkinek sem. – ígérte meg keresztapám. Bár tudtam, hogy Fanninak mindenképpen tovább fogják adni, kicsit megnyugodtam.

- Főleg rád gondoltam Ági. – néztem rá kérlelően.

- Oké, ígérem nem írom meg egy rajongói oldalnak sem, nem teszem fel semmiféle közösségi oldalra stb. stb… Így jó lesz?

- Tökéletes. – nyugtáztam.

- Akkor te voltál ott vele azoknál a romoknál múlt héten, és pár hónapja azokon a paparazzi képeken, ami kijött az újságokba. – jegyezte meg.

- Hú, de jól értesült vagy. – lepődtem meg. Bár elég jó kapcsolatban voltunk, nem tudtam, hogy ennyire nyomon követné bárki munkásságát és a magánéletét. Arra pedig még legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a valaki pont az én barátom lenne.

- Van egy szűkebb rajongói kör, amibe úgymond beletartozom. Tudod netes oldalak, meg minden. – vigyorgott.

- Oh, hát ez remek. Komolyan gondoltam, hogy senkinek se egy szót sem.

- Tudom, tudom. Lakat a számon, ígérem, Bár nehéz lesz megállni. – mondta. – Mondjuk egy autogrammért cserébe már…

- Jól van értettem. – mosolyogtam. – Megkapod az aláírásodat.

- Többet is?

- Te jó ég! Mennyit?

- Majd még összeszámolom. – mondta izgatottan.
Hatalmas kő esett le szívemről, hogy már nem kell ezt az információt rejtegetnem senki elől sem.

- Örülök, hogy boldog vagy szívem. – mondta nagypapa. – Főleg azok után, ami történt.
Hát papa mindig is különleges ráérzéssel tudott a legrosszabb pillanatokban ilyen hozzászólásokat megejteni. Kínosan keresztszüleim felé pillantottam, ők sem érezték jobban magukat.

- Jelenleg nincs okom panaszra, papus, szóval nem kell aggódnod az unokád miatt. – nyugtattam meg, hogy többet ne hozzuk fel azt a témát.

A nap további részében Ági párszor még tett fel érdekes kérdéseket Robbal kapcsolatban, de mindent összevetve nagyon jól viselkedett. Kellemesen elbeszélgettem mindenkivel, bár keresztanyuékkal görcsösen kerültünk egy bizonyos témát. Juditék búcsúztak el elsőre, mivel Zalán hamar kidőlt a sorból. Aztán a többiek is lassan hazaindultak, apu pedig elvitte nagypapát. Sajnáltam, hogy a másik nagyszüleimmel nem találkozhattam, de nem várhattam el, hogy az ország másik feléből ekkora utat tegyenek meg értem.

Miután mindenki elszállingózott Bogival felajánlottuk anyunak, hogy segítünk elpakolni az asztalról, de szépen elküldött, hogy beszélgessünk nyugodtan.

- Na, mesélj vigyori. Mi a helyzet Gáborral? Együtt vagytok, vagy nem?

- Együtt vagyunk! – lelkendezett. – Tegnap elvitt a szüleihez. Édes egy apja van, bár az anyukáját nem bírom annyira. Tipikus újságíró feje van. Látnod kellett volna, hogy méregetett.

- Jaj, szegényem. Tuti meg fog kedvelni. Úgy örülök, hogy végre sínen vagytok. Be kell mutatnod a híres Gábornak. Mondjuk holnap valamikor? Bár Kittivel is találkoznom kell.

- Találkoznunk pontosabban. De benne vagyok.

- Itt alszol? – kérdeztem. – Akkor holnap bemehetnénk együtt a városba.

- Hát persze, anyukád már megelőzött. – felelte.

- Szuper. Akkor itt az ideje, hogy belekezdj a részletek mesélésébe. – mondtam, miközben magam előtt toltam a szobám felé.

- Dumapartit csapunk? – kérdezte vigyorogva. – Mint a régi szép időkben…
Hát az igaz, hogy nem ez lenne az első eset, hogy egy estét átbeszélünk alvás helyett és magunkat ismerve, nem is az utolsó.