32. fejezet. - Bolondok napja

Sziasztok!

Köszönöm a komikat ismét! Örülök, hogy egyre szívesebben osztjátok meg velem a véleményeteket. :))
Már megint kései vagyok, de az élet és a bénaságom közbeszólt. :(
Remélem mindenki feleszmélt a "kiszivárgott" BD képekből és kész az új fejezetre. :D
Ez megint egy olyan fejezet, amit imádtam írni, remélem nektek is szimpi lesz majd. ;)


Jó olvasást!
Gitka



***

"A jövőt azok határozzák meg, akik hajlandók azt formázni." /Csillagkapu: Atlantisz /

- Hé, a lábamon taposol! – hallatszódott a fájdalmas kiáltás a sötétből.


- Au!!! A fenébe! – szólalt meg a másik hang tulajdonosa is. – Kapcsold már fel a villanyt.

Nagy nehezen megtaláltam a kapcsolót. Mindenképpen vicces látvány tárult elém. Bogi és Dávid a bejárati ajtó mögött feküdt a padlón párnák és pokrócok között. Kórusban hangzottak el „au”,„francba”, „fenébe” és fel és lemenőket különféle jelzőkkel ellátó kifejezések.


- Ti meg mi a fenét csináltok az ajtó előtt?! – kérdeztem nevetve. – Ugye nem éjszakáztatok itt az ajtó mögött?


- Mégis minek nézel te minket? – kérdezte Bogi felháborodva. – Kukkolónak? Vagy minek?


Jobbnak láttam nem válaszolni erre a kérdésre, inkább csak mosolyogtam. Most, hogy már minden titkos kis akciójuk tiszta volt előttem, simán kinéztem belőlük, hogy a két kis őrült az ajtó mögött várakozott rám.


- Na jól van, lebuktunk. – szólalt meg Dávid. Mire Bogi jól fejbe kólintotta.


- Ne már, szörnyű vagy. Veled nem lehet szövetkezni. – panaszolta, miközben próbált feltápászkodni a már említett helyről. – Mellesleg, ha már a kis igazmondó lebuktatott minket, ilyenkor kell hazajönni?!


- Hékás! Akkor jövök, amikor akarok. Ha itt valaki megsértődhet, az én vagyok. De, hogy lássátok, milyen jószívű vagyok, kaptok teát. - vettem célba a konyhát.


- Miért is kellene neked haragudnod ránk?- kérdezte Bogi tudatlanságot színlelve.


- Nem, ti vártatok rám az ajtó mögött egész éjszaka? - kérdeztem vigyorogva. Még midig élesen élt előttem a kép, amikor megláttam őket. – Kis kémek vagytok amúgy is, de talán túlságosan belejöttetek. – jegyeztem meg ál-sértődöttséget mutatva.


- Ah, totális veszteség. Mindent tud. – ült le megadóan az egyik székre Dávid.


- Már megint! Legalább próbáld meg eljátszani, hogy nem tudjuk miről beszél! – fordult felé fejcsóválva Bogi. – Szörnyű színész lennél.


- Oké, ne veszekedjetek. – kértem. Nem akartam, hogy a végén még háború robbanjon kettejük között. – Nem haragszom, sőt azt hiszem igazából meg kellene köszönnöm, amit az elmúlt pár hónapban tettetek.


- Mit tettünk? Mi nem csináltunk semmit sem. – kezdte magát megjátszani Dávid.


- Oh, istenem! Ezt az előbb kellett volna. Most éppen mi vagyunk a jó fiúk. – bökte meg Bogi.


- Elképesztőek vagytok. – jegyeztem meg nevetve.


- Feltűnően jó a kedved. – jegyezte meg Bogi. – Ez azt jelenti, hogy…? – hagyta nyitva kérdést előttem.


- Beszélgettünk, nagyjából minden fontos dolgot helyre raktunk és most megpróbáljuk előröl kezdeni. – válaszoltam a kérdésére.


- Ez az! – bokszolt bele a levegőbe Dávid. – Megcsináltuk!


- Úgy örülök! – vette magát a nyakamba Bogi. - Úgy drukkoltunk neki egész este.


- Neki drukkoltatok? Na és nekem? És mindezt az ajtó mögött éjszakázva kellett? Kis híján betegre izgultam magamat az este alatt, értem kellett volna aggódni.


- Érted is izgultunk. Mindkettőtökért. Csak Rob volt az irányító. – közölte Dávid. – Az ajtó mögött dekkolás nem volt a legjobb ötlet, de tudni akartuk, hogy jutsz haza.


- Aha, értem. Na és megtudtátok? – kérdeztem.


- Nem, elaludtunk. – felelte bánatosan Bogi.


- Hát, szívás. – mondtam, majd a kezembe vettem a gőzölgő teámat és a szobámba siettem. Természetesen mindketten ott loholtak mögöttem.


- Ne már, ennyi? – kérdezte Dávid. – Semmi infó? Hogy jöttél haza? Mit csináltatok?


- És mit beszéltetek? Nem az érdekel, hogy mit ettek, ittak Dávid! – zúdultak felém a kérdések a két kíváncsiskodó felől.


- Úgyis kikémkednétek, szóval üljetek le és mesélek. – mutattam az ágyamra. Villámgyorsan elterültek rajta, nekem nulla helyet adva. Hát szép!

Mindent tudni akartak, én pedig mindent el is mondtam. Nem tehettem mást, hiszen ezt az egészet nekik köszönhettem.


- Tényleg, köszi mindent, mindkettőtöknek. Nem csak azt, hogy kémkedtetek. – mosolyogtam rájuk. – Az egész pátyolgatás dolgot.


- Hé, ezért vagyunk. – mondta Dávid. – De lehetőleg ne nagyon őrülj meg ennyire, oké? Lassan már nekem lett volna szükségem pszichológusra.


- Milyen szerencse, hogy én itt vagyok, igaz? – jegyezte meg Bogi. – Bár te gyógyíthatatlan vagy.


- Te pedig pocsék pszichológus, ha ilyeneket mondasz a betegednek. – viszonozta Dávid az előbbi kedvességet Bogi irányából.


- Hé, ez nem volt szép. – sértődött meg Bogi. Én csak csendben figyeltem őket. Bár folyamatosan egymásba kötöttek, mégsem volt egyik sem komoly. Végre ugyanolyan felhőtlen volt a hangulatom, mint már nagyon régen.


- Nem akarok ünneprontó lenni, de nektek nem kellene dolgozni, vagy suliba menni? – kérdeztem.


- Mindenki szabad ma. – újságolta a jó hírt Dávid. – Én ügyes voltam és leadtam a cikkemet, Bogi pedig szimplán lusta konzultációra menni.


- Remek. Viszont én álmos vagyok. – mondtam. Reméltem, hogy érzékelik majd a rejtett utalást, de nem igazán vették magukra. – Szükségem lenne az ágyamra. – kértem még egyszer.


- Oh, oké. De ne aludj sokáig, ruhát kell keresnünk neked vacsira. Most lassan 5 óra lesz, délben keltünk. – mondta el Dávid a menetrendet, aztán végre magamra hagytak.

Régen nem aludtam ennyire jól, mint most.


Intenzív közel kétperces csengőszóra ébredtem. Nyűgösen pillantottam az éjjeliszekrényen álló órára. Még csak fél 9- et mutatott. Persze, senki sem nyitotta ki az ajtót, így rám maradt a feladat. Morcosan nyitottam ki a bejárati ajtót, elhatároztam bárki is legyen az, jól lehordom, amiért hajnalok, hajnalán zörget fel. A meglepetés ereje, azonban teljesen elfeledtette velem a tervemet.


- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem meglepetten.


- Szia! Már azt hittük sosem nyitod ki. Bemehetünk? – kérdezte Ági.


- Gyertek. – hívtam be őket.


- Ő itt Zsuzsi, Zsuzsi ő itt a nagyszerű és imádnivaló unokanővérem Emili. Akit annyira szeretek. – mutatott be az eddig ismeretlen barátnőjének egy kis puncsolás közepette.


- Szia! Örülök, hogy megismertelek. Nem akarok bunkó lenni, de mit is kerestek ti itt? Nem suliban kellene lennetek? – néztem rájuk kérdően. – Attól még, hogy felvettek a Színművészetibe nem kellene lógni.


- Van igazolásunk egész hétre. – nyugtatott meg Ági. Legalábbis ő biztosan annak szánta.


- Oh, hát így mindjárt más. – mondtam cinizmussal a hangomban. Közben a két jómadár is felébredt, már mindketten a konyhába igyekeztek.


- Sziasztok! – köszönt lelkesen Ági nekik.


- Hello! – köszöntek vissza a lakótársaim is. – Oh, ti itt! – kapott a fejéhez Bogi.


- Hát ez totál elfelejtettük, azt hiszem. – mondta Dávid.


- Elfelejtettetek, mit is pontosan? – kérdeztem. Csak most lettem figyelmes az érkezők hatalmas táskáira. Valami készülődött. Valami olyan, aminek úgy éreztem nem fogok feltétlenül örülni.


- Ági és Zsuzsi itt alszanak a héten. – közölte Dávid. A döbbenet simán leolvasható volt az arcomról. – Bocsi, azt hiszem elfelejtettünk megkérdezni. Csak, elfoglalt voltál tegnap este. - folytatta. Örültem, hogy legalább nem nevezte nevén a dolgokat.


- Jól van, semmi baj. Maradhattok természetesen, ha a szüleitek tudnak róla. – néztem Ágira. Tudhatja, hogy én mindenben benne vagyok, de csak addig, ha abból nem lesz családi vita.


- Már beszéltünk velük. – nyugtatott meg Bogi.


- Akkor oké. Mi lenne, ha ti ketten elrendeznétek, hogy hol alszanak, én pedig visszamennék az ágyikómba? – vetettem fel a csodás tervemet. Szörnyen álmos voltam. – Mondjuk, csak kint a nappaliban van hely, szóval nincs nagy választási lehetőségetek, bocsi csajok.


- Szuper. – ugrott a nyakamba Ági. Úgy látszik ez a nap ilyen „örömködős – öleléses - nyakba ugrálós” nap lesz. – De mi úgyis inkább kint leszünk, csak kajálni jönnénk. Ha kapunk. – nézett rám boci szemekkel.


- Hogy érted, azt, hogy kint lesztek? Egyáltalán elmondaná valaki, hogy miért engedtek el titeket ide? Főleg iskolaidőben egy hétre? Anyád tuti nem menne bele lógásba csak úgy.


- Van igazolásunk. – kérte ki magának Zsuzsi. Ez volt az első alkalom, hogy megszólalt úgy igazából. – A forgatásra megyünk ki. – lelkendezet. Természetesen Ágit sem kellett félteni, rögtön reagált barátnője reakciójára ő is. Én pedig lesápadtam, vagyis biztos voltam benne, hogy azt tettem.


- Beszélhetnék veletek négyszemközt? – fordultam drágaságos barátaim felé. Karon fogtam őket és finoman a fürdőbe vezettem őket. – Ti teljesen megőrültetek?! – keltem ki magamból.


- Én mondtam, hogy nem fog örülni neki. – mondta rögtön Dávid.


- Oh, igen?! Mondtad neki? Ügyesebben is mondhattad volna! – estem neki szegénynek.


- Nem lesz semmi baj. – nyugtatott meg Bogi.


- Két 18 éves lány fog nálunk sátorozni egy héten keresztül, közben kint töltik a napjukat a forgatáson. Jelenleg egy forgatás zajlik a városban. Szerintem nem kell emlékeztetnem titeket melyik is az. És ezek után azt mondjátok, hogy nem lesz gond?!


- Már miből lehetne itt gond? - kérdezte Bogi.


- Hát, nem tudom. Azon kívül, hogy az ex- barátomat kukkolásszák majd, semmi.


- Ez a meghatározás nem egészen pontos. – jegyzete meg Dávid. – Már nem ex…


- Pontosan, erről beszélek. Nektek ez nem totális problémaforrás?! – fogtam meg a fejemet idegesen. Nem értettem, miért nem látják mi a baj.


- Ugyan már. Ági egész idő alatt nem szólt senkinek sem rólatok. Ő tud titkot tartani. A barátnője is jó fej. Nyugi, beszéltem Ágival, Zsuzsi sem fog azzal dicsekedni, hogy Rob barátnőjénél alszanak.


- Ez most komoly?! – fakadtam ki. – Tudja? – néztem rájuk kétségbeesve.


- Emlékszel még Kálay cikkére? Az én emlékezetemben még élénken él. Mindenki tudja, drágám. – karolt át Bogi. – Emlékszel? Minden oké? Ha akarod, elküldhetjük őket.


