10. fejezet - Blue Elephant

Elérkeztünk a 10. fejezethez. Hát őszintén magamat ismerve sosem gondoltam volna, hogy akár idáig is eljutok.

Jelenleg eléggé sajog a csuklóm, de így jár, aki az utolsó pillanatban írja meg a beígért fejezetet, igaz?

Kérdeztétek, hogy milyen gyakorisággal kerülnek fel fejezetek. Megpróbálok hetente hozni frisst, de többre sajna nem futja az időmből. Remélem, még így is szívesen olvastok.

Ha már témánál tartunk. Nagyon örülök, hogy egyre többen rátaláltatok a történetre, de az is irtózatosan jól esne, ha a hozzászólások száma is hasonlóképpen növekedne. Nem szeretnék kommenthatárt szabni, nagyon nem, de halkan megsúgom nektek, hogy az egyik kedvenc számom a 13. ;)Nem kérek kisregényeket, pár szó is elég. :)

Vagy, ha esetleg nyomnátok nekem egyet a rendszeres olvasókra, az is megdobogtatná a szívemet, mellesleg az írásra is jobban ösztönözne.

A fejezethez kellemes olvasást! Meghatározó rész lett, és ahogyan nézegettem elég terjedelmes is.

Gondoljatok rám és a csuklómra mikor végeztetek, legalább egy komment erejéig. ;)

***

Még ma is, amikor látom, hogy igazi mosolyra derül az arca, megmelegszik a szívem, mert tudom, hogy nem olyan, mint más. Azért mosolyog így, mert vele vagyok. Miattam. /Sophie Kinsella/

Annak ellenére, hogy elég későig kellet dolgoznom, olyan frissen ugrottam ki az ágyamból, mint aki 100 éves álmot álmodott. Félelemmel teli várakozással néztem a mai nap elé. A fürdőben és a konyhában is végig dúdoltam valami ismerős dallamot. Fogalmam sem volt mi is volt az, de nem akart kimenni a fejemből. Meglepő éberségemet Bogi is észrevette.

- Jó reggelt! – köszöntem. - Ugye nem ébresztettelek fel? Ne haragudj, próbáltam csendben lenni. – mondtam gyorsan.

- Dehogy haragszom, ma egy kis egyéni barangolást terveztem, neked úgyis más dolgod lesz. – mosolygott. – Egyébként a dúdolgatásod betölti a lakást.

- Bocsi. Ma fittnek érzem magamat. Nem haragszol, hogy ennyire elhanyagollak? Ígérem, hétvégén a tiéd vagyok, és elmegyünk valahova bulizni, oké?

- Nyugi, jól van. De te csak koncentrálj arra, a jóképű pasira, aki odalent vár téged. – mutatott az ablak felé.
És tényleg ott volt, rám várakozva. Napszemüvegben és baseball sapkában ült a kocsijában. Ezt a tévhitet sosem értettem, semmivel sem volt ezektől felismerhetetlenebb. Talán még könnyített is az őrült rajongók dolgán. De nem utolsó sorban kimondhatatlanul sexi lett tőle.
Gyorsan bedobáltam a táskámba a dolgaimat, majd magára hagytam Bogit. Tényleg sajnáltam, hogy most mikor itt van, nem lehetek vele. De a munkámat nem hanyagolhattam el, na és persze Robot sem.
Kedves, huncut mosollyal fogadott, mikor beültem mellé a kocsiba.

- Jó reggelt! Nagyon pontos voltál.

- Neked is. Ma nagyon csinos vagy. – mondta. „ Hát ezért volt olyan huncut a mosolya.” A bókja jól esett, talán túlságosan is. Nem mondhatni, hogy túlzásba vittem volna az öltözködést, munkában inkább a kényelmes ruhákat részesítettem előnyben. A különlegesebb darabokat az estére tartogattam.
A napom hátralevő részében ebből az aprócska megjegyzésből merítettem az erőmet. És persze abból, hogy tudtam este lesz talán az egyik nagy pillanatunk.
A forgatáson néhány tekintetben még érződött a tegnapi nap, de ennek ellenére minden zökkenőmentesen zajlott. Legnagyobb bánatomra azonban úgy tűnt pont a mai napot választották, hogy a szekér igazán beinduljon. A kiírt jelenetek száma megnőtt. Vagyis ma biztosan nem fogunk hamar elszabadulni.
A reggeli izgatottságom a nap közepére kezdett idegességbe átcsapni. Miközben Robot sminkelték már hatalmas pillangók repdestek a hasamba. Nem értem miért pont pillangóknak nevezik őket, a pillangók szép és kedves élőlénynek tűnnek. Márpedig számomra nem volt kellemes érzés. Izgultam az este miatt, reméltem, hogy az izgatottságomat nem veszi senki sem észre. Legfőképpen nem Rob.
Az erőltetett munkatempóhoz képest a délelőtt gyorsan elrepült. A felvétel után közösen indultunk a büfésátor felé.

