1. fejezet- Lehetőség

Előre megjegyezném még egyszer, ez az első történetem. Ha bármiféle elütést, vagy érthetetlen mondatszerkezetet észleltek, nyugodtan írjátok meg a véleményetekben. Persze azzal együtt, hogy tetszett, vagy nem. :-) A történetemben szereplő emberek csak az én elborult agyam szüleményei, ha ennek ellenére bárki magára ismerne, attól előre is elnézést kérek.
Jó olvasást!
***


Elégedetten huppantam le a fotelba. Végre kaptam egy olyan állást, amelyikben csinálhatok is valamit. Nem kell a kispadról végignéznem a játékot, én is részese lehetek valaminek. Na jó, azért nem én leszek a legfontosabb ember, de nagyobb belátásom lesz a gépezetbe.


Hiszen ezért vagyok itt. Mikor hallottam, hogy munkatársakat keresnek külföldi filmekhez, rögtön kaptam a lehetőségen. Mindig is vonzott a filmek világa, a média. Szerettem külső szemlélő lenni, a környezetem szerint nem voltam képes kritikák nélkül végig ülni egy filmet. Jól éreztem magam ebben a világban, de a tényleges részévé sosem akartam volna válni. Főleg most, hogy közelebbről is láthattam, mi mindent kell egy-egy színésznek/színésznőnek átélnie. Nem, én sosem vágytam a csillogásra, hírnévre. Csak kicsiny részese szerettem volna lenni a gépezetnek. Úgy tűnik ez most valamilyen módon létre fog jönni.


Mikor először jöttem Angliába- fél éve- egy kis költségvetésű filmnél dolgoztam. Angoltudásommal nem akadt problémám. Tündérmesébe illő módon indult az én történetem is, de végül a büfések különítményénél találtam magam. Nem kezdheti mindenki a legjobbak között, nem igaz?


A társaság kellemes volt, még pár barátságot is sikerült kötnöm, azonban azt nem kaptam meg amiért jöttem. Nem láthattam bele a filmforgatás velejébe. Ugyan naponta összefutottam ideges színészpalántákkal, statisztákkal vagy hajukat tépő személyi asszisztensekkel, a pletykákon és reklamációkon kívül nem sokat észlelhettem a lényegből.


Az állás. Hát igen. Nem álmaim netovábbja, de mindent meg kell becsülni.
Te jó ég, milyen amatőr szinten próbálom magam meggyőzni! Na jó, nem álmaim munkája: személyi asszisztens, de az is valahol a sor végén. Vagyis naphosszat rohangálhatok valami elkényeztetett, egoista plázacicának vagy egy „selyemrambónak”. De legalább ott lehetek a forgatási helyszínek közelében, nem leszek elszeparálva egy aprócska sátorban a világ végén.


Ma hívott az állásközvetítő hölgy, hogy lehetőségem lenne erre a munkára. Az angoltudásom adott hozzá, meglepődtem, mivel dobott a latba, hogy vettem már részt korábban is forgatáson. Gondolom arról nem informálódtak teljesen, hogy milyen feladatköröm volt ezelőtt. De ez lényegtelen.


Ránéztem a fotel melletti órára, 8 órát mutatott. Vagyis otthon Magyarországon már 9 óra volt. Úgy döntöttem még simán belefér egy telefon anyunak. Az utóbbi napokban eléggé elhanyagoltam az otthoniakat. Hetente legalább egyszer felhívom őket, de az elmúlt időszakban leginkább az állásvadászat vette el minden szabadidőmet.
Ezért nem is annyira volt meglepő anyukám reakciója, amikor felvette a negyedik kicsörgés után a telefont.


- Már kezdtük azt hinni, hogy nem is hiányzunk!

- Szia! Sajnálom, hogy nem adtam életjelet magamról, de tényleg elfoglalt voltam. Ne haragudj! – A bocsánatkérésem őszinte volt.

Tudom mekkora áldozatot jelent az én kis külföldi kalandom a családomnak. Egyedüli gyerekként nehéz szívvel engedtek el otthonról.
- Jól van, de azért gyakrabban is gondolhatnál ránk. Már nagyon aggódtam!

- Jaj, anyu! Tudod, hogy nem fog semmi rossz történni. Ne idegeskedj folyton!

- Ezt nem tudhatod. Annyi borzalmas dolgot hallani manapság.