- Nem, nem kell. Csak valahogy kiment a fejemből. Oké. – vettem egy mély levegőt. Nem mintha ettől bármi is könnyebb lett volna azután. – Csak kicsit hirtelen jött ez az egész. Menjünk ki, még azt hiszik, hogy róluk beszélünk. – mondtam.


- Miért, nem azt csináljuk? – kérdezte Dávid. – Oh, kaptál egy levelet a nyelvvizsgaközponttól, az asztalra raktam. Szombat 9-re kell menned. – mondta, miközben visszamentünk a nappaliba.


- Köszi.


- Döntés született? – kérdezte reménykedő tekintettel Ági. – Jók leszünk, eskü. – tette a szívére a kezét.


- Maradhattok, persze. – mondtam ki a végítéletet. Csak abban nem voltam biztos, hogy ez rám nézve jó vagy rossz hír- e. – Amíg viselkedtek. Tudjátok, hogy értem.


- Köszi, hogy maradhatunk Emili. – szólalt meg Zsuzsi.


- Szívesen. – mondtam. Nem igazán jött szívből, de hát ennyi baj legyen…


- Nem vinnél ki minket az forgatásra? – kérdezte Ági intenzív szempilla rezegtetés közepette.


- Hehehe. Jól kérdezted. Nem, felejtsd el! Én megyek aludni.


- Na, légyszi! – kérlelt tovább. – A busz egy kisebb vagyon és hülye elzárások vannak, nem fogunk odatalálni.


- Szívás. De így nagyobb buli lesz az egész. – válaszoltam. – Lesz mit mesélnetek a többi rajongónak.


- Olyan vagy. – felelte durcásan.


- Tudom, ez van, nincs az a pénz, ami engem kivisz most az Andrássy- ra. De akkor is te vagy a kedvenc unokahugicám. – mosolyogtam rá.


- Pedig olyan szépek voltatok együtt. – szólalt meg váratlanul Zsuzsi. Bogi gyorsabban reagált nálam.


- Azt hiszem, most kellene mennetek, ha nem akartok semmi lényegesről lemaradni. Már így is nélkületek kezdtek csajok. – Terelte őket az ajtó felé.


- Aztán éjfélre itthon lenni. – kiáltottam utánuk, amikor felolvadtam.


- Ötre befejezik, hatra itt vagyunk, anyu! – válaszolta Ági az ajtóból. Nem hiába az én rokonom…


- Na, most hogy így elmentek, mi lenne, ha átugranánk azon a részen, ahol megint kiakadsz és mondjuk, megnéznénk a ruhatáradat? – kérdezte Dávid.


- Mit szólnál hozzá, ha elképzelnétek, hogy iszonyú pipa vagyok rátok, én pedig addig alszom egyet? - kérdeztem vissza.


- Ugyan már! Most akarsz aludni? Akkor inkább nyálazd át velem a hivatalos papírokat! Van egy csomó izé az asztalon: kérvények, hivatalos levelek, meg minden csupa kínai dolog.


- Oké, úgy sem hagynál aludni. Csináljuk!


- Én éhes vagyok. Ki mit kér reggelire? – kérdezte Bogi.


- Tojásrántottát! – kiáltotta Dávid.


- Én nem bírok enni, de köszi. – mondtam.


- De eszel. Összedobok valami finomat. – mondta különleges csillogással a szemében, majd elvonult a konyhába.


- Kár vitatkoznod vele. – közölte Dávid. – Úgy is megy és kotyvaszt valamit.

Ezen csak összemosolyodtunk és belevettettük magunkat az iratokba.

Tényleg nem viccelt, amikor a mennyiségre utalt. Olyan papírok voltak, hogy némelyiket háromszor el kellett olvasnunk mire rájöttünk, mi is az, és nekünk éppen miért is kell majd. Kérvény ide, kérvény oda. Az ember nem gondolná filmnézés közben, mennyi papírmunka van mögötte. Hülye papírok, már most utáltuk, pedig még csak mindennek az elején voltunk. De ezt akartuk. Négy óráig ezzel szórakoztunk, Dávid eddig bírta.


- Most jön a munka jó része. – jelentette ki boldogan.


- Mégis mi? – kérdeztem.


- Megyünk ruhát keresni.


- A-a. Nem. Majdnem megfagytam, mert nem engedtél kabátot vinni. Majd én eldöntöm, mit veszek fel. Előtte viszont letusolok, talán fel is ébreszt. – tisztáztam le a harci helyzetet.

A forró víz tényleg üdítő hatással volt rám, bár azt nem mondhatnám, hogy az álmosságom elmúlt volna. Gyors hajmosás, hajszárítás után már csak valamit magamra kellett rángatnom a szekrényből és kész is voltam. Előre féltem Dávid stílusbeli véleményétől, amikor kiléptem a nappaliba.


- Voilá! – tártam szét a karjaimat. – Na mi a vélemény?


- Esküdni mernék, hogy csak kikaptál valamit a szekrényből, de jól nézel ki. – mondta mosolyogva. Tetszett ez a változás. Úgy tűnt mióta én is többet mosolyogtam a körülöttem lévők kedve is nagyban javult. Bár lehet, hogy csak én nem vettem észre eddig a mosolyukat…


- Tényleg jól nézel ki. – mondta Ági, miközben éppen betoppantak a lakásba.


- Mi lett az éjféllel? – kérdeztem. – Koraiak vagytok.


- Ma korán végeztek. És mikorra odataláltunk már egyszer el is szalasztottuk. – mondta Zsuzsi szomorúan.


- De utána láttuk kb. 100 méterről. – újságolta Ági a jó hírt.


- Hűha. – mondtam.


- Nem mindenki olyan szerencsés ám, mint te. – felelte Ági. Azt hiszem nálam csak ő volt jobban meglepődve, hogy tényleg elhagyta ez a mondat a száját. – Bocsi.


- Semmi baj. De akkor is képesek voltatok azért kint dekkolni közel 8 órán keresztül, hogy lássátok pár méterről? Miért?


- Ezt te nem értheted. Mert ő Rob. Ő… olyan… - kezdte Ági.


- Olyan milyen? – kérdeztem értetlenül. Reméltem, hogy nem fog belemenni olyan dolgokba, amibe nem szerettem volna.


- Olyan édes és sexy! – Na puff neki! Zsuzsi megtette helyette. Hirtelen nem tudtam merre bújjak el. – És ma azt mondták a többiek, hogy odaintett nekik egy kicsit. Hát, nem aranyos! – ujjongtak immár mindketten. Bombát robbantottam ezzel a témával, úgy láttam. Közel fél órás élménybeszámolót kellett végighallgatnunk, amire végre megszólalt a kaputelefonunk. Sietve ugrottam oda hozzá.


- Igen. – szóltam bele izgatottan.


- Honory Attila vagyok. Egy bizonyos Molnár Emiliért jöttem. – hallatszott odalentről.


- Pár perc és máris lent vagyok. – mondtam gyorsan. Közben már a topánkámat rángattam fel magamra.


- Csak nem készülsz valahova? – szegezte nekem Ági a kérdést.


- De igen. – válaszoltam. – Csak nem baj?


- Csak fura, mostanában nem mész sehova. – vonta meg a vállát.


- Oh, nyomozónak kellene tanulnod, nem színésznőnek. – kötekedtem vele. – Elmentem, majd jövök. – mondtam a többieknek.


- Oké. – reagáltak Bogiék. – Kikísérünk.


- Azt hiszem, kitalálok egyedül is. – néztem rájuk határozottan. Úgy éreztem kiselőadásban lesz részem. Nem is tévedtem. Az ajtó előtt lekaptak.


- Érezd jól magadat. – mondta Dávid. – Holnap kedd, értekezünk bent, ugye tudod? – kérdezte.


- Persze, nem felejtem el. Itthon leszek éjfélre. – mondtam. – Vagy nem kapok addig kimenőt? – néztem rájuk kíváncsian.


- Hagyd már a munkával. – cseszte le Bogi Dávidot. – Na figyelj ide! – fogta meg a két karomat határozottan. - Nem kell semmi olyat tenned, amit nem érzel helyesnek, érted? Ha bármi van, hívj bármelyikünket. – mondta. - Ja, és itt van ez, vész esetére. – nyomott a kezembe egy doboz óvszert végül.


- Most komolyan?! – dobtam vissza a kezébe. – Jézusom, ne csináld! Nem fogok beleugrani semmibe sem. Oh, jézusom, nem hiszem el, hogy komolyan… ahh. Csak engedjetek ki. – toltam el őket az utamból. Elképesztőek. Azért minden védésnek és aggódásnak is van egy bizonyos határa. – Majd jövök.

Még a lépcsőházban is az előbbi jelenet járt a fejemben. Te jó ég! Rosszabbak, mint anyukám. Oh, hogy fogom ezt az egészet elmondani nekik egyáltalán? Végül arra jutottam, simán ráérek később ilyenekkel zaklatni a szüleimet.


- Molnár kisasszony? – hangzott a kérdés mellőlem.


- Én volnék. - válaszoltam. – De inkább csak Emili. – kértem.


- Ez esetben Attila volnék. – válaszolta kedvesen, majd kitárta előttem a hátsó ülés ajtaját.


- Nem lehetne esetleg, hogy előre üljek? – kérdeztem. – Úgy kevésbé hivatalos.


- Persze. – nyitotta ki az anyósülés ajtaját.


- Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott. – szabadkoztam, amikor már elindultunk a szálloda felé.


- Oh, semmi baj. Vártam én már ennél sokkal többet is, higgye el. Mindenféle emberrel volt már nekem dolgom. – válaszolta.


- Értem. Sajnálom, hogy miattam kell még dolgoznia. Gondolom, sokkal szívesebben lenne inkább a családjával.


- Ez a munkám. Szállítom a színészeket a forgatás és a szálloda között. Olykor még a városban is. Itt mindenki azért van, hogy nekik jó legyen. – mondta. – Mellesleg, Rob rendes gyerek, már, ha nem vagyok ezért tolakodó.


- Nem, semmi gond. - válaszoltam.


– Tudja Emili sok fajta híres emberrel volt már dolgom az elmúlt 10 év alatt, amióta van ez az állásom. Volt már olyan emberrel is dolgom, aki kutyába se vett, a barátja viszont nagyon rendes volt velem. Nem az az ugráltatós fajta. – mondta.

Kicsit meglepődtem, hogy ennyire nyíltan kimondta a véleményét, de örültem is neki. Könnyebb volt nem arra gondolni, amire éppen készültem. Már nem egészen tűnt valami bölcs dolognak ez a találkozás. Megint félni kezdtem.


- Köszönöm, a beszélgetést és a fuvart is. – fordultam felé, amikor a szálloda elé értünk.


- Mondtam már, ez a feladatom kisasszony. A beszélgetés pedig kellemes volt.


- Kérem, csak Emili. – mondtam újra.


- Remélem, még lesz szerencsénk egymáshoz. További szép estét, Emili. – köszönt el tőlem.


- Viszlát. És köszönöm még egyszer. – szálltam ki az autóból.

Igazából itt, a szálloda előtt fogott csak el az izgalom. Nagy levegőt vettem és besétáltam az előtérbe.


- Jó estét hölgyem! Miben segíthetek? - kérdezte az egyik recepciós?


- Jó estét! Az egyik vendégükkel lenne találkozóm, meg tudná mondani a szobaszámát? – kérdeztem.


- Sajnálom kisasszony, de nem adhatjuk ki a szálloda vendégeinek adatait.


- Értem. Tud róla, hogy jövök. Esetleg felszólna neki, kérem?


- Rendben van. Megmondaná a nevét, kérem.


- Robert Pattinson. – feleltem halkan, hogy lehetőleg a mellettem álló emberek ne hallják meg.


- Sajnálom kisasszony, de nem segíthetek. – jelentette ki a recepciós, aki a névkártyája szerint Donát névre hallgatott.


- Nézze Donát, ugye nem zavarja, ha tegezem. – kérdeztem. Tudtam, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet. – Teljes mértékben megértem, hogy maga csak a feladatát végzi, és nem adhatja ki az itt megszálló vendégek adatait, főleg nem akkor, ha az illető ismert személy. De nem vagyok újságíró, találkozóm lenne vele. Kérem, ha felszól, akkor tisztázni tudnánk a helyzetet.


- Sajnálom, de meghagyták, hogy ne zavarjuk a színészeket.


- Kérem, csak egy telefon. – próbáltam meg még egyszer.