- Komolyan gondoltad, hogy ma együtt eszünk? – kérdeztem kissé bizonytalanul. Nem mindennapos dolog volt, hogy a színészek együtt ettek volna a stábbal. Néha napján megtették persze, de legtöbbjük jobban szeretett a békés hoteljében, vagy a saját öltözőjében étkezni.

- Miért ne? Azt ne mondd, hogy olyan valakinek nézel, aki ennyire el van szállva magától. – mondta, majd kaptam egy kedves kis vállon billentést. – És amúgy sem hagynám ki, hogy veled egyek. – kacsintott.

- Ilyen szempontból teljesen támogatom az ötletedet. – válaszoltam lelkesen. – Na, és elárulod, hogy mi is lesz pontosan este?

- Az teljesen szabotálná a meglepetést. Majd meglátod. – kacsintott pajkosan.

- Jaj, ne már! Csak egy aprócska részletet. Különben honnan tudjam, mit kell felvennem. – panaszkodtam, lehet kicsit túljátszva is.

- Nem mintha számítana mi is van rajtad. – mondta halkan. Aranyos volt, szerintem még bele is pirult a saját mondatába. – De, hogy ne kelljen emiatt idegeskedned elárulom, hogy enni fogunk valahol.

- Nahát! Ezt valahogy sejtettem. Nagyon egyre jár az agyunk. – mosolyogtam rá.
Miután mindketten választottunk a mai kínálatból leültünk egy asztalhoz. Mondanom sem kell, hogy az összes szem ránk szegeződött. Észrevettem, ahogyan Sophie és Grace félénken integet Eric társaságában. Eric arcán egyszerűen csak döbbenetet láttam.

- Nem bánnád, ha ideülnének hozzánk? – kérdeztem gyorsan Robtól a srácok felé mutatva.

- Nem, persze. A két lányra emlékszem, a sminkesek mellett vannak, igaz? – Erre csak egy csúnya pillantást kapott tőlem, amire értetlenül nézett vissza. – Mi a baj?
Közben magunkhoz intettem őket, hogy nyugodtan egyenek velünk.

- A lányokra emlékszel, mi? – kérdeztem kötözködően, mire csak egy halk kuncogást kaptam tőle, ugyanis a többiek odaértek az asztalunkhoz.

- Sziasztok. – üdvözöltem őket. – Van kedvetek velünk enni? Robot biztosan ismeritek. – mondtam. – Ők pedig itt Eric, Grace, és Sophie. – céloztam most már Robnak.

- Persze, szívesen. De csak, ha nem zavarunk titeket. – Úgy látszott ezúttal Sophie volt a legbátrabb, hogy megszólaljon.

- Hát persze, hogy nem. – mondtam kedvesen. – Hiszen akkor nem hívtunk volna ide titeket.
A kezdeti bátorságuk után egy hosszú csönd következett. Legnagyobb örömömre Rob törte meg a csendet.

- A sminkeseknél vagytok lányok, ugye? Ha jól emlékszem találkoztunk már.

- Igen. Én a sminkeseknél, Grace pedig a fodrászoknál. – válaszolta Sophie egy alapos pirulás kíséretében.

- Na és Eric, te? – Őszintén büszke voltam rá, hogy nem felejtette el a nevét.

- Az elektronikásoknál vagyok. Jó kis zsebpénz kiegészítés.

- Hát az biztos. – mondtam. Semmi kétségem afelől, hogy otthon nem keresnék ilyen jól egy hasonló munkában. Persze otthon nehezebb is lenne hasonló munkát találnom, jutott eszembe hirtelen.

- Hát te jártál a legjobban, az biztos. – szaladt ki hirtelen Grace száján, mire ő is elpirult. Rob mellettem elég erősen próbálta leplezni mennyire szórakoztatja a hirtelen kialakuló helyzet.

- Miért? Mert mindenért engem ugráltatnak? – kérdeztem.

