3. fejezet- Az első nap

Íme a 3. fejezet. Egyre jobban belelendülök a gépezetbe. :-) De rádöbbentem, hogy csak egy apró hangya vagyok a hangyabolyban. És egyre jobban félek, hogy egy hangyászsün elragad és a semmibe veszek. Oké, ez most eléggé ködös megfogalmazás volt a részemről. Bocsi.
Lefordítva a lényeg: Nagyon szépen köszönöm, hogy már ennyien is olvastok. Mielőtt elkezdtem volna írni el sem tudtam képzelni mennyire jó érzés a visszajelzéseket olvasni. De egy hatalmas kérésem lenne felétek. Ha van olyan ismerősötök, barátnőtök, barátotok vagy csak a környezetetekben él olyan személy aki szeret olvasni, akkor ajánlanátok neki a blogomat? Kíváncsi vagyok a véleményetekre. :-)
Remélem az előző fejezettel nem vettem el a kedveteket az olvasástól. Következzék hát a következő. (Ilyen esetben megengedett a szóismétlés. XD )
A véleményetekre ezúttal is kíváncsi vagyok, én is imádok ám olvasni, szóval ne fogjátok vissza magatokat!

***

"Dolgozzunk, ne okoskodjunk... ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket." /Voltaire/


Legalább is a számomra úgy tűnt. Hirtelen elmosolyodott, én pedig varázsütésre felolvadtam.
„Gyerünk, szedd össze magad! Nem lepődhetsz meg csak így. Mondj már valamit!”

- Hello, Emili vagyok. A másik személyi asszisztensed.

- Robert. De ahogyan látom erre már magadtól is rájöttél.- még mindig ugyanazzal a mosollyal nézett rám. – De szólíts csak nyugodtan Rob-nak.

Nem értem mi a fene ütött belém, miért reagáltam le ennyire amatőr szinten a megjelenését. Az igaz, hogy egyáltalán nem réá stámítottam. Távolról sem. De attól még nem kellene ennyire szánalmasan viselkednem. A nők nagy százaléka odavan érte, ez tény, de én sosem rajongtam különösen senkiért sem. Főleg nem azért, mert valaki jól néz ki. Bár így, hogy előttem állt, be kellett magamnak ismernem, hogy van valami az arcán. Talán a mosolya.
„ Emili, térj észhez! A fenébe is koncentrálj!”
Próbáltam én is egy értelmes arckifejezést az arcomra erőtetni.

- Ok. Elhoztam a ruháidat, fel kellene próbálnod őket, ha valami baj van velük, akkor még ma meg kellene őket csinálni, hogy a holnapi napra jók legyenek. – Próbáltam gyorsan belevágni a munka közepébe, csak remélni tudtam, hogy nem vette észre a zavartságomat.

Természetesen Lisa sem bírta ki fontoskodás nélkül. Mióta Rob belépett a szobába csak körülötte bájolgott. Szánalmas.
- Nekem most sajnos el kell mennem, még sok dolgom van a holnapi nappal kapcsolatban, de a forgatás kezdetéig minden el lesz intézve. Neked semmivel sem kell foglalkoznod. Jaj, és ne aggódj, már mindenről tájékoztattam Emilit. De ha valami baj van, csak hívj nyugodtan bármikor. Sziasztok. – azzal kiment az ajtón. Nem hiszem el, ezzel most totálisan leégetett.

Mintha csak egy kis pancser lennék, aki biztosan eltéved majd a díszletek között. Gondolni sem mertem arra, mit képzelhet ezek után Rob rólam.
Amint az ajtó becsukódott mögötte, Rob nevetni kezdett. Hirtelen nem értettem, mi van. Kérdőn néztem rá, amit észre is vett.

- Ne aggódj, Emilit mindenről tájékoztattam, de hívj csak nyugodtan.- utánozta Lisát.

Megjegyzem elég élethűen, még illegette is magát hozzá. Erre már én is nevetni kezdtem.
- Hogy hiszed képes leszel megtenni, amit kell anélkül, hogy körülöttünk fontoskodna?- mosolygott csibészesen.

- Úgy veszem ki a szavaidból, hogy nem kedveled annyira.

- Oh, ennyire látszik? Jobban kellene játszanom a szerepemet. A mai napon ismertem csak meg, de már háromszor hívott fel telefonon, hogy valami írtózatosan fontos dolgot közöljön. Mellesleg egyik dolog sem volt annyira fontos, hogy ne várhatott volna vele eddig.

- Már kezdtem azt hinni, hogy csak nekem furcsa a viselkedése. De végülis ő valamelyest a főnököm, ahogy te is. Főnökről pedig rosszat nem mondunk. – jelentettem ki határozottan.

- Ő nem a főnököd. Én pedig, hát… tulajdonképpen én sem. Csak egy munkatárs- féle. És mondhatsz rosszat, nyugodtan. Bírom a kritikát, jó ha van alapja.

- Értettem. Akkor most úgy kellene csinálnunk, mint akik ruhát próbálgatnak, mielőtt még Lisa leellenőrizne minket.

