27. fejezet - R.I.P. my London life

Hali!
Hát, ilyen fejezetet még sosem írtam. Több értelemben sem. Na, majd meglátjátok.
Remélem, hogy tetszeni fog…
Bocsánatot kell kérnem csibimoon-tól, ha már Breeco kikotyogott itt egy fontos dolgot. De egyszerűen késztetést éreztem rá, hogy megtegyem…
Jó olvasást!
Puß
Gitka

***
"Eddig két szívem volt, most csak egy van, de az is darabokban."

- Aggódom Byron miatt. – mondtam, miközben megpróbáltam magamra vonni a figyelmét a kedvenc kis labdájával. Eredménytelenül. – Napok óta ilyen. Mi van, ha valami baja van szegénynek?

- Lehet, hogy csak nincs kedve most játszani veled. – mondta.

- De tegnap is nagyon gyorsan kifáradt séta közben. Pedig nem mentünk messze.

- Na, gyere ide! – guggolt le mellém. -  Tényleg nem néz ki valami jól. – jegyezte meg.

- Ugye tudod, hogy ezzel nagyon nem nyugtatsz meg. Jaj, kicsikém! – néztem rá Byronra. – Nehogy beteg legyél nekem!

Ez most nagyon nem hiányozna az életemből. Nem tudtam elképzelni az életemet Byron nélkül. Annyi szép emlék fűzött hozzá. Nem tudtam volna pont most még valakit „elveszíteni”.

- Holnap elvisszük egy állatorvoshoz, mit szólsz?

- Oké. Remélem, azért holnapig javul az állapota.

Már akkor tudnom kellett volna, hogy nem egészen így lesz. Hiszen a remény legtöbbször valami rossz dologhoz társul. Másnap reggelre Byron már nagyon rosszul volt. Hajnalban felkeltem és megnéztem, hogy van. Mikor megláttam szegénykét, kétségbeestem. Az ezelőtt jókedvűen szaladgáló kis drágám helyén egy beteg kis állat feküdt.
Az állatorvosi rendelőnél voltunk már a rendelés megkezdése előtt. Egy percet sem akartam elvesztegetni.

- Meg tudja mondani, hogy mi a baja? – kérdeztem aggódva az orvostól. Kedves néger doktor volt, rögtön behívott minket a rendelőbe. – Tud rá valami gyógyszert adni?

- Emili. Ugye, szólíthatom Emilinek? – kérdezte Dr. Fisher.

- Persze. Nos, doktor úr?

- Sajnos azt kell mondanom Emili, hogy nem. Byron minden jel szerint az idős kor tüneteit produkálja. Sajnos már nem tehetek érte semmit.

- Biztos ebben? – néztem rá kétségbeesetten. – Kérem! Igaz, hogy már elég idős szegénykém, de idáig nem volt vele semmi baj. Sosem volt még beteg. Ő nagyon erős. Biztosan nem lenne valami mód rá, hogy jobban legyen?

- Sajnálom. Úgy kb. egy hetet mondanék. De, ha gondolják el is altathatjuk. Csak, hogy ne szenvedjen. – nézett rám.
Ezek a szavak voltak azok, amiket nem akartam volna hallani. Egy hete lenne csak hátra? Elaltatni… hogy ne szenvedjen… szegénykém szenved, fájdalmai vannak. Hirtelen úgy éreztem összeroskadnak a lábaim.

- Öhm… - kezdtem volna reszelős hangon. – Adna egy kis időt, kérem, hogy ezt átgondoljam?

- Persze. Addig nekem lenne egy kis papírmunkám, de kopogjanak, ha megbeszélték. – mondta, majd kiment a helyiségből.

- Nem akarom, hogy meghalj! – szipogtam a mozdulatlan kis testnek. – Úgy szeretlek!

- Tudom, hogy nagyon szereted. – fogta meg a vállamat. – De, hallottad, mit mondott az orvos. Már nem tud rajta segíteni, ennél csak rosszabb lesz neki. Talán az lenne a legjobb, ha tényleg elaltatnák. – mondta a végén már szinte suttogva.
Tudtam, hogy valahol igaza van.

- Jól van. – mondtam, miközben a könnyeimmel küzdöttem. – Megtennéd, hogy szólsz az orvosnak? Addig én elbúcsúznék tőle.