- Hé! Nem is ugráltatlak. – kérte ki gyorsan Rob magának.

- Nem te. Lisa.

- Nem tudom, hogy tudod elviselni. Az a csaj mindenkibe beleköt. Nekünk is megakarta mondani, hogyan csináljuk a dolgunkat. – mondta Sophie. – Kate majdnem kihajította a sátorból.
Kate volt a lányok főnöke, valahogy úgy, mint nekem Lisa. Csak ő sokkal kedvesebben viselkedett mindenkivel.
Az 1 órás ebédszünetünket mind az öten a büfés sátorban töltöttük. A végére már nem voltak kínos csöndek, kellemesen elcseverésztünk. Még egy kis összeruccanásra is meghívást kaptunk ma estére. Nekünk azonban más programunk volt. Sokkal kellemesebb, reméltem.
Megköszöntük mindketten a meghívást, mondván, hogy ma más programunk van – persze, azt nem mondtuk meg, hogy éppenséggel együtt. Grace furcsán méregetett minket. Ekkor jöttem rá, hogy mióta Rob elhívott a barátaihoz még nem is meséltem a lányoknak. Hirtelen kíváncsi fény gyulladt a szemeikben. Tudtam, hogy ezt nem fogom megúszni. Reménytelen eset.
Rob volt az első, aki elköszönt tőlünk, mert Steph kereste telefonon.
Természetesen a lányok villámgyorsan lecsaptak rám.

- Mi van köztetek? Nem értek rá, mi? Csak nem együtt mentek valahová megint? – zúdult rám a kérdések halma.

- Megint? – kérdezte meglepetten Eric.

- Te jó ég! Nyugi, oké? – mondtam. – Nem rohanhattok le csak így. Igen, jó volt. És igen, ma együtt nem érünk rá. Így megfelel? –kérdeztem.

- Mákos. - hangzott az egyöntetű sóhajtás a lányok részéről.

- Most én mit mondjak? - kérdezte Eric nevetve. – Nem fogok én is szívrohamot kapni. De tudod, ahhoz képest, hogy azt hittem róla, hogy egy nagyképű seggfej lesz, tök rendes a fickó.

- Köszi srácok. – Jó érzés volt, hogy nekik is szimpatikus, nem csak Boginak. Hiszen már őket is a barátaim közé soroltam.

- Na és mit csináltok ma? Hova visz? Akkor ez most randi lesz? – kérdezte Sophie.

- Fogadok, hogy valami iszonyat jó helyre mentek majd. – áradozott Grace.

- Ugyan már! A pasik nem olyan romantikusak, mint ti lányok. – Mondta Eric, mire mindhárman mérges pillantással jutalmaztuk.

- Ne rombold már le a pillanatot, Eric. – mondta Sophie.
Szívesen gyártottam volna a lányokkal az őrültebbnél őrültebb ötleteket, vajon milyen is lesz majd az estém, de a munka nem állhatott meg.
Nem is sajnáltam, mert legalább addig is Robbal lehettem. Mindannyian visszamentünk a dolgunkra, nálam ez azt jelentette, hogy megkerestem Robot.

Éppen a rendezővel beszélgetett már egy jelenet után, jobbnak láttam nem zavarni őket. Így inkább letelepedtem a hűvös sátorba. Annak ellenére, hogy Anglia nem a meleg időjárásáról volt híres, a mai napon elég erősen tűzött a nap. Ezt egyértelműen a jó jelek közé soroltam.
Azonban ez az érzés gyorsan elmúlt, mikor megláttam Rob arcát.

- Valami baj van? – kérdeztem aggódva.

- Steph hívott, hogy az egyik jótékonysági magánakciója nem úgy jött össze, ahogyan tervezte. A meglepetés embere éppen most mondta le a megjelenést, az utolsó pillanatba. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem elmenni helyette.

- Oh, a jótékonykodás jó dolog. – mondtam mosolyogva. Hirtelen sokkal rosszabbra gondoltam. – Igent mondtál?

- Igen, mivel annyi mindent köszönhetek neki. A legkisebb. hogy segítek neki, ha szükséges.

- Helyes. – mondtam. Valami azonban aggasztott, ahogyan mindezt mondta. Túlzottan levert volt ahhoz képest, hogy nem történt ezek szerint semmi tragédia sem. Legalábbis az én meglátásomban nem. – De akkor mi a baj? Milyen jótékonyságról van szó?

