59. fejezet - Eltűnt az Idő, csak Ő maradt

Sziasztok!

Íme péntek, itt a fejezet. Nem igyekeztetek érte, de sebaj. Nekem szünetem lesz és nektek?  Persze más programom is van :/ de egy két fejezet beleférne. Mit szóltok?
Aki esetleg nem látta--> Cosmopolis traiser trailer, (kicsit kedvelem Cronenberget)
Köszönöm a pipákat és a kommenteket. :) <3 Pótlólag is válaszolok, ha nem bánjátok.

Holdfény: Ilyenkor én is vigyorgok ám, mikor írom. :$ Ajándékok: Rob persze megteheti, de a nyaraló nem csak Em tulajdona, hanem közös. ;) A barátos kérdésedre: lesz is, meg nem is tudom. :P Most mondanám, hogy ne tanulj annyit, de az milyen lenne már... csak egészséggel! :P
Timi: Kocsis nap egy Odaát rész nézése közben ugrott be. Örülök, hogy tetszett. :)
Judit: Köszönöm a dicséretet. :$ Jól megleptél! Ilyet sem hallottam még, hogy valaki nem az elejéről olvas egy történetet. Remélem a kezdeti fejezetek is elnyerik majd a tetszésedet. Örülök, hogy idetaláltál! :)
Breeco: Ez a Manner majszolás... bajban leszek, most szünetben fénypostával kéred majd az adagodat, vagy hogy legyen?
csibimoon: Beli nagy gazember ám, mint a gazdája. :P Craiget mindenki rühelli, yeah! A tipped a telefonhívásra.... bíííp, majd elolvasodm hogy jó-e. :)
a.n: Remélem azóta meggyógyultál! :)) Jaj, úúgy élvezem, hogy én tudom ti meg nem. De esküszöm amikor olvasom a találgatásotokat, akkor ugranak be a legcifrább gondolataim. Nem mindig vagyok gonosz, de egyből a legrosszabbra gondoltok. XD
Csez: Hát hol élsz te? :P Megártott neked a sok London az van, elárulom. Megrészegített az ottani... várjunk, mi is? Nem lett meg a 10 :( egy próbát megért, máskor nem kell próbálkoznom. DE ennek az 5nek jobban örülök, mert tudom h. ti nem kényszerből írtátok.


Jó olvasást!

Puß
Gitka
***
„Eltűnt az Idő, maradt csak Ő,
harang nem csendült, óra nem vert,
jelen volt a múlt és jövő,
és izzott az egész terem, mert
eltűnt az Idő, maradt csak Ő.”
/Louis Macneice/

- Hello csajszi! – hallatszódott a telefon végéről. El kellett tolnom magamtól a mobilt, hogy valami még maradjon a dobhártyámból.

- Jó reggelt! – ásítottam bele a telefonba.

- Oh, basszus felkeltettelek? Ne haragudj! Jaj, annyira régen beszéltünk és annyi minden történt azóta. Ugye tudod, hogy ki vagyok? Vagy már el is felejtettél? Mondjuk, nem csodálnám. Tudom, tudom eltűntem. De te is! – fedett meg a hang a telefon túloldaláról. Aztán csak mondta, mondta és mondta. Ha nem írta volna ki a telefon a nevét, akkor is pontosan tudom, kivel beszélek. Csak egy valaki képes ilyen sokat beszélni: Kitti. Szóbomba volt még mindig, a házasság semmit sem javított ezen a tulajdonságán.

- Ááá... nem vészes. Mi újság? Nyugi, nem szaladok el sehova, lassan is mondhatod! – kértem tőle.

- Oh, akkor jó. Bocsi… - mondta. – De nem tudom máshogy elmondani, szóval így mondom: babánk lesz! – sikkantott bele újra a telefonba. Időm sem volt eltolni a mobilt, lefagytam egy pillanatra.

- Óh, te jó ég! Ez fantasztikus! Gratulálok!

- Köszi! Még nem igazán fogtuk fel. Most mindenkit feltelefonálok a nagy hírrel! Annyira boldog vagyok! Majd még hívlak jó? De még egy csomó mindenkinek el kell újságolnunk… Na, sziaaa! – azzal letette.

- Ki volt az hajnalok hajnalán? – dörmögött mellettem a párna alól Rob. – Olyan hangja volt, mint egy rikácsoló madárnak. Inkább szörnynek…

- Kitti volt az.

