61. fejezet - Betegségben, egészségben

Sziasztok!

Köszönöm a pipákat és kommenteket. Hmm... nagyon tavasz van, vagy szünet és inkább a szabadban vagytok, mint gép előtt, nem tudom mi volt az oka ennek az igen kevés kommentszámnak. :( Kicsit szomorú vagyok. Azt már megtapasztaltam, hogy csinálhatok bármit nem lesz több vélemény, de azért most ünnep van....

Breeco: Megérdemeltem, tudom. :$
a.n.: Azt hiszem tartottam magam a jó szokáshoz és korán jön a folytatás. Ha nem is úgy, ahogy gondoltad szinte most majdnem minden lesz, amit szerettél volna. :)
csez: És mi lesz mindennek a vége...! ;) Örülök, hogy azért idetaláltál. Bocsánatkérés pedig, jaj ne már. :P  Jó olvasást!
Na, de más téma:

Kellemes Nyuszit Mindenkinek!

Jó hosszú lett, szóval idén gazdag Nyuszi van. :P
Jó olvasást!

Puß
Gitka

***
"A szerelem azt jelenti... hogy képes vagy várni."
/Meg Cabot/

Álltam odakint az üres teraszon, kezemben a telefonnal. Fejemben, mint egy beakadt lemez ismétlődtek Tamás szavai. Kitti elvetélt… Elvetélt… elvetélt… Nem tudtam mit mondani, pedig kellettek volna a szavak. A szavak mindig könnyen megtaláltak a munkám során, de pont most cserbenhagytak. Megkövülve álltam. Ha az éjjeli szellő nem fújja az arcomat, lehet menten összeesetem volna. Hirtelen tört rám az emlékezés, mekkora hülye voltam, amikor felvettem a telefont. Apucinak neveztem. Mekkora fájdalmat okozhattam ezzel neki.

- Én… sajnálom… nagyon sajnálom. – makogtam. – De Kitti jól van? Ugye jól van?

- Hogy jól, azt nem mondhatnám… Hamar fel fog épülni a doktor szerint

- Persze, hát persze, hogy hamar felépül. – mondtam. Igazából fogalmam sem volt, mekkora fájdalom lehet elveszíteni egy kisbabát.

- Igen… Még a kórházban vagyunk, de holnap, holnapután hazavihetem.

- De mi történt… mi miatt…? – kérdeztem, de a mondandóm felénél valami mintha mellkason szúrt volna. Nem tudtam kimondani.

- Délután rosszul lett. Spontán vetélés. A doki szerint előfordul. – felelte elgyötört hangon. Jobbnak véltem, hogy ne kérdezősködjek tovább a történtekről. - Tehetek értetek valamit? Akármit.

- Ami azt illeti, igen. Ezért is hívtalak. Az orvos szerint jót tenne neki, ha a szerettei vennék körül. Gondoltam, ha még itthon leszel, átjöhetnétek Bogival. Tudom, hogy ő is ezt szeretné. Most eléggé mélyponton van… és én is.

- Hát persze. Maradok, itt leszek. – vágtam rá rögtön.
Habár London lett volna a következő állomásunk, aztán ott van a fiúk LA-i fellépése is, de ez most fontosabb volt.

- Köszönöm… köszönjük. Akkor majd beszélünk.

- Persze! Tamás… - szóltam bele még egyszer mielőtt letenné - … mond meg neki, hogy szeretem.

- Megmondom. – azzal letette. Néhány pillanatig még a nagy semmibe meredtem, majd visszamentem a családomhoz. Mind kíváncsi szemekkel fogadtak, amint beléptem. Anyu volt a legkíváncsibb.

- Mi történt? Baj van? – meredt valószínűleg csont fehér arcomra.

- Igen, az van: baj. Kitti… - krákogtam rekedten - … vele van baj. És a kicsivel.
Csak akkor vettem észre, hogy sírok, amikor Rob ujjai próbálták szememből kitörölni a könnycseppeket. Szorosan magához húzva ringatott, hogy lenyugodjak.

- Jaj, istenem! – kapta szája elé kezét anyu. – Csak nem?!

- De. – válaszoltam kibújva az ölelésből. – Elvesztette a babát.