- Sajnálom, de ha nem szándékozik megszállni nálunk, fel kell szólítanom a távozásra.


- Ugye most csak viccel?! – kérdeztem. Nem hiszem el, hogy nem tudott volna egy kicsit segítőkészebb lenni.


- Kérem, hölgyem…- lépett mögém egy biztonsági ember. Remek, a végén még kidobnak a szállodából.


- Elnézést! – szólat meg egy ismerős hang mellőlem. – A hölgy velem van.

31. fejezet - Én így utállak

Sziasztok!

Jelenleg a netem éppen kedves hozzám és betölti a szerkesztőt,szóval itt vagyok. :) Mivel holnap elfoglalt leszek, így ma kaptok új részt. Ki örül?
Juj, nagyon boldoggá tettetek megint. 9 komi, húha. Szóval ilyet is tudtok. :D Köszönöm szépen, ez nagyon sokat jelent nekem.
Üdvözlök minden új olvasót, remélem jól fogjátok érezni magatokat az oldalon. Byronról sem elfelejtkezni ám, lélekben még velünk van. :)
Az utolsó fejezetenél reagáltam a komikra. :D

Jó olvasást!

Puß
Gitka

 ***
A tudathasadásos Breeconak ajánlva. ;)

"Úgy engedtél el, hogy közben végig fogtad még a kezem.
Hát úgy ölelj, hogy higgyem el, egy másik élet jön ezután,
És nyoma soha ne legyen, hogy veszni hagytál hajdanán!"
/Zséda/

"A jól működő kapcsolatok mindig magukban hordozzák a bocsánatkérés, megbocsájtás és kibékülés lehetőségét." /Gary Chapman/

- Nagyon, nagyon utállak. – mondtam könnyeim között. De a szemébe nem tudtam belenézni, hiszen hazugság volt. Hogy utálhatnám?!

- Em? – kérdezte lélegzetvisszafojtva.

- Miért csináltad ezt az egészet?

- Mert szeretlek. – nyúlt finoman az állam alá. Kénytelen voltam ránézni az arcára. Egyenesen a szemeire tévedt a tekintetem. Sok érzelem leolvasható volt az arcáról: aggodalom, félelem, remény. És volt ott még valami. Úgy nézett rám, olyan kutató és mindent magába szívó tekintettel, ahogyan csak egy ember képes erre. Csak a szerelmesek képesek ilyen csodálattal nézni valakire. A szívem őrült módon kezdett el zakatolni a mellkasomban. „Még mindig szeret!”
Talán arra várt, hogy valami értelmes reakciót produkáljak, de képtelen voltam rá. A könnyeim megállíthatatlanul hullani kezdtek.

- Talán valami nyugodtabb helyre kellene mennünk. – mondta. – Minden oké?

- Egy kis friss levegő jól jönne. – feleltem. Gyorsan letöröltem a könnyeimet.

- Sétálunk egyet? – kérdezte. Meglepetten néztem fel rá.

- Komolyan?! Sétálni akarsz?

- Nem lesz semmi baj. Nyugi. Fizetek és mehetünk, és mindent megbeszélünk.
Most láttam csak meg, hogy egyikünk sem nyúlt a rendeléshez. A gyomrom egy pingponglabdához hasonlíthatott jelenleg, így nem is volt csoda. A pulthoz sétáltunk minden feltűnést kerülve, majd Rob fizetett. Chris aggódva méregetett.

- Minden oké, Em?  - kérdezte figyelmesen.

- Még nem tudom, de nincs baj.

- Akkor oké. Gyere gyakrabban.
Meglepett a reakciója. Gyorsan magához húzott és megölelt. Inkább volt védelmező ez az ölelés, mint egy szimpla „viszlát gesztus”. Talán csak így akarta kifejezni Rob irányába, hogy jobban teszi, ha nem bánt meg. Vicces feltételezés volt ez az irányomból. Ha valaki itt veszélyes rám nézve, az én magam vagyok.

- Merre megyünk? – kérdezte, amikor kiértünk az utcára. – Minimális helyismeretem.

- Mehetünk a Városligetbe. Nincs messze. – Igazából most lett csak kínos ez az este. Egymás mellett sétáltunk ugyan, de egyikünk sem ért a másikhoz. Közben minden egyes pillanatban félszemmel a mozdulatait lestem. Néma csöndben peregtek a percek, amíg a parthoz nem értünk. Féltem, mert tudtam hova vezet ez az egész este, ugyanakkor féltem, hogy mégsem úgy lesz majd vége.

Nem tudom, honnan vettem a hangomat, de végül én szólaltam meg előbb.

- Mindig is szerettem itt sétálni. – Ennél nagyobb baromságot akarva sem mondhattam volna. – Szeretem a várost, amikor ilyen nyugodt. – próbáltam meg menteni a helyzetemet.

- Tényleg gyönyörű. – felelte. Amikor felé fordultam már engem figyelt. Hirtelen akartam elfordulni tőle, de ő gyorsabb volt és a karom után kapott. A bizsergés olyan intenzitással haladt végig a testemen, ha akartam volna, sem tagadhattam volna le.

- Kérlek! – Csak ennyit mondott. Beleegyezően sóhajtottam, majd egy padra mutattam.

- Leülünk? – kérdeztem.– Ez már egy nyugodtabb hely. Gondolom beszélni akarsz, szóval hallgatlak.

- Továbbra is azt szeretném ha átgondolnád, amit mondtam.

- Mégis hogy gondolod? – kérdeztem. – Onnan folytassuk, ahol abbamaradt? Túl korai volt ez az egész. Belegondoltál már, hogy mennyire elkapkodtuk az egészet? Mert ezt csináltuk. Nem voltunk kész arra, hogy összeköltözzünk. Nézd meg hova vezetett.

- Tudom. És sajnálom. Mindent, amit akkor mondtam, nem gondoltam komolyan. Én csak egy esélyt szeretnék. Szeretlek!

- Ne hajtogasd ezt folyton! – Álltam fel ingerülten. Minek mondogatja ezt állandóan?!

- Miért ne?! Ha egyszer ez az igazság. Em, szörnyen hiányzol. És nem csak nekem, mindenkinek, akit csak úgy ott hagytál. De főleg nekem. Kellesz nekem. Egy önző alak vagyok, igen, de kellesz nekem mindennél jobban.  – állt mellém.
Nem tudtam mit mondjak. Egyre jobban összezavarodtam. Már nem tudtam mit érzek valójában és mi az amit, csak bemagyaráztam magamnak.

- Bel Ami is hiányol már nagyon. Hiányzik a gazdija. – próbálkozott egy nem éppen becsületes módszerrel. Mosolyt csalt az arcomra.

- Ezt hívják érzelmi zsarolásnak, ugye tudod? – mutattam rá a taktikájára.

- Legalább használ? – kérdezte mosollyal az arcán. Régóta hiányoltam már ezt a mosolyt. Túl régóta.

- Nem tudom, hogy működhetne a kapcsolatunk, ha azt mondanám, igen. – vallottam be legyőzve. Persze, hogy öröm sugárzott az arcáról. 

- Rájövünk. Ígérem.

- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. – figyelmeztettem.

- Ezt betudom. Muszáj lesz, mert nélküled egy roncs vagyok.

- Úgy látszik ez oda- vissza működik. – jegyeztem meg halkan.

- Szeretlek. – simította meg az arcomat. A bőrömön újabb bizsergés futott végig.

- Ne mondogasd ezt folyton. – kértem mosolyogva.

- Csak várom, hogy kimond.

- Kimondjam? Mit? Hogy én is szeretlek? – kérdeztem.

- Így van?  - csillant fel a szeme.

- Gondolom elég nagy hülyeség lenne továbbra is bemagyaráznom magamnak, hogy nem. – feleltem halkan. – De onnan nem folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Az öngyilkosság lenne.

- Újrakezdjük. – mondta. – És most nem sietünk el semmit sem. Rendben?

- Mintha kibírnád. – mondtam. Fogalmam sincs honnan jött vissza ez a kicsit kacérkodós énem, de minden bizonnyal létezett még.

- Csak mond ki, kérlek!

- Szeretlek!

- Ebben az elejéről való kezdésben benne van az ölelés? – kérdezte.

- Mi irányítunk. Az van benne, amit akarunk. – feleltem.
A következő órákban összebújva ücsörögtünk a padunkon.

– Szóval titokban rávetted a barátaimat, hogy kémkedjenek utánam? – kérdeztem.

- Nem kémkedtek. – mondta. – És Bogit valahol már az én barátomnak is tekinthetem, nem? Rendesek voltak. Ha ők nem adtak volna néhanapján hírt felőled, megbolondultam volna. Tudod, hányszor készültem neki, hogy utánad jövök?!

- De nem jöttél. – mondtam. – Tényleg nem értelek. Azért csináltad ezt az egészet, hogy végre kinyíljon a szemem?

- Inkább azt mondanám, hogy megismerd magadat. – nyomott egy puszit a homlokomra. Újrakezdés ide, vagy oda, nem érdekelt. Vágytam a közelségére. Eszem ágában nem volt kibújni az öleléséből, sem elhajolni az efféle gesztusaitól.

- Hmm, én akkor is kémkedésnek nevezném ezt. – vigyorogtam bele az éjszakába.

- Oké, ha így jobban tetszik. – húzott közelebb magához. – Csak ne legyél mérges rájuk. Nem tehettek mást.

- Csak egy kicsit kapják meg a magukét. De örülök, hogy belementek. Lehet, hogy különben feladtad volna.

- Nem hiszem. Vagy megőrültem volna, vagy utánad jöttem volna. Igazából senki sem értette, miért is nem tettem. A fiúk főleg nem. Bobby miatt pedig még mindig lelkiismeret furdalásom van.

- Arra gondolsz, ha mi nem szakítunk, akkor lett volna valami közte és Bogi között? Valami komolyabb?

- Igen. Valahogy ki kell majd engesztelnem, csak idáig túlságosan elfoglalt a szenvedésem.

- Szerintem beszélnek egymással, csak Bogi nem merte elmondani. Talán azt hitte kiakadtam volna rajta.

- Jól megkavartunk mindent. – mondta.

- Én kavartam meg mindent, oké? Ez az egész az én hibám. – kértem ki magamnak. Nem akartam, hogy ezt az egészet a végén még magára vállalja. Én tehettem mindenről. Én voltam, aki nem volt tisztában magával. – Hol van Bel Ami amúgy?

- Valószínűleg éppen a szálloda berendezését alakítja.

- Elhoztad magaddal? – örültem meg a hírnek. Annyira régen láttam már. Akkor még csak egy kis gombócka volt, most már igazi felnőtt kutya lett belőle.

- Minden eszközt képes vagyok bevetni, hogy minden rendbe jöjjön. És gondoltam, hogy hiányozhat neked. Sokat volt anyuéknál, nem cipelhettem magammal a forgatásokra, kicsit el lett kényeztetve.

- Majd megnevelem. Tényleg hiányzik. Köszönöm. – mondtam. Az érzelmeim erősebbek voltak, mint az agyam, nem gondoltam át mit is csinálok. Automatikusan a nyaka köré fonódtak a kezeim. Túl hirtelen tévedt a tekintetem a szemeire. Talán meglepődött a reakciómon, viszont egy pillanatig sem ellenkezett. Tökéletes újrakezdő csók volt.

- Azt hiszem nem nagyon fog ez a „kezdjük a nulláról dolog”  menni nekünk. – mondtam a csókunk megszakítása után.

- Sajnálom. Viselkedem, ígérem. – esküdözött gyorsan.

- Már mondtam, ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. És mi van, ha nem akarom, hogy viselkedj? – kérdeztem. Már megint előbb járt a szám, mint kellett volna.

- Ha így lenne, akkor én lennék a legboldogabb. Aztán feltennék egy kérdést, ami kicsit sem illene egy úriemberhez. Viszont bármennyire is szeretném megkérdezni, nem fogom még és hamarosan ránk is virrad. Úgy illene, hogy hazavigyelek.

- Nem akarok menni. – vallottam be.

- Én sem akarok, de holnap forgatok. – felelte bánatosan.

- Elvállaltad. – jegyeztem meg.

- A legjobb helyről ajánlották a filmet. – kérdő tekintetem láttán folytatta. – Te mondtad, hogy nem rossz a forgatókönyve.

- Oh, ez aztán az ajánlás. A stúdiók szinte küzdelmet folytatnak, hogy az én véleményemet hallhassák. 

- Majd fognak. Főleg miután meglátják a zseniális filmeteket. Mindenki a te forgatókönyvedet akarja majd megfilmesíteni.

