Aki bújt, aki nem...
SZIASZTOK!
Rég volt már, hogy a legutolsó fejezetet olvashattátok, így alakult az élet.
Elszoktam az idézet és képkeresgetéstől az írástól meg ...huhúú, de ez olyan mint a bicajozás... nem lehet elfelejteni.
Nem szaporítom sokáig a sorokat feleslegesen, úgysem rám vagytok kíváncsiak.
Remélem nem untátok meg a várakozást és még velem maradtok.
ui.: A következő fejezetet esküszöm, hogy nem csak a legközelebbi ünnepkor kapjátok! :D
Kellemes olvasást!
Puß
Gitka
***
Bár aznap már nem hallattam hangomat – legalábbis nem ezzel a témával kapcsolatban – amikor eljött a megbeszélés reggele ugyanúgy szét voltam esve. Rob persze ugyanúgy fogta fel, mint egy átlagos napot. Napszemüveg, sapka készenlétben állt, hogy elfedje a kíváncsi szemek elől magát, amíg meg nem érkezik a megbeszélt helyre. Mivel Mara rendesnek tűnt szépen megkértem, hogy legyen vele kedves. Talán egyszer az újságok valóban azt közlik le, amit nyilatkozik.
Tapasztaltabb személy lévén ellátott ugyan néhány tanáccsal – mit mondjak és mit ne – kicsit úgy éreztem magam, mint egykor az iskola első napján: aprócska kis hangyának az univerzumban.
- Fogd fel úgy, mint egy bemelegítés a sorozathoz, vagy már el is felejtkeztél róla? – kérdezte.
- Nem, dehogy! Oda is el kell mennem megbeszélésre. – temettem kezeim közé arcomat. – De ez sokkal nagyobb dolog, mint holmi sorozatok!
- Győzöd majd ezt egyszerre? – kérdezte, miközben egy hatalmas falat tojásrántottát gyömöszölt a szájába.
- Mi az, csak nem féltékenyek vagyunk? Most nagyon úgy néz ki, hogy én vagyok a pénzkereső. – húztam ki magamat büszkén. – Tényleg, miért nem vállalsz el egy filmet? – kérdeztem.
- Mert még nem találtam rá a megfelelőre. – válaszolta egy hatalmas nyelés után.
- Persze, ez csak belemagyarázás. Mi a valódi ok? – kérdeztem.
- Itt vagy nekem te, elég elfoglaltság. Főleg, ha még tervezel ilyen együtt besózva lenni dolgot. – simított végig a gerincoszlopomon, amitől egész testem megreszketett.
- Á-á! Most nem bújsz ki a komoly válasz alól! – toltam arrébb az asztalnál. – Sík ideg vagyok, megérdemlem a választ.
- Komoly dolgokról beszéljünk, miközben ilyen állapotban vagy?
- Ne már! Tudni akarom - kértem.
- Talán lenne egy film, ami kedvemre lenne. – válaszolta végre komolyan.
Megörültem, végre valami. Nem mintha nem lett volna jó, hogy nincs annyit távol tőlem, de tudtam, hogy nem bírja sokáig munka nélkül.
- Oké. – bólintottam. - És melyik film az? Olvastam a forgatókönyvét? – kérdezősködtem egyből. - Tuti, hogy olvastam, mindent odadugsz az orrom alá. – jelentettem ki a tényeket. Egyből elkezdtem gondolkodni vajon melyik forgatókönyv kelthette fel végre az érdeklődését. Nem emlékeztem olyanra, amit pár oldalnál többre méltatott volna. Bár volt pár, amit biztosan elolvasott. Valami Közel- Keleti sztori emléke még halványan élt bennem.
- Olvastad. – közölte. - Te írtad.
- Hogy mi? – tágult ki a pupillám a csodálkozástól. – Legyél komoly, kérlek!
- Komoly vagyok. A te sztorid tetszik, elolvastam és bumm. Tudod, milyen vagyok. Ha valami megtetszik, az jár egy jó darabig a fejemben. És most csak ez kering odabent. De kiverem a fejemből és találok valami mást, nyugi. – mondta mintha mentegetőzne.
- Te komolyan beszélsz. – állapítottam meg döbbenten.
- Hát persze. Sejtettem, hogy ki fogod belőlem húzni, nem hittem, hogy eddig bírod majd.