- Persze. – simított végig a hajamon valamiféle együttérzésként.
Nem tudtam, mit is gondoltam eddig. Hiszen egyetlen élőlény sem él örökké, de erre nem számítottam.
Ahogy ott feküdt előttem, hirtelen egyetlen ép gondolat sem jött a számra. Máskor mennyi minden őrültséget hordtam össze neki. Ő pedig mintha értette volna, leste minden szavamat és mozdulatomat.

- Nagyon fogsz hiányozni, ugye tudod? – simítottam meg a kis buksiját. Még egyszer, utoljára. Egy kicsit hozzábújt a kezemhez, de nagyon erőtlen volt minden mozdulata.

- Döntöttem. – mondtam az orvosnak. – Szeretném, ha megszüntetné a fájdalmait.

- Szóval az altatás mellett döntöttek? – kérdezte.

- Igen. – mondtam könnyes tekintettel.

- Szeretnének itt lenni mellette? - kérdezte Dr. Fisher.

- Igen, ha lehetséges. – válaszoltam elcsukló hangon.

Dr. Fisher igazán kedves ember volt. Nem hittem volna, hogy egy orvos ennyire figyelmes tud lenni. Mielőtt elkezdte volna a beavatkozást, megkérdezte, szeretnénk- e pár szót szólni. Azonban egyikünk sem volt olyan állapotban, hogy bármit is mondjon.
Végig fogtam a pici mancsait, egészen addig, amíg az aprócska szemekből eltűnt az a vidám csillogás, ami az én kis Byronom egyik ismertetője volt.

***

- Kicsim, nem láttad a cigimet? - fordult be a szobába Rob.

- Fogalmam sincs, hol hagyod el a cuccaidat. De jobb is lenne, ha nem szívnád állandóan. – jegyeztem meg.
Mára kellett volna elküldenem a szakdogám első részletét a konzulens tanáromnak, de még mindig nem voltam készen. Iszonyú rendes volt tőle, hogy egyáltalán elvállalta így, az éteren keresztül, hiszen normál esetben nem lett volna kötelessége miattam e-maileken keresztül tartani a kapcsolatot, felügyelni az eddig írottakat.

- Uh, morci vagy. – Jött oda mögém, miközben próbáltam szavakba ölteni a gondolataimat. Az, hogy a leheletét a nyakamon éreztem nem igazán segített a dolgom végzésében.
Mióta úgy döntöttem, továbbra is Londonban maradok, nem ez volt az első alkalom, hogy eltérített eredeti célomtól. Persze az elején lefektettünk bizonyos szabályokat. Jobban mondva, én voltam az, aki szabályokat alkotott. Jelen pillanatban a legfontosabb: ha írok, ne próbáljon meg elterelni más dolgok irányába.
Aha, és most is éppen mit csinált…??

- Igen, az vagyok. Egy helyben totyogok már egy hete ezzel itt… És nem segít, ha ezt most tovább folytatod… - toltam el finoman a nyakamtól. Persze nem igazán vette komolyan a célzást. – Na, de tényleg. Hagyd abba. – kuncogtam fel. Érzékeny pontra talált…

- Szerintem lazítanod kellene egy kicsit. Gyere, majd én segítek. – húzott fel a laptop elől. -  Egy kis masszírozás jót fog tenni.

- Nem, neemmm… Le kell adnom még ma. Ha nem teszem, megint elmaradok a tervezetthez képest. Így sosem tudom leadni a szakdolgozatomat és nem lesz sosem rendes munkám.

- Majd én eltartalak. – mondta. Nagyon jól tudta, hogy erre az egy mondatára ugrottam. Meg is érezte, ahogyan megáll bennem az ütő.

- Felejtsd el! Tudom… Csak segíteni akarok.  – csókolt bele a nyakamba.

- Aha. Tegnap is ezt mondtad. – jegyeztem meg egy újabb csók után. – És tegnap előtt is.

- Holnap is valami hasonlóval fogok próbálkozni. – próbálkozott tovább. Bármennyire is nemet akartam mondani és eltolni magamtól valami nem engedett. Ugyanannyira vele akartam lenni, mint ő velem. Miközben egyre lejjebb kalandoztak a kezei elég nehéz lett volna nemet mondani. Teljesen elvesztem.