- Oh, Kitti. Akkor visszaszívom az egészet. – bújt fel a felszínre. – Felőle rég hallottál, nem? Elég gyorsan lerázott. – gondolkodott el.

- Igen, de azt hiszem nem nagyon volt magánál. – nevettem fel, majd gyorsan hozzá bújtam a takaró alatt.

- Mi lenne, ha odautaznánk? Budapestre, aztán Londonba is beugorhatnánk.

- Most komolyan? Rendben, mikor indulunk? – Nyomtam magamat ülő helyzetbe, hogy lássam, tényleg komolyan gondolja-e.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire lelkes leszel…

- Már hogy ne lennék? Mindig szeretek hazamenni. Akkor találkozhatnék Kittivel, Bogival, Dáviddal, a szüleimmel, a rokonokkal. – soroltam szorgalmasan a listát.

- Akkor ez egy hosszú látogatás lesz! – nyomott egy csókot a fejem búbjára. – Mellesleg mit akart?

- Oh, ja igen… az. Úgy néz ki, babájuk lesz.

- Baba? Hűű, hát az… az komoly vállalkozás. – mondta. Mintha eltöprengett volna valamin, még a fejét is elfordította.

- Az. – feleltem. Nem tudtam eldönteni, csak a képzeletem játszik velem, vagy hirtelen valóban kényelmetlenné vált a helyzet. Most hogyan kellene ezt lereagálnom?

- Akkor főleg haza kell utaznod! – tért vissza az elkalandozásából. Mit nem adtam volna azért, ha tudom most mi is az álláspontja ezzel a dologgal. Furcsa helyzet volt. Idáig mindig az élt bennem, hogy várnom kell még, amíg minden sínen lesz a karrieremmel. Csak hogy jelenleg nem volt munkám és nem is hiányzott az újság. Mióta visszajöttünk új ambícióim lettek. Ki akartam próbálni valamit, amit eddig még nem csináltam. Kitaláltam, hogy sorozatoknak írok forgatókönyvet. Persze, ez nem annyiból állt, hogy én kitalálom, és valaki rögtön fel is fog venni. Keresni kellett, hát kerestem. Irkáltam minden csatornának, aki állást hirdetett és vártam a válaszborítékokat. Rob nem volt annyira lelkes, mint én:

- Nem tudom… a sorozatokat nem fogadják el annyira a filmesek, nem?

- Ez igaz volt akkor, amikor még nem álltak ilyen remek emberek a sorozatok mögött. Ma már ez nincs ilyen élesen jelen. Nézd csak meg, kik kaptak Golden Globe-ot. Ott van például: Kate Winslet, Claire Danes, Steve Buscemi…soroljam még?

- Ennyivel megelégszem, tudom, hogy tudnál még. – nyomott egy csókot a hajamra. – Én csak azt mondom, jó vagy a filmekben, a sorozat nem jelentene visszalépést?

- Visszalépést? Hmm… az egyik forgatókönyvemből filmet csináltunk Dáviddal, a másikat most csinálja egy tehetséges rendező Magyarországon, egy csomó a fiókom alján várakozik, még mindig írok az otthoni lapba a fiúknak. Nekem van jelenleg munkám, neked? – kérdeztem.

- Eeez most övön aluli volt! – felelte.

- Mert válogatsz.

- Baj, hogy keresem az igazit? – kérdezte.

- Nem az nem baj. – feleltem. – De ha túl sokat hagysz ki, az sem jó. És már találtál volna jó pár forgatókönyvet, ha valami nem tartana vissza. Mégis mi tart vissza? – kérdeztem.

- Semmi! – vágta rá egyből. Túl gyors válasz volt ahhoz, hogy tudjam, valami sántít.

- Édesem, ugye elmondod, ha valami visszatart… - kezdtem.

