25. fejezet - Az úton tovább...

Hali!

Először köszönöm ismét Mercédesznek az újabb díjat. Csendben megjegyezném, hogy díjak helyett sokkal jobban örülnék egy pár szavas véleménynek... De ajándékot nem illik visszautasítani, vagy hogy is van ez. :D
Ismét csak ugyanoda adom tovább a díjat: Breeco - Genres of my life

Nem egészen jött össze megint ez a pénteki dolog, de nem szabadkozom. Hülye órarendem van, ahogy elkészülnek a részek hozom őket. :)

Remélem tetszik. Jó olvasás!
Puß
Gitka

***

„Csak addig volt könnyű nélküled az élet, míg nem tudtam, hogy létezel.” /Vavyan Fable/

Reggel az első fénysugárral ébredtem, bár a fél éjszakát átbeszéltük Bogival. Mindent kiveséztünk. Néha rosszabbak voltunk, mint a pletykás vénasszonyok, de be akartam pótolni mindent, amiről lemaradtam. Ilyenkor jutott el ténylegesen a tudatomig, mennyi mindenből maradtam ki pontosan. Az este folyamán néha úgy éreztem, mintha csak egy külső személy lennék, nem olyas valaki, aki egykor a mindennapi életük részét képezte. És ez elszomorított.
Bogi csak mondta, mondta. Láttam, hogy mennyire ragyog a szeme, amikor Gáborról beszél, még így is, hogy több heti távlatból mesélte el egy- egy találkozásukat.
Pár hetes távlatból… Te jó ég! Máskor ez nem fordulhatott volna elő, hiszen legkésőbb a randi utáni reggelen felhívott volna, összeültünk volna valahol és töviről hegyire kielemeztünk volna minden egyes pillanatot.
Én nem így terveztem az életemet. Mi nem azok a barátnők voltunk, akiket szét lehetne robbantani. És most, ha magamba pillantok, mit látok?!  Fényévekre távolodtam azoktól, akiket a szeretteimnek nevezek.
Óvatosan surrantam ki a szobából, nem akartam korán felébreszteni Bogit. Gyorsan behajtottam a szobám ajtaját, majd a konyhába siettem. Szerettem volna felhívni Robot, de ahhoz túl korán volt. Tudtam, hogy ma repül L.A.- be így nem akartam idő előtt kiugrasztani az ágyból.

Úgy látszott nem csak engem dobott ki korán az ágy, anyu már a konyhában készülődött.

- Jó reggelt! Nagyon korai vagy. – pillantott a faliórára.

- Tudom, de valamiért kidobott az ágy. Viszont Bogit még nem akartam felébreszteni. Kicsit sokáig fent voltunk.

- Ismerve kettőtöket, nem csodálom. – jegyezte meg apu, miközben belépett a helyiségbe.

- Szia! – nyomtam az arcára egy reggeli puszit. Régen volt már ilyenre alkalmam. – Aj, szúrsz!

- Bocsi. Mikor mentek Pestre? Bevigyelek titeket? – kérdezte.

- Hát, nem tudom. Egy órakor találkozunk Kittivel az esküvői ruhaszalon előtt. Ha ráérsz, akkor bevihetnél minket. – vettem elő a legszebb mosolyomat.

- Akkor ebéd után beviszlek titeket, úgyis van egy kis elintéznivalóm.

- Köszi! Te vagy a kedvenc apukám. – ölelgettem meg.

- Na, látom azért mégis csak volt benned egy kis honvágy. – nyugtázta egy kis mosollyal az arcán. – Vagy legalább mi hiányoztunk egy kicsit? – kérdezte reménykedve.

- Viccelsz?! – kérdeztem. – Ti ketten hiányoztatok a legeslegjobban.

- Jól van. Akkor gyorsan lemosom a kocsit. Ti meg beszélgessetek. – fordult az ajtó felé. – Azt hiszem, anyádnak van egy- két mondanivalója. – súgta a fülembe.

Félve pillantottam anyura. Mégis mi lehet a baj?