- Uh, ugye tudod, mennyire utállak most. – viszonoztam egy gyengéd csókját.

- Meglátjuk, hogy ugyanezt mondod- e pár óra múlva is. – gördített maga alá.

***

- Elárulod végre, hogy hova megyünk? – kérdeztem kicsit idegesen. Délelőtt a semmiből jött ötlettel egyszerűen bekényszerített a kocsiba. Már vagy fél órája London utcáin kavarogtunk. – Nem tévedtünk el véletlenül? – kérdeztem.

- Olyan kis türelmetlen vagy. – mondta. – Mindjárt ott vagyunk. Pontosan tudom, hol vagyunk. – nyugtatott meg.

- Oké. – hagytam rá. Meg voltam győződve, hogy ebben az utcában már jártunk körülbelül 5 perce, de inkább ezt már nem dörgöltem az orra alá.

- Itt is vagyunk. – mondta, miközben leállította a motort. – Nem akarsz kiszállni? – kérdezte.

- Uhm, Rob. Mit keresünk itt?
Egy családi ház előtt álltunk. Nem igazán értettem, mit is keresünk itt. Aztán hirtelen gyerekzajra lettünk figyelmesek.

- Sziasztok! – köszönt a kisfiú. – A kutyusért jöttetek?

- Szia! – köszönt Rob. – Igen. Anyukád itthon van?

- Igen. Gyertek be. – mondta, majd előre rohant. – Anyuuuuu!!!

- Kutya? – kapkodtam levegő után, miközben nagyokat pislogtam Robra.

- Meglepetésnek szántam, de most lebuktattak. – vonta meg a vállát. – A kisfiú anyja anyu egyik munkatársa és éppen most születtek kiskutyáik, de nem tudják megtartani az összeset. Gondoltam örülnél egy kisállatnak. Látom, milyen szomorú vagy még mindig Byron miatt.

Igaza volt, tényleg nagyon hiányzott. De egy új kisállat? Nem is tudom. Valahogy úgy éreztem ez még túl korai lenne. Mintha nem tisztelném eléggé Byron emlékét.
Minden kétségem elpárolgott, amint Camilla a karomba adta a kiskutyát.

- Egy westie. – szólalt meg mellettem Rob.

- Igen, én is látom. – fordultam felé. – Hát nem aranyos! – ájuldoztam.

- Tudtam, hogy nem fogsz tudni ellenállni neki. – súgta fülembe.

- Nagyon aranyos. Kell neki egy név. – kezdtem el rögtön gondolkodni. – Kisfiú vagy kislány?

- Fiú. – mondta Camilla.

- Na, mi legyen a neved, szépfiú?- kezdtem el rögtön gügyögni neki. Észre sem vettem, hogy automatikusan magyarra váltottam.

- Hogy hívtad?  - kérdezte bizonytalanul Rob.

- Oh, bocsi. Elfelejtkeztem hol vagyok. Szépfiúnak. Legyen Szépfiú. Egyik ismerősöm kutyáját is így hívták. Bel Ami vagyis Szépfiú. És így lesz magyar neve is, és angolul is érteni fogja. Mit szólsz? – néztem fel rá reménykedve.

- Tetszik az ötlet. Na, Bel Ami, hazamegyünk?

***

 
- Milyenre szeljem a hagymát? – kérdezte Claire.

- Kockára. Addig én felvágom a zöldségeket. – válaszoltam.
Először kicsit aggódtam, amikor Claire megkért egyik héten tanítsam meg valami magyaros étel elkészítésére. Először is, bár az utóbbi időben elég sokat fejlődött a főzőkészségem, még mindig nem voltam 100%-ig biztos abban, mit is csinálok. Aztán, együtt főzőcskézni Rob anyukájával, a saját házukban alapból is furcsa volt. Végül egész jól elvoltunk.
Gulyást főztünk. Tudom ez annyira sablon dolog. Mindenki a gulyással jön, ha Magyarországról van szó. Mivel ez alap ételnek számít, még én is el tudtam készíteni.

- Ne segítsek semmit se? – kukucskált be Rob a konyhába.