- Persze, hogy elmondom. – jött a felelet ismét túlságosan gyorsan. Csak tudnám, mi baja van?!
Egy tucat forgatókönyvet átnyálaztam én is azok közül, amiket Steph hagyott nálunk. Voltak benne jók és kevésbé jók is. Igaz, hogy a tökéletesre én sem bukkantam, de volt köztük olyan, amit el tudtam volna képzelni, ahogy eljátssza. Egyre többször hiányzott a forgatás, a nyüzsgés, ahogy mindenki szaladt a dolgára. És az, hogy lássam, ahogy átvedlik egy másik karakterré. Közben egy Breaking Dawn promóciót is letudtunk, egy hónap szenvedés. Már nagyon vártam, hogy vége legyen! Amíg ez az imádat a tinilányok részéről ilyen intenzíven tart az újságok kereszttüzében élünk, ezzel tisztában voltam. Persze, most is megkaptuk, hogy nem mentem el vele a premierre… Hiányzik az nekem, hogy azt hallgassam, amint lányok ezrei sikongatják az én pasim nevét?! Élvezné, ezt bárki is? Hát, nem, köszi, kihagytam. Ő megértette, sőt, mintha lett volna valami a szemében: kérlek, ne gyere, nem kell ezt az őrületet látnod. Én voltam a meglepetés a premier után tartott afterpartikon. Oda természetesen elmentem vele, mint ahogy az összes helyre, ahova a promó útja szólította. Csupán nem jelentem meg a nyilvánosság előtt. Az interjúk, közönségtalálkozók után vártam a szállodákban, a premierek után pedig találkoztunk az afterparti helyszínén. Nem én voltam az egyetlen barátnő, aki nem jelent meg minden helyen, ahol csak lehetséges volt. De én voltam, azaz mi voltunk az egyetlen pár, akit a média jól kitárgyalt.
Most már úgy éreztem ideje lenne kicsit csillapodnia a hisztériának. Neki pedig már nagyon elege volt az egészből. Habár sosem mondta ki hangosan, előttem nem panaszkodott róla, láttam a mozdulatain, hogy kínlódik, egy- egy promóciós interjú alkalmával. Sokkal jobban érezte magát azokban a szerepekben, amik a Twilight-tól függetlenek voltak. Így volt ez a Cosmopolis-szal is. Bár minden nap elfáradt anno, de láttam rajta, hogy élvezi. Persze Edward alakítását is élvezte ő, csak új dolgokra volt szüksége. Most is erre lett volna, valamire, amit még nem csinált sosem. Ezt nem találta az eddig olvasott forgatókönyvekben. Az egyik partin megjelent jó pár Cosmopolis-beli színész társa is. Így alkalmam volt kicsit beszélgetni azokkal is, akikkel eddig még nem volt. Emlékszem, amikor elsőre megláttam Sarah Gadont, azt gondoltam: wow, ez a csaj szép. Mint minden nőben, bennem is ott élt mélyen a féltékeny barátnő, de Sarah szerencsére már férjnél volt. Fellélegeztem. Meg aztán minek izgulnék feleslegesen, amikor tudtam, de ami a lényeg éreztem is, hogy Rob szeret engem.
Féltem, hogy az afterpartik világa nem egyezik meg az enyémmel. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy szőke modell tyúkok lepik el ilyenkor a rendezvényeket, ezzel szemben közel szimpatikusnak tűnő hölgyemények díszelegtek a pasik oldalán. Én is köztük voltam. Persze, amikor megosztottam múltbéli elméletemet Robnak ő rögtön tiltakozott.

- Én inkább úgy látom, hogy sok középszerű nő van ma este jelen, de te a közelükben sem vagy. Messze túlszárnyalod őket, gyönyörű vagy! – bókolt.

Először szokatlannak éreztem a szituációt, ahogy kisestélyimben állok Rob mellett, aki karjait szorosan körém fogva folytat beszélgetést mindenféle ismert és kevésbé ismert emberkével. Idáig, ha párként mentünk valahova, akkor a barátaink körében voltunk. Ez annyit jelentett, hogy valami kis kocsmában, eldugott helyen iszogattunk, beszélgettünk, a fiúk zenéltek és közben mindannyian jól szórakoztunk. Persze voltunk már együtt premiereken és Steph jótékonysági buliján a kezdetekkor, de az merőben eltért ettől.

- Oh, hello! Azt hiszem még nem találkoztunk személyesen. Mara, Mara Pêcheur. – lépett mellénk egy nő, éppen csak miután magunkra maradtunk. - Reméltem, hogy pár percig beszélhetnénk. A francia Vanity Fair - nek dolgozom.

- Reméltem, hogy ma a munka nem kerül szóba… - kezdte Rob.