- Jézusom! – szólalt meg keresztanyukám is. – Ez rettenetes!

- Szóval nem lesz kisbabájuk? – kérdezte Zalán csöndesen a Twisteren ücsörögve.

- Most nem. – feleltem.

- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha mi mennénk. – szólalt fel keresztapám.
Csendesen kísértük ki vendégeinket a kocsihoz. Rob végig a hátamat simogatta nyugtatásul.
- Add át jókívánságainkat Kittinek. – súgta a fülembe keresztanyu, miközben elbúcsúztunk.

- Úgy lesz! – ígértem.

Amilyen jól éreztük mindannyian magunkat a mai napon, olyan rossz lett végül a hangulat. Mielőtt felmentünk volna a szobámba, anyu még egyszer szorosan magához vont, majd megpuszilt. Talán nem kellett volna, hogy ennyire megérintsen ez az egész, nem tudom. El sem tudtam képzelni, ha én ilyen rosszul érzem emiatt magamat, ők hogy érezhetnek. És a családjuk. Szörnyű tragédia volt ez!

- Megígértem Tamásnak, hogy elmegyünk Bogival meglátogatni, amint kiengedik Kittit a kórházból. – említettem meg Robnak, amit a telefonban megbeszéltünk Tamással.

- Ez természetes. A barátaira most extrán szüksége lehet.

- De Londonba akartunk menni… - kezdtem volna, de félbeszakított.

- Az megvár. Majd később megyünk.

- De te hazamehetsz, tényleg. – erősködtem.

- Nélküled? Dehogy! – ingatta meg határozottan fejét.

- De a fiúk fellépése is ott van. – folytattam az érvelésemet. Nem akartam, hogy megint az én dolgaim miatt kelljen neki szenvednie. Kezdtem úgy érezni mindig körülöttem van a baj, pedig ő a híres sztár.

- Em! – szólított fel a hallgatásra. – Ez mind megvár. Majd ha Kittinek már nem lesz rád szüksége, visszamegyünk LA-be. Talán ott leszünk a fellépésen, talán nem. Túlélik a fiúk. Aztán London is jöhet. Rendben van így?

- Rendben. – feleltem. Tudtam, hogy nem engedne a döntéséből és nekem is tetszett az ötlet, hogy nem fog itt hagyni azokon a napokon.
Miután lefeküdtünk csendesen pityeregtem karjaiban, nem tudtam annyira megnyugodni, hogy elaludjak. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy lehet most Kitti. Rob egyre csak azt ismételgette: „Nyugodj meg. Minden rendben lesz!” Nem tudtam mit kellene majd mondanom, ha meglátogatom Kittit. A Tamással folytatott telefonbeszélgetésem is egyre ott keringett a gondolataimban. Hogy lehettem olyan érzéketlen? Hajnali kettő felé járt, amikor Rob felkapcsolta a kislámpát az ágy mellett, majd óvatosan két keze közé fogta az arcomat.

- Aludnod kellene, attól hogy itatod az egereket nem lesz jobb senkinek. Csak pirosak lesznek a szemeid, az pedig nem áll jól. – törölte le az arcomon lefolyó könnyeket kézfejével.

- Nem hagylak aludni. Ne haragudj! Tudom, igazad van, de most sírnom kell, érted ezt? – kérdeztem hüppögve.

- Azért sírsz, ami történt, vagy van más is? – kérdezte arcomat fürkészve.

- Csak eszembe jutott valami régi dolog. Aztán… ezen gondolkodtam. Hülyeség!
Reméltem, hogy hagyja ennyiben a dolgot. Nem akartam erről beszélni, főleg nem most, amikor azt sem tudom hányadán áll velem.

- Biztos vagyok benne, hogy nem hülyeség. Ha nem mondod el, sosem tudjuk meg, hogy az e. – mondta. – Elmondhatod. Kérlek, szeretném tudni, min kattog az agyad.

- Csak eszembe jutott, hogy anyunak is olyan rossz lehetett-e, mint Kittinek.

- Anyukádnak? – kérdezte csodálkozva. – Úgy érted, anyukád is… elvesztette a kisbabáját?
Némán bólintottam. Ezt idáig nem sok embernek reklámoztam. Még Kitti sem tudott róla, se Dávid. Csak Bogi tudta.