- Mit kérsz reggelire? – kérdezte.

- Anyu, én is tökéletesen ki tudom szolgálni magamat, te csak ülj le. Majd én csinálok reggelit. - jelentettem ki.

- Rendben. – ült le az asztalhoz.

- Tojásrántotta megfelel? – kérdeztem, miközben elővettem a hozzávalókat.

- Az jó lesz.  – mondta. Tekintetével egész végig követett. Próbáltam nem észrevenni a szemében bujkáló kíváncsiságot, de nem ment valami sikeresen.

- Jaj, anyu, csak bökd ki mi az!- sóhajtottam fel, miközben az asztalra tettem a gőzölgő reggelit.

- Nem nézhetek rá a lányomra minden ok nélkül?

- De igen, de te szinte már bámulsz.

- Na, jól van, ülj le! –mosolygott rám. – És most szépen kezd mesélni! Mindent tudni akarok erről a fiúról. És nem csak olyan röviden, ahogy a telefonban elmesélted.

- Mit akarsz még tudni? – kérdeztem. – Mindent elmeséltem, szerintem.

- Na azért annál kicsit több információt szeretnék, hogy „találkoztunk és összejöttünk”. Egyik héten még hárítod a barát témát, aztán a hangod olyan, mint akivel madarat lehetne fogatni, utána pedig közlöd, hogy egy színésszel jársz. És akkor a pár hónap utáni összeköltözést majdnem el is felejtettem. – nézett rám szinte szigorú szemekkel.

- Most haragszol rám? Vagy… De tényleg mindent elmondtam. Igen, tényleg hárítottam a pasikhoz fűződő kérdéseket, de csak azért, mert mindenki ezzel nyaggatott. És ezt utáltam, te is jól tudod. Nem vagyok hímes tojás!

- Tudom, kicsim. És most utálni fogod, amit mondok: csak aggódom érted.

- Értem?! – csodálkoztam. – De hát miért?

- Mi lesz veled?  Kicsim, nem szokásom megkérdőjelezni a tetteidet. Tudom, hogy felnőtt vagy, és megfontolt. Éppen ezért őszintén meglepődtem, mikor elújságoltad, hogy összeköltöztél vele. Ez egy komoly lépés, csak azt mondom, talán túl gyorsan haladsz. Nem könnyű együtt élni valakivel.

- Ennyi?  Aggódsz, hogy elkapkodtam?

- Igen. Kicsit képzeld magadat a helyünkbe apáddal. Még csak nem is ismerjük a barátodat. És talán még te sem… Nem ismeritek egymást.

Az ok, amiért egyszerre szerettem anyuval beszélni és utáltam is, a dolgokra való pontos rálátása volt. Amint kimondta az utolsó mondatot, filmként elevenedett meg előttem a kép, amikor Rob zongorázott nekem. Ugyanaz a kérdés suhant át újra az agyamban. Mennyi minden lehet, amit még nem tudok róla? És hány dolog van, amit ő sem tud az életemről? Tudtam, hogy igaza volt. A fenébe is!

- Én csak… - kezdtem keresve a szavakat. - lehet, hogy kicsit hirtelennek tűnik a döntésem, ezt belátom.

- Nem annak tűnik, az volt. – jelentette ki. Erre akár meg is sértődhettem volna, de nem tettem.

Nem tudtam, hogyan tudnám elmagyarázni, mit miért is tettem.
- Emlékszel, volt egy hasonló beszélgetésünk még régebben. – mondtam. Értelmetlen arckifejezése láttán pontosítottam. – Nagyon utálom ezt felemlegetni, de az után volt, mikor Krisztiánnal közöltük, hogy eljegyeztük egymást.

- Oh, igen! Emlékszem. Apádat egy órán keresztül kellett nyugtatgatnom, miután elmentetek. – emlékezett vissza mosolyogva egy régi emlékre.

- Tényleg?! Nem tűnt idegesnek. - jegyeztem meg. Aztán észhez kaptam: nem ez a lényeg.  – Amit ebből ki akartam hozni, az furán fog hangzani. Ugyanolyan biztos vagyok most a döntésemben, mint akkor voltam.