- Nemrég leégett egy ifjúsági center, amihez Steph-nek szép emlékei kötődtek, és ezért szervezett egy árveréses vacsorát. Elsősorban felajánlott tárgyakat árvereznek el, de Steph kerített pár lelkes, segítőkész „úriembert”- színészeket, énekeseket, híresebb emberkéket- akiket szintén elárvereznek majd.

- Szóval te is el leszel adva? – kérdeztem már mosolyogva.
Erre csak egy zavart bólintással válaszolt, majd lesütötte a fejét, miközben idegesen a hajába túrt.
Hirtelen valami rossz érzés fogott el.

- Oh, és mikor lesz ez a vacsora? – Úgy rémlett, azt mondta az illető éppen az utolsó percben mondta le a részvételt. „Jaj, kérlek ne azt mond, amire számítok!”

- Ma lesz. – sóhajtott. – Ne haragudj! Pedig már annyira jól elterveztem mindent, és erre tessék. – túrt ismét idegesen a hajába.

- Semmi baj. A jótékonyság fontosabb, én itt leszek még utána is, de Steph-nek most kell a segítség. – mondtam. Legbelül azonban nagyon szomorú voltam. Már annyira vártam ezt az estét, erre meg mielőtt elkezdődhetett volna már véget is ért. Nem tudom, miért kellett pont most meggondolnia magát annak a valakinek. Rendben, talán egyenesen dühös voltam arra az illetőre.

- Tényleg nem haragszol? Annyira szerettem volna elmenni veled! – mondta őszintén. Eltekintve attól, hogy miért is mondta ezeket a szavakat, jó érzés volt hallani őket. Megnyugodtam, hogy nem csak én vártam ennyire ezt a mai estét, hanem ő is.
De ennek az estének lőttek.

- Mi lenne, ha eljönnél velem? - kérdezte hirtelen. Fény gyulladt a szemében, mint mikor valami ötlet jut az ember eszébe. – Elkísérnél? – nézett rám kérlelő szemekkel, mintha szükség lett volna rá.

- Persze, szívesen. – feleltem gyorsan. Ha nem is egy randi, de attól még mindig vele lehetek majd.

- Oké, akkor megbeszélem majd Steph-el. Ez olyan fél elegáns este lesz, asztalokkal, meg gondolom pár unalmas emberrel, de tűrhető. – mondta izgatottan. – Akkor fel is hívom Steph-et. – azzal elviharzott.

Nem mondhatnám, hogy ugyanakkora lelkesedéssel, mint a nap elején, de vártam az estét. Igazán hízelgő volt, hogy mégis mindenképpen velem akarta tölteni az estét. A nap további része, nagy sóhajtásokkal telt el. A feladatok nagyon lassan akartak fogyni, bennem pedig egyre kevesebb volt a lelkesedés. Hálát adtam az égnek, mikor az utolsó felvételt is lefújták.
Miután végeztünk, összeszedtem a cuccaimat, Rob hazavitt. Megbeszéltük, hogy fél 8-ra értem jön. Egészen biztosan észrevette rajtam a csalódottságot, azonban ő szerintem túlzottan jól érezte már magát. Főleg azután, hogy beszélt Steph-el. Persze én is örültem, hogy beleegyezett abba, hogy elvigyen magával. De nem értettem, miért olyan izgatott még mindig.

- Fél 8-ra itt vagyok érted. – búcsúzott el egy puszi kíséretében.

Én pedig bánatosan ballagtam fel a lakásomba. Bogi már otthon volt, nem értette a rossz kedvem okát. Persze, mikor mindent elmeséltem neki próbált felvidítani.