- Na, ne! Azt ne mond, hogy már ezt is tudod. – mérgelődtem.

- Bocsi. Belejöttem a kémkedésbe. Dávid pedig túlságosan örült és elújságolta a jó hírt. Büszke vagyok rád.

- Még nincs miért. – mondtam. – Dávidot pedig megfojtom.

- Ne bántsd emiatt, csak örült nektek.

- Oké, de akkor is kapni fog. Ha magamra hallgatok az öltözködési tanácsai helyett, most nem fagynék ketté.

- Kabáttal nem tudok szolgálni, de hazaviszlek. Csak egy kocsi kell, telefonálok.

- Oh, már el is felejtettem, milyen kényelmes a színészek élete.

- Előre szóltam Attilának a sofőrömnek, hogy ma szükségem lesz majd a segítségére. – mondta. Édes volt, ahogy megpróbálta kiejteni helyesen a magyar nevet. – Mi olyan vicces?

- A magyar kiejtésed, édes.

Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a ma este így ér véget. Nem hittem volna, hogy pont Rob fog majd hazafuvarozni. Jobban mondva Attila, aki nagyon kedves volt és meglehetősen gyorsan odaért, hogy felvegyen minket. Megmondtam a címemet és pár perc alatt meg is érkeztünk. Ezért is szerettem ezt a lakást, tökéletes helyen volt.

- Túl rámenős lenne, ha megkérdezném, ráérsz- e holnap? – kérdezte már az ajtó előtt állva.

- Azt hiszem nem, nem lenne az.

- Velem ebédelnél? Délután csak háromtól kezdünk. És Beli- vel is találkozhatsz. – vetette fel.

- Kivel? – kérdeztem nevetve. – Te becenevet adtál a kutyának?

- Igen. Nem tetszik? – kérdezte.

- Hát, aranyos. – mondtam még mindig nevetve.

- Akkor, vacsora? A szállodában.

- Rendben. Megbeszéltük.

- Akkor Attila érted jön 6-ra. Ez így jó, vagy, legyen később? Korábban? De, ha nem akarsz a szállodában azt is megértem. Akkor ehetünk a forgatáson,vagy valahol máshol ahol szeretnél. Csak nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magadat. Sem azt, hogy a média vadásszon rád. – fakadt ki hirtelen.

- Oké, nem gond, ha a szállodában kell ennünk. Miért lenne baj? És a 6 is megfelel, holnap úgysem kell bemennem a szerkesztőségbe.

- Csak nem akarom elszúrni. – sóhajtott.

- Én sem. – simítottam meg a karját. – Köszönök mindent. Nem csak erre az estére értem. Köszönöm, hogy megvártad amíg helyrehozom magamat és, hogy még mindig itt vagy.

- És itt is leszek, mindig. – simított végig viszonzásul az arcomon. – Úgy megállítanám ezt a pillanatot, de nem lehet. Lassan kezdődik a forgatás, mennem kell.

- Igen, persze. Akkor szia. – köszöntem el tőle bizonytalanul. Nem tudtam, hogy most hányadán állunk akkor. Az igaz, hogy ma végre minden világossá vált számomra, rájöttem, hogy igenis szükségem van rá. És neki is kellek, ez volt a legjobb az egészben. Az újrakezdés pedig iszonyú nehéz lesz, még ha most olyan könnyűnek is tűnt ez a találkozás.
Ő is ugyanazon töprenghetett mint én, milyen lenne a megfelelő búcsúzás. Nem tudtam megállni, hogy ma már sokadjára ne vigyorodjam el.

- Mi lenne, ha megölelnél és úgy éreznénk, hogy mindketten ügyesek voltunk?

- Jól hangzik. – mondta, majd megölelt. – Jó éjt! Vagyis, pihenj valamennyit.

- Te is. Szia! – búcsúztunk el végleg. Hangtalanul próbáltam bejutni a lakásba, de valami keménybe ütközött a lábam. Majdnem orra buktam az előttem elterülő akadályban, mire erős káromkodás hagyta el a számat, ami egyáltalán nem illik egy nőhöz. De nem csak én voltam ilyen neveletlen. Más hangok is erősen szitkozódtak a padló irányából.

***
Szerintem nem voltam most gonosz. :$
Kapok véleményt? * szépen néz*

Már megint örömködöm...

Már 40-en vagytok!! Köszönöm, hogy ennyien olvastok. Imádlak titeket!♥
Ma elég rendesen el voltam havazva, csak most kerültem gép elé. Őszintén amikor megláttam, hogy már 6db komim van...wow... szólni nem tudtam. XD

Köszi, köszi, köszi mindenkinek!
Annyira jó olvasni a reakciókat, meglátásokat. Most rájöttem, hogy ha kivagytok akadva valamire, akkor sokkal aktívabbak vagytok a kommentelés terén. És én is szeretek kicsit gonosz lenni... :P (persze, csak bizonyos keretek között)
Na, szóval csak megakartam köszönni, hogy itt vagytok velem!

Puß
Gitka

30. fejezet - Találkozás egy régi szerelemmel...

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek aki megtisztelt annyival, hogy írt komit az előző fejezethez is. :)
Eléggé fáradt vagyok, de csak összehoztam még ma ezt a részt is. Egy fontos dolgot mondanék csak. Mielőtt 100%ig állítanátok, hogy gonosz vagyok olvassátok el a részt figyelmesen. Majd rájöttök miért mondom. Legalábbis remélem. :D
A bétázást köszönöm most is Breeconak. :D
Jó olvasást!
Puß
Gitka

***
"Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!"
/Emily Bronte/

"Hiába nézem ellenséges szemmel
A változást, mi rajta látható.
Az ember áll és megszólalni nem mer,
Van szerelem, mely nem gyógyítható. "
/Kovács  Kati: Találkozás egy régi szerelemmel/

- Sajnálom az előbbit! – fordultam Bogi felé, amikor végre megtaláltam a házban. – Nem rajtad kellett volna letöltenem a haragomat. Tudom, hülye voltam, bocsi.

- Aha. Nem baj, már kezdem megszokni. – mondta beletörődően. Ennyire rossz lennék? – Menjünk haza!

- Ki hívott? – érdeklődött, mikor már otthon voltunk. Sikeresen elhoztuk a ruháinkat a mamájától, minden kész volt a nagy napra. Már csak az a kérdés én felvoltam-e készülve ilyen mértékű rózsaszín boldogságra. – Minden rendben? – kérdezte, amikor nem kapott választ.

- Aha. – mondtam, majd átgondoltam mit is mondtam. – Nem. Nem tudom, mit csináljak! Mit akar egyáltalán? Miért hívott fel? Miért pont most? Ja persze, mert itt van. Szóval, csak mert kell neki egy idegenvezető, aki elszórakoztatja? Hát, köszike!

- Na várjál! Lassíts! Mi van?! Ki hívott fel? – nézett rám zavarodott tekintettel.

- Hát Ő! – Mi volt ebben nem érthető?

- Ő? – kérdezte kidülledt szemekkel a csodálkozástól.

- Igen, Ő. Rob. Jaj, mi a fenét csináljak? – rogytam össze a szőnyegen.

- Felhívott? – hüledezett Bogi. – Na, végre. – tette hozzá halkan.

- Fel, de nem ezt mondom már egy perce?! Várj, hogy értetted, hogy végre?

- Nem érdekes. – legyintett. – Csak hát ideje volt végre. Na és, mit beszéltetek?

- Megkérdezte, hogy ráérek-e.

- Mire te? Jaj, mond Em, hogy igent mondtál rá! Kérlek csak mond azt!

- Igen, belementem, de minek?! Olyan hülye vagyok.

- Dehogy vagy hülye. Tíz hónapja ez volt az első értelmes cselekedeted.

- Köszi, hát nem úgy érzem. – mondtam, miközben a fejemet a térdeim közé hajtottam.

- Jól vagy, Em? - kérdezte ismételten aggódva. Utáltam, hogy mindenki folyton csak értem aggódik.

- Nem, nem vagyok jól! Egyáltalán nem.

- Tudod mióta várok arra, hogy végre beismerd? Csak azt hajtogattad, hogy jól vagy és minden oké. Egy fenéket! Nézz magadra, egy roncs vagy.

- Ezt a suliban tanították neked? Mert ha igen, nem ez a legjobb módja, hogy segíts valakinek.

- Oké, tudod hogyan értettem. Szóval mikor beszéltek?

- Holnap.

- Jaj, mindent harapófogóval kell kihúznom belőled? Holnap, oké, na de mikor?!

- Hatkor. Valami eldugott helyet akart, szóval a Sunnytime-ot javasoltam.

- Az egy jó hely. Szóval inkább esti ruha kell, mint nappali. Hmmm…- kezdett el rögtön gondolkodni mellettem. – Mit veszel fel? Azt a kis feketét kellene.

- Nem, állj le! Nem lesz semmi kiöltözéses esemény. Odamegyek és beszélek vele. Ennyi. Érted? Megkérdezem, mit akar és szépen eljövök.

- Ne már. Látod, végre tennél valami értelmeset, erre teszel két lépést vissza?

- Kérlek, szeretném úgy csinálni, ahogy én jónak látom. – kértem. Tudtam valahol a szívem és az eszem mélyén, hogy igaza van. Egy gyáva vagyok.

- Oké, értem. Meséld el pontosan, hogy volt ez az egész. – kérte.
Miután töviről hegyire elmeséltem neki az egész beszélgetést még jobban nem értette mi a bajom.

- Kérdezhetek valamit?

- Már kérdeztél. – válaszoltam komoran. Annyira tanácstalanul álltam az életem előtt jelen pillanatban.

- Mikor beszéltünk nagyon úgy tűnt mintha feldúlt lettél volna attól a hírtől, hogy itt forgat. Persze értem én. – nézett rám, amikor fintorogni kezdtem. Már hogyne lettem volna feldúlt egy ilyen hír hallatán?! – De tudtad, hogy itt fog forogni a film. Szóval nem egészen értem.

- Tudtam, persze. Én csak… azt hiszem sikeresen kizártam ezeket az információkat. – válaszoltam. – Tudom, mit gondolsz a döntésemről. Szerinted hülye vagyok, értem. Azt hiszed teljes mértékben egyetértek magammal? Egyáltalán nem. Rohadtul nem volt kellemes olvasni a róla szóló híreket, szóval egyszerűen igyekeztem nem olyan dolgokkal foglalkozni, ami fájdalmat okozhat, ami rá emlékeztet. Lassacskán ki tudtam zárni ezeket a dolgokat és emiatt kicsit felkészületlenül ért a hír, hogy már ténylegesen itt van.

- Nem gondolom, hogy hülye vagy. Szerintem csak elszúrod az életedet. – vonta meg a vállát, mintha valami mellékes dologról cseverésznénk éppen.

- Lehet igazad van, nem tudom. – töröltem le az utolsó könnycseppjeimet is, amelyek csak kibuggyantak az elmúlt pár perc alatt. – Jelenleg mindennek lehet nevezni, csak nem egy határozott személyiségnek. – nevettem fel mondhatni kínomban.

- Hát ez igaz. - értett egyet velem Bogi is. – Ne feledd, bármi történjék is, én melletted állok.
A telefon csörgésére szabály szerűen megijedtem, bátortalanul szóltam bele a telefonba, attól tartva, hogy megint Rob lesz a másik oldalon.

- Imádom az életet! – kiáltott bele a telefonba Dávid, amint felvettem. -

Ezt nem fogod elhinni.

- Öhm. Most éppen miért is olyan csodálatos minden? – kérdeztem. Annyira nem láttam okát az örömködésnek. Bár legalább megnyugodtam, hogy nem más a hívó fél.

- Emlékszel arra a pasira, akit az a marketinges csaj pasija mutatott be?

- Nagy baj lenne, ha fogalmam sem lenne arról, kiről is beszélsz?

- Hidd el, igenis tudni fogod a nevét. Megvan a hiányzó pénz. Belement a támogatásba. – kiáltotta olyan hangerővel, hogy majd kiszakadt a dobhártyám.

- Komolyan mondod? – hüledeztem. Hirtelen nem akartam hinni a fülemnek. Ha ez igaz, akkor…

- Minden megvan, hogy végre elkezdhessük a forgatást. - mondta ki azt, amire mindketten már vagy nyolc hónapja vártunk.

- Ááá! Ezt nem hiszem el! – sikítottam a telefonba. – Úristen! Imádlak!
Bogi közben ijedten méregetett.

- Na, mi van? – kérdezte.