- Igen… ez így furán hangzik, ha a történteket nézzük.

- Igen, de most csak azt próbálom neked elmagyarázni, hogy miért nem elsietett döntés volt. Mert szeretem! – sóhajtottam. - És igen, nem úgy alakultak a dolgok Krisztiánnal, mint ahogy akkor hittem volna. De ha ez alapján, ezentúl mindenkivel távolságtartó lennék, akkor nem jutnék sehová sem. És hidd el, én próbáltam ezt az utat is. És szörnyen éreztem magamat, anyu! És ne hidd, hogy nincs bennem kétség afelől, amit csinálok, mert van. Tele vagyok egy rakás kérdéssel. – nevettem fel.

- Például? - kérdezte kíváncsian.

- Nem tudom, hogy egyeztessem össze ezt a helyzetet a karrieremmel. Mármint, most nem igazán van olyanom, igen, tudom. Nem tudom, mit csináljak a sulival. Ismersz, erős karriervágy hajt és nem akarom ezt elveszíteni, azért mert a szívem után megyek. Ahhoz túl sok munkám van már ebben az egészben. Már sokkal jobban átlátom az egész rendszert, vannak ötleteim, tudom, hogyan valósíthatnám meg őket. Tisztában vagyok vele, amíg nincs a kezemben papír itthon nem fognak szóba állni velem. Befejezhetném kint is, de valljuk be, az eléggé nehéz lenne, főleg utolsó év miatt. De ugyanakkor talán nagyobb eséllyel indulnék utána. De közben mindent itt kezdtem el, itt vannak a barátaim, a családom. – mutattam rá. – Ezt a környezetet ismerem. Aztán ott van Rob és nem akarok távol lenni tőle.

- Oké, akkor beszéljünk erről. Ha kint maradsz Angliában, akkor többet tudsz majd vele lenni?

- Mivel forgatnia kell, nem gyakran tud átmenni a szigetországba. - válaszoltam. Legyőzve éreztem magamat.

- Neked, kell döntened. Én csak azt mondom, ha nem vagytok együtt, akkor édes mindegy, hogy 1000 km, vagy egy egész óceán választ el titeket.

- Tudom. – mondtam belenyugvóan. Igaza volt, és ezt nem tetszett a lelkem mélyén.

- Most rendesen elkeserítettelek, igaz? – kérdezte.

- Nem, dehogy. Csak mindig pontos rálátásod van a dolgokra, és ez kicsit bosszantó. Egyszer elárulhatnád, hogy csinálod. - jegyeztem meg.

- Majd, ha anya leszel, megtudod. – nyomott egy puszit a fejem búbjára. – Na, ideje felkelteni Bogit, ha beakartok érni a városba. Pláne a legnagyobb forgalomban! Nem hiszem, hogy Kitti olyan állapotban lenne, hogy megbocsátaná a késéseteket.

Gyorsan leszedtem az asztalt, megpróbáltam közben a fejemben kavargó gondolatokat valahogy leállítani és inkább Kitti esküvőjére koncentrálni. Felkeltettem Bogit, megreggelizett ő is, majd apu bevitt minket a városba.
Épp félúton jártunk, mikor Kittitől megérkezett az első sms. Semmi kétség, már teljes mértékben az esküvője körül forgott minden gondolata. A megbeszéltek szerint a ruhaszalon előtt találkoztunk. Már távolról integetett. Amire azonban nem számítottam, hogy rögtön a nyakamba is veti magát. Tiszta Kittis viselkedés.

- Héj, azért óvatosan! – nyögtem fel. – Neked is hello! Ah, Kitti már a bordáim épségét veszélyezteted. – mosolyogtam a hátába.

- Hé, neked csak semmi panaszkodás! Végre együtt van a két koszorúslányom, annyira örülök, hogy végre itt vagy te is. Teljesen kétségbe vagyok esve. Mi lesz, ha hasra esek az oltár előtt.
Bogival egymásra néztünk, mindketten próbáltuk visszatartani a mosolyunkat.