- Ezt úgy érti, hogy mond csak nyugodtan. – javítottam ki gyorsan. Emlékeztem erre a névre. – Nem te készítettél véletlenül nem rég egy interjút Baz Luhrmann- nal?

- De, igen. Sikerült elkapnom a The Great Gatsby forgatásán. Nem hittem volna, hogy bárki is elolvasta. – mondta elfojtva egy szerény mosolyt. Ez igen ritka volt az újságírók körében, akik, köztük én is, hajlamosak azt hinni, hogy egy –egy irományuk világokat tudna teremteni.

- Te pedig, ha nem tévedek… bevallom eléggé felkészültem, remélve, hogy összetalálkozunk – fordult Rob felé – Craig Lyod mellett dolgozol a Varietynél. A Koszorúslányokról írt kritikád… szívemből szóltál.
Nem tudtam, csak a szokásos puncsolást hallottam a szájából, vagy komolyan gondolja. Szimpatikus volt így megkockáztattam némi őszinteséget.

- Ami Craiget illeti, szétváltak útjaink.

- Akkor a legjobb dolog történt veled! Az a pasi…. mekkora egy öntelt seggfej, ha mondhatok ilyet.

- Mondhatsz. – mosolyogtam. Jó fej volt.

- Én is nála kezdtem. Hidd el, a legjobb ajánlólevél, amit tőle kaptam, hogy kirúgott. Volt egy kis nézeteltérésünk, hogy úgy mondjam…

- Nézeteltérés? – kapcsolódott be Rob is a beszélgetésbe. Jó pár napja nem hagyott békén a Craig témával. Nem akarta, hogy ennyiben hagyjam a dolgokat. – Úgy érted, plagizálásos nézeteltérés? – húzódtak kérdőre szemöldökei. Ismertem ezt a nézést, mint egy nyomra bukkanó nyomozó.

- Várj, na ne! Kitalálom: kutattál neki, erre a saját neve alatt adta ki a cikkedet. Talált? – kérdezte. – Tipikus. – legyintett.

- Csak nem…? – kérdeztem szájtátva a csodálkozástól. Oké, mekkora arra az esély, hogy találkozom egy ugyanígy járt újságíróval?

- 5 éve történt. Mindenki isteníti, de csak azok tudják, milyen, akik dolgoztak már vele. Páran közülünk pedig még jobban ismerik… és most nem a perverzségeiről beszélek. Mondanám, hogy ne hagyd magad, de kár próbálkozni. Mindig lesz egy főnök főnöke, aki leállítja az ügyet, ha beperelnéd. Szépen elsimítják és kész.

- Nem akarok nekimenni, beszéltem vele, elég volt.

- Szerintem nem kellene hagynia. – szólt közbe Rob.

- Ha elfogadsz egy vadidegen embertől egy tanácsot, a legjobb, ha rögtön úgy kezded minden állásodnál, közlöd: Craig kirúgott.

- Nem hiszem, hogy ez eredményes lenne…. – válaszoltam kételkedve.

- Ugyan! – legyintett. – Szerinted én hogy kerültem a Vanity Fair-hez? Közöltem, hogy Craig Lyod kirúgott és már bent is voltam. Az egy dolog, hogy a titkárnői mind szőke, buta libák, de az újságíróit megválogatja. Tudják, hogy aki egyszer bent van nála, az jó.

- Hát, akkor köszönöm a tanácsot. Bár most nem csábít annyira vissza az újságírás. – mondtam.

- Megértem. – mondta. – Viszont, most én leszek a rámenős újságíró a bulin. Úgy tudom, most éppen nem dolgozol semmin Rob, viszont biztos vagyok benne, hogy sokan kíváncsiak lennének rád egy interjú erejéig. – fordult a figyelme Rob felé.

- Nem szívesen beszélek a magánéletemről. – pillantott rám a szeme sarkából.

- Persze, nem is lennék rámenős. Nem sok színésszel találkoztam, aki szívesen beszélt volna róla. De ha nem csepegtetsz róla, elég sok baromságot ki tudunk mi találni a szakmában. – mosolygott.

- Ezt a vallomást kérhetném írásba? – kérdezte Rob. – Elővenném, majd a jövőben, ha ismét kijön valami valótlan a lapokban.