- Nagyon sajnálom – mondta. – Nem mesélted…

- Nem ezzel kezd az ember ismerkedni. Kicsi volt, amikor meghalt, egy- két napos. A szüleim nem is nagyon beszélnek róla, bár úgy látszik, elég jól kezelik mindketten.

- Ez szörnyű! Lett volna egy kistestvéred…

- Egy bátyám – feleltem. – Aki szétrúghatná a seggedet. – próbáltam vidámabb témák felé terelni a beszélgetést.

- Arra itt vannak a barátaid és a rokonaid, elég ez. De tényleg sajnálom. Megértem, hogy ez most előjött. Ez nem hülyeség, látod csak el kellett mondanod.

- De az… - néztem félre elszégyellve magamat. Olyan kellemetlen volt. - Aztán bemagyaráztam magamnak, hogy mi van, ha én is így járok.

- Na, látod, ezen felesleges volt magadat cukkolnod – simította meg az arcomat.

- A barátnőm most veszítette el a kisbabáját, a testvérem meghalt pár naposan. Ezek után azért egy nő elgondolkodik az ilyesmiken. – néztem rá kisírt szemekkel.

- Elgondolkodik és megbeszéli a párjával – tette hozzá. – Kicsim! – fogta kezei közé arcomat. –  Nem tudom neked megígérni, hogy ez nem fog előfordulni veled, de amíg nem vagyunk ott, a dolog küszöbén, addig ezen ne idegeskedj. Biztos vagyok benne, hogy ha gyerekeink lesznek, mind gyönyörű, egészséges baba lesz.

- Ha lesz… - feleltem halkan, félre fordítva a fejemet.

- Na, mit sumákolsz, halljam. – fordította vissza fejemet.

- Azt mondtad Krisztiánnak, nem tervezünk mostanában semmi ilyesmit. – feleltem szinte suttogva.

- Miért, talán tervezünk? – kérdezte elbizonytalanodva, majd halkan felnevetett. – Hát ezért vagy ilyen furcsa! Ahh… kicsim. – lehelt egy csókot az arcomra. – Azt csak úgy mondtam. Nincs semmi bajom Krisztiánnal, de most kezdjek el a volt pasiddal a családalapítási vágyaimról beszélni?

- Hát nem tudom… - válaszoltam bizonytalanul. – Akkor te nem… Nem gondoltad meg magad?

- Mégis mivel kapcsolatban? – kérdezte.

- Hát velem – mondtam. Mégis, miben másban?!

- Kis butusom – húzott a mellkasára. – Szeretlek, amióta megismertelek és szeretni is foglak, amíg csak élek.

***

Mielőtt Kittit meglátogattuk volna Bogival, leültem anyuval beszélgetni. Mikor kicsi voltam, de már akkora, hogy felfogjam a dolgok súlyát, mesélt a kisbabáról, akit elveszített. Arra a kérdésemre, mit kellene tegyek, hogy Kittinek könnyebb legyen, csak annyit mondott: legyek ott neki. Így hát Bogival elmentünk és támogattuk a puszta jelenlétünkkel és szeretetünkkel. Nem tudom, mit vártam igazából. Egy ágyban fekvő Kittit, kezdetnek. Ehhez képest egy nappaliban ücsörgő Kittit találtunk a házukban. Tamás jött elénk ajtót nyitni. Megköszönte, hogy eljöttünk, majd beljebb terelgetett minket. Szemén látszott, hogy nem sokat aludhatott az elmúlt pár napban.

- Hé, neked nem kellene ágyban lenned? – fordultam Kitti felé.

- Áh, nem. Az a betegeknek való meg a gyengéknek. – felelte. – Úgy ismertek, mint egy kis félős, gyenge nádszálvirágot? Nem! Én erős vagyok. Felépülök, nem hagyom el magamat. És lesz egy csomó gyerekünk. – nézett rá komolyan Tamásra.

- Hát persze hogy lesz. - lehelt egy csókot Kitti hajára.

- Pedig hoztunk sütit… a gyengélkedőnek. – jegyezte meg Bogi Kitti reakcióját lesve.

- Ah, akkor beteg vagyok… - tettette magát. – Remélem csokis! Kell a boldogság hormon.