- Nem fogsz! – nyugtattam. – Persze előbb meg kell mutatnod a ruhádat.

- Oké, még úgyis van egy- két végső igazítás, amit meg kell csinálni rajta. De most nézzük meg a ruhádat! – sikkantott fel.

Megnyugodtam, semmit sem változott mióta nem láttam. Ugyanaz a vidám, élettel teli, kicsit szétszórt csaj volt, aki mindig is.

- Készülj fel lelkileg. – súgta oda Bogi.

Először nem értettem Bogi miért figyelmeztetett. Próba közben Kitti egyfolytában csacsogott, nagyon jól éreztük magunkat. Még Bogi is feloldódott a sok gyönyörű ruha körében, pedig nagyon nem az az esküvő párti. Aztán a lelkesedésünk kezdett csillapodni, amikor 2 óra után, még mindig volt valami változtatnivaló a ruhámon és Kitti ruháján is. Fátyoligazítás, itt bevenni, ott kiengedni egy kicsit… Kezdtem nagy elismeréssel tekinteni Bogira, amiért eddig átvészelte ezeket a dolgokat.
Aztán végre vége lett. Gyönyörű ruhát választott Kitti. Szerencsére nem volt semmi csicsa rajta, bár ezt Bogi hatásának tudtam be inkább. Kitti ruhája is káprázatos volt. Ezzel az esküvője minden részlete a helyér került, kivéve egyetlen pontot. A lánybúcsút.
Bogival már mindent megbeszéltünk ezzel kapcsolatban. Mivel Kitti direkt kérte, hogy ne csináljunk semmi nagydolgot, így csak pár embert hívtunk meg. Nem hívtunk táncost neki, meg semmi ilyen filmekbe illő puccos dolgokat. Csak mi csajok és még pár ismerős, Kitti rokonai. A helyszín pedig a régi nagy pizsis estékre visszautalva a régi albérletünk.
A bulit csak holnap lesz és már Bogi mindent leszervezett. Persze ezért megint szörnyű bűntudat tört rám… De ő csak nyugtatgatott, hogy nincs ezzel semmi baj.
Így a nap hátralevő része csak hármunké volt. Délelőtt gyorsan bedobáltam pár cuccot az utazómba, így az estét is együtt tölthettük. A ruhapróba után beültünk egy közeli kis kávézóba, persze Kitti lelkesedését itt sem árnyékolta be semmi sem.

- A tervezésnél, persze Tamás anyukája is besegített, szerencsére voltak ismerősei helyeken, így egy csomó mindent olcsóbban kaptunk meg. A terítés valami csoda lesz! Tamás persze kicsit kiakadt közben, de majd megbékél.

- Nem csodálom. – jegyezte meg Bogi. – Amekkora tortát választottatok egy egész hadseregnek elég lenne.

- Jaj, ne csináld! Az a torta egy műalkotás.

- Pontosan ez volt szerintem Tomi baja is. Az ára is egy műalkotáshoz hasonlít. – nevetett fel Bogi.

- Nincs róla képed? – kérdeztem.

- Oh, de igen! Majdnem el is felejtettem. Elhoztam a kis esküvői füzetecskémet. – félve pillantottam Bogira.
Kitti egy hatalmas lefűzős mappát rántott elő a táskájából. Idáig nem értettem, mit cipelt benne, de így már minden értelmet nyert.

- Ez neked kicsi füzetecske? – hüledeztem. - Wow… ez tényleg hatalmas, de nagyon szép. – mondtam. Bogi úgy nézett rám, mint aki nagyon csalódott, hogy egyedül hagytam a véleményével.

 A továbbiakban a „kis füzetecske” tartalmát elemeztük. Kittinek persze mindenhez volt valami kis sztorija.
Még akkor is a füzetet lapozgattuk, mikor már az albérletben voltunk. Régen nem jártam itt. Legutoljára mielőtt kimentem volna Angliába. Bár nem sok minden változott, még a szomszédok is ugyanazok voltak. Hagyományhoz híven pizzát rendeltünk és tovább beszélgettünk.