- Ezt senki sem adja neked írásban, bocsi. A szakma része, azt mondják… Szeretnék egy valódi interjút készíteni veled, komolyan. Semmi túlzás, ködösítés. Átolvashatod mielőtt nyomtatásba adom, teljes felügyeletet biztosítana az újság. Semmi nem menne ki, amit nem okéztál le.

- Nem is tudom… - túrt hajába Rob.

- Ne mondj még nemet, se igent. – mondta, majd egy névjegykártyát húzott elő a táskájából. – Gondold át, vagyis gondoljátok át és hívj, kérlek!

- Rendben. – vette át a kis papírdarabot.

- Bocsánat, hogy így rohantalak le titeket, sajnos még nem vagyok olyan nagy szám, hogy más úton el tudjalak érni. – kért elnézést Mara. – További jó szórakozást a partin!
Azzal, amilyen hirtelen jött el is ment.

- Hát ez is meg volt. – csúsztatta zsebébe a névjegykártyát.

- Fel kellene hívnod. – mondtam.

- Minek? Hogy azt írja, amit akar? Dehogy!

- Az előbb ígérte meg, hogy az igazságot írja meg.

- Pontosan azután, hogy elismerte mindannyian ferdítenek a sztorikon. – mutatott rá a problémájára.

- Na és akkor? Eggyel több valótlan cikk számít még? Nekem szimpatikus volt. – rántottam vállat.

- Nekem is, de ez nem jelenti azt, hogy el hiszem amit mondott. Mennyi volt ennek az esélye már? – mutatott rá a véletlenszerűségére a szituációnak.

- Utánanézek, és ha tényleg Craignél volt, akkor felhívod, megegyeztünk?

- Hát, rá tudnál bizonyos módszerekkel bírni…- suttogta a fülembe, miközben kezei egyre lejjebb és lejjebb kalandoztak a hátamon.

- Rob! – csaptam le a kezét.

- Oké, oké. – vigyorgott. – Megegyeztünk.

- Majd otthon azért még meggyőzlek…- suttogtam vissza.

A promónak egyetlen egy előnye volt: közelebb kerülünk Magyarországhoz. Persze ide nem terjedt ki, de Berlin akkor is közelebb volt, mint Los Angeles. Így Berlinben kivételesen valóban magára hagytam, hogy előre utazzak. Amint letudta kötelezettségeit, utánam jött. Addigra már volt alkalmam találkozni Bogival és Kittivel is. Kitti persze olyan volt, mint akit felhúztak. Annyi mesélnivalónk volt egymásnak, hogy végül náluk aludtam, mert hajnali fél 2-kor ébredtünk rá, mióta is folyik a beszélgetésünk.

Bogi nagymamája szerencsére rendbe jött, úgy mászkált már a városban, mintha semmi sem történt volna. Bogival végül egy pesti kis kávézóba ültünk be. Hajdani törzshelyünket éppen átépítették, így kénytelenek voltunk más helyet keresni. Nehéz volt, de találtunk egyet. Utoljára akkor voltam ezen a helyen, amikor Rob még itt forgatott. Innen nézve, mintha ezer éve lett volna…

- Képes voltál ott hagyni Berlinben? – csodálkozott Bogi. – Na, akkor megint megkapjátok a sajtótól…

- Ott. – feleltem. – Most hagyjam, hogy a sajtó irányítsa az életemet? - kérdeztem vissza.

- Igazad van, azt nem szabad. – mondta. – Örülök, hogy minden rendben van. Kivéve persze az állás dolgot… De gondolj bele: Kittiéknek babájuk lesz, te és én is megvagyunk szerelmi téren. Ez így most jó!

- Gondolod, hogy innen már csak felfelé visz az út?

- Hát persze! Én megkapom az állást, amit megpályáztam, te is kapsz egy szép kis állásajánlatot. Aztán jöhet a többi dolog…

- Mint például? – kérdeztem.

- Ugyan már, tudod, mire gondolok! Férj… gyerekek és minden rózsaszín maszlagos dolog, amivel a mesékben etettek minket.

- Uhh…na várj, Gábor megkéri a kezed? – kérdeztem mosolyogva.

- Mi? Dehogy! – kérte ki magának.

- De hát azt mondtad…

- Azt mondtam majd… egyszer… mindenesetre később. Te jó ég! Ha most megkérné a kezem, szerintem egyenesen egy másik pszichológushoz menekülnék ijedtemben! - nevetett. – Miért Te?