Szörnyű, most végighallgathatom a kétórás kiselőadást a biztonsági intézkedésekről.

- A híradó is tele volt támadásokról szóló hírekkel. Most jut eszembe, képzeld mit hallottam ma reggel a piacon! Tudtad, hogy a szomszédban esküvő készülődik?

- Nem anyu, nem tudtam. De ez most nem is lényeges! Igazából azért hívtalak, mert fantasztikus hírem van.

- Áh, végre! Akkor megfogadtad a tanácsomat. Mondtam én, ha kiszabadulsz, sokkal hamarabb sikerrel jársz.

- Te most miről beszélsz? Azt akartam mondani, hogy…

- Mesélj róla! Milyen? Jaj, biztos nagyon kedves. És persze okos is. Igazán megérdemelted. Oh, ugye magyar? Mondd, hogy magyar! Persze az sem gond, ha nem az. A lényeg, hogy te boldog légy.

- Te jó ég, anyu! Most valamit nagyon félreértettél – fújtam ki a levegőt – Kaptam egy állásajánlatot és elfogadtam. Már holnap kezdhetek is.

A hangomban már nem volt nyoma a csalódottságnak, helyette elkezdtem kissé félni a másnaptól. Most tudatosult bennem ténylegesen: állásom van!

- Oh, pedig reméltem, hogy megismerkedtél valakivel.

- Anyu, mondtam: jelenleg nem érzem szükségesnek, hogy büdös zoknik után kapkodjak. Akkor nem is örülsz? Semmi gratuláció?

- De persze, örülök én… De azért szórakozni is elmehetnél néha.

- Szoktam én, de nem kell minden megmozdulásomról beszámolót adnom, nem? Na jó, ne haragudj, nem úgy gondoltam – a túloldalon lévő síri csöndből sejtettem, hogy most megbántottam. De ez a lehetőség, amire vágytam, a tanulmányaimhoz személyes tapasztalatokat akartam szerezni. Most itt a lehetőség előttem – Sajnálom, de annyira izgatott vagyok!

- Megértem. És ne hidd, hogy mindenáron azt akarom, hogy kapcsolatod legyen. De jó lenne, ha az életed végre minden téren kiegyensúlyozott lenne.

- Köszi.

- Na és mi az a nagy álláslehetőség? Remélem, nincs benne semmi illegális, vagy veszélyes.

- Nem dehogy. Nyugi! Teljesen törvényes és izgalmas is. Személyi asszisztens leszek az egyik filmnél. Igaz, hogy nem a legfontosabb azok közül sem. Őszintén, még nem tudom mi lesz a pontos feladatköröm, csak holnap fogok találkozni a leendő főnökömmel. Én úgy izgulok! Mi lesz, ha elrontok valamit? Persze a kávé és szendvicshordásnál nem sok a tévedési lehetőség. Oké, tudom mit akarsz mondani, de mindenkinek el kell valahol kezdenie. Ez még mindig jobb, mint a legutóbbi munkám. Vedd azt is figyelembe, hogy bármiféle ajánlás, mentor nélkül jutottam el idáig is... – azon vettem észre magam, hogy izgalom teli hangon daráltam a monológomat, de anyu kedvesen végighallgatott. Ezt mindig is szerettem benne, nem szakított félbe, főleg ilyenkor nem. Hallottam a hangjából, hogy a lelke mélyén érzi, mennyire fontos ez számomra.

- Azért néha vegyél levegőt is! – tudtam, hogy most sikerült mosolyt csalnom az arcára. Örülök, hogy tényleg nem annyira negatívan áll a helyzethez.

- Persze veszek én, de oltári jó lesz! Nem a legnagyobb lehetőség, hiszen engem fognak ugráltatni minden apróságért, de már nagyon várom.


- Csak ne hagyd, hogy kihasználjanak. Ne feledd, ők is csak olyan emberek, mint te, vagy én. Sose veszítsd el a büszkeségedet, kislányom!

- Ok, megteszek minden tőlem telhetőt - nyugtattam meg gyorsan.

Ismerve anyukámat félő, hogy újra valamiféle tanácsáradatot zúdítana felém, így gyorsan megígértem, hogy ezentúl gyakrabban jelentkezem és elköszöntem tőle.

Annyira izgultam a holnapi nap miatt, hogy nem tudtam elaludni. Végső elkeseredettségemben leültem a laptop elé, hátha el tudom magam foglalni valamivel nyugtatásképpen. Beléptem az MSN programba.