- Ne lógasd az orrodat. Vele leszel, nem? Ne legyél negatív. Irány készülődni. – mondta.
Megfogadtam a tanácsát. Készülődés közben csak a pozitív dolgokra koncentráltam. Hogy mik is azok?
1. Steph nem ellenkezett azzal kapcsolatban, hogy együtt megyünk. Még így is egy teljes estét vele tölthetek.
2. Mindenáron azt szerette volna, ha elkísérem.
3. Még így is egy teljes estét vele tölthetek.
Több okot nem kerestem, mivel 3 a magyar igazság. És mindhárom állításom, megállta a helyét.
Bogi segített sminkelni - mivel én nagyon nem voltam a sminkelés híve - csak finoman. A ruha kiválasztással volt némi bonyodalmunk. Nem akartam se túl kiöltözni, de láthatatlanul sem szerettem volna maradni. Még ha nem is ez lesz a nagy estém, szerettem volna kissé elkápráztatni a megjelenésemmel. Végül mégis csak dűlőre jutottunk. Talán kicsit túlzásba is estem, de úgy gondoltam nem baj.
Ismét pontosan érkezett, azonban ezúttal az ajtócsengő jelezte az érkezését. Én már vagy 10 perce kész voltam, idegesen ücsörögtünk Bogival a nappaliban. Persze nyugtatni próbált, teljesen eredménytelenül. A félelmem csodával határos módon megszűnt, mikor megláttam az ajtóban. Hirtelen még a lélegzetem is elállt emlékeim szerint. Ebben azért nem vagyok biztos, mert hirtelen minden összemosódott. Azt viszont örömmel nyugtáztam, hogy ő is hasonlóképpen reagált a megjelenésemre. Lehet, hogy mégsem volt rossz választás a kicsit kihívóbb ruhát választani.

- Wow. – ennyi volt, amit ki tudott mondani.

- A wow, az jó. – mondtam boldogan. – De rád inkább azt mondanám, hogy elegáns vagy.

- Te pedig nagyon… lélegzetelállító. – felelte elakadó lélegzettel. – Mehetünk?

- Igen. – Gyorsan dobtam egy puszit Boginak, majd elindultunk.
Ezúttal is óvatosan besegített a kocsiba, sokkal nagyobb figyelmet szentelve a ruhámnak, mint azt a helyzet megkívánta volna. De nem bántam egyáltalán.

- Azt nem mondtad, miért is kell neked ott lenned. Mármint árverés, azt értem. De mégis mit árvereznek el veled kapcsolatban?

- Az árverés tárgya, egy este velem. – felelte mosolyogva.

- Oh. – Csak ennyit tudtam mondani hirtelen. – Na és mikor?

- Hát azt nem tudom. – mondta hirtelen zavarodottan.

- Érdekesen hangzik. Szóval valaki ma azért fog fizetni, hogy veled legyen egy estét. Ez kicsit ijesztő. – mondtam. – Na és persze, hogy ki mit ért alatta. – tettem hozzá kacéran.

- Csak a jó cél érdekében teszem. És különben is, sokkal csinosabb valakivel lesz randim. Nem érné meg eljátszanom az esélyemet. –kacsintott.

- Hát ennek örülök. Biztosan nagyon szép lány lehet, ha ennyire igyekszel.

- Az nem kifejezés. Gyönyörű, okos, kedves, vicces, nem utolsó sorban sexi. – ment bele a játékba.

- Vicces lennék? Tényleg?

- Ki mondta, hogy rólad beszéltem? – kérdezte komolyan, majd elnevette magát.
Attól függetlenül, hogy nem úgy alakult az esténk, ahogyan azt eredetileg elképzeltük, már egyikünkben sem volt ott az a kis csalódottság. Az én esetemben egy nagy adag csalódottság volt az. De most jól éreztem magamat. A lényeg, hogy együtt voltunk.
Hamar megérkeztünk az árverés helyszínére. Az épület ahol tartották semmiben sem tűnt ki a szomszéd épületek közül, csak annyiban, hogy a bejáratánál egy kisebb tömeg várakozott. Mi a hátsó bejáraton mentünk be, elkerülve a feltűnést.
Steph már ott volt, és nagyon izgatottnak tűnt.

- Sziasztok! Köszi, hogy eljöttél. Még meghálálom majd. Elrontottam az estéteket, igaz? – nézett ránk bocsánatkérően.

- Neked bármit. – mondta Rob. – Akkor mit is kell nekem csinálnom?

- Várnod, amíg nem szólok, hogy menj be és bűvöld el őket. – felelte Steph mosolyogva.

- Abban szerintem nem lesz hiba. Ahogy meglátják odabent kitör a 3. világháborús állapot. – mondtam viccelődve.

- Nekem gyorsan telefonálnom kell, meglesztek? – kérdezte Rob.

- Persze. Menj csak.
Hirtelen feszült lettem. Most először éreztem magamat kellemetlenül Steph társaságában.

- Szóval mi a helyzet veletek? –kérdezte nem teketóriázva. – Randiztok?

- Gondot jelent ez neked? – kérdeztem. Nem bántó szándékkal, vagy más miatt. Komolyan féltem mit szól majd a kettőnk kapcsolatához.