- Miért nem mondtad el? – csaptam rá a mellkasára vádlón. – Mintha ez rossz lenne. Idáig azt hittem, csak azért hajtottad ennyire a sztorit, mert én írtam… de akkor… tényleg jónak találod? – kérdeztem.
- Áruld el, mit kellene még tennem vagy mondanom, hogy végre belásd: ez… így… jó.
- Nem tudom. – feleltem szégyenlősen. – Lehet, olyan ember vagyok, akinek sokszoros megerősítésre van szüksége.
- Hát akkor, ha ez kell, még elmondom százszor is.
- Szóval tetszik egy karakterem? – kérdeztem kíváncsian, közben pedig belül szorítottam azért, hogy azt a szereplőt mondja, akit félig meddig róla mintáztam.
- Adam izgalmas. – válaszolta, belül pedig felsikkantottam.
- Adam? Komolyan? Ugye! Szerintem ő egy nagyon összetett és bonyolult karakter, talán kissé nagyon is összetett. Nem teljesen jön le, mi is vezérli, igaz? Túl sok háttéranyagot igényel a megértés, sajnos. De elvehetünk majd belőle, kicsit lebutítjuk és akkor nagyobb közönséghez is tud majd szólni. Adam, igen. Ő jó karakter. – zártam le monológomat végül.
- Nem kell lebutítani, ez így jó. Bevallom pár helyen nem voltam biztos abban, hogy megértettem, de pont ez a talány tetszik benne igazán.
- Igen, nekem is ez tetszik benne. – feleltem. – Ő olyan fickó, akihez idő kell, hogy minden rétegét ismerhesd. A felszín alatt csupa kincs. Ha te játszanád, a megjelenése is káprázatos lenne. – pillantottam rá félénken, ő viszont csak vigyorgott rám.
- Azt hittem nem tetszene az ötlet, hogy még több közöm legyen a filmedhez – pillantott félre félénken.
- Azt nem akartam, hogy miattad legyen munkám, így viszont tulajdonképpen én adok neked munkát. És nem is érdekelnek a pletykalapok! Szerettem veled dolgozni Londonban, talán kipróbálhatnánk megint.
- Nekem is hiányzik. – mondta. – Akkor ez lesz az első közös Pattinson- Molnár produkció?
- Igen! – öleltem át örömömben. Újra együtt fogunk dolgozni. Aztán eszembe jutott valami fontos dolog… - Már ha a Stúdió benne lesz.
Sosem szoktam egy napnál tovább lázas lenni és a betegséget is kihordom fekvés nélkül, de másnap reggel úgy éreztem minden porcikám egy tonnát nyom, minimum.
- Jó reggelt, napsugár! – köszönt Rob az ágy melletti fotelből, amint észrevette, hogy mocorgom.
- Reggelt! – dörmögtem. – Azt hiszem, még mindig nem vagyok jól.
- Oh, szóval mégsem vagy annyira gyorsan regenerálódó, te csodanő. - mondta mosolyogva, majd felállt kinyújtózkodni.
- Ugye nem abban a fotelben aludtál egész este? – kérdeztem.
- Nem. Elbitoroltam Vic ágyát, ha már te befoglaltad az enyémet. De eléggé csúnyán köhögtél, szóval átjöttem ide.
- Ahh… - simítottam végig tenyeremmel az arcán - … nem kellett volna miattam. Sajnálom, hogy elrontottam a londoni kiruccanásunkat.
- Dehogy rontottad el! Imádlak babusgatni és ápolgatni. – igazította meg a takarómat, hogy ne legyen ki a hátam. – Nem vagy te lázas? – kérdezte, ahogy hozzámért.
- Hozom a hőmérőt, maradj itt!
- Hova is mennék. – dörmögtem magamnak. – Hogy lehetek ilyen szerencsétlen.
- Ne morogj, nem áll jól. – szólított fel vigyorral az arcán, kezében a hőmérővel.
38, 7 fokos lázat sikerült összehoznom, így a betervezett egész napos lődörgés helyett csak az orvosig mehettem el, aki egy csomó antibiotikumot és lázcsillapítót írt. Bár azt mondják nem jó dolog antibiotikumokat szedni, a gyors gyógyulás érdekében még Rob rémes levesét is megettem, amit külön nekem ügyeskedett össze a konyhában pont azelőtt, hogy ágyba tessékelt volna.