- Minden oké? – kérdeztem komolyra véve a szót.

- Mit szeretnétek, hazudjak vagy az igazat mondjam? – kérdezte a sütit majszolva.

- Az igazat. – vágta rá Bogi.
Kitti letette a süteményt, majd megtörölte a száját egy szalvétában.

- Szarul és furcsán. – mondta. – Oké, tudjátok, milyen vagyok. Nagyszájú, hirtelen és mindenbe egyből beleélem magamat.

- Igen, valahogy hasonlóképpen jellemeznélek. – jegyezte meg Bogi egy halvány mosollyal az arcán.

- Mindenkinek eldicsekedtem, hogy szülők leszünk, aztán ez lesz. – pillantott a konyha felé, ahol Tamás próbált valamit ügyeskedni. Legalábbis nem felgyújtani a konyhát. – Először nem akartam felfogni, amit az orvos mond. Hogy elvesztettem a babát… Annyira abszurd volt az egész. Reggel még semmi bajom nem volt, Tamással a festékboltba akartunk menni, kiválasztani a gyerekszoba színét, aztán… Rosszul lettem. Az orvosok nem tehettek semmit érte. Azt sosem fogom elfelejteni, amikor elmondták. Az a furcsa, hogy nem éreztem semmi változást, tudjátok? Nem kellett volna éreznem, hogy valami nincs rendben? – kérdezte.

- Nem tudom, szívem. – fogtam meg a kezét, hogy érezze. mi ott vagyunk. 

- Ha az orvosok nem tehettek semmit, te sem tehettél volna. Az ilyesmi előfordul, most te voltál a szerencsétlen kiválasztott. – feleltem szomorúan Kitti kérdésére.

- Tudom… - mondta Kitti halkan, majd a konyha felé pillantott ismét. – Ő is szenved ám, tudom. Csak erősnek próbál látszani mellettem. Nem mer itt hagyni. Nem mintha azt akarnám, hogy menjen el, de egy kicsit ki kellene mozdulnia. Ez jól esett, hogy itt vagytok. Lehet rá is ráuszítom a haverjait.

- Ha szeretnéd, megkérem Dávidot, hogy vigye el… Sörözni. – mondtam, majd mind egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés. Habár egyikünk sem szívből nevetett abban a pillanatban mégis jó volt egy kis színt látni Kitti halvány arcán.

***

Mivel elhúzódott a Budapesten töltött idő, Bobby és Marcus fellépése ott lebegett a küszöbön. Bár, mint végül kiderült, egy héttel később léptek fel ténylegesen, mint ahogy Rob emlékezett. Ott akartunk lenni, már csak azért is, hogy találkozhassunk velük, így London előtt visszarepültünk Los Angelesbe. Nekem is hiányzott egy kis felvidulás, ez pedig az ő társaságukban biztosított volt.

- Kezdem úgy érezni, elegem van a repkedésből. – közöltem, miután landoltunk. – Lassan többet tartózkodunk a levegőben, mint a földön.

- Azért csak nem. Bár a szárnyak is biztosan jól állnának.  Ha nem akarsz, nem kell vissza mennünk még Londonba… - húzta el a száját Rob.

- De, akarok! – mondtam. – Lizzy már lestoppolt egy programra.

- Mi? Lizzy? De mire? És mikorra? – jött a kérdésözön.

- Énekel. E-maileztünk és megemlítettem, hogy még nem hallottam élőben, így meghívott az egyik fellépésére. Szóval mindenképpen el szeretnék menni. – vontam vállat. – Ja, és Sophie-ékkal is találkozhatnék, amíg te a barátaiddal.

- Külön vállunk? – kérdezte szomorúan.

- Nem, csak egy… Maximum két estére. – mondtam.

- Azt hittem nosztalgiázhatunk egy kicsit Londonban. – karolt át.

- Hát persze! – nyomtam egy csókot az arcára.

Mire hazaértünk egy felbontatlan boríték várt rám a postaládában. Szerződtettek egy sorozatnál a forgatókönyvíró csapatba. Már elfoglaltságom is volt. Rob persze velem örült, de még mindig nem értette, miért érdekel ez engem. Ragaszkodott ahhoz, hogy nekem filmek számára kellene írnom. Engem pedig fűtött a tettvágy, hogy új terepen próbálhatom ki magamat.

