60. fejezet - Twister

Sziasztok!

Mivel szünetem van előbb jön a friss, ahogy meg lett ígérve. :))
Köszönöm a kommenteket és a pipákat. <3
(Sok kicsi képecske... nem tudtam választani... így egybe a legszebb.)

judy: Köszönöm, hogy ezek szerint azon történetek között tudhatom magamat, amik elnyerték a tetszésedet. Jó ezt olvasni! :)) Remélem a jövőben sem fogok csalódást okozni.
a.n.: Hmm... mit mondjak, hogy közben ne mondjak semmit? Inkább semmit, oks? Úgy megmarad a meglepetés. Ha már annyira várod, akkor gyorsan olvass. Várom a reakciódat. :D
Breeco: Olyan szépen összefoglaltad egy mondatban. :)) Mara...ne buktass le, kérlek! :P  Megy a Manner.. majd. Sorry, hogy ilyen hirtelen jött most a javítás. :$
csibimoon: Hát szegény kicsit zavarodott, na. De Rob is tehet róla... minek olyan, amilyen. :P Mara jó fej! bírom! XD
Timi: Köszi, hogy nem adtad fel. <3 Örülök, hogy tetszett, remélem ez is fog.  Íme, otthon vagyunk és gondolkodunk projekt folyt. köv.-->

Jó olvasást!
Puß
Gitka
***
"Az egyik legnagyobb kihívás bárkinek az életében, hogy megtanulja, hogyan értelmezze a "kudarcot". Hogyan foglalkozzunk az élet "vereségeivel", és mit tartsunk olyanoknak, amely a sorsunkat alakítja. Emlékeznünk kell arra, hogy csaknem bármi másnál jobban alakítja az életünket az, hogy hogyan kezeljük a csapásokat és a kihívásokat."
/Anthony Robbins/

Beszélgetésünket hangos tányércsörömpölés szakította félbe. Gyorsan leszaladtam megnézni mi történhetett. Odalent a fél konyhát üvegszilánkok borították, amit éppen anyu igyekezett összesöpörni.

- Jó reggelt! – köszöntem. – Segítsek?

- Oh, jó reggelt! Felébresztettelek titeket? Jaj, ne haragudjatok! – pillantása az emelet felé vándorolt. – Nem kell, megcsinálom.

- Semmi baj, már ébren voltam egy ideje. - Már egy jó ideje, annyi minden motoszkált a gondolataim között. - Mi történt? – kérdeztem.

- Megijedtem és kicsúszott a kezemből a pohár. Pedig úgy szerettem ezt a készletet. – sóhajtott, miközben a kukába szórta a szilánkokat.

- Hát majd lesz másik kedvenc készleted. De mitől ijedtél meg? – kérdeztem.

- Kiment a fejemből, milyen nap is van és megfeledkeztem Krisztiánról. Hirtelen megijedtem, na.

- Hogy kicsoda? – kérdeztem hisztérikus hangon.

- Jaaa, hogy nem mondtam…? – nézett rám csodálkozva anyu.

- Nem, nem mondtad. – forgattam meg szemeimet - Anyuuu! Mit keresett itt Krisztián?!
Ha az előbb hisztérikus volt a hangom, hát most kétségbeesetté vált. Ne már, hogy pont ő rontsa el az itthoni létemet.

- Csak annyi történt, hogy minden második héten hoz a macskának eledelt. Mielőtt bemenne Budapestre lerakja ide. Én pedig elfelejtettem, hogy ma van ez a nap.

- Aha, szóval Ő hoz eledelt a macskának? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nincs is macskánk!

- De van. – közölte anyu. – Apádtól kaptam két hónapja.

- Hát ez csodás! És én miért nem tudok erről? – kérdeztem.

- Mert alig látunk? – kérdezett vissza mosolyogva anyu. – És mert ezt elfelejtettem elújságolni.

- Oké, ezt értem. Azt viszont nem, hogy miért pont Ő hoz eledelt.

- Mert útba esik neki munkába menet.

- De hát Pesten dolgozik.

- Igen, de ideköltöztek. Most bejár a fővárosba dolgozni.

- Ideköltöztek? Úgy érted Fannival és a babákkal?
Egyik döbbentet követte a másikat és még nem volt vége.