***
A véleményeteknek nagyon örülnék ebben a rettenetes hőségben.
SZIASZTOK!
Rég volt már, hogy a legutolsó fejezetet olvashattátok, így alakult az élet.
Elszoktam az idézet és képkeresgetéstől az írástól meg ...huhúú, de ez olyan mint a bicajozás... nem lehet elfelejteni.
Nem szaporítom sokáig a sorokat feleslegesen, úgysem rám vagytok kíváncsiak.
Remélem nem untátok meg a várakozást és még velem maradtok.
ui.: A következő fejezetet esküszöm, hogy nem csak a legközelebbi ünnepkor kapjátok! :D
Kellemes olvasást!
PußGitka
***
"Minden lány egy kicsikét királylány,
minden Fiú kicsit hős lovag.
A Lány trónol Álomország trónján,
a Fiú képzel kardot és lovat."
/Fodor Ákos/
Mielőtt Londonba repültünk volna Robnak volt egy interjúja
Marával, az újságíróval, akivel a partin találkoztunk. Én pedig átestem az első
megbeszélésemen Kenneth Branagh rendezővel és a Stúdió egyik manusával. Egy
biztos, soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor lehetőséget kaptam a
nagyok közötti játszmában. A megbeszélés előtti pár napban nem lehetett velem
bírni. Rob szerintem szívesen kizavart volna a kertbe Beli mellé.
- Kicsim, ők is emberek. – tette le sóhajtva az éppen olvasott könyvet.
- Igen, de te ezt nem érted – hagyta el egy hatalmas sóhaj a tüdőmet. - Te nem izgulsz már, nekem viszont ez az első. Az első komoly lehetőségem. Például, mit éreztél, amikor behívtak a Twilighthoz? Na, én is azt érzem most!
- Akkor éppen azt éreztem, ha ez sem sikerül abbahagyom a színészkedést. Nem számítottam erre. – mutatott maga köré.
- Hát jól van! – adtam fel, hogy megértessem vele mi megy végbe bennem. – De én akkor is be vagyok sózva a találkozó miatt, nem lennél egy kicsit te is besózva velem?
- Besózva lenni veled? Ez pontosan mit is jelent? Nem emlékszem, hogy láttam volna ilyen kifejezést az értelmező szótárakban…- vonta fel játékosan a szemöldökét én pedig örömmel csatlakoztam a játékhoz.
- Mert ez egy új keletű fogalom, még dolgoznak a pontos meghatározásában. De mint a Variety magazin volt munkatársam elmondhatom mit takar nagyjából – kezdtem incselkedni vele. - Ezt a kifejezést főleg szerelmespárok használják. – mondtam.
- Áh, a szerelmesek. De szép is az! – mondta mosolyogva. Teljes mértékben enyém volt a figyelme.
- Nos igazából, nem muszáj szerelmesnek lenniük, de így a legszebb – folytattam a szó fejtegetését. - A lényeg, hogy valami igazán érzelem teli dolgot takar ez a dolog.
- Áhá, értem. És ezt hogyan művelik? – kérdezte miközben kezei a pólóm aljához értek.. – Ruhában, vagy anélkül?
- Mindenképpen anélkül. Mivel tisztelik a mások keze által készített dolgokat. – válaszoltam megpróbálva komoly arcot vágni. Hát nem jött össze.
- Az esetleges sérülések elkerülése végett? – érdeklődött tovább.
- Oh, igen. Intenzív izgalmi hullámok léphetnek fel a folyamat közben. – bólogattam hevesen miközben kényelmesen elhelyezkedtem ölében.
- Tudod mit, inkább hallgass! - hallgattatott el, én pedig boldogan hagytam, hogy tettlegességbe forduljon a délután további része.
- Kicsim, ők is emberek. – tette le sóhajtva az éppen olvasott könyvet.
- Igen, de te ezt nem érted – hagyta el egy hatalmas sóhaj a tüdőmet. - Te nem izgulsz már, nekem viszont ez az első. Az első komoly lehetőségem. Például, mit éreztél, amikor behívtak a Twilighthoz? Na, én is azt érzem most!
- Akkor éppen azt éreztem, ha ez sem sikerül abbahagyom a színészkedést. Nem számítottam erre. – mutatott maga köré.