 Reggel arra lettem figyelmes, hogy egyetlen kéz sem karolja át a derekamat. Első gondolatom az volt, hogy odakint bagózik valahol, de nem találtam sehol sem. Végül a nappali kanapéján leltem rá egy tucat takaró alatt.

- Hát te meg? – nevettem fel a látványán. – Kiköltöztetted magadat mellőlem, vagy mi történt?

- Mih? Ém nehm kölhtöztem shehova seeem… hapci! – válaszolta. Így már világos volt. Beteg lett.

- Te megfáztál! – ültem le mellé a kanapéra.

- Neh, neh! Megh foglakh fertőzni! – tolt volna odébb, ha ereje engedte volna.

- Van lázad? – tapogattam meg a homlokát.

- Dem thudomh. - válaszolta. – Dem találtamh a lázmérőth.

- Dem találtadh, kicsim? Oh, szegénykém. – nevettem ki náthás hangját.

- Ne fhigurázzh kih! Dem vicces! Széth megy a fhejem! – forgolódott a takarója alatt.

- Jól van. Hozom a lázmérőt, meg egy fájdalomcsillapítót és irány a doktor.

- Nem kell dhoktorh! Dem vagyok betegh… vagyish az vhagyok, dhe jól leszek. – tiltakozott egyből.

- Majd ha ki tudod mondani rendes a dolgokat és nem lesz ilyen náthás a hangod, akkor maradhatsz, addig viszont orvoshoz mész.
Felszaladtam a lázmérőért és egy szem fájdalomcsillapítóért. Mire visszaértem a nappaliba már hűlt helyét találtam. A konyhába próbálkozott a vízforraló bekapcsolásával. Vajon hány féleképpen lehet lenyomni egy gombot?

- Te meg miben mesterkedsz? – támasztottam meg magamat a konyhaajtóban.

- Főzök magamnakh theát. – dörmögte.

- Hoztam fájdalomcsillapítót. – nyújtottam felé.

- Khöszönömh! – vette el, majd víz nélkül le is nyelte.

- Majd én megfőzöm, te addig öltözz fel. Elviszlek az orvoshoz.

- Dem kellh, khomolyan! Thea kellh, megh jól kialszom majdh magamath! – erősködött. – Ez mindigh megold mindent!

- És addig hallgassam a folyamatos trombitálásodat? – kérdeztem. – Csak rosszabb lesz.

- Nemh lesz!

- Az orrod hegyéig sem látsz, annyira taknyos vagy! – közöltem vele a tényeket. Már mérges voltam rá. Hogy lehet valaki ennyire makacs?!

- Ez, nem igazh, tégedh is thökéletesen lhátlakh. 

- Hát akkor…. Szenvedj! – hagytam rá.
Természetesen én ápoltam egész végig. Főztem neki jó forró teát, szépen bebugyoláltam minimum 3 takaróval, melléraktam egy 100-as zsebkendőt és néztem, ahogy szenved. Délután hoztam neki egy tucat gyümölcsöt, hogy valami vitamin is kerüljön a szervezetébe. Óránként esküdözött, hogy ő már jobban van, de sem a láza nem ment lejjebb, se egyébként nem javult az állapota. Miután harmadik napja nézhettem az előadását, betelt nálam a pohár. Főleg, azért, mert lassan, én is kezdtem érezni, hogy kapar a torkom, főleg azért, mert már egy doboz fejfájás csillapítót megevett, de a feje még mindig fájt.

- Most már hajlandó vagy elmenni a dokihoz?- kérdeztem.

- Igenh. – felelte leszegett fejjel. – Hasogat a fejem.
A doktor kimondta a diagnózist: arcüreggyulladása volt.

 - Gratulálok, olyan vagy, mint egy nagy gyerek! – szidtam le miután hazaértünk. – Mostantól az lesz, amit én mondok, hogy meggyógyulj!

- Rendben van. Te irányítasz. – mondta. – De most aludhatok? – kérdezte egy hatalmas ásítást elnyomva az ágyban.
Amíg ő aludt én mellette ültem és őriztem az álmát. Nagy gyerek. De legalább a gyógyszer nem csak meggyógyította, ki is ütötte. Csend volt, így írtam.

