23. fejezet - Hegek

Sziasztok!
Ma korábban jön a fejezet. Remélem nem baj. :$
Nincs sok hozzáfűznivalóm.
Jó olvasást!




Ui.: Köszönöm az előző fejezethez a csodás hozzászólásokat.




***
"Észrevettétek a hegeket, amiket magatok mögött hagytatok? Nem. Valószínűleg nem. Mert a legtöbb szabad szemmel nem látható." /Jay Asher/

Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam. Talán ha egy órácskára sikerült elaludnom. Erősen markolásztam a takaró szélét, mintha az abba való kapaszkodás bármit is megoldana. Bár nem tudtam aludni a bennem kavargó érzésektől, mégsem vettem észre, mikor mellettem az ágy megüresedett. Idegesen keltem ki az ágyból, féltem, hogy a ház többi részében is ugyanez az üresség fogad majd.
Az egész házat csend lengte körül, mint valami halottasházban. Minden megtett lépésem visszhangzott a falakról. Rettegés kerített magába. Nem kellett volna ennyire kiborulnom az este. Így távlatból minden annyira hülyeségnek látszott. Még sosem veszekedtünk ennyire, mint múlt éjjel.
A nappaliba érve a csend még jobban érzékelhetővé vált számomra. Nem is tudom miben reménykedtem. Talán abban, hogy majd a kanapén találom Robot. De nem így volt.

Hirtelen erős káromkodás ütötte meg a fülemet. Más esetben bántotta volna a fülemet, de ebben a pillanatban a legszebb hangokat jelentették számomra. Mégsem ment el…

Elmosolyodtam. Aztán egy második gondolat is bekúszott a gondolataim közé. A tegnap estét feledve futottam ki a hátsó teraszra.

- Ugye nincs baj? – kérdeztem aggódva.

- Csak kifogyott ez az átkozott öngyújtó. – nézett fel bosszankodva a lépcső aljáról.
Annak a két vöröslő szemnek a látványától ugrott be minden a tegnap estéről. Rob ott ült összetörve a lépcső alján, körülötte egy tucat elszívott cigi csikkel.
Hirtelen állt fel, nem számítottam erre.

- Sajnálom. Tényleg. Egy idióta vagyok, Em. Észre kellett volna vennem, igaz? De mégsem. Akkora egy barom vagyok. Ne haragudj, kérlek. Kérlek. – kezdett bele. Szörnyen letörtnek és feldúltnak látszott. A szemeiből kiolvasható volt minden érzés, ami ott kavargott bennem is. De mindenekelőtt egy kétségbeesett gondolat: „ Nem akarom elveszíteni!” Én sem akartam őt! 

- Tudtam, hogy elfogom rontani, de nem akarom, hogy pont egy ilyen ostobaság legyen az, ami közénk áll. Nem Nina, vagy Bia. Vagy akárki más… - lépett hozzám közelebb. Közben idegesen babrálta a cigis dobozát.  - Ostoba voltam. Megbocsátasz?

Valami olyasmit kellet volna mondanom, hogy „pár szó nem teszi helyre, hogy nem bízok meg bennem Dáviddal kapcsolatosan” vagy „ attól, mert még most ezt mondod, nem biztos, hogy legközelebb nem fog megtörténni ugyanez” vagy valami hasonlót. De egyetlen ilyen hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem azokba kétségbeesett, kérlelő szemekbe és éreztem, hogy szükségtelen lenne bármit is mondanom.

- Persze, hogy megbocsátok. – léptem elé egy lépéssel. – Már persze, ha te is megbocsátasz, azért amit este mondtam. – néztem fel a szemeibe.

- Nincs miért, átgondoltam mindent, amit mondtál és igazad volt. Csak annyira vak voltam, hogy nem vettem észre. Vagyis inkább nem akartam tudomást venni róla. Mert én nem úgy tekintek Biára, mint ő rám. De ezen nem tudok változtatni, mármint az ő részéről. Sajnálom. Nem akartam veszekedni. – ölelt végre magához.

- Én sem. – simultam bele az ölelésbe.

- Hiányoztál az este.

- Te is nekem. Nagyon nem tetszett ez a felállás. Reggel megijedtem, hogy elmentél.