- Hát jól van! – adtam fel, hogy megértessem vele mi megy végbe bennem. – De én akkor is be vagyok sózva a találkozó miatt, nem lennél egy kicsit te is besózva velem?
- Besózva lenni veled? Ez pontosan mit is jelent? Nem emlékszem, hogy láttam volna ilyen kifejezést az értelmező szótárakban…- vonta fel játékosan a szemöldökét én pedig örömmel csatlakoztam a játékhoz.
- Mert ez egy új keletű fogalom, még dolgoznak a pontos meghatározásában. De mint a Variety magazin volt munkatársam elmondhatom mit takar nagyjából – kezdtem incselkedni vele. - Ezt a kifejezést főleg szerelmespárok használják. – mondtam.
- Áh, a szerelmesek. De szép is az! – mondta mosolyogva. Teljes mértékben enyém volt a figyelme.
- Nos igazából, nem muszáj szerelmesnek lenniük, de így a legszebb – folytattam a szó fejtegetését. - A lényeg, hogy valami igazán érzelem teli dolgot takar ez a dolog.
- Áhá, értem. És ezt hogyan művelik? – kérdezte miközben kezei a pólóm aljához értek.. – Ruhában, vagy anélkül?
- Mindenképpen anélkül. Mivel tisztelik a mások keze által készített dolgokat. – válaszoltam megpróbálva komoly arcot vágni. Hát nem jött össze.
- Az esetleges sérülések elkerülése végett? – érdeklődött tovább.
- Oh, igen. Intenzív izgalmi hullámok léphetnek fel a folyamat közben. – bólogattam hevesen miközben kényelmesen elhelyezkedtem ölében.
- Tudod mit, inkább hallgass! - hallgattatott el, én pedig boldogan hagytam, hogy tettlegességbe forduljon a délután további része.
Bár aznap már nem hallattam hangomat – legalábbis nem ezzel a témával kapcsolatban – amikor eljött a megbeszélés reggele ugyanúgy szét voltam esve. Rob persze ugyanúgy fogta fel, mint egy átlagos napot. Napszemüveg, sapka készenlétben állt, hogy elfedje a kíváncsi szemek elől magát, amíg meg nem érkezik a megbeszélt helyre. Mivel Mara rendesnek tűnt szépen megkértem, hogy legyen vele kedves. Talán egyszer az újságok valóban azt közlik le, amit nyilatkozik.
Tapasztaltabb személy lévén ellátott ugyan néhány tanáccsal – mit mondjak és mit ne – kicsit úgy éreztem magam, mint egykor az iskola első napján: aprócska kis hangyának az univerzumban.
- Fogd fel úgy, mint egy bemelegítés a sorozathoz, vagy már el is felejtkeztél róla? – kérdezte.
- Nem, dehogy! Oda is el kell mennem megbeszélésre. – temettem kezeim közé arcomat. – De ez sokkal nagyobb dolog, mint holmi sorozatok!
- Győzöd majd ezt egyszerre? – kérdezte, miközben egy hatalmas falat tojásrántottát gyömöszölt a szájába.
- Mi az, csak nem féltékenyek vagyunk? Most nagyon úgy néz ki, hogy én vagyok a pénzkereső. – húztam ki magamat büszkén. – Tényleg, miért nem vállalsz el egy filmet? – kérdeztem.
- Mert még nem találtam rá a megfelelőre. – válaszolta egy hatalmas nyelés után.
- Persze, ez csak belemagyarázás. Mi a valódi ok? – kérdeztem.
- Itt vagy nekem te, elég elfoglaltság. Főleg, ha még tervezel ilyen együtt besózva lenni dolgot. – simított végig a gerincoszlopomon, amitől egész testem megreszketett.
- Á-á! Most nem bújsz ki a komoly válasz alól! – toltam arrébb az asztalnál. – Sík ideg vagyok, megérdemlem a választ.
- Komoly dolgokról beszéljünk, miközben ilyen állapotban vagy?
- Ne már! Tudni akarom - kértem.
- Talán lenne egy film, ami kedvemre lenne. – válaszolta végre komolyan.
Megörültem, végre valami. Nem mintha nem lett volna jó, hogy nincs annyit távol tőlem, de tudtam, hogy nem bírja sokáig munka nélkül.
