47. fejezet - Variety

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni a sok megjegyzést nektek. Másodszor szeretném megjegyezni mennyire gyűlölök címet adni... csak, hogy tudjátok...
 Szóval nem szimpi nektek Nina? :)) Ha ismernétek a gondolataimat nem Ninát nem szeretnétek, hanem engem. *gonosz vigyor*
Nem tudtam választani a sok kép közül, hát nem jó, ez a 4-es összeállítás? :)) Olyan sok véleményt kaptam tőletek, hogy most válaszoltam is rá. Imádok válaszolni!

csibimoon: Uh, az hiszem téged nem engednélek Nina közelébe. :)) Köszi a véleményt.

Zsuzsi: Köszönöm, örülök, hogy kellemes perceket tudtam szerezni.

Holdfény: Mér hogy a fenébe ne emlékeznék rád. :)) Bár nekem örökké Mercédesz maradsz. :$ Örülök, hogy ennyire meg tudtalak lepni. Bevallom kicsit büszkeséggel tölt el. XD Köszönöm a dicséretet. Igyekszem.

csezemo: Kár volt írnod, hogy akár 2 hetet is várnál a fejezetre. Látod mi lett belőle... Az ihlethez néha már az is elég, hogy levegőt vesz. XD Csak az a baj, hogy nem errefelé.. na mind1.

judy: Hidd el néha én sajnálom a legjobban, hogy nem tudok írni. :( Igyekszem. :)

Anna: Az biztos, hogy egyiküket sem kell félteni. ;) Hát a Bogi/Bobby szálra egyenlőre én is kíváncsi vagyok. :DD

Timi: Köszönöm, nemsokára minden kiderül.

Íme a fejezet, igaz, hogy továbbra is priccs nélküli, de talán megbocsátható.
***
"Ki kell derítened, hogy mi az, amit szeretsz. Ez ugyanúgy igaz a munkára, mint a párkapcsolatokra. A munkád tölti ki az életed jelentős részét, ezért ha igazán elégedett akarsz lenni, hinned kell benne, hogy jó munkát végzel. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha szereted, amit csinálsz. Ha még nem találtad meg, keresd tovább, ne add fel! Mint az a szívügyekkel lenni szokott, itt is tudni fogod, hogy mikor találtad meg az igazit."
/Steve Jobs/

- Együtt vannak!

- Azért ne kezeljük ezt rögtön tényként. Mégis miből gondolod, hogy együtt vannak?

- Most csak viccelsz, ugye? – néztem rá értetlenül. – Na, figyelj! – húztam törökülésbe a lábaimat. - Bobby folyamatosan leráz, azt mondod. Miben nyilvánul ez meg pontosan?

- Felhívtam, azt mondta dolga van, megbeszélést emlegetett a lemeze meg a turné miatt. Ez elképzelhető. Csak nem ér rá. – vonta meg a vállát.

- Hát persze. Feltéve, ha hagyod, hogy ilyen könnyen palira vegyenek minket. – böktem a homlokára, majd sietve felálltam a kanapéról.

- Kicsim, ez nem egy verseny! – nevetett fel. Szúrós pillantást lövelltem felé a vállam fölül. – Oké, ez a nézés meggyőzött, hogy higgyek neked. De azért kicsit még meggyőzhetnél. Mit keresel?

- Majd meglátod. – kutattam tovább a nappaliban. - Bogi folyamatosan terel és furcsa. Nagyon furcsa. – nyomtam meg az utolsó két szót, hogy érzékelje komoly helyzet előtt állunk.

- Az a furcsa, hogy nem beszéltél vele egy hete? – szökött a magasba a szemöldöke.

- He-he. – fontam keresztbe a karjaimat. – A lányok sokkal többet beszélnek a barátnőjükkel, mint a pasik. Ez tény.

- Úristen! Bogi letért a kikövezett útról! Kezdi elhagyni a nőkre jellemző, kőbe vésett szabályokat?! Hmm. - fogta két ujja közé az állát. – Már minden világos.

- Komolytalan vagy. – hagytam rá egyszerűen.

- Máskor nem volt olyan, hogy ne beszéltetek volna ilyen ritkán? – kérdezte.

- De igen. – vallottam be. – De az más volt. Mikor Londonban voltam és munkát kerestem.

- Látod, mert elfoglalt voltál. Egyszerűen nincs ideje, energiája, hogy felhívjon.

- Pont ezért fogom én felhívni! – találtam meg végre a telefonomat az egyik eldugott kabátzsebemben.