- Igen, már elég nagyok, nem is tudom pontosan mennyi idősek, jajj… Néha vigyázok rájuk, amíg valami elintézni valójuk van és így hálálják meg. Kisegítjük egymást.

- Ezt nem hiszem el!

- Jaj, ne legyél ennyire kiborulva. Egy család vagyunk, természetes, hogy segítünk nekik. Még fiatalok. Fanni félig még gyerek.

- Nem sokkal fiatalabb nálam! – csattantam fel.

- Igen, de te sokkal érettebb vagy a korodnál. – simított végig a hajamon. - A babák születése után ideköltöztek, Krisztián most bejár a fővárosba dolgozni, Fanni pedig a babákkal van, de levelezőn hétvégente tanul az egyetemen. Hol mi, hol pedig a keresztanyádék vigyáznak ilyenkor a gyerekekre. Krisztián jó apa, de nem bírna velük. Ilyenkor átjön és legalább addig is babázhatunk. – mosolygott.

- Remek…- dörmögtem. A volt pasim ikreire vigyáz a tulajdon anyukám. Hogy végre babázhasson, pfff!

- Nincs harag? – kérdezte anyu.

- Már miért lenne, az anyukám vagy. Viszek fel valami reggelit. – mondtam. Úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha valamivel elfoglalom magamat, ahelyett, hogy ezen az egész helyzeten töprengenék. Végül is egyáltalán nem furcsa, igaz?

- Összeütök valamit és együtt reggelizhetnénk. – vetette fel anyu.

- Ez jó ötlet. Akkor lehívom Robot. Először pedig felébresztem, mert tuti, hogy visszaaludt.
Ahogy gondoltam, mikor felmentem a szobámba újra hortyogás csapta meg a fülemet. Óvatosan mellé másztam és elkezdtem cirógatni a borostáját, amire rögtön felmordult: - Hmm…

- Ébredj fel! – szóltam.

- Hmmm… Ne, még ne! Inkább bújj ide. – húzott hirtelen magához. Jobban tudatánál volt, mint gondoltam.

- Anyu készít reggelit, lemehetnénk.

- Okéééé. – nyújtózkodott egy hatalmasat. Majdnem leestem mellőle. – Eltűntél. –vádolt meg.

- Igen, lementem. Te pedig visszaaludtál. – kapta vissza.
Két perc és kész is volt. Persze LA-ben ez negyed órás szenvedés lett volna. Csak volt előnye annak, hogy vendégségben voltunk.

- Jó reggelt! – köszöntötte Rob anyut.

- Jó reggelt! Remélem jól aludtatok.

- Igen, köszönjük. – vigyorgott rám széles mosollyal Rob.

- Le fogod ezért harapni a fejemet, de elfelejtettem, hogy ma van az a nap. Tudod, amiről az előbb beszéltünk. – közölte anyu. – Ma mi vigyázunk az ikrekre.

- Áh, oké. – nyugtáztam nyugodtan. – Ma itt lesz Krisztián az ikrekkel. – magyaráztam Robnak, aki körülbelül olyan értetlen fejet vágott, mint én, mikor anyu először felrántotta a hírről a leplet.

- Az a…? – súgta fülembe, amikor anyu épp a gáztűzhely felé fordult. Bólintottam.

- És keresztanyádék is átjönnek, szóval nem lesz olyan kényelmetlen. Lehet Márk is jön. Ági Pesten van, ő biztosan nem jön, de szerintem Zalán is velük jön, mert éppen náluk aludt tegnap.

- Csak a szokásos, fél családfa itt lesz. Az jó. – nyugtáztam egy mosollyal az arcomon. - Végtére is azért jöttünk, hogy veletek legyünk.

Kezdtem a hátam közepére sem kívánni az előttem álló napot. Bárcsak holnap lenne és találkozhatnék Dáviddal! Inkább, mint ez a horror.
Aztán megérkeztek az első rokonok. Amilyen kicsik voltak, annyiban erősítették magukat hangban. Nem kellett csengetnie vagy kopognia Krisztiánnak, már azt is meghallottuk, hogy a kocsival megálltak a ház előtt. Ijesztő volt látni mennyire gyakorlatiasan veszi át anyu az egyik babát a kezéből, hogy a másikukat le ne ejtse. Annak kicsit örültem, hogy Krisztián arcán döbbenetbe ütköztem, amikor megpillantott bennünket.

