26. fejezet - Döntések

Sziasztok!

Igen, megint nem sikerült akkor hozni, mikor szerettem volna. :(
Viszont egész hosszú lett most. :) Ja, és közben a vége egyszer elveszett... Jó tanács: sose mentsetek pendrive- ra és mindig figyeljetek oda, mit mentetek el és mit töröltök. :D
Új fejlécem van. Juppy!!!
Köszönöm itt is Breeco öccsének.(Rubic B- nek, bocsi... Breeco kényszerített XD )
Pár új karakterképet is felrakok majd.
Jó olvasást!

Puß
Gitka

 ***
"Aki boldog, az egy helyben marad." /Thomas Mann/

Kittit kora reggel hazazavartuk, mondván ő csak szépen pihenjen rá az estére, mi majd mindent elintézünk. Még pár dolog miatt be akartunk ugrani egy- két helyre a városközpontba. Sietnünk kellett, hogy minden tökéletes legyen estére. Meglepetésként összeállítottunk egy kis könyvecskét Tomiról és Kittiről, ami még a nyomdában volt. Felvetettem Boginak az ötletet, hogy jobban járnánk, ha kettészakadnánk, de végül mégis együtt mentünk. Jobban is jártunk, mert egyedül egyikünk sem tudott volna annyi süti mennyiséget elcipelni, mint amennyit rendeltünk. Valamire csak inni kell…
Miután a sütiket és az italokat is biztonságban hazaszállítottuk, Kitti anyukája is betoppant megkérdezni, minden rendben van-e. Egészen nyugodt volt, ahhoz képest, hogy holnap lesz a nagy nap. Felajánlotta, hogy segít kicsinosítani a lakást, de mi inkább finoman hárítottunk. Nem azért, mert nem kedveltük, csak szerettük volna ezt mi, ketten intézni. Én legalábbis mindenképpen. Legalább ebből az egy dologból vegyem ki a részemet rendesen.
Ahhoz képest, mennyire izgultunk, hogy valami közbejön, még delet sem ütött az óra és mindennel készen voltunk. A lakás teljes pompájában állt, – rózsaszín és lila színek mindenütt – étel, ital, ajándék a helyén.
Az ember azt hinné, hogy ez valamiféle nyugalom érzetét keltené. Ahogy ott ültünk a nappali szőnyegén, a Barbie házra hajazó lakásban, valamiféle melankólia száguldott át rajtunk. Csak ültünk és meredtünk magunk elé.

- Mire gondolsz? – törtem meg a csendet.

- Csak Kittin gondolkozom. – válaszolta halkan. – Emlékszel az első napra a szecskatáborban?

- Mikor Kitti odavetődött mellénk?  - kérdeztem visszaemlékezve. – Azokkal a hatalmas táskákkal. Szerintem a táska vitte őt, nem pedig fordítva.

- Ja! Mindenki meg volt szeppenve, de ő szinte mindenkivel elkezdett beszélgetni, még a buszon a tábor felé.

- Nem igazán értettem, mit is akar. – jegyeztem meg. – Meglepett mennyire közvetlen.

- Mi meg, milyen zavarban voltunk. Emlékszel? Legalábbis én tuti. Azt sem tudtam, mit mondjak neked.

- Igen, emlékszem, de azért elbeszélgettünk. – nevettem fel. – Miről is?

- Zenéről és filmekről. Mivel mást nem mertem kérdezni. – mosolygott.

- Oh, igen, tudom már! Orlando Bloomról áradozott. Meghallotta, hogy a Trójáról beszéltünk.

- Egész életemben nem hallgattam annyi V-tech számot, mint az az egy hét alatt.

- Mert én igen? De az volt az egyik legjobb nyarunk. – emlékeztettem.

- Na, azért a tavalyi év sem volt semmi. Csak rontott az összképen, hogy egyedül voltam.  Nektek meg ott voltak a pasik.

- Ha hagytad volna, neked is lett volna társaságod!

- Ugye nem arra a bunkó pasira célzol? – kérdezte felháborodva.

- Akit úgy szedtek le rólad Tamásék? – nevettem. – Milyen dumája volt már szerencsétlennek… Oké, tudjuk, hogy oda nem szabad visszamennünk.

- Kitti találta a helyet. Csak azért mentünk oda, mert onnan rá lehetett látni a Balatonra és az ….