- Nem azt kérte legutóbb, hogy ne hívd, majd ő hív téged? – kérdezte óvatosan.

- Pontosan! Már miért kérne ilyet, ha csak nem rejtegetne valamit? Te kérnél ilyet egyetlen egy barátodtól, hacsak nem valami rosszban sántikálnál? – kérdeztem.

- Oké, most megfogtál. – bólintott.

- Köszönöm! – szökkentem vissza mellé, majd nyomtam egy csókot a szájára.

- Felhívod, az addig meg van. De mit mondasz neki? Nem szögezheted neki a kérdést: Bobby- val jársz?

- Igaz. – töprengtem. – Kellene valami jó ürügy. Valami amivel mindkettőjüket ide lehetne csődíteni.

- Mármint Bobby-t és Bogit egyszerre? Los Angeles- be?

- Igen, de ez úgysem jönne össze. – konyult le a szám és a kezdeti lelkesedésem egyszerre.

- Van egy ötletem. Még nem ünnepeltük meg, hogy ideköltöztél, igaz? És mindjárt Halloween. Tegyük össze a kettőt. Sam is megkapja a buliját, mi is meg leszünk ünnepelve, és a „vajas fülűek” is lebuknak.

- Szóval elismered, hogy van vaj a fülük mögött?

- Lehet veled nem egyetérteni egyáltalán?

- Lehet, csak ügyesnek kell hozzá lenni. – mosolyogtam rá. – Nem vagyok valami nagy Halloween párti, mifelénk ez nem volt szokás. De ennek ellenére nem rossz ötlet.

- Miért én úgy nézek ki, mint aki cukrot, meg csokit kéregetett gyerekkorába a töklámpásos házaknál?

- Nem, te inkább megdobáltad a többi gyereket valami undorító trutyival. – nevettem fel, miközben megelevenedett előttem a szituáció.

- Milyen rossz gyerek képe élhet benned rólam, el sem merem képzelni.

- Hát, Liz és a szüleid meséltek egy- két dolgot.

- Szép mondhatom! Na, akkor Halloween party?

- Rendben. – bólintottam. – De nekem aludnom kellene, mert holnap állásinterjúra megyek. – hajtottam a fejemet a vállára.

- Este pedig stáb buli. – emlékeztetett.

- Juhhé, már alig várom… - nyomtam el egy ásítást közben.

- Irány az ágy, a végén még útközben elalszol.

***
Az ébresztőóra szüntelen zenélése riasztott fel legszebb álmomból. Kezeim automatikusan Robot keresték, mindhiába. Egyedül feküdtem az ágyban. Álmosan és csalódottan keltem ki.

Mivel ma nem lesz forgatás, gondoltam itthon lesz, mikor lemegyek. Jólesett volna egy ölelés a nagy interjúm előtt. Persze az, hogy nincs forgatás nem jelenti azt, hogy ne lenne más dolga. Szokj hozzá Emili!
Betántorogtam a fürdőbe, próbáltam magamba egy kis életet lehelni. A hideg víz kissé segített elfelejteni, milyen keveset aludtam az éjjel, felébredtem tőle. Sajnos ez azzal járt, hogy ténylegesen eljutott a tudatomig, mi is vár ma rám. Állásinterjú. A gyomrom helyén lévő valami csomóba csoportosult össze.
A legnagyobb harcot a ruhásszekrény ajtaja előtt vívtam. Kellett valami, ami elég komoly, de mégis jól néz ki. Nagy nehezen sikerrel jártam, legalábbis reméltem. Felöltözve, felébredve, görcsben álló gyomorral mentem a konyhába, hogy valamit leerőltessek a torkomon. Nem gondoltam, hogy erre akkora esélyem lett volna, de egy próbát megér. Gondoltam gyorsan eszem egy falat pirítóst, megborítom egy hatalmas bögre kávéval és úgy indulok útnak.


- Jóó reggelt! Látom sikerült felkelned, remekül nézel ki. Meglátod mindenkit le fogsz söpörni a pályáról és megkapod az állást. Gondoltam összeütök neked egy gyors reggelit. – nyomott egy csókot a számra.
A meglepetéstől először mukkanni sem tudtam. Reggelit készített nekem. Nem is ment el csak miattam kelt fel előbb, amikor pihenhetett volna. Ah…

- Annyira imádlak! – fontam nyaka köré a karjaimat, majd egy csókkal jutalmaztam magánakciója miatt. Meg hát egyébként is járt volna neki, na.

- Azt hitted leléptem, mi? – kérdezte, miközben leültem az asztalhoz.