- Hello! –üdvözölte Robot egy ügyetlen karrázással, miközben megpróbálta kordában tartani a kezéből mindenképpen szabadulni kívánkozó kicsit, majd engem is átölelt. – Nem mondta anyukád, hogy jöttök… különben nem zavartam volna.

- Ugyan! – szólt oda anyu. – Nem zavartok, ugye kicsim? – gügyögött az egyik babának. Pompás nap elébe nézünk.

- Nem zavartok. – válaszoltam én is, nehogy szó érje a vendégszeretetemet.
Anyunak igaza volt, Krisztián bármennyire is jó apának bizonyult, azok alapján, amit láttam belőle, nem bírt volna a kis örökmozgókkal. Annak ellenére, hogy Fanni úgy tudta egy kisfiú és egy kislány szülei lesznek, két fiú érkezett a családba. Kétpetéjű ikrek, de így is nehéz volt őket megkülönböztetni. Legalábbis nekem nem ment. Hunor és Andor, két magyar eredetű név mellett döntöttek végül.
Úgy tűnt mindennek már jól működő menete volt, gyorsan befoglalták a nappalit a játékokkal és egyéb babakellékekkel. Bármennyire is idegenkedtem eleinte a helyzettől, kivitelezhetetlen volt, hogy egy idő után ne kerüljünk mind a babák hatása alá. Mind a nappali szőnyegén ültünk, játszottunk vagy másztunk a kicsik után. Lényegtelen volt mi történt a múltban, Krisztián remek apa volt, ez tagadhatatlan. Úgy hittem Márkék érkezése lesz,ami feloldja a kedélyeket, de nem volt rá szükség. Utánpótlásnak viszont kiválóan megfeleltek keresztanyuék, miután mi már kifáradtunk.

- Nagyon szép gyerekek! – mondta Rob Krisztiánnak, miután Márk, Zalán és a többiek felváltottak minket a felvigyázásból.

- Igen azok. – mondta mosollyal az arcán. – Meg kellene köszönöm a barátnődnek, hogy észhez térített. – fordult felém.

- Én? – kérdeztem.

- Hát, te rángattál vissza, mikor beijedtem. – vont vállat - Ha nem vagy, lehet, nem lennék két gyerekes boldog apa.

- Akkor nincs mit. – válaszoltam. – Örülök, hogy minden rendbe jött végül.

- Igen. Én is örülök, hogy nálad is rendben mennek a dolgok. – pillantott Robbal alkotott kettősünkre. Rob vidáman mosolygott rám, majd apró csókot lehelt a hajamra. – Addig élvezzétek ki az életet, amíg nincs két örökké izgő-mozgó gyereketek, ha lehet egy tanácsom.

- Kösz, de egyelőre nem tervezünk még semmi ilyesmit. – válaszolta Rob ugyanolyan természetes mosollyal az arcán, mint ahogy az előbb rám nézett. Megrökönyödve álltam a karjai között. „Egyenlőre még nem” és „semmi ilyesmit”? Nem ő beszélt gyerekekről, családról és ilyesmikről? Mi az, hogy „nem”? Lehetséges, hogy addig voltam én a „nem” a két pólus közül, hogy amikorra „igen” lettem ő „nem” lett? Lehetséges ez? Ha igen, miért történt ez? Az én hibám… De hogy terelhetném vissza a megfelelő irányba? Minden bizonnyal nem állhatok oda elé azzal, hogy… mivel is? Ugyanazt akarom, mint ami Krisztiánnak és Fanninak is meg van, családot, csak máshogy. Úgy akarok egy családot, ahogy csak vele lehet.

- Visszamegyek, megnézem, megvannak-e még a rokonok, vagy megették őket a gyerekeim. – vonta ki magát Krisztián a társaságunkból, azzal magunkra hagyott minket.
Próbáltam az elkezdett család témánál maradni.

- Tényleg aranyosak a fiúk. – kezdtem. Mi a fenét mondhattam volna? Valahogy ki kellett derítenem mi is a jelenlegi álláspontja.

- Azok és rosszak. - nevetett fel. – Két kisördög.