- Olyan romantikus! – mondtuk egyszerre Kitti lelkesedését utánozva.
Mindketten hangos kacagásba törtünk ki.

- Hiányozni fog! – mondta Bogi, mikor már csendesedett a jókedve.

- Nekem is. – mondtam – De annyira nem lesz más. Mármint, ugyanúgy itt lesz nekünk.

- Remélem. Csak furcsa úgy gondolnom rájuk, mit férjre és feleségre. – sóhajtott.

- Majd belejövünk. – nyugtattam. – Ez annyira megjósolható volt. – értetlen arckifejezését látva megmagyaráztam. – Mindig ő volt az, aki az esküvőjéről álmodozott. Ha megkérdezted volna, ki megy férjhez elsőnek közülünk, tuti őt mondom.

- Múlt évben még nem nyertél volna. – emlékeztetett, mire csak finoman kiöltöttem rá a nyelvemet.

- Hát, akkor még nem… De nem is baj, hogy megelőzött ebben. – mondtam, majd felálltam mellőle.  – Felhívom Robot.
Gyorsan vidámabb témára siklottunk át. Mindketten örültünk Kitti boldogságának, de egyszerre féltünk is az újabb eltávolodástól.
- Oké, én meg beszélek Gáborral. – vidult fel az arca.

- Ugye tudod, hogy még be kell mutatnod neki? – kérdeztem.

- Tudom. Az esküvő után, este, a Keretben.

- Na, végre, már azt hittem rejtegeted előlem. – mosolyogtam.

- Tőled nem féltem. Nem az eseted. – mondta.

- Na, most miért?! – szóltam utána, de már nem válaszolt. Kiléptem a lakás erkélyére és kikerestem Rob számát. Reméltem, hogy felveszi. Különben is, hívnia kellett volna. El nem tudtam képzelni, miért nem hívhatott.
Hangjából ítélve én kelthettem fel. Gyorsan az órámra pillantottam. Délután 4 óra volt, vagyis LA– ben reggel 6 volt. Erre az aprócska részletre már csak akkor döbbentem rá, mikor beleszólt a telefonban.

- Igeen. – hallottam az elnyújtott hangját.

- Szia! Bocsi, felkeltettelek?  - kérdeztem. – Elfelejtkeztem az időeltolódásról. – vallottam be bűnömet.

- Emili! Hány óra van? – kérdezte hirtelen.

- Hát nálad reggel 6. - mondtam enyhe mosollyal a hangomban. Jellemző volt rá az efféle reggeli kóma. – Itt pedig délután 2. Csak gondoltam felhívlak, ha már te nem hívtál. – jegyeztem meg.

- Ah, akkor nem késtem el. Már megijedtem. Steph leharapná a fejemet. – sóhajtott fel. – Szia! – köszönt újult erővel. – Akartalak hívni, csak mire felértem a hotelbe, annyira fáradt voltam, hogy rögtön elaludtam. Már az érkezésem után rögtön elkaptak, szóval esélyem sem volt telefonálni. – mentegetőzött. - Minden rendben? – kérdezte.

Hogy minden rendben van-e? Eszembe jutott a tegnapi beszélgetésem anyuval.

- Persze, minden oké. – füllentettem. – Már túléltem egy családi összejövetelt, a tegnapestét hármasban töltöttük a lányokkal, ma lánybúcsú, holnap esküvő, utána végre Bogi bemutat Gábornak. – meséltem.

- Akkor nem telnek unalmasan az otthoni napjaid. Ezek szerint nem látlak még legalább 2 napig. – mondta szomorúan.

- Hát… - kezdtem félénken. Nem tudtam, hogyan kellene egy ilyen dolgot felhoznom.

- Szóval több, mint 2 nap, igaz? – kérdezte. – Oké, sejtettem, hogy nem fogsz rögtön visszarohanni az esküvő után. Ez természetes. Csak nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz majd nélküled. Hogy fogom majd kibírni a forgatásokat?! Velem kell majd jönnöd. - jelentette ki.

- Tudod, hogy nem mehetek veled. – mondtam.

- Mégis miért ne jöhetnél? – kérdezte.