- Minden stimmel. – vigyorogtam, miután Dávid lerakta telefont. – Megvan a hiányzó összeg, ha ügyesek vagyunk minden beindulhat. – öleltem meg örömömben.

- Ez szuper! – mondta. – Annyira örülök nektek. Látod, lassan végre minden rendbe jön.

- Igen. – mondtam. A föld felett lebegtem, de ezúttal nem a szerelemtől, azt most elfelejtettem. – Fel kell hívnom anyuékat a jó hírrel, bocsi. – rohantam be a szobámba, hogy nyugodtan ujjonghassak a családomnak.
Mire mindenkin végigértem, beleértve anyuékat, a nagyszülőket és a barátokat, sikeresen rám esteledett. Dávid is hazaért valamikor az éjszaka folyamán. Egyikünkkel sem lehetett bírni, egymás szavába vágva ontottuk magunkból az elképzeléseinket. Végre semmi sem állhatott az utunkba.

Másnap reggel végre nem komor hangulatban értek az első fénysugarak. Viszont hamar beszivárgott az esti találkám gondolata is az agyamba. Félelem fogott el.

- Jó reggelt! – köszönt Bogi. – Ha díjat nyertek, meg kell ám említenetek engem is mindenképpen. – közölte.

- Hát persze, hogy megemlítünk. – nyugtatta meg Dávid. –Te leszel az, aki kiváló tojásrántottájával ihletett meg. – vigyorgott rá kérlelő szemekkel.

- Nem kell hízelegni ám, ha reggelit szeretnél. – mondta neki. – Mintha nem kapnál.

- Jól van, na. Persze, hogy meg leszel említve. Nagy betűkkel a stáblistán. Lesz stáblistánk, el sem hiszem. Egy valódi stáblista.

- Őrjítő sok névvel és a miénkkel.

- Hmm, szivárvány színű betűket akarok. – gondolkodott Dávid.

- Miért pont szivárvány színű? – kérdezte Bogi.

- Most komolyan?! – kérdeztem mindkettejüktől. – Felejtsd el! Nem fogsz a filmünkkel bepasizni.

- Oké, de egy próbát megért, honey. – csókolt homlokon. – A mi filmünk. – ízlelgette továbbra is a szót.

- Nem igazán készültem fel még kettőtökre lelkileg, azt hiszem. – nyugtázta Bogi mosolyogva. – Mint két kisgyerek.

- Én komoly felnőtthöz méltóan viselkedem. Viszont úgy hallottam, ez nem mondható el mindannyiunkról. – fordult felém Dávid. – Mit veszel fel?

- Na ne már! Az előbb mintha még csak a film körül forgott volna minden gondolatod. Majd felkapok valamit.

- Persze, még mit nem. – húzott fel a székről. – A helyzethez való hozzáállásod teljes mértékben elfogadhatatlan. Bogi,  mit szólnál egy kis kiruccanáshoz?

- Oh, csak nem arra gondolsz? – kérdezte huncutul. – Benne vagyok. – kacsintott, és máris elindult, hogy felöltözzön.

- Mi? Mégis miről beszéltek? – kérdeztem összezavarodva.

- Majd meglátod, öltözz! – parancsolta Dávid. Mire éppen elkezdtem volna ellenkezni, folytatta. – Ne is próbálkozz, gyerünk!

Kénytelen voltam azt tenni amit mondtak, hátrányban voltam. Ketten egy ellen. Nem akarták elárulni mit is terveznek. Gyanútlanul sétáltam egész úton mellettük, amíg észre nem vettem merre is tartunk.

- Oh, istenem! Azt ne mondjátok, hogy vásárolni megyünk! – szólaltam fel kétségbeesve, amikor végre felismertem a Dávid arcán megjelenő mosolyt.

- De, oda. – fogta meg a kezemet Dávid, amikor menekülni próbáltam volna. – Veszett ügy a menekülés.

- Minek ekkora felhajtást rendezni az egész köré? – kérdeztem.

- Ne csináld! Nem akarod, hogy mi is jól érezzük magunkat egy kicsit?- kezdte Bogi. Ez nagyon úgy tűnt, mintha lelkileg próbált volna zsarolni éppen. Nem tehettem semmit sem. Kénytelen voltam elviselni, ahogyan egyik boltból ki, a másikba be hurcolnak. Már a számát sem tudom, hány ruhát is kellett felpróbálnom. Rendben van, talán egy kis százalékban még élveztem is, de csak egészen apró mértékben. Délután végre sikerrel léptünk ki az egyik boltból. Én úgy terveztem kicsit lazítok még a találkozás előtt, de Bogiék továbbra sem eresztettek. Egész nap csak beszéltek, beszéltek, beszéltek… Mindennek egy volt a lényege: Rob. Na és persze a találkozásunk. Nem tudom mégis mit hittek?! Talán, azt, hogy nem izgulok, nem érdekel ez az egész? Dehogynem. Másra sem tudtam gondolni – már persze, ha nem emlékeztettek volna minden pillanatban rá – csak az este járt a fejemben. Mégis mit akarhat?
Nyűgösen vettem fel a ruhát, amit ma vettünk. Nem lett volna vele semmi baj, ha különösebben ki akartam volna öltözni. A terveimben nem szerepelt semmi extra fülbevaló, kiscipellő, csak egy kényelmes nadrág és felső. Erre, tessék! Úgy sündörögtek körülöttem, mintha esküvőre készülődnék éppen.

- Na, elég! Már így is kezdtek túlzásba esni. Komolyan, ti összeszövetkeztetek Robbal, vagy mi a fene van?!

- Jól van, értettük. De szerintem egy kis smink még elférne rajtad.
Enyhén feldúlt tekintetem láttán Bogi kitalálta, hogy nincs szükségem semmire sem. Így is elég ideges voltam már. Szerencsére nem veszekedtek velem többet.
Úgy döntöttem taxival megyek, nem szerettem este vezetni. Nem akartam idő előtt érkezni, nem akartam ezzel is téves információkat Rob felé sugallni. Végül fél órás késéssel érkeztem meg a Sunnytime elé. A szívem őrült módon zakatolt, a lábaim kővé dermedtek. Fogalmam sincs végül, hogyan vettem rá magamat a mozgásra, de egyszer csak már odabent találtam magamat. Ugyanolyan békés volt, ahogy arra emlékeztem.

- Bocsi, nem láttál egy kb. 185 cm magas, 24 év körüli, szürkéskék szemű, kicsit kócos hajú pasit? – léptem a pulthoz, hogy megkérdezzem Christ. Lehet, kicsit túl aprólékosra sikeredett a leírásom. –Ja és lehet, hogy kissé feszült, mivel már vagy egy fél órát késtem.

- Hát, nem igazán tudnám megmondani, hogy milyen színű az illető szeme, de van hátul egy pasi, akire kb. ráillik a leírásod, de sapka van rajta. – segített Chris.

- Köszi.

- Rég láttalak erre, mellesleg.

- Igen tudom. Sajnálom.

- Semmi baj, azért itt még mindig hasonló a csapat - mutatott körbe. - Vihetek ki valamit? – kérdezte.

- Egy kis határozottságot. – mondtam, mosolyt erőltetve az arcomra. – Még mindig csináljátok azokat az isteni fánkokat?

- Hát persze. Fánkban világhírűek vagyunk. – kacsintott rám. Ha nem tudtam volna, hogy Dávid sokkal nagyobb esélyekkel indulna nála, mint én, lehet zavarba jöttem volna a tekintetétől.

- Akkor hoznál egy fánkot és egy ásványvizet? – kérdeztem.

- Persze. Neked bármit Em. Egy perc és viszem.

Megindultam a Chris által mutatott hely felé,valahol a helyiség legeldugottabb sarkában. Nem volt nehéz észrevennem, ahogy ott ült egy pohár ital társaságában. Éppen a helyiséget kémlelte, miközben meglátott. Valami megváltozott az arcán, de nem tudtam volna megmondani mi volt az. A lábaim hirtelen ismét ólomsúlyúak lettek, a torkomról pedig említést sem tennék. Nem hittem volna, hogy képes leszek megszólalni egyáltalán.

- Szia! – pattant fel hirtelen, amikor már kellő távolság volt közöttünk.

- Szia! – köszöntem én is. Valamit mondanom kellett volna, vagy tennem, de nem tudtam magamat rávenni. csak bámultunk egymásra. Vajon ő is ennyire tanácstalan mint én?
Valamennyivel fesztelenebbnek mutatkozott azonban, mert hirtelen egy lépéssel közelebb lépett irányomba. Valahol ebben a pillanatban felejtettem el levegőt venni. Most, hogy közelebbről láttam a szemeit, már tudtam mi volt a feltűnő változás az arcán. A mindig csillogó tekintet helyett egy fáradt, komor szempár nézett vissza rám. Vártam, hogy mi fog történni, tudatom egyik felébe – amelyik nem képes a helyes döntésekre – már kísértő képek furakodtak be. Aztán hirtelen karok érintését éreztem a hátamon. Megölelt. Tíz hónapja nem éreztem ennyire melengető érzést, mint most. Aztán amilyen hirtelen jött ez a gesztus, olyan hamar ért véget.

- Leülsz? – kérdezte zavartan.

- Persze.

- Kérsz valamit inni? Enni? – kérdezte.

- Már kértem. Köszi.

- Oh, oké. Rendben. – köszörültem meg zavartan a torkát. – Gondolom, hogy meglepődtél, hogy felhívtalak.

- Hazudnék, ha azt mondanám nem ért váratlanul. – válaszoltam. Közben erősen emlékeztetnem kellett magamat, arra, hogy még csak véletlenül se időzzek el hosszabb ideig a szemein.

- Nagyon csinos vagy. – mondta hirtelen. Nem tudtam zavaromba hova forduljak.

- Köszönöm. Te is… jól nézel ki.
Gondolatban jól hátba veregettem magamat. Gratulálok.
Chris személyében érkezett a felmentő sereg.

- Parancsolj a fánk. Csokis, mert tudom, hogy ez a kedvenced. És egy ásványvíz. Hozhatok még valamit? – kérdezte.

- Nem, nem kérek semmit sem, köszi.

- Rendben, tudod hol találtok, ha bármi van.

- Ismeritek egymást? – kérdezte Rob, miután Chris már hallótávolságon kívül volt.

- Elég sokat lógtunk itt, szinte törzsvendégek voltunk, csak mostanában maradtunk el. Chris rendes srác. – tettem hozzá, nem is tudom miért.

- Igen, annak tűnik. – válaszolta eltöprengve.

- Te kérted, hogy ne feltűnő helyen beszéljünk, gondoltam ez megfelelő lesz.

- Igen, az is. – mondta. – Oké, tudom, hogy ez egy érdekes szituáció, de köszönöm, hogy eljöttél. Gondolom, fogalmad sincs, mégis mit akarhatok.

- Hát, nem igazán. – feleltem. – Már csak az elválásunk körülményeire nézve sem egészen értem, mit is szeretnél.

- Csak beszélgetni. – válaszolta.

- Rendben, és miről? – kérdeztem.

- Szerinted nem lenne néhány dolgunk, ami alapos megbeszélésre szorulna?

- Nincs már olyan, hogy „dolgunk”! – szögeztem le a tényt.

- Én ezt nem így látom. – mondta.

- Akkor rosszul látod. Vagy te és vagyok én. Ennyi. Kérlek, ne bonyolítsuk túl ezt az egészet. Azt hittem beszélgetni akarsz, de ha…

- Persze, hogy beszélgetni szeretnék. Rólunk. – fogta meg hirtelen a kezemet. Váratlanul ért a reakciója. Ilyen fajta „letámadásra” nem voltam felkészülve. Mégis mit gondoltam?! – És kérlek ne mond azt, hogy nincs olyan, hogy mi, mert ez nem igaz. Elmentél, mindent magad után hagyva.

- Éppenséggel visszajöttem oda, amit igazából magam mögött hagytam: a családom, az iskolám, a barátok, a munkám. Nincs már többé olyan, hogy mi, Rob!

- Egyszer azt mondtam, soha nem foglak megbántani, emlékszel? – kérdezte.

- Igen, na és?- néztem rá értetlenül. Fogalmam sem volt hova akar ezzel kilyukadni.

- Most megszegem ezt. Szörnyen festesz, már bocsi. Mikor elmentél azt mondtad, az nem te voltál. Csak később jöttem rá, hogy hibáztam. Igazából ami most vagy, az az ami nem te vagy. Te nem az vagy, aki a munkája és a tanulás alá temeti magát. Mindig is életvidám és határozott voltál. Volt életcélod. Azt a lányt szerettem és szeretem most is.