Két nap múlva elmúlt a láza, sőt hőemelkedése sem volt. Bőszen állította, ő már nem beteg, mehetünk a fiúk fellépésére. Legalább a hangja rendbe jött, nem tudtam mivel kifigurázni.

- Egy frászt! – vágtam rá. – Beteg vagy, itthon maradunk. Szépen kettesben. – közöltem vele a bírálatot. Még csak az hiányzott, hogy még jobban beteg legyen.

- Úgyis megváltozik majd a véleményed! – esküdözött nekem.

- Azt szeretném én látni! – szóltam utána a fürdőbe menet.
Kora délután küldeményérkezett- egy közepes méretű csomag - Rob nevére.

- Mi ez? – kérdeztem. –Valami szupertitkos forgatókönyv? – kaptam ki a kezéből a csomagot kíváncsiskodva.

- Aki kíváncsi… - vette vissza a nevére érkezett küldeményt, majd gondosan kibontotta.

- Háhá, mondtam én, hogy valami forgatókönyv. – kiáltottam, amint megláttam, hogy egy jó nagy adag papírtömböt rejt a csomag.

- Hát erre ráfáztál. – mondta, majd lerakta elém az asztalra.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül. – Olvassam el, mondjam el a véleményemet? - kérdeztem. Minden olyan forgatókönyvet, amit végig tudott olvasni, vagyis amiben látott némi fantáziát, nekem továbbította. Néha már herótom volt a forgatókönyvek olvasásától. Persze voltak kivételek, amikor felüdítő érzés volt olvasni őket. Ezeket többnyire el is vállalta. Kivételes, döntéshozó helyzetben voltam.

- Olvasd el és mond el, mi a véleményed. – kérte.

- Oké. – feleltem. – Majd később elkezdem. Most fáradt a szemem.

- Inkább most. Csak nézz bele. – kérte.

- Hát, jó. Ha már ennyire sürgős. – sóhajtottam, majd kezembe vettem a lapokat.
Csak kezeim közé kerülve vettem észre, hogy a lapok nincsenek összefűzve, mint egy forgatókönyvnél szokás volt.

- Hát ez meg? – néztem rá csodálkozva, mire fejével a lapok felé bökött, jelezve, hogy olvassak csak. – Ez nem is forgatókönyv! – emeltem fel a fejemet.

- De nem ám. – válaszolta mosolyogva.

- Nyilatkozat? – olvastam fel hangosan a lap tetején lévő betűket. – Oké, mi ez?

- Csak olvasd! – szólított fel.
Olvastam, olvastam, de felét nem értettem. Ilyen paragrafus, olyan bekezdés. Nem vagyok én jogász!

- Oké, leszel szíves elmondani, mi is az, amit olvasok, vagy el kell vinnem egy jogászhoz, hogy megtudjam? - kérdeztem.

- Ahh. – sóhajtott fel, miközben elvette kezemből a lapokat és az asztalra helyezte. – Ez egy nyilatkozat, amiben engedélyt adsz a Paramount stúdiónak a forgatókönyved felhasználására, vagyis a megfilmesítésre. Ez a papír, pedig a szerződés. Ez pedig feljogosít arra, hogy…. basszus ezt elfelejtettem… - mondta. Mondta ő még tovább is, de az agyam már a felhasználás körül leállt.

- Hogy mi van?! – fakadtam ki belőlem a kérdés. Felálltam és egyenesen a hűtőszekrényhez mentem, hogy kivegyek belőle egy üveg hideg ásványvizet. Rob ott loholt a sarkamban, megvárta, amíg magamhoz térek, majd folytatta.

- Ha ezekkel a feltételekkel egyetértesz, amik ide le vannak írva, akkor itt kell aláírnod. – mutatott a lap alsó kis csíkjára.

- Ha mikkel értek egyet? – kérdeztem továbbra is kábán. Miről beszél ez? Megkergült?

- Azt mondja: hozhatnak apróbb változtatásokat, de a fő szálat nem piszkálhatják; a rendező blah… blah… a stáb tagjainak kiválasztásába nincs beleszólásod és az ilyenkor szokásos maszlag. - foglalta össze röviden a lényeget.
Gondolom azt várta volna, hogy szólok valamit, de én meg se nyikkantam.