- Oké. – bólintottam. - És melyik film az? Olvastam a forgatókönyvét? – kérdezősködtem egyből. - Tuti, hogy olvastam, mindent odadugsz az orrom alá. – jelentettem ki a tényeket. Egyből elkezdtem gondolkodni vajon melyik forgatókönyv kelthette fel végre az érdeklődését. Nem emlékeztem olyanra, amit pár oldalnál többre méltatott volna. Bár volt pár, amit biztosan elolvasott. Valami Közel- Keleti sztori emléke még halványan élt bennem.
- Olvastad. – közölte. - Te írtad.
- Hogy mi? – tágult ki a pupillám a csodálkozástól. – Legyél komoly, kérlek!
- Komoly vagyok. A te sztorid tetszik, elolvastam és bumm. Tudod, milyen vagyok. Ha valami megtetszik, az jár egy jó darabig a fejemben. És most csak ez kering odabent. De kiverem a fejemből és találok valami mást, nyugi. – mondta mintha mentegetőzne.
- Te komolyan beszélsz. – állapítottam meg döbbenten.
- Hát persze. Sejtettem, hogy ki fogod belőlem húzni, nem hittem, hogy eddig bírod majd.
- Miért nem mondtad el? – csaptam rá a mellkasára vádlón. – Mintha ez rossz lenne. Idáig azt hittem, csak azért hajtottad ennyire a sztorit, mert én írtam… de akkor… tényleg jónak találod? – kérdeztem.
- Áruld el, mit kellene még tennem vagy mondanom, hogy végre belásd: ez… így… jó.
- Nem tudom. – feleltem szégyenlősen. – Lehet, olyan ember vagyok, akinek sokszoros megerősítésre van szüksége.
- Hát akkor, ha ez kell, még elmondom százszor is.
- Szóval tetszik egy karakterem? – kérdeztem kíváncsian, közben pedig belül szorítottam azért, hogy azt a szereplőt mondja, akit félig meddig róla mintáztam.
- Adam izgalmas. – válaszolta, belül pedig felsikkantottam.
- Adam? Komolyan? Ugye! Szerintem ő egy nagyon összetett és bonyolult karakter, talán kissé nagyon is összetett. Nem teljesen jön le, mi is vezérli, igaz? Túl sok háttéranyagot igényel a megértés, sajnos. De elvehetünk majd belőle, kicsit lebutítjuk és akkor nagyobb közönséghez is tud majd szólni. Adam, igen. Ő jó karakter. – zártam le monológomat végül.
- Nem kell lebutítani, ez így jó. Bevallom pár helyen nem voltam biztos abban, hogy megértettem, de pont ez a talány tetszik benne igazán.
- Igen, nekem is ez tetszik benne. – feleltem. – Ő olyan fickó, akihez idő kell, hogy minden rétegét ismerhesd. A felszín alatt csupa kincs. Ha te játszanád, a megjelenése is káprázatos lenne. – pillantottam rá félénken, ő viszont csak vigyorgott rám.
- Azt hittem nem tetszene az ötlet, hogy még több közöm legyen a filmedhez – pillantott félre félénken.
- Azt nem akartam, hogy miattad legyen munkám, így viszont tulajdonképpen én adok neked munkát. És nem is érdekelnek a pletykalapok! Szerettem veled dolgozni Londonban, talán kipróbálhatnánk megint.
- Nekem is hiányzik. – mondta. – Akkor ez lesz az első közös Pattinson- Molnár produkció?
- Igen! – öleltem át örömömben. Újra együtt fogunk dolgozni. Aztán eszembe jutott valami fontos dolog… - Már ha a Stúdió benne lesz.
- Szerintem nem lesz gond. – nyugtatott. – Kenneth már
győzködött miért nem harcolok a szerepért.
- Oh, én hősöm! - kaptam kezeimet a szívem elé, mint ahogy az a nagyjeleneteknél szokás olykor a színházban. – Már nem is izgulok annyira! – vigyorogtam boldogan.
- Hála az égnek! – sóhajtott ő is mosolyogva.
- Odamegyek és mindent elintézek. – pattantam fel az alig érintett reggelim mellől. – Imádlak! – nyomtam egy csókot a szájára búcsúzóul és már száguldottam is a megbeszélésre.