- Megfordult a fejemben. – húztam be szégyenlősen a nyakamat.
Nehéz volt úgy enni, hogy minden megmozdulásomat figyelte. Ha nem lettem volna ideges, akkor is zavaró lett volna. Két falat pirítós után megteltet jelzett a gyomrom.

- Feszült vagy, pedig nem jellemző rád, hogy az legyél. – jegyzete meg. – Enned kellene még.

- Nem megy le több a torkomon. Persze, hogy az vagyok. Állásinterjúm lesz, hahó! – válaszoltam kicsit idegesebben, mint szerettem volna. – Bocsi.

- Az én emlékeimben az első munkanapodon nem voltál ideges. – emlékezett vissza arra a régi napra Londonban.

- Oh, hát persze. Azt csak te hiszed. – nevettem fel. – De az más, akkor már meg volt a munka, de a mai nap arról szól, hogy lesz-e első munkanapom, vagy sem. Mintha elmennél egy válogatásra. Tessék, te olyankor nem vagy ideges?

- Elég rég voltam már olyanon. Nem igazán szoktam az lenni. Összejön, vagy nem. Egyik az biztos.

- Oh, de bölcs ma reggel valaki. – mosolyogtam.

- Na, tessék végre egy vigyor. Minden jó lesz. Ha meg nem hát az csak azt bizonyítaná, hogy idióták.

- Értettem. De akkor sem megy le már egy falattal sem több. – néztem elkeseredve a csinos kis pirítósomra.

- Sejtettem, ezért is hoztam neked ezt. – hajolt le az étkezőpult mellé, majd rakott elém egy dobozt. De még milyen dobozt!

- Hoztál nekem fánkot? – kérdeztem, majd kinyitottam a dobozt.

– Oh, hoztál nekem fánkot!

- Ja, és öntöttem kávét a termoszodba. – mutatott a pulton álló kis bögre felé.

- Mivel hálálom én ezt meg neked? – sóhajtottam.

- Oh, biztos kitalálok majd valamit, ne félj. – lépett szorosan a hátam mögé, majd csókolt bele a nyakhajlatomba. – Biztos ne vigyelek el? – kérdezte, miután felnézett.

- Biztos, inkább vezetek.

- Biztos? - kérdezte. Némi kételkedést véltem felfedezni a hangjában. Chhh, nem vagyok ám én olyan béna. Különben is vezettem már a városban egyedül. Kétszer is.

- A GPS a barátom. Különben pedig én sokkal jobban vezetek, mint egyesek. – incselkedtem.

- Aha, ha most nem kellene menned, ezt még megbánnád. – fenyegetőzött.

- Oh de kár. Nekem most rohannom kell. – kaptam sajnálkozva a fejemhez. – Délután jövök. Szeretlek! – csókoltam meg.

- Én is szeretlek. Ne parázz és minden rendben lesz.

Csodák csodájára nem tévedtem el. Kicsit meg is lepődtem a saját ügyességemen, persze Robnak sosem vallanám ezt be. Az egész állásinterjú érdekesnek bizonyult. Őszintén, sokkal nagyobb tömegre számítottam. Ehhez képest csak egy tucat szörnyen ideges valaha magukat újságírónak valló fiatal nőbe botlottam. A férfiak jelenléte ritka volt, mint a fehér holló.

Két óra várakozás után, amit Robbal való sms-ezéssel töltöttem, végre megjelent egy középkorú titkárnő, de csak annyi időre, amíg elkérje a fényképes önéletrajzokat. Ezután újabb várakozással teli pillanatok következtek.

- Üdvözlöm önöket. Gondolom mindannyian az újságírói állás betöltése miatt jelentek meg. Kicsit eltérünk az állásinterjúk megszokott hangvételétől. Ha sikerrel járnak, és felveszik valamelyiküket, majd meglátják, hogy mi nem egészen olyanok vagyunk, mint egy megszokott szerkesztőség.
Húú, elijesztő szöveg. - gondoltam magamban. Senkinek sem szállt inába a bátorsága, sőt egyre eltökéltebb arcokra lettem figyelmes magam körül.