- Olyat sosem tennék.  – kérdő tekintetem láttán hozzátette. - Nem menekülnék el a problémák elől. Helyre akartam ezt hozni, csak kellett egy kis friss levegő és megőrjített a tudat, hogy bár ott vagy mellettem mégis egyedül vagyok. Így kijöttem kicsit kiszellőztetni a gondolataimat.

- És minderre rásegítettél egy doboz cigivel? Remek! – fintorogtam.

- Öhm, hát nem sok kell hozzá, hogy elfogyjon.

- Nem akarok ilyenek miatt összeveszni veled.  – simítottam végig az arcán. Megnyugodtam, hogy a tekintette sokkal jobban hasonlított az általam szeretett férfiéra. – Szeretlek!

- Oh, én is. Ha tudnád mennyire! – kapott fel hirtelen.

- Hé, tegyél le! – kiabáltam kétségbeesve, de ő nem hallgatott rám. Egyenesen a konyhába cipelt, ahol végre újra lábaim alatt tudhattam a biztos talajt. – Mire készülsz? – kérdeztem kíváncsiskodva.

- Egyfajta kárpótlást nyújtok a tegnap esti szörnyű kis kiruccanásunk miatt. – kacsintott. – Kezdődően egy reggelivel a lá Rob.

- Hmmm. Jól hangzik. – válaszoltam. – És mi a napi ajánlata?

- Öhm… - nézett bele gyorsan a hűtőbe. – Nos választhat a pirítós, a gabonapehely és a tojásrántotta között.  – ment bele a játékba.

- Micsoda lehetőségek. Ön szerint mi lenne a nekem megfelelő? – álltam fel az asztaltól egyre közelebb araszolva felé.

- Nos, ha ajánlhatok, a barátnőm egyszer megdicsérte a tojásrántottámat.

- Szerencsés egy lány lehet. – simítottam végig a karján. – És valami desszertet tudna a reggeli után ajánlani?

- Igazából én vagyok a szerencsés, hogy még mindig mellettem van. – vette két keze közé az arcomat. – Mégis milyen desszertre gondolt?

- Nem egyértelmű? – mosolyogtam rá. – Rád. – húztam közelebb magamhoz.

- Oh, elnézést hölgyem. Kicsit lemaradtam. Mikor is lettünk mi a tegező viszonyba egymással? – nézett rám komoly tekintettel.

- Jaj, csak fogd be. Inkább a desszerttel kezdeném. A reggeli még várhat. – csókoltam meg szenvedélyesen. Ez alkalommal ő sem mutatott semmi féle ellenkezést

 Két órával később pihegve bújtam a karjai közé.

- Mégis van valami jó ebben a veszekedésben.

- Úgy látod? – kérdeztem.

- Viccelsz? Békülés szex. – mondta ki a magától értetődőt.

- Annyira férfi vagy. – csókoltam szájon.

-  Melletted nem nehéz. – kaptam én is egy puszit a hajamra.

- Tudod min gondolkoztam? – kérdeztem izgatottan. Eszembe jutott valami, amit már rég fel akartam volna hozni.

- Oh, jaj, most félnem kellene? – kérdezte gyorsan.

- Nem, nem kell, nem olyan dolog. – nyugtattam meg. – Csak az jutott az eszembe, hogy még sosem játszottál nekem.

- Oh, ezt gyorsan orvosolhatjuk. – kelt ki mellőlem az ágyból. – De te is kellesz hozzá. Gyere! – nyújtotta felém a kezét.

Egészen a nappaliig hurcolt, majd ott leültetett a zongora mellé és játszani kezdett.

- Igazából arra gondoltam, hogy még sosem hallottalak gitározni, de ez valami csodálatos volt.  Gyönyörű volt köszönöm. – csókoltam meg. – Nem is tudtam, hogy játszol zongorán. – jegyeztem meg, mikor elszakadtunk egymástól.

- És ez a kis szépség csak dísznek áll a nappaliban? – mosolygott.

- Oké. Pontosítok. Nem tudtam, hogy ennyire jól játszol. – feleltem. – Sok minden van még, amit tudnom kellene, igaz?

- Oh, rengeteg időnk van, hogy kitaláld mindet. És arra is, hogy én a tieidet.