- Mindjárt végzünk. - mosolyogtam rá. – Mondjuk, ránézhetnél Bel Ami-ra, nehogy szétszedje a berendezést.

- Oké.

-  Nemsokára kész lesz. Megteríthetnétek utána. – mondta fiának.

- Oké.

- Látom szépen megnevelted a fiamat. – jegyezte meg Claire, miközben egy nagyobb tálba mertük ki a levest.

- Uh, ez úgy hangzik, mintha valami diktátor lennék. – nevettem.

- Komolyan gondolom, jó hatással vagy rá. De ezt már sokszor mondtam. Mióta együtt vagytok sokkal kiegyensúlyozottabb. Tudod, amikor otthon voltál és azon gondolkoztál, talán nem jössz vissza, felhívott. Még sosem hallottam annyira kétségbeesettnek. Szeret téged nagyon.

- Tudom. Én is őt. – mondtam. - Ha nem így lenne, most otthon lennék és nem itt. Nem kísértem volna el a forgatásra és most sem engedném, hogy magával vonszoljon. – mosolyogtam Clairre.

- Igen, tudom. Hogy haladsz mellesleg? – kérdezte már az asztalnál.

- Hát… még van pár dolog, amit bele szeretnék venni. És Rob sem könnyíti meg a helyzetemet.

- Én? Na, de most miért? Nehogy azt mond, hogy nem kedves, aranyos dolog, hogy rávettelek gyere velem.

- De az…
Még Bel Ami is egyetértett vele, vakkantásával jelezte mennyire is.



***

- Azt a könyvet rajongók ellen cipeled magaddal, vagy olvasni akarsz? – kérdeztem. - Mert ezzel már komoly sérüléseket lehet okozni.

- Az egyik legfontosabb személy lépked az oldalamon, kell a védelem ellenük. – nézett rám csillogó szemekkel.

- Szeretlek. – súgtam oda neki. Bár nem tudom mennyire volt szükséges a suttogás, mivel a fényképezőgépek kattogása elnyomott minden egyéb hangot a környezetünkben. Azonban úgy tűnt meghallotta, mert szorosabban magához vont. Vagy csak a paparazzik nyomulása miatt kialakult, lassan önkéntelen reakció volt. Akárhogy is a közelsége megnyugtatott. Mióta úgymond nem bujkáltunk a sajtó elől, folyamatosan ez volt minden alkalommal, mikor kiléptünk az utcára.  A reptereken főleg. Először nem akartam vele menni a forgatásra LA- be, de valami különös folytán nem értette a nem kifejezést. Mi lenne nagyobb csábítás egy LA- i forgatásnál a pároddal? Segítek, nem sok minden. Így engedtem a csábításnak, megint. Próbáltam úgy tekinteni erre a kiruccanásra, mint egy kutatómunkára a szakdogámhoz. Persze kinek hazudtam? Az életem az utóbbi időben csak ilyen „kutatómunkákból” állt lassan egy éve. Ha a szakdogával is annyi időt töltöttem volna, mint a kamerák kereszttüzében és a pletykalapok hasábjain, boldog lettem volna.
A helyzet landolás után sem változott. Repülőről le, reptéren fotósok és rajongók, kocsiba be, hotel előtt egy kisebb tömeg – bár senki sem tudja, hogyan szerezhettek tudomást arról, hogy melyik hotelben is szállunk meg- különböző ruha és smink próbák, egy kis pihi, összebújás és kezdődik az új nap. Új nap, új izgalmakkal.

***

-  A srácok el akarnak menni ma vacsorázni. Kész leszel 8-ra? – intézte nekem a kérdést, rögtön miután belépet a lakosztályba.

- Holnap küldöm el a dogát, még átolvasom egyszer. Nagy baj lenne, ha nem mennék? – kérdeztem.

- Hát… iszonyúan hiányoznál. Nem lenne az igazi. – suttogott a fülembe. - Nem leszünk sokáig. Ígérem. – dobott felém egy kábító mosolyt.

- Na, ezt nem szabadna csinálnod. Egyszerűen nem fair! Tudod, hogy igent fogok mondani. – húztam el a számat.

- Na, de tényleg. Egy vacsi. Te meg én, meg még pár jó arc. És hamar eljövünk, becsszó.