- Na, akkor most kicsit hagyjunk engem. – mondta Kitti. – Azt tudom, hogy mi van Bogival és a kis pszichodokival, de rólad csak pletykám vannak.

- Hé, ne hívd így! – csattant fel Bogi. – Én sem hívom Tamást kockának.

- Oké. Tamás amúgy is kocka, de mindegy. – vigyorgott. – Na, tudni akarom mi az, ami igaz és mi az, ami pletyka rólad. – nézett ellentmondást nem tűrően a szemembe.

- Pletyka? Mégis mit hallottál? – kérdeztem ijedten.

- Na, jó nem pletyka, csak Bogit szorongattam meg kicsit. De ezért ne haragudj rá! Csak olyan kíváncsi vagyok. És tudom, hogy én sem nagyon adtam magamról életjeleket, amíg kint voltál, bocsi.  Na, szóval igaz? – kérdezte izgatottan. Úgy szerettem benne, hogy mindenért ennyire tudott izgulni.

- Igen. – mondtam.

- Ó, te jó ég! – tátogta lassan. Bár azt hiszem jobban jártam, mintha sikított volna. De vicces volt látni a reakcióját.

- Hmm… oké, és milyen? Mármint azon kívül, hogy iszonyat jó pasi meg ilyenek. Hú, nem hiszem el… Felfogtad már, hogy a pasid után csorgatja a nyálát minden második nő? Milyen vele a szex?

- Kitti! – szóltunk rá egyszerre Bogival. – Mondd csak, nem neked lesz pár nap múlva esküvőd egy Tamás nevű kedves, aranyos pasival? – kérdeztem.

- Jaj, de igen. De ne csináld már! Ezt megkérdezhetem nem?! Szeretem Tomit, de na… Mégiscsak Róla beszélünk. Jó segge van a pasidnak.

- Kitti! – szóltam rá újból.

- Oké, oké. Csak akartam, hogy tudj róla.

- Tisztában vagyok az adottságival. – válaszoltam. Eszembe jutott, hogy ma még nem is beszéltem vele. Viszont már biztos L.A.- be ért. Majd hív, ha akar, igaz?

- Remek. És hozzáköltöztél? Mármint tudom, hogy igen. Csiripelték a madarak. Várj! – kapott gyorsan a fejéhez. Hirtelen változott meg az arca, nagyon nem tetszett ez a tekintet nekem. – Eljön? Ott lesz az esküvőmön? Oh, te jó ég, Robert Pattinson ott lesz az esküvőmön. Ezt nem hiszem el. Oké, kell még egy plusz teríték, de átrendezzük az ülésrendet. Tomi unokatesóját úgysem bírtam sosem.

- Hé, nyugi. Nem kell rögtön rosszban lenned a családdal. Rob jelenleg L.A.- ben van, ha igaz. Nem jön.

- Oh. – mondta csalódottan. – Pedig milyen buli lett volna már! És legalább megismertük volna. Úgy értem illene szépen levizsgáztatnunk a pasit. Ahogy az egy tisztességes barátnőhöz illik. – vigyorgott.

- Én már megtettem, és átment, nyugi. – mondta Bogi.

- Jaj csajok, úgy örülök. Mindannyian révbeértünk. Ez olyan jó! Mármint a pasikra gondolok. Ja, és tudod Krisztiánt sosem bírtam igazából. Csak hogy tudd. – jegyezte meg mellékesen.

- Hát ez csodás. – mosolyogtam. – Azért legközelebb előbb is elmondhatnátok, ha valami nem stimmel. Nem lesz harag.

- Jelenleg, csak szörnyen haragszom magamra, amiért németül tanultam és nem angolul. – válaszolta Kitti. Ezen elmosolyodtam.

- Igen, de most itt van neked egy pasi, aki a fejébe vette, hogy az élete hátralevő részében veled akar élni. Szerintem ez vigaszt nyújt kicsit, nem? – kérdeztem.