Az első találkozás a főnökökkel és a rendezővel mesébe illően ment, álmodni nem mertem volna erről az egészről. Mikor meghallották, hogy Robert Pattinson elvállalná a főszerepet a producerek majd kiugrottak a bőrükből. Húzónév, hiszen a tinik majd tolonganak a pénztáraknál, gondolták. Nos, én akkor is elégedett leszek, ha a szüleimen kívül más is hajlandó lesz megnézni.
A sorozattal kapcsolatos megbeszélésem, viszont már nem volt annyira sikeres. Nem kaptam akkora szabad kezet, mint reméltem. Mindenképpen el akarták vinni a szálat egy olyan irányba, amerre nekem eszem ágában sem volt. Tiszta szappanoperának hangzott a dolog a végére. Kíváncsiságom, vagy a kihívás miatt, nem tudom, de végül így is belementem a dologba. Szóval egy halom munka, írás, forgatókönyv átdolgozás állt előttem. De mindezek előtt egy Londoni látogatás.
Mondhatni minden a terv szerint ment, kivéve, hogy ezúttal az én szervezetem döntött úgy, hogy régen látott vendégül némi bacilust.
- Biztos, hogy jól vagy, kicsim? Anyuék nem fognak megharagudni, ha nem repülöd át betegen az óceánt.
- Jól vagyok…nincs semmi bajom. – bizonygattam két köhögő roham között.
- Kétszeres megerősítés… így is úgy is én leszek az, aki összekapar, nekem mindegy hol szenvedsz. – vonta meg a vállát.
- Nem is szenvedek… - próbáltam volna egy hosszú cáfolattal előállni, de egy újabb fulladási próbálkozás meggátolt benne.
- Kicsim..
- …olyan látványosan – pontosítottam. – Teletömtek gyógyszerekkel, hát tehetek én róla?
- Arról biztosan nem. De ki is volt az, aki elintézett magának egy betegséget? – tűnődött.
- A kutya miatt. – védtem ki magamat egyből. - Minek megy ki zuhogó esőben?
- Gondolta, hogy a gazdája majd behozza, miután felöltözött. – vágott vissza.
- Gondoltam én, hogy a kutyára pont akkor jön rá a játszhatnék? Különben is fel voltam öltözve.
- Az alsónemű és a pólóm gyors felkapása még nem számít felöltözöttnek.
- Mondja ezt a szakadtgatyás pasi. – mutattam az agyonstrapált nadrágjára.
- Mindenre van magyarázatod, mi? – ingatta meg a fejét.
- Elvégre forgatókönyvíró vagyok, aki Kennethtel és veled fog dolgozni. Két nagypályáshoz kell a felkészültség. Mindenre fel vagyok készülve és semmi sem zökkenthet ki a tervekből. Irány… London! – köhögtem el nagy nehezen mondandómat.
- De, Em! – vette fel a szigorú „nem gondolod komolyan”arcot.
- Hallgatom, ahogy próbálsz meggyőzni. – vágtam csípőre a kezemet és néztem, ahogy próbál valami roppant frappáns alítással elődrukkolni. – Megyünk Londonba, most, nem vagyok én olyan beteg.
Azt hittem próbálkozni fog, de inkább lemondóan legyintett egyet.
- Azért felhívom anyut, hogy főzzön egy forró teát neked, mire leszáll a gépünk.
- Tehát a szópárbaj állása: egy- nulla. Természetesen, mint mindig most is én győztem. – ringatóztam büszkén előtte.
A hosszú repülőútnak megvannak az előnyei. Például remekül lehet filmet nézni, ihletet gyűjteni a körülötted ülőkből, jó pár könyvvel bővíteni az ’olvasottak’ mappát az ebookodon és még sorolhatnám. Mindenek előtt a legnagyobb előnye, maga az idő. Los Angeles és London között remekül ki lehet pihenni egy aprócska megbetegedést a párod vállára hajtott fejjel, aki folyamatosan igazgatja rajtad a takarót.
De mint újonnan sikerült felfedeznem ez az idő arra is alkalmas, hogy a betegség eluralkodjon feletted és jól belázasodj, mivel Dr. Pattinson állította hogy minimum 38,5 fölé szökött a hőmérsékletem.
Fenébe, csak sikerült kiegyenlítenie az Emili vs. Rob párbajban.
38, 6 fokot mutatott a hőmérő, miután a szülei házához értünk, így Claire hallani sem akart róla, hogy ’holmi barátságtalan hotelben’ szálljunk meg.