- Mondjuk, mert dolgoznom kellene? – tettem fel a költői kérdésemet. – És ott a suli is…

- Suli, igen, de a szakdoga írásához nem kell folyton bejárnod. – emlékeztetett. Úgy mondta, mintha biztos lett volna abban, hogy majd Londonban folytatom a tanulmányaimat. - Tudod, létezik levelező tagozat. Hétvégén suliba jársz majd, hétköznap pedig csak az enyém leszel. – folytatta lelkesen.

- Csak szakdogámat kell megírnom és leadnom. – világosítottam fel. – Utána pedig még ott az MA képzés. Az oktatásügy csodái…

- Na, látod, pont ezért, még többet lehetsz velem majd.

- Nem igazán… - halkult el a hangom. – Rob… nem hiszem, hogy Londonban szeretném megírni a szakdogámat. – daráltam el gyorsan.

- Úgy érted… úgy érted, hogy… nem maradsz kint?  - kérdezte.

Idáig minden annyira zavaros volt bennem, de most felgyulladt bennem a világosság. Tudtam, ha kint maradok Londonban, akkor az mindenről fog szólni csak nem az egyetemről. Ha mellette vagyok nem lett volna erőm másra koncentrálni. Remélve, hogy ezzel a döntéssel nem fogom elrontani a kettőnk kapcsolatát, mondtam ki a következő szavakat.

- Nem, nem hiszem, hogy kint maradnék. Még éppen, hogy nem csúszom le a félévem aktiválásáról.

- Beszéljük meg ezt, kérlek! Tudom, hogy ott van a családod, de itt is remek sulik vannak. Nagyon jó tanárokkal. És Steph biztos el tudna valamit intézni neked, hogy ne legyen gond az átjelentkezéssel. – kezdte kétségbeesetten. – Vagy gondolj LA- re. Magát a várost nem szeretem, de mi lenne annál jobb, ha kint fejeznéd be?

- Nem. – mondtam. – Tudom, hogy ez hirtelen döntésnek tűnhet, de így akarom. Átgondoltam.

- Még jó, hogy hirtelen döntésnek tűnhet! Oké, tudom, hogy beszéltünk róla, de azt hittem, meggyőzhetlek, hogy maradj kint. – mondta továbbra is feldúlt, kétségbeesett hangon. – Ígérd meg, amíg nem jössz vissza, addig nem kezdeményezel semmit ezzel kapcsolatban! Kérlek!

 - Rob…

- Kérlek!

- Oké. – hagytam nyitva ezt a kérdést.

- Na, ez nem volt valami meggyőző. – mondta bánatosan. – Ah, nem hiszem el… valaki hív… le kell tennem. Visszahívjalak?

- Nem kell, nem veszek el. Lassan úgyis át kell öltöznöm a lánybúcsúhoz. – jutott hirtelen az eszembe.

- Em, csak puszta kíváncsiságból… erre a lánybúcsúra… csak lányok mennek? – kérdezte igencsak keresve a szavakat. Gondolataimba bevillant egy érdekes gondolat.

- Csak nem? – vigyorogtam.

- Csak mi? – kérdezte teljesen ártatlan hangon.

- Enyhe féltékenységet érzek a telefon túloldaláról. Mielőtt megkérdeznéd, megnyugtatlak: nem lesznek cheapendalek. Nem kell egész nap morcosnak lenned, csak csajok leszünk.

- Jól van, puszta kíváncsiságból kérdeztem…

- Hát persze drágám… - alig tudtam visszatartani a kacagást.

- Hát jól van… úgysem tudlak meggyőzni, pocsék színész vagyok. – szinte már láttam magam előtt a megjátszott bánatos arcát. Úgy hozzábújtam volna…

- Nem keresnek téged éppen? Menj… Szeretlek!

- Én is szeretlek! És ne csinálj semmit, amíg nem beszéltük meg, oké? Szia!

- Szia! – búcsúztam el tőle.
Nem hogy biztosabb lettem volna a dolgomban, csak még jobban össze voltam zavarodva. Menjek, vagy maradjak? Mit válasszak: a családomat vagy Robot? A tanulás az első vagy a kapcsolatom? A végére már olyan gondolatok szöktek be az agyacskámba, amik – nem tudom, hogy sikerült ezt elérnem – már a harmadik világ éhező országaival is összefüggésben álltak. Végül úgy döntöttem, meghagyom az egészet a jövő számára.