- Én? Mit én? –kérdeztem.

- Te! Hogy reagálnál, ha megkérnék a kezedet? – kérdezte.

- Jaj, ne nevettess! – kértem már kacarászva.

- Komolyan kérdeztem. Mit reagálnál rá?

- Azt kérdezed – hajoltam közelebb hozzá, nehogy valaki meghallja, miről beszélünk – mit szólnék, ha Rob megkérné a kezemet?

- Pontosan ezt kérdezem.

- Hát… gondolom a frász törne rám, talán nem ájulnék el, de az biztos, hogy a lábam a földbe gyökerezne.

- És mit válaszolnál neki? – kérdezgetett tovább.

- Azt hiszem… én… azt válaszolnám, hogy… azt válaszolnám, hogy: igen. – feleltem a kérdésére, de ugyanakkor magam is megdöbbentem válaszomon.
Mindig azt mondtam, majd amikor kész leszek, de most… most hirtelen: kész voltam.

- Hát… hűha, azt hiszem. – mondta. Már ketten voltunk, akiket meglepett a válaszom.

- Most mit csodálkozol ennyire? – kérdeztem.

- Tudom, hogy szereted. Tisztában voltam a helyzet komolyságával, csak nem tudom… így kimondva… sokkolt. Tudod, amikor rájössz, hogy a legjobb barátnőd komolyan hatalmas távolságokra fog új életet kezdeni.

- De hisz már új életet kezdtem, de ebben is ugyanúgy ott van a helyed – mondtam. – És lehetek akár a föld másik oldalán, Te akkor is a legjobb barátnőm leszel.

- Mindig, amikor vissza jössz, akkor ébredek rá, milyen rossz ez így, de hagyjuk ezt a témát. A fennmaradó időben hanyagoltuk a szomorú dolgokat, csak a pozitívumokra koncentráltunk. Vagyis jól kibeszéltük a pasikat a hátuk mögött.

Egyedül Dáviddal nem tudtam addig találkozni, amíg Rob Berlinben volt, mivel éppen Franciaországban tartózkodott a következő két napban is. És persze ott voltak még a rokonok. Úgy tűnt, akárhányszor hazajövök, ők mindig akarnak belőlem egy falatot.
Hazalátogatni remek ötlet volt. A Los angelesi nyüzsgés után felszabadító érzés volt a nyugalom, ami innen áradt. Gondoltuk nem szólunk arról, hogy jövünk, inkább jól meglepjük őket. De így, hogy Rob csak később csatlakozott hozzám, inkább bejelentkeztem. Szüleimmel töltöttem a fennmaradó időt, amíg meg nem érkezett, aki a legjobban számított: Rob.


- Örülünk nektek! – mondta anyu. – Mit terveztek, amíg itt lesztek Magyarországon?

- Hát gondolom ma átcuccolunk egy szállodába kezdésként. – néztem kérdőn Robra. – Szálloda? – kérdeztem, hogy ő is értse, bár meglepő módon egész jól értett magyarul, beszélni az viszont csak szavakat. Na, meg káromkodni! Azt betudom Bogi és Dávid lököttségének.

- Maradhatunk, ha szeretnél. – felelte. - Persze, ha a szüleidet nem zavarjuk.

- Maradhatnánk? – kérdeztem anyuékat.

- Hát persze, hogy maradhattok, kicsim! Hogy kérdezhetsz ilyet, hiszen a lányunk vagy és alig látunk. – szidott meg.

- Azt hittem, egyszer már bocsánatot kértem. – mondtam.

- Örülnénk, ha gyakrabban jönnétek. Olyan ritkán látunk… - kezdte anyu. Villám gyorsan leállítottam, veszélyesen kezdtek megjelenni anyu szemében a könnyek.

- De most itt vagyunk és maradunk!- jelentettem ki.

- Ez nagyszerű. Nem mintha számítottam volna erre a hírre, de kitakarítottam a szobádat. – közölte anyu.

- Na és milyen volt a promóciós körút? – kérdezte apu.

- Nem rossz. – mondtam.

- Úgy érti, gyűlölte, kínszenvedés volt. – javított ki Rob.

- Nem is volt az… kivéve, amikor az a kiscsaj rád ugrott. – vigyorogtam, felidézve a másnapi újságokat. – Na, akkor sajnáltam, hogy csak az afterpartira mentem el.