- Kérem azok, akiknek a nevét felsorolom fáradjanak velem, a többieknek pedig köszönjük, hogy elfáradtak.
Na, ezen én is megdöbbentem. Ennyi? Még semmit sem csináltunk és máris kidobják az embereket? Hát tényleg egyedi a stílusuk azt meg kell hagyni. Miután felolvasta a neveket, köztük az enyémet is, hatalmas megkönnyebbülés és öröm lett úrrá rajtam. Miután mindenki besétált a kijelölt helyiségben a titkárnő újra egy kis várakozásra kért minket. Tehát a mai nap várakozással fog eltelni. Remek! Legalább addig alkalmam nyílt kicsit körbepillantani, milyenek az „ellenfeleim”. Néhányuk arcáról idegesség, másokéról türelmetlenség volt leolvasható. Tüzetesen végigmérve a körülöttem állókat, ülőket, feltűnt, hogy igazából csupán a férfiakat küldték el. Valahogy ezután a felfedezés után kevésbé voltam lelkes. Nem volt szimpatikus ez a helyzet.

- Szia kicsim, na mi a helyzet?

- Várakoztatnak minket, amióta csak ideértem. Igazából nem is tudom pontosan, mire várunk. – vallottam be.

- Már vagy 4 órája ott vagy és még nem volt semmi?

- Nem. Egy nő elszedte az önéletrajzokat, aztán elküldték az összes pasit, most meg itt várunk. Már azon gondolkoztam, hogy fogom magam és elmegyek.

- Dehogy jössz! – parancsolt rám határozottan, majd visszafogott hangon folytatta – Elküldték a pasikat?

- Mondom, hogy igen. Oké, ha nem te mondtad volna ezt az egész meghallgatás dolgot – bár kezdek kételkedni, hogy itt ma bárki is meghallgatna – az egészet egy nagy átverésnek tartanám. Igazán nem azt a profizmust kaptam idáig, amit elképzeltem. Kell ez egyáltalán nekem? Az otthoni lapnak a srácokhoz még mindig írhatok.

- Mikor meghallottad a lehetőséget, majd kiugrottál a bőrödből, ezt te sem gondoltad komolyan.

- Igaz, csak az agyamra megy ez a tétlenség. Mondjanak valamit, aztán kész.

- Majd én elszórakoztatlak addig telefonon, mit szólsz?

- Azt, hogy imádlak! Mikorra is kéne végeznem itt, hogy odaérjünk a bulira?

- Akkor érsz, amikor. A lényeg, hogy megkapd az állást.

- Valld be, hogy féltékeny vagy, amiért én egész nap pihenhettem, amíg te keményen dolgoztál. – incselkedtem a telefonon keresztül.

- Halálosan az voltam, rátapintottál. Csupán nem akarom, hogy begolyózz. Tudom, hogy nem tudsz hosszú távon nyugton lenni, egyébként semmi szükség sem lenne, hogy állásod legyen. Tudod elég jól megfizetik a keményen dolgozó barátodat.

- Jaj, kérlek, ne menjünk bele az anyagiakba, nem szeretnék ezen összeveszni veled. – kértem.

- Rendben. Megértem, hogy megakarod csinálni a saját szerencsédet. Csak tudd, hogy én mindig itt leszek.

- Reméltem is. Roppant kitartó barátaim vannak, a föld alól is előkerítenek.

- Ha barátokról beszélünk, felhívtam Bobby-t, lerázott.

- Ugye, én megmondtam. – mosolyogtam vidáman. Határozottan biztos voltam abban, hogy ezek ketten titokban újra összejöttek.

- De ugye előtte még említetted neki a halloween-i bulit?

- Még szép. Azt mondta itt lesz. Már csak Bogival kell beszélned, na meg persze szólni kell a többieknek is.

- Furcsa módon jobban várom, mint ezt az egész interjúsdit. Sose fogok végezni.

- Szeretnéd, hogy eléd menjek? – kérdezte.

- Kocsival jöttem, rémlik? Jó lenne, de nem szeretnék tömegbalesetet szenvedni. – vigyorogtam. Szinte láttam magam előtt a fintorgó arcát.

- Egyezzünk meg, ha délután 4-ig nem kerülsz haza mentőakciót szervezek érted.

- Huh, remélem, csak azért leszek akkor még itt, mert felvettek és sok aláírni valóm lesz. Leraklak, mert feltűnően én vagyok az egyetlen, aki fesztelenül csacsog telefonon.

* délután 4-kor*

- Halihóó! – köszöntem be a nappaliba, ahol Rob egy forgatókönyv mögé bújva ücsörgött.

- Hé, szóval nem kellett a mentőosztag, megnyugodtam. Na, hogy sikerült? – kérdezte.

- Háát… találd ki!

- Megkaptad? - kérdezte mosolyogva.

- Megkaptam! – ugrottam vigyorogva a karjai közé.

Ilyen ruhában jelent meg az állásinterjún: (x)
*
Ha elolvastátok, ne sajnáljátok tőlem a kommentet. Köszi! :))