Miután Bogi is nagy nehezen letette a telefont vad készülődésbe kezdtünk.
Az este várakozáson felülinek lett elkönyvelve. Mindenki jól érezte magát, lehetséges, hogy néhányan még annál is jobban. Bár nem volt chippendale fiú a partyn, mégis érdekes légkör alakult ki az este végére. Kittit megpróbáltuk a legelfogadhatóbb állapotba hazaszállítani reggel, hiszen a menyasszonynak ragyognia kell ezen a napon.
Mivel szerencsére Kitti mindenre számított a tervezés során, az estleges másnaposságot is belevette a pakliba. A készülődés során az összes hagyományra tekintettel voltak, Tamás legnagyobb bánatára. Alig bírta ki, hogy ne lesse meg a menyasszonyát.

- Ááá, nem! – állítottam meg egy alkalommal, amikor már egészen a folyosóig jutott. – Neked tilos itt lenned. Kifelé! Ha Kitti meglát, először tőle kapsz, amiért nem tartottad be a szokásokat, aztán valószínűleg az anyukájától, majd tőlem és Bogitól. – néztem rá határozottan. – Nem kellene lassan felvenned a szmokingodat? – vontam kérdőre.

- Na, már! Csak egy kicsit akartam megnézni.

- Majd megnézheted, ha már az oltár felé halad. – jött segítségemre Bogi.

- Most pedig irány öltözni! – mondtam ellentmondást nem tűrően.

- Szörnyűek vagytok. – morogta magában, majd elment.
Szerencséjére többször nem kaptuk rajta, bár a tanúja - akit nem ismertem – feltűnően sokat sündörgött a közelünkben.
Aztán eljött a kezdés ideje, indulnunk kellett a templomba. Természetesen minden Kitti ízlését tükrözte ott is.

Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen színeket fogok látni egy templomban. Egyáltalán nincs erre valamiféle szabályrend? Bár gondolom ez Kitti esetében nem jelentene semmit sem. Tamás már az oltárnál várakozott. Mikor megszólaltak a harangok, egy gyors mosolyt váltottunk Kittivel, majd beálltunk a helyünkre. Mindketten, Kitti és Tamás egy- egy unokatestvérének az oldalán vonultunk be. A lényeg viszont Kitti volt. Gyönyörű – természetesen uszályos – ruhájában mesébe illően lépdelt apukája mellett. Az érzés, mikor egy barátod esküvőjén veszel részt semmihez sem fogható – hacsak a sajátod nem múlja felül ezt az élményt. Ha bárkinek egy cseppnyi kétsége is lett volna a kettejük dolgával kapcsolatban, az az érzés, ami Tamás szemeiből sugárzott, amikor végre a karjaiban tarthatta Kittit, minden kétséget elüldözött. Ők egymásnak voltak teremtve, az örökkévalóságig.

***

Még vaksötét volt, mikor a telefonom szörnyűséges csörgésére ébredtem. Nem is csörgött, visított inkább.

- Ki vagy és mit akarsz? – szóltam bele kissé megviselt hangon.

- Oh, csak nem másnapos valaki? Elég nagy buli lehetett, ha még mindig az ágyat nyomod, honey.

- Még sötét van… - nyögtem, miközben lassan derengeni kezdett valami.

- Talán nem ártana felhúzni a redőnyt… - mondta enyhe mosollyal a hangjában.

- De vicces valaki… figyelj, fogalmam sincs jelenleg, hogy ki vagy… lehetséges, hogy enyhén másnapos vagyok. De ha poénkodni szeretnél, lehetne, hogy akkor folytassuk ezt a beszélgetést, mikor már képes vagyok értelmes sértegetésekre is?

- Szerintem megy az így is neked, honey…- ahogy kimondta, úgy ugrott be. Csak egy ember van, aki így hív…

- Dávid? – kérdeztem. Már nem is éreztem magamat annyira lestrapáltnak.

- Áh, akkor ez azt jelenti, hogy sikerült felébredned. – kuncogott.

- Ha már felkeltettél kora reggel. Úgy örülök, hogy te vagy az. – lelkendeztem, bár a fejem hasogatott. Lassan visszaemlékeztem a tegnap estére. Mi is volt? Ja, Kitti, esküvő, tánc, uhh… igen. Hol is hagytam Bogit?

- Mondtam már, hogy nincs reggel. Délután 4 óra van, ha annyira tudni szeretnéd. – közölte.