- Nevelés kérdése. – válaszoltam. – Ha nagyobbak lesznek, biztos vagyok benne, hogy két jó gyereket nevelnek belőlük a szüleik. Krisztián szavaiból ítélve tényleg szeretik egymást Fannival, amíg ez így van, és biztonságos környezetet teremtenek nekik, minden jó lesz. Mint te meg én… - engedtem el egy fél célzást.

- Mint te meg én? – kérdezett rögtön vissza. – Mint te meg én, mit?

- Mi is szeretjük egymást és nálunk is adott a biztonságos környezet, tudod… mármint te megteremtetted. Úgy értem én biztonságban érzem melletted magamat… nem mintha csak a biztonság számítana, nem vagy testőr… - nevettem fel zavartan. Totálisan belefutottam a saját csapdámba, össze-vissza dadogtam. – Van ez a biztonságérzet… ez az érzés… ez nem jön mindjárt a kapcsolat elején… és hát ez meg van… nálunk… szerintem.
Szám teljesen kiszáradt, mire végre értelmesen ki tudtam mászni a saját mondatomból.
Könyörögtem, nehogy kérdezzen valamit.

- Szóval biztonságban érzed magad velem? – kérdezetett vissza. Na, ennyit a szerencsémről.

- Igen. De nem csak erről szól ez a dolog.

- Ez a dolog? – kérdezett tovább. Esküszöm, direkt csinálja!

- Hát… mi… nem csak a biztonságérzet, hanem a tudat… hogy vagy, hogy velem vagy. És ez jó!

- Értem. – bólintott elgondolkodva. – És hogy is jött ez most ide?

- Hát tök egyértelműen. – vágtam rá gyorsan. Be kellett látnom, hogy nagyon nem volt ez olyan egyértelmű, sőt fogalmam sem volt miről is hablatyoltam össze az előbb. Tudtam, de mégsem.

- Nekem nem igazán. – húzta el a száját.

- Azt hiszem sokat ittam. – hívtam elő a legelső mentőövet, ami az eszembe jutott.

- De hisz nem is ittál! – nevetett fel. – Egész nap a babákkal voltunk, hacsak nem a babakaja részegített meg, nem tudom mi lehetett az.

- Lehet pont ez a baj. Tudtommal apu még mindig dugdos egy üveg francia bort valahol, talán előveszi. – húztam magam után, vissza a házba. Még mielőtt bármit mondhatott volna, női taktikáimat kijátszva elnémítottam. Megmenekültem a saját magam okozott csapdától.
Krisztián távozott először a már alvó babákkal, majd nem sokkal utánuk Zalán is megadta magát a nappali egyik foteljában így végül mindenki korábban távozott a vártnál. Ennek ellenére nagyon elfáradtam.
- Ez egy hosszú nap volt. – nyújtózkodott Rob a szobába érve. – Holnap mikor találkozol Dáviddal?

- Hajnali 10 órakor! Elment az esze, azt hiszem. Kizárt, hogy addigra beérjek a fővárosba egy ilyen nap után. Biztos nem baj, hogy itt hagylak?

- Nem, dehogy. Apukád emlegetett valami garázstetőt, segítek neki megcsinálni.

- Garázstető? Évente javítja azt a tetőt, amióta csak az eszemet tudom.

- Hát majd most megcsináljuk. Ketten. – húzta ki magát az ágyon ülve.
Szinte láttam magam előtt, ahogy az én drága jó apukám (aki huszonpár éve nem tudja megjavítani a tetőt) és Rob (akinek a vezetési technikája alapján nem jósolnék nagy barkács jövőt) a tetőn egyensúlyoznak. Reméltem, hogy ép férfiakat találok itthon, ha megérkezek.

- Rendben. Reggel csendben osonok ki majd, ígérem.

- Mi? Itt hagynál reggeli csók nélkül? – nézett rám felháborodást színlelve.

- Nem lenne szívem felkelteni korán, tudva, hogy egész nap apu mellett fogsz robotolni. – feleltem lágy hangon.

- Apukád rendes ember, nem bántana. Kedvelem!

- Örülök, hogy jól kijössz velük. A szüleimmel. Szerintem ők is kedvelnek téged.

- Az jó, mert én is kedvelem a lányukat. – vigyorgott rám.