- Hát, igen. – sóhajtott egy hatalmasat. – Örülök, hogy mindketten ott lesztek, csajok. – váltott hirtelen komolyabb hangvételre.

- Jaj, ne vicclej már! – szólt Bogi, amikor megláttuk az első könnycseppet Kitti szemében.

- Ugye, most nem fogsz tényleg sírni? – kérdeztem tőle. – Persze, hogy itt vagyunk. És itt is leszünk, akármikor szükséged lesz ránk. Ha eleged lesz Tomiból és szükséged lesz egy csajos estére, vagy ha majd vigyázni kell a gyerekekre, mert egy romantikus estére vágytok. Mi itt leszünk. – mondtam, majd Bogival egyetemben igen erősen bólogattunk mindketten.

- Oké. Köszi csajok, tényleg! – ölelt meg mindkettőnket. – Szörnyen elhanyagoltalak titeket az esküvői készületek miatt és szörnyen hiányoztatok. De most mindent jóváteszek majd. Ígérem, hogy semmin sem fog változtatni az a tény, hogy hozzámegyek Tomihoz.

- Reméljük is. – mondta Bogi.

- Szuper, akkor úgy gondolkozzatok, hogy a nászút után összeruccanunk. – lelkesült fel rögtön Kitti.

- Hát… - kezdtem félve Kitti reakciójától - … nem hiszem, hogy akkor én még itthon leszek.

- Oh, azt hittem, hogy hazajössz. – nézett értetlen szemekkel Bogira. – Nem azt mondtad, hogy hazajön?
Mindketten ráztuk a fejünket.

- Hékás, mi az, hogy nem jössz haza?! Haza kell jönnöd. – mondta ellenkezést nem tűrve. Meglepett. Nem hittem volna, hogy pont Kitti lesz az, aki ennyire hazakövetel majd. – Mi lesz az egyetemmel? Azt hittem, hogy ez a kiruccanásod csak egy féléves terv volt. Anyaggyűjtés, meg ilyenek. Aztán hazajössz… - nézett rám szomorúan.

- Valami ilyesmi volt a terv, csak… nem tudom, oké? Mindenki ezzel cseszeget, mióta csak hazajöttem.

- Hé, ez nem cseszegetés, csak kíváncsiak vagyunk, hogy mi lesz.  – mondta Bogi.

Végleg nem értettem a helyzetet. Azt hittem, ha kint maradnék, akkor legalább Bogi megértené a döntésemet. Azt, pedig, hogy nem fordult meg a fejemben a kint maradás, le sem tagadhatnám. Olyan egyszerű lenne úgy minden.

- Szerinted is haza kellene jönnöm? – kérdeztem csodálkozva.

- Aha. – felelte halkan. – Ne legyél mérges, oké? – kérte.

- Dehogy vagyok. Csak meglepődtem, hogy te is így látod. Akkor idáig az állás: mindenki: Én. – feleltem kicsit sem letörten.

- Hé, ha akarod, hazudhatok is, de tudod, hogy ami a szívemen az a számon. – mondta Kitti. – Csak te nem ez vagy. Nem az, aki fogja magát, feladja a nagyratörő terveit, nem fejezi be az egyetemet, hanem valami mást kezd magával. Nem az, aki beleugrik egy kapcsolatba. Te Emili vagy, a megfontoltság és óvatosság mintaszobra. Nem az, aki egy pasi mosolyától mindent maga mögött hagy.

- Jobb, ha elmondjátok. Még át kell ezt rágnom magamban, ha lesz rá időm. – feleltem. – De most koncentráljunk rád és Tomira. Hova is mentek nászútra? – tereltem el szépen a figyelmet magamról. Kitti pedig rögtön ráharapott.
Nem szép dolog, de szinte csak minden második szó jutott el ténylegesen az agyamig, gondolataim valahol máshol jártak. A messzi- messzi L.A.- ben, és Rob- on. Miért nem hív?
Egy kérdés pörgött végig a fejemben: most mit csináljak? Egy dologban biztos voltam. Ezt megválaszolni nem lesz életem legkönnyebb tette.