- Te jó ég! – ájuldozott anyu. – Hát ezért egyáltalán nem irigyellek, Rob.

- Azért túl lehet élni valahogy. – nézett rám egy pillanatig, mire elmosolyodtam. Tudtam, hogy ezzel arra céloz, én erőt adok neki és ez jól esett.

- Anyáddal pont arról beszélgettünk a minap, hogy örülünk, amiért ilyen jól megvagytok. Jó látni, ahogy mindannyian egyenesbe jöttetek a barátaiddal. Kittiéknek babájuk lesz… fogadni mernék, hogy Bogi is nem sokára férjhez megy… és Ti is megvagytok. Jaj el sem hiszem, nem rég még a kertben játszottatok, most meg anyák lesztek…- nosztalgiázott anyu.

- Lesz. – javítottam ki. – Nem leszünk, csak Kitti lesz az. – néztem rá szigorúan.

- Jaj kicsim, egyszer Te is… - kezdte, aztán még szigorúbb pillantásom láttán elhallgatott. Most az egyszer jól jött volna, ha Rob nem érti, miről van szó, bezzeg mindent értett.

- Most babákról beszélünk? – kérdezte suttogva. – Mármint… a mi babánkról?

- Igen. – morgolódtam. Nem szerettem, mikor a szülők ezt csinálták. Még mikor Krisztiánnal voltam együtt, akkor is ugyanez volt. Alig jöttünk össze, anyu már az unokájáról ábrándozott. Bezzeg, ha lett volna baba, az lett volna a baja, miért ilyen fiatalon tettük nagymamává…

- Szerintem mindennek meg van a maga ideje. – szólalt meg mellettem Rob. – A babavállalásnak is, a házasságnak is. Amíg nem érett meg rá egy kapcsolat, addig hiba lenne ezeket a lépéseket meglépni. Sokszor jobb a később, mint a soha.

Pár napig voltunk távol, de ebben a pillanatban olyan szívesen letepertem volna. De miért mondja ezt? Úgy értem ezelőtt még ő volt a gyors a kapcsolatunkban, ő gondolkozott annyira előre. Most azt mondja, mi még nem tartunk ott? Még nem érett meg rá a kapcsolatunk? Oké, egy babára nem is… vagy nem is tudom. De a házasság… Lényegében együtt élünk, mitől lenne más a házasság? Végiggondolva sokkal másabb lenne. Most miért mondta ezt?!
Anyu ámulattal méregette Robot, mint aki valami nagyon szép és okos dolgot mondott. Már amennyit értett belőle.

- Igaz, igaz. Nem jó elsietni a dogokat. – bólogatott lelkesen. – Örülök, hogy ilyen megfontoltak vagytok.

Most… heee? Mi van? Az előbb még a baba téma volt, most meg azt mondja, ne menjek hozzá? Na, várjunk csak, ki beszél itt férjhez menésről egyáltalán? Össze-vissza gondolok baromságokat. Senki nem fog hozzámenni senkihez sem. Nem mostanában, az tuti. Kitti és a baba téma teljesen megzavarta a fejemet.
Rob olyan szinten tudta elbűvölni a szüleimet, hogy néha én is szájtátáson kaptam magamat.
Később meg is gyanúsítottam:
- Drogot adsz a szüleimnek, hogy így elájultak tőled?

- Persze, a borba csempésztem, amivel apukád kínált meg.

- Hát, elég jó módszer.. – mondtam.

- Neked is belecsempésztem ám a poharadba. – közeledett felém, arcán ravasz nézéssel.

- Oh, ez most azt jelenti, hogy itt nyomban el kellene ájulnom, Mr. Pattinson? Hogy tervezte? Itt, most rögtön hanyatt kellene vágnom magamat? – léptem én is közelebb hozzá.

- Hát… úgy terveztem, hogy a ruhák levételénél eléggé készséges leszel. – lehelt a nyakamba, amitől, mint mindig most is elveszítettem a fejemet. Könnyedén hámozott ki a ruháimból, terve sikeres volt.

- Aztán megnézzük, mennyit bír ez az ágy. – feküdt keresztül velem együtt az emlegetett bútordarabon. – Hmmm… elég kicsi, ez komoly összesimulást követel. – mosolygott bele a mondatába. – Imádom anyukád ötleteit.

- Ne, várj! – kaptam észhez.