- Rendben, de tényleg nem leszünk sokáig….
Hát persze… Hajnali 4- kor értünk haza.

***

Végre úgy éreztem sínen vagyok. Már csak a javítás és kész. Viszlát! Jöhet a diplomaosztó.
A kedvem javulását persze Rob is kíméletlenül kihasználta.

- Na, gyere velem! Kérlek! - kérlelt már vagy századjára.

- Nem lehet. – mondtam. – Ha veled megyek, csak pár napom lenne Magyarországon, mielőtt meg kell védenem a szakdogámat. Olyan leszek, mint egy zombi.

- Naaaa….. - kérlelt tovább, mint egy rossz kisgyerek.

- Nem. – mondtam újra.

- De Japán nagyon szép hely. – győzködött tovább. Kénytelen voltam bemenekülni előle a hálóba.

- Pontosan. Szép hely, ergo iszonyatosan meg akarnék nézni ott mindent. Méghozzá veled. És akkor teljesen kimerült leszek, amire hazaérek.

- Majd én vigyázok rád. Légyszi, légyszi, légyszi! – vette elő a legelragadóbb nézését. Oh, úgy utáltam ezért… Lehet, hogy nem pont a legjobb szobába menekültem be… Ajaj…

- Ah… - néztem rá csatát vesztetten. – Legyen.

***
Egy a családhoz közel álló személytől megtudtuk, hogy Mrs. Molnár már egyszer majdnem eljutott az oltárig. A vőlegény azonban az utolsó pillanatokban más ösvényre evezett. Újabb kiszemeltje nem más lett, mint Emili testvére Molnár Fanni.

Mi??? Fanni az unokatesóm, te…!!!
Nos, nem tudjuk pontosan mekkora sokk is lehetett ez Emili életében, de ahogy a forrásunk elmondta, Em nem sokkal az eset után költözött ki Londonba.

Majd megmutatom én neked mi az a sokk…

Nem mindennap lopja el szerelmünket a tulajdon testvérünk. De mi veled vagyunk lélekben Emili!

Megfojtom ezt a nőt!!!!

Azonban a talpraesett lány nem tétlenkedett tovább. Legújabb zsákmánya nem más, mint a sokak által oly nagyra tartott Robert Pattinson. Nos, ha szerencséje van hősnőnknek, talán most tovább jut majd az eljegyzésnél. Hiszen azzal az eddigieknél is nagyobb lehetőségek hullanának az ölébe.

Kálay Anikó

***

- Szia! Úgy örülök, hogy itt vagy! – ugrottam Bogi nyakába.

- Még jó! Jöttem lelket önteni beléd. – vigyorgott. – Mi a program mára?

- Jól vagy? Inkább nekem kellene. – mondtam aggóda. – Sajnálom! Az én hibám.

- Nem a te hibád. Nekem volt nagy a szám, inkább nekem kellene bocsánatot kérnem miatta és a drágalátos felmenője miatt. De nem hittem volna, hogy képes továbbadni az anyjának.

- Ha nem lenne „hírértékem”, sosem kellett volna szakítanotok.

- Örülök, hogy most derült ki, mennyire nem lehet megbízni benne.

- Jól van. Mit szólnál, ha tartanánk egy felejtős bulit? – kérdeztem.

- Reménykedtem, hogy ezt mondod. Kik lesznek ott?

- Te, én, Rob, Tom, Marcus és a barátnője, aki nagyon aranyos, meg kell ismerned. Ja és Bobby!

- Egyre jobb lesz.  Mehetünk. – ragyogott fel a szeme.

***

- Úgy látszik, Bogi nagyon jól érzi magát Bobby társaságában. – nézett rám Rob.

- Igen. – mondtam. – Talán kicsit túlságosan is.

- Nagy lány, tudja, mit csinál. – nyugtatott meg.

- Igen, tudja. De vajon Bobby is tudja- e?

- Bobby mindig ennyire felszabadult? – kérdezte Marcus barátnője, Cloe.

- Igen, nála ennek csak különböző fokozatai vannak. – felelte Marcus. – Emlékszel, mikor lefeküdt a tánctéren? És az a csaj, meg ráesett?

- Aha, de meg is volt neki még aznap este. Mondjuk akkoriban elég rossz passzban volt. – jegyezte meg Rob.