- Örülök nektek. – felelte őszintén. – Mikor megkértem, hogy jöjjön el ma este, szabályosan könyörgött azért, hogy elhozhasson magával, mint egy kis tini. Boldog. Szóval vigyázz rá!

- Megteszek minden tőlem telhetőt. – feleltem vidáman. Hirtelen el se tudnám mondani mi mindent éreztem akkor. Steph nem harapta le a fejemet, sőt még örült is nekem.
Rob hamar visszajött, ő is megkönnyebbültnek tűnt, mikor látott minket Stephel beszélgetni. Egyáltalán nem viselkedett úgy velem, mintha egy főnök- beosztott társalgás lett volna. Inkább régi barátként társalogtunk.
Közben az árverés is kezdetét vette. Legelőször az unalmasabb rész ment le, mikor különböző felajánlott tárgyakat – bútorokat, képeket, ékszereket, hangszereket – adtak el. Persze szerintem ez sem volt annyira semleges rész. Mindig is imádtam a régi antik dolgokat. Az érdeklődésem különös módon megoszlott az új és a régi értékek között.
Hasonlóan tudtam lelkesedni egy Monet képért, vagy egy Joe Wright filmért. Bár ha belegondolok a kettő nem is áll annyira távol egymástól.
Aztán kezdetét vette az árverés második része is. Mi csak oldalról figyeltük az eseményeket, de lemertem volna fogadni, hogy a teremben hirtelen megnőtt a nők létszáma. Különböző angol úriemberek vonultak fel az emelvényre, ahol a végén mind hasonló sorsra jutottak. Rob kissé feszülten toporgott a hátam mögött, mikor éppen őt készültek bejelenteni.

- Nyugi, biztosan nem fognak semmi erkölcstelen dolgot sem tenni veled. – mondtam neki nyugtatásképpen.

- Hát ki tudja. – mondta furcsa arckifejezéssel az arcán. Majd bátortalanul kisétált.
Ezelőtt a 3. világháborúhoz hasonlítottam volna a benti állapotokat. Tévedtem. Inkább hasonlított az apokalipszisre. Mintha az összes nőnemű személy kifordult volna magából.

- Te jó ég! – suttogtam. – Ugye tudják, hogy nem nyúlhatnak hozzá?- kérdeztem idegesen Steph-et, aki feszült arcom láttán elnevette magát. – Mármint egy este az semmi huncutságot nem takar magában.

- Nyugi, csak egy vacsora. De Rob irányít mindent. Ne izgulj, nem bántják. Nem engedném. – nyugtatott meg. De láttam, hogy valamennyire élvezi a kétségbeesésemet.
Odabentről hallgattuk a kiszűrődő hangokat.

„Nos itt ez az igen fess fiatalember. Aki, ha a papírom nem hazudik, maga Robert Pattinson.”
Hatalmas sikoly hallatszódott a neve hallatán.
„ Hölgyeim, ha kérhetném még megrémítik a fiatalembert. Javasolnám, hogy szimpátiájukat a licitek emelésével mutassák inkább ki. Nos amondó vagyok, hogy kezdődjék a játék. Ki adna az úrért 1000 fontot? 1000 font ott hátul a hölgynél abban a csinos sálban. Ki adna 1500-at? 1500 az úrtól a hölgyel pirosban. 2000 font?”

Ez így ment szinte a végtelenségig. Voltak akik feladták, de voltak igazán kitartóak is. Rob eközben, csak állt a kikiálltó úr mellett. Néha igen vicces kifejezést vett fel az arca, mikor egy-egy hölgy bekiabált valamit.
Mikor a licit már meghaladta az 5000 fontot….

„ Ki ad érte 5500- at?” „ 10000 font” – hangzott el a licit.

Hirtelen nem akartam hinni a fülemnek. Az egész kezdett eléggé eldurvulni. 10.000 font egyetlen egy vacsoráért? Kicsit beljebb mentünk mindketten, hogy jobban lássuk az eseményeket.

„10000 font a telefonos hölgytől. Mond valaki esetleg 10500-at? Igen, a sálas hölgytől. Telefonos hölgy hajlandó ennél többet kínálni?” „ 15000 font”

Na ez már teljesen elmebetegség. 15000 font? Nem normális dolog.
„15000 font. Kíván valaki többet adni? Nem. Akkor 15000 font: először, másodszor, harmadszor. 15000 fontért* a telefonos hölgyé egy kellemesen eltöltött este a fiatalemberrel. Köszönöm, hogy ezekkel az összegekkel is támogatták a….”