- Mi a baj? – nézett rám hirtelen.

- Nem megy. Menjünk el valahova máshova inkább. Rossz ötlet volt itt maradni.

- De hát otthon vagy, azt hittem ezt szeretted volna.

- Igen, itt akartam lenni, de ez nekem nem megy. – mutattam kettőnkre. – A szüleim a másik szobában alszanak. – suttogtam.

- Kicsim, szerintem a szüleid tudják, hogy már nem vagy szűz és rendszeres szexuális életet élsz velem. Bocs, hogy elkeserítelek.

- Hülye! – löktem meg. – Holnap itt lesz a fél rokonság, inkább aludjunk, jó?

- Igaz! Holnap a fél rokonságodat le kell nyűgöznöm úgy, hogy nem beszélem a nyelvüket… Rendben, aludjunk. – ment bele nagy nehezen. Pár perc múlva, már hortyogott mellettem.
Vajon képes lennék hátralevő életemben ezt a hangot hallgatni éjjelente? Tényleg nem értettem mire fel ezek a gondolatok most hirtelen. Hiszen én voltam, aki kirakta a stop táblát, nem igaz? Igaz! Nem én mondtam, hogy várni akarok még egy jóóó…. hosszú időt? De! Akkor most miért gondolok magunkra másként? Rettentően rosszul aludtam. hajnalok hajnala volt. amikor kipattant a szemem, egyből őt kezdtem el kémlelni.

- Már negyed órája bámulsz. – szólalt meg a dörmögő álmos hang mellettem. Majd a hang tulajdonosa óvatosan átkarolt egyik kezével.

- Oh, tényleg? Nem vettem észre. - hazudtam. Igenis jól tudtam, hogy bámulom. Volt az fél óra is már, de nem baj.

- Minden rendben? Vagy csak felébredtél? – kérdezte álomittas hangon.

- Csak gondolkodtam. – feleltem belebújva az ölelésébe.

- Miről?

Gondolkodtam róla, hogy füllentek valamit, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy jól jöjjek ki az egészből.
- Rólunk. – válaszoltam.
Egyből feszültté vált az ölelése.

- De rendben vagyunk, igaz? – kérdezte.

- Már miért ne lennénk? - kérdeztem vissza.

- Nem tudom. Nincs okunk nem rendben lenni. – vette le rólam a kezét és ült fel az ágyban. Szemei kémleltek. – Mi a baj?

- Csak minden, ami most történik. – válaszoltam. – Azt hiszem, kicsit megkavartak az itthoni fejlemények. – mosolyogtam vissza rá, majd végigsimítottam kissé borostás állán.

- Szóval Kitti babája és az, amit anyukád mondott, vagyis célozgatott. Bár nem tudom, melyik oldalon is áll. – gondolkozott hangosan.

- Azt hiszem, ő apuval csak azt szeretné, ha boldog lennék.

- Akkor ez ugyanaz, amit én is szeretnék.

- Igen… csak az idő. Az idő más, amiben gondolkodunk. – mondtam. – Vagyis azt hiszem. Idáig azt hittem, hogy van egy elképzelésem, ami különbözik a tiédtől, most pedig… nem vagyok benne biztos.

- Várj, miben nem vagy biztos? Most miről beszélsz? Kicsim…

- Én csak… nem tudom, hogy amit gondolok az csak a történések miatt van így, vagy egyébként is változtam-e.

- Én kezdem nem tudni, hogy reggel van-e, szimplán álmodom, vagy mi is történik. És ha álom, rossz vagy jó álom-e?

- Ne figyelj rám! Lemegyek, csinálok valami reggelit, negyed óra és lesettenkedhetsz. – nyomtam egy puszit a nyakhajlatába, mielőtt elindultam volna.
Indultam volna, ha nem tart vissza.

- Nem hagyhatsz így itt!- mutatott magára.

- Akkor vegyél magadra ruhát. – nevettem.

- Nem az! Amit mondtál. Mit is mondtál akkor most? – kérdezte. Már nem volt álmos a hangja, viszont a tekintete riadt volt.
Visszaültem mellé az ágyra, kezeimet összefűztem az övéivel.

- Szeretlek! Ne nézz ilyen rémülten, kérlek. Csak annyi, hogy szeretlek.

***
A véleményeket előre is köszönöm! Show me something I don't know! ;)