- Tudtam, hogy nem szabadott volna elindulnunk. – nézett rám Rob roppant aggódó arckifejezéssel az ágy széléről.
- Nem tudtál volna megakadályozni. Lizzivel már lebeszéltem, hogy megnézem egyik este a városban. És más programom is van.
- Gondolod, hogy ilyen betegen engedem, hogy kidugd az orrodat a négy fal közül? Kizárt! – vágta rá határozottan.
- Hipp- hopp lemegy a lázam. Gyorsan gyógyuló szervezetem van. – mondtam elnyomva egy ásítást.
- Hát persze, te vagy a legtökéletesebb nő a világon. – nyomott egy csókot a homlokomra. – Ha bármi van, itt leszek melletted.
- Szeretlek… - mormogtam, majd elnyomott az álom.
- Oh, én hősöm! - kaptam kezeimet a szívem elé, mint ahogy az a nagyjeleneteknél szokás olykor a színházban. – Már nem is izgulok annyira! – vigyorogtam boldogan.
- Hála az égnek! – sóhajtott ő is mosolyogva.
- Odamegyek és mindent elintézek. – pattantam fel az alig érintett reggelim mellől. – Imádlak! – nyomtam egy csókot a szájára búcsúzóul és már száguldottam is a megbeszélésre.
Az első találkozás a főnökökkel és a rendezővel mesébe illően ment, álmodni nem mertem volna erről az egészről. Mikor meghallották, hogy Robert Pattinson elvállalná a főszerepet a producerek majd kiugrottak a bőrükből. Húzónév, hiszen a tinik majd tolonganak a pénztáraknál, gondolták. Nos, én akkor is elégedett leszek, ha a szüleimen kívül más is hajlandó lesz megnézni.
A sorozattal kapcsolatos megbeszélésem, viszont már nem volt annyira sikeres. Nem kaptam akkora szabad kezet, mint reméltem. Mindenképpen el akarták vinni a szálat egy olyan irányba, amerre nekem eszem ágában sem volt. Tiszta szappanoperának hangzott a dolog a végére. Kíváncsiságom, vagy a kihívás miatt, nem tudom, de végül így is belementem a dologba. Szóval egy halom munka, írás, forgatókönyv átdolgozás állt előttem. De mindezek előtt egy Londoni látogatás.
Mondhatni minden a terv szerint ment, kivéve, hogy ezúttal az én szervezetem döntött úgy, hogy régen látott vendégül némi bacilust.
- Biztos, hogy jól vagy, kicsim? Anyuék nem fognak megharagudni, ha nem repülöd át betegen az óceánt.
- Jól vagyok…nincs semmi bajom. – bizonygattam két köhögő roham között.
- Kétszeres megerősítés… így is úgy is én leszek az, aki összekapar, nekem mindegy hol szenvedsz. – vonta meg a vállát.
- Nem is szenvedek… - próbáltam volna egy hosszú cáfolattal előállni, de egy újabb fulladási próbálkozás meggátolt benne.
- Kicsim..
- …olyan látványosan – pontosítottam. – Teletömtek gyógyszerekkel, hát tehetek én róla?
- Arról biztosan nem. De ki is volt az, aki elintézett magának egy betegséget? – tűnődött.
- A kutya miatt. – védtem ki magamat egyből. - Minek megy ki zuhogó esőben?
- Gondolta, hogy a gazdája majd behozza, miután felöltözött. – vágott vissza.
- Gondoltam én, hogy a kutyára pont akkor jön rá a játszhatnék? Különben is fel voltam öltözve.
- Az alsónemű és a pólóm gyors felkapása még nem számít felöltözöttnek.
- Mondja ezt a szakadtgatyás pasi. – mutattam az agyonstrapált nadrágjára.
- Mindenre van magyarázatod, mi? – ingatta meg a fejét.
- Elvégre forgatókönyvíró vagyok, aki Kennethtel és veled fog dolgozni. Két nagypályáshoz kell a felkészültség. Mindenre fel vagyok készülve és semmi sem zökkenthet ki a tervekből. Irány… London! – köhögtem el nagy nehezen mondandómat.
- De, Em! – vette fel a szigorú „nem gondolod komolyan”arcot.