- Állok elébe.

***

Vészesen közelgett a nap, mikor végre hazalátogatok. Kettős érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészről nem akartam ismét hosszabb ideig távol maradni Robtól, főleg most nem. A másik oldalon ott volt a mérhetetlen vágy, hogy minél előbb és minél több időt tölthessek otthon a családom és a szeretteim körében. Persze Kitti miatt is nagyon izgatott voltam, alig vártam, hogy ott lehessek a „nagy napján”.

- Annyira jó lenne, ha mégis ott lehetnél velem. – említette meg Robnak az indulásom előtti napon.
A csomagjaim szinte teljesen készen álltak az indulásra. Nem bírtam magammal és izgalmamban bepakoltam. Természetesen sikerült hatalmas mennyiségű ajándékot felhalmoznom, így nem is volt baj a túlzott készültségem. Néhány dolgot egyszerűen nem tudtam hova tenni.

- Én is szeretnék ott lenni veled.

- Ha ott lennél, veled vonulhatnék be, de így majd Tamás egyik haverja oldalán esek orra.

- Dehogy esel. Te leszel a legkáprázatosabb koszorúslány, akit valaha látott a világ. Sokkal szívesebben lennék veled, mint azon a hülyeségen. – hajtotta a vállamra a fejét. – És nem hiszem, hogy pont az én megjelenésemre vágynának egy esküvőn. Már persze a miénket nem számítva.

- Hogy mi van? – nem hittem a fülemnek. Tényleg azt mondta, amit hallottam?

- Most valami rosszat mondtam? Ha sikerülne is odaérnem, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha „Robert Pattinson” beállítana. Nem akarom, hogy őrület legyen a barátnőd esküvőjéből. Sajnálom…

- Oké, tudom, tudom. De nem erre gondoltam. Mit mondtál utána? Hogy a MI esküvőnkön?  - kérdeztem mosolyogva.

- Hosszútávon gondolkodom. – felelte egyszerűen.

- De kicsit túlságosan előreszaladtál. – néztem rá ijedten.

- Nyugi, nem holnap akarlak elvenni. – nézett rám vigyorogva. – Megijedtél? – kérdezte kíváncsian.

- Nem, csak néha túlságosan előre gondolkozol.

- Csak mert komolyan is gondolom. Szeretlek.

- Én is téged. De nem tudhatod mi lesz a jövőben.

- Ezt most miét mondod?

- Lehet, hogy rájössz, hogy nem én vagyok az, aki kell neked és a végén egy másik nőt fogsz majd elvenni.

- Ez az, ami nem fog megtörténni. Soha. Mert te vagy az, aki kell nekem. Csak te. Te vagy az, aki bár az vagyok aki, még mindig itt van mellettem.

- Ezt most úgy mondod, mintha valami borzalmakat szenvedtem volna el melletted. Pedig nem.

- Oh, én tudnám sorolni. Először is nem hagytam, hogy elég időt tölthess a barátnőddel, el kellett viselned Lisát a forgatáson, a képeid ott díszelegtek az újságokon és minden bizonnyal a rajongóim fele halálosan féltékeny rád, és ne felejtkezzünk el arról sem, hogy mennyire idióta voltam.

- Ezek nem olyan dolgok, amiért megérné feladni. Elég jó a kárpótlás, tudod. – simítottam végig az arcán.

- Reméltem, hogy így gondolod.

- De most, hogy felhoztad kérdeznék valamit.

- Bármit.

- Ezzel a médiás dologgal kapcsolatban. Mennyire lenne rossz ötlet, ha azt kérném, hogy holnap gyere ki velem a reptérre?

- Az pont az ellenkezője lenne a rossznak. – nyugtázta a mondandóját egy hatalmas mosollyal. – Már perszem, ha nem zavar, ha kikísérlek, valószínűleg mire leszállsz Magyarországon már nem csak, mint a barátnőmet fognak emlegetni, hanem konkrét életrajzuk is lesz rólad.

- Oh, imádom a nyilvános szerepléseket, nem mondtam még?

- Hát persze, rajongasz érte.

- Nem akarok nélküled elmenni.