- Oh, te jó ég! – kaptam a fejemhez. Aztán gyorsan rájöttem, hogy mégsem kellene hirtelen mozdulatokat tenni még. – Elaludtam.

- Vettem észre. Csak azért hívlak, hogy nem lenne-e kedved beülni valahova, beszélni, amíg itthon vagy.

- De persze. Mi lenne, ha én most felébrednék teljesen, megkeresném Bogit, mert fogalmam sincs hol hagytam el…- vallottam be. – Aztán összefutnánk a törzshelyünkön… - mondtam, bár inkább volt kérdés.

- Oké. Kapsz 2 órát. Elég lesz? Vagy tollászkodni is szeretnél?

- Na, mert pont én vagyok a tollászkodóbb… Ott leszek pontosan két óra múlva, azaz 6- kor.

- Oké, akkor fél 7- re odaérek én is…

- Nagyon vicces. – mondtam, majd elbúcsúztunk.

Kikászálódtam az ágyból, majd Bogi felkutatására indultam. Természetesen a konyhába találtam rá, amint éppen kávét főzött magának.

- Én is kérek. Jó reggelt!

- Inkább szép délutánt. – vigyorgott.

- Nem keltettél fel! – mordultam rá.

- Most ébredtem fel, aztán hallottam, hogy telefonálsz.

- Dávid volt, találkozom vele ma 6kor. – mondtam.

- Szóval fél7- kor ott leszel. – vigyorgott ő is bele a gőzölgő kávéjába.

- Olyanok vagytok! Jól van, ilyenkor lassabb vagyok.

- Hát persze. Akkor én áthívom Gábort, te úgyis el leszel Dáviddal hajnalig. Ha beindultok, úgysem tudjátok leállítani magatokat, én pedig unom ezeket a filmes cuccokat.

- Szóval, most dobtál ki éjszakára?

- Dehogy. Hozd fel Dávidot, úgyis régen láttam, talán a múlt héten. – mosolygott. – De ha ti ketten itt fogtok áradozni egymásnak, nekem is kell valaki elfoglaltságnak. – kacsintott rám.

- Aha, elfoglaltságnak… akkor be leszek mutatva is egyben, szupi. Bár nem tudom, hogy mikorra érünk ide. Tudod, kiszámíthatatlanok vagyunk együtt.

- Nem kell bemutatni titeket.

Végül csak igazuk lett és tényleg csak fél 7- re értem a megbeszélt helyre. Olyan régen jártam már itt, de mégis könnyen megtaláltam az utat. Semmi sem változott. Még Dávid sem.

- Szia! – ölelt meg, ahogy odaértem. – Jó végre látni.

- Hello! Tudom késtem, bocsi, csak a forgalom…- védekeztem. – Én is örülök neked.

- Mit kérsz inni? – kérdezte, miközben a pincér is odaért hozzánk.

- Sziasztok! Mit hozhatok?

- Egy rostos őszit kérnék és egy Browni- t. – mondtam.

- Nekem egy körte lesz és egy tiramisu. – mondta Dávid. – Csak nem megártott a tegnapi esküvő? – kérdezte, miután a pincér felvette a rendelésünket.

- Kitti napját meg kellett ünnepelni. És nem kérheti senki sem számon rajtam. Főleg, hogy nem voltam itthon már egy fél éve.

- Oké. Nekem nem kell bizonygatnod, tudod. Örülök, hogy ilyen gyorsan összekaptad magad. – vigyorgott. – Na, mesélj! Összefutottam Bogival és pletykáltunk rólad, de tőled akarom hallani a sztorit.
Így kénytelen voltam mindent elmesélni neki. Mindent Londonról, a forgatásról és Robról.

- Hmm… mindig kifogod a jó seggű pasikat. Féltékeny leszek rád. – mondta, miközben kortyolt egyet az italából.

- Na! – böktem meg az asztalon keresztül.

- Bocsi, ez kikívánkozott. Ismersz. Van egy ajánlatom a számodra.

- Ajánlat? Most félnem kellene?

- Nincs mitől, sőt. Imádni fogsz érte, remélem. – vigyorgott rám hatalmas mosollyal. Az igazság az, ha nem lett volna rendíthetetlenül a saját neme felé forduló, simán el tudtam volna róla képzelni, hogy női szíveket tör össze. De így… kizárt. – Szóval… az élet nem állt meg, amíg itt hagytál. Megjegyzem, még ki kell engesztelned. Szóval pár régi ismerőssel összehoztunk egy kisebb lapot, jelenleg keményen nyomulunk felfelé, csak lassan. – mosolygott rám bocsánatkérően.