- Kérlek ne csináld, mert elmegyek. Ha erről akarsz beszélni, akkor felesleges, mert ennek vége.

- De muszáj elmondanom, mert akkor nem tettem. És, ha nem mondom el, talán senki sem fogja így elmondani neked az igazat. Elengedtelek, hogy rájöjj ki is vagy. Hogy minden rendbe jöjjön az életedben. Szükségem van rád, és neked is rám. Emili én még mindig szeretlek!

„Szeret, szeret, szeret.” Csak ez visszhangzott a fejemben. Nem, én ezt nem bírom ki. Határozottan kirántottam a kezemet a kezei közül és felálltam. Talán kicsit túl indulatosan is.

- Én most elmegyek. Sajnálom, én…

- Sajnálom, nem akartalak letámadni. De ez akkor is igaz. Kérlek, csak gondold át, oké?

- Gondoljam át, mégis mit? – kérdeztem.

- Minket. Gyere vissza. – kérlelt. Újra a kezeim köré fonódtak ujjai.

- Mégis mi az oka, hogy hirtelen ennyire érdekellek?  - kérdeztem. Nem értettem semmit. – Tíz hónapig semmi, aztán felhívsz, idehívsz, letámadsz és azt állítod, szeretsz?! Miért most, Rob? Miért nem kerestél egyszer sem egész idő alatt? Ha annyira szeretnél, kerestél volna. Ha annyira szeretnél, akkor tudtad volna, hogy sikerült a vizsgám, hogy már egy újságnál dolgozom, hogy éppen a filmünket akarjuk összehozni Dáviddal. De téged ez nem érdekelt egyáltalán. Úgyhogy ne mond azt nekem, hogy szeretsz, oké?

- Tudtam. Mindent tudtam rólad. Tudom, hogy összeköltöztetek ti hárman: Bogi, Dávid és Te. Tudok mindenről. Még az unokatesód sikeres felvételijéről is, vagy Bogi nagyszüleinek esküvőjéről.

- Mi? – kérdeztem. – Mégis honnan?

- Ne haragudj rájuk, oké? Csak azért csinálták, mert könyörögtem nekik.

- Mégis kiről beszélsz? – kérdeztem feldúltan. Mégis kitől szerezte az információit? A lábaim megadták a szolgálatot, muszáj volt visszaülnöm.

- Bogi és Dávid. Néha- néha felhívtam őket, hogy érdeklődjek felőled. Tudnom kellett, hogy jól vagy-e.

- Nem értem. Én nem értem… - kezdtek el potyogni a könnyeim.

- Tudnom kellett, hogy jól vagy-e. És hogy mikor lesz már megfelelő a pillanat. Azt akartam, hogy újra magadra találj! Hogy higgy magadban! És hidd el azt is, hogy én mindenképpen szeretlek, Em!

- A francba! – nyögtem elhaló hangon.

- Ha valami miatt, közben lett valaki, aki sokkal normálisabb nálam, és emiatt nem szeretsz, akkor oké. De legyél őszinte kérlek, gondold át és úgy mond, hogy nem szeretsz.

- Utállak. – suttogtam a könnyeim mögött. – Jelenleg annyira utállak, Rob. Nagyon, nagyon utállak.
Elbuktam. Mindennek vége volt...

29. fejezet - Because, I love her...

Sziasztok!

Először is köszönöm az 5 csodálatos komit. Féltem, hogy majd nem fog tetszeni - persze ez minden fejezetnél itt bujkál az agyamban - , de még a nyakamon van a buksim, így megnyugodtam. :D
Viszont egy hete még azt figyeltem mikor lesz meg a 40 rendszeres olvasó, most pedig már csak 37- en vagyunk. :( Remélem azért lesztek, akik Emilivel és Robbal tartotok, hogy megtudjuk mi is van a hírnéven túl. :D
A mostani fejezethez hasonlót még nem írtam. Néha könnyen ment az írás, néha pedig nem jöttek a szavak, de majd ti megmondjátok mit gondoltok. (remélem)

Puß
Gitka

***

 "A reménytelenül hosszú perceket, napokat, hónapokat, éveket csak egy módon lehet túlélni: ha hiszünk abban, amire, akire várunk. S közben az idő szeretetté alakul, és a percek múlásával egyre növekszik."
 /Csitáry-Hock Tamás/
"A külvilág semmit nem jelent számomra, ha nem vagy velem."
/S.M./


 

*Robert szemszög*

- Jól van, semmi gond. Majd a legközelebbi védéskor meglesz. – öleltem át mindkét karommal. Nagyon nem tetszett, hogy ilyen állapotban láttam szegényt. Kikészült…

- Igen, meglesz, mert nem lesz, ami elterelje a figyelmemet. – állt fel idegesen. – Haza megyek. Ennyi.
A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet.
- Hazamész? Em, ne csináld! Nem hagyhatsz itt! - a fejemben sikoltottak a gondolatok. „Ezt nem gondolhatta komolyan! Kérlek, mondd, hogy nem gondoltad komolyan…”

- De igen, itt hagyhatlak. Megegyeztünk Rob! Te pedig nem tartottad be a szabályokat. – lökte oda kicsit határozottabb hangon.

- Most engem hibáztatsz, mert nem sikerült? – kérdeztem meglepetten. „Tényleg én lennék a hibás?” Szökött be a gondolat a fejembe.

- Nem. Nem a te hibád, te csak… Nem hagytál békén, mikor kellett volna. De én rontottam el. – fújta ki a levegőt feszülten.

- Nem hagytalak békén?! – álltam fel a kanapéról. – Mégis mire célzol?

- Nem tudom Rob! Szerinted?! Mondjuk, mikor vacsorákra cipeltél el, pedig tudtad, hogy lenne más dolgom, vagy mikor elrángattál Japánba. Japánba!!! Mit kerestem én Japánban?!

- Egyszer sem kényszerítettelek, Em!

- Nem, dehogy, Rob! Na, Em, kérlek! Nélküled olyan rossz lenne. Légyszi! – utánozta a hangomat. Hirtelen mintha fejbe csaptak volna. – Csupán az utóbbi pár hónapban úgy viselkedsz, mint egy kiéhezett… Hagyjuk.

- Bocsánat, hogy néha szeretnék együtt lenni a barátnőmmel! Jézusom! – túrtam bele idegesen a hajamba, miközben fel alá róttam a köröket a nappaliban. Kezdett elfajulni a helyzet. – Szóval én vagyok a gonosz barát, aki minden okozója?

- Én nem ezt mondtam. Nem te vagy a hibás! Nem érted?! Én tehetek mindenről! Ez nem én vagyok. – mondta hisztérikusan.

- Nem te vagy?! – kérdeztem. Nem értettem semmit. „Mi az, hogy ez nem ő?! Nem értem…”

- Nem. Ezelőtt soha nem csináltam volna ilyet. Jobban kellett volna koncentrálnom, nem pedig Japánban és Los Angelesben lődörögnöm. Mert ez nem én vagyok!

- Pedig nekem egészen úgy tűnt, te voltál az. Akkor mégis mi ez az egész? Csak egy színjáték? – kérdeztem. Ha ez nem ő, mégis mit kellene hinnem? Az eddigi dolgok, csak valami játék részei voltak?

- Színjáték?! Mégis miről beszélsz? – kérdezte.

- Te mondtad, hogy ez nem te vagy. - mutattam felé. Alig tudtam felfogni, mi is történik éppen. - Akkor csak megjátszottad magadat? Nekem úgy tűnt,  jól érezted magadat.

- Hát képzeld el, hogy nem. Nem éreztem jól magamat! – most már nem csak én túrtam a hajamat idegességemben. – És miért kellet bulit szervezned most is? Ennél nagyobb égést el sem tudnék jelenleg képzelni.

- Mondjuk, ha felvetted volna a telefont, mikor hívtalak, lehet, hogy tudtam volna, hogy nincs miért ünnepelni. – Pontosan, én csak jót akartam. Megünnepelni, hogy minden jól ment.

- Oh, ha jól emlékszem, te is elfelejted felvenni a telefont már párszor. – vágta fejemhez. Oh, na erre azért lenne egy két megjegyzésem.

- Igen, mert dolgozom! Nem Dávidkával lógok…

- Már megint?! Mégis, hogy a fenébe keveredik ide Dávid, elmondanád? Ha annyira tudni óhajtod, otthon voltam anyuékkal. Próbáltak megvigasztalni.

- Én is meg tudtalak volna vigasztalni… - mondtam halkan. Persze, hogy a szülei a legfontosabb emberek az életében, na de én hol vagyok a sorban? Csak egy pasi vagyok, akivel… Akivel, mit csinál? Mennyire vagyok fontos neki, ha még annyira sem képes, hogy felvegye azt a rohadt telefont!!

- Persze, több száz kilométernyiről biztosan meg tudtál volna győzni, hogy nem vagyok egy senki. – hadarta idegesen.

- Nem is vagy egy senki!

- De jelenleg az vagyok. – mondta. - Ezt te nem érted, Rob! Ha valahol szóba kerül a neved, akkor ott hisztéria robban ki. Az én nevemet a barátaimon és a családomon kívül a kutya sem ismeri. Oh, bocsi, ez nem igaz, hiszen híres vagyok. Én vagyok a lány, akit dugogatsz. Aki ebből, ha okos lenne, egy csomó előnyre tudna szert tenni. Napi szinten szerepelek valami kis pletykalapban. Hát nem ez az a fajta karrier, amire mindenki vágyna? Sajnálom, de én nem!

Elborult az agyam.
- Szóval ezt csináljuk mi? Csak dugogatunk néha?! Azt hittem ennél azért kicsivel feljebb léptünk már. Mi sosem csak dugogattunk, ezt te is tudod. – szinte már kiabáltam vele. - Ez velem jár! Ha nem tudod elviselni, akkor menj el! – Mégis mire vár akkor?! Én ez vagyok, egy ember, aki a reflektorok között él. A fenébe is!

- Pont ezt fogom csinálni. Elmegyek. - kiabálta, majd beviharzott a szobába.

Egy percig, csak lefagyva álltam a nappali közepén, majd megfogtam a kabátomat és kiviharzottam a házból.
Fogalmam sem volt merre is visznek a lábaim, csak mentem. Nem érdekelt, ha bárki felismer. Legyenek csak ezzel tele a pletykalapok, kit érdekel! Ott visszhangzott minden a fejemben.
 De akkor sem értem, miért nem hívott fel? Miért nem mondta el, hogy baj van, és nem sikerült? Miért én voltam az utolsó ember, aki mindent megtud? Miért én vagyok a felelős? Persze, azt mondta, nem én vagyok, mert ő tehet róla…
Tisztán hallottam, ahogy Em szájából elhangzik a mondat: „Ez nem én vagyok.” Akkor ki ő? Csak egy színjáték?! Úristen tényleg ezt mondtam volna? Mekkora baromságot műveltem!
Mikorra észbe kaptam már Tom ajtaja előtt álltam. Észre sem vettem, hogy ennyit gyalogoltam volna. Rögtön ajtót is nyitott.

- Veled, meg mi a fene történt? – kérdezte először. – Gyere be! Piszkosul rosszul festesz.
Gyorsan beterelt a lakásba és leültetett a nappaliba. Igazán csak akkor éreztem meg, mennyire remegnek a lábaim, miután már leültem. Rengeteg minden kavargott bennem.

- Na, mi van? – kérdezte. Mielőtt még bármit is felelhettem volna, hangos kopogás hallatszott odakintről.  – Ah fenébe, mindjárt elküldöm, aztán beszélhetsz.
Nem kellett nagyon fülelnem, hogy rájöjjek ki volt az érkező. Bobby szinte úgy rontott be a szobába.

- Bogi az előbb rohant el, mert Emili hívta. – ugrott nekem rögtön. – Mi a fenét csináltál?!

- Az jó. Akkor nincs egyedül legalább. – feleltem. Már sokkal tisztább volt a fejem.

- Szóval összevesztetek?  - kérdezte Tom. – Jaj, apám! Figyelj, a buli nem volt annyira vészes, majd megbékéltek.

- Nem, hülye voltam. Nem kellett volna bulit sem rendezni, amíg nem tuti biztos. Nem ez a baj.

- Akkor mi van? Nem értem. Mert Em elég kiborultnak hallatszott. – mondta Bobby.

- Olyan dolgokat mondtam, amit nem kellett volna, érted? És ő is. – mondtam. Egész úton ezen töprengtem. A legszörnyűbb az egészben az, hogy én voltam a hibás, tényleg.