Másnap ígéretéhez híven együtt mentünk ki a reptérre. Csak mi ketten. Előtte még gyorsan elugrottunk a szüleihez elbúcsúzni, hiszen Rob másnap indult LA –be. Kicsit furcsa érzés fogott el Rob szüleinél. Nem tudnám megmondani mi volt az és mi okozta, de egyértelműen rossz érzés volt.
Rob testőre nem volt elragadtatva, hogy kettesben menjünk ki a reptérre így velünk jött. Mellesleg én sem örültem volna, ha miután felszállok a gépre, szegényt megrohamozzák.

- Köszi, hogy kijössz velünk. – köszöntem meg Dave-nek. – Ígérd meg nekem, hogy vigyázol rá, amíg LA - ben lesz.

- Épségben fogom leszállítani.

- Én is itt vagyok ám. – szólalt fel Rob. – Tudok magamra vigyázni.

- Hát persze, hogy tudsz. De nem mindenki tud ellenállni az angol sármodnak.

- Oh, hallod ezt Dave? – vigyorgott. – Sármos vagyok.

- Induljunk, mert lekésem a repülőt.

- Akkor legalább itt maradnál velem.

A reptérre érve valami olyasmi fogadott, amire számítottam. Káosz. Rajongók mindenütt.

- Most mondja meg valaki, hogy mégis honnan vették, hogy pont most jövünk?! És, hogy egyáltalán jövünk?! – háborgott mellettem a kocsiban. Még szerencse, hogy nem ő vezetett, mert egész biztosan nekihajtott volna a tömegnek.

- Nyugi. Ne idegeskedj! Ne az legyen az utolsó emlékem, hogy ideges vagy, oké?

- Oké, csak annyira szeretném, ha néha úgy alakulnának a dolgok, ahogy normális lenne. Simán kisétálnánk, elbúcsúznánk, te felszállnál, én pedig hazamennék és közben a kutyát sem érdekelné, hogy ki vagyok, és mit csinálok.

- Így lenne, ha nem te lennél. De mivel kicsit sem lehet téged a normális dolgokhoz hasonlítani… És nem bánom, mert te különleges vagy.

- Imádom, hogy mindig meg tudsz nyugtatni, mondtam már?

- Azt hiszem még nem, de ez egy tökéletes alkalom volt. – sóhajtottam.

- Rob, azt hiszem, nem lenne okos dolog kisétálnod most oda. – szólt elölről Dave.

- De én ki akarok. – nézett a szemembe eltökélten. – Ki fogom kísérni a barátnőmet.

- Oké kölyök, te tudod. - szállt ki a kocsiból, hogy az ajtónál biztosítsa a helyet. Közben én egy néma köszönömöt tátogtam oda Robnak.

- Kész vagy? – kérdezte.

- Igen. – válaszoltam, mielőtt egy csókra nem húztam magamhoz az arcát. – Most már igen.

Amint nyílt az ajtó és meglátták, hogy tényleg Rob érkezett meg több irányból is gyűlt a tömeg körülöttünk. De Dave igazán jól végezte a dolgát, a reptér biztonsági emberei segítségével kísértek be minket egészen a becsekkolásig. Odáig szerencsére már nem juthattak be, így kicsit nyugodtabb körülmények között mondhattam búcsút szerelmemnek. Bár kíváncsi tekintetekből itt sem szenvedtünk hiányt.

- Hát ez vicces volt. – jegyeztem meg.

- Én inkább a horror szót használnám.

- Köszönöm, hogy kijöttél velem. – néztem rá hálásan.

- Hiányozni fogsz! – mondta gyorsan.

- Te is nekem. –majd meghallottam az első felszólításomat a beszállásra.
Mondanom sem kell, hogy a szemeim kezdtek nagyon szúrni, amint eljutott a tudatomig, hogy már csak pár percig lesz velem.  – De hívlak, amint megérkeztem.
Bár egy csomó kémlelő tekintet vett körül minket, mégis szorosan magához vont. Nem éreztem a minket körülvevő világot, csak őt. A csókjának emléke lebegett végig az emlékeimbe, amíg magyar föld fölé nem értünk a géppel.

*
A fejezet címe kicsit átvitt értelmű, de nekem nagyon megtetszett. Ha nem érthető mire gondoltam, szóljatok és elmondom. :)