- Hát ez szuper! Valaki, akit ismerek? – érdeklődtem.

- Emlékszel Ádámra és Bercire?

- Akik elhalászták előlünk harmadik félévben a pályázaton az ösztöndíjat? Hogy ne emlékeznék… - Az ember ilyenekre mindig emlékszik.

- Velük. Még keresünk embereket, akik rendelkeznek írói vénával és persze az sem hátrány, ha a filmeket nem csak a mozi termekből ismerik. És rád gondoltam.

- Rám? – lepődtem meg. Erre nem számítottam. – Pontosan milyen jellegű lenne ez a lap? Bocsi, de rengeteg lap van már, minek még egy?

- Persze rengeteg és mind haldoklik. Kellene egy olyan lap, ami érdekli is az embereket, ami nyit az újdonságok felé. Valami fiatalos. Mi pedig azok volnánk, nem?

- És neked rögtön én jutottam az eszedbe?

- Miért ne? Persze, csak akkor, ha olyat írsz, ami bejön a fiúknak is. Úgy gondoltuk, hogy csinálnánk egy cikksorozatot, ami a külföldi film helyzetével foglalkozna, megírhatnád Angliát. Mit szólsz? Benne vagy?

- Miért ne! Tetszik az ötlet. Jelenleg úgysem tudom, mihez kezdjek…

- Oh, én pontosan tudom, mit fogsz tenni. Szóval nyugi, e-mailben is elfogadjuk a cikkeket. – kacsintott rám sejtelmesen. – Tudod, fiatalos rugalmasság.

- Köszi!
Pár cikkem már megjelent újságokban, de állandó munkahelyként még sosem alkalmazott egy sem. Persze kiváló okuk volt, hogy ne tegyék meg: nincs diplomám. Utáltam, hogy egy hülye papír nélkül senki sem veszi komolyan az embert. A másik pedig a kor. Ha fiatal vagy, mindenki azt hiszi, szórakozhat veled. Hát én ebből nem kértem! Ezért is akartam végre pontot tenni a történet végére, befejezni a sulit.
Ez az ötlet pedig végre egy olyan lehetőséget adott számomra, amire mindig is vártam. Vagyis valami olyasmit, ami hozzá közel áll. Anyu mindig azt tanította, a sikerért meg kell küzdeni. Néha talán olyan dolgok történnek az életben, amelyek után reménytelennek tartjuk az életet, de a jövő kibontakozásával minden a helyére kerül.
Miközben Dáviddal beszélgettünk jó érzés töltött el. Itthon voltam, Kitti esküvője csodásan sikerült, a barátaim élete rendjén van és az enyém is. Csodás barátok és család állt mögöttem és támogatott. És ott volt nekem Rob…
Természetesen nem felejtettem el, mit ígértem Boginak. Mivel a pincér óvatosan felhívta rá a figyelmünket, hogy lassan zárni szeretnének, ideje volt távoznunk.

- Feljössz hozzánk? – kérdeztem. Természetesen tudta, hogy a „hozzánk” az albérletre utal. más szituációban az ember félreértené ezt a kérdést, de mi sosem gondoltunk rá „úgy”.

- Nem zavarok? – kérdezte. – Nincs kedvem hazamenni még, mondjuk.

- Akkor gyere! Még hallani akarok a nagy hódításaidról. – dobtam fel a témát. – Mesélj!

- Nem mindenki olyan szerencsés, hogy belefut egy görög istenbe egy forgatáson. – kezdte. – Nekem csak szerencsétlen tanoncok jutottak egy magyar filmben.

- Nem hallom a lelkesedést a hangodból. – figyelmeztettem. – Jöttél volna velem. – kacsintottam rá.

Az este jó hangulatban telt, végre Gáborral is megismerkedtem. Mint kiderült, Dávid már ismerte. Ez elszomorított. Mi az, hogy mindenki ismeri a legjobb barátnőm pasiját, pont én nem.

- Szóval honnan ismeritek egymást? – kérdeztem Gábort. Igazán kedves gyerek volt. És vizuális szempontból sem rossz.