- Mondom, majd megbékéltek. – mondta Tom, miközben kivett három sört a hűtőből. – Nesze, ez jó tesz majd!

- Nem, nem kérek! – toltam el a kezét. Meglepetten nézett rám. Nem csodálom, hogy nem értette mi ütött belém, amikor nekem is csak most kezdett az egész megvilágosodni.

- Na, oké. Most akkor mondj el mindent. – kérte Bobby, majd kikapta Tom kezéből az üveget és csak odanyomta a kezembe.
Nagy levegőt vettem, majd mindent elmeséltem nekik.

- Uh, tényleg ezt mondtad neki?! Te barom! – hordott le végül Tom. – Te nem vagy normális! Azt mondtad, neki, hogy akkor menjen el?!

- Igen. Tudom, hogy hülye voltam.

- Akkor meg? Mi a francot terpeszkedsz még a kanapémon?! Gyerünk, szépen pattanj kocsiba és kérj tőle elnézést, amíg tényleg nem megy haza. – kezdett el szerényen taszigálni, hogy elinduljak.

- Nem. – mondtam. Tudtam, hogy mit kell tennem. – Nem mehetek most vissza. Amúgy nem kocsival jöttem. – válaszoltam. Hirtelen olyan nyugodt lettem. Nem is tudom, furcsa volt. Inkább mintha lelassult volna körülöttem minden…

- A fenét sem érdekli, mivel jutottál el idáig, csak menj és szépen könyörögd magadat vissza! – mondta Bobby.

- Nem mehetek, hát nem érted?! Végre mindent megértettem. – mondtam. Bobby már tényleg úgy nézett rám, mint holmi félkegyelműre. De Tom arcáról is hasonlókat olvastam le.

- Mi a fenét hadoválsz itt össze? Mit értettél meg? Szívtál, vagy bevetél valamit? Felfogtad, hogy a barátnőd valószínűleg éppen most készül elhagyni az országot, és ezzel téged is?! – kiabált rám Bobby.

- Igen. – válaszoltam. Ezt ők nem érthették.

- Akkor meg?! - hangzott a kórustól.

- Én vagyok a hibás. Hiába hiszi azt, hogy nem. Hátráltatom őt. Igaza volt, mindenhova elcipeltem, amikor készülni akart. Nem figyeltem rá eléggé. Nem tudom, csak… túl korai volt ez az egész nekünk.

- És akkor ennyi? Hagyod elmenni? – kérdezte Tom.

- Nincs más választásom. Hagynom kell neki időt, hogy rájöjjön, ő is valaki. És amíg én ott vagyok a nyakában, ez nem fog menni. Meg kell találnia önmagát. Már értem hogyan gondolta, amikor azt mondta, ez nem ő.

- Te őrült vagy! Ezt le kell szögeznem. – dobta oda Tom.

Talán őrült voltam, meglehet. Éppen most engedem el a nőt, akit szeretek, persze, hogy őrült vagyok! De szeretem és ezért el kell engednem.
Bobby zökkentett vissza a gondolataimból.

- Bogi hív. – mondta. – Szia! Minden rendben? Aha, itt van, akar vele… aha, szóval nem. Komolyan? Várj, ezt át kéne gondolni, nem? Most komolyan elmész? Bogi, ne tedd le!

Vártam, hogy majd mond valamit, de csak maga elé bámult.

- Elmegy.

- Mindketten? - kérdeztem.

- Aha. Pedig azt hittem, ebből lehet valami.

- Sajnálom haver. Ez az én hibám. – mondtam.

- Aha. Tényleg az. – nézett rám szomorú szemekkel. – Kérsz még egy sört?

 Észre sem vettem, mikor ittam meg az elsőt. Minden annyira jelentéktelenül, csendben zajlott körülöttem…

***

- Rob… Rob… ROB! Figyelsz te rám? – kérdezte mérgesen Steph. – Hahó! Steph hívja Robot. Oké, éppen azt kérdeztem, hogy rendben van-e a szobád.

Persze, hogy rendben volt. Néha már rohadtul elegem volt ebből az egészből. Bárhova mentünk ki volt nyalva a seggünk is. Mindenhol fények, csillogás. Pedig ez engem egyáltalán nem érdekelt. Valami másra vágytam. Valaki másra… Hogy végre láthassam újra az arcát. Hogy újra magamhoz ölelhessem reggelente.
- Aha, a szobával minden rendben. De vajon tudják, hogy egy embernek igazából nem lehet szüksége egy akkora lakosztályra? – kérdeztem.

- Ne kezd. Akkorát kaptál és kész. Más örülne neki.

- Oké. Akkor szuper a szoba, köszi! Így jó? – vettem elő a legszebb mosolyomat. Mostanában nem sok alkalmam volt a használatára.

- Megfelel. – csóválta meg a fejét. – Na, gyerünk, irány a smink! És az új asszisztensnek is be akarlak mutatni.

- Ah, oké. – Valahogy nem igazán lelkesültem az ötletért. Új asszisztens. Megint valami, amiről Ő jut az eszembe.

- Rob, ő itt Emma. Emma, azt hiszem, neked nem kell bemutatnom. Na, akkor mindent tudsz, igaz? Ha kell valami, csörögj, nagyfiú vagy már, igaz? – mondta Steph, majd elment.

- Hát ez gyors volt. – nevetett fel mellettem Emma. - Szóval a nevem Emma, de nyugodtan szólíts Emnek. – dobott felém egy újabb mosolyt. Ah… remek, szóval kezdődik. Mellesleg eszem ágában sem volt Emnek szólítani. Ez csak egyetlen embert illet meg az életemben. Jobban mondva, illetett meg, amíg a tényleges része volt.

- Öhm… köszi. – mondtam végül beleegyezően. Nem akartam, hogy megsértődjön.

- Na, akkor mennünk kellene. Erre van smink. – mutatta az utat. Reméltem, hogy nem igazán az a fecsegős fajta. Ezt a reményemet azonban hamar el kellett felejtenem.

- Na és idáig hogy tetszik a város? Kicsit hideg van, persze, de meg lehet szokni. Elég jó kis szórakozóhelyek vannak, ha el akarsz menni valahova, szívesen ajánlok valami kis eldugott helyet. – kezdett el csacsogni mellettem. Na, ennyit erről.

- Köszi, majd szólok mindenképpen. – mondtam ismét csak kedvesen. Na, senki sem mondhatja, hogy bunkó lennék.

***

Nem bírtam ki, hogy ne hívjam fel Bogit. Ő volt az egyetlen információforrásom. Igazából, magam sem értettem miért egyezett bele ebbe az egészbe. Először pár hét után hívtam fel, mert már úgy éreztem megőrülök. Már az is csoda volt, hogy nem csapta rám a telefont. Egészen biztos voltam benne, hogy valahol a halállistája elején helyezkedik el a nevem, hiszen megbántottam a legjobb barátnőjét. Nem sokat tudtam ekkor még Emili hazautazásának körülményeiről. Amikor visszamentem a lakásba, már csak a tátongó üresség fogadott. Elment. Vége.
A legnagyobb meglepetés viszont egyértelműen az volt, hogy nem könyvelt el idiótának. Amikor elmondtam neki mire kérem, rögtön beleegyezett. Azt hiszem Bobby hatása elég erős volt ebben a döntésében. Bár nem igazán beszéltünk erről az egészről, ők ketten kapcsolatban maradtak egymással. Örültem, hogy legalább a kettejük kapcsolata nem annyira reménytelen jelenleg, mint az én életem.

Ezúttal is segítőkész volt, mint minden egyes alkalommal.

- Szia! – köszönt bele a telefonba magyarul. Rögtön tudtam, hogy nem olyan helyen volt, ahol zavartalanul tudott volna angolul beszélni. Rögtön csak arra tudtam gondolni, talán Ő is ott van a közelében. Így vártam, amíg biztonságos övezetbe nem ér.

- Bocsi, csak túl feltűnő lett volna, ha angolul kezdek el cseverészni.

- Semmi baj. – mondtam őszintén. Bármennyit képes lettem volna várni arra, hogy akár egy aprócska hírt is halljak felőle. – Ha gondolod, visszahívlak máskor.

- Nem, dehogy. – visszakozott gyorsan. – Csak… feltűnt volna neki, ha érted…

- A közelben van? – szaladt ki a számon.

- Igen. Valami cikket ír. – mondta.

- Minden rendben? – kérdeztem. – Mármint vele.

- Ha azt nézem, hogy sikerült végeznie a sulival és az újságnál is elvan, akkor igen. De amúgy… csak lézeng. Mindig van valami oka arra, hogy elvonuljon. Most éppen a nyelvvizsga miatt gubózott be. Tuti kinyírna, ha tudná, hogy ezt mondom: de komolyan aggódom, hogy egyszer összeomlik a sok dolog alatt, amit magára vállal.

- Iszonyúan hálás vagyok neked. Fogalmam sincs, hogyan tudom neked ezt valaha is meghálálni. Nem bírnám ki, ha nem tudnék róla semmit sem. Ennyire rossz?

- Na azért is kapnék, de hiányzol neki. Magától sosem vallaná ezt be.

- Ő is nekem. Oh, ha tudnád mennyire…

- Akkor meg? Mire vársz? Beszélj vele végre!

- Nem lehet, még nincs itt az ideje. – mondtam. – Még nem találta meg önmagát ez egyértelmű. Addig, amíg lézeng, mint mondtad, nincs helyem az életében.

- Mégis meddig akarsz várni? Amíg megkapja a Nagydíjat Cannes-ban, vagy amíg Oscar díjas lesz?! És most nem azt mondom, hogy nem ezt kívánom neki őszintén, szívemből. De Rob, ez nevetséges! Javíts ki, ha tévedek, de neked szükséged van rá, igaz?

- Igen, de…

- Ne, még nem fejeztem be. – szakított félbe. – És neki is szüksége van rád. Hát akkor meg?! Beszélj vele végre, kérlek!

- Még nincs itt az ideje, hidd el. – mondtam. Bár szívem szerint most rögtön odarepültem volna hozzá, egyszerűen még nem hittem, hogy ez lenne a helyes időpont. Ha kellene, egész nap ott szobroznék az ajtaja előtt, hogy beengedjen, és egy pillanatra megpillantsam. Megtenném, de még nem lenne helyes.

- Nem értelek, már tényleg. – mondta Bogi.

- Csak helyesen próbálok cselekedni. – próbáltam megmagyarázni, mit miért teszek, vagy éppenséggel mit miért nem.

- Hát rendben. De azért gondold át, oké? – kérlelt.

- Rendben. – egyeztem bele. Mintha nem ezen járna egyfolytában az agyam. - Üzensz esetleg valamit Bobbynak? – kérdeztem.

- Öhmm… mire gondolsz, miért üzennék én neki bármit is? – mondta zavartan.

- Ugyan már, nem vagyok hülye… Tudom, hogy beszéltek. És, ha mondhatok valamit, Bobby nagyon kedvel téged. És ezért valószínűleg agyon fog csapni… Szóval úgy dolgozd fel ezt az információt.

- Oké. – a hangjából egyértelműen kihallatszott, hogy mosolyt csaltam az arcára. – Köszi.

 
Az egészben ez volt a második legrosszabb dolog, azután, hogy mennyire hiányzott Em. Utáltam magamat azért, hogy Bogi és Bobby kapcsolata ilyen útra tévedt. Bobbyn egyértelműen látszott, hogy kedveli Bogit és hiányzik neki. Néha egy- egy sörözgetés alkalmával hirtelen valami fontos hívásra hivatkozva eltűnt a társaságból. Mikor visszajött, szinte nyulat lehetett volna vele fogatni, úgy sugárzott az arca az örömtől. Talán azt hitte, hogy ha nyíltan beszélne róla rosszul érzem majd magamat? Lehetséges. De a barátom volt, örülnék a boldogságának. Még ha a saját hibáim jutnának is róla az eszembe. 

***

- Utolsó határidő, hogy döntést hozz. - hívta fel Steph a figyelmemet vagy már ezredszer a mai napon. – Biztos, hogy akarod ezt a filmet?

- Ha ma még tízszer kérdezed is meg, akkor is ugyanaz lesz a válaszom. – közöltem a telefonba. – Akarom.

- Oké. De tudod, hogy elég rossz a film helyzete.

- Igen felfogtam, de akarom. Tetszik a forgatókönyv.

- Jól van, akkor telefonálok. – mondta.