Fura volt, hogy még csak 5 perce ismertük egymást, de mégis milyen gyorsan feloldódtunk. Egyáltalán nem viselkedett úgy, mint az általam ismert hírességek. Olyan volt, mint bármelyik más közember.
- Akkor lássuk a ruhákat! Sok van?

- Csak 5 darab. Meg kell néznünk, hogy kell e valahol igazítani rajtuk. Azt egyáltalán nem akarjuk, hogy úgy nézz ki, mint egy tógában.

- Néha elég érdekes elképzeléseik vannak a jelmezeseknek, én már semmin sem lepődnék meg. Akkor kezdjük!

- Hmm. A szomszéd szobában átöltözhetsz, addig én itt várok.- odaadtam a ruhákat, ő pedig bement.

Hatalmasat sóhajtottam, reméltem, hogy nem hallatszott át hozzá. Most könnyebbültem meg igazán. Egyik félelmem sem valósult meg. A főnököm rendes, a másik felettesfélémmel elvagyok egyenlőre, a színész (munkatárs-félém) pedig nem egy egoista, nagyképű izomrambó. Ellenkezőleg. Nagyon közvetlenül viselkedett velem. Ennek igazán örülök.
Pár perc múlva félénken kukucskált ki az ajtó mögül.

- Na jó, ne nevess, mert ez eléggé érdekesen néz ki rajtam. – Meg kell hagyni, tényleg viccesen nézett ki abban a ruhában.

- Csak a méreten kellene változtatni. Ha bevesznek 1-2 cm-t, mát tűrhető lesz.

- Már előre félek a többitől. Na, sietek.

A maradék ruha közül csak kettő volt, ami hagyott némi kívánnivalót maga után, a többi igazán jól állt rajta.

- Ezeket most el kell vinnünk a jelmezesekhez, hogy rád igazítsák.

- Ok, te irányítasz. Mehetünk.

A jelmezesek a ház mellett egy sátornál voltak elhelyezve, ott osztották ki a statiszták részére a ruhákat. Nem kellett sietnünk, mivel Rob volt a főszereplő még várakoznunk sem kellet. A biztonság kedvéért rácsörögtem az egyik tervezőre, hogy számítsanak ránk. Miközben lassan átsétáltunk a parkon, Rob félénkem felém fordult.

- Nem gond, ha kérdezek valamit?

- Csak nyugodtan. –El sem tudtam képzelni, mire lehet kíváncsi.

- Lisa azt mondta nem vagy angol. Pedig a kiejtéseden nem érezni annyira. Igaza van, vagy csak ezzel is magát akarta fényezni?

- Nem, tényleg nem vagyok angol. De nem szép dolog, hogy egyből rosszra gondolsz. Magyar vagyok.

- Hú, az nincs közel. Mit keres egy fiatal lány ilyen távol az otthonától?

- Talán tilos?

- Nem, ne érts félre. Csak nekem folyton honvágyam van, ha nem itt forgatok. El sem tudom képzelni milyen lehet ennyire távol élni.

- Nem olyan könnyű, de szeretem ezt csinálni és még a tanuláshoz is segítséget nyújt, tudod ez elég jól néz majd ki a diplomamunkámban. Már persze, ha beleírhatlak. – azon kaptam rajta magamat, hogy rákacsintottam.
Úgy tűnt tényleg érdekelte miért is vagyok itt, nem csak egyszerűen udvariasságból társalkodott velem.

- Szóval ez egyfajta kutatás?

- Felfoghatjuk úgy is. Tulajdonképpen, igen.

- Mit tanulsz?

- Jelenleg csak levelezőn vagyok, szabad bölcsészeten filmelmélet és filmtudomány szakra járok. Eleinte mindenki le akart róla beszélni, de most már sikerült elfogadniuk. Ez vagyok én.

- Érdekes lehet. Miért érdekel mindez téged?

- Na és téged?

- Csak puszta kíváncsiság, szeretem megismerni azokat, akikkel együtt dolgozom.

„Csak én láttam, hogy tényleg zavarba jött?”

- Mindig is érdekeltek a filmes dolgok, tudod kritikákat, híreket olvasgattam. Egyszerűen jól érzem magam, ha ezek a dolgok vesznek körül. Az embereknek manapság annyi gondjuk van, a filmek pedig kiváló lehetőséget biztosítanak arra, hogy néhanapján kilépjenek ebből a monotonitásból és pár órára valaki más emberek legyenek, más világokba képzeljék magukat. De ennyi. Sosem vágytam arra, hogy ünnepelt sztár legyek, paparazzik lihegjenek a nyakamba. Sőt, igazából ki nem állhatom a nyilvánosságot. Nem az én világom. Érdekel a fimkészítés, szóval itt vagyok. – Eléggé elképedve nézett rám, még le is maradt néhány lépéssel mellettem.
Ráébredtem, lehet, hogy megsértetem. Végül is ő ebben a világban élt.

- Ne haragudj! Nem akartalak megbántani. Persze vannak, akik tudnak így élni.