- Csak ennyi? Kedveled? Semmi… más?
Mondjuk jövőbeli tervek, gondoltam magamban. Hol van az én örökké el-elszólogató párom? Hiába hitte ezt, hogy nem hallottam, de igen. Minden egyes alkalommal, amikor elszólta magát, mit szeretne a jövőben. Ezért is voltam beijedve. Na, hol van az a Robert most?!

- Más, más…- töprengett, én pedig annyira szorítottam, hogy mondjon már valami konkrétumot végre – szeretem… ahogy csókol. Főleg a reggeli búcsúcsókjait. Meghalok, ha nem kapom meg holnap reggel. – tepert le maga mellé az ágyra, majd fölém könyökölt. – Most kell megkapnom, nehogy reggel elsumákold.
Megcsókoltam.
- Én nem sumákolok, te viszont igen.

Másnap reggel, azért elkérte a reggeli búcsúcsókját, hiába osztottam már ki múlt éjszaka. Úgy döntöttem Dávid lesz, aki minden problémámat megoldja majd. Hiszen pasi,nem számít, kik felé érdeklődik, akkor is tudja, hogy jár a pasik logikája.

- Szia, de jól nézel ki! – üdvözöltük egymást egy szokásos öleléssel. Csak negyed órát késtem, bőven sikeresnek vettem a nap indulását.

- Köszi, te is!

- Nem, komolyan! Van rajtad valami, ami szokatlan. Haj, új ruha, cipő? – találgattam.

Mások furcsállták volna a köztünk végbemenő párbeszédet. Pasitól ilyenről érdeklődni?! Mikor megemlítem bárkinek is Dávidot, rögtön egyfajta téveszmékkel jönnek. Mert homoszexuális rögtön furcsán néznek rá. Pedig ő is ugyanolyan, mint minden pasi, csak többet foglalkozik magával és a saját nemével. Míg egy átlag pasi elmenekülne egy ilyen beszélgetéstől az ő szeme felcsillan a vásárlás gondolatától is.

- Egyik sem. Viszont nem vagyok egyedülálló. – osztotta meg velem a jó hírt.

- Na ne! – kaptam meglepetésembe a szám elé a kezemet. - Ki a szerencsés pasi, aki kivetette rád a hálóját?

- Nem ismered, de szeretném, ha találkoznál majd vele. – mondta mosollyal az arcán. - Joelnek hívják.

- Joel? Akkor nem magyar. – állapítottam meg.

- Lehetne, de nem az. Francia, fél éve költözött Pestre, két hónapja ismerjük egymást és azt hiszem ő lesz az.

- Az?

- Aki kell nekem. – válaszolta. – Tudod, hogy sosem voltam egy nagy párkapcsolati zseni, ami a saját életemet illeti. Inkább tanácsokat osztogattam, hallgattam a te történeteidet és másokét a szerelemről.

- Miért nem szóltál, hogy fogjam be? – kérdeztem szomorúan.

- Nem erről van szó. – hallgattatott el. – Legyünk reálisak. Nekem sokkal kisebb az esélyem, hogy rátaláljak egy másik szintén homoszexuális pasira, aki éppen illik is hozzám, mint neked kivetni a hálódat egy heterora. De az eddigi sikertelen próbálkozások után ez most talán összejön.

- Sosem gondoltam úgy rád, mint aki hátrányban lenne. – feleltem. – Inkább úgy, mint aki előnyben van. Nekem te mindig egy plusszal rendelkező pasi voltál és leszel is.

- Egy pasi, akivel lehet csajos dolgokról is beszélni? – kérdezett vissza vigyorogva.

- Mintha én annyira csajos lennék! – kértem ki magamnak.

- Hát… tény, sosem felejtem el az első alkalmat, amikor a lakásodon jártam. Semmi logika nem volt a ruháid elrendezésében. – nevetett fel, ahogy az emlék visszakúszott a szemei elé. Én is vele nevettem. Hogy is felejthetném el azt az estét, amikor egy pasi átrendezte a ruháimat a szekrényembe…

- Egy hétig teljesen el voltam veszve. Azt sem tudtam mit vegyek fel. – vallottam színt.

- Pedig tisztán logika volt, ahogy visszaraktam őket.

- Ja, neked. Emlékszem minden reggel gyomorgörcsöm volt amiatt, mit fogsz szólni az aznapi szerelésemhez.