- Köszi. – köszöntem el tőle.
Nem csak azért akartam ezt a filmet, mert annyira tetszett a történt. A forgatókönyv is jól volt összerakva persze. Tisztán emlékszem, amikor Emmel együtt olvastuk a volt lakásunk nappalijában összegabalyodva. Nem, nehogy továbbgondold! Persze, azóta a lakást eladtam. Felesleges lett volna megtartani, hogy az is csak rá emlékeztessen. Anyuék persze nem rajongtak az ötletért, de nem volt mit tenniük, el kellett fogadniuk a döntéseimet. Ezért is kellett most is ebben szállodában megszállnom. Anyu persze rá akart venni, hogy aludjam inkább náluk, amíg Londonban vagyok, de nem akartam rájuk szabadítani a sajtót. Jobb volt nekem itt egyedül. Legalább kicsit elrendezhettem a fejemben kavargó dolgokat. Nagyon is jól tudtam Steph miért kérdezett rá ennyiszer erre a filmre. Tudtam, miért aggódtak a szüleim egyre jobban miattam, ugyanúgy, mint mindenki a környezetemben, aki jól ismert. A forgatás együtt fog járni egy dologgal. Magyarországra kell utaznom. Budapesten fogunk egy darabig forgatni. Ugyanabban a városban leszek, mint Ő. Kettős érzések töltöttek el. Egyrészről, nem éreztem helyesnek, hogy megbolygassam a békés napjait a felbukkanásommal, ugyanakkor égtem a vágytól, hogy találkozzam vele. Bármennyire is utálni fogom magamat azért, amit tenni fogok, tudtam, hogy már képtelen leszek megálljt parancsolni az érzelmeimnek.
Lassan vánszorgott az idő, főleg azóta, hogy elveszítettem őt. Mintha ez is valamiféle büntetés lett volna az égtől. „Megbántottad, hagytad elmenni, hát bűnhődj érte!” Van, amitől egyszerűen nem menekülhet el az ember. Még ha színész, akkor sem.
Így a közös ebéd alól való kibújás is esélytelen volt.

- Szia kicsim! – köszönt anyu, mikor beléptem a házba. – Már azt hittük sosem jössz újra haza. – simított végig az arcomon, olyan kedvességgel és szeretettel, ahogyan csak egy édesanya képes erre.  - Főleg Bel Ami. De látod rögtön megérezte, hogy hazajött a gazdija. Hiányoztál neki is. – mondta anyu, miközben az említett rosszaság már a lábam körül ugrabugrált.
 
Nekem is hiányoztak mindannyian. Hiszen ők voltak a családom. Bel Amit pedig puszta önzésből hagytam a szüleimnél. Nem tudtam volna foglalkozni vele a nélkül, hogy kínzó emlékképek ne kúsztak volna az agyamba.

- Persze, hogy hazajöttem. Sajnálom, hogy csak most jött össze. – füllentettem. Nagyon nem szerettem hazudni anyunak, de mit mondhattam volna? „Bocsi anyu, de minden rá emlékeztet?  Egy gyenge alakot neveltél fel.” Áá, nem. Inkább a füllentés.

- Már mind nagyon hiányoltunk. – mondta még egyszer. Milyen kegyetlen gyerek is vagyok valójában! Jobban figyelembe kellett volna vennem a környezetemet is, de csak most jöttem rá, mennyi minden csúszott ki valójában az irányításom alól.

- Oh, még Lizzy is? De csak, mert nem volt kit cseszegetnie. – jegyeztem meg viccesen, hogy egy kis mosolyt csaljak anyu arcára. Sikertelenül.

- Na, hogy beszélsz! – szólt rám egyből.

- Nem is mondtam semmi rosszat. – tettem fel védekezően a kezeimet.

- Mindent hallok ám. – jegyezte meg Lizzy a hátam mögül. – Üdvözlet, tékozló fiúcska. – ölelt meg. – Minden oké?
Miért éreztem hirtelen úgy, hogy minden szem rám szegeződött?

- Aha. Apu és Vic? – néztem körbe.

- Még dolgoznak, elhúzódott kicsit a megbeszélésük, mindkettejüknek. – mondta anyu. – Na, de mesélj! – húzott maga után a kanapéra. Reménytelen lett volna bármerre is menekülnöm. Két várakozó szempár méregetett kíváncsian. Mintha minden egyes mozdulatomat elemezték volna. Te jó ég, mégis mire várnak, hogy majd sírva vetem magamat a lábaik elé? Persze egyszer-kétszer már közel voltam lelkileg ehhez az állapothoz. De ismerhetnének már!

- Mit akartok hallani? Mindent tudtok, már telefonon mindent elmeséltem. Nem történt azóta semmi érdekes. – vontam meg a vállamat.

- Te akartad öcsi. – mondta drága nővérkém. – Szóval, mi ez a Budapesti forgatásos film?

Ahh….

- Szóval Steph árulkodott? – kérdeztem. Pedig mondtam neki, hogy majd én szeretném elmondani a családomnak. Oké, igaz, hogy nem igazán törtem magamat a megfelelő alkalom megtalálására, de akkor is. Felnőtt ember vagyok.

- Tudta, hogy nem mondanád el valószínűleg. – mondta anyu.

- Persze, hogy elmondtam volna. Ezt nem lehetne eltitkolni. És miért akartam volna egyáltalán?

- Nem is tudom. – gondolkozott el Lizzy. – Mondjuk az alapvető dolgokon túl?
Értetlenül néztem rá.

- Jaj, ne csináld már! Em miatt.

- Ugye beszélsz vele, kicsim? – kérdezte anyu.

- Szerintetek kibírnám, hogy ott legyek vele egy városban és ne beszéljek vele? – kérdeztem.

- Végre, megjött az eszed, öcsi! – kiáltott fel Lizzy. – Hiányzik már nagyon.

- Nekem is, nekem is...

***

Rosszabb voltam, mint egy kisgyerek karácsony előestéjén. Egy hete nem tudtam másra gondolni csak az utazásra. Eddig, ha forgatási helyszínt váltottunk, mindig ideges lettem a reptéri fogadtatás miatt. Szinte már undorodtam a repterektől és a repüléstől. Most azonban, mindent megadtam volna az idő felgyorsulásáért és az utazásért. Persze egyáltalán nem maga a kiruccanás volt ennyire fontos a számomra, hanem a tény, hogy hamarosan láthatom Őt. Vagy legalábbis ugyanazt a levegőt szívhatom a tüdőmbe, amit Ő is. Elsőre magam is megmosolyogtam ezt a gondolatot. Ha bárkinek elmondtam volna, valószínűleg még jobban kétségbe vonták volna épelméjűségemet, mint idáig. Tudtam, hogy nehéz dió lesz egyáltalán rávennem a találkozóra, az pedig, hogy minden félreértést tisztázzunk kettőnk között, egyenesen életem legnehezebb dolgának tűnt. De akkor is szerettem. Szeretem Őt! Szeretem, szeretem, szeretem…

***

Még soha ekkora érdeklődéssel nem figyeltem egyetlen egy várost sem, mint amikor végre Budapest utcáin vittek el a szállodába. Egész úton a járókelőket figyeltem, hátha feltűnik valahol a szeretett arc. De nem.
Egy napon át fel alá járkáltam a szállodai szobámban, ha nem éppen valamiféle megbeszélésen kellett részt vennem. Imádtam Steph- et, amiért segített megszerezni az új telefonszámát. A neheze csak ezután jött. Idáig annyira egyszerűnek tűnt a kis tervem, most viszont minden annyira nehéznek bizonyult. Mit is gondoltam magamról idáig?! Persze, csak hipp- hopp felhívom és kész. Nem tudtam, mit is kellene mondanom neki elsőre. Nem rohanhattam le, ezzel tisztában voltam. Végül úgy döntöttem, semmivel sem lennék okosabb, csak a szőnyeget koptatnám el jobban, ha továbbra is csak elméleti síkon játszanám le az első beszélgetésünket.
Nagy levegőt vettem és tárcsáztam. A szívem már a torkomban dobogott, aztán meghallottam a világ legbódítóbb hangját.

- Szia! Látom, már megint elnyomtál valamit. Nem jelzi ki a számodat a mobil, tudsz róla? – kérdezte. Nagyon úgy tűnik, hogy nem rám számított. De vajon kire akkor?

- Szia! – próbáltam magamat szólásra bírni.  - Zavarlak? – kérdeztem bátortalanul. Ideges voltam. Mi van akkor, ha a dolgok nem egészen úgy állnak, mint én hiszem. Ha bizonyos információk nem álnak a birtokomban? Mi van, ha már régen túl tette magát?

- Hallo, itt vagy? – kérdeztem, amikor nem kaptam választ. - Remélem nem rosszkor hívtalak. - tettem hozzá. A pár alkalom során, amikor elképzeltem ezt a telefonbeszélgetést, a lehetőségek között ott szerepelt lecsapás is. A lefagyást azonban valahogy kifelejtettem, azt hiszem. Biztosan, talált már valakit. De Bogi miért nem említette? Miért hagyott hiú reményekkel? Talán csak valamiféle bosszú része ez az egész játék…

- Itt vagyok. – mondta hirtelen magához térve.

- Oké… Hát lehet, hogy most hülyén veszi ki magát a dolog…. - kezdtem bátortalanul, majd hirtelen minden kétségbeesésem szavakba öltötte magát és csak mondtam, mondtam, mondtam. -  Tudod, most éppen itt forgatok Pesten…és gondoltam….szóval, hogy esetleg… nem lenne-e kedved összefutni….ma nem forgatok és lenne időm. …meg, hát nem sok embert ismerek Pesten és gondoltam, ha ráérnél, találkozhatnánk. Mit gondolsz? – „Mondj igent, kérlek!”

- Hát, ráérek. – Belül ujjongtam, akár egy kislány, aki végre megkapta az áhított babáját.

- Ez szuper… - mondtam, amikor a mosolyt már el tudtam tűntetni az arcomról annyira, hogy ne hangozzon a mondanivalóm egy elmebeteg szavaiként. - Hol találkozzunk? Valami eldugott hely kellene. –kértem, amikor eszembe jutott mivel is járna egy kicsivel ismertebb helyen való feltűnésem.

- Van egy csendes pub a belvárosban, a Sunnytime. – válaszolta kicsit bizalmatlanul. Gondolom éppen azon filózik, mi a fészkes fenét akarhatok tőle, miután ennyi hosszú hónapon keresztül felé sem néztem. Hosszú, kínszenvedéses hónapokon keresztül…

- Az jó lesz.… Mikor érsz rá? – kérdeztem.

- Nekem mindegy. – Örültem, hogy ilyen egyszerűen belement ebbe a találkozóba. Talán mégis van egy cseppnyi esélyem. Talán, még ha van is valakije, nem annyira komoly a dolog.

- Esetleg 1 óra múlva? – kérdeztem reménykedve. Minden perc, amit hangja és közelsége nélkül töltöttem, csak a kínszenvedéses óráim számát gyarapította a saját kis börtönömben. A börtönőröm én saját magam voltam, mint ahogyan én szabtam ki magamra ezt a büntetést is. Sokszor átkoztam már el azt a pillanatot, amikor elengedtem. Most pedig, nem engedhettem meg magamnak, hogy gyenge legyek és elveszítsem. Szükségem volt rá.

- Eszembe jutott, hogy van egy kis elintézni valóm még. – mondta hitelen. Miért gondolta meg magát ilyen hirtelen? Mégis csak van valaki a háttérben. Akárki is az, én harcolni fogok vele. - Holnap? – érdeklődött egy másik időpont után. Talán mégsem veszett el még minden remény.

- Az jó, még éppen szünet lesz. – mondtam. Bármilyen időpont megfelelt volna. Ha kell térden csúszva könyörgöm majd a rendezőnek, hogy engedjen el.

- Oké. Akkor ott találkozunk. Mikor? – kérdezte. Alig tudtam visszafogni magamat. Legszívesebben valami hajnali időpontot mondtam volna, hogy minél előbb elveszhessek abban a zöldellő tekintetbe.

- Öhm. Hát tudod Pest elég kis város ahhoz, hogy nappal kimerészkedjek, ha élve akarok hazakeveredni. – kellett magamat is emlékeztetnem pár védelmi intézkedésről. - Mit szólnál hat órához?

- Oké. Akkor hatkor ott találkozunk.  – mondta.

- Rendben. Em… legyél jó! – mondtam búcsúszóként. Hirtelen más szó kúszott be a gondolataimba: szeretlek. Hogy hiányoznak azok az idők, amikor így köszönhettem el Tőle. De a reménybeli jövőmben már nem volt olyan távoli a perc, amikor újra karjaimban tarthatom Őt és fülébe súghatom: SZERETLEK!