- Oh és ez itt – lapozott kettőt a szerződésben – az összeg, amit kapsz cserébe, hogy az övéké lehet a forgatókönyv megvalósításának joga.

Na, amikor a papírra néztem kitágult a szemem.
- Hűű, de sok nulla… - leheltem halkan, majd megráztam a fejemet, hátha ezzel kicsit magamhoz térek, majd kérdőre vontam. - És most áruld el nekem, mi a fenét műveltél Robert Pattinson?!

- Rendben. Készültem erre, szóval az úgy történt… - kezdte volna a beszámolóját, de én a tényekre voltam kíváncsi.

- A lényeget!

- Oké, akkor röviden. Odaadtam egy ismerősömnek, hogy mondja el róla a véleményét, ő odaadta egy másik ismerősének, aki történetesen Kenneth Branagh, neki megtetszett és így került el a Stúdióig. Nekik pedig kell a film, kellesz te. Ennyi. – mondta. – Mérges vagy rám?

- Úgy pár másodperccel ezelőttig kicsit az voltam. – leheltem. -  Azt mondtad Kenneth Branagh? Kenneth Branagh?! Kell egy szék… - tapogattam kezemmel a levegőt - … több szék kellene a konyhába. – mondtam, mikor végre már biztonságban voltam az összeeséstől.

- Értettem, feljegyzem. – válaszolta egy nagy vigyorral az arcán. – Na, mit mondasz? – kérdezte.

- Várj már egy kicsit! – kértem. – De türelmetlen vagy! Most közölted, hogy egy nagy stúdió meg akarja csinálni az én kicsikémet Kenneth Branagh keze alatt. Levegőt sem kapok, nem hogy írni tudjak!

- Jobban reagálsz, mint vártam. – jegyezte meg somolyogva.

- Őszintén hány embert kellett megkenned ezért? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve, hogy lássam, mikor mond igazat.

- Őszintén egyet sem. Miután megutaztatták maguk között az anyagot, Kenneth felvette velem a kapcsolatot, hogy beszélhessen veled a stúdió. Tudtam, hogy ki fogsz akadni, de azt sem akartam, hogy a Craiges incidens után pórul járj, így az ajánlatukat átnézettem az ügyvédemmel. Minden rendben van. Elfogadhatod. Szeretném, ha elfogadnád! – nyújtotta kezembe az aláírandó papírt egy toll társaságában.

- De ez… rettentő sok meló. – sóhajtottam. – Átdolgozni, átbeszélni... Mert ennyi beleszólási jogom lehet, ugye, beszélhetnék a rendezővel.

- Hát persze, hogy beszélhetsz vele. Sőt! Nagyon szeretne veled találkozni.

Kezeim remegve nyúltak a toll felé.
- Ahh… De én már olyan jól elképzeltem a fejemben az egészet. Meg voltak a szereplőim. Ha most nem ők lesznek, nem lesz az igazi. – sóhajtottam szomorúan.

- De kis telhetetlen valaki! Biztos vagyok benne, hogy meghallgatják az ötleteidet, amíg azok a földön járnak. – nevetett.

- Beszélni fogok Kenneth Branagh rendezővel! – kiáltottam boldogan, majd szinte szabályszerűen ráugrottam. Annyira boldog voltam. Gyorsan aláfirkantottam a papírt, majd össze-vissza puszilgattam az arcát, ahol csak értem.

- Hé, hé! Az előbb még beteg voltam, rémlik?

- Nem érdekel, szeretlek a bacilusaiddal együtt. Köszönöm, hogy nem engedted a fiók alján porosodni. Köszönöm, hogy hajtasz előre. Nem érdekel, mit irkálnak az újságok, tudom, hogy azért csinálod, mert jót akarsz nekem.

- Ez mind így van. – bólintott rá hevesen minden szavamra.  –Akkor ma már van okunk elmenni a fiúk fellépésére. Ünneplünk! Látod, mondtam, hogy nem fogsz tiltakozni! – húzott szorosan magához, hogy egy forró csókot lehelhessen az ajkaimra.