- Értem. – mondta Cloe. Most találkozunk másodszor, Marcus nemrég mutatta be a fiúknak, nagyon kedves lány volt. Mivel Bogi eléggé elfoglaltnak tűnt, főként vele beszélgettem az este alatt.
Kivételesen tényleg nem maradtunk sokáig, a fiúk holnap elutaztak. Csak Bobby - nak nem volt sietős a távozás.

- Biztos, hogy maradni akarsz?  - kérdeztem Bogit.

- Aha. – válaszolta nevetgélve.

- Ugye nem fogsz hülyeséget csinálni? - kérdeztem. Egy barátnőnek meg kell kérdeznie ezt, nem? Tudtam, hogy igazából maga alatt van Gábor miatt. Ugyanakkor Bobby is bejött neki. De nem szerettem volna, ha dühből, vagy elkeseredettségből csinál valami olyat, amit majd a későbbiekben megbán.

- Hát… nem mondom, hogy nem csinálok olyan dolgot, amit te nem tennél meg.

- Oké. Akkor merjelek elengedni Bobby- val?

- Kötelességed elengedni. Jól leszek. – nézett rá Bobby- ra, miközben velem beszélgetett. Rob közben valamit elég rendesen osztott Bobbynak. Valószínűleg hasonló párbeszéd folyhatott le közöttük is. – Lehet, hogy még annál is jobban?

- Ha kellek, hívj bármikor! Érted?

- Értettem anyu! – kacsintott rám.
Kellemetlen érzések között hagytam kettesben Bobby- val. Tudtam, hogy nem olyan őrült, hogy meggondolatlan dolgot tegyen. Vagyis reméltem.

- Megmondtam Bobby- nak, ha bántani meri Bogit, kitekerem a nyakát. – lépett oda mellém Rob. – Mehetünk? – kérdezte, miközben szokásához híven kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.

- Igen. – Szálltam be a kocsiba.

- Ugye nem akarsz aludni? – kérdezte, miközben a nyakam kényeztetésével foglalatoskodott. Éppen az ajtó becsukásával próbálkoztam közben.

- Lenne valami jobb ötleted? – kérdeztem kihívó tekintettel.

- Lenne, kellesz hozzá te és én. Viszont ez a rengeteg ruha csak útban lesz. – mondta, miközben óvatosan levette rólam a felsőmet.

- Nem akarom elrontani a pillanatot, csak eléggé furcsa, érzés, hogy a barátod valószínűleg most elégíti ki a barátnőmet.

- Mindketten felnőttek. – mondta a szemembe nézve. – És tényleg ne rontsd el a pillanatot. – húzott maga után a hálóba.

***

- Akkor maradsz? Tuti? Mert, ha meggondoltad magadat még velem jöhetsz, ugye tudod?

- Inkább maradok még egy kicsit. – pillantott Bobby- ra. – Itt akarom megünnepelni a nagy eseményt.

- Oké. Akkor unatkozni fogok a repülőn. - sóhajtottam.

- Bocsi.

- Jaj, ne csináld már! Örülök, hogy ti ketten… megértitek egymást. – néztem zavartan Bobby-ra és Bogira. Még most sem tudtam felfogni, hogy ők ketten tényleg összejöttek. Jobban mondva fogalmam sem volt, hogy hányadán is állnak. Bár lehet, hogy ők sem egészen.

- Ha nem sietünk, lekésed a gépet. – szólt Rob.

- Oké értettem. Menjünk! – mondtam.

***

- Jól van, semmi gond. Majd a legközelebbi védéskor meglesz.

- Igen, meglesz, mert nem lesz, ami elterelje a figyelmemet. – álltam fel idegesen. – Haza megyek. Ennyi.

- Hazamész? Em, ne csináld! Nem hagyhatsz itt!

- De igen, itt hagyhatlak. Megegyeztünk Rob! Te pedig nem tartottad be a szabályokat. – löktem oda neki kicsit erősebb hangon.

- Most engem hibáztatsz, mert nem sikerült? – kérdezte meglepetten.

- Nem. Nem a te hibád, te csak… nem hagytál békén, mikor kellett volna. De én rontottam el.