- Nem mondod! Ne már!

- Jobban izgultam, mint egy randim előtt.

- Oké, ez gáz… - nevetett.

- Nem jöhet össze mindenkinek egy franciával…

- …vagy egy angollal. – fejezte be helyettem a mondatot.

- Kösz, igaz. Nem is vagyok gáz, látod? Na és hogy beszéltek, tudtommal nem tudsz franciául… még?

- Még… Tud magyarul valamennyire. Egyszerre vicces és sexy.

Az egész napot együtt töltöttünk, olyan 9 körül indultam haza. Addig ücsörögtünk a szokott helyünkön, sétáltunk a városban, elráncigált egy most nyíló üzletbe én pedig elráncigáltam egy galériába. Gyorsan eltelt a nap, de annál jobb volt.
Taxival mentem hazáig, ahol úgy tűnt még egyáltalán nem alszanak. És mintha nem is várnának rám.

- Sziasztok! – köszöntem a házunkban összegyűlt népes seregnek. - Mintha tegnap is itt lettetek volna.

- Reménykedtek benne, hogy megint unokázhatnak. – bökött Márk a szülei felé fejével.

- Hol jártál? – ugrott hozzám Zalán hirtelen.

- Egy barátommal találkoztam.

- Direkt elhoztam a Twistert hogy játszunk, de nem volt elég ember, nem voltál itt. Anyuék nem akarnak velem játszani, Ági nincs otthon, Márkkal meg nem jó, mert mindig rám tehénkedik.

- Mikor tehénkedtem én rád?! – kérdezte Márk unokaöccsét.

- Nem tudom. De nagyobb vagy az tény.

- Hát játszhatunk… - adtam be a derekamat, mire Zalán természetesen majd fellökött örömében - …de nem kellene neked már aludnod? Mennyi az idő? – kérdeztem.

- Még csak 10 óra. – vágta rá gyorsan Zalán.
Ránéztem keresztanyámra ő mit szól az ötlethez.

- Meg mondtam neki, ha elmondja az anyjának, hogy ilyenkor még nem aludt, többet nem jöhet hozzánk. Játszatok nyugodtan.

- Éljen! – morgott el egy elhalt éljenzést Márk az egyik sarokfotelből.

- Nekem mondod? – súgtam vissza. – Azt hiszem kettőnk közül nekem magasabb jelenleg az alkoholszintem. – néztem a kezében lévő ásványvízre.
Zalán már a Twister kiterítésével volt elfoglalva, én pedig hiányolni kezdtem valakiket.

- Hol van Rob… és apu? – kérdeztem, miután jól körbenéztem és a két említettnek semmi nyomát nem találtam.

- Odakint. – mutatott anyu fejét csóválva a garázs irányába.

- Azt ne mond, hogy még mindig…

- …a garázstetőt javítják? De.
Úgy látszik ez a mondatbefejezések napja.

- Zalán kimehetek apuhoz és Robhoz üdvözölni őket, hogy megjöttem? – kértem engedélyt. Tudtam, hogy egyébként megkapnám a magamét, amiért eltűntem. – Ígérem, sietek.

- Rendben. – ült le sóhajok között a szőnyegre.
Hallottam, hogy egy „siess” még elhangzik mögöttem, de már ott sem voltam.
Hogy apu és Rob odakint a tetővel lettek volna elfoglalva? Egy frászt!

- Hát Ti?! – kérdeztem csodálkozva. – Saját buliba kezdtetek? – kérdeztem.

- Hát megjöttél. – fogadott apu.
Odakint ücsörögtek a garázsajtó előtt egy –egy sört szorongatva a kezükben.

- Szépen vagyunk! – tettem csípőre a kezeimet.

- Megcsináltuk a tetőt. – újságolta Rob a jó hírt.

- Remek. Akkor jövőre újra megcsinálhatjátok. – mosolyogtam.

- Most végleg jó is lett. – javított ki apu. - Ügyes apád van neked és a srác se rossz. – súgta oda, mielőtt befelé vette volna az irányt.

- Meg lettél dicsérve. – súgtam oda Robnak, miután apu elment én pedig beleültem az ölébe. – Még soha egyetlen egy pasimra nem mondott ilyen pozitív dolgot. Mit csináltatok ti ma? – érdeklődtem.