Ezután már nem igen figyeltem a történtekre. Steph-el egészen elképedve álltunk. Megvártuk, hogy Rob odajöjjön hozzánk. Ő nem igazán volt elképedve. Inkább elégedett képet vágott.

- Nos, azt hiszem még sosem láttam ennyire őrült árverést. – mondta végül Steph. – Ugye, most te nem vagy boldog? – kérdezte meglepetten Robot.

- Miért ne lennék? Hiszen sikeres volt az este nem? – felelte hatalmas vigyorral az arcán.

- Sikeres, igen. De 15.000 font az rengeteg pénz. Én a helyedben rettegnék attól a vacsorától. – mondtam, kissé megbántva. Örültem, hogy Steph-nek jól sikerült az estéje ezáltal, de nem esett jól, hogy Robot ennyire nem aggasztotta az a tény, hogy valami megszállott nővel kell ezért eltöltenie egy estét.

Miután Rob, Steph és egy másik rendező megbeszélték félrevonulva a további teendőket Rob visszajött hozzám.

- Minden elintézve.

- Akkor neked most menned kell, gondolom. Igaz? – kérdeztem elkeseredetten.
Nos, az este igazán viccesen zajlott, ha végig gondolom. Jól szórakoztunk. Igazából én szórakoztam jót rajta, de mindegy.

- Igen, de előtte még hazaviszlek.

- Nem kell, te csak menj a dolgodra, komolyan én majd hívok taxit.

- Persze. Még mit nem. – mondta határozottan.
Még odaintett Stephnek, aki szintén kedvesen visszaintett nekünk, majd kisétáltunk a hátsó kijáraton.

- Nem fog Steph megharagudni rád ezért?- kérdeztem már mikor úton voltunk hazafelé.

- Már miért haragudna meg? A dolgomat elvégeztem. Lett elég adomány, ahhoz, hogy felújíthassák az ifjúsági centert. – válaszolta.
Hirtelen valami lényegesre lettem figyelmes. Bár nem vagyok tősgyökeres londoni, de azt határozottan észrevettem, hogy pont az ellenkező irányba megyünk.

- Nem jó irányba megyünk, ugye tudod?

- De, szerintem pont a jó irányba megyünk. – mondta sejtelmesen.

- Rob? Mi folyik itt?

- Semmi, csak elviszlek vacsorázni, meg hasonlók. Azt hiszem, ezt nevezik randevúnak. – felelte ellenállhatatlan mosollyal az arcán.

- De…. te… neked… azzal a másik nővel kellene lenned. – nyögtem ki nehézkesen.

- Nem, nekem azzal kell lennem, aki fizetett értem. – fékezett le egy étterem előtt.

- Nem értem. – vallottam be kétségbeesetten.

- Na jó, ez így elég fura dolog. Mivel, hogy akkor magammal kellene ücsörögnöm a vacsora alatt. Gondoltam a te társaságodban sokkal érdekesebb lenne.

- Te voltál a telefonos lány? – kérdeztem meglepetten. – De hogyan?

- Régi ismerős. A nővérem barátnője, színésznő az egyik londoni kis színházban, igazán tehetséges. –mondta teljes nyugalommal. – Mégsem halaszthattam el az első randinkat, nem?
Leesett az állam.

- Csak, hogy jól értem-e? Te azért fizettél 15.000 fontot. hogy velem vacsorázhass?

- Hát, igen. – mondta zavartan. – És persze a központ miatt is. – mosolygott.

- Van fogalmad arról, hogy ez vetekszik idáig mindennel, amit valaha bárki is megtett volna egy randevúért, ugye tudod?

- Helyes. Akkor ez egy jó pontot jelent? – kacsintott, majd kisegített a kocsiból. - Még mindig káprázatosan nézel ki. – mondta.

- Köszönöm. Bolond vagy. – jelentettem ki. – Hol is vagyunk pontosan?

- Ez itt kérlek a Blue Elephant. Isteni angol ételeket készítenek.
Ahogy beléptünk nagyszerű látvány tárult elénk. Nem volt sem túl giccses, sem túl egyszerű. Pont megfelelő volt. Tökéletes. Nem voltak túl sokan, így nem kellett annyira rejtőzködni sem.
Kezdtem úgy érezni magamat, mint egy tündérmesében, ahol a herceg pont velem szemben foglalt helyet.
Rendeltünk mindketten, majd miután kihozták kellemesen elfogyasztottuk. Tényleg minden tökéletes volt. Beszélgettünk, nevettünk, jól éreztük magunkat.