- Nem hagytalak békén?! – most már ő is felállt a kanapéról. – Mégis mire célzol?

- Nem tudom Rob! Szerinted?! Mondjuk mikor vacsorákra cipeltél el, pedig tudtad, hogy lenne más dolgom, vagy mikor elrángattál Japánba. Japánba!!! Mit kerestem én Japánban?!

- Egyszer sem kényszerítettelek, Em!

- Nem, dehogy, Rob! Na, Em, kérlek! Nélküled olyan rossz lenne. Légyszi! – utánoztam a hangját. – Csupán az utóbbi pár hónapban úgy viselkedsz, mint egy kiéhezett… hagyjuk.

- Bocsánat, hogy néha szeretnék együtt lenni a barátnőmmel! Jézusom! – túrt bele idegesen a hajába, miközben fel alá rótta a köröket a nappaliban. Ha panelban laktunk volna, már biztosan kopogtak volna a szomszédok, hogy vegyünk vissza. – Szóval, én vagyok a gonosz barát, aki minden okozója.

- Én nem ezt mondtam. Nem te vagy a hibás! Nem érted?! Én tehetek mindenről! Ez nem én vagyok.

- Nem te vagy?!

- Nem. Ezelőtt soha nem csináltam volna ilyet. Jobban kellett volna koncentrálnom, nem pedig Japánban és Los Angelesben lődörögnöm. Mert ez nem én vagyok!

- Pedig nekem egészen úgy tűnt, te voltál az. Akkor mégis mi ez az egész? Csak egy színjáték?

- Színjáték?! Mégis miről beszélsz?

- Te mondtad, hogy ez nem te vagy. Akkor csak megjátszottad magadat? Nekem úgy tűnt jól érezted magadat.

- Hát képzeld el, hogy nem. Nem éreztem jól magamat! – most már én is a hajamat túrtam idegességemben. – És miért kellet bulit szervezned most is? Ennél nagyobb égést el sem tudnék jelenleg képzelni.

- Mondjuk, ha felvetted volna a telefont, mikor hívtalak, lehet, hogy tudtam volna, hogy nincs miért ünnepelni.

- Oh, ha jól emlékszem, te is elfelejted felvenni a telefont már párszor.

- Igen, mert dolgozom! Nem Dávidkával lógok…

- Már megint?! Mégis hogy a fenébe keveredik ide Dávid, elmondanád? Ha annyira tudni óhajtod, otthon voltam anyuékkal. Próbáltak megvigasztalni.

- Én is meg tudtalak volna vigasztalni…

- Persze, több száz kilométernyiről biztosan meg tudtál volna győzni, hogy nem vagyok egy senki. – hadartam idegesen.

- Nem is vagy egy senki!

- De jelenleg az vagyok. – mondtam. - Ezt te nem érted, Rob! Ha valahol szóba kerül a neved, akkor ott hisztéria robban ki. Az én nevemet a barátaimon és a családomon kívül a kutya sem ismeri. Oh, bocsi, ez nem igaz, hiszen híres vagyok. Én vagyok a lány, akit dugogatsz. Aki ebből, ha okos lenne, egy csomó előnyre tudna szert tenni. Napi szinten szerepelek valami kis pletykalapban. Hát nem ez az a fajta karrier, amire mindenki vágyna? Sajnálom, de én nem!

- Szóval ezt csináljuk mi? Csak dugogatunk néha?! Azt hittem, ennél azért kicsivel feljebb léptünk már. Mi sosem csak dugogattunk, ezt te is tudod. – szinte már kiabált. De nem csak ő. - Ez velem jár! Ha nem tudod elviselni, akkor menj el!

- Pont ezt fogom csinálni. Elmegyek. - kiabáltam, majd beviharzottam a szobába.

Odakintről még visszhangzott az ajtócsapódás.

***
Erre a zenére írtam a végét: http://www.youtube.com/watch?v=zX7UU4sfWgg
Most biztosan nem én vagyok a szívetek csücske. :) Bocsi, bocsi, bocsi... de valahol az agyacskám mélyén abban reménykedem, hogy ezzel sikerül kicsit aktivizálnom titeket. :D
csibimoon mégegyszer bocsi, nem vagyok állatgyilkos! Remélem, nem hagysz el... ;)