Legnagyobb örömömre fent volt az egyik otthoni barátnőm is. Bogit még a gimiben ismertem meg, azóta töretlen a kapcsolatunk. Ő sosem volt annyira álmodozó természet, mint én. Ellenkezőleg, mindig két lábbal állt a földön. Talán ezért is fordultam hozzá olyan sokszor az elmúlt időszakban. Persze az is hozzájárult, hogy pszichológiát hallgat az egyetemen. Szerintem egy- egy beszélgetésünknek még hasznát is tudja venni. Sokszor segített már át mélypontokon. De az visszafelé is érvényes. Mindig is úgy éreztem, hogy ő több számomra egy barátnál. Ő valamiféle testvérpótlék nekem. Mióta itt vagyok Angliában, többször is éreztem már úgy, hogy nem bírom tovább, nekem haza kell mennem. Na, ilyenkor jött ő, és jól helyrebillentett. Hálás voltam neki, most is az vagyok, hogy mindeddig támogatott döntéseimben.

Bogi: Hello, London girl! What’s up?

Emili: Szia! Kérlek, legalább veled ne kelljen angolul beszélnem! El sem tudod képzelni milyen jó érzés néha végre magyarnak lenni.

Bogi: Jó jó. Értettem. De tőlem még mindig folytathatjuk spanyolul vagy ukránul, ugye tudod? Szóval mi a helyzet? Egyébként, ha hiányzik a hon, hát gyere haza. Olyan régen dumáltunk már élőben. Te jó ég, már fel sem ismernélek!

Emili: Hahaha! Nem is változtam annyit. Most meg tuti, hogy nem fogok haza menni….

Bogi: Na, mi történt amiről én nem tudok? Pasi vagy állás?

Emili: Állás. De miért gondolja rögtön mindenki, hogy pasi van a dologban?

Bogi: Hát, mert rád férne. Szóval nem én vagyok az első, aki megtudja a nagy hírt. Szép, mondhatom!

Emili: Bocsi, anyukám beelőzött.

Bogi: Elnézve. Akkor, most mi van?

Emili: Holnap találkozom a leendő főnökömmel. Személyi asszisztens leszek egy filmnél. Ne gondolj nagy dologra.

Bogi: Akkor szaladgálhatsz majd, mint a mérgezett egér.

Emili: Tulajdonképpen igen. Nagyon izgulok. Mi van, ha nem jön majd be?

Bogi: Szóval pasi is van a dologban?

Emili: Ne csináld már!

Bogi: Bocsi, de ezt nem lehetett kihagyni. Ígérem, komoly leszek. Szorítok majd érted holnap. Milyen a főnököd? Nő vagy férfi? Semmi rossz gondolat nincs mögötte.

Emili: Egy nővel beszéltem telefonon. Eléggé határozott volt, de nem zsarnokoskodó. Szerintem vele nem lesz baj.

Bogi: Pedig a női főnökök általában nehezebb esetek. De ezt most nem elrettentésnek szánom.

Emili: Köszi szépen. Látom, kezd kibújni a pszichológus éned.

Bogi: Szakmai ártalom. A lényeg, hogy ne izgulj! Csak legyél önmagad! Ne engedd, hogy azt éreztessék veled, nélkülözhető vagy. Ne tolakodj, de tudják, hogy ott vagy. És ne parázz, kérlek! Hívj, vagy írj könyörgöm gyakrabban!

Emili: OK. Úgy érzem ezt most enyhe letolásnak is vehetem. Ezennel megfogadom, hogy gyakrabban jelentkezem. Lehet, hogy már holnap kirúgnak. Akkor ápolhatod is a lelkemet. Csak vicceltem. Pozitív leszek és magabiztos.

Bogi: Nagyon helyes.

Emili: Most megyek, kezdenek kifolyni a szemeim.

Bogi: Oké. Jelentkezz!

Emili: Puß!

Bogi: Puszi!

Tényleg kezdtem elfáradni. Miután letusoltam, rögtön belevetettem magam a pihe- puha ágyikómba. Bár még mindig izgatott voltam, de a fejtágítások után nyugodtabban állítottam be az ébresztőórámat reggel 7 órára.
Még időm sem volt belegondolni, hogy mit veszek fel a nagy napon, az álommanó beelőzött. Körülbelül éjfélkor nyomott el az álom.