- Nem semmi baj. Hidd el, ha eldobhatnám az életem ezen részét, boldogan megtenném, de sajnos ez lehetetlen. Az életem szinte köztulajdonná vált. De szeretem amit csinálok, csakúgy, mint te. Ezért elviselem, ami ezzel jár. Csak eléggé meglepett milyen határozott vagy.

- Elég rossz lehet, hogy nincs az embernek magánélete. A színészek már csak ezért is díjat érdemelnének. Perzse vannak kivételek, akik még rá is tesznek egy lapáttal.

- Köszi, ezt a díjjat előterjeszthetnéd.

- Majd megcsörgetek pár barátot és tájékoztatlak a fejleményekről.

Mikor beléptünk a sátorba, mindketten nevettünk a hülyeségünkön. Természetesen rögtön minden szempár ránk szegeződött. Ezt egyértelműen Rob jelenlétének tulajdonítottam.
Szerencsére nem várakozott senki a sorára, így rögtön elkezdtek alakítgatni a ruhán. Rob meglehetősen jól tűrte a folyamatot férfi létére. Nem ellenkezett semmiben sem, hagyta, hogy a jelmezesek végezzék a dolgukat, sőt egész idő alatt beszélgetett velük. Teljesen sztárallűröktől mentes volt. Furcsa volt mindezt látni. Az emberek azt gondolnák, a nagy sztárok nem alacsonyodnak le az egyszerű emberekhez. De Rob egyetlen egy pillanatig sem mutatta annak a jelét, hogy ő ne volna velünk egyenlő.
A délután további része is feszültségmentesen zajlott, Lisa csupán egyszer csörgött ránk a próba alatt. Természetesen azt szerette volna tudni minden rendben ment-e. Mintha egyedül elvesznék a nagyvilágban! Robtól erre, csak egy újabb halk kacagást kaptam. Szerencsére a nap további részében nem hallottunk felőle.

A ruhákat kijavították, megígérték, hogy a holnapi forgatási napra odakészítik Rob öltözőjébe, így nekem sem kell korábban bejönnöm dolgozni. Meglepően kedvesen viselkedett mindenki. Na jó, ez nem teljesen helytálló kijelentés, ha Lisát is figyelembe vesszük.
A próba közben kaptam egy sms-t Seph-től. A mai napra véget ért a munkám. Már csak Robot kellett biztonságban hazajuttatnom. Ez annyiból állt, hogy rácsörögtem a sofőrre és kijelöltem egy indulási helyet.
A ruhapróbáról elindulva továbbra is fesztelenül beszélgettünk. Nem volt teljesen ismeretlen számomra Rob idáig, - láttam a filmjeit, persze, mint sokan mások- de az meglepett, milyen közvetlenül viselkedett mindenkivel. Persze volt benne is egy kis idegesség, néha feszengve, szégyenlősen beletúrt a hajába, de egyébként úgy viselkedett, mint bármelyik 24 éves tenné.
Mellesleg elképesztő kérdéseket tudott feltenni.
Mikor már a parkolónál jártunk újra felém fordult.

- Nos milyennek találtad az első napodat? Hogy érezted magadat?

- Jó volt. Őszintén, másra számítottam, de ennek ellenére élveztem.

- Hmm. Megkérdezhetem, mi az ami máshogy alakult, mint vártad? – „Oh, most mondjam el, hogy helyette Robert Downey Jr. –ra számítottam?!”- Perzse nem kell elmondanod, ha nem akarod.

Bocsánatkérően néztem fel rá.
- Nem szeretném inkább. Eléggé kínos.

- Kínos?! Remélem nem miattam, ugye nem mondtam semmi baromságot?

- Nem, persze. Nem miattad … úgy értem … csak nem tájékozódtam megfelelően, mikor elvállaltam ezt a munkát. De ennek ellenére nem rossz. Pozitív csalódás volt a mai nap. - próbáltam a lehető legnagyobb mosollyal ránézni, de őt nem tudtam túlszárnyalni.

- De azért mégis csalódás? – „ Hogy lehet ilyen vékony szemekkel nézni valakire?”

- Nem adod fel addig, amíg ki nem szeded belőlem, igaz?

- Nem, nem adom! – vigyorgott rám olyan eltökélt arckifejezéssel, amitől azt várta, hogy megadom magamat.

De úgy döntöttem, nem engedek.
- Hát én sem! – feleltem vissza, reményeim szerint kétszer akkora határozott arckifejezéssel és vigyorral az arcomon.

Úgy láttam, hogy jól szórakozik a színészi próbálkozásaimon.
- Egyszer úgy is kiszedem belőled.

Közben begurult a fekete Mercedes is, ami egészen a hotelig csempészi a színészeket.
- Most menned kell. Talán már nincsenek odakint annyian, mint délelőtt.

- Oh, szerintem, nincs akkora szerencsém. Holnap reggel?

- Én már előtted itt leszek. Pihend ki magadat, különben a sminkesek megskalpolnak, hogy nem figyelek rád kellőképpen.

- Megteszek minden tőlem telhetőt. –mondta, majd a kocsi elindult a hotel felé.