A fiúk, Bobby és Marcus fergeteges bulit tartottak. Ketten még nagyobb showt nyomtak a színpadon, mint önállóan. Nagyon jó volt a hangulat. Csupán attól féltem Rob, mikor ájul be az asztal alá, de ha már annyira győzködött, hogy jöjjünk el engedtem neki. Meg aztán volt mit ünnepelnünk. A helyiség egyik hátsó zugába fészkeltük be magunkat, próbáltunk észrevétlenek maradni. Na vajon ez mennyire lehetséges, ha éppen az ember barátai fellépésén van és pár órával korábban kapta meg élete talán egyik nagy lehetőségét? Semennyire!

- A következő számot közösen küldenénk egy barátnak, aki itt rejtőzködik valahol. Ma kapott egy hatalmas ajánlatot. Gratulálunk neki! – szólt bele Bobby a mikrofonba.

- Azért ne felejtsd el két jószívű ismerősödet! – tette hozzá Marcus is a magáét.

- Tudják, hogy kell elrontani az ember inkognitóját, mi? – jegyezte meg Kate mellettem. Egész jó fej volt, végre volt alkalmunk többet beszélgetni. Összeillettek Bobbyval, ez most még jobban világossá vált számomra. Kateben is ott volt az a kis lököttség, ami Bobbyban is meg volt, de ugyanakkor ő tudott igazán komoly is lenni. Rob nem sokat szólt az este alatt, a világért sem vallotta volna be, hogy majd szétmegy a feje, de tudtam a mozdulataiból. Amikor viszont menni akartam, nem lehetett elmozdítani az asztaltól.
Kate is megkapta a maga számát Bobbytól. Olyan aranyosan pirult el mellettem, amikor Bobby róla beszélt, hogy tudtam tényleg szeretik egymást, ez most nem az a múló szeszély, mint Bobbynál szokásos volt.

- Nehogy kimaradjon egy fontos ember is a sorból, ha már embereknek ajánlgatunk számokat ma este. A következő szívem hölgyének megy. Ez egy új szám, még friss csak pár napos, szóval nézzétek el nekem, ha elrontom a szöveget. – jelentette be Bobby a következő számát.
Miközben Bobby énekelt Marcus odajött az asztalunkhoz. Ez nagyobb mutatvány volt, mintha Európában lettünk volna, de sikerült neki. Bár mire odaért szinte mehetett is vissza, arról nem is beszélve, akinek még nem tűntünk volna fel, már az is tudta, hogy ott vagyunk. A koncert előtt nem tudtunk beszélni így mindenkit körbepuszilt, kivéve persze Robot.

- Héé, de szarul nézel ki! – jegyezte meg, miközben kezet fogtak.

- Ő éppen nem beteg. – világosítottam fel a helyzetről.

- Ááá, az a legjobb. Majd te kigyógyítod szegénykét. – lökött játékosan oldalba.

- Remélem nincs harag a kis dalunk miatt. Nina kotyogta el a hírt. – mutatott a bűnös személyre védekezőn.

- Persze fogd rám az egészet! – bújt ki Patrick öleléséből, amíg kikérte magának a puszta feltételezést is, hogy ő lenne a hunyó, majd rögtön vissza is bújt Patrick karjai közé. Látván a körülöttem lévő boldog párokat, igaz Kate párja éppen a színpadon volt, jó érzés fogott el. Minden rendben volt. Nos persze jobb lett volna, ha Rob nem beteg, de nem lehet minden tökéletes. A lényeg, hogy mind együtt voltunk, jól éreztük magunkat. A legfontosabb pedig, hogy szerettem a mellettem ülő férfit, ő pedig viszont szeretett, még ha jelenleg nem is a szerelemtől csillogtak úgy a szemei.

Kicsit becsiccsentve távoztunk a helyszínről, legalábbis ami engem illet. Menet közben pár fotós keresztezte az utunkat, akiket pár kedves szóval el is zavartunk melegebb tájakra. Rob, szegényem tényleg rosszul nézett ki, gyanítottam, hogy ennek a kiruccanásnak erős visszaesés lesz a vége, úgyhogy amint hazaértünk egyből dugtam is be a jó meleg ágyikóba.

***

Kérlek titeket tiszteljetek meg a véleményetekkel! :))