- Arra kíváncsi lennék, mégis kinek köszönhetően alakult így az esténk. – kérdeztem.

- Ha jól emlékszem Robert Downey Jr. volt az. De ezt még egyszer meg kell neki köszönnöm még. – mondta mosolyogva.
Közben én nem tudtam tovább tartani a nevetésemet.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian.

- Robert Downey Jr. , komolyan? – nevettem. – Emlékszel amikor először találkoztunk?

- Azt nem lehet elfelejteni. Úgy néztél rám, mint akit hatalmas csalódás ért. A mai napig nem tudom miért. Miért is? – kérdezte kíváncsian.

- Miatta. Amikor Steph azt mondta, hogy Robert, nem is gondoltam másra, azt hittem, hogy majd ő fog belépni azon az ajtón. Aztán pedig megjelentél te. – mondtam.

Már nyoma sem volt annak a félelemnek, ami mindkettőnkben ott lappangott a kezdeti napokban. Olyan volt, mintha már évek óta ismertük volna egymást. Beszélgettünk a családról, a barátokról, az iskoláról, a színészkedésről, Londonról, az otthonomról, Los Angelesről, mindenről.
Az egyetlen dolog, ami kissé beárnyékolta az estét, hogy az éttermek sem tartanak nyitva örökké. A pincér udvariasan közölte velünk, hogy szeretnének zárni így zárás után 1 órával, ekkor vettük észre, hogy már csak mi voltunk az egyetlenek a helyiségben.
Nem győztünk elnézést kérni, miután Rob tetemes borravalót hagyott ott nekik, távoztunk.

- Gyanítom, hogy csak azért nem rúgtak ki minket, mert nem mertek odajönni hozzánk. – mondtam mikor már kéz a kézben sétáltunk a Temze partján.

- Hát egy szavuk sem lehet a borravaló után. – mondta.

- Örülök, hogy ennyire bolond vagy. – bújtam hozzá, na nem csak a hideg miatt.
Kellemes érzés volt.

- Bolond? Miért is? – kérdezte teljesen ártatlan képpel.

- Mondjuk, hogy képes voltál ennyi pénzt áldozni Steph ifjúsági központjára, hogy elhoztál ide, és mert szimplán bolond vagy, de nekem ez így tetszik.

-Akkor jó. Mert azt hittem, ha megismersz, egyenesen el fogsz menekülni előlem.

- Az nem fog megtörténni. Szerintem egy méter után kitörne a cipőm sarka. – mutattam a lábbelimre.

- Akkor a legjobb, ha jobban vigyázok rád. – vont magához közelebb.

- Emili, tudom, hogy néhány esetben az életem rosszabb mint egy cirkuszi bohózat, ezen nem tudok változtatni. Valami miatt a nők nagy része, még csak a puszta látványomtól is megőrül, de ez nekem nem fontos. Szeretem azt, ami vagyok, de jobb lenne, ha más valakit is szerethetnék. Ezt most nem azért mondom, hogy megsajnálj vagy ilyenek, csak úgy lenne fair, ha figyelmeztetnélek mielőtt, még bármibe is belevágunk. – hadarta kissé idegesen, de leállítottam.

- Csssss…. Nagy lány vagyok, tudom mit csinálok. Mellesleg kicsit már későn szólsz, ugye tudod? - kérdeztem szorosan a mellkasához bújva. Majd próbáltam a szemébe nézni. – De amíg a „mi” alatt te és én vagyunk addig, tőlem 1000 lány is sikíthat utánad az utcán, nem érdekel. – mondtam határozottan.

- Imádom, hogy ennyire eltántoríthatatlanul határozott vagy. – mondta miközben egyre kisebb lett közöttünk a távolság.

- Hát, gondolom nem árt, ha az vagyok, ennyi riválissal magam mögött.

- Nincsenek riválisok, csak te vagy és én. – mondta majd teljesen megszüntette a köztünk lévő távolságot.
Csak mi voltunk. Ő és én. A Temze partján édes kettesben, egymás karjaiban csókba forrva. Tökéletes pillanat volt, amit semmi és senki sem ronthatott el. A tökéletes emberrel voltam a boldogság szigetén.

* 15.000 Font= 5.156.000 Ft csak, hogy érezzétek ;)