- Hallgatom, ahogy próbálsz meggyőzni. – vágtam csípőre a kezemet és néztem, ahogy próbál valami roppant frappáns alítással elődrukkolni. – Megyünk Londonba, most, nem vagyok én olyan beteg.
Azt hittem próbálkozni fog, de inkább lemondóan legyintett egyet.
- Azért felhívom anyut, hogy főzzön egy forró teát neked, mire leszáll a gépünk.
- Tehát a szópárbaj állása: egy- nulla. Természetesen, mint mindig most is én győztem. – ringatóztam büszkén előtte.
A hosszú repülőútnak megvannak az előnyei. Például remekül lehet filmet nézni, ihletet gyűjteni a körülötted ülőkből, jó pár könyvvel bővíteni az ’olvasottak’ mappát az ebookodon és még sorolhatnám. Mindenek előtt a legnagyobb előnye, maga az idő. Los Angeles és London között remekül ki lehet pihenni egy aprócska megbetegedést a párod vállára hajtott fejjel, aki folyamatosan igazgatja rajtad a takarót.
De mint újonnan sikerült felfedeznem ez az idő arra is alkalmas, hogy a betegség eluralkodjon feletted és jól belázasodj, mivel Dr. Pattinson állította hogy minimum 38,5 fölé szökött a hőmérsékletem.
Fenébe, csak sikerült kiegyenlítenie az Emili vs. Rob párbajban.
38, 6 fokot mutatott a hőmérő, miután a szülei házához értünk, így Claire hallani sem akart róla, hogy ’holmi barátságtalan hotelben’ szálljunk meg.
- Tudtam, hogy nem szabadott volna elindulnunk. – nézett rám Rob roppant aggódó arckifejezéssel az ágy széléről.
- Nem tudtál volna megakadályozni. Lizzivel már lebeszéltem, hogy megnézem egyik este a városban. És más programom is van.
- Gondolod, hogy ilyen betegen engedem, hogy kidugd az orrodat a négy fal közül? Kizárt! – vágta rá határozottan.
- Hipp- hopp lemegy a lázam. Gyorsan gyógyuló szervezetem van. – mondtam elnyomva egy ásítást.
- Hát persze, te vagy a legtökéletesebb nő a világon. – nyomott egy csókot a homlokomra. – Ha bármi van, itt leszek melletted.
- Szeretlek… - mormogtam, majd elnyomott az álom.
Sosem szoktam egy napnál tovább lázas lenni és a betegséget is kihordom fekvés nélkül, de másnap reggel úgy éreztem minden porcikám egy tonnát nyom, minimum.
- Jó reggelt, napsugár! – köszönt Rob az ágy melletti fotelből, amint észrevette, hogy mocorgom.
- Reggelt! – dörmögtem. – Azt hiszem, még mindig nem vagyok jól.
- Oh, szóval mégsem vagy annyira gyorsan regenerálódó, te csodanő. - mondta mosolyogva, majd felállt kinyújtózkodni.
- Ugye nem abban a fotelben aludtál egész este? – kérdeztem.
- Nem. Elbitoroltam Vic ágyát, ha már te befoglaltad az enyémet. De eléggé csúnyán köhögtél, szóval átjöttem ide.
- Ahh… - simítottam végig tenyeremmel az arcán - … nem kellett volna miattam. Sajnálom, hogy elrontottam a londoni kiruccanásunkat.
- Dehogy rontottad el! Imádlak babusgatni és ápolgatni. – igazította meg a takarómat, hogy ne legyen ki a hátam. – Nem vagy te lázas? – kérdezte, ahogy hozzámért.
- Hozom a hőmérőt, maradj itt!
- Hova is mennék. – dörmögtem magamnak. – Hogy lehetek ilyen szerencsétlen.
- Ne morogj, nem áll jól. – szólított fel vigyorral az arcán, kezében a hőmérővel.
38, 7 fokos lázat sikerült összehoznom, így a betervezett egész napos lődörgés helyett csak az orvosig mehettem el, aki egy csomó antibiotikumot és lázcsillapítót írt. Bár azt mondják nem jó dolog antibiotikumokat szedni, a gyors gyógyulás érdekében még Rob rémes levesét is megettem, amit külön nekem ügyeskedett össze a konyhában pont azelőtt, hogy ágyba tessékelt volna.
***
A véleményeteknek nagyon örülnék ebben a rettenetes hőségben.