- Csak tetőt javítottunk.

- Ennyi? Egész nap? – kérdeztem.

- Lássuk. Reggel miután a barátnőm magamra hagyott egy másik pasi miatt felkeltem, felöltöztem, a kedves anyukája odalent már egy ízletes reggelivel fogadott, amit lehetetlenség mind megenni, de én megtettem. Aztán a kedves apukájával nekiláttunk a garázstető megjavításának. Közben eljött az ebéd, ettünk, később megjöttek a tegnapi rokonok… babamentesen. Márk felajánlotta, hogy segít, de Zalán focizni akart. Néha megálltunk pihenni is, beszélgettünk. Egy ideig kint ült mindenki a kertben, de túl hangosak voltunk apukáddal a kalapácsolás miatt, bementek a házba ezért. Zalánt majdnem agyonütötte egy léc, ami leesett a tetőről… Aztán befejeztük a tetőt, apukád hozott ki sört, leültünk beszélgettünk és ittunk. Ennyi.

- Akkor elég eseménydús napod volt. – öleltem meg. – Zalánra majdnem ráesett egy léc?- néztem rá kérdőn.

- Nem az én saram. – védekezett. – Még lent volt a léc a falnak támasztva. Inkább dőlt, mint zuhant igazából. Utána mentek be a házba és vették el tőle a labdát.

- És most twistereznem kell vele.

- Hé, az jó játék. – csillantak fel a szemei.

- Remek, akkor te is játszol.

- Oké, majd hagyom Zalánt nyerni, nehogy ne kedveljen. – közölte.

- Hát persze, úgyis én nyerek. Mindig én nyerek. – dicsekedtem befelé menet.

- Mert csalsz! – vádolt meg Zalán a Twister mellől.

- Ebben nem lehet csalni. Már hogy csalnék? – kérdeztem.

- Hát mert… mert lány vagy.

Játékunkat Adele száma szakította félbe.
- Ez az enyém! Én csörgök! – kiabáltam ki a nagy hangzavarból, ami a játék közben kialakult. A lábaim szabályosan x-ben voltak Márk és Zalán lábaiba akadva., a kezeim pedig tökéletes helyzetben helyezkedtek volna el Rob egy bizonyos testtájéka körül, ha éppen nem lettünk volna pár szempár pluszban a nappaliban.

- Nem veheted fel. – szólalt meg Zalán a lábam tájékáról. A kis mákosnak, szinte csak guggolnia kellett.

- Legalább megnézni, hátha valaki fontos. – mondtam. – Anyu, nézd meg kérlek!
Persze hogy inkább odahozta, mintsem megnézte volna. Élmény volt kitekeredve a kijelzőre emelni a tekintetemet. Csodálkozva meredtem a telefonom kijelzőjére. Nem sokszor fordult elő, hogy Tamás hívott volna.
- Ne haragudjatok, ezt fel kell vennem. –szóltam oda a többieknek mielőtt kiszabadítottam volna magamat és felvettem volna a telefont. – Ne haragudj éppen Twisterből szabadulok… pár másodperc. – beszéltem Tamáshoz.

Gyorsan kiugrottam a teraszra, ahol rettentően hűvös volt. Nem csoda, lassan éjfélt ütött az óra. Odabentről Zalán éles hangja hallatszott: „Jegyezzétek meg hol álltatok, de ne csaljatok. Most pihenő van.”

- Hello, apuka! Na, mi a helyzet? – szóltam bele a telefonba. – Bocsi, csak Zalán… gyerekek. De te is tudni fogod, milyen ez nem is olyan soká!
Száguldott bennem az adrenalin, nagyon felpörgetett a játék. Mint Zalánnal általában, mindig ez történik.
Vártam, hogy beleszóljon végre valamit ő is. Egyáltalán miért hívott vagy valami… Gyorsan megnéztem a nagy kavarodásban egyáltalán felvettem-e a hívást. Fel.

- Itt vagy még? – kérdeztem. – Miért hívtál… így szinte már hajnalban?

- Kitti elvetélt… - hallottam a meggyötört hangot a vonal másik végéről suttogni.

***
Tudom, gonosz banya, meg minden. De azért kapok egy véleményt? :))