- Hűha, nem is tudom. Honnan is? – kérdezte Dávidot.

- Azt hiszem, anyád révén. – gondolkodott el Dávid.

- Ja, igen. Az anyám újságíró. – tette hozzá Gábor.

- Igazán? Az tök jó. Sok helyre bevihet. – jegyeztem meg.

- Ja, szuper! – mondta kicsit sem boldogan. – Nem mindig fenékig mézes csupor, hidd el. Igazából nem valami jó érzés tudni, hogy nap mint nap valaki életét megkeseríti a hazugságaival.

- Elég negatív kép ez az újságírókról. – jegyeztem meg. – Oh, nem is mondtam… Cikket fogok írni az angol filmes világról, bibi. És lehet, hogy bekerül egy újságba. És, ha jó, ki tudja… – dicsekedtem el vele.

- Kapok ingyen számot? – kérdezte Bogi.

- Kap? – kérdeztem Dávidot.

- Felvásárlom neked az egész készletet. – mondta Dávid.

- Mégis pontosan milyen újságíró az édesanyád? – érdeklődtem. Kíváncsi voltam, hogy gondolta pontosan azt, amit mondott.

- Általában bulvár cikkeket ír, ha nincs éppen más. De alapból ő is filmes, mint ti. – mutatott ránk.
Félve pillantottam Bogira, mire óvatosan megrázta a fejét úgy, hogy, csak én vegyem észre. Hatalmas kő esett le a szívemről.

- Oh, azért mi még távol vagyunk attól. – nevetett fel Dávid.

Elég jól bírtuk, egyikünk sem volt álmos. Azonban a hajnal közeledtével a fiúk kezdtek éhesek lenni, így kiugrottunk a konyhába készíteni pár szendvicset.

- Nem tud rólatok. – kezdte Bogi, mikor már hallótávolságon kívül voltunk. – Először nem akartam elmondani, mert nem voltunk még olyan közel egymáshoz, érted. Aztán bemutatott az anyjának. Tudom, hogy nem kellene ilyet mondanom a barátom anyjáról, de az a nő… utálom.

- Mégis ki ez a nő? Most már komolyan érdekel. Minimum, mintha emberellenes bűnöket követett volna el.

- Kálay Anikónak hívják.
Mivel látta rajtam, hogy ettől nem igazán lettem okosabb, hozzátette.
- Emlékszel arra a nőre, aki azt a kedves cikket írta Stohl András házasságáról?

- Várj! Az a nő, akinek feltűnési viszketegsége van? Aki mindig, mindenkivel fényképezkedik?

- Igen. Ő. – mondta.

Remek! – sóhajtottam, majd idegesen beletúrtam a hajamba.

- Ugye tudod, hogy nem maradhatsz örökké a homályban? – kérdezte.

- Tudom. Én csak nem szeretném, ha ez a nő pont rólam kezdene el írogatni.

- Egyszer valakinek úgyis leesik, mi a helyzet. Őszintén csodálkozom, hogy még nem buktatok le. Főleg azok a fényképek alapján. Tudtad, hogy az összes rajongói oldal a „titokzatos barátnő” kilétét találgatja? Bocsi, csak kíváncsi voltam mennyit tudnak.

- Én csak nem akarok reflektorfénybe kerülni.

- Pedig lehet, lassan meg kellene barátkoznod a gondolattal. – veregette meg a vállamat, majd visszament a fiúkhoz.

Igaza volt. Mint mindig. Én csak nem akartam elveszteni a szabadságomat, az életemet. És különben sem voltam és nem is leszek az a fajta ember, aki élvezni tudja a hírnevet. Legalábbis nem tudnám elképzelni magamat.
Mi lenne a legrosszabb dolog, ha kiderülne, hogy a „titokzatos barátnő” nem más, mint Én? A fotósokon, pletykákon, cikkeken és a magánélet teljes nemlétén kívül? Végülis lenne cserébe valamim, ami mindent kiegyenlítene. Ott lenne…
A Sors, vagy pusztán a szerencsém műve volt- e, nem tudom. De pont ebben a pillanatban jelezte ki a telefonom a bejövő hívást. Nem vártam meg, amíg az illető beleköszön, sem, hogy mást mondjon. Hirtelen fogalmazódott meg bennem a döntés. Ezt pedig rögtön, neki is szegeztem. Kíméletlenül….